Magyar Hírlap, 1995. október (28. évfolyam, 243-255. szám)
1995-10-30 / 254. szám
1995. OKTÓBER 30., HÉTFŐ „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Gáz van Kelet-Európa sok mindenben látványosan változott a szocialista rendszer összeomlása óta. Mentalitásában azonban még jócskán emlékeztet az 1989-et megelőző időkre, amikor a politikusi gárda úgy gondolta, hogy amiről nem beszélünk, az nincs is. Ezt alkalmazták például a szegénységre, de még inkább követendő gyakorlatnak számított katasztrófák esetén. Az agyonhallgatást a vezetők - egymás között - azzal indokolták, hogy felesleges az embereket nyugtalanítani. A jelek szerint a kassai vasműben múlt pénteken történt robbanás után is ez a reflex működött. Nyilván abban bíztak a polgári védelem felelősei, hogy a természet teszi a maga dolgát, a szél szétoszlatja a fenyegető szén-monoxid-fellegeket. A levegőmozgás szeszélyeivel feltehetően nem voltak tisztában. Szlovákiában a késlekedéssel remélték elejét venni a pánik kitörésének, ám meglehet, így sokkal nagyobb bajt okoztak. Az 1986-os csernobili robbanásról is utólag értesült a világ. Az akkori május elsején a környező államokban vidáman özönlöttek az emberek a szabadba, pedig ha figyelmeztették volna őket - mint tőlük nyugatra valószínűleg magukra zárták volna az ajtót. Nem mintha a nyugati féltekén nem váltak volna ismertté esetek, amikor az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában az atomerőművekben történt üzemzavart elhallgatták a közvélemény előtt. Ám ott a korszerűbb biztonsági rendszereknek vagy csak a szerencsének köszönhetően emberéletben nem esett kár. A lakosság megtévesztése azonban semmiképpen sem indokolható, ráadásul bizalmatlanságot gerjeszt. A szlovák kormányzat ígéreteinek tovább csökkenhet a hitele, s Pozsonyt nem lepheti meg, ha a környezetvédők újult erővel indítanak rohamot az ugyancsak időzített bombának tartott mohi atomerőmű ellen. KARCAGI KATALIN Ajánlott levél Szokatlan, hogy tucatnyi ismert hazai közgazdász fizetett hirdetésként egy nyílt levelet tegyen közzé, mint tették azt most, a Magyar Nemzet múlt szombati számában. Különös, hogy így hívják fel a Világbank elnökének figyelmét arra, hogy „testvérintézménye”, a Nemzetközi Valutaalap olyan követelményeket támaszt a magyar kormánnyal szemben, amelyeket lehetetlen kielégíteni. De a maga nemében az is páratlan, hogy a nyílt levélben tetszetős szólamok helyett számok, adatok kapnak helyet, s hogy hangvételében nyoma sincs az indulatoknak, a dühös kirohanásoknak és didaktikus mondatoknak. Ez a levél ugyanakkor szól a magyar gazdasági vezetésnek is: figyelmeztet arra, hogy a valutaalap öt pontjának szolgai elfogadása veszélybe sodorhatja a magyar gazdaságot. Az biztos, hogy ezt a levelet hiába küldték volna meg a Pénzügyminisztériumnak, a Nemzetközi Valutaalap vezetőinek vagy a szervezet hazai képviselőjének. Olyan személyt választottak tehát, aki, a Világbank új vezetőjeként, talán még nem hatódott át a szervezet bürokratizmusával, akinek eddigi kijelentései emberségről, józanságról és mértékletességről tanúskodtak. A levelet a címzett kézhez kapta, s talán ennek is köszönhető szombati, budapesti kijelentése, miszerint a Világbank kölcsönei nem függnek a valutaalap-kölcsönszerződés aláírásától. Ez már eredmény. Az azonban kétséges, hogy a valutaalap vezetői hogyan értékelik a nyílt levél tartalmát. Ha személyük elleni sértésnek és hozzáértésük megkérdőjelezésének veszik, akkor aligha valószínű, hogy egy fokozatosabb és ezáltal fájdalommentesebb gazdasági átmenet zajlik le a következő egy-két évben. Ha viszont felismerik, hogy handabandázó népvezérek helyett most érvekkel és tényekkel kellene vitatkozniuk, akkor talán van remény. SZAKONYI PÉTER Nem tudom, hogy az előző parlament és kormány bölcs előrelátásának vagy a vak véletlennek köszönhető-e, de tény, hogy a földárverésekkel (azzal, hogy olyan tulajdonosokhoz került a termőföld, akik önmaguk kiszipolyozása árán, a nagyüzemeknél olcsóbban megművelik) sikerült megmenteni a mezőgazdaságot, és ezáltal az országot. A termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok ugyanis valóban csak az ilyen-olyan címen juttatott állami támogatással tudtak talpon maradni, s ennek csökkenésével a szocializmus utolsó szakaszában kezdtek sorra csődbe jutni. Hiába volt olcsó a munkaerő, drágán termeltek, mert a mezőgazdasági termékeknél mindig gyorsabban dráguló alapanyagok (alkatrész, műtrágya, növényvédőszer stb.) mellett sokat felemésztett az infrastruktúra és az improduktív gárda... Különben a mezőgazdasági munkaerő csak látszólag volt olcsó. Aki ugyanis órabérben dolgozott, az bámészkodásért is órabért kapott. A traktoros a háztáji földek megmunkálásakor kisebb területet számolt el, mert a háztáji gazdától közvetlenül „zsebbe” kapta a plusz díjat, vagy más címen a viszonzást. S a nagyüzemi raktárakból jutott a maszek gépekhez is olcsó alkatrész, és így tovább. Hiába lett a téeszből, állami gazdaságból részvénytársaság vagy kft., a lényeg maradt változatlan. Csak a paraszti (egyéni) termelés lett olcsóbb, mert nem kell irodaház, portás, titkárnő, ügyintéző, anyagbeszerző és gazdasági igazgató. Igazgatótanácsi elnök és vezérigazgató, igazgatók és helyettesek sem kellenek. Ráadásul a parasztember munkabért sem fizet, hanem él, ahogy tud. Ha tehát maradt volna az összes termőföld úgy, ahogy korábban, a téeszek és állami gazdaságok tulajdonában és művelésében, akkor nem is kellene lobbyzni állami támogatásért, adnának anélkül is, mert muszáj lenne. Most nincs állami támogatás! Legalábbis az egyéni gazdáknak nem jut. Az állam a rövid lejáratú termelési hitelekhez és a gépvásárlásra felvett kölcsönökhöz úgynevezett kamattámogatást ad, s egyes termékek exportálásakor felárat fizet, de az egyéni gazdák nem jutnak hitelhez, és ugyancsak nem ők exportálnak... Az egyéb más úgynevezett állami támogatás pedig csak arra jó, mármint az államnak, hogy a közvéleményt megtévessze, a társadalmat megossza, különben nem más az, mint a gazdálkodóktól elszedett pénz egy részének visszaadása. Az sem igaz, hogy a mezőgazdasági termelők egymillió forint árbevételig adómentességet élveznek. Még az a gazda is fizet adót (nem személyi jövedelemadó, hanem más címen!), akinek - mert rossz volt az időjárás - egy fillér jövedelme sincs. Bebizonyítom. Nézzünk meg egy olyan gazdát, aki 15 hektáron búzát termel. Két vagy három évvel eza szerző egyéni gazdálkodó, a Pannon Gazdaszövetség elnöke előtt félretett pénzéből és a rokonaitól kapott kölcsönökből másfél millió forintért gépet, eszközt vásárolt. „Szimpla” mezőgazdasági termelő, vagyis nem vállalkozó, tehát egymillió forint árbevételig ez után nem kell adóznia. Az áfakörbe sem lépett be, vagyis áfát nem számolhat el, ezzel szemben az eladott termékért a felvásárlóktól 12 százalék kompenzációs felárat kap. Termelési kiadásai (zárójelben az áfa olvasható, amit gazdánk az eladó közvetítésével az államnak fizet be): Vetőmag: 15 hektár x 270 kg x 25 forint × 101 250 forint (áfa: 10 844); műtrágya: 5 tonna/ hektár terméseredményhez az igény: N 135, P 68; K100 kg hatóanyag/hektár lenne, de ez olyan nagy mennyiség és olyan sokba kerül, hogy talán egy gazda sem veszi meg, hanem mondjuk műtrágyaköltség öszszesen 66 000 forint (áfa: 7069); növényvédő szer: 45 000 forint (áfa: 4820); gázolaj: 90 liter/hektár x 15 hektár x 82 forint/liter x 110 700 forint (áfa: 22 140). A gázolajban azonban nemcsak általános forgalmi adó, hanem fogyasztási adó és útalap is van. A fogyasztási adónak a fele, az útalapra a forgalmazó által befizetett és gazdánk által kifizetett összeg 65 százaléka visszaigényelhető. Az így viszszakapott pénzt majd a bevételeknél vesszük számításba, most viszont a zárójeles összegeket, adókat meg kell növelni 51 300 forinttal. Alkatrészre fordít évente 50 ezer forintot, ami 10 ezer forint áfát tartalmaz. A mezőgazdasági traktorok, gépek a hivatalos norma szerint a 15 százalék amortizációs kulcs alá tartoznak, ami hat-hét év alatti elhasználódást jelent, de a mi gazdánk igen gondos gazda, s - mondjuk - 15 év alatt „írja le”. A másfél millióból (áfatartalma 300000 forint) egy évre így 100 000 forint (áfa: 20 000) esik. Adjuk össze. Bruttó kiadása 472 950 forint, amiben 126 173 forint adó (áfa, fogyasztási adó, útalap) van. Bevétel - 3 tonna/hektár átlagterméssel, 10 000 forint/tonna felvásárlási árral (az államilag garantált ár csak 8800 forint volt!) számolva - 450 ezer forint, amihez 12 százalék kompenzációs felár, azaz 54 ezer forint járul. Ez összesen 504 ezer forint. A vásárláskor kifizetett adókból gázolaj fogyasztási adójának visszatérítése címén visszakap 21 600 forintot, útalap-visszatérítésként 5260 forintot és úgynevezett termelést segítő támogatásként (de ezt csak a gabonafélék után adják!) hektáronként 2, azaz összesen 30 ezer forintot. A 126 ezer forinttal szemben a visszatérítés 56 820 forint, plusz a kompenzációs felár, s így együtt 110 860 forint. A 25 ezer forint hol van? Azt bizony lenyelte a feneketlen bendőjű állam. Számoljunk tovább. A bruttó termelési kiadás tehát kerekítve 473 ezer forint, bevétele a visszajuttatásokkal és kompenzációs felárral együtt 561 ezer forint. Eredmény: 88 ezer forint. Ebből ki kell fizetni a tb-t (ennek legkisebb összege az év eleji minimálbér 60 százaléka, mint alap, s ezután 44 százalék a társadalombiztosítási járulék, 4+6 százalék az egészségbiztosítás és nyugdíjjárulék), a súlyadót, s ha van, akkor az egyéb helyi adót. Csupán a háromféle címen szedett tb „adó” minimum 54 500 forint évente. Mi marad? Miből él? Jó, mivel megvette a gépeket, az évi 100 ezer forint amortizációs költség nem jelentkezik. De azok a gépek, eszközök tönkremennek, azokat feléli. De még ha ezt a kiadások között nem is számoljuk, akkor is egy hónapra 11-12 ezer forint nettó jövedelem jut. Ebből megélni, családot eltartani nem lehet. Tételezzük fel, hogy példabeli gazdánk állatokkal is foglalkozik. Egyedül persze nem győzi, vagyis felesége is ezt csinálja. (Szabadság és ünnepnap nincs, mert az állatokat még karácsonykor is meg kell etetni...) Az állattenyésztésnek sajnos hasonló a jövedelemtartalma, mint a növénytermesztésé. A végeredmény: havonta családonként 22-24 ezer forint. Nem változtatna ezen a nyomorúságos helyzeten az sem, ha gazdánk adószámot kérne és az áfát elszámolhatná, netán mezőgazdasági vállalkozói igazolványt váltana. Sőt könyvelőt kéne fizetnie, ráadásul az APEH is belépne a körbe. Nem hiszem azonban, hogy ma egy öttagú család havi 22-24 ezer forint jövedelemből meg tudna élni. Falun sem. Akkor sem, ha a zöldséget, gyümölcsöt, burgonyát nem a boltban veszi. Ebből csak vegetálni lehet. De azt is csak addig, amíg a tartalékból, az állam parasztnyomorító intézkedései eredményeként rohamosan fogyó anyagi, fizikai, pszichikai erőből futja. Mit tehetnek az új gazdák? Nem sokat. Például visszaadhatják a termőföldet, majd beállhatnak a segélyért kuncsorgók egyre hosszabb sorába. Szente Pál A parasztok elnyomorítása „Ha... maradt volna az összes termőföld úgy, ahogy korábban, a téeszek és állami gazdaságok tulajdonában és művelésében, akkor nem is kellene lobbyzni állami támogatásért, adnának anélkül is, mert muszáj lenne. Most nincs állami támogatás! Legalábbis az egyéni gazdáknak nem jut.” Itt az ideje Az október 23-ai évforduló neonáci (avagy posztnyilas?) felvonulásainak hírére - amely egyébként igen szordínósan jelent meg a tömegtájékoztatásban - valószínűleg sokan úgy vélték, hogy ezeket a mégoly kis létszámú megmozdulásokat bizony be kellett volna tiltani, illetve fel kellett volna oszlatni. Azért mondom, hogy sokan lehettek, akik így gondolkodtak, mert ezeknek a karlengetőknek az eszméit minden tisztességes, józan ember elutasítja, és makacsul szeretném hinni, sokan vannak ilyenek, sőt még mindig ők vannak többségben. Amikor azonban maga G. Nagyné Maczó Ágnes, az Országgyűlés alelnöke rótta fel mélyen átélt szenvedéllyel a belügyminiszternek, amiért az nem intézkedett megfelelő szigorral a szélsőségesekkel szemben, nos, akkor alighanem ismét csak sokan elképedtek. A dolog pikantériája ugyanis az, hogy Maczó Ágnes kisgazdapárti képviselő először részt vett a MIÉP heveny, kormányellenes tüntetésén, felteszem, sorra meghallgatta szónokaikat, azt is látta, mit művelnek az „odasodródott”, úgynevezett népjóléti pártocska hangadói - ám arról nem szól a fáma, hogy ugyanez a Maczó Ágnes megragadta volna MIÉP-es elvbarátai mikrofonját, és azonmód, akár úgy is, mint az Országgyűlés alelnöke, elhatárolta volna magát a randalírozóktól vagy akár a rasszista röpcéduláktól. Jog- és kultúrállamokban éppen ez az, ami nem fordulhat elő. Először is: egy parlament alelnöke nem jelenik meg olyan tömegrendezvényen, amelyről jó előre tudható, hogy szélsőséges provokációk táptalaja lesz. Ha valami különös véletlen, avagy figyelmetlenség folytán mégis így esne, nincs olyan komoly, szellemében európai, tisztében választott politikus, aki ott és azonnal ne lépne fel az ilyen jelenségekkel szemben. Mert a politikusokat, legalábbis személyes állásfoglalásaikban, nem köti meg a törvény, nem úgy, mint az ügyészséget és a rendőrséget, amelyet - az Igazságügyi Minisztérium képviselője szerint a hatályos jogszabályok egyelőre nem hatalmaznak fel például az október 22-én tapasztalt „kilengések” megakadályozására. Hiszen sem a gyülekezési törvény, sem a tiltott önkényuralmi jelképekről rendelkező paragrafus nem elegendő ahhoz, hogy az úgynevezett rendőri biztosítás ma feloszlasson egy akár árpádsávos zászlókat lengető, nyilas köszöntéssel masírozó csapatot. És ez úgyszintén olyasmi, ami Európa európaibb felén ma nem így működik. Ott megszülettek tudniillik azok a jogi garanciák, amelyek a társadalom fenyegetett rétegeit és tagjait megvédelmezik attól, hogy az ötven évvel ezelőtt történtek után újra akárcsak végig kelljen nézniük bármely fasiszta demonstrációt. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy ilyenek nincsenek - de megfelelő paragrafus hiányában ácsorgó rendőröket sem látni. Az öt esztendeje független Magyar Köztársaság parlamentjének azonban mind ez ideig nem futotta erejéből és idejéből, arra, hogy kialakítsa azokat a jogi normákat, amelyek Maczó Ágnes utólag oly színpadiasan előadott szemrehányásait feleslegessé tennék. És vajon maga Maczó képviselő asszony mikor interpellált e tárgyban a parlamentben? Számos felszólalása akárcsak egyikében is sürgette-e már a szükséges törvényi szigorításokat?És Torgyán József, aki sajtótájékoztatón igyekezett ráduplázni G. Nagyné sztentori felhívására, ő ugyan mikor szánta terjedelmes filippikái bármelyikét is a szélsőségekkel szembeni határozottabb fellépésre? Vagy Csurka István, aki ezúttal úgy sietett csatlakozni a kisgazdák nemes felháborodásához, még képviselői évei során vajon követelte-e azokat a törvényeket, amelyeket most olyannyira hiányol? Azután a másik október 23-a után, még az előbbi kormány idején, ’92-ben, amikor ugyanez a fajta szélsőség rendőri felvezetéssel fojthatta botrányba a köztársasági elnök beszédét a Parlament előtt, szóval az után az atrocitás után miként foglaltak állást a ma meghatóan mérsékeltek, alkotmánytisztelők és szélsőségellenesek? Ki emlékezik úgy, hogy halaszthatatlan törvény-előterjesztéseikkel ostromolták volna a parlamentet, megakadályozandó a hasonló esetek ismétlődését? A kollektív memória legfeljebb azt őrizhette meg, amint a jobboldal politikusai minden figyelmüket egy bizonyos magnókazettának szentelték, azt kutatva, hogy a képen látható, nyilasrekvizitumokkal jól felszerelt fiatalember hány óra hány perckor távozott a térről. Hogy miként kerülhetett egyáltalán oda, annak részleteit viszont máig homály fedi. Úgyhogy a mai felháborodók éppenséggel illendőbben viselkednének, ha nagyokat hallgatnának ebben az ügyben. Ettől függetlenül azonban senki más sem érezheti úgy a magyar parlamentben, hogy ne volnának mulasztásai mindazzal kapcsolatban, ami itt és most különféle fasisztoid cégérek alatt történik az utcákon. Mert a kormány ugyan még februárban benyújtotta azt az - egyébként a köztársasági elnök által kezdeményezett - törvénymódosítást, amely büntetni rendelné a nemzeti, népi, faji vagy vallási csoportok tagjainak fenyegettetését, ám a Tisztelt Ház mindmáig még ezt a szakértők által egyébként ugyancsak hézagosnak tartott javaslatot sem tűzte napirendjére. Persze volt közben Bokros-csomag meg koalíciós vita, az úgynevezett polgári pártokat elfoglalja a ki kivel szövetkezzen nagy kérdése, a kereszténydemokraták azon tanakodnak, hogyan viszonyuljanak a kisgazdákhoz, az MDF még mindig választási sebeit nyalogatja, a Fidesznek sok energiáját emészti fel, hogy leszólja Torgyánt, szóval mindenkinek megvan a maga baja. Most ráadásul még közelednek a „forró ősz” beígért sztrájkhullámai is, ki ér rá ilyenkor fellépni a rasszisták ellen. Holott ha másért nem, talán éppen ezért is most kellene. Hogy ezt a kérdést ne az úgynevezett „nemzeti erők” használhassák fel propagandakampányra a kormány ellen, hanem oda kerüljön végre, ahová való: a parlament elé. Itt az ideje. ROSTA Mészáros Tamás rovata Új tévékészülék... .mellyel könnyedén betartható a médiatörvény KAJÁN TIBOR RAJZA Cseppben a demokrácia * * I Ünnepélyes külsőségek és érdemeim elismerése nélkül lemondtam az ország egyik legnagyobb létszámú és méretű oktatási intézményének iskolaszéki tagságá- ról. Ez volt életem első és meglehet utolsó társadalmi megbízatása, amelyre nagy lelkesedéssel és elszántsággal készültem, és amelyre ugyanilyen lelkesedéssel és elszántsággal, majdhogynem közfelkiáltással választottak meg azok a szülők, akit két kortesbeszédemben lelkiismeretesen figyelmeztettem: jól gondolják meg, rám szavaznak-e. Mert ha igen, bizonyára nem lesz béke az olajfák alatt, azaz a leendő iskolaszékben, amely az újdonsült magyar demokrácia egyik fontos helyi alapintézményeként lenne hivatott biztosítani, hogy diák és a szülő immár ne megfélemlített nebulóként, hanem egy alapvető szolgáltatást igénybe vevő egyenrangú félként léphesse át az alma mater kapuját. Azt a kaput, amelyen túl mindjárt a tudás titokzatos birodalmába léphettek azok a kis elsősök, akik az idei tanévnyitón végighallgatták az igazgatónő biztató szavait, melyek szerint az iskola dolgozói mindent elkövetnek, hogy legkisebb tanítványaik beilleszkedése örömtelen legyen. Nem sajtóhibáról, hanem a szónok véletlen tévesztéséről van szó. Jót nevettünk persze, de korántsem volt felhőtlen ez a mulatság. Alighanem sokan gondolták azt, amit én: szegény gyerekek, talán most hallottak itt utoljára őszinte szót, azt is csak véletlenül. Nekem nem volt szerencsém az iskolával, sem gyerekként, sem szülőként. Gyenge iskolákba jártam, keveset tanultam, s sokat lázadtam, példaképeket tanáraim között nem leltem, csak szerény képességű, megfáradt, rutinból is alig működő, pedagógusnak csak nagy jóindulattal nevezhető embereket. Még meg sem született a fiam, amikor már rémálmaim voltak azokról a várható cirkuszokról, amelyek valóban be is követelkeztek, mihelyt elérte az iskoláskort. Felejthetetlen emlék például egy énektanárnő, aki döbbenten nézett rám, hallván, hogy a szerinte botfülű gyerekemet zeneiskolába akarom íratjani, s amikor első nagy közös sikerünkként, a sokszoros túlje- jelentkezés ellenére simán felvették zongorára, akkor - bizonyíj tandó igazát - szolfézstanárként követett el mindent, hogy a gyereknek egy életre elmenjen a kedve a zenetanulástól. Sikerrült, ő győzött. Nem kevésbé mély benyomást tett rám az a harmadikos osztályfőnök tanítónő, aki az orrom előtt helyeselt az ugyancsak pedagógus mamának, aki jószándékát bizonyítandó, részletesen beszámolt róla, hogyan veri bele mindennap - a szó szoros értelmében - gyerekeibe a tudnivalókat. Hát nem csoda, hogy rettegtek tőlünk, az iskolaszék szülői képviselőitől, ettől az egész szokatlan, idegen testtől az iskola életében, ettől a kissé bizonytalan kimenetelű, mégis első kísérlettől, hogy emberibbé, demokratikusabbá tehessük a magunk iskoláját. Pedig nem volt rá ok, mondha- | | tom most már így utólag, hiszen mit tehet három szülő, le- | gyenek bármilyen elszántak is, az igazgatótól egzisztenciálisan is függő három tanári és a szervezeti érdekközösséget is megjelenítő, ugyancsak három önkormányzati képviselővel is szemben. Rájött erre hamar a mi igazgatónőnk is, felelevenítve végig rutinját a feladatelhárításban és a látszatengedelmességben. Mosolyogva és készségesen manipulálta a kilencfős csapat működését, hamar „felismerte”, hogy ez is csak egy újabb púp a szegény, agyongyötört pedagógustársadalom hátán, amelyet türelmesen és okosan kell elrejteni egy jólszabott ruhába, s akkor olyan, mintha ott se lenne. Közel két éven át a nagyreményű iskolaszék nyomtalanul működött, terméketlen vitákat folytatott, s egyre jobban emllékeztetett egy igazi sóhivatalra. Utolsó mentsvárként az oktatási törvény által kiterjesztett jogosítványokkal bíró szülői munkaközösségeket szerettük volna felhasználni céljaink megközelítéséhez, azonban a szülőket telefonon felkereső és a megfelelő jelölteket nyomatékosan ajánló osztályfőnökök ■ kel szemben ezúttal is alulmaradtunk. Az utolsó mérgezett csepp az volt demokratikus illúzióim a poharában, amikor a gondosan megszerkesztett működési | szabályzat legelemibb előírását figyelmen kívül hagyva, az ön- | kormányzati képviselők előre nem látható elfoglaltságaira hivatkozva, egy nappal a tervezett iskolaszéki ülés előtt érkezett | a meghívó, s mindjárt első napirendi pontként az iskola teljes szerkezeti átalakítása volt feltüntetve. A kötelezően három héttel előre kiküldendő, s a felkészülésünket támogató segédanyagoknak persze se híre, se hamva... Feladtam. Elegem lett a demokráciából. Majd csak felnő valahogy az én fiam is, mint ahogy felnőttünk mi is demokratikus iskola, társadalom és közélet nélkül. Végül is nem tör-tént semmi különös. Legfeljebb én lettem szegényebb ismét egy szép, demokratikus illúzióval. BODANSKY GYÖRGY LEVELEK A SZERKESZTŐHÖZ Szegény embert Ágh is húzza Szélsőségek évadja (okt. 3., 7. o.) Tények évadja (okt. 12., 7. o.) Ágh Attila ostorozta a Baloldali Tömörülést, a Baloldali Tömörülés nevében Lázár Andor tanár ostorozta Ágh Attilát, anélkül nevezte őket szélsőségesnek, hogy bármit is idézett volna a BT elvi nyilatkozatából. Idéz tehát maga Lázár úr, objektivitásukat bizonyítandó. Az államszocializmus bukásával kapcsolatban azt írja: „A politikai és gazdasági demokrácia korlátai, az állam túlhatalma, a termelők anyagi érdekeltségének megoldatlansága, a bürokrácia, az egypártrendszer és az autoritárius államhatalomnak a termelőktől elkülönült érdekei és privilégiumai a lakosság többségét szembefordították a kommunista ideológiára hivatkozó hatalmi elitekkel.” A megállapítás nem stimmel. Az elmúlt rendszert nem az emberek berzenkedése döntötte meg, hanem gazdaságilag fuccsolt be. Béta Károly, Budapest Madár Hírlap 1087 BUDAPEST, KEREPESI ÚT 29/B FAX: 210-0047 E-MAIL CÍM: levelek@mhirlap.hu