Magyar Hírlap, 1996. október (29. évfolyam, 242-254. szám)
1996-10-26 / 250. szám
1996. OKTÓBER 26., SZOMBAT „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Szoktatás Egyelőre úgy fest, nem láthatjuk a Newcastle-Fradi visszavágó mérkőzést Ne bosszankodjunk, szokjunk hozzá az efféle csalódásokhoz. Lesz részünk még benne bőven. Ez a rideg valóság, ez a piacgazdaság. Ha a magyar közszolgálati televízió boldogítani akart volna bennünket, ő is megvehette volna a közvetítés jogát. De nem kapta meg, mert - az eladó igényeihez képest - nagyon keveset ígért érte. Vagy azért, mert úgy vélte, ennyiért is megkapja, vagy azért, mert nincs több pénze. Mindenesetre még így is két és félszer annyit kínált az MTV a visszavágóért, mint amennyit a Fradinak fizetett az odavágóért. A CSI nevű cég, a közvetítési jog tulajdonosa azonban még ennek is több mint a dupláját kérte. Nem érdektelen kérdés: vajon miért értékesebb ennyivel a visszavágó? Lehet, hogy nemcsak a CSI, hanem az MTV is ismeri a piac törvényeit? Vagyis tudta, az FTC ennyiért is oda fogja adni a közvetítési jogot? Nem történt más, mint hogy a CSI nevű cég is, meg az MTV is élt a helyzeti előnyével. Ha a Fradi dupla pénzért eladhatta volna az itthoni közvetítés jogát, akkor nyilván a magyar tévének is mélyebben bele kellett volna nyúlnia a zsebébe. Ugyanígy, ha a CSI-nek nem lett volna jobb ajánlata, bizonyára olcsóbban odaadta volna az MTV-nek a közvetítési jogot. Végül is: a Magyar Televízió lecsúszott egy üzletről (mi egy meccsről). Elsősorban azért, mert szegény, de alighanem az is benne van a dologban, hogy állami televízióként élvezett monopóliuma egy kicsit elkényeztette. Az itthoni sportpiacon lényegében korlátlan úr volt, a szó szoros értelmében szívességet tett annak a csapatnak, amelynek mérkőzéseit közvetítette. Mert népszerűsítette, javította szponzorális helyzetét. Ennek a világnak végérvényesen vége. Beszélhetünk közérdekről, a Fradi-szurkolók szomorúságáról, logikáról, ésszerűségről, arról, hogy a magyar közszolgálati az érdeklődők teljes körének megmutathatta volna a meccset, míg a másik tévétársaság, amelyik megadta a kért összeget, az csak a nézők öt százalékához jut el. Na és így van ez sok egyéb dologgal is. A legjobb autók, villák, ruhák, festmények, ételek sem jutnak el mindenkihez, csak az utánuk áhítozóknak legfeljebb öt százalékához. Eladtuk a külföldieknek az állami tulajdonnak a felét, s a hozzá tartozó piacokat is. Ami eddig a „miénk” volt, az most már az övék. Gyárak, szállodák, erőművek, üzletek, frekvenciák. Vitray Tamás azt nyilatkozta, el van keseredve, mert ilyen esettel még nem találkozott hosszú pályafutása során. Majd fog. SZÁLE LÁSZLÓ Kisebbségi körben A floridai St. Petersburg egyik „kábítószer sújtotta”, zömmel fekete bőrűek lakta városnegyedében egy fehér rendőrnő és egy fehér rendőr lelőtt egy fekete autóst. Azért, mert állítólag gyorsan hajtott, felszólításra nem állt meg, sőt el akarta gázolni őket. Szinte törvényszerűen robbantak ki a zavargások. Semmilyen rangú, rendű rendőrnek - nőnek vagy férfinak, feketének vagy fehérnek - nincs joga arra, hogy pisztolygolyóval intézzen el egy közlekedési kihágást. Senkinek semmiféle joga nincs arra, hogy embertársával szemben a köztől kapott jogaival (fegyverével) visszaélve méltánytalan büntetést alkalmazzon vagy akár azzal fenyegetőzzön. Ugyanígy méltánytalan az is, ha egy Rambo-agyú zsaru lövöldözése nyomán „faji háború” robban ki egy városban, embereket, újságírókat vernek meg, dührohamban pusztítanak, merthogy „ölik a testvéreinket”. Az O. J. Simpson-cirkuszban láthattuk, mivé fajulhat egy bűnügy, ha sikerül körülötte faji előítéleket szítani. Amerika felnőtt ország, a bevándorlók hazája, ahol egyszer majd beteljesedik Martin Luther King álma. A Fehér Ház már vizsgálódik, s Amerika majd rendezi dolgait. Amikor mi arról közlünk híreket, hogy Amerikában verik a négereket, ne feledkezzünk meg róla, hogy nálunk is bőven akad tennivaló az alkotmányban garantált jogok teljes érvényesítéséért. Megengedhetetlen, hogy egyes településeken megkeserítik a cigány emberek életét, csak hogy megszabaduljanak tőlük. Bíróság elé kell állítani a hatalmával visszaélő rendőrt ugyanúgy, mint a közlekedési kihágást vagy bűncselekményt elkövető polgárt fajra, nemre, bőrszínre vagy vallásra való tekintet nélkül. FODOR GYÖRGY Mátyás Győző Szabad Demokraták Szövetsége: rab madár? Petri György demonstratív kilépése még különcködésnek minősíttetett. Hát persze, tipikus művészi magakelletés, mégsem állna jól neki az SZDSZ félhivatalos bárdjának szerepe - igyekeztek elbagatellizálni az ügyet még a párt vezetői is. Pedig hát poéta ugyan, de mégiscsak a szamizdat Beszélő szerkesztője volt. Amiként az volt Solt Ottilia, Haraszti Miklós és Kis János (az SZDSZ első elnöke) is, akik már korábban visszavonultak az aktív politizálástól, a párt első vonalából. Ahogy tette azt nemrégen Rajk László és T. G. M. is. Többségük persze elsősorban értelmiséginek vallotta magát, mindig is ideiglenes nyűgnek tartotta a politizálást, amelytől alkatilag is idegenkedett. Ámde akárhogyan is, a történelmi alkalom adtán mégiscsak az ő feladatuk és kötelességük volt megalapítani azt a pártot, amelynek a szabadság, az emberi jogok s a demokrácia melletti hitvallását személyes erkölcsi hitelük és tekintélyük szavatolta. Paradox módon nem csekély mértékben éppen ez, a társadalom korábban csendesen kompromisszumokat kötő többségével szemben akaratlanul kivívott erkölcsi fölény okozta a párt felemás fogadtatását is. Hiszen sokak mellett, akik úgy vélték, azok az emberek bátrak voltak, erkölcsileg tehát megszolgált előjoguk, hogy az ország politikai vezető erejének címére aspiráljanak, mások - részint önnön korábbi meghunyászkodásuk miatt - ösztönösen idegenkedtek a morálisan fölébük emelkedettektől. Sőt - ismert szociálpszichológiai öngerjesztés - egyenesen meggyűlölték őket. Erre a társadalmi érzületre játszott rá, ezt manipulálta nem csekély sikerrel a nacionálbolsevik szélsőjobboldal. Mert hát micsoda dolog ez a hősködés, pláne a muszka árnyékában. Tisztességes magyar ember ilyenkor nem ugrál, úgyhogy ez az egész szamizdatolás, szabadeurópázás csak valami ravasz konspiráció lehet, a hatalommal való cinkos kiegyezés. Mindenféle demokráciázással meg szabadságosdival, hókuszpókuszolva akarják megmérgezni az egészséges magyar néplelkét. Pfuj, Tel-Aviv ügynökei, nemzetárulók! A magyar politikai közéletet aztán a ’94-es választásokig alapvetően ez az irracionális vagdalkozás, ideologizáló hisztéria uralta el, amelyben az akkori kormánypártok már-már monomániásan akarták kétségbe vonni az SZDSZ hitelességét és magyarságát. Az ellene indított erkölcsi lejárató hadjáratot azonban az SZDSZ nem csupán túlélte, de a bumerángeffektus következményeként pozíciói meg is erősödtek. Részint ennek a minősíthetetlenül dezavuáló propagandának köszönheti a szavazók szimpátiáját, s így azt is, hogy kormánypárttá válhatott. Aminek következtében az SZDSZ iránt rendkívül szigorú erkölcsi igények fogalmazódtak meg. Legyenek ők, akik őrködnek a politikai közélet tisztasága felett, vágjanak rendet a gazdasági élet dzsungelében, segítsenek A szerző író, a Kritika szerkesztője megteremteni a privatizáció jogszerűségét, lépjenek fel a korrupcióval, gazdasági bűnözéssel szemben. Végtére is ők maguk hirdették, hogy szívvel, ésszel, tisztességgel! Az SZDSZ tehát követhet el politikai hibákat, lehet olykor következetlen, szakszerűtlen, egy dolog azonban nem történhet meg. Az, hogy ez a párt erkölcsileg beszennyeződjék. Mert ha igen... Nos, ezért a tanácstalanság és döbbenet a Tocsik-ügyben való érintettségük miatt. Pedig nem mondhatni, hogy az SZDSZ vezető politikusai ne érezték volna át az irántuk megfogalmazott kétségkívül maximalista kívánalmakat. Hiszen deklarált szándékaik szerint azért vállalták az együttkormányzás ódiumát, hogy a korporatista-etatista politikára, lobbyérdekek kiszolgálására, színfalak mögötti alkudozásra, klientúraépítésre hajlamosnak tartott MSZP kontrollcsoportja, úgyszólván „belső ellenzéke” legyenek. Hogy a demokratikus rend s a törvényesség által szabályozott szabadpiaci modell melletti elkötelezettségüket a gyakorlatban is érvényre juttathassák. Csakhogy a kormányzati gazdaságpolitika segédletével kibontakozó modell, a létező magyar kapitalizmus szisztémája mind kevésbé volt összhangba hozható a hangoztatott elvekkel. Mintha a felelős politikusok a Hogyan építsük fel a kapitalizmust? című brosúra zanzásított változatának elvont, a honi tradíciókat és adottságokat figyelmen kívül hagyó parancsainak akartak volna kíméletlenül érvényt szerezni. Mintha csak valamiféle fundamentalista liberalizmus kórja kerített volna hatalmába sokakat, igazolva Adam Michnik profetikus szavait: „A ma újjáéledő utópisztikus kapitalizmus... távolról sem jelenti, hogy visszatérnénk a Nyugat-Európában ismert piacgazdaság modelljéhez. Nem a szociális juttatások megszüntetése ma a megdöbbentő... hanem a juttatások megszüntetésének, a szegénység szükségszerű térhódításának szemrebbenés nélküli elfogadása; az a meggyőződés, hogy éppen ez a jó.” Valóban igen lehangoló, hogy ma már megszületett az átalakulással együtt járó nélkülözés, szenvedés, igazságtalanság, jogtiprás elkerülhetetlenségének ideológiája, amelyet gyakran a testvériség és szolidaritás korábbi hívei terjesztenek. Mondván: a modernizáció árát igenis meg kell fizetni, úgyhogy akinek esélye sincs arra, hogy versenybe szálljon, az magára vessen, nyilván megújulni rest, lusta helóta. S ennek pandanjaként hallani olyasmit is: senki nem mondta, hogy ebben a brutális újrarendeződésben ne lenne tere csalásnak, hazugságnak, pozícióval való visszaélésnek, de hát ilyen időket élünk. Meg különben sem lehet minden üzletember mellé rendőrt állítani (úgyis lefizeti), fő, hogy éljen és virágozzék az új burzsoázia. Mi, hogy a tőke, a vagyon eredetét firtatni, leleplezni a nagy disznóságokat, ugyan hová gondol, miféle retrográd populizmus ez? Hát nyilván olyan, mint Eörsi Istváné, aki - úgy is, mint SZDSZ országos tanácstag - ilyeneket mond: „Abban azonban már nem hiszek, hogy az áttéréssel járó szükségszerű galádságok, embertelenségek, szociális és amorális tettek száma befolyásolhatatlan volna. Az én pártom néhány vezetője ezzel szemben kedve ellenére is elfogadja, hogy ha a cél fogalmában benne rejlik az egyenlőtlenség és a társadalmi igazságtalanság, akkor nem kívánhatjuk, hogy a rút cél felé szép úton sétáljunk. Ebből az következik, hogy el kell fogadnunk minden szörnyűséget, amivel csak találkozunk. Én viszont ezt nem hiszem el.” Én sem, de ez nem sokat nyom a latban, ha mostanában az az úzus, hogy a kapitalizmus húsvér szereplőit bármi áron életre kell hívni, így tökéletesen indifferens, hogy a burzsoázia milyen úton jön létre, a piac majd úgyis szelektál, az marad állva, aki a tőkét működtetni tudja. Ez a kifejezetten deduktív szemlélet csak arról feledkezik meg, hogy ebbe a kikényszerített folyamatba hányan nyomorodnak bele, s arról, hogy mindez miként viszonylik a társadalom ösztönös igazságérzetéhez. Nem véletlenül írta éppen Kis János A rendszerváltásnak vége című tanulmányában, hogy „a liberális megoldás... nem lehet a szabad tulajdonlásra és a szabad vállalkozásra lecsupaszított macsó liberalizmus programja: a szabadság, egyenlőség, testvériség liberális klasszikus eszméjének teljességét kell alkalmaznia a mai Magyarország viszonyaira”. Jó volna, ha így volna, mert ha marad ez a mostani eszméletlenül neutrális, az alulrekedtek kínlódását szenvtelenül figyelő, kizárólag a pénz szolgálatában álló, Tölgyessy Péter szavaival a késő Kádár-kor piacképes rétegeinek érdekeit szem előtt tartó politika, akkor nincs mit csodálkozni azon, ha a gazdaság terepét elözönlik a kapcsolatokkal, összeköttetésekkel zsonglőrködő kliensek és nepperek. S akkor az sem meglepő, ha az SZDSZ holdudvarában nem mihaszna értelmiségiek cserélnek eszmét, hanem brókerek, vigécek, közvetítők részvényt és bennfentes információt. A történtek után az SZDSZ megkerülhetetlen feladata lesz, hogy felülvizsgálja a hatalmi pozícióban egydimenzióssá lett, nyers liberalizmus ideológiáját, különös figyelemmel a társadalmi igazságosság, szolidaritás és törvényesség szempontjaira. Azért is, hogy visszanyerhesse erkölcsi hitelét. Amire annál is inkább szükség volna, mert véleményem szerint az SZDSZ potenciálisan még ma is a magyar demokrácia egyik legígéretesebb pártja, amely Pető Iván, Magyar Bálint és igen, a miniszterként nem önhibájából megbukott, ámde ettől emberi tartását, intelligenciáját el nem vesztett Fodor Gábor személyében a legkvalitásosabb politikusokat adja. Azokat, akik a nélkülözhetetlen eszmei és erkölcsi revízió letéteményesei lehetnek. Persze megeshet az is, hogy tévedek, s ez a mai SZDSZ immár végképpen rabja, s ezért alakítója ennek a gründolásos, aranylázas, piacgarázdaságos vircsaftnak, amit mifelénk kapitalizmusnak hívnak. Az viszont bizonyosnak látszik, akárhogyan alakul is, ez az SZDSZ értelemszerűen nem lehet már azonos a hajdani, legendás párttal. Churchillnek tulajdonítják a mondást, amely szerint jaj annak a pártnak, amely nem szabadul meg időben alapító atyáitól. A szellemiségüktől mindenesetre - legalábbis az SZDSZ esetében - nem kellene. „...az SZDSZ megkerülhetetlen feladata lesz, hogy felülvizsgálja a hatalmi pozícióban egydimenzióssá lett, nyers liberalizmus ideológiáját, különös figyelemmel a társadalmi igazságosság, szolidaritás és törvényesség szempontjaira.” Elzúgtak forradalmai... Életem egyik első tudatos emléke, hogy állok az ablaknál. Az ablakban mikrofonállvány, zsinórok, odalenn a pécsi Széchenyi tér, a nemrég fölavatott Pátzay Pál-féle Hunyadi János-szobor, a tér zsúfolásig megtelve emberekkel. Apám, Galsai Pongrác és más írók valamit olvasnak a mikrofonba, én pedig tekergek a zsinórok között, időnként a felnőttek nadrágját rángatom, hogy mikor megyünk már át a Nádor kávéházba, mert akkor mindig szoktam kapni tejszínhabot. Egy héttel voltunk 1956. október 23-a előtt. Édesapám később gyakran tréfálkozott: milyen jó, hogy gyerekeket nem hallgathat ki a bíróság. Mert a fent említett esemény hamarosan vádpont lett a pécsi írók „ellenforradalmi összeesküvési” perében, és vicces, de tulajdonképp én voltam az egyetlen tanú. Akik ugyanis odalent voltak, csak hangokat hallottak, akik meg odafönt, nem mondták el a Szerveknek, ki mit olvasott. Annyi volt egyébként, hogy egy héttel a forradalom előtt a pécsi ÁVH-parancsnok úgy döntött: elkobozza az akkor mellesleg törvényesen megjelenő Irodalmi Újság Budapestről vonaton érkezett példányait mint lázító irományt. Az írók viszont hoztak egy példányt Pestről, és hangosbeszélőn felolvasták a népnek. Később a tárgyaláson az ügyvéd hiába érvelt azzal a ma már kézenfekvő logikával, hogy miként lehet vád tárgyává tenni egy törvényesen megjelent újság eljuttatását az olvasóhoz. Ma már szinte nem is érti az ilyesmit, aki nem élt akkor. Ahogy persze azt sem, miért lehetett kemény éveket érő másik vádpont, hogy a Dunántúl című irodalmi folyóirat (a Jelenkor elődje) betiltás előtti utolsó számában megjelent egy Petőfi-vers, Az Európa csendes. Szántó Tibor, édesapám akkor huszonnyolc éves volt. A Kis Októberi Forradalom, az a Tizenkét Nap, ami szintén megrengette a világot, utóbb meghatározta az egész életét. A mi családunkban a Forradalom olyan volt, mint egy távolba szakadt rokon: ha nincs is ott éppen - nem is lehet azért tudunk róla, és a leghétköznapibb pillanatokban is ott van a tudatküszöbünkön. Állandóan. Hogy is lehetett volna másképp, mikor még később az iskolában is félreültettek, hiszen apám a börtönben van, ellenforradalmár. Mindig tudtam, sose kérdőjeleztem meg, hogy 1956 a magyar történelem egyik legfényesebb pillanata. Ugyanakkor kamaszkoromban, apám halála után gyakran álmodtam egy furcsa álmot, hogy visszautazom az időben, és október 1-jén megkeresem apámat. És azt mondom neki: utazz el, Apu. Végy ki szabadságot, menj el messzire. Nem szabad, nem érdemes, hidd el. És apám persze azt mondja, majd bolond lenne kihagyni mindezt! Az álom végén pedig rázárom az ajtót. Kétszer ráfordítom a kulcsot. Persze, biztosan kidöntötte volna az ajtót, lerúgta volna a zárat. Még most is, negyven év után is. Pedig ezen az évfordulón se történt semmi velük. Holott vártam. Hogy talán valaki megemlíti őket, a pécsi írókat. Szántó Tibort, Galsai Pongrácot, Örsi Ferencet, Gyenis Józsefet, Borsos Józsefet, Szőlősy Kálmánt. Hogy például Standeisky Éva... Nemrég megjelent kitűnő könyvében az írók forradalmáról pécsi létére talán szentel egy passzust a forradalom - úgy látszik - teljesen elfelejtett epizódjának. De nem. A pécsi írókat először decemberben tartóztatták le. Valaki rálőtt egy oroszra a Széchenyi téren. A pufajkások meg az oroszok szerint a lövés csakis az írószövetség téri épületéből jöhetett. Nem onnan jött persze. A joviális, örök bohém Galsai kidumálta magukat. Fölrántotta magán bőgőtokszerű, bokában harmonikusan ráncolódó nadrágját, és azt mondta nekik: „Uraim...” - és persze már a megszólításra összerándultak a mongol vágású szemek. „Uraim, el tudják maguk képzelni, hogy én a kezembe veszek egy fegyvert? És ha a kezembe veszem, nem a saját lábamat lövöm el vele? Vagy hogy megengedem ezeknek a marháknak, hogy a jelenlétemben az ablakon lövöldözzenek?” Az is segített persze, hogy elfogták, aki a megyei tanács ablakából kilőtt. Másodszor márciusban kerültek börtönbe. Akkor már végleg. A Szervek ördögi taktikája itt is érvényesült: egy pert készítettek elő, a „Baranya megyei ellenforradalmi összeesküvést”, amiben együtt volt politikus, író, mecseki partizán meg piti fosztogató is. Ellenforradalmárok. Még a tizenhetedrendű vádlottra is halált kért az ügyészség. És itt is van valami a másik oldalról, ami ugyanúgy elfelejtődött, mint az írók hőstettei. Aczél György volt az, aki az egész pert kivette a pécsi ávósok kezéből, Budapestre helyeztette át, ahol - egy évvel később - jóval enyhébb ítéleteket lehetett várni, mint a vérgőzös pécsiektől. És még valami: Siklósi Norbert, az újságíró-szövetség élére 1956 decemberében kinevezett és azóta sokszor, oktalanul kárhoztatott kormánybiztos önként, magától jött el, veszélyt hozva magára a védelem mentőtanújának a pécs-baranyai „ellenforradalmi” perben. Édesapámnak persze nagyjából akkor már sok minden mindegy volt. Az előzetesen a pécsi börtönben egy ávós ezredes megvakította. Mert az ezredes régen verseket, klapanciákat küldött a Dunántúl szerkesztőségébe, és azok nem jelentek meg. Később meg orvosi papírt hozott róla, hogy ő azokban a márciusi napokban olyan idegállapotban volt, hogy nem tudta, mit csinál, amikor megvakított egy írót. Nem tudom, hogy negyven év begyógyítja-e a sebeket. Begyógyít-e minden sebet? Egyet tudok - a feledésnek nincs jótékony homálya. Nem azt vártam, hogy most, amikor már szinte minden falhoz támasztott nemzetőrpuska is kis- meg nagykereszteket kapott, és az összes ügyvéd meg múzeumigazgató kitüntette egymást, a pécsi írók közül valamelyiket is posztumusz kitüntetik. Talán csak hogy lesz végre egy emléktábla ott Pécsett. Talán hogy az írókról szóló könyv második kiadásában a nevüket... Nem tudom. Ma, amikor a damaszkuszi úthoz hasonló nyüzsgés van ’56 vélt örökösei között is, nem is tudom, mit vártam... Hiába, visszavonhatatlanul és hitelesen demokratikus ország lettünk. Olyannyira, hogy már a luxust is megengedhetjük magunknak. Azt a fényűzést, hogy vasárnap Budapesten, politikai pártgyűlésen szónokol Európa egyik legmegvetettebb, nézeteiben csaknem mindenütt megtagadott mozgalmi vezére. A francia Jean-Marie Le Pen. A szokatlan esemény Csurka Istvánnak és MIÉP-jének köszönhető. A vezér és pártja viszonozza a májusi párizsi vendégszeretetet. A Nemzeti Front hívta meg Csurkát hagyományos Szent Johanna-ünnepségére. Ott, az orléans-i szűz kedves, aranyozott szobra előtt beszélhetett, fejthette ki invitálójával rokon gondolatrendszerét. Most meghálálja, hogy kitörjhetett a nemzetközi elszigeteltségből, és bizonyára büszke is vendégszónokára. Meg Szajna-parti barátjára. Bár a dicsőség kétes, Le Pen zsebében francia útlevél lapul, így nincs ország, amely bezárhatná előtte a határait. Volt már Moszkvában Vlagyimir Zsirinovszkij menyegzőjén, Bagdadban keblére ölelte Szaddám Huszeint, de európai főváros még nem adott neki alkalmat arra, hogy köztéren beszélhessen. Budapesti szereplése akár premiernek is tekinthető. Nagy kérdés, hogy mit szólnak hozzá Párizsban. A konzervatívok, a mai hivatalos Franciaország vezetői. Akiknek Le Pen nem szalonképes, inkább elutasított politikai ellenfél. Nemzeti Frontja törvényesen bejegyzett párt, közszereplő, kirekesztésére nincs mód, csak éppen nem partner. Legutóbb Gardanne-ban, Marseille körzetében pótválasztást tartottak, és a konzervatív pártok, ha hallgatólagosan is ugyan, de inkább a kommunista jelölt megválasztásához járultak hozzá, mintsem Le Pen embere jusson be a nemzetgyűlésbe. A Nemzeti Fronton kívül ott ezen nem akad fönn senki. Sőt természetesnek veszik. Jelesül a legutóbbi, csupán néhány hete kirobbant botrány miatt. Le Pen, pártja aktivistáinak ovációjától kísérve, azt fejtette ki, hogy az emberi fajok nem egyenlők. Vannak magasabbrendűek és alacsonyabb értékűek. A fekete, mert odahaza Afrikában mezítláb jár, arra alkalmas lehet, hogy maratoni futásban akár olimpiát is nyerjen, de egyébre aligha. Nyíltan persze nem hivatkozott a náci fajelméletre, de minél jobban belegabalyodott a magyarázkodásba, annál jobban kitűnt rokon érzése a hitleri alapvetéssel. A francia sajtó, kivéve természetesen a lepenista újságokat, egyöntetűen fölháborodott a történteken, visszautasította a gyalázatos eszméket. Nem akadt egyetlen közíró sem, aki a védelmére kelt volna. Mindegyik csak kárhoztatta szavait. Kétségtelen, hogy Franciaországban nem történhetne meg, ami nálunk a médiahajó ürügyén megtörtént. Amikor Kósáné Kovács Magda és Dornbach Alajos nem volt hajlandó egy vitaasztalhoz leülni Csurka Istvánnal, az egyik napilap ) körkérdést intézett a politikusokhoz. Valamennyi ellenzéki méltánytalannak találta ezt a megkülönböztetést. Alain Juppé miniszterelnök vagy bárki más De Gaulle-ista, giscard-ista vezető, ha nekiszegeztek volna hasonló kérdést, értetlenül pillantott volna az újságíróra. Hát nem világos-e, hogy Le Pent nem tekintik demokratának, így nincs vele miről nemcsak szót érteni, de még vitatkozni sem? Pedig a Nemzeti Front választási eredményei szerint átlagosan tizenöt százalékos párt, és nem alig kétszázalékos, mint nálunk a MIÉP. Maga Le Pen az elnökválasztáson is tisztes eredményt ért el. Mégsem keres vele senki szövetséget, gesztust sem tesz neki senki. Miképpen erre törekszik Magyarországon legutóbb Giczy György, akinek frissen meghirdetett nemzeti egységébe nem csupán belefér Csurka mozgalma, hanem hovatovább szerves részének tekinthető. Nem arról van szó, hogy a Giczy vezette KDNP és a MIÉP nézetei megegyeznének. Célszerűbb a föltételezés, hogy inkább a választási megfontolásoknak van szerepük. Arról, hogy a MIÉP-es szavazatoknak akár a töredéke is sokat segíthet a második fordulóban. Le Pent a róla enyhébben ítélkezők gyakran csupán popu- s listának mondják, enyhítvén szélsőjobboldali elkötelezettségét. Itt is nyílnék alkalom hazai párhuzamokra. Abban a mezőnyben, ahol könnyen kiszaladnak a minősítő jelzők, a sommás megfogalmazások, a politikában nélkülözhetetlen árnyaltság, pontos kifejezések helyett. Különösen Torgyán vetélytársai élnek ezzel az eszközzel az ádáz versenyfutásban. Mellőzik azt a megfontolást, hogy ez a licitálás a másik oldalon, a csakugyan mérsékeltek körében inkább taszít, mintsem vonzana. Ami nálunk mindenekelőtt megszívlelendő volna, az éppen a Franciaországban Le Pennel szemben alkalmazott harcmodor. Eddig azt vallották, hogy a szélsőség visszaszorításának leghathatósabb eszköze nem a retorika, a szócséplés, hanem a cselekvés. Olyan gazdaságpolitikát és társadalompolitikát kell követni, amely igazi gyógyírt kínál a nyavalyákra, a munkanélküliségre, a közterhek növekedésére, az életszínvonal csökkenésére. Most rádöbbentek, hogy ez sem elég. Mindenekelőtt a közmorált kell megtisztítani, mert a korrupció, a pártok illegális pénzelése ott is olyannyira aláásta a politikai elit hitelét, hogy ez nyújt kiaknázható érveket a szélsőjobboldalnak. A vizsgálóbírók naponta szerkesztik az új dossziékat, amelyek tartalma hol az egykori kormánypárti szocialistákat, hol a most országvezető jobboldaliakat hozza kényes helyzetbe. A gazdasági gondokon, a mindennapi nyűgökön túl ez olyannyira megrendítette a közbizalmat, hogy helyrebillentése elsőrendű kormányzati feladat. Ha gyorsan elérhető lenne az erkölcsi megújulás, az egészséges társadalom elszigetelheti a lepeneket, a Nemzeti Frontot, a demagógiát. Meg Csurkát és táborát is. Szabó Zoltán Mentőkocsival, gyógyszerekkel Holnap, vasárnap 11-kor a londoni Demison Hallban gyűlés lesz, a gyűlést angol és Angliában élő magyar írók, művészek és tudósok rendezik. Az elnökségben eddig Sir Jacob Epstein, Henry Green, Arthur Koestler, Rose Macaulay, Georges Mikes, Prof. Michael Polanyi, J. B. Priestley, Szabó Zoltán, Philip Toynbee és Hugh Seaton-Watson vállaltak szerepet. Az elnökség tagjaihoz ma délelőtt számtalan angol telefonált azzal a kérdéssel, hogy gyakorlatilag mivel segíthetnek. Több angol orvos felajánlotta, hogy hajlandó azonnal Magyarországra utazni mentőkocsival és gyógyszerekkel, hogy a magyar orvosok munkájában részt vegyenek. A holnapi gyűlés hírét és programját a ma reggeli londoni lapok kiadták, és a televízió az ülésről hírszolgálatában helyszíni közvetítést ad. (A Szabad Európa Rádióban valószínűleg 1956. október 27-én elhangzott tudósítás szerkesztett változata. Szabó Zoltán: Küszöbről, Párizs-New Jersey, 1988. Sajtó alá rendezte Kenedi János.)