Magyar Hírlap, 1993. március (26. évfolyam, 50-61. szám)
1993-03-13 / 61. szám
Bánkuti András — Balogh Rudolíj Kiűzetés a patkóból... Bánkuti András fotóriporter, lapunk egykori munkatársa többek között a Sajtófotó Nemzetközi Nagymestere, az Interpress és a Sajtófotó pályázat nagydíjainak többszörös tulajdonosa. A színházi fotózástól a moszkvai puccsig, vagy legutóbb egy bőrfejű portré sorozatig a világ számos táján a legkülönbözőbb politikai, művészi események és emberi sorsok megörökítése fűződik nevéhez. Jelenleg a Köztársaság című hetilap fotóriportere. Nemrégiben egy történeti fotókiállítás rendezője azon sopánkodott, hogy amilyen csodálatosak voltak a száz évvel ezelőtti képek — a fejlett technika ellenére —, olyan silányak a maiak... — Tény, hogy a korábbi eljárásoknak voltak előnyei a mostaniakkal szemben, de a technikai tökéletesítések manapság fantasztikus lehetőségeket nyitottak. Régebben szakmai minőségben és kompozícióban is egészen másfajta átlagminőség uralkodott: míves dolog volt fényképezni. Ma, a fotósképzés nem túl magas színvonalú. Akiből valaki lett, nagyrészt autodidaktaként volt kénytelen fejlődni. Nagyon kevés az olyan műhely, ahol alkotó környezetben lehet tanulni. — Persze száz évvel ezelőtt még nem vált ketté a fotózás, és a fotóművészet. Ma van átjárás e két terület között? — Átjárás mindenképpen van, hiszen nem biztos, hogy az a fotóművész, aki a Fotóművész Szövetség tagja. Művészi képet más is készíthet. Azt pedig majd az utókor ítéli meg, ki a maradandó, hogy egy nagyon jó riportfotó bekerül-e a művészet kategóriájába. — A Várban a World Press fotókiállításon számomra talán éppen az volt a legmegragadóbb, ahogy egy — bár drámai, de mégis köznapi — esemény hírképszerű megörökítése is pillanatok alatt művészetté avanzsálhat... — A fotó nagy előnye, hogy azt nem lehet nem elolvasni. A képet, ha jó, ha rossz megnézik. Művészetté viszont nagyon ritkán válik, sajnos a mai magyar sajtóban inkább a szürke, középszerű írások és fotók hódítanak. Hiányzik az a képeslap- és hetilapkultúra is, amely a profi, netán művészi szintű fotók rendszeres felvevőpiaca lehetne. — A magyar író- és újságírótársadalom is megosztott, ráadásul ez a megosztottság jól kitapintható politikai, vagy annak vélt erővonalak mentén húzódik. Gondolom a fotósok között azért ez másként áll... — Azt hiszem ez a fajta gyűlölködés nálunk nem annyira jellemző. Az persze sokakat bosszant, hogy aki korábban képeink politikai cenzora volt, ma az MTI magas rangú vezetője. .. — Nemrégiben tiltották ki a parlamenti patkóból a fotósokat. Vannak, akik ezt a nyilvánosság elleni merényletnek tekintik, míg mások szerint a politikusnak is joga van megválasztani, mikor, milyen pózban örökítsék meg... — A Kádár-éra legsötétebb éveiben is lehetett a patkóban fotózni. Természetesen Kádár bizonyos pozíciókban nem jelenhetett meg a lapokban, de az utókor számára fennmaradt... Tény persze, hogy ma talán még a korábbinál is kellemetlenebb, ha valaki nap mint nap a választópolgárok pénzén alszik az ülésteremben, és mindezt a nyilvánosság kereszttüzében kénytelen tenni. Vannak Európának olyan törvényhozásai, ahol nem lehet fényképezni. Nálunk viszont a fényképezés szabadságának voltak hagyományai. Ezért a nyilvánosság tekintetében óriási visszalépés ez a döntés. Azt hiszem, ez elsősorban a kormánytöbbség félelme a sajtótól és a nyilvánosságtól. — Fel lehet tenni egy elsősorban a napi- és hetisajtóban dolgozó fotográfusnak azt a kérdést, hogy melyek a közeljövőbeni tervei? — Természetesen, legfeljebb nem adhatok rá egészen pontos választ. Egy alternatív ifjúsági klub, a Fekete Lyuk életéről készített összeállításon dolgozom. Ezenkívül a fejemben van öt-hat komolyabb ötlet, amelyekről nem szívesen beszélnék, mert örülök ha kettőt meg tudok valósítani közülük. Van közöttük olyan, amelyik két éve a fejemben van, és annyira nehezen megközelíthető a téma, hogy jobb, ha majd az elkészült fotók beszélnek róla. BÓDAY PÁL PÉTER Bánkuti András FOTÓ: SZIGETI TAMÁS / Újvári Zoltán—Jászai Mari-díj „Befogadtak, feloldódtak a gátlások” Hét évig játszott Pécsett. jelenleg a Budapesti Kamaraszínház tagja. Jól érzi itt magát, de úgy véli, örökre vidéki lelkületű színész marad. — Fontos alakításai voltak, de Pesten még mindig „kezdőnek" számít. Esetleg a kollégái sem tudják önről, mit csinált idáig. — A saját fiamon látom, hogy Schwarzeneggernél kezdődik neki a színészet, számára ő a sztár. A vidéki színészek viszont a maguk szűk közegében szintén sztárok. Szörnyű, hogy előbb-utóbb Pest felé kell törekedni, mert ez egy „egyirányú” ország. Én nagyon jól éreztem magam Pécsett. — A fiataloknak bőven volt játéklehetőségük. Tragédiában, vígjátékban, operettben, musicalben, gyerekdarabban egyaránt szerepelhettek. Ez — gondolom — jó lehetőség volt. — Szinte minden színházban az volt az álom, hogy egy fiatal csapat dolgozhasson együtt. Ez Pécsett sikerült. Szegvári Menyhért rendező a főiskoláról tíz színészt szerződtetett. Nagyon jó volt a társaság. Sokat voltunk együtt a munkán kívül is. — Önöket befogadták az idősebb kollégák is, önök pedig őket. Ez igen nagy ritkaság. Hogyan történt ez így? — Az első nap rájöttünk arra, hogy mennyi mindent nem tudunk, és hogy a Pécsett hárommondatos szerepeket játszó színészek is bizonyos szempontból többet ismernek a szakmából, mint mi. Erre voltunk „vevők”. Nem éltük bele magunkat abba, hogy mi vagyunk a fiatal zsenik. — Önök is szívesen játszottak operettben, de az ottani operett „nagymesterek" is szerepet vállaltak akár egy avantgárd előadásban is. És nem volt kínos szakadék mondjuk Kulka János és Faludi László játéka között, sőt, érezhetően inspirálták egymást. — Pontosan ez volt a sokat szidott pécsi színház varázsa. Fantasztikus volt Vári Évával, Péter Gizivel, Faludi Laci bácsival együtt játszani. És Szalma Lajossal — aki sajnos már meghalt —, Takács Margittal is nagy öröm volt színpadra lépni. Kétségtelen, hogy a színház vezetése „megkövesedett”. Mostanra azonban az is látszik, hogy már örülni lehetne egy ilyen vezetésnek is. — Ugyanakkor az értelmiség, az egyetemisták körében sikk volt utálni a pécsi színházat. — Azt én is láttam, hogy van egy kielégítetlen közönségréteg. Vincze János az akkori Nyitott Színpadon már elkezdett más típusú előadásokat, például Örkényműveket rendezni. Később ebből a kezdeményezésből lett a Harmadik Színház. Vincze János rájött arra, hogy egy idő után kinőtte a szó legjobb értelmében vett amatőr színházat. Ezért magához csalogatott néhány színészt a színházból is. Az egyetemisták pedig inkább ezeket az előadásokat nézték. Azt hiszem, azért töltöttem hét évet Pécsett, mert jó néhány rendezővel dolgozhattam együtt. Pécsett már befutott színésznek számítottam. Talán „meg is állapodtam”. Netán néha meg is sértődtem, ha adtak egy nekem nem tetsző instrukciót. Ekkor rendezett Pécsett Csiszár Imre. Olyan erős hatással volt rám, hogy villámszerűen csapott belém a felismerés, el kell menjek ebből a megállapodottságból. Csiszár hívott a Nemzetibe, alá is írtam a szerződést, aztán mégis maradtam még egy évig Pécsett, mert jó szerepeket kaptam. A Nemzetiben körülnéztem, beleszagoltam a levegőbe, és láttam, hogy itt baj lesz, ez nem az én világom. Hozzám közelebb áll egy kamaraszínház, ahol mindenféle „őrületeket” lehet csinálni. A Budapesti Kamaraszínházban már nyolc-tíz bemutatóm volt. Befogadtak, feloldódtak a gátlások, már rögtön az első szerepem után. De Verebes István beszélgetett egyszer a rádióban Hetényi Pállal, aki azt mondta, hogy ő már örökre vidéki lelkületű színész marad. Azt hiszem, ez rám is vonatkozik. — Mit jelent önnek a Jászai-díj? — Kapásból nyolcvan-száz emberrel megosztanám. A szüleimtől kezdve a kollégákig, akiktől sok mindent tanultam. Belegondoltam abba, hogy kiknek nincs ilyen kitüntetése, akik megérdemelnék. Nyilván gyakran szerencse, lobbizás kérdése, ki kap díjat és ki nem. Eddig bizonyos esetekben én csodálkoztam azon, hogy valaki miért kap Jászai-díjat, most mások fognak csodálkozni, hogy én miért kaptam. BÓTA GÁBOR Újvári Zoltán fotó: hajnal Péter Kukorelly Endre—József Attila-díj Műalkotást létrehozni: kötelesség író, költő és focista. Számára mindhárom művészet. Ráadásul Kukorelly Endre a három „szakág” mindegyikében eredetit alkotott. Emellett egyébként lapszerkesztő, sportújságíró és kritikus, a Magyar Narancs munkatársa. — Nemrégiben egy kritikában „polgári íróként” aposztrofáltak. Vállalod ezt a jelzőt? — Származásomat és életmódomat illetően, azt hiszem, megfelelek ennek a kategóriának, nem hiszem viszont, hogy művészi értelemben léteznének „polgári írók.” Inkább arról van szó, hogy a polgári életformát élők között vannak, akik történetesen írók. — A magyar irodalom polgárinak nevezett íróinak mégis vannak tendenciózusan közös stílusjegyei. A tipikus városi hangulatok és életérzések nálad is gyakran bukkannak fel... — Ez az, amit ma inkább az „urbánus” jelzővel illetik. Vállalom is, a „világhíres” Szondi utcában születtem, ma is ott élek... — És kávéházba jársz? — Ha lennének kávéházak. De sajnos — ellentétben például Berlinnel, vagy Béccsel — Budapestről a kávéházak eltűntek. Többször írtam erről, számomra ez rendkívül fájdalmas dolog. .— Sokan azt állítják, hogy a rendszerváltással elég komoly művészi vérveszteség érte a magyar irodalmat. Vannak akik elmentek politikusnak. Érvényes ez a te generációdra is? — Hogy sokan politikusnak csaptak föl, nem nevezném vérveszteségnek. Inkább normalizálódott a helyzet az utóbbi években. Nem javult, normalizálódott. Akik az irodalmat korábban nem önmagáért művelték ugyanis, hanem valamiféle szolgálatnak, a nép, a nemzet vagy a jóisten tudja mi szolgálatának tekintették, most a helyükre kerültek, a politikába. A politika valóban szolgálat kell hogy legyen — a miniszter, ugye, szolgát jelent. Politikai pályafutás lehetetlen lévén, sok „politikus” szorult bele hajdan az irodalomba. Ők most a helyükre kerültek. Egyébként, ami az én korosztályomat illeti, sokkal kisebb azoknak az aránya, akik a politikáért odahagyták az irodalmat, mint az idősebbek között. Úgy tűnik, a nálam fiatalabbak között pedig szinte egyáltalán nincsenek ilyenek. Mostanság nincs szükség irodalmi alkotásnak álcázni politikai állásfoglalást, ezért, akik közülük írók akartak lenni, azok lettek és maradtak. — Ezek szerint a politikamentes „tiszta" irodalom híve vagy? — A kérdés a fentiekből logikusan következik, ám röviden mégis azt kell válaszolnom, hogy nem. A politika, mint minden más emberi dolog, a művészetek tárgya lehet. Hangsúlyozom, csak lehet, de nem kötelező annak lennie. Hamis tehát az a főleg a népi-nemzeti tábor által hangoztatott állítás, hogy az írónak kötelessége a népet vezetni. Ugye, a „Kánaán" felé, legalábbis, amit ők annak tartanak. Az írónak azonban egyetlen egy „kötelessége” van: műalkotásokat létrehozni. Vagyis ez sem valamiféle kötelesség, csupán csak azáltal művész valaki. De hogy a műalkotás tárgya micsoda, azt nem lehet előírni, vagy elvárni valamiféle küldetéses erkölcsösség alapján. — Mostanában mintha inkább prózát írnál, nem? — Úgy mondanám: hagyom, hogy a dolgok a maguk módján történjenek meg. A legtöbbször nem döntöm előre el sem a műfajt, sem a témát, nincs semmi prekoncepcióm. Ha elkezdődik egy írás, rögtön kialakul valamiféle szerkezet, valamifajta kohézió, és én „csak” jó kertész módjára irányítom, alakítgatom. De csak a szöveg belső törvényszerűségei szerint, és semmiképp sem azok ellen. — Ezek szerint ne is nagyon érdeklődjek afelől, milyen műfajúak a közeljövőbeni terveid! — Vannak terveim és elképzeléseim, igaz viszont, hogy nem ragaszkodom hozzájuk görcsösen. Egy, mondjuk így, regényen dolgozom, vagy inkább dolgoznék, ha lenne elég időm, és a publicisztika-, és esszékötetemet állítom össze. Válogatott verseim, Egy gyógynövénykert címmel most jelennek meg. Emellett pedig A Memóriapart című prózakönyvemet készítem elő német nyelvű kiadásra. BÓDAY PÁL PÉTER Kukorelly Endre fotó: Kabik csaba Bölcs István — Táncsics Mihály-díj Azt tanítja, ami a fejében van Villanásnyi kép a hatvanas évekből. A Radnóti Gimnázium folyosóján a szünetbeli egyenköpenyes kavalkád közepén fiatal tanárember, az oldalán feltűnően szép feketekontyos hölgy. A diákok tudni vélték, hogy a könyvtáros Márta és Bölcs tanár úr... Bölcs Istvánról, a magyartanárról azt tartották kollégái, hallgatói és tanárjelöltjei, hogy kiváló pedagógus, aki egy életre oltja be gyerekeit az irodalom és a film szeretetével. — Önben az újságírónál több a pedagógus? — Családilag pedagógiai indíttatást kaptam, de hajlamom szerint is az voltam s talán vagyok. Kiváló iskolában működhettem, mert a Radnóti Gimnázium az, és a hatvanas években is az volt. A pedagóguspálya sok örömet és lehetőséget adott. Az említett feketekontyos hölgy ma már ősz kontyot visel, valóban Márta, és valóban a feleségem. Újságíró vagy pedagógus? Azt gondolom, a közvetítő szerep az, amely mindkettőben közös. Az ember a katedráról is interpretál, kommunikál, s talán ugyanazt a szerepet játssza el, amit egy kulturális újságíró tesz pályája során. — Azt gondolom, a hatvanas években, már amennyire a tantervi keretek lehetővé tették, ön ugyanazt tanította mondjuk Dosztojevszkijről vagy József Attiláról, Kosztolányiról vagy Thomas Mannról, amit ma is elmondana. Nem hiszem, hogy alapvető értékítéletei megváltoztak volna. — Az idő tájt egyáltalán nem érdekelt a tananyag, a tankönyvet sose tanítottam. És nem ma gondolom ugyanazt, hanem akkor gondoltam azt és tanítottam, azokat az értékeket és elveket, amelyeket a műsoraim segítségével ma is közvetíteni próbálok. A hatvanas években görcsben voltak a pedagógusok, sokan hitték azt: a tanterv törvény. De minden értelmes tanárember csak röhögött ezen, mert amikor behúzta maga mögött a tanterem ajtaját, végül is azt taníthatta, amit akart. A szakmát, a szakma szemléletét eredendően mesteremtől, Baránszky Jób Lászlótól tanultam. Kiváló irodalomtudós volt, számos könyv szerzője, negyvenöt előtt egyetemi magántanár. Aztán pszichopedagógiai nézetei miatt a pálya szélére szorították. A Szilágyi Gimnáziumban hospitáltam, ő volt a vezető tanárom, tőle tanultam meg, hogy az ember azt tanítja, ami a fejében van. — Egy fiatal kollégám a minap azt kérdezte tőlem: mióta ír a Bölcs filmkritikát? Azt válaszoltam, hogy nem emlékszem a kezdetekre, de arra igen, hogy a hatvanas évek legelején Bölcs István filmesztétikai szakkört hozott létre a Radnóti Gimnáziumban, ami akkor teljesen eredeti dolog volt. — 1957 és ’61 között Kecskeméten tanítottam, ahol Lukács Andorral, aki filmgyári dramaturg volt, próbálkoztunk egy filmesztétikai szakkörrel. Ezt folytattam aztán 1961 második felétől a Radnóti Gimnáziumban. Még gimnazista koromban került a kezembe Balázs Béla könyve, A látható ember, ami az akkori, honosított zsdanovi kultúrpolitika légkörében igazi felüdülést jelentett. Ez indított meg a film felé, és támogatást kaptam tanáromtól, Bóka Lászlótól is, aki azon kevés egyetemi oktatók közé tartozott, aki a filmművészetet a konyhaművészetnél fontosabbnak tartotta. 1969-től tanítottam a Radnótiban, a filmszakkörből kísérleti filmoktatási tanterv készült. Szűk keretek között, de mégiscsak megpróbáltunk valamit. 1969-ben a gimnáziumból kerültem át mostani munkahelyemre, a rádióba. — Nyugodalmas élete, mint tudjuk, itt se lehet. Tegnap Táncsics-díjat vett át, tegnapelőtt a MÚOSZ Etikai Bizottságánál mint felperes szerepelt. Nem unatkozik... — Sajnos, ez a szakmánkkal jár. Önnek nem kell magyaráznom, milyen megosztott lett az újságíró-társadalom és ami a legszomorúbb, nem szakmai konfliktusok választanak el minket egymástól, hanem viharos politikai és gazdasági érdekkülönbségek. V. BÁLINT ÉVA Bölcs István FOTÓ: MÜLLER JUDIT