Magyar Hírlap, 1996. június (29. évfolyam, 140-151. szám)

1996-06-24 / 146. szám

1996. JÚNIUS 24., HÉTFŐ „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Válságelhárítás Firenzében Vészjósló, akár a szakítást is előrevetítő nyi­latkozatok hangzottak el a firenzei Európa­­csúcs előtt. Szükség esetén Nagy-Britannia nélkül is elmegy az európai vonat, a britek izgágaságát hosszabb távon lehetetlen elvi­selni. London sem volt rest, eltökélte, hogy csak azért is borsot tör partnereinek orra alá. A marhahús exporttilalma miatt vérig sér­tett szigetország egyes lapjai németelienes indulatokkal akartak olvasóiknak kedvében jámi. A konzervatívok a brit érdekek eláru­lásával vádolták az ellenzéki Munkáspárt ve­zérét, mert Tony Blair a Labour megfontol­tabb Európa-párti politikáját ecsetelte ép­pen Németországban. Pattanásig feszültek az idegek. Pedig jó­zan elemzők figyelmeztettek Major harcias kiállásának hazai hátterére. A megmérette­tés előtt álló kormányfő pártja belső ellenzé­kének, az euroszkeptikusoknak akart impo­nálni, s persze a választók kegyeit is kereste. Megpróbált ledolgozni valamit a toryk jelen­tős hátrányából. A brüsszeli magatartás bírá­lói megkockáztatták, hogy Major panasza nem volt teljesen alaptalan, mert marhaügy­ben nem annyira egészségügyi, mint inkább politikai szempontok vezérelték a döntés­hozókat. Nem teljesen világos, mit akartak a tagál­lamok elérni éppen most az erőpróbával. Ta­lán színvallásra késztetni az örök fenegyere­ket? Hiszen a brit távolságtartásnak az integ­ráció egész történetében hagyományai van­nak. Nagy-Britannia soha nem titkolta, hogy legszívesebben lehorgonyozna a belső piac kialakításánál, s mély ellenszenvet érez a re­gulákkal szemben. London gyakran vette igénybe a zsarolás eszközét, hogy jobb belá­tásra térítse társait. Számítása eddig mindig bevált. A szigetország súlya, szerepe miatt, s tengerentúli kapcsolatai révén jobbára nél­külözhetetlen a közös építményben. A bri­tek pellengérre állítása immár szokássá vált, amivel ők maguk jól együtt élnek. Az Euró­pai Unió most elhárított egy válságot, s elő­készítette a következőt. KARCAGI KATALIN Hadseregvita Blayer őrnagy sohasem tudta kimondani a sváb származású Patzenbach őrmester ne­vét. Mindig Pótenbakkot szólította maga mellé a századgyűléseken. Pótenbakk pedig nem mert reklamálni, hiszen továbbszolgáló őrmester volt a néphadseregben. Viszont meg volt győződve arról, hogy Mann Tamá­son gúnyolódunk, amikor valami novelláról vitatkozunk sorakozó közben. De hát nem is ennek az eldöntése volt a dolga. Kemény ki­képzésre kellett felkészítenie az előfelvételis egyetemista sorkatonákat. Az alkotmányvita közben kiderült, hogy a társadalom véleménye erősen megosztott abban, vajon általános hadkötelezettségre vagy pedig hivatásos hadseregre van-e szük­ség. Nem a civilek dolga eldönteni a polé­miát, de ideje volna pontosan megfogalmaz­ni, hogy mi az előnye az általános hadkötele­zettségen alapuló civil hadseregnek, és mennyivel jobb vagy rosszabb ennél a zsol­dossereg. Annyi bizonyos, a zsoldosoknak fizetni kell, míg ha a sorozott katona munkaereje hiányzik is a termelésből, kiadási tételként nem szerepel a honvédelmi tárca költségve­tésében. A hivatásos bajvívók nem okoznak na­gyobb kárt a szükségesnél, míg a sorozott hadsereg sokkal áldozatkészebb, amikor az ország integritását kell megvédeni. A zsol­dossereg és a nemzeti hadviselés talán úgy lenne összeegyeztethető, hogy - amint az Angliában, a második világháború idején történt - a hivatásosok mellé általános had­kötelezettséggel besoroznák a fiatalabb kor­osztályokat is, ám a haderő alapját a szerző­déses katonák jelentenék. STÉPÁN BALÁZS Bíró Béla Az elmúlt hetekben a román szellemi életet egy valóban rend­kívüli könyv rázta meg. H.-R. Pa­­tapievicinek Politice (Esszék a politikáról) című kötete. A 22 című értelmiségi réteg­lap olvasói jól ismerik az európai műveltségű, szókimondó és - ami a román szellemi életben va­lóban ritkaságszámba megy - el­veinek legvégső konzekvenciáiig következetes esszéírót. Számta­lan alkalmunk volt megbámulni azt a magabiztosságot, szellemi fölényt és bátorságot, amellyel a mai román valóság analízisére vállalkozik. Egyik hírhedtté vált írását, az Iliescu-rendszerről szó­lót, magyar fordításban a Brassói Lapok is közölte. S idehaza so­kan emlékeznek az Én és az én népem című esszéjére vagy a nagybetűs román szentség, az Állam ellen írt fulmináns dolgo-. zataira. A Politice azonban ezek után is képes megdöbbenteni olvasó­ját. Nemcsak a nyelv rendkívüli expresszivitása, hellyel-közzel agresszivitása révén, amely ben­nünket magyarokat leginkább Pázmány Péter erőteljes, sokkoló szándékú magyar nyelvére emlé­keztet, hanem a kötetből sugárzó elemi erejű tisztaság, a hazugság iránti engesztelhetetlen gyűlölet és a gyöngéd, szinte szemérmes szeretet, a közösség utáni sóvár­gás révén is. H.-R. Patapievici az első ro­mán hazafi, akinek (bár ilyesmit soha nem állít) valóban elhiszem, hogy mély, gyógyíthatatlan szere­lemmel szereti a román nyelvet, a román kultúrát, a román népet. Persze mindhárom fogalmat idé­zőjelben kellett volna írnom, hogy megkülönböztessem azok­tól a hamisítványoktól, amelyek­kel a román nyilvánosságot a szellem kalandorai, a Funarok, Gavrak, C. V. Tudorok, Dumit­­rascuk és társaik elárasztották. Csak az igazán nagy és tiszta sze­relmek tehetik képessé az em­bert arra, hogy vállalhassa a világ megvetését, gyűlöletét és azt a sok mocskot, amelyet a nemzeti „erkölcs” gátlástalan kupecei a nyakába zúdíthatnak. Patapievici gyógyíthatatlanul szerelmes abba a virtuális román­ságba, amelyet szellemi szüzessé­gének sokat emlegetett évtize­deiben fölépített magában. Ezt a szüzességet a forradalom utáni évek román valósága a lehető legdurvább és legerőszakosabb módon gyalázta meg. De hogy a fiatalság álmai nem voltak puszta fantazmagóriák, hogy a szenny, a vér és ürülék körénk rakódott hegyei mögött valahol láthatatla­nul létezik a másik, a szellemi Románia is, egyetlen pillanatig sem lehetett kétséges számára, hiszen ’89 decemberében a Ceau­­sescu elleni spontán lázadás nap-Románok az idő rostáján jaiban minden kétséget kizáróan meg is pillanthatta, hogy aztán végképpen eltűnjön a szeme elől. Patapievicit a bukaresti tö­meglázadás napjaiban letartóz­tatták, s csupán a véletlennek kö­szönhette, hogy szadista fogva­tartói kezéből élve menekülhe­tett. Emberek tucatjait ölték, va­kították, nyomorították meg bármikor” - szögezi le. „Az az íz, melyet reggelente a számban ér­zek, minden örömöt undorrá, az élet minden értékét megvetéssé változtatja.” A helyzetmegítélés pontos és kegyetlen: „A vizek zavarosab­bak, mint bármikor, s a halá­szok elégedetten kavargatják a szart. A románok anélkül, hogy „Patapievici gyógyíthatatlanul szerelmes abba a virtuális románságba, amelyet szellemi szüzességének sokat emlegetett évtizedeiben fölépített magában. Ezt a szüzességet a forradalom utáni évek román valósága a lehető legdurvább és legerőszakosabb módon gyalázta meg.” mellette olyan verőlegények, akik a szerző szerint ma valahol az utca forgatagában mosolyogva térnek ki virtuális áldozatuk elől, hogy alkalomadtán ismét puska­tussal verjék szét a fejét. Ennek a fogházban töltött iszonyú éjsza­kának élményeit jeleníti meg a kötet első írása, A kötél közelé­ben című. A mélyen (de nem a szó köznapi értelmében) vallásos szerző úgy érzi, hogy halott tár­sainak emléke kötelezi az igazság kimondására. Azért kapta az éle­tet, hogy mellettük tanúskodjék. A kötet három legfontosabb írása a sors csodálatos szeszélyé­ből fennmaradt, egyetlen pél­dányban íródott magánlevél, amelyet Patapievici szellemi pél­daképének, Románia 1989 utáni első párizsi nagykövetének, Ale­­xandru Paleologunak címzett, hogy beszámoljon azokról a hi­hetetlen, hajmeresztő, fölháborí­tó eseményekről, amelyek az Iliescu-féle hatalomátvételt kö­vették. Az ellenzéki tüntetések szétveréséről, a bányászdúlásról, az Egyetem tér „megtisztításá­ról” és egyebekről. „Romániában a kommuniz­mus éppoly aktív, mint korábban tudatában volnának saját apo­kalipszisüknek, bambán szem­lélik a romlást. (...) Szelídség, tolerancia, szellemi receptivi­­tás, bátorság, hazafiság - haja­­jaj! Ilyesminek én nyomát sem láttam náluk.” „Excellenciás uram - írja egy másik levélben -, minden csupa fájdalom. Nem tudtam, hogy az ember ugyanúgy szenvedhet a népe miatt, mint egy méltatlan nőért. Az is fáj, hogy édesapám össszefeküdt a rosszal, hogy en­gem bőségben nevelhessen. (...) Sajnos nem hiszek az erőszak­ban, mert ha hinnék, már régen meg kellett volna kezdenem a Nacsajev típusú kivégzéseket... Személyemben sért ennek a mél­tatlan népnek a csúfondáros os­tobasága, irigy keseredettsége, bárdolatlan hangoskodása. (...) Ha röntgensugarakkal világítom át, a román nép teste még ár­nyéknak is halovány, (...) a tájak képe az ürülékéhez hasonlít, csont nélküli árnyék, a szív he­lyén mintha csak segglyuk sötét­­lene, hátgerincnek pedig nyoma sincs. Egész történelmünkben szünet nélkül az hugyozott a fe­jünkre, aki csak ákart. (...) A si­A szerző a Brassói Lapok munkatársa ralom völgyét a románok önma­guk számára a mindent szétmaró húgy völgyévé változtatták.” Mintha a bibliai próféták kese­rűsége, átkai csapnának fel e szö­vegekből. S nem véletlenül. Hi­szen a közösség féltésének, a tör­ténelemre méltatlan politikai kö­zösség széthullása fölötti aggoda­lomnak, sőt kétségbeesésnek ugyanazok az indulatai munkál­nak e szövegek mögött, mint amelyek a zsidó prófétákat meg­szólalásra bírták, vagy amelyek a magyar Ady ön- és magyarságos­torozó versei mögött sötétlenek. A nacionalista és nem csak a nacionalista sajtó természetesen a megsebzett állat hangján hör­dült föl e prófétai látomásoktól, s teljes joggal, hiszen Patapievici írásaiban egy olyan román nép ígérete jelenik meg, amelyet töb­bé nem lehet nacionalista masz­laggal etetni, amely valódi érté­kük és teljesítményeik szerint ítélkezik a szellem emberei fö­lött, ez pedig a párt- és nemzetál­lami idők kontraszelekciójával vezető pozíciókba került „káde­rek” számára a szellemi megsem­misülést jelentheti. Elég kimon­dani, hogy a király meztelen, s egyszerre összeomolhat az egész nehezen összeeszkábált ideoló­giai konstrukció, amelyen az akarnokok, karrieristák, ostobák uralma alapul. A román valóság persze nem mese, jóval kegyetlenebb törté­net annál. Évtizedekre van szük­ség, amíg Patapievici hazaszere­tete általános közérzületté vál­hat. Más út azonban nincs, hiszen a szerző szerint egy nemzet, egy állam, amelynek polgárait nem fűzik egymáshoz a valódi közös­ségi érzés szálai, nem állhat meg a történelmi időben. Ahogy Ady írta, „az idő rostál egyre”, s azok a népek, amelyek közösségi éle­tüket hazugságokra építik, me­lyeknek egyéneit nem fűzik egy­máshoz a valóságos közösségi kohézió kovalens kötései, egyé­nek homokszemeiként hullnak át az idő rostáján* Azt a közösséget azonban, amelyről H.-R. Patapievici álmo­dik, az individuumokat erkölcsi­­szellemi-politikai értékek hálója fogja össze. Ezek mellett a romá­nok mellett nekünk magyarok­nak és magyarként is megvan a helyünk. Patapievici népe ma még egy eszme, a Funar-féle nép­ség realitás, de hogy a kettő közül melyiknek van tényleges esélye a jövő századra, az, úgy vélem, nem lehet kétséges. A kötet körüli polémiában a román értelmiségi elit legkivá­­lóbbjai emeltek szót Patapievici védelmében: Gabriel Andreescu, Gabriel Liiceanu, és maga Ale­xandra Peleologu, az inkriminált levelek címzettje. A többség per­sze még mindig olyanokból áll, akiknek Funar újabb négyeszten­dős uralgására van szükségük ah­hoz, hogy Patapievici igazságait lassan fölismeijék. Csodák nincsenek. IVAN GIZELLA Alig két perce ülök csak a fehér műanyag kerti széken, a ba­juszos pincér máris széles mosollyal fordul felém. Németül köszön, s ékes magyarságommal ábrándítom ki. A mosoly lehervad... gondolom, a többi már ismert. Az aprócska történet talán már unalmas, hozzá is szoktunk. De én nem akarok hozzá­szokni. Megrögzötten ragaszkodom ahhoz, hogy a pénzemért itt­hon is kedves vendég vagyok. Olyan vendég, aki tudja, hogy a tu­rizmus üzlet. Mégpedig olyan üzlet, amely képtelen megélni mo­soly, udvariasság nélkül. Hiszen örök igazság: ha a vendég csalódik, nem megy oda töb­bé, ahol becsapták, ahol nem voltak hozzá elég kedvesek. S ha a vendég nem jön, a barátai sem követik. Mert reklám ide, reklám oda, a jó vendéglátóhelyek híre - s most rugaszkodjunk el az étte­rem teraszától - legtöbbször szájhagyomány útján terjed. Aki jól érezte magát valahol, annak hírét viszi. S ha csak rosszat monda­nak rólunk, elmaradnak tőlünk. Az ilyenfajta vendégriasztás előbb-utóbb meglátszik majd a statisztikán és a bevételeken is. Igaz, a honi fővárosi szállodákban egyelőre nincs baj, a hírek szerint dúskálunk a vendégekben, s ha így megy tovább, majd a dollárokban is. A statisztika azonban, ha országosan nézzük, már korántsem olyan szép, mint Budapesten. Az igazság az, hogy április végéig nyolc százalékkal kevesebb vendég fordult meg az országban, akik ráadásul hat százalékkal kevesebb éjszakát töltöttek el itt. Elégedettek tehát nem lehetünk, hiszen egyelőre igencsak kis falat jut nekünk a világ turizmusának bevételeiből. S nagyon va­lószínű, hogy olyan gyors fejlődést nem is tudunk majd produkál­ni, mint amilyet szeretnénk. Vagyis bizonyos, hogy nem mi fogjuk javítani a világstatisztikát. A nemzetközi turizmusra vonatkozó előrejelzések egyébként derűlátók. Azt jósolják például 2005-re, hogy a tavalyi 3400 mil­liárd dollárról 7200 milliárdra nőnek az idegenforgalomból szár­mazó bevételek. Tíz év múlva 338 millióan élnek majd meg a tu­rizmusból, s a beruházások egytizede is ebbe a szektorba igyek­szik. Vagyis hozzáértők szerint az ezredfordulóra az idegenforga­lom lesz a világ egyik legjelentősebb gazdasági szektora. Az Utazási és Turisztikai Világtanács szerint azonban minden­nek alapvető feltétele a professzionizmus. Mi sajnos éppen ennek a feltételnek nem teszünk maradéktalanul eleget. Talán ezért ke­vesebb egyelőre a vendég, kevesebb a vendégéjszaka. S nem ta­gadható, ez rémálma minden turisztikai szakembernek. Hallani sem szeretnek róla, hiszen manapság a turizmusban a sugárzó op­timizmus a divat. Vagyis arról próbálják meggyőzni a közvéle­ményt. hogy jók vagyunk, érdekesek, kedvesek, vendégfogadók. S mindezen felül gyönyörű tájaink vannak - ez azért igaz -, kivá­ló szállodáink, sőt a magyar tenger újra a régi... A dollárbevéte­lek nőnek, s ha a statisztika a valódi képet mutatná, éves bevéte­lünk a turizmusból nem 1,7, de 4 milliárd dollár lenne. Ki tudja, miért, újabban komoly szakemberek is hangoztatják: a turizmus hivatalos bevételeinek aránya a GDP-ből tavaly 4,5 százalék volt, a teljes bevételeké pedig 10,5. Sőt tovább megyek. Legutóbb ilyen adatokban lehetett gyönyörködni egy hivatalos jelentés jó­voltából: a nemzetközi turizmus devizabevételei az MNB sze­rint.... és a másik rubrika fejlécén ez állt: a teljes összeg. S hogy ezt hogyan mérték? Igen egyszerű, a fekete- és szürkegazdaság becsült adatait használták. Hozzáértők azt mondják ugyan, ebben a kérdésben nagyon ne­héz okosnak lenni, mert kicsit mindenkinek igaza van. Annak is, aki azt mondja, hogy a hivatalos bevételt kell elfogadni, hiszen ez kimutatható. S annak is, aki azt állítja, a becsült bevételek az iga­ziak. A hivatalos bevételek ugyanis nem tartalmaznak egyebet, mint a szabályos pénzbeváltásból származó összeget, plusz a tu­risztikai vállalatokhoz érkező hanki átutalásokból származó pén­zeket. A turizmus feketeforgalma pedig a turista által a szállás­adónak fizetett összeg, továbbá a pincérnek adott borravaló dol­lár formájában jelenik meg. Sőt idesorolhatjuk még a fekete pénzváltás bevételeit is. Ezek értelemszerűen nincsenek benne a nemzeti bank statisztikájában. De hogy így van, azért nem a sta­tisztikai rendszer a hibás. Egyébként felelőst keresni badarság volna, hiszen ma még a turizmus ugyanúgy az átmenet nehézségeit éli, mint bármelyik más gazdasági szektor. Emiatt ma még általában nagy-nagy jóin­dulattal is csak középszerű kínálatról beszélhetünk, s nem titok, sok esetben az előbbre jutást a működési feltételek kialakulatlan­sága akadályozza. Amire pedig mindennél nagyobb szükség volna. S amihez egyértelműen hozzátartozik a kedvező országkép ki­alakítása. Amit a turizmus szakmai irányítói csak magukban, nem tudnak megalkotni. Az országkép formáláshoz szükség van a pincér mosolyára is. Egyetlen nap Horn Gyula egyetlen napot vesztett. Mint tudvalévő, az Új Ma­gyarország múlt hét csütörtö­kön különféle számadatokat közölt a miniszterelnök csalá­di villájának építéséről, ám a kormányfő nem volt hajlandó reflektálni a cikkre. Megtet­ték azt viszont mások; először is persze Torgyán doktor, aki azonmód parlamenti vizs­gálóbizottságot követelt, de ez még nem lett volna baj. Nyilatkozott azonban ifjabb Horn Gyula a Népszavának, és azt mondta: „Ennek az egész vádaskodásnak a szelle­mi színvonala oly alacsony, hogy méltatlan lenne vele foglalkozni.” Majd a szocialisták ügyvezető alelnöke kö­vetkezett; ő egy vidéki sajtóbeszélgetés alkalmával határ­talannak nevezte bizonyos lapok és egyes újságírók rossz­­indulatát. És még ez is mind hagyján, de végül a kormányfő saj­tótitkára mégiscsak kénytelen volt valamit előadni a tárgyban, s úgy gondolta, elegendő, ha minősíti a kérdé­ses lapértesülést: „ellenőrizetlen félinformációnak” meg „csúsztatásnak” nevezte hát; mi több, szemére hányta az Új Magyarországnak, hogy nem tisztázta kellőképpen a Postabank Investnek a miniszterelnöki telekvásárlásban játszott szerepét. Mire természetesen minden épeszű ember azt mond­ta: hát ha így áll a helyzet, miért nem szolgál teljes körű és pontos információkkal maga a kormányfői sajtóiroda. Mert természetesen a Horn család bármely tagjának jo­ga van az üggyel kapcsolatban alacsony szellemi színvo­nalon elkövetett vádaskodást emlegetni, a szocialisták is beszélhetnek rosszindulatú sajtóról, de ilyenkor mindez lényegtelen. A lényeg az, hogy Horn Gyula vesztett egy napot, amikor azt hitte, nem muszáj higgadtan és tárgyszerűen tisztáznia a körülményeket, mégpedig azonnal. Inkább megpróbálta privát emberként kezelni ezt a villaépítési piszkálódást - de hát ha a miniszterelnök építkezik, az nem magánügy. És azzal, hogy - bárha csak egyetlen na­pig - hallgatott, Horn lépéselőnyhöz juttatta ellenfeleit. Egyszerűen azért, mert mire a szombati lapokban meg­jelenhetett határozott hangú, személyes állásfoglalása, addigra mások már úgy érezték, hogy kénytelenek ma­gyarázni a dolgot. Noha, ahogyan mondani szokás, itt nem nekik osztottak lapot. Az a bizonyos egyetlen elvesztegetett nap elegendő volt például arra is, hogy Kósáné Kovács Magda, nyilván merő segíteni akarástól vezettetve, az egész ügyet egy megejtően sajátos felfogásban kommentálja. Váratlan fordulattal a köz lelkiismeretére apellált. Sőt egyenesen mindannyiunk felelősségévé tette, hogy Horn Gyula fel­építhesse remetehegyi házát. „Nagyon kellene szégyellnie magát a hazának, ha a miniszterelnök, amikor majd egyszer befejezi a politikai pályát, nem lehetne olyan körülmények között, ahol az egész családjával együtt élhet.” Bizony ezt mondta Kó­sáné Kovács Magda azon a bizonyos egyetlen napon, amikor Horn Gyula helyett beszélt - és nem véletlenül idézték ezt a megfogalmazást a média valamennyi ér­demleges csatornáján, hiszen nem vitás, hogy eredeti szemponttal lettünk általa gazdagabbak. Mondhatni, hogy ez a „haza szégyene” koncepció me­rőben új dimenzióba helyezi a kérdést. Vitathatatlan ugyanis, hogy ha innen nézzük a dolgot, akkor az egész, amúgy piszlicsáré villabalhé egyszeriben jóval bonyolul­tabb lesz. Kósáné termékeny felvetése nélkül megragad­hatnánk a prózai tényéknél: egyszerűen azt kérdenénk, mennyibe is kerül mindenestül ez az ingatlan, és miből telik rá ilyentájt - éppen új nyomozóhivatalok felállítá­sának miniszterelnöki sürgetése idején - a Horn család­nak. Erre pedig egyszerűen lehetne válaszolni; s tegyük fel, mindenki azonmód meg is nyugodhat, hiszen egyket­tőre napnál világosabbá tehető, hogy minden rendben van a kréta körül. Ha azonban a társadalmi szégyenérzet körébe utaljuk a miniszterelnöki villaépítés problematikáját, akkor me­részen eltávolodunk a kisszerű részletektől, és már-már transzcendens magaslatokra jutunk. Ahonnan nem arra várunk többé feleletet, hogy mi, mennyi és miből, hanem hirtelen szembetaláljuk magunkat a saját lelkiismere­tünkkel. Csak nem irigyeljük a kormányfőtől, hogy öreg napja­iban együtt élhessen a családjával?! Lehetséges, hogy ér­zéketlen, pitiáner, földhözragadt alakok volnánk, akik nem tudjuk jó szívvel odakívánni azt az épületet - mint­egy a haza nevében - minimum tízmillió magyar minisz­terelnökének? Mert ha így lenne, bizony szégyellhet­nénk magunkat, megmondta a Kósáné. Az állampolgár tehát magába néz, és kisvártatva tisz­telettel ki meri jelenteni, hogy nem irigyli el Horn Gyu­lától a házát, mindazonáltal a villaépítés dolgában nem érzi magát illetékes szégyenkezőnek. Mint Szálé László e hasábokon már utalt rá, azért se a hazai polgároknak kell ugyanis lesütniük a szemüket, hogy pályájuk végez­tével ők maguk milliónyian nem tudnak méltóképpen lakni családjuk körében. Szálé a politikusokra mutat, amivel egyetértek, továbbá hivatkoznék még egy kétség­kívül meglehetősen elvont fogalomra, a történelemre, amelynek folyása ezen a tájon ritkán engedte, Hogy a polgár felelős lehessen a saját sorsáért. Még azt se igen, hogy polgár legyen. Most azonban, amikor minden rosszkedvűnk ellenére mégiscsak demokráciában élünk, lassan átérezzük majd az egyéni felelősséget, és talán máris szégyelljük magun­kat egy s másért. Nemcsak a szegénységért. Mindeneke­lőtt alighanem azért, hogy mindeddig nem tudtunk kiter­melni magunkból egy olyan politikai elitet, amelyre rá­bízható lenne az ország. Amely felkészült volna az értel­mes szabadságra is, nemcsak a hatalomra. Hogy itt egyetlen elvesztegetett nap elég a lényeg megcsúfolására; hogy itt a személyes elszámolások he­lyett még mindig minden azonnal visszafordítható a mi úgynevezett kollektív felelősségünkre, az csakugyan szé­gyenletes. ROSTA Mészáros Tamás rovata Megrögzött és javíthatatlan orvospárti vagyok. Vala­hányszor szóba kerül egész­ségügyünk sanyarú helyzete, és ben­ne különösen doktoraink vigasztalan anyagi meg társadalmi állapota, ha­bozás nélkül melléjük állok. Mert er­re tanított a tapasztalat, és bizonyára a jószerencsém is. Mindeddig rend­szerint csak lelkiismeretes gyógyí­tókkal volt dolgom. Még akkor, ha néha túlzott elővigyázatosságot ta­pasztaltam, amidőn kiegészítő vizs­gálatokra küldtek, holott a diagnózis egyértelmű volt. Szerintem. Fe­jet hajtottam, mert a doktor tudja jobban. Orvospárti vagyok akkor is, amikor pironkodva borítékot kell a doktor ke­zébe vagy szemérmes zsebébe csúsz­tatni. Tudom, ez neki a legkellemetle­nebb, hát ha még személyes jó bará­tom is. De hát így rendezte be annak idején az állam, amely nekem és mind­annyiunknak minduntalan ingyenes gyógyítást ígért, az orvosnak meg éh­bért adott. Ézért egyetértőn, bár kissé tamáskodva fogadom tapasztalt szak­emberek nyilván jól átgondolt javasla­tait, amelyek az egészségügyi rendte­remtés sine qua nonjának tartják a há­lapénznek mint olyannak a szigorú megszüntetését. Orvospárti maradtam mindvégig még akkor is, amikor baráti, ismerősi körökből hallottam rémtörténeteket is. Fölületes, barátságtalan, sőt em­bertelen orvosokról, akik ímmel-ám­­mal teljesítették feladatukat, holott a hálapénz már ott szendergett a fiók­jukban. Van ilyen, de hát van ilyen mérnök is, hivatalnok és közember, Röntgen sőt hírlapíró is. Ilyen a társadalom, ilyenek vagyunk. De amit legutóbb, csak néhány napja hallottam, már kezdte birizgál­ni megrendíthetetlen hitemet az or­vosokban. A történet szinte hihetet­len, holott hitelt érdemlő barát me­sélte. Nem vele történt, csak fül- és szemtanúja volt. Egy hölgy a baráti körből. Röntgenorvoshoz ment, hogy ki tudja hányadszor diagnózist reméljen iszonyatos reumatikus fáj­dalmaira. Előtte másik hölgy gerinc­oszlopát fényképezték. A kész fölvé­tellel kezében a doktornő arca elko­morult, szomorú pillantást vetett a páciensre. „Asszonyom - mondta - az ön gerincoszlopán három, szá­momra ismeretlen természetű kinö­vés van. Daganat vagy egyéb, egyelő­re nem tudom. Ki kell deríteni, vala­hogy a végére járunk. Legyen bátor és türelmes.” A hölgy sápadt, az ájulás kerülget­te. Keresett mentséget, magyarázatot, a szalmaszálba kapaszkodott. Végső elkeseredettségében tette föl a nevet­séges kérdést: „Tessék mondani, nem lehet, hogy a blúzom három gombja?” Mert a fölvételt blúzban készítették. „Vegye le - mondta egykedvűen az orvosnő - megismételjük a fölvételt.” A beteg fölszabadultan, mindent fe­ledve távozott a rendelőből. Teljesen elszállt iménti halálfélelme. Mert a ki­deríthetetlen nyavalya csakugyan a blúz három gombja volt. VARKONYI TIBOR

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék