Magyar Hírlap, 1996. november (29. évfolyam, 255-267. szám)

1996-11-02 / 256. szám

6 Magyar Hírlap „Aztán majd minden ugyanúgy lesz, holott minden megváltozik. ” (Tomasi di Lampedusa) A magyar közvéleményben - de a nyugatiban is - szinte egyeduralkodó a szemlélet, amely a kelet- és közép-európai változásokat valamilyen egyértelmű és határozott irányba való menete­lésnek fogja föl. A szó szoros értelmében átme­netnek: a diktatúrából a demokráciába, a szocia­lizmusból a kapitalizmusba, a keleti világból a nyugatiba. A pontból B pontba, ahol legföljebb a köztük lévő út hosszúsága, rögössége, a rajta terpeszkedő akadályok száma s a leküzdésük­höz, tehát az út megtételéhez szükséges idő lehet kétséges. Eléggé közismert Ralf Dahrendorf tétele: a jogi-politikai átmenethez hat hónap, a gazdasá­gihoz hat év, a társadalom mentális átalakulásá­hoz hatvan esztendő kell. Pár éve Bill Lomax figyelmeztetett rá, mennyire leegyszerűsítő ez a felfogás. Még az átmenet fogalmát is megkérdőjelezte. „A Kelet- Közép-Európában 1989 óta tapasztalt politikai és társadalmi változások egyáltalán nem jelente­nek semmiféle átmenetet, ha e fogalom alatt egy társadalmi rendszer elhagyását és egy új beveze­tését értjük... Az átmenetelmélettel szemben ezért én a kontinuitástézist fogalmazom meg.Í­ gy...a cél most is a pluralizmus megteremtése volt. Versengő piacgazdaság, polgári társadalom, többpárti demokrácia. Ám a célt most sem sikerült megvalósítani. A kísérlet sokkal reményteljesebb volt, tovább is tartott - két hét helyett négy esztendeig -, a véres megtorlás is elmaradt, de a vége ismét: kudarc. A nyugatias, a plurális, az európai berendezkedés helyett - minden ellenkező látszat dacára - csak a monolitikus rendszer harmadik kiadását sikerült létrehozni. A kemény és a puha után a folyékony vagy - bármily paradox is ez - a demokratikus diktatúrát - írja vitacikkében a politológus szerző. A ’94 nyarán bekövetkezett politikai válto­zások s az azóta kibontakozó tendenciák igazol­ták a Nottinghami Egyetem szociológiapro­fesszorának szkepszisét. Ha tetszik, a rendszer­­változtatás nem sikerült Magyarországon. Min­den átalakulás, minden változás, minden ellen­kező látszat dacára: berendezkedésünk lényege nem változott. Mert mi is a lényeg? Mi az a végső és döntő különbség, ami egyértelműen elválasztja egy­mástól Athént és Egyiptomot, az itáliai város­köztársaságokat és a török birodalmat, az Ame­rikai Egyesült Államokat és (a szovjet vagy nem szovjet) Oroszországot, Kanadát és Kubát, Ang­liát és Argentínát, Hollandiát és Mongóliát? A történettudomány és a köznyelv bevett fo­galmai: a „nyugati” és a „keleti”, az „európai” és az „ázsiai”, a „kapitalista” és a „szocialista” vagy a „polgári” és a „kommunista”, nem adnak egy­értelmű és minden tekintetben megnyugtató vá­laszt erre a kérdésre. Hisz a mai Japán, a legkele­tibb ázsiai ország gazdasági, társadalmi és politi­kai rendszerét tekintve - a kulturális tradíciók óriási távolsága ellenére is - bizonyosan köze­lebb áll Angliához, a legnyugatibb európai or­szághoz, mint a vele földrajzi és kulturális érte­lemben is szomszédos Kínához. Igen, Japán ma - a maga tőkés piacgazdaságával és többpárti par­lamentarizmusával - vitán fölül „európai” és „nyugati” ország; szomszédja, Kína viszont - mindenféle nyitás és reform ellenére is - ázsiai és keleti. És hasonlóképpen: bár Albánia, Mongó­lia vagy Ukrajna lehántotta magáról az egypárti diktatúra és az állami gazdaságirányítás kommu­nista kényszerzubbonyát, mégis az a határozott érzésünk, hogy ma is közelebb állnak Kubához, mint Belgiumhoz. Hol van hát az a bűvös határ, amit az óriási változások ellenére sem tudtak átlépni? Mi az a földrészek, történelmi korok, társadalmi és poli­tikai intézmények különbözősége ellenére is ér­vényesülő azonosság, ami összeköti az ókori At­hént a modern Amerikai Egyesült Államokkal, a középkori Velencét a mai Ausztráliával, illetve Perzsiát Kubával, a mongol birodalmat Bolíviá­val, s ami az előbbi négyet egyértelműen elvá­lasztja az utóbbitól? Az, hogy ezek pluralisztikus, amazok pedig monolitikus berendezkedésű országok. A társa­dalom tagozódását, a gazdasági, a politikai, a szellemi javak eloszlását tekintve az előbbiek többpólusúak, az utóbbiak egyközpontúak. Itt különféle csoportok versengenek, harcolnak, ve­télkednek a vagyonért, a hatalomért, a befolyá­sért; ott mindez egy csoport, klán, dinasztia, ér­dekszövetség kezén összpontosul. Ezen belül persze lehet rivalizálás sőt harc is, de a rendszer alapelve nem a verseny, hanem az uralom. A küzdelem nem az elsőségért, hanem az egye­­düliségért folyik, a cél nem az ellenfél legyőzése, hanem a kiszorítása, a megtörése, a megsemmisí­tése. Az intézmények, a formák, a törvények, a szokások változhatnak a múló idővel, a lényeg marad: egyik oldalon a pluralizmus, másikon a monizmus. Itt az egyensúlyok, amott a túlsúlyok rendszere. Magyarország mindig a két civilizáció határvi­dékén élt, ám Szent István óta a nyugati oldalon. A berendezkedésünk, a kultúránk, a hitünk, az erkölcsünk európai volt - több-kevesebb ázsiai vonással. Az arányok változtak - jobbára asze­rint, hogy Bizánc vagy a német, a török vagy a Habsburg árnyéka vetődött éppen ránk -, de a lényeg maradt: a differenciáltabb, sokszínűbb, heterogénebb társadalom. A határon a szovjet uralom lökött át bennün­ket. 1948 után pár esztendő alatt gazdaságban, társadalomban, politikában, kultúrában, er­kölcsben és hitben leromboltak - vagy legalább megpróbáltak lerombolni - mindent, ami ebben az országban Európát jelentette, s hozzáláttak egy homogén, központosított, ázsiai berendez­­kedés kiépítéséhez. Ez volt a Rákosi korszak. A monolitikus rendszer első kiadása. A leg­zártabb és a legtökéletesebb. A totális uralom, a kemény diktatúra időszaka. Amikor egyetlen erő kizárólagos és korlátlan uralma érvényesült az anyagi javak birtoklása, termelése és elosztá­sa, továbbá a politika, az oktatás, a tudomány, a művészet, a vallás, a sajtó, a sport, a család, a ma­gánélet minden területén. Amikor a hatalom egy marokba, egyetlen bezárt ökölbe szorította össze az egész társadalmat. Az ’56-os forradalom kétségbeesett lázadás volt a totális rendszer ellen. Legfőbb politikai célja a pluralizmus, a többpárti demokrácia megteremtése volt. Ha ezt nem is, valamit elért: a kemény diktatúrát felváltotta a puha diktatúra, a Rákosi-féle totális önkényt a Kádár-rendszer paternalista uralma. Ez volt a monolitikus rendszer második ki­adása. A gazdaságban, a politikában, a szellemi életben továbbra is egyetlen erő, egyetlen párt, egyetlen világnézet megkérdőjelezhetetlen, de már nem kizárólagos hatalma érvényesült. A po­litikai szférában ugyan megmaradt a homogén pártállami rendszer, ám a közélet bizonyos te­rein a monopolista uralmat lassan fölváltotta a hegemonisztikus. A művészetben, a tudomány­ban egyre inkább megtűrtek bizonyos eretneksé­geket, az állami gazdaság perifériáján pedig meg­jelentek a magánszféra, a verseny és a piac elemei. Ez a fellazulás a nyolcvanas évek végére a rendszer szétmállásába ment át. És jöttek az új remények, jött az újabb nagy kísérlet. Az, amit közönségesen rendszerváltásnak hívunk. A vál­tozások - miként annak idején, Sztálin halálakor - ezúttal is a Szovjetunióból indultak, s a cél most is a pluralizmus megteremtése volt. Ver­sengő piacgazdaság, polgári társadalom, több­párti demokrácia. Ám a célt most sem sikerült megvalósítani. A kísérlet sokkal reményteljesebb volt, tovább is tartott - két hét helyett négy esztendeig -, a véres megtorlás is elmaradt, de a vége ismét: kudarc. A nyugatias, a plurális, az­ európai berendez­kedés helyett - minden ellenkező látszat dacára - csak a monolitikus rendszer harmadik kiadását sikerült létrehozni. A kemény és a puha után a folyékony vagy - bármily paradox is ez - a de­mokratikus diktatúrát. A Rákosi- és a Kádár- után a Horn-rendszert. Hiába vettük át sorra a nyugati intézménye­ket, hiába váltotta föl az állami tulajdont a ma­gántulajdon, a tervgazdaságot a piacgazdaság, az elnöki tanács elnökét a köztársasági elnök, a vö­rös csillagot a szent korona; hiába vett fel ismét új nevet a párt, hiába ül mellette még másik hat a parlamentben, a lényeg maradt: a polgári beren­dezkedés plurális homlokzata mögött masszívan épül a régi monolitikus rendszer új alapokra helyezett, restaurált építménye. A rendszer „testi hibái” A polgári jogintézmények nem először szolgál­nak efféle díszletül. Ez történt már akkor is, ami­kor 1936-os alkotmányában Sztálin - főként a nyugati közvéleményre való tekintettel - az ad­digi tiszta szovjet rendszer hatalmi szisztémájába a látszat szintjén beiktatott néhány nyugatias elemet. Akkor a totális diktatúra ágyéka elé csak pár fügefalevél került, ma a magyar ázsiai rend­szer - sokkal csekélyebb - testi hibáit jól szabott európai öltöny fedi. Első látásra legcsinosabb talán a zakó. A par­lamentáris rendszer. Többsoros gombolású, messziről nézve hibátlan. Pedig ’94 óta szó sincs olyanfajta pluralizmusról, amilyen az előző négy esztendőt jellemezte. Az akkori koalíció ugyanis nem rendelkezett a törvényalkotás monopóliu­mával, egyszerű parlamenti többségét az ellen­zék negyven százaléka korlátozta. Ez az ellenzék ráadásul az önkormányzatok nagyobbik részét is uralta. Egyik pártja a múltból átmentett hatal­mas anyagi és szervezeti bázisra támaszkodha­tott: az egykori pártvagyon maradékára, a gazda­ság és társadalom meghatározó pozícióit bir­tokló rétegek, a régi államgépezet, az érdek­­védelmi szervek, a közigazgatás rokonszenvére, és szolgálataira, a másik pedig kitűnő nemzetkö­zi kapcsolataira s a hazai véleményformáló kö­rök nagy részének teljes szolidaritására. A kor­mány mindennek az ellenkezőjére. ’94 nyarától azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. A mai koalíció mindenre feljogosító két­harmados parlamenti többsége mellé egyre masszívabban társul az előbb felsorolt vala­mennyi direkt és indirekt hatalmi pozíció, az ellenzék viszont reménytelenül megosztott és szegény. Fő ereje, az MDF elveszítette kiemelkedő ál­lamférfiúi kvalitásokkal rendelkező karizmati­kus vezetőjét, majd két évre rá pártelitjének job­bik felét. Antall az egész mérsékelt ellenzéket új­raegyesíthette volna, Lezsák csak egy párt, a sa­játja megosztására volt képes. Megbukott Orbán és a Fidesz integrációs kísérlete, a Polgári Szö­vetség is. A jobboldal súlypontja ma nem közé­pen, hanem a szélen van: nem a Torgyán-féle szélsőség nyomult be a perifériáról a centrumba, a középerők sodródtak onnan egyre kijjebb. Az ellenzék anyagi csődben és tömegkommu­nikációs karanténban csücsül, elzárva a kor­mánnyal szembeni eredményes alternatívaállítás valós esélyeitől. A pártpolitikában tehát nyugati értelemben nem beszélhetünk pluralizmusról. Helyette - Rákosi totális és Kádár monopolista változata után - kiépült az egyközpontú hatalom­­gyakorlás harmadik formája: a hegemonisztikus. ...és a gazdaság Lássuk ezután az öltöny altestet fedő darabját, a gazdaságot. Messziről nézve itt sincs semmi hiba, az egykori durva csizmanadrág szépen élére va­salva. Magántulajdon, piac, privatizáció. Ám az Antall-kormány törekvései e területen is pluráli­­sabb viszonyok megteremtésére irányultak. Ar­ra, hogy a volt szocialista rendszer óriási előnyö­ket birtokló gazdasági és politikai elitje mellett valamilyen arányban más rétegek is szóhoz jus­sanak. A kárpótlás révén az egykori tulajdono­sok, az Országos Kisvállalkozás Fejlesztési Iro­da, a Vállalkozásfejlesztési Alapítvány, az E-hi­­tel, a Start-hitel, az Állami Hitelgarancia Alap segítségével pedig az utóbbi évtizedek és évek alulról induló vállalkozói. Ma effélének nyoma sincs. Az új kormány meghirdette a készpénzes privatizációt, ami azt jelenti, hogy komoly állami vagyonhoz immár ki­zárólag a hazai és külföldi nagytőkés körök jut­hatnak. Mindez kemény fogyasztáskorlátozó, valamint pénzügyi és szociális megszorító intéz­kedésekkel társulva a kis- és középvállalkozások sorozatos csődjét, s a bérből élők derékhadának gyorsuló lecsúszását eredményezi. A középosz­tályosodás, a polgárosodás folyamatának elaka­dását, sőt visszafejlődését. A végeredmény: vi­lággazdasági integráció, multinacionális vállala­tok, szűk körű, nyugati életnívójú elit s a min­denből kisemmizettek harmadik sőt „negyedik” világba átömlő tengere. Az ún. „latin-amerikai” modell, Gróh Gáspár hívta fel a figyelmünket arra, hogy az anyagi, szellemi és politikai javak végletes és egyoldalú koncentrációját megvalósí­tó kettészakadt társadalom hozzánk a latin-ame­rikainál jóval közelebb eső példája a régi (és a mai) Oroszország vagy a Balkán. Nem kell tehát átkelnünk az óceánon, ha a mai magyar társadal­mi tendenciák analógiáit keressük, elég egy ki­csit keletebbre tekintenünk. David Stark amerikai szociológus már 1990- ben megjósolta, hogy a nemzeti polgárság újjá­születése helyett a régi bürokratikus oligarchia jól kiépített uralma fog megvalósulni Magyaror­szágon. A privatizáció szerinte „nem a tervtől a piachoz”, hanem „a tervtől a klánhoz” vezet. Igaza lett. A magánosítás nálunk ma a gazda­sági, társadalmi és politikai központosítás eszkö­ze. Az állami vagyon közelébe férkőzni - a már meglévő vagyon birtokában - csakis a politikai szférán keresztül lehet. Közvetítők, támogatók és patrónusok révén. Épül a kliensrendszer, s egyre szorosabb szálakkal fonódik össze a gazda­ság, a pártpolitika és az államigazgatás szférája, újra. A pártállam lazább, ha tetszik, kapitalista kiadásaként. Mindezt súlyos tévedés az egykori nyugati eredeti tőkefelhalmozáshoz hasonlítani. Az ugyanis a termelés szférájában zajlott, s a polgá­rosodást segítette elő. Ami itt és most történik, az nem a termelés, hanem az elosztás (pontosab­ban a leosztás) ügye, s nem a polgárosodás folya­matát, hanem annak ellenkezőjét erősíti. Valamikor hatalmas államosítás alapozta meg a monolitikus gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális berendezkedés első, zárt korszakát a kommunizmus céljai nevében és intézményei révén. Ma épp az ellenkezője: a privatizáció révén épül ki a monolitikus rendszer harmadik, legnyíltabb verziója a kapitalizmus égisze alatt. Kell-e ennél ékesebb bizonyíték arra nézve, hogy nem önmagában az intézmény, a forma, hanem a benne testet öltő tartalom határozza meg egy társadalom minőségét? De vessünk egy pillantást a polgári öltöny mellőzhetetlen darabjára, a kalapra is. Helyeseb­ben arra, amit takar, ami alatta van. A mai ma­gyar társadalom szellemi szférája - bár a megelő­ző szocialista időszakokhoz viszonyítva óriási nyitás történt - a nyugati országokéhoz képest még mindig (helyesebben már újra) központosí­tott. Akár a tudomány, akár az oktatás, akár a színházi élet, akár a könyvkiadás, akár a média világát nézzük: a kulcspozíciókban mindenütt egy érdekcsoport térnyerését láthatjuk. Ez is szo­rosan összefonódik a pártpolitika és a gazdaság szférájával, ha nem is pont ugyanazzal, amelyik­kel a privatizációnál találkoztunk. Az jobbára az MSZP és a termelői, ez inkább az SZDSZ és a bankszektor területe. (E kettő persze szintén összefonódik, ellentéteken és harcokon keresz­tül. Régen úgy mondták volna: dialektikusan.) Vegyük példának a sajtót. A Rákosi- és a Kádár-rendszerben nem volt ellenzéki lap. Antall idején a túlnyomó többség az volt, a Horn -rendszerben viszont csak kvázi-ellenzéki lapo­kat találunk. Azokat, amelyeket meghagytak, af­féle rezervátumként. (Az Új Magyarország az el­lenzéki vadrezervátum, a Magyar Nemzet a sze­líd.) Számos eszköz - főként anyagi - van a gazdasági, társadalmi, politikai és szellemi szfé­rát uraló csoport(ok) kezében, hogy e rezervá­tumok határait saját maguk jelöljék ki. Végül... A kép, amit ebben a kis írásban felrajzoltam, az egyközpontú Magyarország harmadik kiadásá­nak képe, bizonyára sokakat meghökkent. Egye­seket tán el is szomorít. (Remélem.) Csakugyan jobb lenne egy plurális Magyarországon élni. Jobb lett volna. De hát az élet s a történelem - főleg a miénk - már csak ilyen. Kevesebbel kell beérni. Mert aligha kétséges: amennyivel a Ká­dár-rendszer élhetőbb, elviselhetőbb, jobb volt Rákosi terrorista uralmánál, körülbelül annyival élhetőbb, elviselhetőbb, jobb (bármilyen rossz is!) ez a mostani a Kádár -rendszernél. Ahogy an­nak idején épeszű ember nem vágyta vissza Recsk, az ávó és az internálótáborok világát, ma ugyanúgy nem kívánkozhat az egypárti diktatúra és a szovjet megszállás közegébe. A rendszerváltoztatás antalli kísérlete négy év alatt nem vihette át Magyarországot a monoliti­kus és a pluralisztikus társadalmat elválasztó ha­táron. De hogy közelebb vitte hozzá, azt aligha lehet kétségbe vonni, s ne feledjük el azt sem, micsoda óriási különbség van az 1958-as és a ’85- ös Kádár-rendszer között. Az idő nem áll meg 1996-ban sem, s a mozgástér (bármily kicsi is) ma sokkal nagyobb, mint akkor volt. Ám a szándé­kok és törekvések mozgástere, amelyek mégis az európai, a nyugati, a plurális Magyarországot akarják. Mert a jelen helyzetet adottnak kell elfogad­nunk, ha megcsalni, becsapni nem akarjuk ma­gunkat. De belenyugodni ebbe nem szabad. (A szerző írását vitaindítónak szánjuk) Debreczeni József Harmadik kiadás INFORMÁCIÓKÉRŐ LAP CEBA Hungary Kft. Magyarországi Koordinációs Központ 7401 Kaposvár, Pf. 162 Telefon: (82) 319-605 Fax: (82) 313-311/128 INFORMÁCIÓT KÉRÜNK □ Magyarország Megyei Kézikönyvei® sorozat A sorozat önálló kötetekben mutatja be Magyarország megyéit és a fővárost Tartalma: településismertető, megye gazdaságának bemutatása, közéleti-közszolgálati, idegenforgalmi, gazdasági adattárak, megyei ki-kicsoda, és még sok más témakör szerinti csoportosítás. A megyék és a főváros kézikönyvébe bármely szervezet, vállal­kozás kérheti megjelenését, hirdetést és reklámot helyezhet el □ Kérjük felvételünket______________________________________ megye kézikönyvébe. Kérjük küldjék meg ajánlatukat. □ Megrendeljük a Magyar Településfejlesztés elmélete és gyakorlata (2000 Ft) □ Magyar önkormányzatok adattára (5250 Ft) □ Magyar Közszolgálati adattár és cégkatalógus (4000 Ft) kiadványokat (postai utánvéttel) □ Mindhárom kötetet együttesen (8250 Ft) Megrendelő:________________________ Címe:______________________________________________ Faxszáma: Ügyintéző: __________________________________________ OPEL -0- GOMBOS Ez az év is jól végződik, mert ha még idén, 1996. XII. 31-éig veszi át új OPEL-jét, akkor a KAMAT és a KEZELÉSI KÖLTSÉG 0% akár 36 havi futamidőre! Sőt! Használt autóját beszámítjuk a vételárba, és új ASTRÁ-jához 1997. március 31-ig érvényes kötelező biztosítást adunk ajándékba. És ez még nem minden! Azon vásárlók között, akik 1996. december 31-ig átveszik új OPEL-jüket, 1997. január 6-án 300.000 Ft értékben GAXFIP GENTLEMEN'S ajándékutalványt sorsolunk ki, hogy az új év is jól kezdődjön! 1039 BUDAPEST, Szentendrei út 237. Tel.: 250-4765, Fax: 188-8325 essze 1996. NOVEMBER 2. SZOMBAT Egyre többen vagyunk, akik a piacgazdaságot komolyan vesszük ISMERJÜK MEG EGYMÁST! A számviteli törvény amúgy is előírja az éves beszámoló közzététe­lét, hát ne rejtsük véka alá teljesítményeinket! A Magyar Hírlap a NOVORG-gal együttműködve ez évben is biztosít­ja ehhez a nyilvánosságot! Az őszinteség a bizalom alapja, amelyet 400 000 olvasónkban kelthet fel! Bizonyára fontos üzleti partnerei is közöttük vannak, hiszen nem vé­letlen, hogy Ön is olvasóink közé tartozik. Ha éves beszámolójának közzétételét ránk bízza, ezzel azt jelzi, hogy: • az Ön cége európai színvonalú • korrekt üzleti partner, aki komolyan veszi kötelezettségeit • értékeli a nyilvánosság szerepét • hosszú távon építi cégét • nem fél a megmérettetéstől Mi a magunk részéről ehhez azzal járulunk hozzá, hogy • a hirdetési tarifák töredékéért biztosítjuk Önnek a nyilvános­ságot • a közzététel tökéletesen megfelel a számviteli törvény előírásainak • levesszük az Ön válláról a nyilvánosságra hozatal minden gondját • a közzétételben mi rendelkezünk a legtöbb tapasztalattal • ha bármely okból adós maradt a korábbi évek beszámolóinak közzétételével, most az aktuálissal együtt kedvezményes áron erre is lehetőséget nyújtunk Részletes tájékoztatásért ■ hívja fel a NOVORG­I információszolgálatát: I 204-4272. vagy kérjen írásban I vagy faxon tájékoztatást. I Címünk: 1117 Budapest, I Prielle Kornélia utca 19-35. I Telefaxszámunk: 204-4273 Mini Hírlap 1087 Budapest, Kerepesi út 29/B Telefon és fax: 210-3727 ifik Oktatási Stúdió INTERAKTÍV MULTIMÉDIA-FEJLESZTŐI TANFOLYAM INDUL november 18-tól, alapfokú számítástechnikai ismeretekkel rendelkezők számára. Előadók: Gerényi Gábor, Kovács István, Nyírő András, Pereczes Zsolt, Posta Pál, Szakadát István, Szigeti András, Yasar Meral. Előadások hétfőn és szerdán 16 órától 20 óráig. A két hónapos tanfolyam díja: 60 000 Ft. Jelentkezés és felvilágosítás: 1087 Budapest, Kerepesi út 29/B. Tel./fax: 210-3727

Next