Magyar Hírlap, 1994. január (27. évfolyam, 13-25. szám)
1994-01-27 / 22. szám
1994. január 27., csütörtök Rózsa Jánost imponáló és makacs következetességgel mindig ugyanaz foglalkoztatja. Kallódó, elhanyagolt, magányos vagy éppen intézeti gyerekek sorsát, problémáit, megkapaszkodásuk, beilleszkedésük esélyeit vizsgálta filmről filmre, miközben a mai magyar valóságról is egyfajta helyzetjelentéssel szolgált. Egy ideje azonban mintha önmagát ismételné, s csak a felszínt karcolja meg. A külsőségeket mutatja s nem a lényeget ragadja meg. Bizonyság rá sorrendben utolsó előtti opusza, a Félálom is, s még inkább a most bemutatott Jó éjt, királyfi,a meglehetősen rossz filmnek nincs igazán mondanivalója. A történet főhőse a színésznek készülő — s az iskolai előadáson Hamlet királyfit is eljátszó —, rokonszenves kamaszfiú, András, aki néhány héttel érettségi előtt ellátogat pesti rokonaihoz lötyögni, kikapcsolódni, körülnézni a nagyvárosban. Szakmai „előtanulmányokat” is folytathat: a két, nagyjából hasonló korú rokon gyerek és egy állandóan velük levő tolószékes fiú videófilmet forgatnak, s mivel társuk, Bélus éppen a rendőrség vendégszeretőt élvezi, András beugorhat a helyébe. A készülő produkció „rendezője” a minél hitelesebb, életszagúbb valóságábrázolás érdekében gyakran használ rejtett kamerát és szívesen épít szereplésükről mit sem tudó civilekre is. Az autólopási jelenetben például előzőleg értesítik a rendőrséget, s a kapualjból illetve a szemközti ház erkélyéről egy-egy kamerával rögzítik András lefülelését. ő, talán, hogy überolja a többieket, bizonyítsa bátorságát, talán — ami a legbiztosabbnak látszik —, hogy lehetőséget adjon a forgatókönyvírónak és a rendezőnek a szomorú, drámai végre: elfut a „tett” színhelyéről, s menekülés közben halálra gázolja egy autó. Rózsa más-más közegben, társadalmi milliőben és helyszíneken folytatódó végeérhetetlen „történetéhez” ezúttal nemigen tesz hozzá újat és eredetit. Hősei most nem kallódnak látványosan, de azért videós szenvedélyük kiélése közben gyakran deviánsan, büntetőjogilag is felróhatóan viselkednek. Önmagában értékes és kreatív tevékenységük tulajdonképpen kicsit pótcselekvés is a számukra. Ezt persze inkább csak feltételezzük, sejtjük, de bizonyosságot nem szerezhetünk róla arról, hogy a forgatáson kívül mivel foglalkoznak, mi érdekli őket, egyáltalában, hogy milyen emberek, nem tudunk meg semmit sem. Nemcsak a szereplők jelleme, személyisége marad megformálatlan, vázlatos, de — ellentétben a korábbi Rózsa-filmekkel — a Jó éjt, királyfiban a mai magyar valóság sem jelenik meg (vagy legfeljebb csak töredezetten, érdektelenül), s a hiteles, emberi pillanatok, megnyilvánulások is ritkák. Elnagyolt helyzet és jellem találkozásának, motiváció és hitelesség hiányának ( és persze jó ízlés megfogyatkozásának) iskolapéldája lehetne az a jelenet, amelyikben a még mindig kívánatos mama, a férje által nyilván elhanyagolt szépasszony minden különösebb ellenállás nélkül ( sőt! ) odaadja magát a kis rokonnak, Andrásnak. Amit Rózsa és állandó forgatókönyvíró-társa, Kardos István megmutat, elmond, nem több egy banális, közhelyes gondolatnál, gondolattöredéknél az alkotó művészi, morális felelősségéről. Arról, hogy a filmrendező a mű érdekében mennyire használhatja eszközként a színészeit, meddig mehet el velük, beépítheti-e a jelenetekbe, a filmbe privátszférájukat is, mélatlanul beleavatkozva ezzel az életükbe. A néző egy ideig türelmetlenül várja, hogy elkezdődjön a film, s aztán megadóan beletörődik abba, hogy helyzetképeket, etűdöket lát, amelyek azonban sehogysem adódnak össze, nem hoznak létre valamilyen új minőséget. Az alkotók didaktikus mesét adnak elő, amelyet erkölcsi tanulsággal is megfejelnek. András halálával a szülők oda nem figyelésének, a fiatalok felelőtlen magatartásának, könnyelmű életvitelének veszélyeire figyelmeztetnek. De a duplafedelű, „film a filmben”szerkezet révén az erkölcsi intés legalább annyira az életanyagával, szereplőivel, lehetőségeivel visszaélő rendezőnek is szól. S ezt Rózsa is magára veheti. Igaz, ő „csak” a nézők idejével, türelmével élt vissza, és stúdiója és a Magyar Mozgókép Alapítvány pénzével sáfárkodott, nem éppen a legjobban. Érdeméül legyen mondva, hogy viszont a filmbeli rendezővel ellentétben az ő produkciójába nem kell belehalni... • Gervai András Filmlevél Jó éjt, királyfi — jó éjt, valóság! Akein a fplvptpl kn/hpn anuu a ivi Ttiti nututii A Bank Austria Broker keres gyakorlott szakembert értékpapír-elemzői és befektetési tanácsadói munkára angol-vagy németnyelv-tudással Telefon: 266-9218,266-9219 A Hunnia Zártvégű Értékpapír Befektetési Alap nettó eszközértéke 1993. december 31-én 1 121 871 933 Ft * Az alap bejegyzésekor az alapítási költségek levonásra kerültek, elhatárolás nem történt. A fenti érték tehát az alap valós nettó eszközértéke....... Akar egy nagyon vidám tippet? ! Hallgasson telefonon viccet! A Matáv Rt. Budapesti Távbeszélő Igazgatóságának szolgáltatása, a Telefonviccmondó! Januárban Antal Imre tolmácsolásában vicceket hallgathat a 117-7171-es telefonszámon, éjjel-nappal. Hallgassa többi hangszolgáltatásunkat is: a Rockhírmondót a 117-3777-es (19—07 óráig), a Felnőttmesét a 117-1999-es (22—07 óráig), a Gyermekmesét a 117-1888-as (17—22 óráig), a Zenei A hangot a 117-1822-es, a Totó-lottót a 117-1819-es, a Telefondoktort a 117-2111-es (16—07 óráig) telefonszámokon. Valamennyi szolgáltatásunk 5 Ft-os alaptarifával üzemel! Mindenkinek jó szórakozást kívánunk! Vágd ki, tedd el, jól jöhet még egyszer! Budapesti Távbeszélő Igazgatóság A Bank Austria Broker keres gyakorlattal rendelkező értékpapírkereskedőt angol- vagy német nyelvtudással Telefon: 266-9218,266-9219 Angolul beszélő, szövegszerkesztésben jártas, irodai adminisztráció területén gyakorlattal rendelkező TITKÁRNŐT keres tanácsadó cég mielőbbi belépéssel, belvárosi munkahelyre. Bérezés: megegyezés szerint. Jelentkezés: az EconoConsult Kft.-nél, a 166-0649-es, vagy a 269-8051-es telefonon, Molnár Lászlónál vagy Cseh Lászlónénál. Vezető nemzetközi reklámügynökség óriási feladatokkal keresi azt a minimum 2 éves ügynökségi gyakorlattal rendelkező, angolul beszélő, fiatal magyar kreatív igazgatót, aki a legjobb akar lenni a jók között. Kölcsönös megfelelés esetén partnerség is lehetséges. ✓ írásos jelentkezés szakmai önéletrajzzal „Profi" jeligére: 1725 Budapest, Pf.: 69 KULTÚRA Floridában luxusapartmanok numit eladó! (Az apartmanok kompletten felszerelve kerülnek értékesítésre.) Jogi garanciák, devizahatósági engedély beszerzése. Érdeklődni: Sunny Holiday Amerikai Magyar Kft., V. ker., Zrínyi u. 16. Tel.:111-7193. Az MHB Rt. Széchenyi István Igazgatóság 7. számú bankfiókja (Budapest III., Margit körút 5/a) értesíti tisztelt ügyfeleit, hogy a devizaszámlakezelő automata működtetését— karbantartási munkálatok miatt— előreláthatólag február 15-ig szünetelteti. , Kérjük szíves megértésüket, türelmüket! MAGYAR HITEL BANK RT . Sütő András drámája a Nemzeti Színházban Magyar csak magyar által veszhet Legújabb drámájában Sütő András — a lényeget tekintve — két tételt óhajtott megfogalmazni. Először azt, hogy az idegen, elnyomó hatalom szolgálatába szegődő, magukat és egymást a „helyünkre csak roszszabbak jönnének” jelszavával, s ilyenolyan taktikai megfontolásokkal áltató magyarok akaratlanul is honfitársaik gyilkosává lesznek, és végül még saját személyükben sem kerülhetik el az önkényes ítéletet. Másodszor pedig: az igaz hazafi, még ha művész is, hiába próbál az alkotás és a magánélet csigaházába húzódni; a történelmi helyzet és önnön belső késztetése újra csak mártírrá avatja. Ha valaki minderről hitellel szólhat, az kétségkívül Sütő. Más lapra tartozik azonban, hogy Az ugató madár drámának készült, ezért kívánatos volna, hogy a gondolatok igazsága dramaturgiai eszközök által jusson érvényre. Nincs okunk feltételezni, hogy az Egy lócsiszár virágvasárnapja és a Csillag a máglyán szerzője ne volna tisztában a színi igényekkel — annál meglepőbb, hogy Az ugató madár pusztán annyiban felel meg azoknak, amennyiben tagadhatatlanul párbeszédes formában íródott. Egyébként semmi nem utal a mű dramatikus jellegére. Hogy pontosak legyünk, legalábbis a cselekmény kiindulópontjának kivételével. Mert az alapötletben sokfelé mutató drámai lehetőségek rejlenek. Bodor Péter székely ezermester, honvéd tüzértiszt, a negyvennyolcas szabadságharc egyik legendás ágyúöntője a bukás után kivégzését várja a marosvásárhelyi börtönben, ahonnan szerelme, gróf Rhédey Claudia, egy hamis dokumentummal menti ki. Igazolja ugyanis, hogy Péter már halott, s a börtönben voltaképp ikertestvérét, Lajost tartják fogva. Marosvásárhely magisztrátusa természetesen tudja, hogy ilyen iker-Lajos sohasem létezett, de készséggel fogadják el a csalást, hiszen így a magyarnak nem kell magyart akasztatnia. Ebből az anekdotikus kiindulópontból — hangsúlyozandó! — lehetne dráma, ha Sütő a továbbiakban részint a Lajossá lett Péter szükségszerű skizofréniájából, a kettős én lélektani feszültségéből fakadó belső konfliktusokra, részint azokra a helyzetekre figyelne, amelyeket az egykori, ám most átkeresztelt hősnek a változó külvilág szorításában át kell élnie. Az írói szándék persze ez. Csakhogy nem állnak hozzá rendelkezésre sem a megfelelő figurák, sem a meggyőző szituációk. A darab bővelkedik szövegben — magyarán: agyonbeszélt jelenetek sorjáznak három felvonáson át —, de az egész dramaturgiai szerkezet kidolgozatlan, a mellékalakoknak nincs egyéni karakterük, a főszereplő Bodor Péter pedig csupán ügyetlenül felállított álkonfliktusokba kerül. Nem az a baj, hogy a valóságos Bodor Péter 1849-ben hunyt el, s így csak az írói szabadság révén kerülhetett az ötvenes évek elején zajló történetbe, a székelyföldi felkelés résztvevői közé. A baj az, hogy a darab „költőileg” tovább éltetett középponti alakját Sütő nem képes legalábbis egy drámai valóság közegébe plántálni. Egyáltalán nem világos például, hogy ezeknek az egyénítetlen, arctalan bírósági tisztségviselőknek, úgy is, mint a „közbátorléti bizottság” tagjainak, miféle tervei, politikai elképzelései volnának Bodorral kapcsolatban, s mi az, amit ő voltaképp elutasít — azon kívül, hogy nem hajlandó tervezett zenélő kútja tetejére a felesége ihlette Vénusz-alak helyett Árpád apánkat megmintázni. Ezért a második felvonás negyedik jelenete, amely pedig kulcsfontosságú pontja volna a kompozíciónak, lényegében kusza és tisztázatlan. Sem a főbíróék törekvései, sem Bodor „megfutamodása” nem értelmezhető, következésképp későbbi „vívódásai” is hiteltelenek, és hiába pottyant az író a harmadik felvonás kínosan mesterkélt pásztoróra-jelenetének kellős közepébe egy vadonatúj szereplőt, bizonyos Makk nevű, Kossuth-küldötte ezredest, ő sem tud elfogadható végkifejletet provokálni —. Bodor hirtelen támadt lázadó gesztusa, amikor is üzembe helyezi a titkos hamisbankópzést, mégiscsak segítendő a felkelést, nem tetőpont, hanem mélypont: valószerűtlen, erőltetett és nevetséges. Ha már Sütő a drámai használatra feltámasztotta ezt a Bodor Pétert, szerveznie kellett volna köréje egy olyan eleven világot is, amelyben a szerzői mondandó nemcsak illusztráltatok, hanem a szereplők viszonyrendszerében meg is jeleníthető. A Nemzeti Színház a hathatós dramaturgiai segítség helyett — amire nézetem szerint Sütő Andrásnak már legalább a Csillag a máglyán megírása óta szüksége volna — az igazgató Ablonczy László terjedelmes és apológikus tanulmányát kínálta támogatásul, ám ez a Tiszatájban publikált dolgozat a mű legalapvetőbb szakmai kérdéseit is megkerüli. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy Sík Ferenc rendezése már aligha javíthatott az anyagon, persze nem volt kötelező rontani rajta. Márpedig ez mégis megtörtént, éspedig azáltal, hogy a színészek mindegyike teljesen üres sablonokkal van jelen az előadásban. Bár a jelenetszervezés fantáziátlan, s némely megoldások — mint például a bankóprés beindításának nagyjelenete — kifejezetten esetlenek, amúgy nincs semmi kirívó, bántó vagy ízléstelen egyetlen alakításban sem, egyszerűen csak hosszadalmasan unalmas pózgyakorlatokat láthatunk. Végül az ember azzal az érzéssel távozik a Nemzetiből, hogy a színen látható közreműködőkben nemcsak az „elkövetőt”, hanem részben a vállalkozás áldozatát is hajlandó látni. • Mészáros Tamás Két kiállítást nyitott egy napon Swierkiewicz Róbert. Délután a Kiscelli Múzeumban, pontban éjfélkor az Óbudai Társaskör Galériában. Az utóbbi performance volt, magyarul előadás. A falakon, mű gyanánt, fekete kartonforgácsok. Swierkiewicz így csinált kultikus barlangot az egykori borospincéből. De mindez csupán háttér: az elnyűtt tréningruhába öltözött művész a földön ült és kalapált valamit, miközben egy szanszkrit meséből olvastak fel részleteket. E különös aktus magyarázatát a katalógus adja: „A művész... egy szobasarokban ül és didereg — feláll, a könyvespolcához botorkál és leveszi a Mesefolyamok óceánja című könyvet, mely varázsütésszerűen kinyílik a Hulladémon huszonöt meséjénél (a kép kivilágosodik, tűéles lesz), együltében végigolvassa és megvilágosodik előtte, hogy mégis a legszebb és legnagyobb erő a művészetből ered...” Swierkiewicz nemrég Indiában járt. Azon a tájon, ahol a szanszkrit tündérmesék születtek, és ahol azok még ma sem holmi egzotikus érdekességek. (Mint nekünk itt, Európában és a mindinkább amerikanizálódó, még egy csúnya szót használok, kommercializálódó hazai elektronikus kultúrában.) S amit ott látott, vagy inkább átélt, az éppen olyan elementáris hatást tett rá, mint a szanszkrit mesék könyve, amelyet nem tudott addig letenni, míg végig nem olvasta. A művészet ott még vallásos átszellemültségének láttán elemi erejű hit támadt benne. Ennek a belső revelációnak a tanúsága az egykori trinitárius templomban rendezett másik — a nagy — kiállítás. Nem először fordul Kelet felé Nyugat. (A művészetben mi is oda tartozunk.) Nevezték ezt az érdeklődést és főleg a hatást annak idején chinoiserie-nak és japonismusnak; közismert, hogy néhány művész — a legismertebb példa Gauguist— a természeti népek életvitelében talált rá a földi paradicsomra. De ezúttal másról van szó. Nem stiláris ösztönzésről. Swierkiewicz szabályos téglalapokra és háromszögekre festett képein semmi olyan nincs, amely a legcsekélyebb mértékben is a hagyományos indiai művészetre emlékeztetne. (Éppenséggel korábbi munkáinak fasiszta foltburjánzása és vonalkanyargásainak tam-tam tánca folytatódik bennük.) És főképp arra kell felfigyelnünk, hogy ezek a fakeretre fűzött vásznak csupán alkotóelemei egy nagy, az egész templomteret megtöltő és egységes programot hirdető kompozíciónak. Hogy mi ez a program? Swierkiewicz mintegy berendezte — a maga értelmezésében újraszentelte — a templomot. Teljes joggal, tehetjük hozzá. A művészet évszázadokon, sőt évezredeken keresztül szimbiózisban élt, Indiában sok helyen ma is együtt él a vallással. (Világi témák és műfajok valójában nem léteztek.) A festmény a templom freskója és oltárképe, a szobor a bazilika kapuja fölötti dombormű vagy az oszlopfő faragott dísze volt. Swierkiewicz mint művész nem vallásos; Kiscellben nem a keresztény templomot, és nem is a tao vagy a buddhista szertartást rekonstruálta — noha innen is, onnan is merített elemeket. Amit látunk, az a művészet temploma. Swierkiewicz hatalmas szál fenyőket vágatott ki, hozatott ide, azokat támasztotta a falhoz, s fektette őket keresztbe a földön. Ahol találkoznak, középen, oda domború tükröt tett, rajta elszáradt-megfonynyadt aranyeső. A hajdani szentélyben amolyan ülőként szolgáló szerkezetek, amelyekre ha rálépünk vagy ráülünk, mozgásba jönnek és a csuklós karok végére erősített pólyák a falra szerelt dobokat megdöngetik. Egy baldachinos székre bálványt ültetett. Swierkiewicz nem Istennek, hanem a művészetnek mutat be áldozatot. S e hitét látomásos erővel szuggerálja. Úgy, hogy beleremegnek az erős falak. • Vadas József Tárlatlátogató ■■■■■■ A templom újraszentelése Ferry Bedy hazajönne Bedi Ferenc — művésznevén Ferry Bedy — 1987-ben végzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zongora tanszakán. Miután Magyarországon nem tudott érvényesülni, és Kabir Bedi — a híres Sandokan — rokoni segítségét sem kívánta igénybe venni, 1988- ban Hollandiába szerződött, ahol előbb csak szórakozóhelyeken lépett fel, majd a Királyi Családnak adott több ízben koncertet. Tavaly novemberben Hollandiában jelent meg az első könnyűzenei CD szólólemeze. Zenei stílusa hasonló Richard Claydermannéhoz, bár Ferry Bedy próbál magyarázkodni: más a repertoárja, mint Claydermannak, és azt modernebb hangszerelésben szólaltatja meg. Ferry szeretne hazajönni, itthon koncertezni, lemezt kiadni. Ehhez persze az kell, hogy megismerjék őt. Tegnap délután két órától a Danubius rádió vendége volt, áprilisban a Kép a Világ Alapítvány koncertjén lép fel. És ezután a jónevű rokon támogatását sem veti meg. •B. E. MAGYAR HÍRLAP 13 Sütő András: Az ugató madár. Rendezte: Sík Ferenc. Díszlet: Kemény Árpád. Jelmez: Papp Judit m. v. Koreográfia: Gyalogh László m. v. Játékmester: Kutschern Éva m. v. Zene: Rátkay József m. v. Szereplők: Koncz Gábor m. v., Varga Mária, Ferenczy Csongor, Urbán Andrea, Huszár László, Hegedűs Zsuzsa, Szokolay Ottó, Gelencsér Adrienne, Kőmíves Sándor, Nagyváradi Erzsébet, Keresztes Sándor, Mandel Helga, Széres Imre, Kelemen Tímea, Sörös Sándor, Szersén Gyula, Gellért Éva, Gyalog Ödön, Versényi László, Fülöp Zsigmond, Mihály Pál, Pathó István, Lázár Csaba, Lukácsi József, Mezei Lajos, Horkai János, Simon András, Botár Endre. A kékszakállú herceg vára a hangversenypódiumon „...És végül megbocsátja nekem a közönség a szokatlan műsor-összeállítást”— írta a műsorfüzetben Fischer Iván a Budapesti Fesztiválzenekar zeneakadémiai hangversenye elé. Nos, a közönség nem csupán jóindulatúan fogadta, hanem rendkívüli módon ünnepelte a műsor és a közreműködők megválasztását: Wagner Lohengrinjének harmadik felvonásából az első és második jelenetet és Bartók művét, A kékszakállú herceg várát játszották. (Az idézett füzetben három minitanulmány — Halász Péter zenetörténész munkája — szolgáltatott további magyarázatot a párosításhoz.) Elisabeth Cowell, a kiváló angol szoprán énekelte Elzát, Horst Hoffmann pedig Lohengrint. A recsegő lemezjátszókon házasságkötő-termi közhellyé silányított, tehát kényes nászkórus az Ifjú Zenebarátok Központi Kórusának előadásában visszanyerte eredeti magasztos szépségét és méltó fölvezetése volt Connell és Hoffmann kettősének. Connell ritka tünemény, igazi erőteljes, drámai és speciálisan Wagner-szoprán. Elza líraibb alkata sem idegen tőle, hangjában a vágyak sok színe vibrál: a kíváncsiságé és a szerelmi lázé. Hoffmann is valódi wagneri hőstenor: előbb kissé rezignált, fáradt Lohengrint mutatott be, de végül magával ragadta Connell fűtöttsége. Az olvasók már értesültek róla, hogy eredetileg az Athénban bemutatott, szcenírozott koncert előadását tervezték, de a díszletek nem kerülhettek be a Zeneakadémia pódiumára. A látvány bizonyosan izgalmas, talán vitatható lett volna, s nagy kár, hogy nem ismerhettük meg. A kékszakállú herceg várának sorait, hangjait és hangsúlyait azonban annál jobban ismerik az opera rajongói. Polgár László Kékszakállúja érett, hiteles és egyéni — egyszóval bravúros — megjelenítése a szerepnek. A hangja díszletet és szituációt épít: kemény, csaknem csúnya, szálkásan recitáló (de mindig érthető), ha a Balázs Béla-versek úgy kívánják. Lefegyverzően bársonyos és ércesen zengő, a koncertterem szűk terét valóban birodalommá tágító és azután sötétségbe hulló és reményét vesztett. Lukin Mártának bizonyára emlékezetes szerepe marad Judit. Nemrég beugrásszerűen énekelte az operaházi felújításon, s már akkor meglepően kész volt vele. Egyenrangú partnere és ellenfele a Kékszakállúnak, tudatában van annak, hogy kíváncsisága végzetes, s hogy mégsem tehet mást, kérdez. Lukin néhány hangsúlyt máshová helyez, mint ahogy megszoktuk, de ez csak használ a szövegértelmezésnek. S abban, hogy a Lohengrin és a Kékszakállú közös dilemmája, — szabad-e a szeretett lény múltját egészen megismerni —, ilyen kristálytisztán álljon előttünk, természetesen legnagyobb az érdeme a karmesternek, Fischer Ivánnak. A két műsorszámot ő ötvözte, páratlan empátiával irányítván a kórust, zenekart, szólistákat, csodálatos zenei egységgé. Az volt tehát a benyomásunk, hogy a szerényen „szokatlan összeállításnak” nevezett program így fejti ki legélményszerűbben a hatását egy koncertteremben. • Albert Mária