Magyar Hírlap, 1996. február (29. évfolyam, 40-51. szám)

1996-02-23 / 46. szám

10 Magyar Hírlap A Szentendrei útról nem le­het balra nagy ívben kanya­rodni a Mátyás király útra, ezért jobbra kanyarodunk, majd tolatással egybekö­tött manőver után vesszük fel a helyes irányt. Haladtunkban még szemrevéte­lezhetünk egy gyarapodó képviselői üz­letkomplexumot, s máris parkolhatunk valahol az út szélén túlnan, a ház homlok­zatán kéken világít a felirat. Hogy miért pont kék neon hirdeti a 140 ezer lakosú III. kerület jószerivel egyetlen Banán jel­legű kulturális-művészeti találkozóhe­lyét, arra többféle magyarázat is szóba jö­het. Egyesek politikai hátteret sejtenek a fény mögött, SZDSZ-beütést, mások sze­rint kékre fagytak a fideszes házfoglalók, mikor 1990 telén beléptek a bokáig érő vízbe, hogy aztán tégláról téglára ugrálva megkezdődjön az újjáépítés. Hogy ez egy mementó. A legvalószínűbb verzió az, hogy azért kék a felirat, mert csak. C­sak A Csak egyben rövidítés is: a Csillaghe­gyi Kulturális Egyesület nevének rövidí­tése, de facto a Banán Klub, de jure egye­sület, és tagadhatatlanul van benne vala­mi dac. Ezt a banánosok, jelesül Derdák András elnök eltökéltségnek nevezi, pe­dig nem egy patetikus típus. Arról kér­deztem, hogy minek köszönhető végül is a Banán Klub talpon maradása, mert ta­valy ősszel, amikor az önkormányzat de­rült égből bejelentette, hogy felbontja a szerződést, nagyon úgy nézett ki, húzhat­ják le a rolót. Erre válaszolta azt Derdák, hogy hatvan százalék lobbyzás és negy­ven eltökéltség. Hogy az nem lehet, hogy a Banán öt év után megszűnjön, hogy a zenék, a színházak, a tanfolyamok, a fesztiválok ez az egész családi intézmény az utcára? Csak nem!? Bejárjuk a 600 négyzetmétert. Társal­gó, színházterem, kisterem zongorával, kávézó, lent galéria. A lakályosság érze­tét keltik. A székek meg-megroggyannak alattunk beszélgetés közben, Derdák a földön ül, nem annyira óvatosságból, hu­szonnégy éves, farmernadrágot visel és flanelinget, időnként rágyújt a cigaret­támból, és sörrel kínál.­­ Ezek a székek még az Óbudai Társas­körből valók. Rajtuk alakultunk, mint ke­rületi Fidesz ’88-ban. Aztán átköltöztünk a Kerék vendéglőbe, mert a társaskörben nem volt kaja, ott tervezgettük a jövőt. A dialógus időnként megszakad. Der­­dákot vagy a mobilján, vagy az irodába hívják, különben is ötpercenként jönnek különféle emberek különféle gondola­tokkal. Kétségtelen vannak, aki csak kö­szönnek, mert valamilyen tanfolyamra vagy próbára érkeztek, de nekik is vissza kell köszönni, ami könnyen beszélgetéssé fajulhat. Most épp két ötvenhez közeli férfi két pár perc az egészet, de megéri, mert egyikük huszonöt évvel ezelőtt itt játszott minden szombaton mint a Mus­tang akkordgitárosa. Venczel Ottónak hívják, mélyépítési vállalkozó, most nosz­talgiakoncertet szervez. - Újra összeáll a zenekar a volt pártházban - mondja -, kétszázan jelezték, hogy jönnek - és büsz­kén néz ki barázdált arcából. - Állandóan be akartak minket tiltani, meg hogy csak magyar zenét játszhatunk, és csak akkor, ha a szünetben valaki Jevtusenko-verse­­ket szaval. Valahogy sikerült őket lebe­szélni, a haverom nagy KISZ-es volt, ér­tett a nyelvükön. Pillanatra elmélázunk a régi idők foci­ján, de csak azért, hogy meglegyen a dis­tancia a jelen fonákságaihoz. A Banán fö­lé ugyanis nem utolsósorban pártpolitikai szelek fújták a sötét felhőket múlt év őszén. Ekkor Derdák már réges-rég nem Fidesz-frakcióvezető az önkormányzat­ban, mi több, nem is Fidesz-tag, mert hogy Fodorékkal együtt kiléptek az egészből. Míg viszont a második szabad helyhatósági választásokon nemcsak a Fi­­desz-SZDSZ-többség olvadt el, de ezzel együtt az átlagkorhatár is felfelé tolódott, annak minden ízlés- és világnézetbeli kö­vetkezményével. De ez még nem pártpo­litika. Az onnan kezdődik, amikor múlt év tavaszán három, a hamvába holt pol­gári tömörüléshez sorolható képviselő tett látogatást a Banánban. Az elbeszél­getés tárgya a kultúra áruvá válása volt. Jelesül. Ha Derdák visszalép a pártba, ak­kor az önkormányzat továbbra is folyósít­ja számukra a szerződésben rögzített pénzt. Ha nem, nem. A három képviselő a baráti beszélgetés ilyetén fordulatait ka­tegorikusan tagadja, az egyik jelen lévő banános, Csetneki Gábor, a Szárnyak Színház vezetője pedig úgy emlékszik, hogy Derdák az ajánlatra elsápadt, és meg sem­ tudott szólalni. Csetneki pedig azt felelte helyette, hogy rendben, egy fel­tétellel, ha a Fidesz bocsánatot kér viselt dolgai miatt. Kérdeztem Csetnekit, meg­termett, kemény hangú férfi, a viselt dol­gokról. Hajjaj, mondta, mikor Derdákék kiléptek a­ Fideszből, megjelent a párt embere egy kigyúrt agyúval az oldalán, és közölte, hogy tisztuljunk innen, mert tud­nak ők másképp is beszélni... Leszedték az ajtót, ilyenek. Nekünk kellett a végén biztonsági embert állítani. Egy teniszparti Legenda vagy valóság. Derdák legyint. A Fidesz nem kért bocsánatot, ő nem lépett be, igaz, ősszel a Kulturális, Ifjúsági és Sport Bizottság (KISB) előterjesztése alapján az önkormányzati testület nagy szavazati többséggel a Csákkal kötött szerződés felbontására szavazott.. „Az önkormányzatnak már nincs le­hetősége az intézmény további finanszí­rozására - szól a tavaly szeptember végi előterjesztés. - A Csillaghegyi Kulturális Egyesület tevékenysége igen ritka eset­ben találkozik a környék lakosságának igényével, mivel meglehetősen szűk ré­teg ízlésének szól. A KISB ugyan elisme­ri és értékeli az avantgárd törekvéseket és az intézmény ez irányú igyekezetét, de nem látja be, hogy az ezzel járó terhe­ket az önkormányzatnak kell vállalnia.” Előző évben a Banán hétmilliót kapott. Az idézett előterjesztés időpontjáig há­rommilliót. A Banánnak addigra kb. kétmilliós adóssága gyűlt össze, közüze­mi díjak be és munkatársi fizetések, fel­lépti díjak ki nem fizetéséből. Persze ez különösebben nem hatja meg azt, aki mondjuk egy békásmegyeri panelben munkanélküli három gyerekkel, szociá­lisan igen érzékeny helyzetben. Belátha­tó, a nagy fűnyíró évében a pénzelosztás szubjektív mérlegelésének viszonylag szűk terepe maradt. Nem így a lobbyzás­nak és az eltökéltségnek, mint azt Derdák mondta volt, aki igen kommuni­katív ember. A nyomásgyakorlás zegzu­gos útjai nem tárultak fel előttünk kellő pontossággal, amiről tudunk, az egy SZDSZ-USA-nagykövetség teniszpartit követő, fogadással egybekötött ered­ményhirdetés - az SZDSZ győzött -, melynek helyszíne a Banán Klub volt, s nyoma is van a pincegaléria vendég­könyvében, ahová az egyik követségi al­kalmazott azt írta be, hogy „Should keep open”, hevenyészett fordításban, nem kéne bezárni. Feltehető, bár bizonyítani nehézkes lenne, hogy az akkori kulturá­lis miniszter, Fodor Gábor, aki renitens társaival együtt gyakran ücsörgött a ro­zoga székeken, valamint a főpolgármes­ter Demszky Gábor is javította a Banán túlélési esélyét. Aki itt pártpolitikát ke­res a háttérben, az magára vessen. Aki kultúrpolitikát, az közelebb jár az igaz­sághoz. Csetneki, akiből kinéz, hogy ingerül­tebb pillanatában hozzá nem értő kultúr­­adminisztrátorokkal táplálkozik, most ideológiát fogalmaz a valóságból. - Ez a négy lábon állás modellje. Ha az önkor­mányzat mellett a főváros és a miniszté­rium is támogat minket, továbbá találunk szponzorokat akkor megmaradunk. Ez látszik az egyetlen járható útnak... Telt a ház Gyanítható, tavaly októberben még nem gyűlt össze ennyi okosság, akkor csak el­tökéltség volt, meg a majd csak lesz vala­hogy. A Banán legszűkebb köre, úgy öt­­venen, főként volt és leendő egyetemis­ták saját pénzükből üzemeltették a klu­bot. Takarítás, plakátragasztás, alkudo­zás a közművekkel, zenekarokkal, előre menekülés. Mert ugye az nem lehet. - Túléltük a halált - bazsalyog a földről Derdák, aki e héten vette fel a tavaly jú­niusi fizetését, 40 ezer forintot. Az első biztató jel decemberben mutatkozott 200 ezer forint formájában, méghozzá az ön­­kormányzattól. Ezt követte egy félmillió a fővárostól, és idén januárban újabb 200 ezer Sorostól. Közben egymás nyakába érnek a programok, a hétfői elnökségi ülésen Derdák bejelentette, hogy május végéig „telt a ház”. Ezen az ülésen me­rész álmokat szövögetett az elnökség, miközben a nagyteremben a tai-csi cso­port gyakorlatozott, és lassan gyülekez­tek a galambászok is. Ezúton kérdez­ném, hogy talál el a postagalamb először oda, ahová küldik. Ha minden úgy sike­rül, ahogy szeretnék, lásd négy lábon ál­lás, akkor idén meg lesz a 12 millió, ami számításaik szerint a normál üzemme­nethez kell. Hogy így lesz-e, az nagymér­tékben múlik az önkormányzaton, meg­szavazzák-e a hatmilliót. Az elnökségi ülés nagyobb részét az tölti ki, hogy mi­ként lehetne lobbyzni, ki kit ismer, ki ki­nek az ismerőse révén tudna nyomásgya­korolni. A négy lábon állás szürke hét­köznapjainak vagyunk tanúi. Bent a teremben tizenketten húsz­harminc között tai­csit gyakorolnak. Jó negyedórát figyelem őket, mukkanás nélkül dolgoznak, mintha zsinóron moz­gatnák őket. Vattába csomagolt vas vagy - mondja a vezetőjük, aki Veszprémből jár ide tanítani. Alattunk a föld, felettünk az ég­­ tagolja nagyon halkan a szavakat, összehúzom magamon a kabátot, mikor látom, hogy néhányuk meztérláb végzi a gyakorlatokat. Aztán belelapozok a feb­ruártól júniusig szóló programba, amit Derdák nyomott a kezembe, mikor tele­fonhoz hívták. Lesz farsang, Szárnyak Fesztivál, Kaláka-koncert, ef Zámbó, Sziámi, Satöbbi, május végén pedig alter­natív színházi fesztivál. Ez utóbbira még nincs pénz, de majd pályáznak. Pályázni a Banánra is lehet, március és június kö­zött négy szabad délután kitöltésére akármivel, csak színvonalas legyen. - Mármost mi ez az egész, ha meg­mondanád - fordulok Derdákhoz. - Párhuzamos kultúra - válaszolja ez azt jelenti, hogy vagyunk olyan értékesek, mint a hivatalos. Hogy igyekszünk teret adni, katalizálni mindent, ami érdemes ar­ra. Használni azt, ami van, élni a lehetősé­gekkel. Ha van rá pénz, csodákat lehet művelni. Ha nincs, akkor is megpróbáljuk valahogy. Derdák saját bevallása szerint ideje 90 százalékát tölti a Banánban. Indokolt volt hát megkérdezni, mi is neki a Banán. Azt válaszolta, hogy „ágyamnak és az íróasz­talomnak egy sajátos keveréke”. Megkér­deztem, meddig? Azt válaszolta, hogy majd akkor dől hátra a fotelben, ha már úgy érezte, megcsinálta a dolgot. Ha már nélküle is megy. És közben hátradőlt, csak úgy reccsent a szék. Persze hogy mindenki nevetett a végén. . . REJTŐ GÁBOR A négylábú banán Zongora Derdákkal. A normál üzemmenethez havonta kéne egymillió FOTÓ: ISZA FERENC A város határában háromnyelvű a hely­ségnévtábla; a közintézmények falán szintén háromnyelvű a felirat; a város­háza előtt három összefonódó szobor­alak hirdeti, hogy Mohács az ország talán egyetlen igazi soknemzetiségű városa. A jelek szerint éppen itt bizonyul működésképtelennek a kisebbségi tör­vény által életre hívott képviseleti rendszer. Min­denesetre Kaltenbach Jenő, a kisebbségi jogok or­szággyűlési biztosa tavaly decemberi mohácsi láto­gatása után lesújtóan nyilatkozott a város kisebb­ségi politikájáról: a cigány, horvát (pontosabban sokác) és a német kisebbségi önkormányzat egyet­len fillér költségvetési támogatást nem kapott; he­lyiségük, sőt még egy irodájuk sincs a városházán. A helybeli kisebbségi vezetők szerint az ombuds­man nem túloz. Kolbach Ferenc gimnáziumi ta­nár, a német önkormányzat vezetője otthonából intézi hivatalos telefonjait, tételes számlát kér, és megpróbálja kiszámolni, mennyit költ a német ügyekre. Talán majd valaki elszámolja. Pedig a 21 ezres Duna-parti kisváros multikul­turális mintatelepülés lehetne. A legutóbbi önkor­mányzati választásokon a mohácsiak 97%-a kitöl­tötte a kisebbségi szavazólapot is, ami páratlanul magas arány. Sokan voksoltak érvénytelenül, mert „keresztbe” szavaztak: a német és a horvát közös­séghez egyaránt kötődve mindkét listán aláhúztak neveket. Alig van olyan mohácsi, akinek ne lenne valamilyen rokona barátja, üzletfele egy „másik” népcsoportból K­isebbségben a többség A rendszerváltás után megcsillant a remény, hogy sikerül feléleszteni a hibernált többnyelvűséget. A városnak 1991 után azonban kisebb gondja is nagyobb volt ennél, gazdasági életét tönkretette az innen 11 kilométerre dúló háború. A helyi tsz csődbe ment, mert üzleti partnere a szerb megszál­lás miatt nem tudott szállítani. A várost menekü­lők ezrei lepték el; a földönfutóvá tett horvátok, a katonai behívó elől dobbantó szerbek és magya­rok fojtott gyűlölettel vették tudomásul egymás je­lenlétét. Volt aki naponta kiment a Duna-parti révkikötőbe, nézte a szűnni nem akaró ingajára­tot, várta a híreket, és láthatta odahaza hátraha­gyott holmiját mások utánfutóján. A háborús helyzet nem befolyásolta a város po­litikai térképét. A mohácsi polgárok többsége 1990 óta minden országos és helyi választáson ko­nokul a liberális színekben indulókra voksol, a vá­ros élén öt éve mégis kereszténydemokrata pol­gármester áll. Az 1990-ben megválasztott testület képtelen volt megegyezni a polgármester szemé­lyében. Ma már nem tudni, hogy a sokadik sikerte­len kísérlet után kinek jutott eszébe a salamoni döntés: külsősként hívják meg a város élére Kuti Istvánt, aki a helyhatósági választásokon KDNP-s képviselőjelöltként körzetében megbukott. így történt, hogy jobb megoldás híján a polgármesteri székbe emelték a konszenzus emberének tekintett Kutit. A „liberális” többség azonban hamarosan rájött, hogy „bevásárolt” Kutival; a polgármester egyre inkább az MDF-frakció bábjává vált. Az SZDSZ-esek szerint ráadásul Kuti gyakran nézett a pohár fenekére, és közszerepléseikor kínos bot­rányokat okozott. Megkísérelték „visszahívni” po­zíciójából, bár ezt az önkormányzati törvény nem teszi lehetővé. Kuti maradt, a „liberális” többség viszont elolvadt, tagjai sorra átigazoltak a kisgaz­dafrakcióba. A ciklus végére a mohácsiak aligha ismertek rá választott önkormányzatukra. Bár a polgármestertől mindenki meg akart sza­badulni, négy év múlva minimális többséggel ismét csak Kuti győzött, kihasználva, hogy ellenfelei ez­úttal sem tudtak összefogni. Vége szakadt azonban a korábbi cseppfolyós politizálásnak, leáldozott az átülések, átszavazások zavaros időszaka. A régi-új polgármesternek tudomásul kellett vennie, hogy csak a jobboldali képviselőkre számíthat, a város politikáját azonban a most már egységes, fegyel­mezett képviselőcsoporttá szerveződött „szociálli­­berális” többség diktálja. A többség pedig szigorú költségvetési politikát diktál. Unger Attila, a váro­si SZDSZ-csoport vezetője szerint a korábbi ön­­kormányzat minden eladhatót eladott, és minden bevételét felélte, fejlesztésre egy fillér sem jutott. Létkérdés, hogy véget vessenek a nyakló nélküli költekezésnek. Az oktatási, egészségügyi, és szo­ciális kiadásokat megkurtítják, az iskolákat takaré­kosságra kényszerítik, óvodákat, bölcsődéket von­nak össze. Az 1994 decemberében megválasztott kisebbsé­gi önkormányzatok viszont sehogyan sem férnek bele a város politikai közéletébe. Bár a városatyák többségének - minden frakcióban - van valami­lyen német, sokác vagy cigány rokonsága, a város­házán még sincs kisebbségi lobby. A kisebbségi ön­­kormányzatok óvatos terveit hallva a képviselők mindkét oldalon összerezzentek: a „párhuzamos” képviseletek puszta léte is kihívás a várost irányító önkormányzat egésze ellen. Ha valamiben, hát eb­ben mindkét képviselőcsoport egyetért. A kisebb­ségeket is készületlenül érte, hogy a városháza két­pólusúvá vált erőterében kell manőverezniük. Po­zícióik ellenére képtelenek befolyásolni a helyi po­litikai agendát. A polgármester lekötelezettje a „nagy” önkormányzat cigány listás képviselőjének. Kovács József - civilben költő, Hontalan előnével - személyesen agitált Kuti mellett a mohácsi ci­gányság körében, és a néhány száz szavazat döntő­nek bizonyult. „Kuti az egyetlen igaz ember a vá­rosban - mondja a nagy szakállú költő-politikus -, kivéve engem, de én művész vagyok.” A mohácsi cigány vezetők Kutitól várnak mindent: szociális segélyt, helyiséget, támogatást. Jobban bíznak a személyes nexusokban, mint a formális érdekérvé­nyesítésben. A német kisebbségi önkormányzat el­nöke Kolbach Ferenc - egyben német listás képvi­selő - viszont az ülésterem másik oldalán, a „szo­­ciálliberális” képviselők között ül. Mi több, ő az ok­tatási bizottság elnöke. Kolbach körültekintő, tole­ráns ember. „Wir wollen kein Kuruzenkrieg" - csak ne legyen kurucháború - óvatoskodnak a kör­nyékbeli sváb kisebbségi vezetők. Kolbach sem akar kuruckodni, igyekszik mindenkit megérteni. Megérti a cigány képviselőt, megérti a liberáliso­kat, valahol még a polgármestert is megérti, bár kettőjük között igen rossz a viszony. Lassan azt is kénytelen megérteni, mégpedig keserűen, hogy önkormányzati képviselőként nem térhet el a kép­viselőcsoport álláspontjától. Legfeljebb az oktatási intézményekért lobbyzhat kicsit, de a kisebbségi önkormányzatokért nem. A horvát önkormányzat elnöke, Lovák Antal nem tagja a város parlament­jének, így ő csak a hallgatóság soraiból figyelheti a vitát. Zárt ülés esetén ki kell mennie a folyosóra. Nem esik jól neki a bizalmatlanság. „Én is esküt tettem, az önkormányzat nyugodtan megenged­hetné, hogy végighallgassam a zárt üléseket.” Jól érti, hogy a képviselők nem a város titkait féltik tő­le, hanem a kisebbségi önkormányzatok „tényle­ges helyét” akarják érzékeltetni. H­a A kisebbségeknek a legrosszabbkor jött a költség­­vetési fűnyíróprogram: az általános leépítések vilá­gában kel nekivágniuk intézményeik újjáépítésé­nek. Ha csak a város közvéleményén múlna, Mo­hácson hamar kiépülne a soknyelvű iskolahálózat. Errefelé osztatlan népszerűségnek örvend a több­nyelvű oktatás programja - divat ma németül ta­nulni, de a határközeli városban a horvát nyelv sem haszontalan -, a város egésze már eddig is profitált a nyugati kapcsolatból. A szerbiai blokád által tönkretett város polgárai egyszerűen „jó befekte­tésnek” tartják a kisebbségi intézményeket. A vá­rosi kórház például évi 70 millió forintot kap egy hesseni alapítványtól, az egyik óvoda 70 ezer már­kát. A német és a sokác önkormányzat meg van ró­la győződve: ha a nagy önkormányzat nem „nyelné le” a kisebbségi oktatási normatívát; ha a kisebbsé­gi önkormányzatoknak lenne végre székházuk; ha a város megteremtené a kétnyelvű oktatás kereteit - vagy ne adj’ isten átengedné az óvodák, iskolák egy részét a kisebbségi önkormányzatoknak -, ak­kor jelentős többletbevételhez jutna a város. Mind­ez ma már nem képtelenség - mondja Kolbach. A dél-baranyai sváb falvakban lassan általánossá válik a kétnyelvű oktatás. A mohácsi gimnázium­ban Kolbach németországi tankönyvből anyanyel­ven tanít országismeretet, pedig a középiskolában hivatalosan még nemzetiségi nyelvoktatás sincs. A horvát önkormányzat egyelőre megelégedne azzal, ha az óvodai körzeteket úgy alakítanák át, hogy le­hetővé váljon horvát óvodai csoport indítása. Kuti István polgármester nem érti a sérelmeket. „Én is kisebbségi vagyok, anyám sokác, apám né­met. Gyerekkoromban mindkét nyelven beszél­tem.” Igen, tényleg rossz a a viszonya Kolbachhal. „Amit ő akar, az képtelenség. Ha átadnánk az in­tézményeket a kisebbségi önkormányzatoknak, nem tudnák működtetni.” Mindazonáltal a város ad a látszatra. A képviselők rotációs alapon utaz­gatnak Mohács hesseni testvérvárosába, Bens­­heimbe - a mohácsi német önkormányzat elnöke eddig még nem kapott helyet a delegációban. Kol­­bachnak a viszontlátogatáskor sem sikerült felke­rülnie a protokoll-listára, de tolmácsolhatott a tár­gyalásokon. Később a bensheimi polgármester meghívta őt egy sörre - el is késett a hivatalos ebéd­ről -, és érdeklődve hallgatta Kolbach beszámoló­ját a hazai kisebbségi önkormányzatokról. Torlaszok A politikai vákuumtérbe került kisebbségi önkor­mányzatok kérései sorra leperegtek a „nagy” ön­­kormányzatról. Szerették volna, ha a város kiegé­szíti költségvetési támogatásukat. A képviselők elvben meg is ígértek 114 ezer forintot - a szom­szédos Baja egyenként félmilliót adott négy ki­sebbségi önkormányzatának, de még a 2700 lako­sú Hercegszántó is 300 ezer forinttal stafírozta ki az ottaniakat de végrehajtását a pótköltségvetés elfogadására halasztották. A pótköltségvetés csak novemberben került a képviselők elé. Unger Atti­la szerint a korábban megígért támogatást vala­hogy kifelejtették az előterjesztésből. Lehet, hogy tényleg így volt, a kisebbségi önkormányzatok tá­mogatása vajmi kevéssé érdekel bárkit is. Kolbach úgy emlékszik, hogy egyszerűen átverték, így gya­nútlanul ő is megszavazta a pótköltségvetést. Ez a változat is elképzelhető. Akárhogy is történt, az 1,8 milliárdos büdzséből végül egy huncut fillér sem jutott a kisebbségeknek. Tiszteletdíjról, költ­ségtérítésről szó sem lehet, a német és a horvát ön­­kormányzat - teljesen törvénytelenül - még a pol­gármesteri hivatal irodáit sem használhatja. (A ci­gány kisebbségi önkormányzat igen, mivel ők „jó­ban vannak” a városvezetéssel.) Ha mégis beté­vednek telefonálni, akkor leszámlázzák a beszél­getést - megint csak szöges ellentétben minden ha­tályos jogszabállyal. Kolbach tavaly tavasszal úgy gondolta, hogy élni kíván a német kisebbségi ön­­kormányzat javaslattételi jogával, és többpontos határozati javaslatot nyújtott be a képviselők elé. A városi média 4 milliós költségvetési támogatásá­ból például 200 ezer forintot kértek a kisebbségek, hogy megrendeléseket adhassanak német és hor­vát nyelvű műsorokra. Válaszra sem méltatták a kérést, bár a kisebbségi törvény szerint az önkor­mányzat köteles lenne napirendre tűzni a javasla­tot. A német önkormányzat szerette volna átvenni a művelődési háztól a német asszonykórusz mű­ködtetését. Az igazgató közölte, hogy a jövőben már csak terembér ellenében próbálhatnak a kul­­túrházban. Az óvodai körzetek átszervezését sen­ki nem támogatja. A horvát önkormányzat az egy­kor elkobzott sokác olvasókör visszavásárlásához kért költségvetési támogatást. A németek a rész­ben önkormányzati tulajdonú gépgyártól akartak ingatlant vásárolni; azt kérték, hogy a város üzlet­része fejében vegye meg számukra a házat. Erre sem akadt pénz. A kicsinyes viták során a mohácsi képviselők nem veszik észre, hogy a város felemelkedésének talán egyetlen útját torlaszolják el. A polgármester külföldi vendégeinek a városháza előtti szoborcso­portot ábrázoló képet ajándékoz, néha tévedésből ugyanannak a delegációnak kétszer is. Mohácson továbbra is ügyelnek a látszatra. Az önkormány­zat azonban nem tűri rivális, hatalmi centrumok kialakulását. ZOLNAY JÁNOS Kinek kell Mohács? A hármas szoborcsoport. „Multikulturális mintatelepülés lehetne” fotó: pélyi nóra RIPORT 1996. FEBRUÁR 23., PÉNTEK

Next