Magyar Hírlap, 1993. március (26. évfolyam, 50-61. szám)

1993-03-13 / 61. szám

Bánkuti András — Balogh Rudol­íj Kiűzetés a patkóból... Bánkuti András fotóriporter, lapunk egykori munkatársa többek között a Sajtófotó Nemzetközi Nagymestere, az Interpress és a Sajtófotó­ pályázat nagydíjainak többszörös tulajdonosa. A színházi fotózástól a moszkvai puccsig, vagy legutóbb egy bőrfejű portré sorozatig a világ számos táján a legkülönbözőbb politikai, művészi események és emberi sorsok megörökítése fűződik nevéhez. Jelenleg a Köztársaság című hetilap fotóriportere.­ ­ Nemrégiben egy történeti fotó­­kiállítás rendezője azon sopánkodott, hogy amilyen csodálatosak voltak a száz évvel ezelőtti képek — a fejlett technika ellenére —­, olyan silányak a maiak... — Tény, hogy a korábbi eljárá­soknak voltak előnyei a mostaniak­kal szemben, de a technikai tökéle­tesítések manapság fantasztikus le­hetőségeket nyitottak. Régebben szakmai minőségben és kompozícióban is egészen másfaj­ta átlagminőség uralkodott: míves dolog volt fényképezni. Ma, a fotós­­képzés nem túl magas színvonalú. Akiből valaki lett, nagyrészt autodi­daktaként volt kénytelen fejlődni. Nagyon kevés az olyan műhely, ahol alkotó környezetben lehet tanulni. — Persze száz évvel ezelőtt még nem vált ketté a fotózás, és a fotómű­vészet. Ma van átjárás e két terület kö­zött? — Átjárás mindenképpen van, hiszen nem biztos, hogy az a fotómű­vész, aki a Fotóművész Szövetség tagja. Művészi képet más is készít­het. Azt pedig majd az utókor ítéli meg, ki a maradandó, hogy egy na­gyon jó riportfotó bekerül-e a művé­szet kategóriájába. — A Várban a World Press fotó­­kiállításon számomra talán éppen az volt a legmegragadóbb, ahogy egy — bár drámai, de mégis köznapi — ese­mény hírképszerű megörökítése is pilla­natok alatt művészetté avanzsálhat... — A fotó nagy előnye, hogy azt nem lehet nem elolvasni. A képet, ha jó, ha rossz megnézik. Művészetté viszont nagyon ritkán válik, sajnos a mai magyar sajtóban inkább a szür­ke, középszerű írások és fotók hódí­tanak. Hiányzik az a képeslap- és hetilapkultúra is, amely a profi, ne­tán művészi szintű fotók rendszeres felvevőpiaca lehetne. — A magyar író- és újságírótársa­dalom is megosztott, ráadásul ez a megosztottság jól kitapintható politikai, vagy annak vélt erővonalak mentén húzódik. Gondolom a fotósok között azért ez másként áll... — Azt hiszem ez a fajta gyűlöl­ködés nálunk nem annyira jellemző. Az persze sokakat bosszant, hogy aki korábban képeink politikai cenzora volt, ma az MTI magas rangú veze­tője. .. — Nemrégiben tiltották ki a parla­menti patkóból a fotósokat. Vannak, akik ezt a nyilvánosság elleni merény­letnek tekintik, míg mások szerint a po­litikusnak is joga van megválasztani, mikor, milyen pózban örökítsék meg... — A Kádár-éra legsötétebb éveiben is lehetett a patkóban fotóz­ni. Természetesen Kádár bizonyos pozíciókban nem jelenhetett meg a lapokban, de az utókor számára fennmaradt... Tény persze, hogy ma talán még a korábbinál is kellemet­lenebb, ha valaki nap mint nap a választópolgárok pénzén alszik az ülésteremben, és mindezt a nyilvá­nosság kereszttüzében kénytelen tenni. Vannak Európának olyan tör­vényhozásai, ahol nem lehet fényké­pezni. Nálunk viszont a fényképezés szabadságának voltak hagyományai. Ezért a nyilvánosság tekintetében óriási visszalépés ez a döntés. Azt hi­szem, ez elsősorban a kormánytöbb­ség félelme a sajtótól és a nyilvános­ságtól. — Fel lehet tenni egy elsősorban a napi- és hetisajtóban dolgozó fotográ­fusnak azt a kérdést, hogy melyek a közeljövőbeni tervei? — Természetesen, legfeljebb nem adhatok rá egészen pontos vá­laszt. Egy alternatív ifjúsági klub, a Fekete Lyuk életéről készített össze­állításon dolgozom. Ezenkívül a fe­jemben van öt-hat komolyabb ötlet, amelyekről nem szívesen beszélnék, mert örülök ha kettőt meg tudok valósítani közülük. Van közöttük olyan, amelyik két éve a fejemben van, és annyira nehezen megközelít­hető a téma, hogy jobb, ha majd az elkészült fotók beszélnek róla. BÓDAY PÁL PÉTER Bánkuti András FOTÓ: SZIGETI TAMÁS / Újvári Zoltán—Jászai Mari-díj „Befogadtak, feloldódtak a gátlások” Hét évig játszott Pécsett. jelenleg a Budapesti Kamaraszínház tagja. Jól érzi itt magát, de úgy véli, örökre vidéki lelkületű színész marad. — Fontos alakításai voltak, de Pesten még mindig „kezdőnek" szá­mít. Esetleg a kollégái sem tudják önről, mit csinált idáig. — A saját fiamon látom, hogy Schwarzeneggernél kezdődik neki a színészet, számára ő a sztár. A vi­déki színészek viszont a maguk szűk közegében szintén sztárok. Szörnyű, hogy előbb-utóbb Pest felé kell törekedni,­ mert ez egy „egyirányú” ország. Én nagyon jól éreztem magam Pécsett. — A fiataloknak bőven volt já­téklehetőségük. Tragédiában, vígjá­tékban, operettben, musicalben, gyerekdarabban egyaránt szerepel­hettek. Ez — gondolom — jó lehe­tőség volt. — Szinte minden színházban az volt az álom, hogy egy fiatal csapat dolgozhasson együtt. Ez Pé­csett sikerült. Szegvári Menyhért rendező a főiskoláról tíz színészt szerződtetett. Nagyon jó volt a társaság. Sokat voltunk együtt a munkán kívül is. — Önöket befogadták az idősebb kollégák is, önök pedig őket. Ez igen nagy ritkaság. Hogyan történt ez így? — Az első nap rájöttünk arra, hogy mennyi mindent nem tu­dunk, és hogy a Pécsett három­mondatos szerepeket játszó színé­szek is bizonyos szempontból töb­bet ismernek a szakmából, mint mi. Erre voltunk „vevők”. Nem éltük bele magunkat abba, hogy mi vagyunk a fiatal zsenik. — Önök is szívesen játszottak operettben, de az ottani operett „nagymesterek" is szerepet vállaltak akár egy avantgárd előadásban is. És nem volt kínos szakadék mondjuk Kulka János és Faludi László játéka között, sőt, érezhetően inspirálták egymást. — Pontosan ez volt a sokat szi­dott pécsi színház varázsa. Fantasz­tikus volt Vári Évával, Péter Gizi­vel, Faludi Laci bácsival együtt játszani. És Szalma Lajossal —­ aki sajnos már meghalt —, Takács Margittal is nagy öröm volt szín­padra lépni. Kétségtelen, hogy a színház vezetése „megkövesedett”. Mostanra azonban az is látszik, hogy már örülni lehetne egy ilyen vezetésnek is. — Ugyanakkor az értelmiség, az egyetemisták körében sikk volt utálni a pécsi színházat. — Azt én is láttam, hogy van egy kielégítetlen közönségréteg. Vincze János az akkori Nyitott Színpadon már elkezdett más típu­­sú előadásokat, például Örkény­­műveket rendezni. Később ebből a kezdeményezésből lett a Harma­dik Színház. Vincze János rájött arra, hogy egy idő után kinőtte a szó legjobb értelmében vett ama­tőr színházat. Ezért magához csalo­gatott néhány színészt a színházból is. Az egyetemisták pedig inkább ezeket az előadásokat nézték. Azt hiszem, azért töltöttem hét évet Pécsett, mert jó néhány rendező­vel dolgozhattam együtt. Pécsett már befutott színésznek számítot­tam. Talán „meg is állapodtam”. Netán néha meg is sértődtem, ha adtak egy nekem nem tetsző inst­rukciót. Ekkor rendezett Pécsett Csiszár Imre. Olyan erős hatással volt rám, hogy villámszerűen csa­pott belém a felismerés, el kell menjek ebből a megállapodottság­­ból. Csiszár hívott a Nemzetibe, alá is írtam a szerződést, aztán mégis maradtam még egy évig Pé­csett, mert jó szerepeket kaptam. A Nemzetiben körülnéztem, bele­szagoltam a levegőbe, és láttam, hogy itt baj lesz, ez nem az én vi­lágom. Hozzám közelebb áll egy kamaraszínház, ahol mindenféle „őrületeket” lehet csinálni. A Bu­dapesti Kamaraszínházban már nyolc-tíz bemutatóm volt. Befo­gadtak, feloldódtak a gátlások, már rögtön az első szerepem után. De Verebes István beszélgetett egyszer a rádióban Hetényi Pállal, aki azt mondta, hogy ő már örökre vidéki lelkületű színész marad. Azt hiszem, ez rám is vonatkozik. — Mit jelent önnek a Jászai-díj? — Kapásból nyolcvan-száz em­berrel megosztanám. A szüleimtől kezdve a kollégákig, akiktől sok mindent tanultam. Belegondol­tam abba, hogy kiknek nincs ilyen kitüntetése, akik megérdemelnék. Nyilván gyakran szerencse, lobbi­zás kérdése, ki kap díjat és ki nem. Eddig bizonyos esetekben én cso­dálkoztam azon, hogy valaki miért kap Jászai-díjat, most mások fog­nak csodálkozni, hogy én miért kaptam. BÓTA GÁBOR Újvári Zoltán fotó: hajnal Péter Kukorelly Endre—József Attila-díj M­űalkotást létrehozni: kötelesség író, költő és focista. Számára mindhárom művészet. Ráadásul Kukorelly Endre a három „szakág” mindegyikében eredetit alkotott. Emellett egyébként lapszerkesztő, sportújságíró és kritikus, a Magyar Narancs munkatársa. — Nemrégiben egy kritikában „polgári íróként” aposztro­fáltak. Vállalod ezt a jelzőt? — Származásomat és életmódomat illetően, azt hi­szem, megfelelek ennek a kategóriának, nem hiszem vi­szont, hogy művészi értelemben léteznének „polgári írók.” Inkább arról van szó, hogy a polgári életformát élők kö­zött vannak, akik történetesen írók. — A magyar irodalom polgárinak nevezett íróinak mégis vannak tendenciózusan közös stílusjegyei. A tipikus városi hangulatok és életérzések nálad is gyakran bukkannak fel... — Ez az, amit ma inkább az „urbánus” jelzővel illetik. Vállalom is, a „világhíres” Szondi utcában születtem, ma is ott élek... — És kávéházba jársz? — Ha lennének kávéházak. De sajnos — ellentétben például Berlinnel, vagy Béccsel — Budapestről a kávéhá­­zak eltűntek. Többször írtam erről, számomra ez rendkí­vül fájdalmas dolog. .— Sokan azt állítják, hogy a rendszerváltással elég komoly művészi vérveszteség érte a magyar irodalmat. Vannak akik elmentek politikusnak. Érvényes ez a te generációdra is? — Hogy sokan politikusnak csaptak föl, nem nevez­ném vérveszteségnek. Inkább normalizálódott a helyzet az utóbbi években. Nem javult, normalizálódott. Akik az irodalmat korábban nem önmagáért művelték ugyanis, hanem valamiféle szolgálatnak, a nép, a nemzet vagy a jó­isten tudja mi szolgálatának tekintették, most a helyükre kerültek, a politikába. A politika valóban szolgálat kell hogy legyen — a miniszter, ugye, szolgát jelent. Politikai pályafutás lehetetlen lévén, sok „politikus” szorult bele hajdan az irodalomba. Ők most a helyükre kerültek. Egyébként, ami az én korosztályomat illeti, sokkal ki­sebb azoknak az aránya, akik a politikáért odahagyták az irodalmat, mint az idősebbek között. Úgy tűnik, a nálam fiatalabbak között pedig szinte egyáltalán nincsenek ilye­nek. Mostanság nincs szükség irodalmi alkotásnak álcázni politikai állásfoglalást, ezért, akik közülük írók akartak lenni, azok lettek és maradtak. — Ezek szerint a politikamentes „tiszta" irodalom híve vagy? — A kérdés a fentiekből logikusan következik, ám rö­viden mégis azt kell válaszolnom, hogy nem. A politika, mint minden más emberi dolog, a művészetek tárgya le­het. Hangsúlyozom, csak lehet, de nem kötelező annak lennie. Hamis tehát az a főleg a népi-nemzeti tábor által hangoztatott állítás, hogy az írónak kötelessége a népet vezetni. Ugye, a „Kánaán" felé, legalábbis, amit ők annak tartanak. Az írónak azonban egyetlen egy „kötelessége” van: műalkotásokat létrehozni. Vagyis ez sem valamiféle kötelesség, csupán csak­ azáltal művész valaki. De hogy a műalkotás tárgya micsoda, azt nem lehet előírni, vagy el­várni valamiféle küldetéses erkölcsösség alapján. — Mostanában mintha inkább prózát írnál, nem? — Úgy mondanám: hagyom, hogy a dolgok a maguk módján történjenek meg. A legtöbbször nem döntöm előre el sem a műfajt, sem a témát, nincs semmi prekon­cepcióm. Ha elkezdődik egy írás, rögtön kialakul valami­féle szerkezet, valamifajta kohézió, és én „csak” jó kertész módjára irányítom, alakítgatom. De csak a szöveg belső törvényszerűségei szerint, és semmiképp sem azok ellen. — Ezek szerint ne is nagyon érdeklődjek afelől, milyen műfajúak a közeljövőbeni terveid! — Vannak terveim és elképzeléseim, igaz viszont, hogy nem ragaszkodom hozzájuk görcsösen. Egy, mond­juk így, regényen dolgozom, vagy inkább dolgoznék, ha lenne elég időm, és a publicisztika-, és esszékötetemet ál­lítom össze. Válogatott verseim, Egy gyógynövénykert címmel most jelennek meg. Emellett pedig A Memória­­part című prózakönyvemet készítem elő német nyelvű ki­adásra. BÓDAY PÁL PÉTER Kukorelly Endre fotó: Kabik csaba Bölcs István — Táncsics Mihály-díj Azt tanítja, ami a fejében van Villanásnyi kép a hatvanas évekből. A Radnóti Gimnázium folyosóján a szünetbeli egyenköpenyes kavalkád közepén fiatal tanárember, az oldalán feltűnően szép feketekontyos hölgy. A diákok tudni vélték, hogy a könyvtáros Márta és Bölcs tanár úr... Bölcs Istvánról, a magyartanárról azt tartották kollégái, hallgatói és tanárjelöltjei, hogy kiváló pedagógus, aki egy életre oltja be gyerekeit az irodalom és a film szeretetével. — Önben az újságírónál több a pedagógus? — Családilag pedagógiai indíttatást kaptam, de haj­lamom szerint is az voltam s talán vagyok. Kiváló isko­lában működhettem, mert a Radnóti Gimnázium az, és a hatvanas években is az volt. A pedagóguspálya sok örömet és lehetőséget adott. Az említett feketekontyos hölgy ma már ősz kontyot visel, valóban Márta, és való­ban a feleségem. Újságíró vagy pedagógus? Azt gondo­lom, a közvetítő szerep az, amely mindkettőben közös. Az ember a katedráról is interpretál, kommunikál, s ta­lán ugyanazt a szerepet játssza el, amit egy kulturális új­ságíró tesz pályája során. — Azt gondolom, a hatvanas években, már amennyire a tantervi keretek lehetővé tették, ön ugyanazt tanította mondjuk Dosztojevszkijről vagy József Attiláról, Kosztolá­nyiról vagy Thomas Mannról, amit ma is elmondana. Nem hiszem, hogy alapvető értékítéletei megváltoztak volna. — Az idő tájt egyáltalán nem érdekelt a tananyag, a tankönyvet sose tanítottam. És nem ma gondolom ugyanazt, hanem akkor gondoltam azt és tanítottam, azokat az értékeket és elveket, amelyeket a műsoraim segítségével ma is közvetíteni próbálok. A hatvanas években görcsben voltak a pedagógusok, sokan hitték azt: a tanterv törvény. De minden értelmes tanárember csak röhögött ezen, mert amikor behúzta maga mögött a tanterem ajtaját, végül is azt taníthatta, amit akart. A szakmát, a szakma szemléletét eredendően mesteremtől, Baránszky Jób Lászlótól tanultam. Kiváló irodalomtudós volt, számos könyv szerzője, negyvenöt előtt egyetemi magántanár. Aztán pszicho­­pedagógiai nézetei miatt a pálya szélére szorították. A Szilágyi Gimnáziumban hospitáltam, ő volt a vezető ta­nárom, tőle tanultam meg, hogy az ember azt tanítja, ami a fejében van. — Egy fiatal kollégám a minap azt kérdezte tőlem: mióta ír a Bölcs filmkritikát? Azt válaszoltam, hogy nem emlék­szem a kezdetekre, de arra igen, hogy a hatvanas évek legele­jén Bölcs István filmesztétikai szakkört hozott létre a Radnóti Gimnáziumban, ami akkor teljesen eredeti dolog volt. — 1957 és ’61 között Kecskeméten tanítottam, ahol Lukács Andorral, aki filmgyári dramaturg volt, próbál­koztunk egy filmesztétikai szakkörrel. Ezt folytattam az­tán 1961 második felétől a Radnóti Gimnáziumban. Még gimnazista koromban került a kezembe Balázs Béla könyve, A látható ember, ami az akkori, honosított zsdanovi kultúrpolitika légkörében igazi felüdülést je­lentett. Ez indított meg a film felé, és támogatást kap­tam tanáromtól, Bóka Lászlótól is, aki azon kevés egye­temi oktatók közé tartozott, aki a filmművészetet a konyhaművészetnél fontosabbnak tartotta. 1969-től ta­nítottam a Radnótiban, a filmszakkörből kísérleti film­oktatási tanterv készült. Szűk keretek között, de mégis­csak megpróbáltunk valamit. 1969-ben a gimnáziumból kerültem át mostani munkahelyemre, a rádióba. — Nyugodalmas élete, mint tudjuk, itt se lehet. Tegnap Táncsics-díjat vett át, tegnapelőtt a MÚOSZ Etikai Bizott­ságánál mint felperes szerepelt. Nem unatkozik... — Sajnos, ez a szakmánkkal jár. Önnek nem kell magyaráznom, milyen megosztott lett az újságíró-társa­dalom és ami a legszomorúbb, nem szakmai konfliktu­sok választanak el minket egymástól, hanem viharos politikai és gazdasági érdekkülönbségek. V. BÁLINT ÉVA Bölcs István FOTÓ: MÜLLER JUDIT

Next