Magyar Hírlap, 1996. február (29. évfolyam, 40-51. szám)
1996-02-23 / 46. szám
A Magyar Hírlap MELLÉKLETE SZERKESZTI EMŐD PÁL 1996. FEBRUÁR 23., PÉNTEK Hétfő Karrier, kedd Heti Patika, szerda Ingatlanbörze, csütörtök Autók és Piacok, péntek Pénz Plusz Piac, szombat Ahogy tetszik+Vasárnapi Magazin Antal Ernő a Dunabank válságmenedzseléséről Pénz nélkül ne lehessen vállalatot venni Amikor a pénzügyi kormányzat nyilvánosságra hozta, hogy a Bankár Kft.-t bízza meg a Dunabank válságmenedzselésével és eladásával, már sejteni lehetett, hogy rapid megoldással oldják meg a kisbank válságát. A Bankár üzleti filozófiája szerint ugyanis a vállalatvásárlás, reorganizáció, eladás nem tarthat egy naptári évnél tovább, mert akkor nincs haszon az üzleten. A tanácsadó cég eddigi válságmenedzselési rekordjainak ismeretében az üzleti világ bennfentesei 6 hónapra tippelték a megoldást. Az, hogy gyakorlatilag nem egészen 6 hét alatt a Dunabank értékesíthető üzletágainál a szerződéskötésig jutnak el a holland ING Bankkal, az a legmerészebb kombinációkat is felülmúlta. A Dunabank hadműveleteit - a Bankár Kft.-vel kidolgozott stratégia alapján - Antal Ernő vezérigazgató (40 éves) vezényelte. • A hazai bankprivatizáció lassan harmadik éve húzódik, s nyúlik mint a rétestészta. Gazdaságkutatók és állami vagyonőrök egybehangzóan állították, hogy a bankszektor jelentős tőkét hoz az országba. Viszont a bankok, a többszöri feljavítási kísérlet után is, nagyon nehezen találnak akár stratégiai, akár pénzügyi befektetőt. A nehéz helyzetben lévő kisbankokat, az állami injekciókkal együtt, többnyire az állami középbankok nyelik le, vagy a veszteséglistára kerülnek. Önöknek hogyan sikerült ennyire gyorsan és eredményesen lezárni a Dunabank ügyét? Hadd bocsássam előre, mi nem a bankot adtuk el, hanem a prosperáló üzletágakat. Ez lényeges különbség. A Dunabankot nem lehet eladni, mert a vevőnek át kellene vállalnia a felelősséget az 1 milliárd forintot meghaladó peres eljárásokért, és örökölné a 3-4 milliárd forint értékű hiányt. A lehető legegyszerűbb megoldást az jelenti, hogy a működő üzletágakat azonnal el kell adni, mert így csökkenteni lehet a veszteséget. Ha ezt a folyamatot lassú, lépésenkénti felszámolással akarjuk összekötni, akkor a folyamat végén az üzletágak a töredékét sem érnék a jelenleginek. A gyorsaság fél siker az üzletben. Egyébként január 2-án vettük át a bank kulcsait - amit lehet jelképesnek is tekinteni - s január 11-én az igazgatósági ülésen már letettük a pontos értékesítési programot. • A Dunabank és az Iparbankház ügye gyakorlatilag egyszerre került terítékre. Nem lett volna érdemes ott is ezt a gyorsított megoldást alkalmazni? Ezt nem nekem kell eldöntenem. Az Iparbankot eszközönként - fiókonként - adják el, ami keserves és időt rabló művelet. Ugyanakkor fiókokat ad el most a Mezőbank, a Kereskedelmi Bank, így a kínálat nagy, a kereslet nem igazán magas. A Dunabank közepes fiókhálózatával naturáliában nem képvisel komoly értéket, viszont pozitív üzletágakkal (kártya, vámpénztár) és jelentős ügyfélkörrel rendelkezik. • Ha a működő banküzem előnyét nem lehet realizálni, akkor a Dunabanknál is a duplája lehetett volna a veszteség. A magyarokat nem gyors döntéseik miatt dicsérik a világban. A Bankár esete idehaza rendhagyó, de a nyugati üzleti életben nem szokatlan. Lehet 8-10 nap alatt válságprojektet kidolgozni? Általában még ennyi időre sincs szükség. Egy vállalat mérlege, eredményessége, az eszközök likvidációs értéke és lehetősége alapján nagyon egyszerűen lehet modellezni a megoldásokat. Ezután már csak a gyakorlatban kell végrehajtani a modellt. A rutin persze sokat segít. De néha magam is elképedek, hogy gyakorló vállalati vezetők vagy tulajdonosok mennyire nem ismerik fel az összefüggéseket. Megmenthetőnek ítélnek olyan cégeket, amelyekről nyilvánvaló, hogy egyetlen fillér invesztíciót sem érnek. S ez fordítva is igaz, fejjel rohannak a felszámolásba azok, akiket nagyon könnyen meg lehetne menteni, mert alapjában egészségesek. 1992 közepétől 1994 végéig a Postabanknál vezérigazgatóhelyettesként a hitelezési területet irányítottam. A kockázatossá vált hitelek kezelésében a bankszektor által is elismert eredményeket értünk el. Állítom, hogy ezt annak köszönhettük, hogy nem csak szokványos megoldásokat alkalmaztunk, s nagyon gyors döntéseket hoztunk. Én alapvetően kritikus és konzervatív hitelező vagyok, tehát sem az E-hitelt, sem a start konstrukciót nem támogattam. Ezek túlságosan nagy kockázatot jelentenek a bankok számára. Nem tudom elfogadni, hogy pénz nélkül meg lehet venni és jól lehet működtetni korábbi állami vállalatokat. Aki pénz nélkül vásárol, az csak a hitelek törlesztésére akarja a fedezetet előteremteni, s ez - a kevés, tiszteletre méltó kivételtől eltekintve - a cég lepusztításához vezet. • Valószínűleg tudja, hogy ezzel a koncepcióval mennyire eretnek gondolatot képvisel. Hiszen a privatizáció kezdete óta az az uralkodó nézet, hogy ez a pénztelen privatizáció az egyetlen út a polgárosodáshoz. Ez az út nem a polgárosodáshoz vezet. Nem hoz foglalkoztatást, nem jár beruházással, fejlesztéssel, jobb esetben konzerválja, rosszabb konstellációban tovább rontja a vállalat pénzügyi helyzetét. Arra kell törekedni, hogy olyanok jussanak tulajdonhoz, akiknek van ideje kivárni, amíg termőre fordul a vállalkozás. A pénz nélküli vállalatvásárlás csak újabb csődhullámot indíthat el, s mindez rendkívül hátráltatja, akadályozza az egészséges gazdasági folyamatok kibontakozását. A tőke nélküli tulajdonos, éppen úgy, mint az állam, rossz tulajdonos. Sajnos a gazdaság erkölcsi állapota katasztrofális, a szerződéses kötelezettségnek nem lehet érvényt szerezni. A jogalkotás és jogalkalmazás sem nyújt ehhez segítséget. Az adós tudja, hogy a követeléseiket évekig nem tudják behajtani a hitelezők, ezért nem fizet. • Ahhoz képest hogyan ítéli meg a gazdasági közállapotokat, nagyon kockázatos üzletágat választott, amikor megalapította, a Bankárral közösen, 50-50 százalék részesedéssel az AB Faktor céget. Az AB Faktor ugyanis kétes és rossz banki követeléseket vásárol. Méghozzá a hírek szerint igen sikeresen. Fennállásuk 1 éve alatt 1,5 milliárd forint értékben vettek követeléseket, amelyeket tisztes haszonnal értékesítettek, érvényesítettek. Mennyire nagy a rizikófaktor ebben az üzletágban? Nem hiszem, hogy nagyobb, mint bármely más üzletágban, feltéve, hogy megfelelő tapasztalattal és információval rendelkezünk az adós pénzügyi helyzetéről, a biztosítékokról, a vagyontárgyak értékesítési lehetőségéről. Mivel az AB Faktor döntően felszámolás alatt lévő vállalatokkal szembeni követeléseket vásárol, ezért a vételt követő lehetőségek már korlátozottak, de a zálogul lekötött vagyontárgyakra történő vevőkereséssel, az eszközök megvételével jelentősen javíthatunk a pozíciónkon. Megtörténik például, hogy akkor járunk jól, ha a többi hitelezőt kivásároljuk, s mondjuk egy ingatlanüzlet esetében a fejlesztésre is áldozunk. Miután az alaptőkénk kevés, gyorsan kell forgatnunk a befektetett tőkét. De felvállalunk olyan ügyeket is, amelyek előreláthatóan elhúzódnak. • Számos konkurensük van ezen a piacon? Igazából nincs sok vetélytársunk. A hasonló cégek általában élő hiteleket vásárolnak, s az adóssal előre megállapodnak. Ezt a módszert mi nem alkalmazzuk. A felszámolás alatt lévő cégekkel szembeni, holtnak minősített követelések után kisebb az érdeklődés. Valószínűleg ez összefügg azzal, hogy viszonylag kevesen képesek pénzügyileg modellezni egy bonyolult felszámolási helyzetet. • A Dunabank vezérigazgatójaként nem sok ideje marad most az AB Faktorra. Az ING-szerződésekkel lejár a megbízatás? Nem, ez az év végig tart. A tulajdonképpeni banki tevékenység ugyan megszűnik, tehát a feladat tartalmi részét teljesítettük. De a banknál maradó vagyonelemeket még értékesíteni kell. Az AB Faktor követelései türelmesek, bár valószínű, hogy némi veszteségünk lesz a piacon. De a sikerdíj kárpótol ezért. Számítunk arra is, hogy megbízónk, a Pénzügyminisztérium elégedett lesz a teljesítménnyel, és hasonló ügyekben újabb megbízásokat ad. Kán Zsuzsa Antal Ernő, a Dunabank vezérigazgatója FOTÓ: ISZA FERENC Késik az olasz IRI holding privatizációja Az óriási olasz állami holdingnak, az IRI-nek - amely az Alitalia légitársaságnak is 90 százalékban tulajdonosa - az év végéig 20 000 milliárd lírával (kb. 13 milliárd dollárral) kellene csökkentenie adósságát. Ellenkező esetben az olasz kormány összeütközésbe kerül az Európai Unióval, amelynek irányelve szerint be kell szüntetni a vállalatok állami támogatását - írta a brit Financial Times. Az IRI a bruttó hazai termék 4 százalékát adja Olaszországban, s érdekeltségi köre az űrkutatástól és a légiközlekedéstől a bankszférán, a szoftvergyártáson, a hadiiparon, az autóút-építésen és -fenntartáson át a televíziózásig és a távközlésig terjed. Csakhogy vagyona többnyire vagy veszteséges, vagy olyan vállalatokban van, amelyek korábban monopóliumot élveztek - mint például a telekommunikáció és az energiaszolgáltatás - és amelyeknek most először kell versennyel szembenézniük. Az IRI azután került nehéz helyzetbe, hogy az Európai Unióban irányelvet fogadtak el az állami támogatások felszámolásáról. Az egységes piacon ugyanis tisztességtelen előnyre tennének szert a támogatást élvező állami vállalatok a csak magukra támaszkodó magáncégekkel szemben. Az irányelv fokozatos érvényesítése érdekében egy 1993-as megállapodás értelmében az olasz költségvetés engedélyt kapott Brüsszeltől arra, hogy kisegítse a másik eladósodott állami holdingot, az Efimet, miközben sorra eladja vagy bezárja annak különböző érdekeltségeit. Ennek feltétele az volt, hogy ez lesz az utolsó állami támogatás Olaszországban. A megállapodás részeként az olasz kormány vállalta, hogy az IRI adóssághegyét a piaci szférában elfogadott mértékre csökkenti, azaz 19% végére az adósság nem lesz nagyobb 4562 milliárd líránál (kb. 3 milliárd dollárnál). A cél érdekében az IRI ambiciózus privatizációs programot dolgozott ki. Az elmúlt években eladott mintegy 300 vállalatot a portfoliójából, s ezzel 18000 milliárd lírára (11,5 milliárd dollárra) tett szert. így is maradt 25100 milliárd líra (16 milliárd dollár) adóssága. A kamatterhek miatt kicsi a valószínűsége annak, hogy az IRI nyereségessé váljon: veszteségei 1993 óta meghaladták a 12000 milliárd lírát (7,7 milliárd dollárt). Az adósság előírt mértékű csökkentése érdekében az IRI-nek el kell adnia portfoliója legértékesebb darabját: 64 százalékos részesedését a Stet telefontársaságból. Ez azonban több okból sem lesz könnyű. Az IRI 34000 milliárd lírára (22 milliárd dollárra) értékeli a Stetet, ami 7000 lírás részvényárfolyamot jelent. Ezzel szemben az árfolyam 4900 líra körül van, részben amiatt, hogy a parlamentben 18 hónapra befagyasztották a rendkívül nyereséges telefontársaság privatizációját. Az IRI felső vezzetői attól tartanak, hogy a Stetet nem lehet majd eladni, ha a törvényhozás nem alkotja meg a telekommunikációs szektor szabályozását. Ráadásul ha a Stetet nem hirdetik meg júliusig, a potenciális befektetők elfordulhatnak tőle, mert a német állami telefontársaságot, a Deutsche Telekomot is privatizálni fogják. Ismét az élen a Boeing A megrendelt repülőgépek számát tekintve 1995- ben visszaszerezte világelsőségét a Boeing repülőgép-ipari vállalatbirodalom. A cég bejelentése szerint a seattle-i központba tavaly 346 új repülőgépre érkezett megrendelés, 31,2 milliárd dollár értékben. Ismeretes, hogy 1994-ben a nyugat-európai légikonzorcium, az Airbus Industries a su gárhajtású repülőgépek polgári célú forgalomba állítása óta először megelőzte a Boeingot a megrendelések területén. 1994- ben az Airbus 125, a Boeing pedig csak 120 új gépre kapott megrendelést. A Boeing számításai szerint tavaly 70 százalékos részesedésre sikerült szert tennie az új megrendelések piacán. A megrendelések 15 százaléka az Airbushoz, 10 százaléka pedig a McDonnell Douglashez érkezett. A „maradék” 5 százalékon a Brriish Aerospace és a holland Fokker osztozott. A Boeinghoz érkezett új géprendelésekből 76-ot amerikai, 270-et pedig az USA-n kívüli légitársaságok adtak fel. Jól jellemzi az amerikai légipiac kedvezőtlen konjunktúráját, hogy az amerikai légitársaságok megrendelései a Boeinghoz beérkezett megrendelések értékének mindössze 12 százalékát képviselik. Az Airbus konzorcium tavaly 13 százalékkal növelte értékesítését az előző évhez képest, s elérte a rekordnak számító 9,6 milliárd dollárt. 1995-ben az Airbus összesen 124 polgári repülőgépet szállított le megrendelőinek, s 7 milliárd dollár értékben kapott új megrendelést 106 gépmadárra. A cég tájékoztatása szerint az Airbus rendelési könyveiben 578 gép szerepel, 46,4 milliárd dollár eladási értéken. Ron Woodard, a Boeing polgári célú repülőgép-ipari részlegének elnöke szerint középtávon az ázsiai légitársaságok megrendelései veszik majd át az első helyet az amerikai légivállalatoktól. Már 1995-ben is Ázsia volt az új repülőgépek első számú piaca, s ebben az irányzatban idén sem várható változás. Az elnök szerint idén is sok megrendelés érkezik majd a vállalathoz Európából, s viszonylag gyenge marad az amerikai kereslet. Az mindenesetre biztató a Boeing számára a jövőt illetően, hogy az amerikai légitársaságok döntő többsége tavaly néhány veszteséges esztendő után először ismét nyereséggel zárta az évet. A Boeing hosszú távú előrejelzése szerint a következő húsz esztendőben a világ légitársaságai legkevesebb tízezer utasszállítót rendelnek majd 780 milliárd dollár értékben. Az új gépek nemcsak az elöregedett, gazdaságtalanul üzemelő repülőgépek lecserélését szolgálják, hanem részét képezik a flottabővítésnek is. Optimizmusra az ad okot, hogy az előrejelzések szerint a következő húsz esztendőben a világ légiforgalma évi 5,1 százalékkal bővül majd. Tavaly az utasok száma egymilliárd volt, 2015-re pedig meghaladja majd a kétmilliárdot. Érdemes megjegyezni, hogy az öbölháború óta tartó légiipari recesszió idején a Boeing jelentős átszervezést és önáramvonalasítást hajtott végre. Több tízezer dolgozójának mondott búcsút, s számottevően csökkentette a működési költségeket. A cég újabb sikereiben fontos szerepet játszik a tavaly bemutatott két hajtóműves, 400 utas szállítására alkalmas 777-es típus. Woodard elnök szerint a tavaly beérkezett megrendelések a számítottnál magasabbak, idén pedig a tavalyinál jóval nagyobb számú új megrendelésre számítanak Seattle-ben. Gonda György Vendégkommentár Know-how flftz elmúlt napokban résztve MM vője lehettem egy országos jelentőségű tanácskozásnak (Magyarország 2000) és egy szűkebb körű beszélgetésnek, amelyen volt pénzügyminiszterek fejtették ki álláspontjukat a gazdaság helyzetéről és az általuk szükségesnek tartott teendőkről. A Magyarország 2000 találkozón Bokros Lajos a tőle megszokott tömör és világos okfejtéssel mutatott rá a stabilizációs lépések szükségességére és ezek eredményeire. Korreferátumában kitért arra is, hogy országunkban az egy főre jutó GDP alig éri el a - sorban nem elöl álló - osztrák színvonal egyharmadát, amiből nyilvánvalóan következik, hogy az osztrákokéval azonos mértékű GDP-növekedés is további leszakadásunkat eredményezi. A stabilizációs lépések kétségtelen eredményeit elismerve is megállapítható tehát: megoldásra váró feladat az, hogy a következő években (1997—98-tól számítva) az osztrák, sőt az európai átlagot meghaladó mértékű GDP-növekedést tudjunk produkálni. A Corvin Páholy által rendezett minapi eszmecserén a volt pénzügyminiszterek közül Hetényi István, Villányi Miklós és Békési László fejtette ki véleményét. Mindhárman elismerték a gazdaság stabilizálásában 1995-ben elért eredményeket, hangsúlyozva a pénzügyi kormányzat következetességének fontosságát. Békési nyomatékosan figyelmeztetett az esetleges „felpuhulás” veszélyére, és ezzel kapcsolatban utalt az elmúlt 15 év tapasztalataira (stop and go). A jövőt meghatározó kérdések sorából a versenyképesség, az infláció és az államháztartás reformjával összefüggő problémák kerültek a vita középpontjába. Hetényi és Békési egyaránt úgy ítélték meg a helyzetet, hogy - főként a stabilizációs intézkedések eredményeként - javult a magyar gazdaság versenyképessége. De Békési szerint a költségigényesség javulása végső soron a reáljövedelmek csökkenésének eredményeként jelentkező alacsonyabb bérköltségre vezethető vissza. A tényekre alapuló megállapításokkal nem kívánok vitába szállni, de szükségesnek tartom hangsúlyozni (amire egyébként Békesi is utalt), hogy az alacsony bérköltségre épülő úgynevezett „árversenyképesség” nem elegendő a tartós növekedés biztosításához. Ebben a kérdésben én sokkal élesebben fogalmaznék. Kezembe került Peter S. Druckernek, a menedzsmentelmélet nemzetközileg elismert szakértőjének a The Atlantic Monthly című folyóiratban 1994 novemberében megjelent tanulmánya (A társadalmi átalakulás kora). Drucker a következőket írja: „A fejlődő országok nem lesznek képesek fejlődésüket a munkához kapcsolódó komparatív előnyökre, nevezetesen az olcsó ipari munkára építeni... Az 1991-es években az USA iparitermék-importjának jelentéktelen hányada származott az olcsó munkaerőt reprezentáló országokból... Az amerikai ipar igazi versenytársai olyan országokban vannak, mint Japán és Németország, ahol a bérköltségek már hosszabb ideje azonosak, sőt magasabbak, mint az államokban... A komparatív előny a tudás alkalmazásának képességében rejlik... A fejlődő országoknak el kell sajátítani ezt a képességet”. Nálunk legalább tíz éve nagy előszeretettel beszélünk a „know-how”-ról. A kisebb hiba, hogy többnyire helytelenül ejtjük (nau-hau), a nagyobb az, hogy igazán nem vagyunk tisztában a jelentésével. A know-how nem egyszerűen a korszerű technika és technológia beszerzését (vagy megszerzését), hanem mindenekelőtt az annak befogadására és alkalmazására való készséget jelenti. Ennek a készségnek társadalmi mértékű kifejlesztése (a tudás bázis szélesítése) tudja a tartós versenyképesség alapjait megteremteni, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan a munkaerő drágulását eredményezi.Ebben az összefüggésben igaz Kopátsy Sándornak az az állítása, hogy a termelékenység azokban az országokban magas, amelyekben a bérek is magasak. Ez természetesen fordítva nem igaz, tehát a bérek növelése - amint ezt történelmi tapasztalataink bizonyítják - nem indukál magasabb termelékenységet. Az elmúlt időszakban úton-útfélen hangoztatjuk a szellemi tőkébe történő befektetés fontosságát. Nem hiszem azonban, hogy a közvélemény előtt egyértelmű lenne ennek a jelentése. Nevezetesen az, hogy amikor a szellemi tőkébe történő befektetésről beszélünk, nem egy tudományos, műszaki vagy gazdasági elit „kitermeléséről” van szó, hanem arról, hogy a társadalom széles rétegét tegyük képessé a konvertálható tudás elsajátítására. A Magyarország 2000 találkozó zárófogadásán mondott pohárköszöntőjében Göncz Árpád utalt arra, hogy a politikai intézményrendszer átalakításához hat hónapra, a gazdaság szerkezeti átalakításához hat évre, a társadalom habitusának gyökeres megváltoztatásához pedig 60 évre van szükség. (Emlékezzünk arra, hogy hasonló következtetésre jutott annak idején Mózes is.) Persze a számokon lehet vitatkozni, a gondolat lényegén viszont aligha. A vége felé közeledő évszázadunk társadalmi változásainak eredményeként Peter Drucker szerint egy olyan gazdasági rendszer jön létre, „amelyben nem a munka, nem a nyersanyag és nem a tőke, hanem a tudás jelenti a legfontosabb erőforrást”. Úgy gondolom, hogy ebben a felfogásban kell a know-how jelentését értelmeznünk. Az oktatás, a tudomány, az alkalmazott kutatás meghatározó szerepet képviselnek a know-how „előállításában”, a tudás hordozója, következésképpen a know-how meghatározó eleme azonban a társadalom, vagyis az emberi tényező. A külföldi tőke, az általa behozott vagy más úton megvásárolt technika és technológia fontos szerepet tölthet be a tudás elterjesztésében, de önmagában nem képes egy ország gazdaságát a tartós növekedés pályájára állítani. A szellemi tőkébe történő befektetés nélkül, a tudás alkalmazására való készség hiányában versenyképességünket csak az olcsó munkaerőre építhetjük, ami a végleges leszakadás riasztó jövőképét tárja elénk. Be kell vallanom, hogy a szerkesztő kívánsága szerint az államháztartási reformról, az elosztó rendszerek átalakításáról kellett volna írnom. Úgy gondolom azonban, hogy írásom arról (is) szól. Mert a társadalom jogos igényeit és az igazságosság követelményeit kielégítő elosztó rendszerek létrehozásában átmenetileg talán elfogadhatók a kényszer szülte csomagok, a valódi megoldások alapvető feltétele azonban itt is a „know-how”. A járulékok növelése vagy adóvá történő átalakítása, esetleg újabb adónemek kitalálása nem ebbe a kategóriába tartozik. A szükségintézkedések halmaza nem tekinthető reformnak, legfeljebb világosan megfogalmazott rendszerek létrehozását elősegítő megoldásoknak. Feltételezve, hogy vannaklegalább a tervezőasztalon) világosan megfogalmazott rendszerek. De vannak-e? Who know? Azaz ki tudja? És ez esetben nem csábító szójátékról, hanem immár két évtizedes tapasztalat alapján megfogalmazott kérdésről van szó. Bihari István a Gazdálkodási Tudományos Társaság elnöke Bihari István