Magyar Hírlap, 1996. november (29. évfolyam, 255-267. szám)

1996-11-14 / 266. szám

„A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap , 1996. NOVEMBER 14., CSÜTÖRTÖK ­Élelmet mindenkinek A világban manapság 840 millió ember éhe­zik. Tudják ezt az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Szervezetének (FAO) római világkonferenciájára a Föld 194 országából összegyűlt szakemberek és politikusok, s az­zal is tisztában vannak, hogy ezen változtat­ni kell. Élelmet kell tehát biztosítani min­denkinek, vagy ahogyan a konferencia ter­vezett záródokumentuma megfogalmazza: a világ minden országában meg kell teremteni az „élelmezés biztonságát”. A világ orszá­gainak most már „csak” arra kellene vállal­kozniuk, hogy 2015-ig a felére csökkentsék az éhezők számát. Merthogy az előző, 1974- es élelmezési világcsúcs-találkozó magasztos célja - az éhezés teljes megszüntetése egy évtizeden belül - irreálisnak bizonyult. A világkonferenciák példája azt mutat­ja, hogy ezek az események csak ideig-órá­­ig hívják fel a figyelmet a problémákra, s aztán feledésbe merülnek az ígéretek. Könnyen erre a sorsra juthat a római talál­kozó is. A zárónyilatkozat tervezete ugyan­is az egyes országok kormányaira hárítja az élelmezési biztonság megteremtésének fe­lelősségét. Csakhogy aligha várható, hogy például az amúgy is élelmiszerhiányban szenvedő fekete-afrikai országokban a ter­mőterület folyamatos zsugorodása, a túlné­pesedés, a menekültválságok és a háborúk mellett csupán a nemzeti kormányok jó szándékán múlna az éhínség leküzdése. Ez elképzelhetetlen a fejlett és gazdag világ hathatós segítsége nélkül. A római konferenciának nincs semmi ér­telme, ha az elhatározott cél csupán írott malaszt marad. Ennél már az is jobb lenne, ha az ötnapos találkozó megszervezésére fordított 13 millió dollárért zabkását vettek volna néhány százezer éhezőnek. DAJKA BÉLA Törvényhiány Elégedetlen a közvélemény a kormány kor­rupcióellenes igyekezetével - derül ki a Son­­da Ipsos felméréséből. Nem tudni, ki mit hiányol, de az biztos, hogy csalódást kelt a parlament, a kormány, az igazságszolgálta­tás tevékenysége. Hat éve vajúdik például a képviselői összeférhetetlenséget szabályozó törvény. A szocialista alelnök asszony sze­rint tévedés ugyan kizárólag e törvény hiá­nyával magyarázni a korrupciót, de kétség­telen, hogy a mulasztás kedvez elterjedé­­sének. Tisztázni kellene végre, hogy mivel foglalatoskodhat a képviselő, és melyik üz­letember kerülhet a parlamentbe, melyik nem. Az idő is sürget, vészesen közeleg a magánosításból megvalósítható tőkefelhal­mozás vége. Ha elfogy az állami vagyon, a megállapodott üzleti és politikai körülmé­nyek között egészen másfajta összeférhetet­lenségi szabályokra lesz majd szükség. Az összeférhetetlenségi vita kezdetén a képviselői függetlenséget féltették a legtöb­ben, nehogy az üzleti élet bekeríthesse a kezdő politikusokat. Azután a közélet tiszta­sága került a középpontba, mintegy jelezve, hogy már megkezdődött a gazdasági és poli­tikai hatalom egybefonódása. Az utóbbi időben került az érvrendszerbe a szabadver­seny esélyegyenlőségének követelése, s ez azt mutatja, hogy politikai befolyás nélkül az üzleti életben is mind nehezebb boldogulni. A homályos privatizációs ügyletek hívták föl a figyelmet az összeférhetetlenség szabályo­zatlanságának korrupciós veszélyeire. A koalíciós partnerek álláspontja most közeledett ugyan egymáshoz, ám nézetelté­résük arra utal, hogy messze még a végsza­vazás. Ráadásul az ellenzék tovább szigorí­taná a szabályokat. A politikusok érzik: valamit fel kell mu­tatniuk, ám az elkapkodottnak látszó in­tézkedések sora csupán pótcselekvés, jobb esetben tűzoltás. A korrupciót természete­sen nem szünteti meg a gazdaság és a poli­tika elhatárolása, de ha nem válik világos­sá, milyen értékeket tekint magáénak a po­litikai elit, előfordulhat, hogy a korrupció a politikai és üzleti élet természetes velejá­rója lesz. STÉPÁN BALÁZS Litván György a Magyar Hírlap október 22-ei számában közölt interjújában ismét szóba hozta a Köztársaság tér és a Kossuth tér máig megoldatlan rejtélyeit. Nos, október elején megjelent könyvem (1956: Lehet, hogy más­képpen volt) alapján talán segíthetnék köze­lebb kerülni e rejtélyek megoldásához. An­nak bizonyítékait gyűjtöttem össze ugyanis, hogy a titokzatos fegyveres cselekmények mögött a forradalmárokon és a karhatalmon kívül ott állt egy „harmadik erő”, amely a szá­lakat mozgatta. Ezt az erőt Moszkvában ke­restem. A birodalom legfőbb vezetői Buda­pestet mellékhadszíntérnek, elterelő hadmű­veleteknek szánták, vagyis a nagyobb harci cselekmények provokációs célzatúak voltak. Már a rádiónál követhető ez. Miért ostro­molják a stúdiót, amikor az adótorony elfog­lalása nélkül az használhatatlan? És Laki-he­gyen egy lövés sem dördül, azt 28-áig a karha­talom őrzi. És honnan van a fegyver az ost­romhoz? A Kálvin téren este fél kilenc-fél tíz között a Soroksári úti fegyvergyárból jött te­herautókról osztják a fegyvert-lőszert a tün­tetőknek. Az első lövések ideje már biztos: 8 óra 15-20 perc között. De e teherautókat - az ideérés idejét is számítva - fél nyolc körül kellett megrakni. Ki és honnan tudta már ak­kor, hogy fél kilenckor harcok lesznek? Az ÁVH által őrzött fegyvergyár az ÁVH által védett rádió ostromához ad fegyvert? Kinek az utasítására? Könyvem megjelenése óta olyan hírt is kaptam, hogy a gyár ÁVH-s őr­sége már öt óra körül „eltűnt”, az őrizetlen gyárból fél hat óta (!) hordták a fegyvereket, míg végül a gyár ügyeletese a Petőfi Akadé­miáról kért egy szakasz honvédtisztet őrzés­re, de ők csak fél kilenckor értek oda. Ki ké­szült itt tervszerűen fél hatkor harcra, amikor az idő tájt még egy pofon sem csattant el Bu­dapest utcáin? És egy „apróság”: miért járt Kádár János az ostrom előtt egy órával a rá­dió vezetőjénél, majd a Köztársaság téri ost­rom előestéjén Mező Imrénél a pártházban? Október 25. Kossuth tér. A sortűz napja. De melyiké? Mert egy óra alatt öt sortűz is volt a Belvárosban, de eddig erről „néma csend...”. Az FM tetejéről tüntetőket, szov­jet katonákat, parlamenti ÁVH-s őröket egy­aránt öldöklő „tetőlövészek” még a tér fölé küldött felderítő repülőt is eltalálták. Ki lőtt az amerikai tulajdonú, diplomáciailag védett Széchenyi-ház tetejéről? Oda felkelő fel nem jutott, az ÁVH pedig aligha mert diplomáciai bonyodalmat kockáztatni. Kik lőtték a Ne­hézipari Minisztérium tetejéről sorozatlövő fegyverrel a HM-et védő, felül nyitott szovjet páncélautók legénységét? (A NIM-házat át­fésülő magyar tisztek csak gyerekeket talál­tak ott pisztollyal, akik szerint a „géppiszto­­lyos, viharkabátos dörzsölt felnőttek már el­tűntek onnét”). Kik lőtték az Akadémia utca elején, szintén háztetőről, az országos párt­központhoz erősítésként érkező pécsi határ­őrszázadot? Honnan jött e rejtélyes „magyar páncélautó, magyar tisztekkel és zászlóval”, amely sortüzet ad a pártközpontra, bele azon az ablakon, ahol Mikojan és Szuszlov éppen a magyar vezetőkkel tárgyal a hatalomváltás­ról? (És közben, mellesleg meghal az ELTE dékánja és egy diákja, akik e percben próbál­nak bejutni a házba, egy petíciót átadni!) Honnan tudták, hogy melyik ablakon kell be­lőni? Az utca két végét őrző szovjet tankok, ÁVH-s és folyamőr csapatok hogyhogy nem lőtték szét a páncélautót, miként tudott nyomtalanul eltűnni? Mi ez az egész? Tetőlö­vészek mindenütt, páncélautó, nyomtalan el­tűnés? Ezt csak jól szervezett kommandócsa­pat tudja így végrehajtani. És a jelek szerint egyik magyar „oldalhoz” sem tartoztak. Nyu­gatról 25-én ilyen osztag még nem jut be. Mi marad? A KGB. Hiszen ők eleve itt voltak. Köztársaság tér: az ostrom előtti napon - máig sem tudni, ki - elvezényli a pártházat őrző szovjet tankokat. De jön egy páncélautó szovjet-magyar vegyes (?) legénységgel. Ez 29-én áll a székház előtt, és legénysége fog­lyokat szed a környéken, holott ezt Orbán ez­redes, az ÁVH-karhatalom országos pa­rancsnoka már 25-én megtiltotta a védőknek. Hergeli akcióival a környéket, majd az ost­rom hajnalán nyomtalanul eltűnik. (Nem azonos ez az Akadémia utcai másik rejtélyes páncélautóval?) Miért kell a házat megostromolni, amikor tanúk szerint megállapodás volt aznapra a pártház kiürítéséről? Dudás, Szabó János, Angyal István csoportja, a Móricz Zsigmond körtériek, senki nem volt ott az ostrom kez­detén, a Corvin köziek délre értek oda. Csak a Baross tériekről bizonyítható, hogy kezdet­től ott voltak. De akkor honnan került oda már reggel ötszáz ember? Ki a rejtélyes „len­gyel újságíró”, aki odacsődíti a világsajtót, hogy „itt nagy esemény várható”, és mindezt teszi már reggel 9-kor? A harc kitörése: grá­nát robban a házba belépő küldöttség mel­lett. Maguk nem dobhatták, de az életben maradt védők is tagadják ezt. Ki dobta, ki volt a provokátor? És miért nem volt a grá­nátnak még sérültje sem? Tán mert hanggrá­nát volt? Kik lőtték a téren a sebesülteket mentő vöröskereszteseket a DISZ-székház második emeletéről? Hiszen annak csak ka­pujánál voltak védők, hogy oda ne jusson be senki, és ne jusson át a pártházba? És Mező Imre közben előkerült műtéti jegyzőkönyve szerint rézsűt hátulról kapott golyót. A májá­nál. A helyszín ismerői szerint e lövés is a DISZ-székház földszintje felől jött. Ki lőtt? Milyen provokátor vagy csoport mozgott a házban? És a műtétje után tudatánál lévő, beszélő Mező Imre miért hal meg másnap reggelre vérmérgezésben? Amikor Malinyin hadseregtábornoktól, a szovjet vezérkar első főnökhelyettesétől se­gítséget kérnek a pártháznak, ő telefonál va­lahová, majd széttárja kezét, sajnos nem te­heti. Rangban felette csak Antonov és Zsu­­kov marsall, Hruscsov, és Vorosilov államel­nök volt. Ki tiltotta meg a segítséget, a párt­házat áldozatul dobva? Ki küldött hat tankot a térre, a pártházat „felmenteni”? Mert máig nem tudjuk, melyik alakulat tankjai voltak, a legénység „vegyes” volt, innen-onnan összeszedve, parancsno­kuk, „egy vidéki őrnagy” állítólag „soha nem járt Pesten”, nem volt térképe, nem volt a tankokban rádió (minden más ’56-os helyszí­nen volt), ha a támadó gyalogság ellen küld­ték, miért volt romboló ostromlőszerük, és miért kapott 47 halottat „eredményező” ak­ciójáért a parancsnok a megtorlás idején csak két (?) évet? Hruscsov a térről készült sajtófotókkal iga­zolta a beavatkozást. De ezek - fax és műhold nem lévén - csak 31-en juthattak el nyugati nagyvárosokba, és elsején hajnalban jelenhet­tek meg az ezt közlő lapok. Az elsején kora hajnalban körútra induló Hruscsovnál e la­pok még nem lehettek. Tán a KGB filmezte­­fotózta a lincselést, amelyet maga rendezett meg, és Tökölről futárgéppel másnap a kész kép és film a szovjet vezér asztalára jutott? E kérdéseket új logikai sorba állítva, né­hány új bizonyítékkal próbáltam meg októ­ber egy másik lehetséges történetét megírni. SZATMÁRI JENŐ ISTVÁN újságíró D­isputa Volt-e „másik története” ötvenhatnak? Mádi László Tekintélyét vesztett törvényhozás A rendszerváltó parlamenti vá­lasztások rövid átmeneti idősza­ka után az Országgyűlés tevé­kenységének megítélése, imázsa, rangja kritikusan rossz. Milyen okok húzódnak meg emögött? A téma szempontjából sem kö­zömbös, hogy hullámzanak a To­­csik-ügy válságjelenségei. Né­hány független társadalomkutató a demokrácia válságáról beszél, többen pedig a demokratikus át­menetet vezénylő egész politikai elit alkalmatlanságát boncolgat­ják. Mind nyugati, mind hazai történeti példákból, de akár még a magyar országgyűlés épületé­nek világon is párját ritkító szép­ségéből is következően a parla­ment megítélésének mindenkép­pen pozitívnak, sőt kiemelkedő­nek kellene lennie. A diktatúrát követően pedig a korábbi hely­zethez képest nagy bizalomnak, támogatottságnak kellene érvé­nyesülnie. Még sincs így. Legelőször is a politikát és az azt jelenleg dominánsan jelképe­ző parlamentet egyértelműen a gazdasági helyzet barométere minősíti. A gazdaság állapota, az elmúlt időszak drámai visszaesé­se (amelynek mélységét sok szakember a nagy világválságé­hoz hasonlítja) bármilyen jól mű­ködő politikai rendszert hitelte­­lenítene, megrendítene. Márpe­dig két összefüggés miatt is fon­tos a gazdasági visszaesés ténye. Egyrészt önmagában, másrészt abban a viszonyrendszerben, hogy az emberek a rendszervál­tástól egyértelműen életviszo­nyaik jobbra fordulását, a sza­badság mellett érezhető gazdasá­gi fellendülést remélték. Ez mindmáig nem történt meg. Sőt a helyzetet súlyosbítja az a szo­ciológiai tény, hogy a középosz­tály zöme fokozatosan elszegé­nyedik, s különösen a bérből és fizetésből élők helyzete folyama­tosan romlik. Ilyen körülmények között csoda volna, ha magasfo­kú a bizalom a vezető politikai elit iránt. Nem véletlen, hogy a népszerűségi listát folyamatosan az a Göncz Árpád vezeti, akinek ténylegesen semmilyen döntési joga, a gazdasági helyzetet vál­toztató lehetősége nincs. Másodsorban az jelent prob­lémát, hogy az emberek azono­sítják a végrehajtó hatalom, a kormány pozícióját és felelőssé­gét a törvényhozó hatalmi ágat képviselő parlamenttel. Ennek is több oka van, s a jelenséget a közvélemény-kutatásokban ugyancsak megfigyelhetjük. (A parlament megítélése az elmúlt hat évben csak elvétve különbö­zött egy-két százaléknál na­gyobb mértékben a mindenkori kormányzat minősítésétől.) A törvényhozást ugyanis azo­nosítják - teljesen ésszerűen és logikusan - a kormányzatot tá­mogató többség döntéseivel, amelyet tendenciájukban és összességükben is a kormányzat döntései határoznak meg. A par­lament ellenőrző funkciója, külö­nösen az átmeneti időszakban. A szerző országgyűlési képviselő (Fidesz) döntően csak a nyilvánosság és/vagy a többség legalább egy részének támogatásával érvénye­sülhet. A nyilvánosság jelen pél­dánk szempontjából közömbös, ezért az a kérdés, hogy a parla­ment mennyire tud elkülönülni a kormányzattól, s ezzel egyidejű­leg mennyire képes korrigálni és kontrollálni a kormányzati appa­rátusok működését. Ebben az óriási törvényhozási hajszában, törvénygyártási kényszerben saj­nos kevésbé. Az interpellációk az ellenőrző funkció egyik fontos eszközei lennének. Sorsuk jól jelképezi a parlamenti kontroll jelenlegi mostoha helyzetét. Az elmúlt két évben az elhangzott, mintegy száz ellenzéki interpellá­ció közül mindössze egyet tole­rált a többség, azaz egyszer for­dult elő, hogy az interpelláló el­lenzéki képviselőnek adva igazat leszavazta a minisztert. Ebbe az összefüggésben új je­lenséget figyelhetünk meg, ami némi bizakodásra ad okot. Ez pe­dig a házszabály módosítását kö­vetően megerősödő vizsgálóbi­zottsági funkció és annak érdemi működése. (Idetartozik a Tocsik­­ügy is.) Ám látni kell egyúttal azt is, hogy ezeknek az ellenőrző jo­goknak az alkalmazása nemcsak az ellenőrzöttekre (gazdasági szereplőkre, kormányzati appa­rátusokra, vezető kormányzati politikusokra), hanem az egész politikai elitre, s konkrétan a par­lamentre „hull vissza”. Idekapcsolódik a média mű­ködése. Egyrészről a korábbi el­különült s bizonyos mértékig misztifikálódott politikai műkö­dést ma egy mindenki által nyo­mon követhető, „testközelivé” tett demokratikus működés vál­totta fel. Ez a jelenség (és a ren­geteg kandi kamera) világosan megmutatta, hogy a vezető poli­tikusok ugyanolyan gyarlók, mint az utca embere. (Ami egyébként érthető, hiszen őket a nép választotta­­ vagy közvetle­nül, vagy listákon.) A médiának ugyanakkor sajá­tossága s a piaci keresletből faka­dó jellemvonása, hogy a botrá­nyokat felnagyítja, a szürke szak­mai-politikai munkát pedig alul­értékeli. Nagyon jól bizonyítható ez a parlamenti tudósítások te­matikájában vagy a tévé­híradók szerkesztésében. Ez nem az új­ságírók hibája, hanem egysze­rűen erre van igény. A botrá­nyok pedig (amelyeket gyakran ha nincsenek, akkor csinálnak) egyértelműen hitelvesztők, a parlamenti szereplők megítélése szempontjából illúziórombolók. Az említett három ok, neveze­tesen a gazdasági válság hitel­romboló sajátossága, a parla­ment és a kormány megítélésé­nek szétválaszthatatlansága és a média botrányokat felnagyító, reflektorfénybe állító viselkedé­se többnyire objektív jellegű. A parlament megítélése szem­pontjából talán a legkevésbé fon­tos második tényezőnél lehetne a legtöbbet korrigálni, s a legtöb­bet tenni a törvényhozás megíté­lésének, pozitív imázsának kiala­kításáért. Negyedikként kell említeni - de talán elsőként is lehetett volna - a politikai elit felelősségét. Ha­zánk mai politikai vezetői mennyire alkalmasak feladatuk ellátására? Mennyire váltak jó értelemben profikká, mennyire (nem) rabjai előítéleteiknek, ér­zelmeiknek? A válasz nem könnyű, bár a közmegítélés szempontjából valószínűleg nem hízelgő. Elgondolkodtató volt Schlett István korábbi vélekedé­se, amely szerint a rendszervál­tást követően a kormányzati és parlamenti vezető pozíciókba került politikai elit alapvetően nem szerepelt le. Nem voltak ál­landó kormányválságok, a nehéz gazdasági helyzet ellenére sem voltak jellemzők az általános sztrájkok, a társadalomban do­minánsan a jogállamiság szabá­lyai érvényesültek, kiépültek a demokrácia intézményrendsze­rei (önkormányzatok, Állami Számvevőszék, Alkotmánybíró­ság, Gazdasági Versenyhivatal, ombudsmanok stb.). A Tocsik­­ügy kapcsán - annak ellenére hogy annak felelősei az eddigi in­formációk szerint egyértelműen a koalíciós pártok szereplői kö­zül kerülnek ki - nagyon sokan az egész politikai elit és egyúttal a parlament felelősségét firtat­ják. Az igazság szerintem valahol a két álláspont között van. Miért rossz a magyar foci? - teszik fel sokan a kérdést. Talán meg kellene fordítani: miért len­ne jó a magyar foci? A politiká­val is hasonló a helyzet. Miért lennének a mai politikusok ki­magaslóan profik és tehetsége­sek, miért lennének minden szempontból alkalmasak, amikor a magyar társadalomnak egyik szegmense sem az? Ez nem zárja ki azt, hogy ne volna szükség vér­­frissítésre, akár a politikai elit nagy részének lecserélésére. Sőt azt is meg merném kockáztatni, hogy a politikai elitnek pozitív mintát kell nyújtani a társadalom egyéb csoportjai számára. Hazánkban, ahol ha a demok­ráciának nem is, de a felvilágo­sult abszolutizmusnak vannak gyökerei, mindig felmerül a mi­niszterelnök felelőssége is. A kormányfő személye, megítélése korábban is és ma is, ha nem is döntően, de jelentős mértékben hat az egész politikai rendszer, így a parlament megítélésére is. Nem elsősorban önmaga miatt, hanem személyi politikája (a mi­niszterek kiválasztása és egyéb személyi természetű döntései) és az általa képviselt kormányzati­politikai stílus miatt is. Azt hi­szem, nem árulok el nagy titkot, hogy itt aztán tényleg átütő vál­tozásokat tartanék célravezető­nek. Korban, dinamizmusban, pragmatizmusban, kommuniká­ciós viselkedésben és még sok másban egyaránt. De ez még a jövő zenéje. Vagy nem is annyira a jövőé? „Miért lennének a mai politikusok kimagaslóan profik és tehetségesek, miért lennének minden szempontból alkalmasak, amikor a magyar társadalomnak egyik szegmense sem az? Ez persze nem zárja ki azt, hogy ne volna szükség vérfrissítésre, akár a politikai elit nagy részének lecserélésére.” Parlamenti huzavona PÁPAI GÁBOR RAJZA Eszköztelenek vagy tehetetlenek A rendőrségnél talán a rendszerváltozás idején támadt elő­ször súlyos zavar: a túlpolitizált szervezet elveszítette ideo­lógiai alapjait. Identitásválságról lehetett beszélni, hiszen mindenki lázasan kereste, hová tartozzék, kit és miként kell szol­gálnia. Az átmenet azonban nem tartott sokáig, hiszen az új kur­zus néhány hónap alatt megtalálta kádereit - nem is biztos, hogy rosszabbak az elődeiknél -,1991 elején pedig keménykezű, hatá­rozott politikus került a belügyi tárca élére. Csak dolgozni kellett volna - a politika ennél többet szerencsére igen ritkán és kevesek­től kívánt. Az eredmény viszont nem mutatkozott, olyannyira, hogy a bűncselekmények száma a többszörösére nőtt. De nem is csoda, hiszen a korábbi belső utasításokat hatályon kívül helyez­ték, nincs rendőrségi törvény, az exlex állapot pedig gúzsba köti a legkeményebb, leghatározottabb zsaru kezét is - hallhattuk akkor éveken át. Bár inkább arról volt szó, hogy a ’80-as évek végétől az állomány fele kicserélő­dött, a jól kiépített ügynökhálózat-jórészt a III/­III-as törvény körüli huzavona okán - összeomlott, ráadásul a korábbi módszerek egy részét sutba kellett dobni. Jött még az­után két új miniszter, de mi sem változott. Mára viszont van rendőrségi törvény, van hatályos ügynöktör­vény (menlevelet adva még az egykori állambiztonság besúgóinak is) - s van félmillió ismertté vált bűncselekmény. Meg van már maffiánk. Kicsi, alkalmasint pitiáner módszerekkel operáló szer­vezett alvilág, de a mienk. Egy dologban viszont kétségkívül az igazi nagyokhoz hasonlatos: miközben valamennyi magára adó zsaru fejből sorolja a „nagy” neveket, a testület a „keresztapák­kal” szemben - bizonyíték híján - itt is tehetetlen. Csupán újabb mentségek vannak. Ha a rendőr több fizetést kapna, ha jobb autón üldözné a bűnt, ha több benzin jutna a jár­őrkocsiba... De legalább a Büntető törvénykönyvet módosítsák, az pénzbe sem kerül: ha büntethető lesz a pénzmosás, a csődbűn­tett vagy a befektetési csalás, ha a gépjármű jogtalan használata helyett lopás miatt lehet nyomozni, akkor a zsaru szárnyakat kap. Hát ami a gazdasági bűncselekményeket illeti, a rendőrség vá­gyai maradéktalanul teljesültek: kerekedett vagy kéttucatnyi új bűncselekmény-kategória, de csaknem két esztendő alatt például összesen egy pénzmosási ügyben sikerült nyomozást indítani. Mi­közben állítólag a magyarországi bankok a térségben meghatáro­zó szerepet játszanak a bűnös úton szerzett tőke tisztára mosásá­ban. Csakhogy az „állítólag” nem büntetőjogi kategória, a sejtést bizonyítani kellene, s ez egyelőre nem megy. Vajon miért gondolják akkor a BM vagy az ORFK vezetői, hogy újabb Btk.-módosítás megoldaná például annak a 10-15 ezer polgárnak a gondját, akinek az autója ma is a körözési listán sze­repel? A pórul járt embernek mindegy, hogy milyen tényállás alapján nem találják a tettest. S mit kezdene a rendőrség a konspi-­­­ratív szervezkedés kriminalizálásával? A bűnös szándékú szervez­kedést szintén bizonyítani kellene. Egyébként az emberölés elő­készülete már önmagában bűncselekmény éppen úgy, mint a BM javaslata szerint a bűnözésre szervezkedés is lenne majd. Ha tehát csak az a baj, hogy az előkészület általában nem büntetendő, ak­kor miért nem tetszettek előre leleplezni legalább Prisztás József gyilkosát? Vagy az évente elkövetett 250-300 emberölés tettesét, a robbantós merénylőket, a pénzhamisítókat, a kábítószer-keres­kedőket? Az előkészület ugyanis ez utóbbi esetekben is bűncse­lekmény. Ráadásul a rendőrség jogosítványai nyugat-európai összehasonlításban is rendkívül széles körűek: odakint hevesen vitatkoznak olyan módszerekről, amelyeket itt már több évtizede zavartalanul használnak. Nálunk nincs például akadálya annak, hogy a szervezett bűnöző telefonját egészen halvány gyanú alap­ján is lehallgassák - ha csak az nem, hogy a mobilkészülékekhez szükséges berendezéseket mind ez ideig nem vásárolta meg senki­­, hogy magánlakást titkon átkutassanak vagy ott mikrofont, ka­merát vagy ki tudja, milyen más különleges holmikat beszerelje­nek. S akkor nem beszéltünk a klasszikus lehetőségek soráról: be­vethetnek ügynököt, fizethetnek informátort, de ígérhetnek akár büntetlenséget is a kishalaknak. Mindez kevés lenne? Ha nem tudják, melyik telefont figyeljék, bizonyosan. Mert mindegyiket lehallgatni mégsem lenne ildomos. Igaz, az Egyesült Államokban elég, ha két ember összehajol, és megbeszéli, hogy kirabolja mondjuk a Fort Knoxot. Amikor meg­veszik a páncélterem ajtajának felfeszítésére szánt pajszert, már viheti is őket a rendőr. De ehhez a zsarunak tudnia kell, hogy azok ott összehajoltak és elmentek bevásárolni. És persze bizonyítani kell, hogy valóban a bank volt a célpont, különben a bíróság nem sokat teketóriázik, és a zsivány máris szabad. Azután arrafelé el­veszik a bűnös úton szerzett javakat - ugyancsak gondos bizonyí­tás után. A bűnöző volt kocsijával meg a helybéli seriff jár, de üze­melteti akár az elkobzott kocsmát is, amíg csak nem akad rá vevő. Lehet, hogy ebben is az amerikaiaknak van igazuk? Módosít­suk hát a Btk.-t, az ingyen van. De féltem a rendőröket: meglehet, maguknak állítanak csapdát. Ugyan mire fognak hivatkozni leg­közelebb? LENCSÉS KAROL’ Szabó Zoltán Nagylelkű taxisok A mai Manchester Guardian vezércikkoldala csaknem teljes egészé­ben a magyar üggyel foglalkozik. A szerkesztőség különlegesen sze­dett cikke a világhelyzetet elemzi, alatta a Manchester Guardian kü­­löntudósítójának november 13-án Budapesten kelt jelentése olvas­ható. Ez az általános sztrájk páratlan méreteiről és fegyelmezettsé­géről számol be. Ugyanez a cikk, amely Budapesten íródott tegnap, megemlíti, hogy Macartney professzornak az Egyesült Nemzeteket Támogató Egyesület gyűlésén elmondott szavai a magyarság kilenc­venkilenc százalékáról, amely nem kapott támogatást és arról a bi­zonyos egy százalékról, amelyet tizenkét orosz hadosztály támoga­tott, Budapesten átmentek a köztudatba. Macartney mondatai most - Budapestről visszakerülve - a Manchester Guardian útján nagy­mértékben hozzájárulnak az angol közvélemény ébresztéséhez. A Guardian szerkesztője kilenc levelet közöl, az egyiket Salvador de Madariaga írta: „Miért nem tartózkodik az Egyesült Nemzetek főtitkára a magyar határon mindaddig, amíg a belépésre engedélyt nem kap egy úgynevezett kormánytól, amely erre a névre sem jogi­lag, sem tényleges hatalma folytán nem tarthat számot? Miért nem küld az Egyesült Nemzetek ultimátumot a Szovjetuniónak azonnali fegyverszünetet és az orosz csapatok egy héten belüli visszavonulá­sát követelve? Miért nem küld az Egyesült Nemzetek rendfenntartó haderőt Magyarországra? Azért van ez, mert az Egyesült Államok és Anglia Jaltában kiszolgáltatták Magyarországot a Szovjetunió­nak? Vagy az általános háborútól és a hidrogénbombától félnek? Ha így van, vajon miből következtetik, hogy a Szovjetunió kevésbé fél ettől, mint mi magunk? A szovjet kormány még a saját bakáiban és tankjaiban se bízhatott eddig. Túlélheti-e a Nyugat azt a tényt, hogy eleddig egyedül az orosz katonaszökevények voltak azok, akik nem magyar ember létükre fölvették a küzdelmet a magyar szabad­ságért?” Egy angol levélíró a Guardianban azt követeli, hogy a ma­gyarok megsegítésére küldött csomagokat a posta ingyenesen to­vábbítsa a gyűjtőhelyekre. Ehhez a levélhez hozzáteszem azt, hogy az ingyenes csomagszállítás, önkéntesen, már folyik. Főleg a szegé­nyebbek köréből származó küldeményeknél. Több olyan esetről tu­dok, hogy a taxisofőrök, ha valaki a magyar segélyakciónak vitt cso­magot, a viteldíjat nem fogadták el, mondván, hogy ők ezzel szeret­nének hozzájárulni Magyarország támogatásához. (Részletek a Szabad Európa Rádióban 1956. november 14-én elhangzott tudósításból. Szabó Zoltán: Küszöbről, Párizs-New Jersey, 1988.)

Next