Magyar Hírlap, 1993. október (26. évfolyam, 241-252. szám)

1993-10-29 / 251. szám

8 MAGYAR HÍRLAP Valahol pártot vesztettünk. A kampány megkezdődött, és zavar­­tabbak vagyunk, mint valaha: kire szavazzunk? A tanácstalanok szá­ma nemhogy csökkent volna, de inkább növekedett. A versenyzők felálltak. Edzenek. Mi pedig né­zünk erre is, arra is: hát csak ennyi? Elismerem, hogy a választói ta­nácstalanságról nemcsak a pártok, a politikusok tehetnek. Nincsenek csodák, és a választó bizonyos ér­telemben csodát vár. Teljesen új és mégis ismert arcokat, tóvezető és ugyanakkor hiteles programokat. Megújulást és biztonságot. Egysé­get és különbözőséget. Teljesíthe­tetlen teljesíthetőt. A pártok és a pártvezetők több­sége vergődik. Már tudják, hogy másként kellene megszólaltatniuk a választóikat. Már a másként sza­vait is formálgatják. Csak éppen a szavak még nem álltak össze mon­datokká, és nem találták meg azo­kat a helyeket, amelyeken keresz­tül szólhatnának. Bemelegítés fo­lyik saját szurkolóik előtt. 1989—90-ben nemcsak politi­kai elvek, programok, ütköztek meg, hanem stílusok, kultúrák is. A választásról hihettük, hogy a po­litikai mellett életmódbeli is lesz. Másként öltözködő, más zenét hallgató, más tárgyalási technikát alkalmazó vezetőink lesznek, mint a korábbi MSZMP-vezetők. Amo­lyan közülünk valók. Mi nyelvün­kön beszélek. Most megint ugyan­ez az igény, csak már nem nagyon hisszük, hogy teljesülhet. Bizony­talanok vagyunk, hogy milyen lesz a kilencvenes évek második felé­nek karaktere. Milyen világot lát­nak maguk előtt a pártpolitikusok? És mi miért nem látjuk azt a vilá­got? Mire számíthatunk? Valahol pártot veszítettünk. De ne gondolja senki, hogy a párt vagy pártok elveszítése azt je­lenti, hogy a választó most egy mindenható atyát keres, aki majd szétüt a fecsegő pártok között. Ez az ország nem a jó cárra, elnökre vágyik. Nem Jelcinre vagy Wale­sára, azok bármilyen magyar ki­adására. Nem egy jó kiadós dikta­túrára, ahol végre csend, rend és fegyelem lenne, s nem papolna, ra­bolna ez a sok tökkelütött. Ez a társadalom legalább annyira tart minden személyes vagy intézmé­nyes diktatúrától, mint az anar­chiától. Bárkiben a legkisebb jelét is látja annak, hogy hatalmat akar, rendet akar csinálni saját pártjában vagy még inkább az országban, máris megvonja tőle a bizalmat. A Kádár-rendszer jól-rosszul hozzá­szoktatott: kis hatalmak, kis elnyo­mások, kis diktátorok igen, de nagyhatalmak, átfogó elnyomá­sok, teljhatalmú diktátorok, az már nem. A magyar társadalom a hata­lom nélküli politikusokat kedveli. Azokat, akiktől nem kell félni. A hatalmat, még ha az ő érdekében is alkalmazzák, nagyon óvatosan ke­zeli. A választó szereti, ha békén hagyják. Ha nem akarják naponta bevonni a politikába. Másrészt a választó bele is akar szólni. És mivel nem egy edzett nyugat-európai választó, gyakran akar beleszólni. Nem négyéven­ként. Nemcsak pártcsatornákon. Párbeszédet akar pártbeszéd he­lyett. Úgy érzi, hogy joga van előbb is felelősségre vonni pártját és kormányát, mielőtt az végképp mindenben az ellenkezőjét teszi annak, amit megígért. Talán azért is vagyunk bizonytalanok, mert at­tól félünk, hogy megint olyan pár­tokat és politikusokat juttatunk ha­talomra, akik hideg arccal közük a választás után egy nappal: négy évre választottatok, bízzatok ben­nünk, s addig fogjátok be a száto­kat. Ha nem tetszik amit csiná­lunk, majd leválhattok a következő menetben. A magyar választó 1990-ben még nem számolta ki, hogy ilyen hosszú lesz az a négy év. Azt pedig végképp nem hitte, hogy megszakítják vele a korábbi kapcsolatot. Lehet, hogy biztosítékokat sze­retnénk. Talán arra, hogy a pártok, legyenek hatalmon vagy ellenzék­ben, leülnek és tárgyalnak az érde­keinket képviselő munkaadói és munkavállalói szervezetekkel, ci­vilintézményeinkkel, a szakmák képviselőivel. Nem a hátunk mö­gött, minisztériumaikba zárkózva dolgoznak vagy dolgoztatnak ki tervezeteket boldogításunkra, hogy azután fórumokon bizonygassák, milyen jó nekünk, ami nem jó. Nem minket akarnak bekényszerí­­teni az ő nyelviskoláikba, hanem ők próbálnak meg a mi nyelvün­kön beszélni. Nincs garancia. Saj­nos a jóindulatukra vagyunk bíz­va: ha leülnek, leülnek, ha nem, hát nem. Az sem segít, ha azt mondom, hogy önsorsrontó az a párt, az a kormány, amelyik elvág­ja a gazdasági szereplőkhöz, a ci­vilélethez, társadalomhoz vezető szálakat, ahelyett hogy még szoro­sabbra fonná. Nem segít, mert nyugodtan működhet önsorsrontó politikai elit. A világ nem az ésszerűségre, az érdekek harmó­niájára épül. Ésszerűbbé tenni fel­adat. De azt hinni, hogy holnap ésszerűen fog működni — illúzió. A „nagy Fidesz” válsága A Fidesz népszerűsége több mint fél éve folyamatosan csök­ken. Mintha a tanácstalanok a Fi­­desztől a bizonytalanok táborába mentek volna át. A Fidesz megza­varodása csökkentette a népszerű­ségüket, a népszerűség csökkenése további zavarokat okozott. A vá­lasztási kampány indultán az­ igazi belső vita arról folyik, hogy mi­lyen legyen a Fidesz jellege. 1990-ben a Fidesz az esélytele­nek előnyével indult. Senki nem várt tőlük nagy eredményt. Min­den százalék meglepetés volt. Az MDF—SZDSZ paktum kijelölte a Fidesz — és a többi kis párt — szerepét. Jelentősége csak a nagy pártoknak lehet, amelyeknek kellő számú mandátuma van. A kor­mányzati oldalon az MDF-nek, akit ki kell szolgálniuk a koalíciós partnereknek, az ellenzéki oldalon a szabaddemokratáknak, akik meghatározzák, hogy milyen felté­telek mellett kell és lehet ellenzé­kinek lenni. A két kisebb ellenzéki párt vagy csatlakozik, vagy nem számít. Ez a hatalom- és munka­­megosztás a Fideszt az SZDSZ mellett tanuló öcs vagy Antall Jó­zsef lehetséges kicsiny kiszolgáló­partnere szerepében tartotta volna. A Fidesznek ebből a hálátlan vi­szonyrendszerből kellett kidolgoz­nia magát. Sikerült. Sikerült, mert a paktum nem sokáig élt. Sikerült, mert a két nagy párt, különböző okok miatt, de válságba került. Si­került, mert az első két évben a szocialisták perifériára szorultak a parlamentben. De sikerült azért is, mert szókimondóan és érthetően bíráltak. Mert taglétszámuktól és képviselői helyeik számától füg­getlenül tekintélyt vívtak ki ma­guknak. Mert volt politikai stílu­suk. Sőt többféle politika stílusuk volt. Nem kukucskáltak állandóan a népszerűségükre. Mertek vállalni népszerűtlen vagy annak látszó döntéseket is, így a pártok és poli­tikusok általános romlása közepet­te a fiatal demokraták mutatkoztak a leginkább értékállandónak. Elhi­­hették, hogy immár nem lehet nél­külük ellenzéki politikát csinálni. Gondolhatták, hogy lassan már kormánypolitikát sem. Egyenran­­gúakká váltak. Tudjuk, hogy a baj akkor kez­dődött, amikor egyenrangúbbnak kezdték hinni magukat. Amikor a hatalom szele meglegyintette őket. Amikor komollyá vált, hogy egy esélytelen kis pártból az ország legnagyobb pártja lehetne. És ami­kor ezért a rangért kezdtek politi­zálni. Amikor mint az egyszeri magyar vállalkozó, a kaceráját nagy hálózatra váltotta fel, s kis­vállalkozóból gyáriparossá lön. Amikor már kiosztották egymás között a tárcákat, felvarrták a váll­­lapjaikra a csillagokat. Itt megállok egy pillanatra. 1989-ben azt írtam a szabadde­mokratákról, hogy jobb lenne, ha szakértő­k is párt maradnának, nem tömegpárt. Szakértők, akik meg­mondhatják az igazat. Ezzel kulcs­helyzetbe kerülnek. De nem lesz­nek tömegeik. Ha viszont tömege­ket akarnak maguk mögé, akkor nem mondhatják azt, amit valóban gondolnak, illetve a tömegeik csapdájába esnek. Olyan szava­zóik lesznek, akik nem rájuk, ha­nem egy kitalációra szavaznak. A szabaddemokraták vezetői vérig sértődtek. „Nem megyünk vissza a klubmozgalomba, a perifériára” — mondották. De ma már talán tudják, hogy jobban jártak volna, ha szavazóik egy része nem őket keresi. Ma már esetleg elhiszik, hogy akár 12-15%-kal is lehet kulcspozícióba kerülni. Azt hit­tem, hogy amikor a Fidesz ügye­sen az SZDSZ helyére belavíro­zott, nem 1994 „meghatározó nagy pártja” akar lenni, hanem olyan „kis-közép tanuló párt”, amely nélkül nem lehet semmit csinálni az országban. Ez a Fidesz belső vitájának a tétje. Mi a cél: 1994 vagy 1998? Az egyik oldalon Orbán Viktor és csapata. Az „ezerkilencszázkilenc­vennégyesek”. Ők tették a Fideszt felnőtt, hivatásos szervezetté. Gya­korlatias, döntésképes, „igavonó” politikusok. Mindent maguknak köszönhetnek. Vidéki fiúk, akik összeszorított fogakkal tanultak, harcoltak meghódítva a várost, a kollégiumot, azután az országot. Viselték és viselik a terhet, hogy egy tucatnyi mozgatható emberből kellett százakat és ezreket szerve­ző, vezető politikai erőt csinálni. Egy kicsiny és komoly felelősség nélküli pártocskából nagy pártot. Amatőrökből professzionistákat. Olyanokat, akik elfogadtatják ma­gukat bankvezetőkkel és vállalko­zókkal, ügyészekkel és rendőrka­pitányokkal. Hajtják magukat, hajtják a többieket. Élnek a lehető­séggel. Egyszer adódik ilyen egy életben. Más párt megengedheti magá­nak, hogy időnként második, har­madik sorát küldje be a játéktérre, a Fidesz nem. Nincs még második és harmadik soruk. Egyszerűen kevesen vannak. Ezért könyörtele­nek azokkal, akik sérülést jelente­nek vagy nem járnak le az edzésre. Eldöntötték, hogy nemcsak egy kis, nagy jövőjű csapat lesznek az első osztályban, hanem az elsők. Méghozzá ebben a bajnokságban, s nem a következőben. Orbán Viktor vagy Kövér Lász­ló számára politikai alapelv: akié a több szavazat, azé a döntő szó. A szavazatok pedig a gazdasági és társadalmi véleményhordozóktól függenek. Amelyik pártnak több a mandátuma az lesz a meghatározó, a vezető párt a koalícióban. Ha pe­dig sikert akarunk, akkor meg kell szereznünk a lehető legtöbb szava­zatot, illetve minél többet el kell vennünk a lehetséges versenytár­sainktól. (Ez tegnapelőtt a Demok­rata Fórum volt, hogy a választók kormányoldalról átjöjjenek ellen­zéki oldalra. Megtörtént. Az MDF és a koalíció összecsuklott. Ezért tegnap már az SZDSZ volt, hogy a liberális szavazók hozzánk jöjje­nek. Megtörtént. De mára nekiira­modott az MSZP. Most tehát min­dent meg kell tenni, hogy a szocia­listáktól hozzánk vagy akár a ve­szélytelen MDF-hez és SZDSZ- hez álljanak a bizonytalan szava­zók.) A Fidesz csak egy liberáli­sokkal és konzervatívokkal kötött koalícióban lehet vezető párt. Ha a szocialisták is a koalícióban van­nak, a Fidesznek nincs vezető he­lye. Az Orbán vezette Fidesz eldön­tötte, hogy a jövendő kormány­­koalícióban vezető párt helyéért száll harcba. Csakhogy tudják, hogy az SZDSZ és a Fidesz együt­tesen se kaphat annyit, amennyi a kormányalakításhoz kell. Sőt még a KDNP bevonása is kevés egy ilyen koalícióba. Ezért tetszik, nem tetszik, ki kell nyitni az ajtót az Antall-féle MDF-nek. Logikailag nincs is ezzel sem­mi baj. A parlamentáris aritmetika alapján jól kiszámolták. A „nagy Fidesz” ennek alapján számol. Va­lószínűleg a nyugati politikusok bólogatnak is, amikor elegánsan levezetik nekik ennek a koalíció­nak az előnyeit. „Igen, kérem, va­gyunk mi, egy erős liberálkonzer­­vatív, fiatal párt. Mellettünk az SZDSZ egy kisebb szociálliberális párt.” „Mennyire számítanak együtt?” „Nézze, uram, jó lenne többségre jutni, de ez lehetetlen. Viszont együtt elviszünk vagy har­minc-harmincöt százalékot.” „És akkor kivel fognak együtt kormá­nyozni?” Lesz még egy jó kis szürke kereszténydemokrácia. Ve­lük nincs baj, minden koalícióra alkalmasak.” „Hoznak annyit, hogy elegendő a kormányzás­hoz?” „Nem valószínű. De még más kis pártok is bejöhetnek mel­lénk, így például az Agrárszövet­ség.” „Ez elég?” „Aligha. Ezért kell egy szélsőjobbtól megtisztított MDF. Ez tegnap még szalonképte­len volt Csurka miatt. De a válasz­tásokig csak megtörli a cipőjét, csak kikeféli a ruháját, csak-csak visszatalál az Antall-féle konzer­vatív stílusba. Ez az MDF a vállal­kozók egy része előtt nagyon is szalonképes. Azt úgyse tehetjük meg, hogy a konzervatív jobbolda­li és a szocialista baloldali szava­zókat egyaránt kihagyjuk. És mi inkább fogunk össze jobbra, mint balra. A KDNP és az MDF csak szereznek együtt még egy har­mincszázaléknyi szavazót, s akkor kész is az a koalíció, amelyik lefe­di a liberális és a konzervatív gaz­dasági szereplőket és választókat, szemben a szocialista szakszerve­zeti szereplőkkel és szavazókkal. A Fidesz lesz a célratörő és határo­zott, modernizátor és technokrata, Nyugat-barát, egyszersmind nem­zeti, koalíciót vezető párt. Megfo­gadjuk, hogy itt nem lesz provin­cializmus, urbánus,népi ellentét, ideológiai vita vagy szociális po­­pulizmus.” „Értem már. Azért üzente hazájába ön, hogy: »mind­egy hogy liberális vagy konzerva­tív, csak ne legyen szocialista«.” „Pontosan.” „Jó levezetés, hát csak csinálják.” (A párbeszéd sze­replői kitalált személyek, a való­sághoz semmi közük, ha rájuk is­mernének, az a véletlen műve.) A „kis Fidesz” vége? A Fodor-féle másik oldal jóval kevésbé körvonalazott és tudatos. Ez a „kis Fidesz”, Fodor Gábor és társai amatőrök maradtak a hivatá­sosok között. Ők az „ezerkilenc­százkilencvennyolcasok”. Nem fejtettek ki programot, nem alkot­nak csoportot. Bizony nem szor­galmas pártmunkások, hanem lus­ta és kiszámíthatatlan civilek. Baj­ban vannak, ha dönteniük kell. Nem a nagy gazdasági szereplők­kel tárgyalnak, hanem az újság­írókkal és mindenféle értelmisé­giekkel csevegnek. Nem határo­zott döntéshozók, hanem kapcso­latteremtő vitatkozók. Nem hiszem, hogy a „nagy-Fi­­desz” és a „kis-Fidesz között az lenne a valóságos különbség, amit a Magyar Narancs pártütő elemzői felhoznak, nevezetesen hogy az eredeti, kicsi párt az alternatívok pártja volt, a mai nagy párt pedig áruló módon a rideg technokratá­ké, a „magyar yuppie”-ké, akik nem tűrnek alternatív alternatívát. Nem, az sem igaz, hogy a Fidesz­­alapítók életforma-reformerek és nem politikusok akartak lenni. A többség kezdettől politizálni akart, és hivatásos politikussá akar válni. Igazat mond Kövér László, hogy ez a párt a szakkollégiumokban érett, ahol minden lehetőség meg­volt arra, hogy legjobb legális és szamizdat „tanárok” tanítsák a po­litikára Orbánt és Kővárt, Németh Zsoltot és Fodor Gábort. Az ellentét minden, csak nem ideológiai. Nincs két ideológia. Ugyan miben áll Fodor Gábor vagy Molnár Péter ideológiai kü­lönbsége? Az eredeti kis mozga­lomban voltak ugyan alternatívok, de az csak egyike volt a Fideszben lévő alternatíváknak. Fodor Gábo­­rék semmiképpen se számítottak az alternatívák, a bázisdemokraták közé: az első és valóságos „szaka­dás” az volt, amikor a szakkollé­giumi „szakalternatíva” többsége 1989—90-ben nem ment a Fidesz­be, mert nem ment a politikába, így a„pajkosok”, a közgazdászok többsége a szakmát választotta, nem a politikát. Az igazi különbség az, hogy az eredeti párt még kevés képviselő­vel is el tudta képzelni, hogy befo­lyásos párt lesz, s nem gondolták, hogy uralkodó tömegpárttá kell lenniük 1994-re. Fodor Gábor csak azt pendítette meg eretnek módon, hogy a Fidesz maradhatna még tanuló, „kis Fidesz”. Talán megijedt a „nagy Fidesz” karakte­rétől. Lehet, hogy tanult az SZDSZ példájából. Visszarettent az egységes, hivatásos tömegpárt­tól, ahol minden egyes döntés előtt rá kell nézni a népszerűségi index­re, nehogy szavazókat veszítsünk. Attól a tömegpárttól, amelyben nem szabad nyílt színen vitatkoz­ni, mert akkor rést nyitunk az el­lenfeleinknek és veszítünk három százalékot a választáson. Fodor mintegy azt kérdezi: „kell nekünk mindenáron hatalomra jutni?” Nem csodálom, hogy Orbán Vik­tort vagy Áder Jánost az ilyenfajta civilkérdéstől elönti a düh. De a dolog még ennél is mé­lyebb. Fodor Gábor, aki sokkal in­kább beleérző, kapcsolatokban élő politikus, mint Orbán Viktor, aki érvekben és logikákban, tettekben és tettek elmaradásában gondolko­zik; nos, Fodor Gábor érzi, hogy a Fidesznek mindent szabad csinál­nia, csak az MDF-re néznie nem. Fodor, gondolom én, s majd cáfol­ja ő, hallja azokat a hangokat, amelyek üres zúgások Orbán fülé­ben: „az MDF mára olyanná vált, amilyen az MSZMP és az MSZP volt 1989—90-ben. Aki feléjük nyit, annak vége.” Fodor Gábor megértette, hogy a Fidesz mate­matikailag csinálhat ugyan koalí­ciót az MDF-fel, csak akkor tönk­reteszi magát. „Ugyan, marhaság!” — mondja erre a másik oldal. „Az MDF kitisztul, miért ne lehetne segédpárt?” Valószínűleg ezt mondta magának Bíró Zoltán és Csurka István is 1989 őszén az MSZMP-vel, MSZP-vel kapcso­latban. Orbán Viktor éppen a ’89—90-es antikommunista-anti­­szocialista érzésekre akar építe­ni. De a sors iróniája, hogy azok most nem a szocialisták, hanem az MDF ellen dolgoznak. Ugyanis az MSZMP és az MSZP elleni érzelmek a hatalmon lévő hatalmaskodók, a velük szóba nem állók elleni érzelmek voltak. Ma ez az MDF. A Kádár-kor ne­gatívumaival szemben érzett el­lenszenv az MDF-re szállt, a po­zitívumaival kapcsolatban érzett rokonszenv az MSZP-re. Az ér­zelmek bizonyos értelemben ugyanazok, csak az alanyai vál­toztak meg. Fodor Gábor felfog­ta ezt a „népi üzenetet”. Ha viszont nem szabad a MDF- ben gondolkodni, akkor a Fidesz kénytelen lesz az MSZP-vel is szá­molni. Akkor a Fidesz szerepe nem a meghatározó „nagy Fide­­szé”, hanem a koalíciós partner „kis Fideszé.” Fodor Gábor elfo­gadta, hogy a Fidesz belemegy egy szocialista koalícióba is, hogy kicsiny, közepes, nélkülözhetetlen pártként szerepel. A „kis Fidesz” 1994 helyett 1998-ra készül. Tanul a szocik és a szacik mellett. Ellen­súlyoz. Egyensúlyoz. Nem vállal többet a kelleténél, sőt ha úgy gon­dolja, kimarad. Orbán pártja a „győzzünk most!”, Fodoré a „rá­érünk még”. Ki ne értené Orbán Viktort: karnyújtásnyira van, amiért keser­vesen kínlódott hónapokon, éve­ken át. Megdolgozott azért, hogy a Fidesz „nagy­ Fidesz” legyen. Személyes érzelmeitől függetlenül is félre kell szorítania Fodor Gábor „kis-Fideszét”. Ő és csapata im­már életüket tették fel arra, hogy a Fidesz azzá váljon, amivé vált. Nem játszhatják meg, hogy ismét amatőrök. Ha engednek Fodor Gá­bornak s visszabújnak a palackba, értelmetlenné válik, amit eddig csináltak. Fodor Gábor se enged­het. Harcuk nem személyes harc. Harcuk persze mégis személyes. Szomorú. Nekem tetszett, ahogy Orbán Viktor a Fideszt professzionista, döntésképes párttá formálta. Elfo­gadtam, hogy gyakorlatiasak. Örültem, hogy az urbánus­ népi ellentétet ostobaságnak tartják. Ha egy-egy ügyre rávetették magukat, könyörtelenebbül jártak utána, mint bárki. A politikában sajnos vagy szerencsére döntéseket kell hozni. Orbán Viktor képes volt er­re, s képes ma is. Azt hiszem, hogy felkészülten és megalapozottan ment neki a gazdasági vélemény­hordozókkal folytatott tárgyalásai­nak. Láttam győztesnek, és láttam veszélyhelyzetben, még ma is azt mondom, hogy született politikus. És hogy az ilyen emberekből kell minisztereket és miniszterelnökö­ket csinálni, nem Fodor Gáborból. Göncz Árpádot és Fodor Gábort addig és azért szeretjük, mert alig van hatalmuk, mert nem kell állan­dóan dönteniük. Orbán Viktort és Antall Józse­fet azért nem szeretjük, vagy nem annyira szeretjük, mert hatalmuk van, volt, vagy lesz, és mert élnek vele. Félünk a hatalomtól. Én is fé­lek. Ahogy nem szeretjük elvágn­i a csirke nyakát, csak megenni a csirkét. Ahogy szeretnénk, ha más mondaná meg a síró anyának, hogy munkanélküli lesz a fia. Ahogy jó volna, ha nem nekünk kellene megtagadnunk a hitelt a dühöngő rászorulttól. Szeretnénk, ha valaki átvállalná helyettünk a kellemetlen döntéseket, de harag­szunk rá, ha mégis dönt. Mint a bankárra, a vállalkozóra, a rendőr­­kapitányra és a főszerkesztőre. Merthogy ők ugyanolyan erősza­kosak, kemények, „szívtelenek” mint Orbán Viktor. Vagy csak má­sok, mint mi vagyunk vagy szeret­nénk lenni. Sajnálom Orbán Viktort, és nem félek tőle. Mint ahogy sajná­lom Antall Józsefet is, de tőle sem kellett és kell félnünk. Ahogy nem félek, hogy Varsó után Budapest is elesüt, ha Horn Gyula és pártja ke­rül hatalomra. Itt nagydiktátorság pedig nem lesz. (Nem vagyok haj­landó elfogadni Grósz Károly fe­nyegetését 1988 októberéből, hogy „itt fehérterror lesz”. Nem lett. Nem igazabb Berecz János nagy mondása se 1989 nyaráról: „állít­sátok meg Orbán­ért!” Nem egy „vezérről és kancellárról” van szó. Éppen most hozzák Orbán Viktor tudomására, hogy még a mai kis­­diktátorságát is sokallják. Végül nevetségesek azok is, akik „vörös­­terrorral” fenyegetnek, „kommu­nista restaurációt” emlegetnek. Hagyjuk a gyermekmeséket.) Természetesen együttérzek Fo­dor Gáborral is. Ahogy Göncz Ár­pád, ő sem volt felkészülve arra, hogy mi minden érheti. Keserű emberi csalódások. Kétfejű lenne tőle a párt? Aligha. Elbírna a Fi­desz egy népszerű „köztársasági elnököt”? Bizonnyal. Csak már túlságosan elkötelezte magát az egyik oldal a pártegység jelszava mellett, a másik oldal pedig lebeg­teti, hogy akár ki is mehet a párt­ból. Mégis úgy gondolom, hogy Fodor van könnyebb helyzetben. Nem vágyik hatalomra, sokkal in­kább arra, hogy szeressék. Ezt a szeretetet pedig semmiféle akció nem tudja elvenni tőle. Akármi történik vele, csak nyerhet. Kár, hogy a Fidesz átéli már most azt, amire lett volna még né­hány éve. Előbb vagy utóbb bekö­vetkezett volna. Nem azért, mert Orbán Viktor egy paranoiás, hata­lommániákus kis Napóleon, aki nem bír magával, Fodor Gábor pe­dig egy kedves és szelíd fiú, akit ez az erőszakos alak fenékbe akar rúgni. Persze van itt egy kis lélek­­torzulás is. Nem csoda. Ki bírná ki, hogy a sajtó egyik percről a másikra a hatodik emeletről a föld­szintre küldi? De általánosabb ér­vényű a dolog. Félek, hogy le kell számolnunk azzal az illúziónkkal, hogy egy professzionalizálódott parlamentáris pártban a pártde­mokrácia a működési elv. A párto­kon belül a német CDU-ban vagy SPD-ben, a brit konzervatívoknál vagy munkáspártiaknál, az olasz kereszténydemokráciában vagy a spanyol PSOE-ban a pártdemokrá­cia szervezőelve mellett, sokszor fölött az oligarchia rendezőelve dolgozik. A hivatásos párt demok­ratikus ellensúlya általában nem a párton belül van, hanem egy másik pártban a parlamentben. A hivatá­sos pártok a liberális tömegde­mokráciákban is keményen antide­­mokratikusak befelé. Ha működni akarnak, pénzt szerezni, szerveze­teket építeni, tárgyalóképesnek lenni, akkor át kell venniük a cent­ralizált formákat. Ez történt még az alternatív zöldpártokkal is, amelyek egy pártbeli bázisdemok­ráciát próbáltak parlamentáris ke­retek közé bevinni. Ennyiben Fo­dor Gábornak nincs esélye. A Fidesz és a független értelmiség bár volt a Fidesznek ebbe a vi­tába keverednie. Ez a vita némi­képp azokra az 1945—48 közötti összeütközésekre emlékeztet, ami­kor bármelyik értelmiségi írt és mondott valamit, a feldühödött pártok azonnal nyakukra küldték valamely pártideológusukat, hogy kimutassa a megszólaló párt- és osztálykötöttségét. Ettől még Bibó István független értelmiségi volt, és nem azért írta meg a demokrá­cia válságáról szóló tanulmányát, mert valamely párt erre biztatta. Amikor tehát Lukács György ki­mutatni igyekezett Bibó „kötöttsé­geit”, illetve valamennyi értelmi­ségit felszólított az állásfoglalásra, akkor csak elődje a maiaknak. Akarjuk vagy sem, léteznek független értelmiségiek. Ezek az értelmiségiek nem jobbak, nem rosszabbak a pártértelmiségieknél. Csak mások a szempontjaik. Senki sem állítja, hogy ezeket a más szempontokat a politikusoknak el kell fogadniuk. Csak tudatosíta­niuk kell, hogy léteznek más szem­pontok is. Ennek a másságnak ép­pen az a jelentősége, hogy nem a párttérképeken akar eligazodni, nem a pártlogikákat akarja követ­ni. Olyanok, mint egy focimeccs hivatásos közvetítői. Előadják, hogy mi történik, bírálnak, ordíta­nak, hogy már megint mekkora szamárságot csinált a játékos vagy edző. Ez a dolguk. A játékosok megsértődhetnek, hogy ez a sok nagyhangú kripli, aki még életében nem rúgott labdába, milyen jogon kritizálja őket. Behívhatják a pá­lyára — na most tessék megmutat­ni! Csakhogy a néző nem azért fi­zet, hallgatja a közvetítőt, hogy az focizzon a játékosok helyett, ha­nem mert szeretne eligazodni a dolgokban. Ha pedig úgy érzi, hogy a közvetítő nem ért hozzá, el­fogult, akkor elzárja a televízióját. Értem én, hogy a csapatok azzal is vádolják a riportert, hogy titkon drukkol valamelyiküknek s ezért bírálja a többit. Lehet, hogy van ilyen. De annak, aki tartósan ott akar ülni a közvetítőfülkében, min­den érdeke az ellen szól, hogy elfo­gult legyen. Tudja, hogy leleplező­dik, hogy millió fül hallja ki hang­súlyai mögül, kivel van. A játéko­sok valószínűleg nem tudják bele­élni magukat a riporteri élvezetek­be. Egy-egy izgulékony közvetítés, egy-egy kemény kérdés hatására ordibálni kezdenek. Nincs igazuk. Ha valaki szép cseleket csinál s gólt rúg, nincs az az elfogult ripor­ter, aki a nézőt le tudja beszélni a játéka élvezetéről, aki be tudná bi­zonyítani, hogy veszített. Vannak rossz riporterek. De ettől kétségbe vonni magának a riporterszakmá­nak a létét értelmetlen. Orbán Viktor tévedett. Azt hitte, hogy elegendő a gazdasági véle­ményhordók, a háttérben mozgó ipari kapitányok, bankárok, vállal­kozók, államhivatalnokok megnye­rése, és ez biztosítja a tömegkom­munikációs véleményhordozók po­zitív véleményét is. Ugyanabban a hangnemben tárgyalt a sajtó nagy­­jaival, ahogy a rendőrkapitányok­kal. A véleményt és annak szabad­ságát ugyanolyan árucikknek te­kintette, mint egy vállalat export­­termékét. De ez egy másmilyen piac, másmilyen törvényekkel. Most megkapja a magáét. Nemcsak szavazatokat veszí­tett, hanem azokat is, akik helyet­te, mellette, sokszor ellenében megfogalmazhatták volna azokat az értékeket, amelyeket vall. Ester­­házyt, aki rászólna, hogy csak egy­szer, egyetlen pillanatra gondol­kozzon el egy kérdés hallatán, s válaszolja, hogy erre még nem gondolt. Balassát, aki figyelmez­tetné, hogy az isten szerelmére hagyja végre abba. Hankisst, aki csendes iróniával körbeírná a nagyképűségeit. Eörsit, aki röhög­ne vele, rajta. Gombárt, aki hall­gatva nézné kettejüket Fodorral, türelmesen várva, hogy mire jut­nak. Nem sorolom tovább. Ezek az emberek sohasem voltak vagy lesznek a Fidesz értelmisége. Egyikük se egy másik párt fürkész szeme. Ha írnak, beszélnek az or­szágnak írnak és beszélnek. Kár volt megsérteni őket, kedves bará­tom, nagy kár! S ami nagyobb baj, hogy ezeknek a mindenhonnan le­­váltottaknak, ide-oda lézengőknek, a nyakravalótlanoknak az elveszí­tése nem hozta magával kitűnő technokraták megnyerését. Sőt mintha azok is visszamentek volna az irodádéba. Ebbe a cikkben már mindenkit sajnáltam. Itt az ideje, hogy azok­ról szóljak, akiket legjobban szá­nok: a választókról. Osztom ta­nácstalanságukat. Csak azzal biz­tatom magamat, hogy van még jó fél év arra, hogy a pártok meg­győzzenek minket. „Fogatlan vénember az évszá­zad. Rég elfeledte titkos­­ álmait. A harcterek ember- / bűzét, a prófé­ták rikácsolását. Nyelvén falevél fa- / nyár íze, szemében kiégett / üresség. A múló jövő túlélte. Érdes falak között / motyogva álldogál.” LENGYEL LÁSZLÓ Valahol pártot vesztettünk A második születésnapon (Németh Zsolt, Fodor Gábor, Deutsch Tamás, Orbán Viktor) FOTÓ: SÁRKÖZY GYÖRGY FÓKUSZ 1993. október 29., péntek A »fémmunkás« Vállalat nyilvános pályázat útján értékesíti a Budapest, Frangepán u. 7. alatti központi telepét A telephely alapterülete 15 107 nt, amelyen a különböző üzemépületek, raktárak, irodaépületek és építmények a műszaki tájékoztatóban levő megosztási vázrajz szerinti tulajdoni részegységekben kerülnek értékesítésre. A pályázati feltételeket, irányárakat és műszaki tájékoztatót tartalmazó tenderfüzet a vállalat titkárságán 2000 Ft + áfa ellenében átvehető, ami egyben a pályázaton való részvétel feltétele is. A vételár kiegyenlítése csak készpénzben lehetséges. A vételi szándék bizonyítására a pályázati irányár 5%-át a Budapest Bank 224-16843 sz. számlájára be kell fizetni, amely bánatpénzként funkcionál. A pályázatok beküldési határideje: 1993. december 15-én 14 óra, helye: Budapest XIII., Frangepán u. 7. alatti vállalati titkárság. A pályázattal kapcsolatban felvilágosítást ad 8—14 óra között Milasin Lajos vagyon­kezelő főmérnök a 140-9259-es vagy a 120-9424-es telefonszámon. A kiíró fenntartja a jogot, hogy a pályázatot eredménytelennek nyilvánítsa.

Next