Magyar Hírlap, 1996. november (29. évfolyam, 255-267. szám)
1996-11-02 / 256. szám
6 Magyar Hírlap „Aztán majd minden ugyanúgy lesz, holott minden megváltozik. ” (Tomasi di Lampedusa) A magyar közvéleményben - de a nyugatiban is - szinte egyeduralkodó a szemlélet, amely a kelet- és közép-európai változásokat valamilyen egyértelmű és határozott irányba való menetelésnek fogja föl. A szó szoros értelmében átmenetnek: a diktatúrából a demokráciába, a szocializmusból a kapitalizmusba, a keleti világból a nyugatiba. A pontból B pontba, ahol legföljebb a köztük lévő út hosszúsága, rögössége, a rajta terpeszkedő akadályok száma s a leküzdésükhöz, tehát az út megtételéhez szükséges idő lehet kétséges. Eléggé közismert Ralf Dahrendorf tétele: a jogi-politikai átmenethez hat hónap, a gazdaságihoz hat év, a társadalom mentális átalakulásához hatvan esztendő kell. Pár éve Bill Lomax figyelmeztetett rá, mennyire leegyszerűsítő ez a felfogás. Még az átmenet fogalmát is megkérdőjelezte. „A Kelet- Közép-Európában 1989 óta tapasztalt politikai és társadalmi változások egyáltalán nem jelentenek semmiféle átmenetet, ha e fogalom alatt egy társadalmi rendszer elhagyását és egy új bevezetését értjük... Az átmenetelmélettel szemben ezért én a kontinuitástézist fogalmazom meg.Í gy...a cél most is a pluralizmus megteremtése volt. Versengő piacgazdaság, polgári társadalom, többpárti demokrácia. Ám a célt most sem sikerült megvalósítani. A kísérlet sokkal reményteljesebb volt, tovább is tartott - két hét helyett négy esztendeig -, a véres megtorlás is elmaradt, de a vége ismét: kudarc. A nyugatias, a plurális, az európai berendezkedés helyett - minden ellenkező látszat dacára - csak a monolitikus rendszer harmadik kiadását sikerült létrehozni. A kemény és a puha után a folyékony vagy - bármily paradox is ez - a demokratikus diktatúrát - írja vitacikkében a politológus szerző. A ’94 nyarán bekövetkezett politikai változások s az azóta kibontakozó tendenciák igazolták a Nottinghami Egyetem szociológiaprofesszorának szkepszisét. Ha tetszik, a rendszerváltoztatás nem sikerült Magyarországon. Minden átalakulás, minden változás, minden ellenkező látszat dacára: berendezkedésünk lényege nem változott. Mert mi is a lényeg? Mi az a végső és döntő különbség, ami egyértelműen elválasztja egymástól Athént és Egyiptomot, az itáliai városköztársaságokat és a török birodalmat, az Amerikai Egyesült Államokat és (a szovjet vagy nem szovjet) Oroszországot, Kanadát és Kubát, Angliát és Argentínát, Hollandiát és Mongóliát? A történettudomány és a köznyelv bevett fogalmai: a „nyugati” és a „keleti”, az „európai” és az „ázsiai”, a „kapitalista” és a „szocialista” vagy a „polgári” és a „kommunista”, nem adnak egyértelmű és minden tekintetben megnyugtató választ erre a kérdésre. Hisz a mai Japán, a legkeletibb ázsiai ország gazdasági, társadalmi és politikai rendszerét tekintve - a kulturális tradíciók óriási távolsága ellenére is - bizonyosan közelebb áll Angliához, a legnyugatibb európai országhoz, mint a vele földrajzi és kulturális értelemben is szomszédos Kínához. Igen, Japán ma - a maga tőkés piacgazdaságával és többpárti parlamentarizmusával - vitán fölül „európai” és „nyugati” ország; szomszédja, Kína viszont - mindenféle nyitás és reform ellenére is - ázsiai és keleti. És hasonlóképpen: bár Albánia, Mongólia vagy Ukrajna lehántotta magáról az egypárti diktatúra és az állami gazdaságirányítás kommunista kényszerzubbonyát, mégis az a határozott érzésünk, hogy ma is közelebb állnak Kubához, mint Belgiumhoz. Hol van hát az a bűvös határ, amit az óriási változások ellenére sem tudtak átlépni? Mi az a földrészek, történelmi korok, társadalmi és politikai intézmények különbözősége ellenére is érvényesülő azonosság, ami összeköti az ókori Athént a modern Amerikai Egyesült Államokkal, a középkori Velencét a mai Ausztráliával, illetve Perzsiát Kubával, a mongol birodalmat Bolíviával, s ami az előbbi négyet egyértelműen elválasztja az utóbbitól? Az, hogy ezek pluralisztikus, amazok pedig monolitikus berendezkedésű országok. A társadalom tagozódását, a gazdasági, a politikai, a szellemi javak eloszlását tekintve az előbbiek többpólusúak, az utóbbiak egyközpontúak. Itt különféle csoportok versengenek, harcolnak, vetélkednek a vagyonért, a hatalomért, a befolyásért; ott mindez egy csoport, klán, dinasztia, érdekszövetség kezén összpontosul. Ezen belül persze lehet rivalizálás sőt harc is, de a rendszer alapelve nem a verseny, hanem az uralom. A küzdelem nem az elsőségért, hanem az egyedüliségért folyik, a cél nem az ellenfél legyőzése, hanem a kiszorítása, a megtörése, a megsemmisítése. Az intézmények, a formák, a törvények, a szokások változhatnak a múló idővel, a lényeg marad: egyik oldalon a pluralizmus, másikon a monizmus. Itt az egyensúlyok, amott a túlsúlyok rendszere. Magyarország mindig a két civilizáció határvidékén élt, ám Szent István óta a nyugati oldalon. A berendezkedésünk, a kultúránk, a hitünk, az erkölcsünk európai volt - több-kevesebb ázsiai vonással. Az arányok változtak - jobbára aszerint, hogy Bizánc vagy a német, a török vagy a Habsburg árnyéka vetődött éppen ránk -, de a lényeg maradt: a differenciáltabb, sokszínűbb, heterogénebb társadalom. A határon a szovjet uralom lökött át bennünket. 1948 után pár esztendő alatt gazdaságban, társadalomban, politikában, kultúrában, erkölcsben és hitben leromboltak - vagy legalább megpróbáltak lerombolni - mindent, ami ebben az országban Európát jelentette, s hozzáláttak egy homogén, központosított, ázsiai berendezkedés kiépítéséhez. Ez volt a Rákosi korszak. A monolitikus rendszer első kiadása. A legzártabb és a legtökéletesebb. A totális uralom, a kemény diktatúra időszaka. Amikor egyetlen erő kizárólagos és korlátlan uralma érvényesült az anyagi javak birtoklása, termelése és elosztása, továbbá a politika, az oktatás, a tudomány, a művészet, a vallás, a sajtó, a sport, a család, a magánélet minden területén. Amikor a hatalom egy marokba, egyetlen bezárt ökölbe szorította össze az egész társadalmat. Az ’56-os forradalom kétségbeesett lázadás volt a totális rendszer ellen. Legfőbb politikai célja a pluralizmus, a többpárti demokrácia megteremtése volt. Ha ezt nem is, valamit elért: a kemény diktatúrát felváltotta a puha diktatúra, a Rákosi-féle totális önkényt a Kádár-rendszer paternalista uralma. Ez volt a monolitikus rendszer második kiadása. A gazdaságban, a politikában, a szellemi életben továbbra is egyetlen erő, egyetlen párt, egyetlen világnézet megkérdőjelezhetetlen, de már nem kizárólagos hatalma érvényesült. A politikai szférában ugyan megmaradt a homogén pártállami rendszer, ám a közélet bizonyos terein a monopolista uralmat lassan fölváltotta a hegemonisztikus. A művészetben, a tudományban egyre inkább megtűrtek bizonyos eretnekségeket, az állami gazdaság perifériáján pedig megjelentek a magánszféra, a verseny és a piac elemei. Ez a fellazulás a nyolcvanas évek végére a rendszer szétmállásába ment át. És jöttek az új remények, jött az újabb nagy kísérlet. Az, amit közönségesen rendszerváltásnak hívunk. A változások - miként annak idején, Sztálin halálakor - ezúttal is a Szovjetunióból indultak, s a cél most is a pluralizmus megteremtése volt. Versengő piacgazdaság, polgári társadalom, többpárti demokrácia. Ám a célt most sem sikerült megvalósítani. A kísérlet sokkal reményteljesebb volt, tovább is tartott - két hét helyett négy esztendeig -, a véres megtorlás is elmaradt, de a vége ismét: kudarc. A nyugatias, a plurális, az európai berendezkedés helyett - minden ellenkező látszat dacára - csak a monolitikus rendszer harmadik kiadását sikerült létrehozni. A kemény és a puha után a folyékony vagy - bármily paradox is ez - a demokratikus diktatúrát. A Rákosi- és a Kádár- után a Horn-rendszert. Hiába vettük át sorra a nyugati intézményeket, hiába váltotta föl az állami tulajdont a magántulajdon, a tervgazdaságot a piacgazdaság, az elnöki tanács elnökét a köztársasági elnök, a vörös csillagot a szent korona; hiába vett fel ismét új nevet a párt, hiába ül mellette még másik hat a parlamentben, a lényeg maradt: a polgári berendezkedés plurális homlokzata mögött masszívan épül a régi monolitikus rendszer új alapokra helyezett, restaurált építménye. A rendszer „testi hibái” A polgári jogintézmények nem először szolgálnak efféle díszletül. Ez történt már akkor is, amikor 1936-os alkotmányában Sztálin - főként a nyugati közvéleményre való tekintettel - az addigi tiszta szovjet rendszer hatalmi szisztémájába a látszat szintjén beiktatott néhány nyugatias elemet. Akkor a totális diktatúra ágyéka elé csak pár fügefalevél került, ma a magyar ázsiai rendszer - sokkal csekélyebb - testi hibáit jól szabott európai öltöny fedi. Első látásra legcsinosabb talán a zakó. A parlamentáris rendszer. Többsoros gombolású, messziről nézve hibátlan. Pedig ’94 óta szó sincs olyanfajta pluralizmusról, amilyen az előző négy esztendőt jellemezte. Az akkori koalíció ugyanis nem rendelkezett a törvényalkotás monopóliumával, egyszerű parlamenti többségét az ellenzék negyven százaléka korlátozta. Ez az ellenzék ráadásul az önkormányzatok nagyobbik részét is uralta. Egyik pártja a múltból átmentett hatalmas anyagi és szervezeti bázisra támaszkodhatott: az egykori pártvagyon maradékára, a gazdaság és társadalom meghatározó pozícióit birtokló rétegek, a régi államgépezet, az érdekvédelmi szervek, a közigazgatás rokonszenvére, és szolgálataira, a másik pedig kitűnő nemzetközi kapcsolataira s a hazai véleményformáló körök nagy részének teljes szolidaritására. A kormány mindennek az ellenkezőjére. ’94 nyarától azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. A mai koalíció mindenre feljogosító kétharmados parlamenti többsége mellé egyre masszívabban társul az előbb felsorolt valamennyi direkt és indirekt hatalmi pozíció, az ellenzék viszont reménytelenül megosztott és szegény. Fő ereje, az MDF elveszítette kiemelkedő államférfiúi kvalitásokkal rendelkező karizmatikus vezetőjét, majd két évre rá pártelitjének jobbik felét. Antall az egész mérsékelt ellenzéket újraegyesíthette volna, Lezsák csak egy párt, a sajátja megosztására volt képes. Megbukott Orbán és a Fidesz integrációs kísérlete, a Polgári Szövetség is. A jobboldal súlypontja ma nem középen, hanem a szélen van: nem a Torgyán-féle szélsőség nyomult be a perifériáról a centrumba, a középerők sodródtak onnan egyre kijjebb. Az ellenzék anyagi csődben és tömegkommunikációs karanténban csücsül, elzárva a kormánnyal szembeni eredményes alternatívaállítás valós esélyeitől. A pártpolitikában tehát nyugati értelemben nem beszélhetünk pluralizmusról. Helyette - Rákosi totális és Kádár monopolista változata után - kiépült az egyközpontú hatalomgyakorlás harmadik formája: a hegemonisztikus. ...és a gazdaság Lássuk ezután az öltöny altestet fedő darabját, a gazdaságot. Messziről nézve itt sincs semmi hiba, az egykori durva csizmanadrág szépen élére vasalva. Magántulajdon, piac, privatizáció. Ám az Antall-kormány törekvései e területen is plurálisabb viszonyok megteremtésére irányultak. Arra, hogy a volt szocialista rendszer óriási előnyöket birtokló gazdasági és politikai elitje mellett valamilyen arányban más rétegek is szóhoz jussanak. A kárpótlás révén az egykori tulajdonosok, az Országos Kisvállalkozás Fejlesztési Iroda, a Vállalkozásfejlesztési Alapítvány, az E-hitel, a Start-hitel, az Állami Hitelgarancia Alap segítségével pedig az utóbbi évtizedek és évek alulról induló vállalkozói. Ma effélének nyoma sincs. Az új kormány meghirdette a készpénzes privatizációt, ami azt jelenti, hogy komoly állami vagyonhoz immár kizárólag a hazai és külföldi nagytőkés körök juthatnak. Mindez kemény fogyasztáskorlátozó, valamint pénzügyi és szociális megszorító intézkedésekkel társulva a kis- és középvállalkozások sorozatos csődjét, s a bérből élők derékhadának gyorsuló lecsúszását eredményezi. A középosztályosodás, a polgárosodás folyamatának elakadását, sőt visszafejlődését. A végeredmény: világgazdasági integráció, multinacionális vállalatok, szűk körű, nyugati életnívójú elit s a mindenből kisemmizettek harmadik sőt „negyedik” világba átömlő tengere. Az ún. „latin-amerikai” modell, Gróh Gáspár hívta fel a figyelmünket arra, hogy az anyagi, szellemi és politikai javak végletes és egyoldalú koncentrációját megvalósító kettészakadt társadalom hozzánk a latin-amerikainál jóval közelebb eső példája a régi (és a mai) Oroszország vagy a Balkán. Nem kell tehát átkelnünk az óceánon, ha a mai magyar társadalmi tendenciák analógiáit keressük, elég egy kicsit keletebbre tekintenünk. David Stark amerikai szociológus már 1990- ben megjósolta, hogy a nemzeti polgárság újjászületése helyett a régi bürokratikus oligarchia jól kiépített uralma fog megvalósulni Magyarországon. A privatizáció szerinte „nem a tervtől a piachoz”, hanem „a tervtől a klánhoz” vezet. Igaza lett. A magánosítás nálunk ma a gazdasági, társadalmi és politikai központosítás eszköze. Az állami vagyon közelébe férkőzni - a már meglévő vagyon birtokában - csakis a politikai szférán keresztül lehet. Közvetítők, támogatók és patrónusok révén. Épül a kliensrendszer, s egyre szorosabb szálakkal fonódik össze a gazdaság, a pártpolitika és az államigazgatás szférája, újra. A pártállam lazább, ha tetszik, kapitalista kiadásaként. Mindezt súlyos tévedés az egykori nyugati eredeti tőkefelhalmozáshoz hasonlítani. Az ugyanis a termelés szférájában zajlott, s a polgárosodást segítette elő. Ami itt és most történik, az nem a termelés, hanem az elosztás (pontosabban a leosztás) ügye, s nem a polgárosodás folyamatát, hanem annak ellenkezőjét erősíti. Valamikor hatalmas államosítás alapozta meg a monolitikus gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális berendezkedés első, zárt korszakát a kommunizmus céljai nevében és intézményei révén. Ma épp az ellenkezője: a privatizáció révén épül ki a monolitikus rendszer harmadik, legnyíltabb verziója a kapitalizmus égisze alatt. Kell-e ennél ékesebb bizonyíték arra nézve, hogy nem önmagában az intézmény, a forma, hanem a benne testet öltő tartalom határozza meg egy társadalom minőségét? De vessünk egy pillantást a polgári öltöny mellőzhetetlen darabjára, a kalapra is. Helyesebben arra, amit takar, ami alatta van. A mai magyar társadalom szellemi szférája - bár a megelőző szocialista időszakokhoz viszonyítva óriási nyitás történt - a nyugati országokéhoz képest még mindig (helyesebben már újra) központosított. Akár a tudomány, akár az oktatás, akár a színházi élet, akár a könyvkiadás, akár a média világát nézzük: a kulcspozíciókban mindenütt egy érdekcsoport térnyerését láthatjuk. Ez is szorosan összefonódik a pártpolitika és a gazdaság szférájával, ha nem is pont ugyanazzal, amelyikkel a privatizációnál találkoztunk. Az jobbára az MSZP és a termelői, ez inkább az SZDSZ és a bankszektor területe. (E kettő persze szintén összefonódik, ellentéteken és harcokon keresztül. Régen úgy mondták volna: dialektikusan.) Vegyük példának a sajtót. A Rákosi- és a Kádár-rendszerben nem volt ellenzéki lap. Antall idején a túlnyomó többség az volt, a Horn -rendszerben viszont csak kvázi-ellenzéki lapokat találunk. Azokat, amelyeket meghagytak, afféle rezervátumként. (Az Új Magyarország az ellenzéki vadrezervátum, a Magyar Nemzet a szelíd.) Számos eszköz - főként anyagi - van a gazdasági, társadalmi, politikai és szellemi szférát uraló csoport(ok) kezében, hogy e rezervátumok határait saját maguk jelöljék ki. Végül... A kép, amit ebben a kis írásban felrajzoltam, az egyközpontú Magyarország harmadik kiadásának képe, bizonyára sokakat meghökkent. Egyeseket tán el is szomorít. (Remélem.) Csakugyan jobb lenne egy plurális Magyarországon élni. Jobb lett volna. De hát az élet s a történelem - főleg a miénk - már csak ilyen. Kevesebbel kell beérni. Mert aligha kétséges: amennyivel a Kádár-rendszer élhetőbb, elviselhetőbb, jobb volt Rákosi terrorista uralmánál, körülbelül annyival élhetőbb, elviselhetőbb, jobb (bármilyen rossz is!) ez a mostani a Kádár -rendszernél. Ahogy annak idején épeszű ember nem vágyta vissza Recsk, az ávó és az internálótáborok világát, ma ugyanúgy nem kívánkozhat az egypárti diktatúra és a szovjet megszállás közegébe. A rendszerváltoztatás antalli kísérlete négy év alatt nem vihette át Magyarországot a monolitikus és a pluralisztikus társadalmat elválasztó határon. De hogy közelebb vitte hozzá, azt aligha lehet kétségbe vonni, s ne feledjük el azt sem, micsoda óriási különbség van az 1958-as és a ’85- ös Kádár-rendszer között. Az idő nem áll meg 1996-ban sem, s a mozgástér (bármily kicsi is) ma sokkal nagyobb, mint akkor volt. Ám a szándékok és törekvések mozgástere, amelyek mégis az európai, a nyugati, a plurális Magyarországot akarják. Mert a jelen helyzetet adottnak kell elfogadnunk, ha megcsalni, becsapni nem akarjuk magunkat. De belenyugodni ebbe nem szabad. (A szerző írását vitaindítónak szánjuk) Debreczeni József Harmadik kiadás INFORMÁCIÓKÉRŐ LAP CEBA Hungary Kft. Magyarországi Koordinációs Központ 7401 Kaposvár, Pf. 162 Telefon: (82) 319-605 Fax: (82) 313-311/128 INFORMÁCIÓT KÉRÜNK □ Magyarország Megyei Kézikönyvei® sorozat A sorozat önálló kötetekben mutatja be Magyarország megyéit és a fővárost Tartalma: településismertető, megye gazdaságának bemutatása, közéleti-közszolgálati, idegenforgalmi, gazdasági adattárak, megyei ki-kicsoda, és még sok más témakör szerinti csoportosítás. A megyék és a főváros kézikönyvébe bármely szervezet, vállalkozás kérheti megjelenését, hirdetést és reklámot helyezhet el □ Kérjük felvételünket______________________________________ megye kézikönyvébe. Kérjük küldjék meg ajánlatukat. □ Megrendeljük a Magyar Településfejlesztés elmélete és gyakorlata (2000 Ft) □ Magyar önkormányzatok adattára (5250 Ft) □ Magyar Közszolgálati adattár és cégkatalógus (4000 Ft) kiadványokat (postai utánvéttel) □ Mindhárom kötetet együttesen (8250 Ft) Megrendelő:________________________ Címe:______________________________________________ Faxszáma: Ügyintéző: __________________________________________ OPEL -0- GOMBOS Ez az év is jól végződik, mert ha még idén, 1996. XII. 31-éig veszi át új OPEL-jét, akkor a KAMAT és a KEZELÉSI KÖLTSÉG 0% akár 36 havi futamidőre! Sőt! Használt autóját beszámítjuk a vételárba, és új ASTRÁ-jához 1997. március 31-ig érvényes kötelező biztosítást adunk ajándékba. És ez még nem minden! Azon vásárlók között, akik 1996. december 31-ig átveszik új OPEL-jüket, 1997. január 6-án 300.000 Ft értékben GAXFIP GENTLEMEN'S ajándékutalványt sorsolunk ki, hogy az új év is jól kezdődjön! 1039 BUDAPEST, Szentendrei út 237. Tel.: 250-4765, Fax: 188-8325 essze 1996. NOVEMBER 2. SZOMBAT Egyre többen vagyunk, akik a piacgazdaságot komolyan vesszük ISMERJÜK MEG EGYMÁST! A számviteli törvény amúgy is előírja az éves beszámoló közzétételét, hát ne rejtsük véka alá teljesítményeinket! A Magyar Hírlap a NOVORG-gal együttműködve ez évben is biztosítja ehhez a nyilvánosságot! Az őszinteség a bizalom alapja, amelyet 400 000 olvasónkban kelthet fel! Bizonyára fontos üzleti partnerei is közöttük vannak, hiszen nem véletlen, hogy Ön is olvasóink közé tartozik. Ha éves beszámolójának közzétételét ránk bízza, ezzel azt jelzi, hogy: • az Ön cége európai színvonalú • korrekt üzleti partner, aki komolyan veszi kötelezettségeit • értékeli a nyilvánosság szerepét • hosszú távon építi cégét • nem fél a megmérettetéstől Mi a magunk részéről ehhez azzal járulunk hozzá, hogy • a hirdetési tarifák töredékéért biztosítjuk Önnek a nyilvánosságot • a közzététel tökéletesen megfelel a számviteli törvény előírásainak • levesszük az Ön válláról a nyilvánosságra hozatal minden gondját • a közzétételben mi rendelkezünk a legtöbb tapasztalattal • ha bármely okból adós maradt a korábbi évek beszámolóinak közzétételével, most az aktuálissal együtt kedvezményes áron erre is lehetőséget nyújtunk Részletes tájékoztatásért ■ hívja fel a NOVORGI információszolgálatát: I 204-4272. vagy kérjen írásban I vagy faxon tájékoztatást. I Címünk: 1117 Budapest, I Prielle Kornélia utca 19-35. I Telefaxszámunk: 204-4273 Mini Hírlap 1087 Budapest, Kerepesi út 29/B Telefon és fax: 210-3727 ifik Oktatási Stúdió INTERAKTÍV MULTIMÉDIA-FEJLESZTŐI TANFOLYAM INDUL november 18-tól, alapfokú számítástechnikai ismeretekkel rendelkezők számára. Előadók: Gerényi Gábor, Kovács István, Nyírő András, Pereczes Zsolt, Posta Pál, Szakadát István, Szigeti András, Yasar Meral. Előadások hétfőn és szerdán 16 órától 20 óráig. A két hónapos tanfolyam díja: 60 000 Ft. Jelentkezés és felvilágosítás: 1087 Budapest, Kerepesi út 29/B. Tel./fax: 210-3727