Magyar Hírlap, 1996. október (29. évfolyam, 242-254. szám)

1996-10-26 / 250. szám

1996. OKTÓBER 26., SZOMBAT „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Szoktatás Egyelőre úgy fest, nem láthatjuk a New­­castle-Fradi visszavágó mérkőzést Ne bosszankodjunk, szokjunk hozzá az efféle csalódásokhoz. Lesz részünk még benne bő­ven. Ez a rideg valóság, ez a piacgazdaság. Ha a magyar közszolgálati televízió bol­dogítani akart volna bennünket, ő is megve­­hette volna a közvetítés jogát. De nem kap­ta meg, mert - az eladó igényeihez képest - nagyon keveset ígért érte. Vagy azért, mert úgy vélte, ennyiért is megkapja, vagy azért, mert nincs több pénze. Mindenesetre még így is két és félszer annyit kínált az MTV a visszavágóért, mint amennyit a Fradinak fi­zetett az odavágóért. A CSI nevű cég, a köz­vetítési jog tulajdonosa azonban még ennek is több mint a dupláját kérte. Nem érdekte­len kérdés: vajon miért értékesebb ennyivel a visszavágó? Lehet, hogy nemcsak a CSI, hanem az MTV is ismeri a piac törvényeit? Vagyis tudta, az FTC ennyiért is oda fogja adni a közvetítési jogot? Nem történt más, mint hogy a CSI nevű cég is, meg az MTV is élt a helyzeti előnyé­vel. Ha a Fradi dupla pénzért eladhatta vol­na az itthoni közvetítés jogát, akkor nyilván a magyar tévének is mélyebben bele kellett volna nyúlnia a zsebébe. Ugyanígy, ha a CSI-nek nem lett volna jobb ajánlata, bizo­nyára olcsóbban odaadta volna az MTV-nek a közvetítési jogot. Végül is: a Magyar Televízió lecsúszott egy üzletről (mi egy meccsről). Elsősorban azért, mert szegény, de alighanem az is ben­ne van a dologban, hogy állami televízióként élvezett monopóliuma egy kicsit elkényez­tette. Az itthoni sportpiacon lényegében korlátlan úr volt, a szó szoros értelmében szívességet tett annak a csapatnak, amely­nek mérkőzéseit közvetítette. Mert népsze­rűsítette, javította szponzorális helyzetét. Ennek a világnak végérvényesen vége. Beszélhetünk közérdekről, a Fradi-szurko­­lók szomorúságáról, logikáról, ésszerűség­ről, arról, hogy a magyar közszolgálati az ér­deklődők teljes körének megmutathatta volna a meccset, míg a másik tévétársaság, amelyik megadta a kért összeget, az csak a nézők öt százalékához jut el. Na és­ így van ez sok egyéb dologgal is. A legjobb autók, villák, ruhák, festmények, ételek sem jutnak el mindenkihez, csak az utánuk áhítozóknak legfeljebb öt százalékához. Eladtuk a külföl­dieknek az állami tulajdonnak a felét, s a hozzá tartozó piacokat is. Ami eddig a „miénk” volt, az most már az övék. Gyárak, szállodák, erőművek, üzletek, frekvenciák. Vitray Tamás azt nyilatkozta, el van kese­redve, mert ilyen esettel még nem találko­zott hosszú pályafutása során. Majd fog. SZÁLE LÁSZLÓ Kisebbségi körben A floridai St. Petersburg egyik „kábítószer sújtotta”, zömmel fekete bőrűek lakta vá­rosnegyedében egy fehér rendőrnő és egy fehér rendőr lelőtt egy fekete autóst. Azért, mert állítólag gyorsan hajtott, felszólításra nem állt meg, sőt el akarta gázolni őket. Szinte törvényszerűen robbantak ki a zavar­gások. Semmilyen rangú, rendű rendőrnek - nőnek vagy férfinak, feketének vagy fehér­nek - nincs joga arra, hogy pisztolygolyóval intézzen el egy közlekedési kihágást. Senki­nek semmiféle joga nincs arra, hogy ember­társával szemben a köztől kapott jogaival (fegyverével) visszaélve méltánytalan bün­tetést alkalmazzon­­ vagy akár azzal fenye­getőzzön. Ugyanígy méltánytalan az is, ha egy Rambo-agyú zsaru lövöldözése nyomán „faji háború” robban ki egy városban, em­bereket, újságírókat vernek meg, dühro­hamban pusztítanak, merthogy „ölik a test­véreinket”. Az O. J. Simpson-cirkuszban láthattuk, mivé fajulhat egy bűnügy, ha sike­rül körülötte faji előítéleket szítani. Amerika felnőtt ország, a bevándorlók hazája, ahol egyszer majd beteljesedik Mar­tin Luther King álma. A Fehér Ház már vizs­gálódik, s Amerika majd rendezi dolgait. Amikor mi arról közlünk híreket, hogy Amerikában verik a négereket, ne feledkez­zünk meg róla, hogy nálunk is bőven akad tennivaló az alkotmányban garantált jogok teljes érvényesítéséért. Megengedhetetlen, hogy egyes településeken megkeserítik a ci­gány emberek életét, csak hogy megszaba­duljanak tőlük. Bíróság elé kell állítani a ha­talmával visszaélő rendőrt ugyanúgy, mint a közlekedési kihágást vagy bűncselekményt elkövető polgárt fajra, nemre, bőrszínre vagy vallásra való tekintet nélkül. FODOR GYÖRGY Mátyás Győző Szabad Demokraták Szövetsége: rab madár? Petri György demonstratív kilé­pése még különcködésnek minő­síttetett. Hát persze, tipikus mű­vészi magakelletés, mégsem áll­na jól neki az SZDSZ félhivata­los bárdjának szerepe - igyekez­tek elbagatellizálni az ügyet még a párt vezetői is. Pedig hát poéta ugyan, de mégiscsak a szamizdat Beszélő szerkesztője volt. Ami­ként az volt Solt Ottilia, Haraszti Miklós és Kis János (az SZDSZ első elnöke) is, akik már koráb­ban visszavonultak az aktív poli­tizálástól, a párt első vonalából. Ahogy tette azt nemrégen Rajk László és T. G. M. is. Többségük persze elsősorban értelmiséginek vallotta magát, mindig is ideigle­nes nyűgnek tartotta a politizá­lást, amelytől alkatilag is idegen­kedett. Ámde akárhogyan is, a törté­nelmi alkalom adtán mégiscsak az ő feladatuk és kötelességük volt megalapítani azt a pártot, amelynek a szabadság, az emberi jogok s a demokrácia melletti hit­vallását személyes erkölcsi hite­lük és tekintélyük szavatolta. Pa­radox módon nem csekély mér­tékben éppen ez, a társadalom korábban csendesen kompro­misszumokat kötő többségével szemben akaratlanul kivívott er­kölcsi fölény okozta a párt fele­más fogadtatását is. Hiszen so­kak mellett, akik úgy vélték, azok az emberek bátrak voltak, erkölcsileg tehát megszolgált elő­joguk, hogy az ország politikai vezető erejének címére aspirálja­nak, mások - részint önnön ko­rábbi meghunyászkodásuk miatt - ösztönösen idegenkedtek a morálisan fölébük emelkedet­tektől. Sőt - ismert szociálpszi­chológiai öngerjesztés - egyene­sen meggyűlölték őket. Erre a társadalmi érzületre játszott rá, ezt manipulálta nem csekély si­kerrel a nacionálbolsevik szélső­­jobboldal. Mert hát micsoda do­log ez a hősködés, pláne a musz­ka árnyékában. Tisztességes ma­gyar ember ilyenkor nem ugrál, úgyhogy ez az egész szamizdato­­lás, szabadeurópázás csak valami ravasz konspiráció lehet, a hata­lommal való cinkos kiegyezés. Mindenféle demokráciázással meg szabadságosdival, hókusz­­pókuszolva akarják megmérgez­­ni az egészséges magyar néplel­két. Pfuj, Tel-Aviv ügynökei, nemzetárulók! A magyar politikai közéletet aztán a ’94-es választásokig alap­vetően ez az irracionális vagdal­­kozás, ideologizáló hisztéria ural­ta el, amelyben az akkori kor­mánypártok már-már monomá­­niásan akarták kétségbe vonni az SZDSZ hitelességét és magyar­ságát. Az ellene indított erkölcsi lejárató hadjáratot azonban az SZDSZ nem csupán túlélte, de a bumerángeffektus következmé­nyeként pozíciói meg is erősöd­tek. Részint ennek a minősíthe­tetlenül dezavuáló propagandá­nak köszönheti a szavazók szim­pátiáját, s így azt is, hogy kor­mánypárttá válhatott. Aminek következtében az SZDSZ iránt rendkívül szigorú erkölcsi igények fogalmazódtak meg. Legyenek ők, akik őrköd­nek a politikai közélet tisztasága felett, vágjanak rendet a gazdasá­gi élet dzsungelében, segítsenek A szerző író, a Kritika szerkesztője megteremteni a privatizáció jog­szerűségét, lépjenek fel a korrup­cióval, gazdasági bűnözéssel szemben. Végtére is ők maguk hirdették, hogy szívvel, ésszel, tisztességgel! Az SZDSZ tehát követhet el politikai hibákat, le­het olykor következetlen, szak­szerűtlen, egy dolog azonban nem történhet meg. Az, hogy ez a párt erkölcsileg beszennyeződ­jék. Mert ha igen... Nos, ezért a tanácstalanság és döbbenet a Tocsik-ügyben való érintettségük miatt. Pedig nem mondhatni, hogy az SZDSZ vezető politikusai ne érezték volna át az irántuk meg­fogalmazott kétségkívül maxi­malista kívánalmakat. Hiszen deklarált szándékaik szerint azért vállalták az együttkor­­mányzás ódiumát, hogy a korpo­­ratista-etatista politikára, lobby­érdekek kiszolgálására, színfalak mögötti alkudozásra, klientúra­építésre hajlamosnak tartott MSZP kontrollcsoportja, úgy­szólván „belső ellenzéke” legye­nek. Hogy a demokratikus rend s a törvényesség által szabályozott szabadpiaci modell melletti elkö­telezettségüket a gyakorlatban is érvényre juttathassák. Csakhogy a kormányzati gaz­daságpolitika segédletével ki­bontakozó modell, a létező ma­gyar kapitalizmus szisztémája mind kevésbé volt összhangba hozható a hangoztatott elvekkel. Mintha a felelős politikusok a Hogyan építsük fel a kapitaliz­must? című brosúra zanzásított változatának elvont, a honi tradí­ciókat és adottságokat figyelmen kívül hagyó parancsainak akar­tak volna kíméletlenül érvényt szerezni. Mintha csak valamiféle fundamentalista liberalizmus kórja kerített volna hatalmába sokakat, igazolva Adam Michnik profetikus szavait: „A ma újjáé­ledő utópisztikus kapitalizmus... távolról sem jelenti, hogy vissza­térnénk a Nyugat-Európában is­mert piacgazdaság modelljéhez. Nem a szociális juttatások meg­szüntetése ma a megdöbbentő... hanem a juttatások megszünteté­sének, a szegénység szükségszerű térhódításának szemrebbenés nélküli elfogadása; az a meggyő­ződés, hogy éppen ez a jó.” Valóban igen lehangoló, hogy ma már megszületett az átalaku­lással együtt járó nélkülözés, szenvedés, igazságtalanság, jog­­tiprás elkerülhetetlenségének ideológiája, amelyet gyakran a testvériség és szolidaritás koráb­bi hívei terjesztenek. Mondván: a modernizáció árát igenis meg kell fizetni, úgyhogy akinek esé­lye sincs arra, hogy versenybe szálljon, az magára vessen, nyil­ván megújulni rest, lusta helóta. S ennek pandanjaként hallani olyasmit is: senki nem mondta, hogy ebben a brutális újrarende­ződésben ne lenne tere csalás­nak, hazugságnak, pozícióval való visszaélésnek, de hát ilyen időket élünk. Meg különben sem lehet minden üzletember mellé rendőrt állítani (úgyis lefizeti), fő, hogy éljen és virágozzék az új burzsoázia. Mi, hogy a tőke, a va­gyon eredetét firtatni, leleplezni a nagy disznóságokat, ugyan ho­vá gondol, miféle retrográd po­­pulizmus ez? Hát nyilván olyan, mint Eörsi Istváné, aki - úgy is, mint SZDSZ országos tanácstag - ilyeneket mond: „Abban azon­ban már nem hiszek, hogy az át­téréssel járó szükségszerű galád­­ságok, embertelenségek, szociá­lis és amorális tettek száma befo­lyásolhatatlan volna. Az én pár­tom néhány vezetője ezzel szem­ben kedve ellenére is elfogadja, hogy ha a cél fogalmában benne rejlik az egyenlőtlenség és a tár­sadalmi igazságtalanság, akkor nem kívánhatjuk, hogy a rút cél felé szép úton sétáljunk. Ebből az következik, hogy el kell fogad­nunk minden szörnyűséget, ami­vel csak találkozunk. Én viszont ezt nem hiszem el.” Én sem, de ez nem sokat nyom a latban, ha mostanában az az úzus, hogy a kapitalizmus hús­vér szereplőit bármi áron életre kell hívni, így tökéletesen indiffe­­rens, hogy a burzsoázia milyen úton jön létre, a piac majd úgyis szelektál, az marad állva, aki a tő­két működtetni tudja. Ez a kife­jezetten deduktív szemlélet csak arról feledkezik meg, hogy ebbe a kikényszerített folyamatba há­nyan nyomorodnak bele, s arról, hogy mindez miként viszonylik a társadalom ösztönös igazságér­zetéhez. Nem véletlenül írta éppen Kis János A rendszerváltásnak vége című tanulmányában, hogy „a li­berális megoldás... nem lehet a szabad tulajdonlásra és a szabad vállalkozásra lecsupaszított ma­­csó liberalizmus programja: a szabadság, egyenlőség, testvéri­ség liberális klasszikus eszméjé­nek teljességét kell alkalmaznia a mai Magyarország viszonyaira”. Jó volna, ha így volna, mert ha marad ez a mostani eszméletle­nül neutrális, az alulrekedtek kínlódását szenvtelenül figyelő, kizárólag a pénz szolgálatában álló, Tölgyessy Péter szavaival a késő Kádár-kor piacképes réte­geinek érdekeit szem előtt tartó politika, akkor nincs mit csodál­kozni azon, ha a gazdaság terepét elözönlik a kapcsolatokkal, összeköttetésekkel zsonglőrkö­dő kliensek és nepperek. S akkor az sem meglepő, ha az SZDSZ holdudvarában nem mihaszna értelmiségiek cserélnek eszmét, hanem brókerek, vigécek, közve­títők részvényt és bennfentes in­formációt. A történtek után az SZDSZ megkerülhetetlen feladata lesz, hogy felülvizsgálja a hatalmi po­zícióban egydimenzióssá lett, nyers liberalizmus ideológiáját, különös figyelemmel a társadal­mi igazságosság, szolidaritás és törvényesség szempontjaira. Azért is, hogy visszanyerhesse erkölcsi hitelét. Amire annál is inkább szük­ség volna, mert véleményem sze­rint az SZDSZ potenciálisan még ma is a magyar demokrácia egyik legígéretesebb pártja, amely Pető Iván, Magyar Bálint és igen, a miniszterként nem ön­hibájából megbukott, ámde ettől emberi tartását, intelligenciáját el nem vesztett Fodor Gábor sze­mélyében a legkvalitásosabb po­litikusokat adja. Azokat, akik a nélkülözhetetlen eszmei és er­kölcsi revízió letéteményesei le­hetnek. Persze megeshet az is, hogy tévedek, s ez a mai SZDSZ im­már végképpen rabja, s ezért ala­kítója ennek a gründolásos, aranylázas, piacgarázdaságos vir­­csaftnak, amit mifelénk kapitaliz­musnak hívnak. Az viszont bizonyosnak lát­szik, akárhogyan alakul is, ez az SZDSZ értelemszerűen nem le­het már azonos a hajdani, legen­dás párttal. Churchillnek tulajdo­nítják a mondást, amely szerint jaj annak a pártnak, amely nem szabadul meg időben alapító atyáitól. A szellemiségüktől minden­esetre - legalábbis az SZDSZ esetében - nem kellene. „...az SZDSZ megkerülhetetlen feladata lesz, hogy felülvizsgálja a hatalmi pozícióban egydimenzióssá lett, nyers liberalizmus ideológiáját, különös figyelemmel a társadalmi igazságosság, szolidaritás és törvényesség szempontjaira.” Elzúgtak forradalmai... Életem egyik első tudatos emléke, hogy állok az ablaknál. Az ablakban mikrofonállvány, zsinórok, odalenn a pécsi Széchenyi tér, a nemrég föl­avatott Pátzay Pál-féle Hunyadi Já­­nos-szobor, a tér zsúfolásig megtelve emberekkel. Apám, Galsai Pongrác és más írók valamit olvasnak a mik­rofonba, én pedig tekergek a zsinórok között, időnként a felnőttek nadrágját rángatom, hogy mikor megyünk már át a Nádor kávéházba, mert akkor mindig szoktam kapni tej­színhabot. Egy héttel voltunk 1956. október 23-a előtt. Édesapám később gyakran tréfálkozott: milyen jó, hogy gyerekeket nem hallgathat ki a bíróság. Mert a fent említett esemény hamarosan vádpont lett a pécsi írók „ellenforra­dalmi összeesküvési” perében, és vicces, de tulajdonképp én voltam az egyetlen tanú. Akik ugyanis odalent voltak, csak hangokat hallottak, akik meg odafönt, nem mondták el a Szerveknek, ki mit olvasott. Annyi volt egyébként, hogy egy héttel a forradalom előtt a pécsi ÁVH-parancsnok úgy dön­tött: elkobozza az akkor mellesleg törvényesen megjelenő Irodalmi Újság Budapestről vonaton érkezett példányait mint lázító irományt. Az írók viszont hoztak egy példányt Pestről, és hangosbeszélőn felolvasták a népnek. Később a tárgyaláson az ügyvéd hiába érvelt azzal a ma már kézenfekvő logikával, hogy miként lehet vád tárgyává tenni egy törvényesen megjelent újság eljuttatását az olva­sóhoz. Ma már szinte nem is érti az ilyesmit, aki nem élt ak­kor. Ahogy persze azt sem, miért lehetett kemény éveket érő másik vádpont, hogy a Dunántúl című irodalmi folyóirat (a Jelenkor elődje) betiltás előtti utolsó számában megje­lent egy Petőfi-vers, Az Európa csendes. Szántó Tibor, édesapám akkor huszonnyolc éves volt. A Kis Októberi Forradalom, az a Tizenkét Nap, ami szintén megrengette a világot, utóbb meghatározta az egész életét. A mi családunkban a Forradalom olyan volt, mint egy távol­ba szakadt rokon: ha nincs is ott éppen - nem is lehet azért tudunk róla, és a leghétköznapibb pillanatokban is ott van a tudatküszöbünkön. Állandóan. Hogy is lehetett volna más­képp, mikor még később az iskolában is félreültettek, hiszen apám a börtönben van, ellenforradalmár. Mindig tudtam, sose kérdőjeleztem meg, hogy 1956 a magyar történelem egyik legfényesebb pillanata. Ugyanakkor kamaszkorom­ban, apám halála után gyakran álmodtam egy furcsa álmot, hogy visszautazom az időben, és október 1-jén megkeresem apámat. És azt mondom neki: utazz el, Apu. Végy ki sza­badságot, menj el messzire. Nem szabad, nem érdemes, hidd el. És apám persze azt mondja, majd bolond lenne kihagyni mindezt! Az álom végén pedig rázárom az ajtót. Kétszer rá­fordítom a kulcsot. Persze, biztosan kidöntötte volna az ajtót, lerúgta volna a zárat. Még most is, negyven év után is. Pedig ezen az évfor­dulón se történt semmi velük. Holott vártam. Hogy talán valaki megemlíti őket, a pécsi írókat. Szántó Tibort, Galsai Pongrácot, Örsi Ferencet, Gyenis Józsefet, Borsos Józsefet, Szőlősy Kálmánt. Hogy például Standeisky Éva... Nemrég megjelent kitűnő könyvében az írók forradalmáról pécsi lé­tére talán szentel egy passzust a forradalom - úgy látszik - teljesen elfelejtett epizódjának. De nem. A pécsi írókat először decemberben tartóztatták le. Vala­ki rálőtt egy oroszra a Széchenyi téren. A pufajkások meg az oroszok szerint a lövés csakis az írószövetség téri épületéből jöhetett. Nem onnan jött persze. A joviális, örök bohém Galsai kidumálta magukat. Fölrántotta magán bőgőtoksze­rű, bokában harmonikusan ráncolódó nadrágját, és azt mondta nekik: „Uraim...” - és persze már a megszólításra összerándultak a mongol vágású szemek.­­ „Uraim, el tud­ják maguk képzelni, hogy én a kezembe veszek egy fegy­vert? És ha a kezembe veszem, nem a saját lábamat lövöm el vele? Vagy hogy megengedem ezeknek a marháknak, hogy a jelenlétemben az ablakon lövöldözzenek?” Az is segített persze, hogy elfogták, aki a megyei tanács ablakából kilőtt. Másodszor márciusban kerültek börtönbe. Akkor már végleg. A Szervek ördögi taktikája itt is érvé­nyesült: egy pert készítettek elő, a „Baranya megyei ellen­­forradalmi összeesküvést”, amiben együtt volt politikus, író, mecseki partizán meg piti fosztogató is. Ellenforradalmá­rok. Még a tizenhetedrendű vádlottra is halált kért az ügyészség. És itt is van valami a másik oldalról, ami ugyanúgy elfe­lejtődött, mint az írók hőstettei. Aczél György volt az, aki az egész pert kivette a pécsi ávósok kezéből, Budapestre he­lyeztette át, ahol - egy évvel később - jóval enyhébb ítélete­ket lehetett várni, mint a vérgőzös pécsiektől. És még vala­mi: Siklósi Norbert, az újságíró-szövetség élére 1956 decem­berében kinevezett és azóta sokszor, oktalanul kárhoztatott kormánybiztos önként, magától jött el, veszélyt hozva ma­gára a védelem mentőtanújának a pécs-baranyai „ellenfor­radalmi” perben. Édesapámnak persze nagyjából akkor már sok minden mindegy volt. Az előzetesen a pécsi börtönben egy ávós ez­redes megvakította. Mert az ezredes régen verseket, klapan­ciákat küldött a Dunántúl szerkesztőségébe, és azok nem je­lentek meg. Később meg orvosi papírt hozott róla, hogy ő azokban a márciusi napokban olyan idegállapotban volt, hogy nem tudta, mit csinál, amikor megvakított egy írót. Nem tudom, hogy negyven év begyógyítja-e a sebeket. Begyógyít-e minden sebet? Egyet tudok - a feledésnek nincs jótékony homálya. Nem azt vártam, hogy most, ami­kor már szinte minden falhoz támasztott nemzetőrpuska is kis- meg nagykereszteket kapott, és az összes ügyvéd meg múzeumigazgató kitüntette egymást, a pécsi írók közül va­lamelyiket is posztumusz kitüntetik. Talán csak hogy lesz végre egy emléktábla ott Pécsett. Talán hogy az írókról szó­ló könyv második kiadásában a nevüket... Nem tudom. Ma, amikor a damaszkuszi úthoz hasonló nyüzsgés van ’56 vélt örökösei között is, nem is tudom, mit vártam... H­iába, visszavonhatatlanul és hitelesen demokratikus or­szág lettünk. Olyannyira, hogy már a luxust is megen­gedhetjük magunknak. Azt a fényűzést, hogy vasárnap Budapesten, politikai pártgyűlésen szónokol Európa egyik legmegvetettebb, nézeteiben csaknem mindenütt megtaga­dott mozgalmi vezére. A francia Jean-Marie Le Pen. A szokatlan esemény Csurka Istvánnak és MIÉP-jének kö­szönhető. A vezér és pártja viszonozza a májusi párizsi ven­dégszeretetet. A Nemzeti Front hívta meg Csurkát hagyomá­nyos Szent Johanna-ünnepségére. Ott, az orléans-i szűz ked­ves, aranyozott szobra előtt beszélhetett, fejthette ki invitáló­­jával rokon gondolatrendszerét. Most meghálálja, hogy kitör­­j­hetett a nemzetközi elszigeteltségből, és bizonyára büszke is vendégszónokára. Meg Szajna-parti barátjára. Bár a dicsőség kétes, Le Pen zsebében francia útlevél la­pul, így nincs ország, amely bezárhatná előtte a határait. Volt már Moszkvában Vlagyimir Zsirinovszkij menyegzőjén, Bag­dadban keblére ölelte Szaddám Huszeint, de európai főváros még nem adott neki alkalmat arra, hogy köztéren beszélhes­sen. Budapesti szereplése akár premiernek is tekinthető. Nagy kérdés, hogy mit szólnak hozzá Párizsban. A konzerva­tívok, a mai hivatalos Franciaország vezetői. Akiknek Le Pen nem szalonképes, inkább elutasított politikai ellenfél. Nem­zeti Frontja törvényesen bejegyzett párt, közszereplő, kire­kesztésére nincs mód, csak éppen nem partner. Legutóbb Gardanne-ban, Marseille körzetében pótválasztást tartottak, és a konzervatív pártok, ha hallgatólagosan is ugyan, de in­kább a kommunista jelölt megválasztásához járultak hozzá, mintsem Le Pen embere jusson be a nemzetgyűlésbe. A Nemzeti Fronton kívül ott ezen nem akad fönn senki. Sőt természetesnek veszik. Jelesül a legutóbbi, csupán né­hány hete kirobbant botrány miatt. Le Pen, pártja aktivistái­nak ovációjától kísérve, azt fejtette ki, hogy az emberi fajok nem egyenlők. Vannak magasabbrendűek és alacsonyabb ér­tékűek. A fekete, mert odahaza Afrikában mezítláb jár, arra alkalmas lehet, hogy maratoni futásban akár olimpiát is nyerjen, de egyébre aligha. Nyíltan persze nem hivatkozott a­­ náci fajelméletre, de minél jobban belegabalyodott a magya­rázkodásba, annál jobban kitűnt rokon érzése a hitleri alap­vetéssel. A francia sajtó, kivéve természetesen a lepenista új­ságokat, egyöntetűen fölháborodott a történteken, vissza­utasította a gyalázatos eszméket. Nem akadt egyetlen közíró­­ sem, aki a védelmére kelt volna. Mindegyik csak kárhoztatta szavait. Kétségtelen, hogy Franciaországban nem történhetne meg, ami nálunk a médiahajó ürügyén megtörtént. Amikor­­ Kósáné Kovács Magda és Dornbach Alajos nem volt hajlan­dó egy vitaasztalhoz leülni Csurka Istvánnal, az egyik napilap ) körkérdést intézett a politikusokhoz. Valamennyi ellenzéki méltánytalannak találta ezt a megkülönböztetést. Alain Jup­­pé miniszterelnök vagy bárki más De Gaulle-ista, giscard-ista­­ vezető, ha nekiszegeztek volna hasonló kérdést, értetlenül pillantott volna az újságíróra. Hát nem világos-e, hogy Le Pent nem tekintik demokratának, így nincs vele miről nem­csak szót érteni, de még vitatkozni sem? Pedig a Nemzeti Front választási eredményei szerint átla­gosan tizenöt százalékos párt, és nem alig kétszázalékos, mint nálunk a MIÉP. Maga Le Pen az elnökválasztáson is tisztes eredményt ért el. Mégsem keres vele senki szövetsé­get, gesztust sem tesz neki senki. Miképpen erre törekszik Magyarországon legutóbb Giczy György, akinek frissen meghirdetett nemzeti egységébe nem csupán belefér Csurka mozgalma, hanem hovatovább szerves részének tekinthető. Nem arról van szó, hogy a Giczy vezette KDNP és a MIÉP nézetei megegyeznének. Célszerűbb a föltételezés, hogy inkább a választási megfontolásoknak van szerepük. Arról, hogy a MIÉP-es szavazatoknak akár a töredéke is sokat segíthet a második fordulóban. Le Pent a róla enyhébben ítélkezők gyakran csupán popu- s listának mondják, enyhítvén szélsőjobboldali elkötelezettsé­gét. Itt is nyílnék alkalom hazai párhuzamokra. Abban a me­zőnyben, ahol könnyen kiszaladnak a minősítő jelzők, a som­más megfogalmazások, a politikában nélkülözhetetlen ár­nyaltság, pontos kifejezések helyett. Különösen Torgyán ve­­télytársai élnek ezzel az eszközzel az ádáz versenyfutásban. Mellőzik azt a megfontolást, hogy ez a licitálás a másik olda­lon, a csakugyan mérsékeltek körében inkább taszít, mintsem vonzana. Ami nálunk mindenekelőtt megszívlelendő volna, az ép­pen a Franciaországban Le Pennel szemben alkalmazott harcmodor. Eddig azt vallották, hogy a szélsőség visszaszorí­tásának leghathatósabb eszköze nem a retorika, a szócséplés, hanem a cselekvés. Olyan gazdaságpolitikát és társadalompo­litikát kell követni, amely igazi gyógyírt kínál a nyavalyákra, a munkanélküliségre, a közterhek növekedésére, az életszín­vonal csökkenésére. Most rádöbbentek, hogy ez sem elég. Mindenekelőtt a közmorált kell megtisztítani, mert a korrup­ció, a pártok illegális pénzelése ott is olyannyira aláásta a po­litikai elit hitelét, hogy ez nyújt kiaknázható érveket a szélső­­jobboldalnak. A vizsgálóbírók naponta szerkesztik az új dossziékat, amelyek tartalma hol az egykori kormánypárti szocialistákat, hol a most országvezető jobboldaliakat hozza kényes helyzetbe. A gazdasági gondokon, a mindennapi nyű­gökön túl ez olyannyira megrendítette a közbizalmat, hogy­­ helyrebillentése elsőrendű kormányzati feladat. Ha gyorsan elérhető lenne az erkölcsi megújulás, az egészséges társada­lom elszigetelheti a lepeneket, a Nemzeti Frontot, a demagó­giát. Meg Csurkát és táborát is. Szabó Zoltán Mentőkocsival, gyógyszerekkel Holnap, vasárnap 11-kor a londoni Demison Hallban gyűlés lesz, a gyűlést angol és Angliában élő magyar írók, művészek és tudó­sok rendezik. Az elnökségben eddig Sir Jacob Epstein, Henry Green, Arthur Koestler, Rose Macaulay, Georges Mikes, Prof. Michael Polanyi, J. B. Priestley, Szabó Zoltán, Philip Toynbee és Hugh Seaton-Watson vállaltak szerepet. Az elnökség tagjaihoz ma délelőtt számtalan angol telefonált azzal a kérdéssel, hogy gya­korlatilag mivel segíthetnek. Több angol orvos felajánlotta, hogy hajlandó azonnal Magyarországra utazni mentőkocsival és gyógy­szerekkel, hogy a magyar orvosok munkájában részt vegyenek. A holnapi gyűlés hírét és programját a ma reggeli londoni la­pok kiadták, és a televízió az ülésről hírszolgálatában helyszíni közvetítést ad. (A Szabad Európa Rádióban valószínűleg 1956. október 27-én el­hangzott tudósítás szerkesztett változata. Szabó Zoltán: Küszöb­ről, Párizs-New Jersey, 1988. Sajtó alá rendezte Kenedi János.)

Next