Magyar Hírlap, 1995. október (28. évfolyam, 243-255. szám)

1995-10-30 / 254. szám

1995. OKTÓBER 30., HÉTFŐ „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Gáz van Kelet-Európa sok mindenben látványosan változott a szocialista rendszer összeomlása óta. Mentalitásában azonban még jócskán emlékeztet az 1989-et megelőző időkre, amikor a politikusi gárda úgy gondolta, hogy amiről nem beszélünk, az nincs is. Ezt alkalmazták például a szegénységre, de még inkább követendő gyakorlatnak számí­tott katasztrófák esetén. Az agyonhallga­­tást a vezetők - egymás között - azzal indo­kolták, hogy felesleges az embereket nyug­talanítani. A jelek szerint a kassai vasműben múlt pénteken történt robbanás után is ez a ref­lex működött. Nyilván abban bíztak a pol­gári védelem felelősei, hogy a természet te­szi a maga dolgát, a szél szétoszlatja a fe­nyegető szén-monoxid-fellegeket. A leve­gőmozgás szeszélyeivel feltehetően nem voltak tisztában. Szlovákiában a késlekedéssel remélték elejét venni a pánik kitörésének, ám megle­het, így sokkal nagyobb bajt okoztak. Az 1986-os csernobili robbanásról is utó­lag értesült a világ. Az akkori május elsején a környező államokban vidáman özönlöttek az emberek a szabadba, pedig ha figyelmez­tették volna őket - mint tőlük nyugatra valószínűleg magukra zárták volna az ajtót. Nem mintha a nyugati féltekén nem vál­tak volna ismertté esetek, amikor az Egye­sült Államokban, Nagy-Britanniában az atomerőművekben történt üzemzavart el­hallgatták a közvélemény előtt. Ám ott a korszerűbb biztonsági rendszereknek vagy csak a szerencsének köszönhetően ember­életben nem esett kár. A lakosság megtévesztése azonban sem­miképpen sem indokolható, ráadásul bizal­matlanságot gerjeszt. A szlovák kormány­zat ígéreteinek tovább csökkenhet a hitele, s Pozsonyt nem lepheti meg, ha a környe­zetvédők újult erővel indítanak rohamot az ugyancsak időzített bombának tartott mohi atomerőmű ellen. KARCAGI KATALIN Ajánlott levél Szokatlan, hogy tucatnyi ismert hazai köz­gazdász fizetett hirdetésként egy nyílt leve­let tegyen közzé, mint tették azt most, a Magyar Nemzet múlt szombati számában. Különös, hogy így hívják fel a Világbank el­nökének figyelmét arra, hogy „testvérintéz­ménye”, a Nemzetközi Valutaalap olyan követelményeket támaszt a magyar kor­mánnyal szemben, amelyeket lehetetlen ki­elégíteni. De a maga nemében az is párat­lan, hogy a nyílt levélben tetszetős szóla­mok helyett számok, adatok kapnak helyet, s hogy hangvételében nyoma sincs az indu­latoknak, a dühös kirohanásoknak és di­daktikus mondatoknak. Ez a levél ugyanakkor szól a magyar gaz­dasági vezetésnek is: figyelmeztet arra, hogy a valutaalap öt pontjának szolgai elfo­gadása veszélybe sodorhatja a magyar gaz­daságot. Az biztos, hogy ezt a levelet hiába küld­ték volna meg a Pénzügyminisztériumnak, a Nemzetközi Valutaalap vezetőinek vagy a szervezet hazai képviselőjének. Olyan sze­mélyt választottak tehát, aki, a Világbank új vezetőjeként, talán még nem hatódott át a szervezet bürokratizmusával, akinek ed­digi kijelentései emberségről, józanságról és mértékletességről tanúskodtak. A levelet a címzett kézhez kapta, s talán ennek is köszönhető szombati, budapesti kijelentése, miszerint a Világbank kölcsö­­nei nem függnek a valutaalap-kölcsönszer­ződés aláírásától. Ez már eredmény. Az azonban kétséges, hogy a valutaalap vezetői hogyan értékelik a nyílt levél tartal­mát. Ha személyük elleni sértésnek és hoz­záértésük megkérdőjelezésének veszik, ak­kor aligha valószínű, hogy egy fokozato­sabb és ezáltal fájdalommentesebb gazda­sági átmenet zajlik le a következő egy-két évben. Ha viszont felismerik, hogy handa­­bandázó népvezérek helyett most érvekkel és tényekkel kellene vitatkozniuk, akkor ta­lán van remény. SZAKONYI PÉTER Nem tudom, hogy az előző par­lament és kormány bölcs előre­látásának vagy a vak véletlen­nek köszönhető-e, de tény, hogy a földárverésekkel (azzal, hogy olyan tulajdonosokhoz ke­rült a termőföld, akik önmaguk kiszipolyozása árán, a nagyüze­meknél olcsóbban megműve­lik) sikerült megmenteni a me­zőgazdaságot, és ezáltal az or­szágot. A termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok ugyanis valóban csak az ilyen-olyan cí­men juttatott állami támogatás­sal tudtak talpon maradni, s en­nek csökkenésével a szocializ­mus utolsó szakaszában kezd­tek sorra csődbe jutni. Hiába volt olcsó a munkaerő, drágán termeltek, mert a mező­­gazdasági termékeknél mindig gyorsabban dráguló alapanya­gok (alkatrész, műtrágya, nö­vényvédőszer stb.) mellett so­kat felemésztett az infrastruktú­ra és az improduktív gárda... Különben a mezőgazdasági munkaerő csak látszólag volt olcsó. Aki ugyanis órabérben dolgozott, az bámészkodásért is órabért kapott. A traktoros a háztáji földek megmunkálása­kor kisebb területet számolt el, mert a háztáji gazdától közvet­lenül „zsebbe” kapta a plusz dí­jat, vagy más címen a viszon­zást. S a nagyüzemi raktárakból jutott a maszek gépekhez is ol­csó alkatrész, és így tovább. Hiába lett a téeszből, állami gazdaságból részvénytársaság vagy kft., a lényeg maradt válto­zatlan. Csak a paraszti (egyéni) termelés lett olcsóbb, mert nem kell irodaház, portás, titkárnő, ügyintéző, anyagbeszerző és gazdasági igazgató. Igazgatóta­nácsi elnök és vezérigazgató, igazgatók és helyettesek sem kellenek. Ráadásul a paraszt­­ember munkabért sem fizet, ha­nem él, ahogy tud. Ha tehát maradt volna az összes termőföld úgy, ahogy ko­rábban, a téeszek és állami gaz­daságok tulajdonában és műve­lésében, akkor nem is kellene lobbyzni állami támogatásért, adnának anélkül is, mert muszáj lenne. Most nincs állami támogatás! Legalábbis az egyéni gazdák­nak nem jut. Az állam a rövid lejáratú termelési hitelekhez és a gépvásárlásra felvett kölcsö­nökhöz úgynevezett kamattá­mogatást ad, s egyes termékek exportálásakor felárat fizet, de az egyéni gazdák nem jutnak hi­telhez, és ugyancsak nem ők ex­portálnak... Az egyéb más úgy­nevezett állami támogatás pe­dig csak arra jó, mármint az ál­lamnak, hogy a közvéleményt megtévessze, a társadalmat megossza, különben nem más az, mint a gazdálkodóktól elsze­dett pénz egy részének vissza­adása. Az sem igaz, hogy a mező­­gazdasági termelők egymillió forint árbevételig adómentessé­get élveznek. Még az a gazda is fizet adót (nem személyi jöve­delemadó, hanem más címen!), akinek - mert rossz volt az idő­járás - egy fillér jövedelme sincs. Bebizonyítom. Nézzünk meg egy olyan gaz­dát, aki 15 hektáron búzát ter­mel. Két vagy három évvel ez­a szerző egyéni gazdálkodó, a Pannon Gazdaszövetség elnöke előtt félretett pénzéből és a ro­konaitól kapott kölcsönökből másfél millió forintért gépet, eszközt vásárolt. „Szimpla” me­zőgazdasági termelő, vagyis nem vállalkozó, tehát egymillió forint árbevételig ez után nem kell adóznia. Az áfakörbe sem lépett be, vagyis áfát nem szá­molhat el, ezzel szemben az el­adott termékért a felvásárlóktól 12 százalék kompenzációs fel­árat kap. Termelési kiadásai (zárójelben az áfa olvasható, amit gazdánk az eladó közvetí­tésével az államnak fizet be): Vetőmag: 15 hektár x 270 kg x 25 forint × 101 250 forint (áfa: 10 844); műtrágya: 5 tonna/ hektár terméseredményhez az igény: N 135, P 68; K100 kg ha­­tóanyag/hektár lenne, de ez olyan nagy mennyiség és olyan sokba kerül, hogy talán egy gaz­da sem veszi meg, hanem mondjuk műtrágyaköltség ösz­­szesen 66 000 forint (áfa: 7069); növényvédő szer: 45 000 forint (áfa: 4820); gázolaj: 90 liter/hek­­tár x 15 hektár x 82 forint/liter x 110 700 forint (áfa: 22 140). A gázolajban azonban nem­csak általános forgalmi adó, ha­nem fogyasztási adó és útalap is van. A fogyasztási adónak a fe­le, az útalapra a forgalmazó ál­tal befizetett és gazdánk által kifizetett összeg 65 százaléka visszaigényelhető. Az így visz­­szakapott pénzt majd a bevéte­leknél vesszük számításba, most viszont a zárójeles összegeket, adókat meg kell növelni 51 300 forinttal. Alkatrészre fordít évente 50 ezer forintot, ami 10 ezer forint áfát tartalmaz. A mezőgazdasá­gi traktorok, gépek a hivatalos norma szerint a 15 százalék amortizációs kulcs alá tartoz­nak, ami hat-hét év alatti el­használódást jelent, de a mi gaz­dánk igen gondos gazda, s - mondjuk - 15 év alatt „írja le”. A másfél millióból (áfatartalma 300000 forint) egy évre így 100 000 forint (áfa: 20 000) esik. Adjuk össze. Bruttó kiadása 472 950 forint, amiben 126 173 forint adó (áfa, fogyasztási adó, útalap) van. Bevétel - 3 tonna/hektár át­lagterméssel, 10 000 forint/ton­­na felvásárlási árral (az állami­lag garantált ár csak 8800 forint volt!) számolva - 450 ezer fo­rint, amihez 12 százalék kom­penzációs felár, azaz 54 ezer fo­rint járul. Ez összesen 504 ezer forint. A vásárláskor kifizetett adókból gázolaj fogyasztási a­­dójának visszatérítése címén visszakap 21 600 forintot, út­alap-visszatérítésként 5260 fo­rintot és úgynevezett termelést segítő támogatásként (de ezt csak a gabonafélék után adják!) hektáronként 2, azaz összesen 30 ezer forintot. A 126 ezer forinttal szemben a visszatérítés 56 820 forint, plusz a kompenzációs felár, s így együtt 110 860 forint. A 25 ezer forint hol van? Azt bizony lenyelte a feneketlen bendőjű állam. Számoljunk tovább. A bruttó termelési kiadás tehát kerekít­ve 473 ezer forint, bevétele a visszajuttatásokkal és kompen­zációs felárral együtt 561 ezer forint. Eredmény: 88 ezer fo­rint. Ebből ki kell fizetni a tb-t (ennek legkisebb összege az év eleji minimálbér 60 százaléka, mint alap, s ezután 44 százalék a társadalombiztosítási járulék, 4+6 százalék az egészségbiztosí­tás és nyugdíjjárulék), a súly­adót, s ha van, akkor az egyéb helyi adót. Csupán a háromféle címen szedett tb „adó” mini­mum 54 500 forint évente. Mi marad? Miből él? Jó, mi­vel megvette a gépeket, az évi 100 ezer forint amortizációs költség nem jelentkezik. De azok a gépek, eszközök tönkre­mennek, azokat feléli. De még ha ezt a kiadások között­ nem is számoljuk, akkor is egy hónapra 11-12 ezer forint nettó jövede­lem jut. Ebből megélni, családot eltartani nem lehet. Tételezzük fel, hogy példa­beli gazdánk állatokkal is fog­lalkozik. Egyedül persze nem győzi, vagyis felesége is ezt csi­nálja. (Szabadság és ünnepnap nincs, mert az állatokat még ka­rácsonykor is meg kell etetni...) Az állattenyésztésnek sajnos hasonló a jövedelemtartalma, mint a növénytermesztésé. A végeredmény: havonta csalá­donként 22-24 ezer forint. Nem változtatna ezen a nyomorúsá­gos helyzeten az sem, ha gaz­dánk adószámot kérne és az áfát elszámolhatná, netán me­zőgazdasági vállalkozói igazol­ványt váltana. Sőt könyvelőt kéne fizetnie, ráadásul az APEH is belépne a körbe. Nem hiszem azonban, hogy ma egy öttagú család havi 22-24 ezer forint jövedelemből meg tudna élni. Falun sem. Akkor sem, ha a zöldséget, gyümöl­csöt, burgonyát nem a boltban veszi. Ebből csak vegetálni le­het. De azt is csak addig, amíg a tartalékból, az állam paraszt­nyomorító intézkedései ered­ményeként rohamosan fogyó anyagi, fizikai, pszichikai erőből futja. Mit tehetnek az új gazdák? Nem sokat. Például visszaad­hatják a termőföldet, majd be­állhatnak a segélyért kuncsor­­gók egyre hosszabb sorába. Szente Pál A parasztok elnyomorítása „Ha... maradt volna az összes termőföld úgy, ahogy korábban, a téeszek és állami gazdaságok tulajdonában és művelésében, akkor nem is kellene lobbyzni állami támogatásért, adnának anélkül is, mert muszáj lenne. Most nincs állami támogatás! Legalábbis az egyéni gazdáknak nem jut.” Itt az ideje Az október 23-ai évforduló neonáci (avagy posztnyilas?) felvonulásainak hírére - amely egyébként igen szor­­dínósan jelent meg a tömegtájékoz­tatásban - valószínűleg sokan úgy vélték, hogy ezeket a mégoly kis lét­számú megmozdulásokat bizony be kellett volna tiltani, illetve fel kellett volna oszlatni. Azért mondom, hogy sokan lehettek, akik így gondolkod­tak, mert ezeknek a karlengetőknek az eszméit minden tisztes­séges, józan ember elutasítja, és makacsul szeretném hinni, so­kan vannak ilyenek, sőt még mindig ők vannak többségben. Amikor azonban maga G. Nagyné Maczó Ágnes, az Ország­­gyűlés alelnöke rótta fel mélyen átélt szenvedéllyel a belügymi­niszternek, amiért az nem intézkedett megfelelő szigorral a szélsőségesekkel szemben, nos, akkor alighanem ismét csak so­kan elképedtek. A dolog pikantériája ugyanis az, hogy Maczó Ágnes kisgazdapárti képviselő először részt vett a MIÉP he­veny, kormányellenes tüntetésén, felteszem, sorra meghallgatta szónokaikat, azt is látta, mit művelnek az „odasodródott”, úgy­nevezett népjóléti pártocska hangadói - ám arról nem szól a fá­ma, hogy ugyanez a Maczó Ágnes megragadta volna MIÉP-es elvbarátai mikrofonját, és azonmód, akár úgy is, mint az Or­szággyűlés alelnöke, elhatárolta volna magát a randalírozóktól vagy akár a rasszista röpcéduláktól. Jog- és kultúrállamokban éppen ez az, ami nem fordulhat elő. Először is: egy parlament alelnöke nem jelenik meg olyan tömeg­­rendezvényen, amelyről jó előre tudható, hogy szélsőséges provo­kációk táptalaja lesz. Ha valami különös véletlen, avagy figyelmet­lenség folytán mégis így esne, nincs olyan komoly, szellemében európai, tisztében választott politikus, aki ott és azonnal ne lépne fel az ilyen jelenségekkel szemben. Mert a politikusokat, legalábbis személyes állásfoglalásaikban, nem köti meg a törvény, nem úgy, mint az ügyészséget és a rendőr­séget, amelyet - az Igazságügyi Minisztérium képviselője szerint­­ a hatályos jogszabályok egyelőre nem hatalmaznak fel például az október 22-én tapasztalt „kilengések” megakadályozására. Hiszen sem a gyülekezési törvény, sem a tiltott önkényuralmi jelképekről rendelkező paragrafus nem elegendő ahhoz, hogy az úgynevezett rendőri biztosítás ma feloszlasson egy akár árpádsávos zászlókat lengető, nyilas köszöntéssel masírozó csapatot. És ez úgyszintén olyasmi, ami Európa európaibb felén ma nem így működik. Ott megszülettek tudniillik azok a jogi garanciák, amelyek a társadalom fenyegetett rétegeit és tagjait megvédelme­zik attól, hogy az ötven évvel ezelőtt történtek után újra akárcsak végig kelljen nézniük bármely fasiszta demonstrációt. Ami termé­szetesen nem jelenti azt, hogy ilyenek nincsenek - de megfelelő pa­ragrafus hiányában ácsorgó rendőröket sem látni. Az öt esztendeje független Magyar Köztársaság parlamentjé­nek azonban mind ez ideig nem futotta erejéből és idejéből, arra, hogy kialakítsa azokat a jogi normákat, amelyek Maczó Ágnes utólag oly színpadiasan előadott szemrehányásait feleslegessé ten­nék. És vajon maga Maczó képviselő asszony mikor interpellált e tárgyban a parlamentben? Számos felszólalása akárcsak egyiké­ben is sürgette-e már a szükséges törvényi szigorításokat?­És Tor­­gyán József, aki sajtótájékoztatón igyekezett ráduplázni G. Nagy­né sztentori felhívására, ő ugyan mikor szánta terjedelmes filippi­­kái bármelyikét is a szélsőségekkel szembeni határozottabb fellé­pésre? Vagy Csurka István, aki ezúttal úgy sietett csatlakozni a kis­gazdák nemes felháborodásához, még képviselői évei során vajon követelte-e azokat a törvényeket, amelyeket most olyannyira hiá­nyol? Azután a másik október 23-a után, még az előbbi kormány idején, ’92-ben, amikor ugyanez a fajta szélsőség rendőri felveze­téssel fojthatta botrányba a köztársasági elnök beszédét a Parla­ment előtt, szóval az után az atrocitás után miként foglaltak állást a ma meghatóan mérsékeltek, alkotmánytisztelők és szélsőségelle­nesek? Ki emlékezik úgy, hogy halaszthatatlan törvény-előterjesz­­téseikkel ostromolták volna a parlamentet, megakadályozandó a hasonló esetek ismétlődését? A kollektív memória legfeljebb azt őrizhette meg, amint a jobb­oldal politikusai minden figyelmüket egy bizonyos magnókazettá­nak szentelték, azt kutatva, hogy a képen látható, nyilasrekvizitu­­mokkal jól felszerelt fiatalember hány óra hány perckor távozott a térről. Hogy miként kerülhetett egyáltalán oda, annak részleteit vi­szont máig homály fedi. Úgyhogy a mai felháborodók éppenséggel illendőbben visel­kednének, ha nagyokat hallgatnának ebben az ügyben. Ettől füg­getlenül azonban senki más sem érezheti úgy a magyar parlament­ben, hogy ne volnának mulasztásai mindazzal kapcsolatban, ami itt és most különféle fasisztoid cégérek alatt történik az utcákon. Mert a kormány ugyan még februárban benyújtotta azt az - egyébként a köztársasági elnök által kezdeményezett - törvénymódosítást, amely büntetni rendelné a nemzeti, népi, faji vagy vallási csopor­tok tagjainak fenyegettetését, ám a Tisztelt Ház mindmáig még ezt a szakértők által egyébként ugyancsak hézagosnak tartott javasla­tot sem tűzte napirendjére. Persze volt közben Bokros-csomag meg koalíciós vita, az úgynevezett polgári pártokat elfoglalja a ki kivel szövetkezzen nagy kérdése, a kereszténydemokraták azon ta­nakodnak, hogyan viszonyuljanak a kisgazdákhoz, az MDF még mindig választási sebeit nyalogatja, a Fidesznek sok energiáját emészti fel, hogy leszólja Torgyánt, szóval mindenkinek megvan a maga baja. Most ráadásul még közelednek a „forró ősz” beígért sztrájkhullámai is, ki ér rá ilyenkor fellépni a rasszisták ellen. Holott ha másért nem, talán éppen ezért is most kellene. Hogy ezt a kérdést ne az úgynevezett „nemzeti erők” használhassák fel propagandakampányra a kormány ellen, hanem oda kerüljön vég­re, ahová való: a parlament elé. Itt az ideje. ROSTA Mészáros Tamás rovata Új tévékészülék... .mellyel könnyedén betartható a médiatörvény KAJÁN TIBOR RAJZA Cseppben a demokrácia * * I Ü­­­nnepélyes külsőségek és érdemeim elismerése nélkül lemondtam az ország egyik legnagyobb létszámú és méretű oktatási intézményének iskolaszéki tagságá-­­ ról. Ez volt életem első és meglehet utolsó társadalmi megbí­zatása, amelyre nagy lelkesedéssel és elszántsággal készültem, é­s amelyre ugyanilyen lelkesedéssel és elszántsággal, majd­hogynem közfelkiáltással választottak meg azok a szülők, aki­­t két kortesbeszédemben lelkiismeretesen figyelmeztettem: jól­­ gondolják meg, rám szavaznak-e. Mert ha igen, bizonyára­­ nem lesz béke az olajfák alatt, azaz a leendő iskolaszékben,­­ amely az újdonsült magyar demokrácia egyik fontos helyi alapintézményeként lenne hivatott biztosítani, hogy diák és a szülő immár ne megfélemlített nebulóként, hanem egy alap­vető szolgáltatást igénybe vevő egyenrangú félként léphesse­­ át az alma mater kapuját. Azt a kaput, amelyen túl mindjárt a tudás titokzatos biro­dalmába léphettek azok a kis elsősök, akik az idei tanévnyitón végighallgatták az igazgatónő biztató szavait, melyek szerint az iskola dolgozói mindent elkövetnek, hogy legkisebb tanít­ványaik beilleszkedése örömtelen legyen. Nem sajtóhibáról, hanem a szónok véletlen tévesztéséről­­ van szó. Jót nevettünk persze, de korántsem volt felhőtlen ez­­ a mulatság. Alighanem sokan gondolták azt, amit én: szegény­­ gyerekek, talán most hallottak itt utoljára őszinte szót, azt is­­ csak véletlenül. Nekem nem volt szerencsém az iskolával, sem gyerekként,­­ sem szülőként. Gyenge iskolákba jártam, keveset tanultam, s­­ sokat lázadtam, példaképeket tanáraim között nem leltem,­­ csak szerény képességű, megfáradt, rutinból is alig működő,­­ pedagógusnak csak nagy jóindulattal nevezhető embereket.­­ Még meg sem született a fiam, amikor már rémálmaim voltak­­ azokról a várható cirkuszokról, amelyek valóban be is követe­l­keztek, mihelyt elérte az iskoláskort. Felejthetetlen emlék például egy énektanárnő, aki döbbenten nézett rám, hallván,­­ hogy a szerinte botfülű gyerekemet zeneiskolába akarom írat­­j­a­ni, s amikor első nagy közös sikerünkként, a sokszoros túlje- j­e­lentkezés ellenére simán felvették zongorára, akkor - bizonyí­­j tandó igazát - szolfézstanárként követett el mindent, hogy a gyereknek egy életre elmenjen a kedve a zenetanulástól. Siker­­­rült, ő győzött. Nem kevésbé mély benyomást tett rám az a harmadikos­­ osztályfőnök tanítónő, aki az orrom előtt helyeselt az ugyan­csak pedagógus mamának, aki jószándékát bizonyítandó,­­ részletesen beszámolt róla, hogyan veri bele mindennap - a­­ szó szoros értelmében - gyerekeibe a tudnivalókat. Hát nem csoda, hogy rettegtek tőlünk, az iskolaszék szü­­­­lői képviselőitől, ettől az egész szokatlan, idegen testtől­­ az iskola életében, ettől a kissé bizonytalan kimenetelű,­­ mégis első kísérlettől, hogy emberibbé, demokratikusabbá tehessük a magunk iskoláját. Pedig nem volt rá ok, mondha- | | tom most már így utólag, hiszen mit tehet három szülő, le- | gyenek bármilyen elszántak is, az igazgatótól egzisztenciáli­san is függő három tanári és a szervezeti érdekközösséget i­s megjelenítő, ugyancsak három önkormányzati képviselővel i­s szemben. Rájött erre hamar a mi igazgatónőnk is, felelevenítve végi­g rutinját a feladatelhárításban és a látszatengedelmességben.­­ Mosolyogva és készségesen manipulálta a kilencfős csapat­­ működését, hamar „felismerte”, hogy ez is csak egy újabb púp­­ a szegény, agyongyötört pedagógustársadalom hátán, amelyet­­ türelmesen és okosan kell elrejteni egy jólszabott ruhába, s­­­­ akkor olyan, mintha ott se lenne. Közel két éven át a nagyreményű iskolaszék nyomtalanul működött, terméketlen vitákat folytatott, s egyre jobban em­­l­­lékeztetett egy igazi sóhivatalra. Utolsó mentsvárként az ok­tatási törvény által kiterjesztett jogosítványokkal bíró szülői­­ munkaközösségeket szerettük volna felhasználni céljaink­­ megközelítéséhez, azonban a szülőket telefonon felkereső és­­ a megfelelő jelölteket nyomatékosan ajánló osztályfőnökök­ ■ kel szemben ezúttal is alulmaradtunk. Az utolsó mérgezett csepp az volt demokratikus illúzióim a poharában, amikor a gondosan megszerkesztett működési | szabályzat legelemibb előírását figyelmen kívül hagyva, az ön- | kormányzati képviselők előre nem látható elfoglaltságaira hi­­­­vatkozva, egy nappal a tervezett iskolaszéki ülés előtt érkezett | a meghívó, s mindjárt első napirendi pontként az iskola teljes­­ szerkezeti átalakítása volt feltüntetve. A kötelezően három­­ héttel előre kiküldendő, s a felkészülésünket támogató segéd­­anyagoknak persze se híre, se hamva... Feladtam. Elegem lett a demokráciából. Majd csak felnő valahogy az én fiam is, mint ahogy felnőttünk mi is demokra­­­­tikus iskola, társadalom és közélet nélkül. Végül is nem tör-­­­tént semmi különös. Legfeljebb én lettem szegényebb ismét egy szép, demokratikus illúzióval. BODANSKY GYÖRGY LEVELEK A SZERKESZTŐHÖZ Szegény embert Ágh is húzza Szélsőségek évadja (okt. 3., 7. o.) Tények évadja (okt. 12., 7. o.) Ágh Attila ostorozta a Baloldali Tömörülést, a Bal­oldali Tömörülés nevében Lázár Andor tanár osto­rozta Ágh Attilát, anélkül nevezte őket szélsőséges­nek, hogy bármit is idézett volna a BT elvi nyilatkoza­tából. Idéz tehát maga Lázár úr, objektivitásukat bizo­nyítandó. Az államszocializmus bukásával kapcsolatban azt ír­ja: „A politikai és gazdasági demokrácia korlátai, az ál­lam túlhatalma, a termelők anyagi érdekeltségének megoldatlansága, a bürokrácia, az egypártrendszer és az autoritárius államhatalomnak a termelőktől elkülö­nült érdekei és privilégiumai a lakosság többségét szembefordították a kommunista ideológiára hivatko­zó hatalmi elitekkel.” A megállapítás nem stimmel. Az elmúlt rendszert nem az emberek berzenkedése döntötte meg, hanem gazdaságilag fuccsolt be. Béta Károly, Budapest Mad­ár Hírlap 1087 BUDAPEST, KEREPESI ÚT 29/B FAX: 210-0047 E-MAIL CÍM: levelek@mhirlap.hu

Next