Magyar Hírlap, 1996. február (29. évfolyam, 40-51. szám)

1996-02-23 / 46. szám

A Magyar Hírlap MELLÉKLETE SZERKESZTI EMŐD PÁL 1996. FEBRUÁR 23., PÉNTEK Hétfő Karrier, kedd Heti Patika, szerda Ingatlanbörze, csütörtök Autók és Piacok, péntek Pénz Plusz Piac, szombat Ahogy tetszik+Vasárnapi Magazin Antal Ernő a Dunabank válságmenedzseléséről Pénz nélkül ne lehessen vállalatot venni Amikor a pénzügyi kormányzat nyilvánosságra hozta, hogy a Bankár Kft.-t bízza meg a Dunabank válságmenedzselésével és eladásával, már sejteni lehetett, hogy rapid megoldással oldják meg a kisbank válságát. A Bankár üzleti filozófiája szerint ugyanis a vállalatvásárlás, reorganizáció, eladás nem tarthat egy naptári évnél tovább, mert akkor nincs ha­szon az üzleten. A tanácsadó cég eddigi válságmenedzselési rekordjainak ismeretében az üzleti világ bennfentesei 6 hó­napra tippelték a megoldást. Az, hogy gyakorlatilag nem egészen 6 hét alatt a Dunabank értékesíthető üzletágainál a szerződéskötésig jutnak el a holland ING Bankkal, az a leg­merészebb kombinációkat is felülmúlta. A Dunabank hadmű­veleteit - a Bankár Kft.-vel kidolgozott stratégia alapján - Antal Ernő vezérigazgató (40 éves) vezényelte. • A hazai bankprivatizáció las­san harmadik éve húzódik, s nyúlik mint a rétestészta. Gaz­daságkutatók és állami vagyon­őrök egybehangzóan állították, hogy a bankszektor jelentős tő­két hoz az országba. Viszont a bankok, a többszöri feljavítási kísérlet után is, nagyon nehezen találnak akár stratégiai, akár pénzügyi befektetőt. A nehéz helyzetben lévő kisbankokat, az állami injekciókkal együtt, többnyire az állami középban­kok nyelik le, vagy a veszteség­listára kerülnek. Önöknek ho­gyan sikerült ennyire gyorsan és eredményesen lezárni a Duna­bank ügyét? Hadd bocsássam előre, mi nem a bankot adtuk el, hanem a prosperá­ló üzletágakat. Ez lényeges különb­ség. A Dunabankot nem lehet elad­ni, mert a vevőnek át kellene vállal­nia a felelősséget az 1 milliárd fo­rintot meghaladó peres eljáráso­kért, és örökölné a 3-4 milliárd fo­rint értékű hiányt. A lehető legegy­szerűbb megoldást az jelenti, hogy a működő üzletágakat azonnal el kell adni, mert így csökkenteni le­het a veszteséget. Ha ezt a folyama­tot lassú, lépésenkénti felszámolás­sal akarjuk összekötni, akkor a fo­lyamat végén az üzletágak a töre­dékét sem érnék a jelenleginek. A gyorsaság fél siker az üzletben. Egyébként január 2-án vettük át a bank kulcsait - amit lehet jelképes­nek is tekinteni - s január 11-én az igazgatósági ülésen már letettük a pontos értékesítési programot. • A Dunabank és az Iparbank­ház ügye gyakorlatilag egyszer­re került terítékre. Nem lett vol­na érdemes ott is ezt a gyorsított megoldást alkalmazni? Ezt nem nekem kell eldöntenem. Az Iparbankot eszközönként - fió­konként - adják el, ami keserves és időt rabló művelet. Ugyanakkor fiókokat ad el most a Mezőbank, a Kereskedelmi Bank, így a kínálat nagy, a kereslet nem igazán magas. A Dunabank közepes fiókhálóza­tával naturáliában nem képvisel komoly értéket, viszont pozitív üz­letágakkal (kártya, vámpénztár) és jelentős ügyfélkörrel rendelkezik. • Ha a működő banküzem elő­nyét nem lehet realizálni, akkor a Dunabanknál is a duplája lehe­tett volna a veszteség. A magya­rokat nem gyors döntéseik miatt dicsérik a világban. A Bankár esete idehaza rendhagyó, de a nyugati üzleti életben nem szo­katlan. Lehet 8-10 nap alatt vál­ságprojektet kidolgozni? Általában még ennyi időre sincs szükség. Egy vállalat mérlege, eredményessége, az eszközök likvi­­dációs értéke és lehetősége alapján nagyon egyszerűen lehet modellez­ni a megoldásokat. Ezután már csak a gyakorlatban kell végrehaj­tani a modellt. A rutin persze sokat segít. De néha magam is elképe­dek, hogy gyakorló vállalati veze­tők vagy tulajdonosok mennyire nem ismerik fel az összefüggéseket. Megmenthetőnek ítélnek olyan cé­geket, amelyekről nyilvánvaló, hogy egyetlen fillér invesztíciót sem érnek. S ez fordítva is igaz, fej­jel rohannak a felszámolásba azok, akiket nagyon könnyen meg lehet­ne menteni, mert alapjában egész­ségesek. 1992 közepétől 1994 vé­géig a Postabanknál vezérigazgató­helyettesként a hitelezési területet irányítottam. A kockázatossá vált hitelek kezelésében a bankszektor által is elismert eredményeket ér­tünk el. Állítom, hogy ezt annak köszönhettük, hogy nem csak szok­ványos megoldásokat alkalmaz­tunk, s nagyon gyors döntéseket hoztunk. Én alapvetően kritikus és konzervatív hitelező vagyok, tehát sem az E-hitelt, sem a start konst­rukciót nem támogattam. Ezek túl­ságosan nagy kockázatot jelente­nek a bankok számára. Nem tudom elfogadni, hogy pénz nélkül meg le­het venni és jól lehet működtetni korábbi állami vállalatokat. Aki pénz nélkül vásárol, az csak a hite­lek törlesztésére akarja a fedezetet előteremteni, s ez - a kevés, tiszte­letre méltó kivételtől eltekintve - a cég lepusztításához vezet. • Valószínűleg tudja, hogy ezzel a koncepcióval mennyire eret­nek gondolatot képvisel. Hiszen a privatizáció kezdete óta az az uralkodó nézet, hogy ez a pénz­telen privatizáció az egyetlen út a polgárosodáshoz. Ez az út nem a polgárosodáshoz ve­zet. Nem hoz foglalkoztatást, nem jár beruházással, fejlesztéssel, jobb esetben­ konzerválja, rosszabb konstellációban tovább rontja a vállalat pénzügyi helyzetét. Arra kell törekedni, hogy olyanok jussa­nak tulajdonhoz, akiknek van ideje kivárni, amíg termőre fordul a vál­lalkozás. A pénz nélküli vállalatvá­sárlás csak újabb csődhullámot in­díthat el, s mindez rendkívül hátrál­tatja, akadályozza az egészséges gazdasági folyamatok kibontako­zását. A tőke nélküli tulajdonos, éppen úgy, mint az állam, rossz tu­lajdonos. Sajnos a gazdaság erköl­csi állapota katasztrofális, a szerző­déses kötelezettségnek nem lehet érvényt szerezni. A jogalkotás és jogalkalmazás sem nyújt ehhez se­gítséget. Az adós tudja, hogy a kö­veteléseiket évekig nem tudják be­hajtani a hitelezők, ezért nem fizet. • Ahhoz képest hogyan ítéli meg a gazdasági közállapoto­kat, nagyon kockázatos üzletá­gat választott, amikor megala­pította, a Bankárral közösen, 50-50 százalék részesedéssel az AB Faktor céget. Az AB Fak­tor ugyanis kétes és rossz ban­ki követeléseket vásárol. Még­hozzá a hírek szerint igen sike­resen. Fennállásuk 1 éve alatt 1,5 milliárd forint értékben vettek követeléseket, amelyeket tisztes haszonnal értékesítet­tek, érvényesítettek. Mennyire nagy a rizikófaktor ebben az üzletágban? Nem hiszem, hogy nagyobb, mint bármely más üzletágban, feltéve, hogy megfelelő tapasztalattal és in­formációval rendelkezünk az adós pénzügyi helyzetéről, a biztosíté­kokról, a vagyontárgyak értékesí­tési lehetőségéről. Mivel az AB Faktor döntően felszámolás alatt lévő vállalatokkal szembeni köve­teléseket vásárol, ezért a vételt kö­vető lehetőségek már korlátozot­tak, de a zálogul lekötött vagyon­tárgyakra történő vevőkereséssel, az eszközök megvételével jelentő­sen javíthatunk a pozíciónkon. Megtörténik például, hogy akkor járunk jól, ha a többi hitelezőt kivá­sároljuk, s mondjuk egy ingatlanüz­let esetében a fejlesztésre is áldo­zunk. Miután az alaptőkénk kevés, gyorsan kell forgatnunk a befekte­tett tőkét. De felvállalunk olyan ügyeket is, amelyek előreláthatóan elhúzódnak. • Számos konkurensük van ezen a piacon? Igazából nincs sok vetélytársunk. A hasonló cégek általában élő hite­leket vásárolnak, s az adóssal előre megállapodnak. Ezt a módszert mi nem alkalmazzuk. A felszámolás alatt lévő cégekkel szembeni, holt­nak minősített követelések után ki­sebb az érdeklődés. Valószínűleg ez összefügg azzal, hogy viszonylag kevesen képesek pénzügyileg mo­dellezni egy bonyolult felszámolási helyzetet. • A Dunabank vezérigazgatója­ként nem sok ideje marad most az AB Faktorra. Az ING-szer­­ződésekkel lejár a megbízatás? Nem, ez az év végig tart. A tulaj­donképpeni banki tevékenység ugyan megszűnik, tehát a feladat tartalmi részét teljesítettük. De a banknál maradó vagyonelemeket még értékesíteni kell. Az AB Fak­tor követelései türelmesek, bár va­lószínű, hogy némi veszteségünk lesz a piacon. De a sikerdíj kárpó­tol ezért. Számítunk arra is, hogy megbízónk, a Pénzügyminiszté­rium elégedett lesz a teljesít­ménnyel, és hasonló ügyekben újabb megbízásokat ad. Kán Zsuzsa Antal Ernő, a Dunabank vezérigazgatója FOTÓ: ISZA FERENC Késik az olasz IRI holding privatizációja Az óriási olasz állami holdingnak, az IRI-nek - amely az Alitalia légitársaságnak is 90 százalék­ban tulajdonosa - az év végéig 20 000 milliárd lí­rával (kb. 13 milliárd dollárral) kellene csökken­tenie adósságát. Ellenkező esetben az olasz kor­mány összeütközésbe kerül az Európai Unióval, amelynek irányelve szerint be kell szüntetni a vállalatok állami támogatását - írta a brit Finan­cial Times. Az IRI a bruttó hazai termék 4 százalékát adja Olaszországban, s érdekeltségi köre az űrkutatástól és a légiközlekedéstől a bank­szférán, a szoftvergyártáson, a hadiiparon, az autóút-építésen és -fenntartáson át a tele­víziózásig és a távközlésig terjed. Csakhogy vagyona többnyire vagy veszteséges, vagy olyan vállalatokban van, amelyek korábban monopóliumot élveztek - mint például a te­lekommunikáció és az energiaszolgáltatás - és amelyeknek most először kell versennyel szembenézniük. Az IRI azután került nehéz helyzetbe, hogy az Európai Unióban irányelvet fogadtak el az állami támogatások felszámolásáról. Az egy­séges piacon ugyanis tisztességtelen előnyre tennének szert a támogatást élvező állami vál­lalatok a csak magukra támaszkodó magáncé­gekkel szemben. Az irányelv fokozatos érvé­nyesítése érdekében egy 1993-as megállapo­dás értelmében az olasz költségvetés enge­délyt kapott Brüsszeltől arra, hogy kisegítse a másik eladósodott állami holdingot, az Efi­­met, miközben sorra eladja vagy bezárja an­nak különböző érdekeltségeit. Ennek feltétele az volt, hogy ez lesz az utolsó állami támogatás Olaszországban. A megállapodás részeként az olasz kor­mány vállalta, hogy az IRI adóssághegyét a piaci szférában elfogadott mértékre csök­kenti, azaz 19% végére az adósság nem lesz nagyobb 4562 milliárd líránál (kb. 3 milliárd dollárnál). A cél érdekében az IRI ambició­zus privatizációs programot dolgozott ki. Az elmúlt években eladott mintegy 300 vállala­tot a portfoliójából, s ezzel 18000 milliárd lí­rára (11,5 milliárd dollárra) tett szert. így is maradt 25100 milliárd líra (16 milliárd dol­lár) adóssága. A kamatterhek miatt kicsi a valószínűsége annak, hogy az IRI nyeresé­gessé váljon: veszteségei 1993 óta megha­ladták a 12000 milliárd lírát (7,7 milliárd dollárt). Az adósság előírt mértékű csökkentése érdekében az IRI-nek el kell adnia portfo­liója legértékesebb darabját: 64 százalékos részesedését a Stet telefontársaságból. Ez azonban több okból sem lesz könnyű. Az IRI 34000 milliárd lírára (22 milliárd dollárra) értékeli a Stetet, ami 7000 lírás részvényárfolyamot jelent. Ezzel szemben az árfolyam 4900 líra körül van, részben amiatt, hogy a parlamentben 18 hónapra be­fagyasztották a rendkívül nyereséges tele­fontársaság privatizációját. Az IRI felső vez­­zetői attól tartanak, hogy a Stetet nem lehet majd eladni, ha a törvényhozás nem alkotja meg a telekommunikációs szektor szabályo­zását. Ráadásul ha a Stetet nem hirdetik meg júliusig, a potenciális befektetők elfor­dulhatnak tőle, mert a német állami telefon­­társaságot, a Deutsche Telekomot is privati­zálni fogják. Ismét az élen a Boeing A megrendelt repülőgépek számát tekintve 1995- ben visszaszerezte világelsőségét a Boeing repülőgép-ipari vállalatbirodalom. A cég bejelen­tése szerint a seattle-i központba tavaly 346 új repülőgépre érkezett megrendelés, 31,2 milliárd dollár értékben. Ismeretes, hogy 1994-ben a nyugat-európai légikonzorcium, az Airbus Industries a su­ gárhajtású repülőgépek polgári célú forga­lomba állítása óta először megelőzte a Boeingot a megrendelések területén. 1994- ben az Airbus 125, a Boeing pedig csak 120 új gépre kapott megrendelést. A Boeing számításai szerint tavaly 70 szá­zalékos részesedésre sikerült szert tennie az új megrendelések piacán. A megrendelések 15 százaléka az Airbushoz, 10 százaléka pe­dig a McDonnell Douglashez érkezett. A „maradék” 5 százalékon a Brriish Aerospace és a holland Fokker osztozott. A Boeinghoz érkezett új géprendelésekből 76-ot amerikai, 270-et pedig az USA-n kívüli légitársaságok adtak fel. Jól jellemzi az ameri­kai légipiac kedvezőtlen konjunktúráját, hogy az amerikai légitársaságok megrendelései a Boeinghoz beérkezett megrendelések értéké­nek mindössze 12 százalékát képviselik. Az Airbus konzorcium tavaly 13 százalék­kal növelte értékesítését az előző évhez ké­pest, s elérte a rekordnak számító 9,6 mil­liárd dollárt. 1995-ben az Airbus összesen 124 polgári repülőgépet szállított le megren­delőinek, s 7 milliárd dollár értékben kapott új megrendelést 106 gépmadárra. A cég tájé­koztatása szerint az Airbus rendelési köny­veiben 578 gép szerepel, 46,4 milliárd dollár eladási értéken. Ron Woodard, a Boeing polgári célú repülőgép-ipari részlegének elnöke szerint középtávon az ázsiai légitársaságok megren­delései veszik majd át az első helyet az ame­rikai légivállalatoktól. Már 1995-ben is Ázsia volt az új repülőgépek első számú piaca, s ebben az irányzatban idén sem várható vál­tozás. Az elnök szerint idén is sok megrende­lés érkezik majd a vállalathoz Európából, s viszonylag gyenge marad az amerikai keres­let. Az mindenesetre biztató a Boeing szá­mára a jövőt illetően, hogy az amerikai légi­­társaságok döntő többsége tavaly néhány veszteséges esztendő után először ismét nye­reséggel zárta az évet. A Boeing hosszú távú előrejelzése szerint a következő húsz esztendőben a világ légi­­társaságai legkevesebb tízezer utasszállítót rendelnek majd 780 milliárd dollár értékben. Az új gépek nemcsak az elöregedett, gazda­ságtalanul üzemelő repülőgépek lecserélését szolgálják, hanem részét képezik a flottabő­vítésnek is. Optimizmusra az ad okot, hogy az előrejelzések szerint a következő húsz esztendőben a világ légiforgalma évi 5,1 szá­zalékkal bővül majd. Tavaly az utasok száma egymilliárd volt, 2015-re pedig meghaladja majd a kétmilliárdot. Érdemes megjegyezni, hogy az öbölhábo­rú óta tartó légiipari recesszió idején a Boeing jelentős átszervezést és önáramvona­­lasítást hajtott végre. Több tízezer dolgozó­jának mondott búcsút, s számottevően csök­kentette a működési költségeket. A cég újabb sikereiben fontos szerepet játszik a ta­valy bemutatott két hajtóműves, 400 utas szállítására alkalmas 777-es típus. Woodard elnök szerint a tavaly beérkezett megrende­lések a számítottnál magasabbak, idén pedig a tavalyinál jóval nagyobb számú új megren­delésre számítanak Seattle-ben. Gonda György Vendégkommentár Know-how flft­z elmúlt napokban résztve­ MM vője lehettem egy országos jelentőségű tanácskozás­nak (Magyarország 2000) és egy szűkebb körű beszélgetésnek, amelyen volt pénzügyminiszterek fejtették ki álláspontjukat a gaz­daság helyzetéről és az általuk szükségesnek tartott teendőkről. A Magyarország 2000 találkozón Bokros Lajos a tőle megszokott tömör és világos okfejtéssel mutatott rá a stabilizációs lépések szükségességére és ezek eredményeire. Korreferátumában ki­tért arra is, hogy országunkban az egy főre jutó GDP alig éri el a - sorban nem elöl álló - osztrák színvonal egyharmadát, amiből nyilvánvalóan következik, hogy az osztrákokéval azonos mérté­kű GDP-növekedés is további leszakadásunkat eredményezi. A stabilizációs lépések kétségtelen eredményeit elismerve is meg­állapítható tehát: megoldásra váró feladat az, hogy a következő években (1997—98-tól számítva) az osztrák, sőt az európai átla­got meghaladó mértékű GDP-növekedést tudjunk produkálni. A Corvin Páholy által rendezett minapi eszmecserén a volt pénzügyminiszterek közül Hetényi István, Villányi Miklós és Békési László fejtette ki véleményét. Mindhárman elismerték a gazdaság stabilizálásában 1995-ben elért eredményeket, hang­súlyozva a pénzügyi kormányzat következetességének fontossá­gát. Békési nyomatékosan figyelmeztetett az esetleges „felpu­hulás” veszélyére, és ezzel kapcsolatban utalt az elmúlt 15 év ta­pasztalataira (stop and go). A jövőt meghatározó kérdések sorából a versenyképesség, az infláció és az államháztartás reformjával összefüggő problémák kerültek a vita középpontjába. Hetényi és Békési egyaránt úgy ítélték meg a helyzetet, hogy - főként a stabilizációs intézkedések eredményeként - javult a magyar gazdaság versenyképessége. De Békési szerint a költ­ségigényesség javulása végső soron a reáljövedelmek csökkené­sének eredményeként jelentkező alacsonyabb bérköltségre ve­zethető vissza. A tényekre alapuló megállapításokkal nem kívá­nok vitába szállni, de szükségesnek tartom hangsúlyozni (amire egyébként Békesi is utalt), hogy az alacsony bérköltségre épülő úgynevezett „árversenyképesség” nem elegendő a tartós növe­kedés biztosításához. Ebben a kérdésben én sokkal élesebben fogalmaznék. Kezembe került Peter S. Druckernek, a menedzs­mentelmélet nemzetközileg elismert szakértőjének a The At­lantic Monthly című folyóiratban 1994 novemberében megje­lent tanulmánya (A társadalmi átalakulás kora). Drucker a kö­vetkezőket írja: „A fejlődő országok nem lesznek képesek fejlő­désüket a munkához kapcsolódó komparatív előnyökre, neve­zetesen az olcsó ipari munkára építeni... Az 1991-es években az USA iparitermék-importjának jelentéktelen hányada szárma­zott az olcsó munkaerőt reprezentáló országokból... Az ameri­kai ipar igazi versenytársai olyan országokban vannak, mint Ja­pán és Németország, ahol a bérköltségek már hosszabb ideje azonosak, sőt magasabbak, mint az államokban... A komparatív előny a tudás alkalmazásának képességében rejlik... A fejlődő országoknak el kell sajátítani ezt a képességet”. Nálunk legalább tíz éve nagy előszeretettel beszélünk a „know-how”-ról. A kisebb hiba, hogy többnyire helytelenül ejt­jük (nau-hau), a nagyobb az, hogy igazán nem vagyunk tisztá­ban a jelentésével. A know-how nem egyszerűen a korszerű technika és technológia beszerzését (vagy megszerzését), hanem mindenekelőtt az annak befogadására és alkalmazására való készséget jelenti. Ennek a készségnek társadalmi mértékű kifej­lesztése (a tudás bázis szélesítése) tudja a tartós versenyképes­ség alapjait megteremteni, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan a munkaerő drágulását eredményezi.­­Ebben az összefüggésben igaz Kopátsy Sándornak az az állítása, hogy a termelékenység azokban az országokban magas, amelyekben a bérek is maga­sak. Ez természetesen fordítva nem igaz, tehát a bérek növelése - amint ezt történelmi tapasztalataink bizonyítják - nem indukál magasabb termelékenységet.­ Az elmúlt időszakban úton-útfé­­len hangoztatjuk a szellemi tőkébe történő befektetés fontossá­gát. Nem hiszem azonban, hogy a közvélemény előtt egyértelmű lenne ennek a jelentése. Nevezetesen az, hogy amikor a szellemi tőkébe történő befektetésről beszélünk, nem egy tudományos, műszaki vagy gazdasági elit „kitermeléséről” van szó, hanem ar­ról, hogy a társadalom széles rétegét tegyük képessé a konver­tálható tudás elsajátítására. A Magyarország 2000 találkozó zárófogadásán mondott po­hárköszöntőjében Göncz Árpád utalt arra, hogy a politikai in­tézményrendszer átalakításához hat hónapra, a gazdaság szer­kezeti átalakításához hat évre, a társadalom habitusának gyöke­res megváltoztatásához pedig 60 évre van szükség. (Emlékez­zünk arra, hogy hasonló következtetésre jutott annak idején Mózes is.) Persze a számokon lehet vitatkozni, a gondolat lénye­gén viszont aligha. A vége felé közeledő évszázadunk társadal­mi változásainak eredményeként Peter Drucker szerint egy olyan gazdasági rendszer jön létre, „amelyben nem a munka, nem a nyersanyag és nem a tőke, hanem a tudás jelenti a legfon­tosabb erőforrást”. Úgy gondolom, hogy ebben a felfogásban kell a know-how je­lentését értelmeznünk. Az oktatás, a tudomány, az alkalmazott kutatás meghatározó szerepet képviselnek a know-how „előállí­tásában”, a tudás hordozója, következésképpen a know-how meghatározó eleme azonban a társadalom, vagyis az emberi té­nyező. A külföldi tőke, az általa behozott vagy más úton megvá­sárolt technika és technológia fontos szerepet tölthet be a tudás elterjesztésében, de önmagában nem képes egy ország gazdasá­gát a tartós növekedés pályájára állítani. A szellemi tőkébe tör­ténő befektetés nélkül, a tudás alkalmazására való készség hiá­nyában versenyképességünket csak az olcsó munkaerőre épít­hetjük, ami a végleges leszakadás riasztó jövőképét tárja elénk. Be kell vallanom, hogy a szerkesztő kívánsága szerint az állam­­háztartási reformról, az elosztó rendszerek átalakításáról kellett volna írnom. Úgy gondolom azonban, hogy írásom arról (is) szól. Mert a társadalom jogos igényeit és az igazságosság köve­telményeit kielégítő elosztó rendszerek létrehozásában átmene­tileg talán elfogadhatók a kényszer szülte csomagok, a valódi megoldások alapvető feltétele azonban itt is a „know-how”. A járulékok növelése vagy adóvá történő átalakítása, esetleg újabb adónemek kitalálása nem ebbe a kategóriába tartozik. A szükségintézkedések halmaza nem tekinthető reformnak, legfeljebb világosan megfogalmazott rendszerek létrehozását elősegítő megoldásoknak. Feltételezve, hogy vannak­­legalább a tervezőasztalon) világosan megfogalmazott rendszerek. De vannak-e? Who know? Azaz ki tudja? És ez esetben nem csábító szójá­tékról, hanem immár két évtizedes tapasztalat alapján megfo­galmazott kérdésről van szó. Bihari István a Gazdálkodási Tudományos Társaság elnöke Bihari István

Next