Magyar Hírlap, 1996. november (29. évfolyam, 255-267. szám)
1996-11-14 / 266. szám
„A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap , 1996. NOVEMBER 14., CSÜTÖRTÖK Élelmet mindenkinek A világban manapság 840 millió ember éhezik. Tudják ezt az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Szervezetének (FAO) római világkonferenciájára a Föld 194 országából összegyűlt szakemberek és politikusok, s azzal is tisztában vannak, hogy ezen változtatni kell. Élelmet kell tehát biztosítani mindenkinek, vagy ahogyan a konferencia tervezett záródokumentuma megfogalmazza: a világ minden országában meg kell teremteni az „élelmezés biztonságát”. A világ országainak most már „csak” arra kellene vállalkozniuk, hogy 2015-ig a felére csökkentsék az éhezők számát. Merthogy az előző, 1974- es élelmezési világcsúcs-találkozó magasztos célja - az éhezés teljes megszüntetése egy évtizeden belül - irreálisnak bizonyult. A világkonferenciák példája azt mutatja, hogy ezek az események csak ideig-óráig hívják fel a figyelmet a problémákra, s aztán feledésbe merülnek az ígéretek. Könnyen erre a sorsra juthat a római találkozó is. A zárónyilatkozat tervezete ugyanis az egyes országok kormányaira hárítja az élelmezési biztonság megteremtésének felelősségét. Csakhogy aligha várható, hogy például az amúgy is élelmiszerhiányban szenvedő fekete-afrikai országokban a termőterület folyamatos zsugorodása, a túlnépesedés, a menekültválságok és a háborúk mellett csupán a nemzeti kormányok jó szándékán múlna az éhínség leküzdése. Ez elképzelhetetlen a fejlett és gazdag világ hathatós segítsége nélkül. A római konferenciának nincs semmi értelme, ha az elhatározott cél csupán írott malaszt marad. Ennél már az is jobb lenne, ha az ötnapos találkozó megszervezésére fordított 13 millió dollárért zabkását vettek volna néhány százezer éhezőnek. DAJKA BÉLA Törvényhiány Elégedetlen a közvélemény a kormány korrupcióellenes igyekezetével - derül ki a Sonda Ipsos felméréséből. Nem tudni, ki mit hiányol, de az biztos, hogy csalódást kelt a parlament, a kormány, az igazságszolgáltatás tevékenysége. Hat éve vajúdik például a képviselői összeférhetetlenséget szabályozó törvény. A szocialista alelnök asszony szerint tévedés ugyan kizárólag e törvény hiányával magyarázni a korrupciót, de kétségtelen, hogy a mulasztás kedvez elterjedésének. Tisztázni kellene végre, hogy mivel foglalatoskodhat a képviselő, és melyik üzletember kerülhet a parlamentbe, melyik nem. Az idő is sürget, vészesen közeleg a magánosításból megvalósítható tőkefelhalmozás vége. Ha elfogy az állami vagyon, a megállapodott üzleti és politikai körülmények között egészen másfajta összeférhetetlenségi szabályokra lesz majd szükség. Az összeférhetetlenségi vita kezdetén a képviselői függetlenséget féltették a legtöbben, nehogy az üzleti élet bekeríthesse a kezdő politikusokat. Azután a közélet tisztasága került a középpontba, mintegy jelezve, hogy már megkezdődött a gazdasági és politikai hatalom egybefonódása. Az utóbbi időben került az érvrendszerbe a szabadverseny esélyegyenlőségének követelése, s ez azt mutatja, hogy politikai befolyás nélkül az üzleti életben is mind nehezebb boldogulni. A homályos privatizációs ügyletek hívták föl a figyelmet az összeférhetetlenség szabályozatlanságának korrupciós veszélyeire. A koalíciós partnerek álláspontja most közeledett ugyan egymáshoz, ám nézeteltérésük arra utal, hogy messze még a végszavazás. Ráadásul az ellenzék tovább szigorítaná a szabályokat. A politikusok érzik: valamit fel kell mutatniuk, ám az elkapkodottnak látszó intézkedések sora csupán pótcselekvés, jobb esetben tűzoltás. A korrupciót természetesen nem szünteti meg a gazdaság és a politika elhatárolása, de ha nem válik világossá, milyen értékeket tekint magáénak a politikai elit, előfordulhat, hogy a korrupció a politikai és üzleti élet természetes velejárója lesz. STÉPÁN BALÁZS Litván György a Magyar Hírlap október 22-ei számában közölt interjújában ismét szóba hozta a Köztársaság tér és a Kossuth tér máig megoldatlan rejtélyeit. Nos, október elején megjelent könyvem (1956: Lehet, hogy másképpen volt) alapján talán segíthetnék közelebb kerülni e rejtélyek megoldásához. Annak bizonyítékait gyűjtöttem össze ugyanis, hogy a titokzatos fegyveres cselekmények mögött a forradalmárokon és a karhatalmon kívül ott állt egy „harmadik erő”, amely a szálakat mozgatta. Ezt az erőt Moszkvában kerestem. A birodalom legfőbb vezetői Budapestet mellékhadszíntérnek, elterelő hadműveleteknek szánták, vagyis a nagyobb harci cselekmények provokációs célzatúak voltak. Már a rádiónál követhető ez. Miért ostromolják a stúdiót, amikor az adótorony elfoglalása nélkül az használhatatlan? És Laki-hegyen egy lövés sem dördül, azt 28-áig a karhatalom őrzi. És honnan van a fegyver az ostromhoz? A Kálvin téren este fél kilenc-fél tíz között a Soroksári úti fegyvergyárból jött teherautókról osztják a fegyvert-lőszert a tüntetőknek. Az első lövések ideje már biztos: 8 óra 15-20 perc között. De e teherautókat - az ideérés idejét is számítva - fél nyolc körül kellett megrakni. Ki és honnan tudta már akkor, hogy fél kilenckor harcok lesznek? Az ÁVH által őrzött fegyvergyár az ÁVH által védett rádió ostromához ad fegyvert? Kinek az utasítására? Könyvem megjelenése óta olyan hírt is kaptam, hogy a gyár ÁVH-s őrsége már öt óra körül „eltűnt”, az őrizetlen gyárból fél hat óta (!) hordták a fegyvereket, míg végül a gyár ügyeletese a Petőfi Akadémiáról kért egy szakasz honvédtisztet őrzésre, de ők csak fél kilenckor értek oda. Ki készült itt tervszerűen fél hatkor harcra, amikor az idő tájt még egy pofon sem csattant el Budapest utcáin? És egy „apróság”: miért járt Kádár János az ostrom előtt egy órával a rádió vezetőjénél, majd a Köztársaság téri ostrom előestéjén Mező Imrénél a pártházban? Október 25. Kossuth tér. A sortűz napja. De melyiké? Mert egy óra alatt öt sortűz is volt a Belvárosban, de eddig erről „néma csend...”. Az FM tetejéről tüntetőket, szovjet katonákat, parlamenti ÁVH-s őröket egyaránt öldöklő „tetőlövészek” még a tér fölé küldött felderítő repülőt is eltalálták. Ki lőtt az amerikai tulajdonú, diplomáciailag védett Széchenyi-ház tetejéről? Oda felkelő fel nem jutott, az ÁVH pedig aligha mert diplomáciai bonyodalmat kockáztatni. Kik lőtték a Nehézipari Minisztérium tetejéről sorozatlövő fegyverrel a HM-et védő, felül nyitott szovjet páncélautók legénységét? (A NIM-házat átfésülő magyar tisztek csak gyerekeket találtak ott pisztollyal, akik szerint a „géppisztolyos, viharkabátos dörzsölt felnőttek már eltűntek onnét”). Kik lőtték az Akadémia utca elején, szintén háztetőről, az országos pártközponthoz erősítésként érkező pécsi határőrszázadot? Honnan jött e rejtélyes „magyar páncélautó, magyar tisztekkel és zászlóval”, amely sortüzet ad a pártközpontra, bele azon az ablakon, ahol Mikojan és Szuszlov éppen a magyar vezetőkkel tárgyal a hatalomváltásról? (És közben, mellesleg meghal az ELTE dékánja és egy diákja, akik e percben próbálnak bejutni a házba, egy petíciót átadni!) Honnan tudták, hogy melyik ablakon kell belőni? Az utca két végét őrző szovjet tankok, ÁVH-s és folyamőr csapatok hogyhogy nem lőtték szét a páncélautót, miként tudott nyomtalanul eltűnni? Mi ez az egész? Tetőlövészek mindenütt, páncélautó, nyomtalan eltűnés? Ezt csak jól szervezett kommandócsapat tudja így végrehajtani. És a jelek szerint egyik magyar „oldalhoz” sem tartoztak. Nyugatról 25-én ilyen osztag még nem jut be. Mi marad? A KGB. Hiszen ők eleve itt voltak. Köztársaság tér: az ostrom előtti napon - máig sem tudni, ki - elvezényli a pártházat őrző szovjet tankokat. De jön egy páncélautó szovjet-magyar vegyes (?) legénységgel. Ez 29-én áll a székház előtt, és legénysége foglyokat szed a környéken, holott ezt Orbán ezredes, az ÁVH-karhatalom országos parancsnoka már 25-én megtiltotta a védőknek. Hergeli akcióival a környéket, majd az ostrom hajnalán nyomtalanul eltűnik. (Nem azonos ez az Akadémia utcai másik rejtélyes páncélautóval?) Miért kell a házat megostromolni, amikor tanúk szerint megállapodás volt aznapra a pártház kiürítéséről? Dudás, Szabó János, Angyal István csoportja, a Móricz Zsigmond körtériek, senki nem volt ott az ostrom kezdetén, a Corvin köziek délre értek oda. Csak a Baross tériekről bizonyítható, hogy kezdettől ott voltak. De akkor honnan került oda már reggel ötszáz ember? Ki a rejtélyes „lengyel újságíró”, aki odacsődíti a világsajtót, hogy „itt nagy esemény várható”, és mindezt teszi már reggel 9-kor? A harc kitörése: gránát robban a házba belépő küldöttség mellett. Maguk nem dobhatták, de az életben maradt védők is tagadják ezt. Ki dobta, ki volt a provokátor? És miért nem volt a gránátnak még sérültje sem? Tán mert hanggránát volt? Kik lőtték a téren a sebesülteket mentő vöröskereszteseket a DISZ-székház második emeletéről? Hiszen annak csak kapujánál voltak védők, hogy oda ne jusson be senki, és ne jusson át a pártházba? És Mező Imre közben előkerült műtéti jegyzőkönyve szerint rézsűt hátulról kapott golyót. A májánál. A helyszín ismerői szerint e lövés is a DISZ-székház földszintje felől jött. Ki lőtt? Milyen provokátor vagy csoport mozgott a házban? És a műtétje után tudatánál lévő, beszélő Mező Imre miért hal meg másnap reggelre vérmérgezésben? Amikor Malinyin hadseregtábornoktól, a szovjet vezérkar első főnökhelyettesétől segítséget kérnek a pártháznak, ő telefonál valahová, majd széttárja kezét, sajnos nem teheti. Rangban felette csak Antonov és Zsukov marsall, Hruscsov, és Vorosilov államelnök volt. Ki tiltotta meg a segítséget, a pártházat áldozatul dobva? Ki küldött hat tankot a térre, a pártházat „felmenteni”? Mert máig nem tudjuk, melyik alakulat tankjai voltak, a legénység „vegyes” volt, innen-onnan összeszedve, parancsnokuk, „egy vidéki őrnagy” állítólag „soha nem járt Pesten”, nem volt térképe, nem volt a tankokban rádió (minden más ’56-os helyszínen volt), ha a támadó gyalogság ellen küldték, miért volt romboló ostromlőszerük, és miért kapott 47 halottat „eredményező” akciójáért a parancsnok a megtorlás idején csak két (?) évet? Hruscsov a térről készült sajtófotókkal igazolta a beavatkozást. De ezek - fax és műhold nem lévén - csak 31-en juthattak el nyugati nagyvárosokba, és elsején hajnalban jelenhettek meg az ezt közlő lapok. Az elsején kora hajnalban körútra induló Hruscsovnál e lapok még nem lehettek. Tán a KGB filmeztefotózta a lincselést, amelyet maga rendezett meg, és Tökölről futárgéppel másnap a kész kép és film a szovjet vezér asztalára jutott? E kérdéseket új logikai sorba állítva, néhány új bizonyítékkal próbáltam meg október egy másik lehetséges történetét megírni. SZATMÁRI JENŐ ISTVÁN újságíró Disputa Volt-e „másik története” ötvenhatnak? Mádi László Tekintélyét vesztett törvényhozás A rendszerváltó parlamenti választások rövid átmeneti időszaka után az Országgyűlés tevékenységének megítélése, imázsa, rangja kritikusan rossz. Milyen okok húzódnak meg emögött? A téma szempontjából sem közömbös, hogy hullámzanak a Tocsik-ügy válságjelenségei. Néhány független társadalomkutató a demokrácia válságáról beszél, többen pedig a demokratikus átmenetet vezénylő egész politikai elit alkalmatlanságát boncolgatják. Mind nyugati, mind hazai történeti példákból, de akár még a magyar országgyűlés épületének világon is párját ritkító szépségéből is következően a parlament megítélésének mindenképpen pozitívnak, sőt kiemelkedőnek kellene lennie. A diktatúrát követően pedig a korábbi helyzethez képest nagy bizalomnak, támogatottságnak kellene érvényesülnie. Még sincs így. Legelőször is a politikát és az azt jelenleg dominánsan jelképező parlamentet egyértelműen a gazdasági helyzet barométere minősíti. A gazdaság állapota, az elmúlt időszak drámai visszaesése (amelynek mélységét sok szakember a nagy világválságéhoz hasonlítja) bármilyen jól működő politikai rendszert hiteltelenítene, megrendítene. Márpedig két összefüggés miatt is fontos a gazdasági visszaesés ténye. Egyrészt önmagában, másrészt abban a viszonyrendszerben, hogy az emberek a rendszerváltástól egyértelműen életviszonyaik jobbra fordulását, a szabadság mellett érezhető gazdasági fellendülést remélték. Ez mindmáig nem történt meg. Sőt a helyzetet súlyosbítja az a szociológiai tény, hogy a középosztály zöme fokozatosan elszegényedik, s különösen a bérből és fizetésből élők helyzete folyamatosan romlik. Ilyen körülmények között csoda volna, ha magasfokú a bizalom a vezető politikai elit iránt. Nem véletlen, hogy a népszerűségi listát folyamatosan az a Göncz Árpád vezeti, akinek ténylegesen semmilyen döntési joga, a gazdasági helyzetet változtató lehetősége nincs. Másodsorban az jelent problémát, hogy az emberek azonosítják a végrehajtó hatalom, a kormány pozícióját és felelősségét a törvényhozó hatalmi ágat képviselő parlamenttel. Ennek is több oka van, s a jelenséget a közvélemény-kutatásokban ugyancsak megfigyelhetjük. (A parlament megítélése az elmúlt hat évben csak elvétve különbözött egy-két százaléknál nagyobb mértékben a mindenkori kormányzat minősítésétől.) A törvényhozást ugyanis azonosítják - teljesen ésszerűen és logikusan - a kormányzatot támogató többség döntéseivel, amelyet tendenciájukban és összességükben is a kormányzat döntései határoznak meg. A parlament ellenőrző funkciója, különösen az átmeneti időszakban. A szerző országgyűlési képviselő (Fidesz) döntően csak a nyilvánosság és/vagy a többség legalább egy részének támogatásával érvényesülhet. A nyilvánosság jelen példánk szempontjából közömbös, ezért az a kérdés, hogy a parlament mennyire tud elkülönülni a kormányzattól, s ezzel egyidejűleg mennyire képes korrigálni és kontrollálni a kormányzati apparátusok működését. Ebben az óriási törvényhozási hajszában, törvénygyártási kényszerben sajnos kevésbé. Az interpellációk az ellenőrző funkció egyik fontos eszközei lennének. Sorsuk jól jelképezi a parlamenti kontroll jelenlegi mostoha helyzetét. Az elmúlt két évben az elhangzott, mintegy száz ellenzéki interpelláció közül mindössze egyet tolerált a többség, azaz egyszer fordult elő, hogy az interpelláló ellenzéki képviselőnek adva igazat leszavazta a minisztert. Ebbe az összefüggésben új jelenséget figyelhetünk meg, ami némi bizakodásra ad okot. Ez pedig a házszabály módosítását követően megerősödő vizsgálóbizottsági funkció és annak érdemi működése. (Idetartozik a Tocsikügy is.) Ám látni kell egyúttal azt is, hogy ezeknek az ellenőrző jogoknak az alkalmazása nemcsak az ellenőrzöttekre (gazdasági szereplőkre, kormányzati apparátusokra, vezető kormányzati politikusokra), hanem az egész politikai elitre, s konkrétan a parlamentre „hull vissza”. Idekapcsolódik a média működése. Egyrészről a korábbi elkülönült s bizonyos mértékig misztifikálódott politikai működést ma egy mindenki által nyomon követhető, „testközelivé” tett demokratikus működés váltotta fel. Ez a jelenség (és a rengeteg kandi kamera) világosan megmutatta, hogy a vezető politikusok ugyanolyan gyarlók, mint az utca embere. (Ami egyébként érthető, hiszen őket a nép választotta vagy közvetlenül, vagy listákon.) A médiának ugyanakkor sajátossága s a piaci keresletből fakadó jellemvonása, hogy a botrányokat felnagyítja, a szürke szakmai-politikai munkát pedig alulértékeli. Nagyon jól bizonyítható ez a parlamenti tudósítások tematikájában vagy a tévéhíradók szerkesztésében. Ez nem az újságírók hibája, hanem egyszerűen erre van igény. A botrányok pedig (amelyeket gyakran ha nincsenek, akkor csinálnak) egyértelműen hitelvesztők, a parlamenti szereplők megítélése szempontjából illúziórombolók. Az említett három ok, nevezetesen a gazdasági válság hitelromboló sajátossága, a parlament és a kormány megítélésének szétválaszthatatlansága és a média botrányokat felnagyító, reflektorfénybe állító viselkedése többnyire objektív jellegű. A parlament megítélése szempontjából talán a legkevésbé fontos második tényezőnél lehetne a legtöbbet korrigálni, s a legtöbbet tenni a törvényhozás megítélésének, pozitív imázsának kialakításáért. Negyedikként kell említeni - de talán elsőként is lehetett volna - a politikai elit felelősségét. Hazánk mai politikai vezetői mennyire alkalmasak feladatuk ellátására? Mennyire váltak jó értelemben profikká, mennyire (nem) rabjai előítéleteiknek, érzelmeiknek? A válasz nem könnyű, bár a közmegítélés szempontjából valószínűleg nem hízelgő. Elgondolkodtató volt Schlett István korábbi vélekedése, amely szerint a rendszerváltást követően a kormányzati és parlamenti vezető pozíciókba került politikai elit alapvetően nem szerepelt le. Nem voltak állandó kormányválságok, a nehéz gazdasági helyzet ellenére sem voltak jellemzők az általános sztrájkok, a társadalomban dominánsan a jogállamiság szabályai érvényesültek, kiépültek a demokrácia intézményrendszerei (önkormányzatok, Állami Számvevőszék, Alkotmánybíróság, Gazdasági Versenyhivatal, ombudsmanok stb.). A Tocsikügy kapcsán - annak ellenére hogy annak felelősei az eddigi információk szerint egyértelműen a koalíciós pártok szereplői közül kerülnek ki - nagyon sokan az egész politikai elit és egyúttal a parlament felelősségét firtatják. Az igazság szerintem valahol a két álláspont között van. Miért rossz a magyar foci? - teszik fel sokan a kérdést. Talán meg kellene fordítani: miért lenne jó a magyar foci? A politikával is hasonló a helyzet. Miért lennének a mai politikusok kimagaslóan profik és tehetségesek, miért lennének minden szempontból alkalmasak, amikor a magyar társadalomnak egyik szegmense sem az? Ez nem zárja ki azt, hogy ne volna szükség vérfrissítésre, akár a politikai elit nagy részének lecserélésére. Sőt azt is meg merném kockáztatni, hogy a politikai elitnek pozitív mintát kell nyújtani a társadalom egyéb csoportjai számára. Hazánkban, ahol ha a demokráciának nem is, de a felvilágosult abszolutizmusnak vannak gyökerei, mindig felmerül a miniszterelnök felelőssége is. A kormányfő személye, megítélése korábban is és ma is, ha nem is döntően, de jelentős mértékben hat az egész politikai rendszer, így a parlament megítélésére is. Nem elsősorban önmaga miatt, hanem személyi politikája (a miniszterek kiválasztása és egyéb személyi természetű döntései) és az általa képviselt kormányzatipolitikai stílus miatt is. Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, hogy itt aztán tényleg átütő változásokat tartanék célravezetőnek. Korban, dinamizmusban, pragmatizmusban, kommunikációs viselkedésben és még sok másban egyaránt. De ez még a jövő zenéje. Vagy nem is annyira a jövőé? „Miért lennének a mai politikusok kimagaslóan profik és tehetségesek, miért lennének minden szempontból alkalmasak, amikor a magyar társadalomnak egyik szegmense sem az? Ez persze nem zárja ki azt, hogy ne volna szükség vérfrissítésre, akár a politikai elit nagy részének lecserélésére.” Parlamenti huzavona PÁPAI GÁBOR RAJZA Eszköztelenek vagy tehetetlenek A rendőrségnél talán a rendszerváltozás idején támadt először súlyos zavar: a túlpolitizált szervezet elveszítette ideológiai alapjait. Identitásválságról lehetett beszélni, hiszen mindenki lázasan kereste, hová tartozzék, kit és miként kell szolgálnia. Az átmenet azonban nem tartott sokáig, hiszen az új kurzus néhány hónap alatt megtalálta kádereit - nem is biztos, hogy rosszabbak az elődeiknél -,1991 elején pedig keménykezű, határozott politikus került a belügyi tárca élére. Csak dolgozni kellett volna - a politika ennél többet szerencsére igen ritkán és kevesektől kívánt. Az eredmény viszont nem mutatkozott, olyannyira, hogy a bűncselekmények száma a többszörösére nőtt. De nem is csoda, hiszen a korábbi belső utasításokat hatályon kívül helyezték, nincs rendőrségi törvény, az exlex állapot pedig gúzsba köti a legkeményebb, leghatározottabb zsaru kezét is - hallhattuk akkor éveken át. Bár inkább arról volt szó, hogy a ’80-as évek végétől az állomány fele kicserélődött, a jól kiépített ügynökhálózat-jórészt a III/III-as törvény körüli huzavona okán - összeomlott, ráadásul a korábbi módszerek egy részét sutba kellett dobni. Jött még azután két új miniszter, de mi sem változott. Mára viszont van rendőrségi törvény, van hatályos ügynöktörvény (menlevelet adva még az egykori állambiztonság besúgóinak is) - s van félmillió ismertté vált bűncselekmény. Meg van már maffiánk. Kicsi, alkalmasint pitiáner módszerekkel operáló szervezett alvilág, de a mienk. Egy dologban viszont kétségkívül az igazi nagyokhoz hasonlatos: miközben valamennyi magára adó zsaru fejből sorolja a „nagy” neveket, a testület a „keresztapákkal” szemben - bizonyíték híján - itt is tehetetlen. Csupán újabb mentségek vannak. Ha a rendőr több fizetést kapna, ha jobb autón üldözné a bűnt, ha több benzin jutna a járőrkocsiba... De legalább a Büntető törvénykönyvet módosítsák, az pénzbe sem kerül: ha büntethető lesz a pénzmosás, a csődbűntett vagy a befektetési csalás, ha a gépjármű jogtalan használata helyett lopás miatt lehet nyomozni, akkor a zsaru szárnyakat kap. Hát ami a gazdasági bűncselekményeket illeti, a rendőrség vágyai maradéktalanul teljesültek: kerekedett vagy kéttucatnyi új bűncselekmény-kategória, de csaknem két esztendő alatt például összesen egy pénzmosási ügyben sikerült nyomozást indítani. Miközben állítólag a magyarországi bankok a térségben meghatározó szerepet játszanak a bűnös úton szerzett tőke tisztára mosásában. Csakhogy az „állítólag” nem büntetőjogi kategória, a sejtést bizonyítani kellene, s ez egyelőre nem megy. Vajon miért gondolják akkor a BM vagy az ORFK vezetői, hogy újabb Btk.-módosítás megoldaná például annak a 10-15 ezer polgárnak a gondját, akinek az autója ma is a körözési listán szerepel? A pórul járt embernek mindegy, hogy milyen tényállás alapján nem találják a tettest. S mit kezdene a rendőrség a konspi-ratív szervezkedés kriminalizálásával? A bűnös szándékú szervezkedést szintén bizonyítani kellene. Egyébként az emberölés előkészülete már önmagában bűncselekmény éppen úgy, mint a BM javaslata szerint a bűnözésre szervezkedés is lenne majd. Ha tehát csak az a baj, hogy az előkészület általában nem büntetendő, akkor miért nem tetszettek előre leleplezni legalább Prisztás József gyilkosát? Vagy az évente elkövetett 250-300 emberölés tettesét, a robbantós merénylőket, a pénzhamisítókat, a kábítószer-kereskedőket? Az előkészület ugyanis ez utóbbi esetekben is bűncselekmény. Ráadásul a rendőrség jogosítványai nyugat-európai összehasonlításban is rendkívül széles körűek: odakint hevesen vitatkoznak olyan módszerekről, amelyeket itt már több évtizede zavartalanul használnak. Nálunk nincs például akadálya annak, hogy a szervezett bűnöző telefonját egészen halvány gyanú alapján is lehallgassák - ha csak az nem, hogy a mobilkészülékekhez szükséges berendezéseket mind ez ideig nem vásárolta meg senki, hogy magánlakást titkon átkutassanak vagy ott mikrofont, kamerát vagy ki tudja, milyen más különleges holmikat beszereljenek. S akkor nem beszéltünk a klasszikus lehetőségek soráról: bevethetnek ügynököt, fizethetnek informátort, de ígérhetnek akár büntetlenséget is a kishalaknak. Mindez kevés lenne? Ha nem tudják, melyik telefont figyeljék, bizonyosan. Mert mindegyiket lehallgatni mégsem lenne ildomos. Igaz, az Egyesült Államokban elég, ha két ember összehajol, és megbeszéli, hogy kirabolja mondjuk a Fort Knoxot. Amikor megveszik a páncélterem ajtajának felfeszítésére szánt pajszert, már viheti is őket a rendőr. De ehhez a zsarunak tudnia kell, hogy azok ott összehajoltak és elmentek bevásárolni. És persze bizonyítani kell, hogy valóban a bank volt a célpont, különben a bíróság nem sokat teketóriázik, és a zsivány máris szabad. Azután arrafelé elveszik a bűnös úton szerzett javakat - ugyancsak gondos bizonyítás után. A bűnöző volt kocsijával meg a helybéli seriff jár, de üzemelteti akár az elkobzott kocsmát is, amíg csak nem akad rá vevő. Lehet, hogy ebben is az amerikaiaknak van igazuk? Módosítsuk hát a Btk.-t, az ingyen van. De féltem a rendőröket: meglehet, maguknak állítanak csapdát. Ugyan mire fognak hivatkozni legközelebb? LENCSÉS KAROL’ Szabó Zoltán Nagylelkű taxisok A mai Manchester Guardian vezércikkoldala csaknem teljes egészében a magyar üggyel foglalkozik. A szerkesztőség különlegesen szedett cikke a világhelyzetet elemzi, alatta a Manchester Guardian különtudósítójának november 13-án Budapesten kelt jelentése olvasható. Ez az általános sztrájk páratlan méreteiről és fegyelmezettségéről számol be. Ugyanez a cikk, amely Budapesten íródott tegnap, megemlíti, hogy Macartney professzornak az Egyesült Nemzeteket Támogató Egyesület gyűlésén elmondott szavai a magyarság kilencvenkilenc százalékáról, amely nem kapott támogatást és arról a bizonyos egy százalékról, amelyet tizenkét orosz hadosztály támogatott, Budapesten átmentek a köztudatba. Macartney mondatai most - Budapestről visszakerülve - a Manchester Guardian útján nagymértékben hozzájárulnak az angol közvélemény ébresztéséhez. A Guardian szerkesztője kilenc levelet közöl, az egyiket Salvador de Madariaga írta: „Miért nem tartózkodik az Egyesült Nemzetek főtitkára a magyar határon mindaddig, amíg a belépésre engedélyt nem kap egy úgynevezett kormánytól, amely erre a névre sem jogilag, sem tényleges hatalma folytán nem tarthat számot? Miért nem küld az Egyesült Nemzetek ultimátumot a Szovjetuniónak azonnali fegyverszünetet és az orosz csapatok egy héten belüli visszavonulását követelve? Miért nem küld az Egyesült Nemzetek rendfenntartó haderőt Magyarországra? Azért van ez, mert az Egyesült Államok és Anglia Jaltában kiszolgáltatták Magyarországot a Szovjetuniónak? Vagy az általános háborútól és a hidrogénbombától félnek? Ha így van, vajon miből következtetik, hogy a Szovjetunió kevésbé fél ettől, mint mi magunk? A szovjet kormány még a saját bakáiban és tankjaiban se bízhatott eddig. Túlélheti-e a Nyugat azt a tényt, hogy eleddig egyedül az orosz katonaszökevények voltak azok, akik nem magyar ember létükre fölvették a küzdelmet a magyar szabadságért?” Egy angol levélíró a Guardianban azt követeli, hogy a magyarok megsegítésére küldött csomagokat a posta ingyenesen továbbítsa a gyűjtőhelyekre. Ehhez a levélhez hozzáteszem azt, hogy az ingyenes csomagszállítás, önkéntesen, már folyik. Főleg a szegényebbek köréből származó küldeményeknél. Több olyan esetről tudok, hogy a taxisofőrök, ha valaki a magyar segélyakciónak vitt csomagot, a viteldíjat nem fogadták el, mondván, hogy ők ezzel szeretnének hozzájárulni Magyarország támogatásához. (Részletek a Szabad Európa Rádióban 1956. november 14-én elhangzott tudósításból. Szabó Zoltán: Küszöbről, Párizs-New Jersey, 1988.)