Magyar Hírlap, 1997. január (30. évfolyam, 1-26. szám)

1997-01-18 / 15. szám

8 Magyar Hírlap RIPORT Meghalhat-e egy kórház? Mindennek megvan a maga kezdete, közepe és vége, a történeteknek éppúgy, mint a kórházaknak. De vajon ha valaminek vége van, az nem a kezdete-e egyben valami másnak? Nem nőnek-e ki új történetek a régiből? Lehet-e pontot tenni valaha is a mon­datok végére? Vagyis: nem érnek-e egymásba a dolgok kibogozhatatlanul, megfejt­hetetlenül és mégis nyilván­valóan? Amikor tehát a Ba­lassa kórház bezárásáról be­szélünk, tulajdonképpen ne­héz eldönteni, egy eljövendő új életről beszélünk-e, vagy egyszerűen a halálról. És kü­lönben is: meghalhat-e egy kórház egyáltalán? Az ember, különösen ha oknyomozásba kíván kezde­ni, nem árt, ha készül. Oda­megy például a Balassa kór­ház Vas utcai főbejáratához, elolvassa az üvegre ragasz­tott papírt, mi­szerint a be­járat ezentúl a Szentkirályi utca felől esik, számba veszi, hány ablakon van lehúzva a redőny félig, hányan egé­szen, szemre­vételezi a va­kolatát pergető homlokzatot, talán még a tovasiető járóke­lők arcát is, mely valahogy szürkének és zártnak tűnik ilyenkor, megnézi a kaput belülről kitámasztó fadúco­kat (és kissé csalódott, mint­hogy azt mondták neki, azo­­ kat a kapukat „effektive be­ hegesztették”), aztán­ a kezé­ben szorongatott lapok kö­zött turkál. Kisvártatva meg­tudja, hogy a dr. Pajor-féle szanatórium és vízgyógyinté­zet, melyet 1904-ben adtak át a fővárosi közönségnek, nem volt semmiség annak idején. A feladat, mely a tervező előtt állott, nehezen volt megoldható, hiszen a telek zárt sorban feküdt, egy sza­natóriumnál pedig a levegő és világosság a fő dolog. Az ember ezt helyeslően veszi tudomásul, miként bólint ar­ra is, hogy az első emelet ut­cai részét az igazgató magán­lakása foglalta el, a többi részt és az emeleteket hetven betegszoba. Ez így van rend­jén, nyugtázza, miközben ol­vassa, hogy az épületben ké­sőbb pártiskola működött, majd a falak görög menekül­teknek is otthont adtak, míg létre nem jött az éppen most eltűnőben lévő Balassa kór­ház. Csak hát, áll sután az ember a piszkosszürke falak előtt, csak hát ezek a papí­rok, az, hogy a mázoló- és szobafestőmunkát Steinhausz és Köbler végezte, a redőny­­munkát pedig Magaziner La­jos készítette, még mindig nem válaszolnak a kérdésre. Mert a kérdés az, hogy ki­­lencvenkét évvel mindezek után miért zárnak be egy kór­házat. Az ember pedig csak megy körbe-körbe, a Vas ut­cából a Szentkirályi utcába, majd a Szentkirályiból a Vas­ba, és máshová is, mindenho­vá, és azon gondolkozik, erre vajon ki fog válaszolni. Az igazgatónő szerint a legutolsó beteget december huszadikán szállították el a kórházból, ugyanazon a na­pon, amikor a legutolsó ha­lottat is elvitték onnan. A fő­város egészségügyi bizottsá­gának elnöke ugyan valami­korra „december közepére” teszi ugyanezt a dátumot, mások „december végéről” beszélnek, a portásnő pedig egyenesen „január másodi­­kát” mond, Csáki Vilma azonban ellentmondást nem tűrő hangon bizonygatja, a dolog huszadikán történt. Előtte az asztalon egy tányér­ban négy alma van, és ott lesznek az almák még két nap múlva is, mikor vissza­megyünk, ugyanott, ugyan­úgy, mintha semmi nem vál­tozna ezen a világon, csak ezt a kórházat csuknák be. - Kapitány vagyok a süllyedő hajón - mondja az asszony, aki azon dühöng, hogy revizorokat küldtek a nyakára, mert állítólag a fel­számolás során elkótyave­tyélték a felszerelést. - Elszámolás az... - vág közbe Kertser Tamás, az egy­kori műszaki osztály egykori vezetője. - Felszámolás. Egyébként mindegy. Az asszony hangja nem is csalódott, inkább fáradt. Las­san, fásultan beszél a végna­­pokról, mintha egy idegen történetet mondana, amihez semmi köze sincs. Mintha nem a Vas utcában szüntet­ték volna meg egy éve a sebé­szetet, az intenzív osztályt és a szülészetet, hanem a Hol­don, mintha nem a Balassa kórház tartotta volna fenn magát egy ideig a felszerelé­seinek eladásából, hanem a Rotschild-bankház, mintha nem itt kaptak volna az alkal­mazottak két héttel később fizetést, és mintha nem en­nek az intézménynek lett vol­na 57 milliós tartozása szep­tember végén. Aktív ágyak­ról magyaráz ez a szemüve­ges asszony, aki gazdasági ve­zetőből lett megbízott igazga­tó, költségekről, arról, hogy november 4-én egy döntés jött a fővárosi önkormány­zattól, mely betegfelvételi ti­lalmat rendelt el. Olyan ide­gen, amit mond, és mégis oly ismerős, hiszen tulajdonkép­pen tucattörténet az ilyen, csak most épp egy Balassa nevű kórházzal esik meg, hogy tönkremegy itt valami, elromlik, felszámolják, elad­ják, megszüntetik, az ember néha úgy érzi, az egész élet erről szól itt, Kelet-Közép- Európában, vagy hol a fe­nében, hogy lassan tönk­remegyünk, megszűnünk, felszámol­nak, eladnak, hogy lassan elromlik ez az egész, menthetetle­nül, gyógyíthatatlanul. - A végén már csak idő­sekből állt a betegállomány - mondja Csáki Vilma, és az al­mákat kezdi nézni. - Novem­berben értesítettük a hozzá­tartozókat, kit hová szállí­tunk. Még hétfőn is kerestek valakit, aki július 19-én halt meg. Ilyen az élet. Erre már Kertser úr is bó­lint, a műszaki osztály veze­tője, akinek megszüntették az osztályát, márpedig mit vezessen akkor egy osztály­­vezető. Kertser úr mellett persze még 379-en kapták meg a felmentésről szóló ér­tesítést, közülük 35-en meg­bízási szerződéssel dolgoz­nak tovább, bútort tologat­nak, a kartotékokat gyűjtik össze, osztanak és szoroz­nak, bérszámfejtenek, végzik mindazt, amit még lehet és kell végezni ahhoz, hogy a Balassa kórház mindörökre eltűnjön a Vas utcából. Míg tehát az egyetlen megmaradt státust Csáki Vilma tölti be február 28-áig, addig Kertser Tamás a „földönfutást gya­korolja”, és gyakorolják va­lószínűleg jó néhányan még rajta kívül. Ők lehetnének a vesztesek, ha már vesztesek­ről kell beszélni. A négy or­vos, aki még nem tudott elhe­lyezkedni, és most kényszer­ből egy magánrendelő nyitá­sát tervezi, néhány ápolónő, Alterné, a takarítónő, Faragó Barnabás ápolásasszisztens, akinek még senki nem kínált munkát, sőt furcsamód Hor­váth Ferencné kézbesítő is a Kis József utcából. Horváth­­né tudniillik érszűkületes, és nemrég azt nyilatkozta, hogy ő az orvosát, aki elsejétől a Bajcsy-Zsilinszky Kórházban dolgozik, követni fogja. És máris elképzeljük Horváth­­nét, amint taxiba vágja ma­gát, mert úgy látszik, van macska- és kutyatermészetű beteg, olyan, aki a kórházhoz és olyan, aki az orvosához hű, és az asszony az utóbbi cso­portba tartozik. Tehát taxizik Horváthné egyszer, kétszer, háromszor, aztán szépen be­lerokkan, nem bírja tovább. Úgy kell neki, minek urizál annyit, jegyzi meg talán a házmester kapuzáráskor a földszint kettesnek, aki meg helyesel, és tudja ezt Hor­váthné is, hogy úgy kell neki, és tudja mindenki, hiszen ép­eszű ember ilyet nem csinál, nem teszi tönkre magát szántszándékkal, de hát ép­eszű ember érszűkületes sem lesz, ha rajta múlik. Szóval vesztesei, igen, vesztesei min­denképp vannak a Balassa kórház bezárásának. A portásnő először nem akar beengedni. Ott állunk szerencsétlenül a portásfülke ajtajában, és nézzük, hogy gesztikulál ez az asszony, hogy csippent aprókat a sze­mével. Odabent pállott a le­vegő, az ablakban Sokol rá­dió lóg egy szögről, egy szek­rényen Jupiter tévé áll, sze­münkkel szinte már keressük a műbőrrel borított ülőkéket meg az olajoshalkonzervből átalakított hamutartót. Enge­dély kell, értsük meg aztán, mégpedig írásban, toldja meg az őrzóvédős fiú. Az udva­ron, hátul liftajtó nyitódik, aztán csukódik újra, és nyitó­dik és csukódik tovább, per­ceken át, mintha ebben a ha­lott épületben még lenne va­lami élet, a háromszázhatvan ágy hiába van összehordva egy terembe, a műszereket hiába adták el, a dolgoknak van valami önmozgásuk, ahogy a halottak szakálla is nő tovább. Nyitódik és csu­kódik a liftajtó, mint aki nem akar tudomást venni arról, hogy vége valaminek, annyi­ra vége, hogy még a telefon­ba is úgy jelentkezik be egy férfihang: „tessék, volt Balas­sa kórház.” Másnap persze van enge­dély, és van idegenvezetőnek Kertser úr, nincs viszont por­tásnő. Helyette egy fekete hajú srác magyarázza, hogy délelőtt megint itt volt egy mentőautó.­ ­ Nem tudnak leállni, pe­ dig már annyiszor mondtuk nekik. Néha még a betegek is visszajárnak. Néhány perccel később már a folyosókon lépkedünk, bezárt, lepecsételt ajtókat ha­gyunk magunk mögött. Kert­ser úr szomorú. - Kísértetház - mondja. - Nem is értem, miért éppen a Balassát választották. Jártam a Szent Imre kórházban, az „A” épületben. Mit mond­jak? Ez egy Hilton ahhoz képest. Végigsimít az arcán. A le­vegőben valami fojtó szag terjeng, a fertőtlenítők, gyógyszerek szaga, a betegsé­gek szaga, az emberi szenve­dések szaga, ami most tömé­nyen üli meg a szobákat.­­ Ha majd kiszáradnak a szifonok a vécében, ne tudják meg, milyen lesz akkor. A fűtés viszont működik, magyarázza Kertser úr, ne­hogy szétfagyjanak a vezeté­kek. Megyünk körbe az épü­letben, ez az északi szárny, ez a déli, tudjuk meg. Az aulá­ban aztán meglátjuk a műbőr bevonatú székeket, amit az előbb hiányoltunk. Minden kong, minden üres egyéb­ként, egy pálma kék mű­anyag hordóban áll, a bejára­ti porta üres fülkéjében szö­gek állnak ki egy táblából, kulcsok nélkül. Nem tudjuk miért, de az egyetlen telefon­­fülkéhez lépünk. 267-3703, olvassuk, és ahogy leemeljük a hallgatót, búgni kezd a ké­szülék. Egyszerre szomorúak leszünk, de valahogy olyan nagyon és megmagyarázha­tatlanul, kezünkben ezzel a búgó hallgatóval, a telefon­nal szemben, melyet hiába hív bárki, nincs aki válaszol­jon. Olyan ez, mint azok a ja­pán katonák a dzsungelben, jut eszünkbe, a japánok, akik nem tudták, hogy vége a há­borúnak, és csak álltak és várták az ellenséget, tették a dolgukat, mert nem mondta senki, ne tegyék. - Kísértetház - mondja is­mét Kertser úr. Ha valaki igazán szívén vi­selte ennek a kórháznak a sorsát, akkor az a VIIl. kerü­let alpolgármestere, mondták. Csaplárosné dr. Ratkó Éva pedig helybenhagyólag bólint, igen, ő szívén viseli a dolgot. A környék kilencvenezer la­kosának egyharmada nyugdí­jas, mindenki körömszakad­táig harcolt, hogy a kórház megmaradjon. Nem véletlen, hogy még tüntettek is ta­vasszal az emberek, meséli az alpolgármesterné, és hangja megkeményedik egy kicsit. - Finoman és nőiesen szól­va állati pipa lettem a döntés­től, amit a főváros november 28-án hozott. Sikerült jól összevesznünk mindenkivel, de hát a felháborodás jogos. A közgyűlés mindenesetre megbízta Demszky főpolgár­mestert, hogy március 31-éig terjessze elő az épülettel kap­csolatos elképzeléseket. Szó­val valami lesz, de hogy mi, azt nem tudni. . Egy viszont biztos, se szál­loda, se gyorsbüfé, ezt igyek­szik a főváros egészségügyi bizottságának elnöke, Gerő Gábor is leszögezni. Mert el­terjedtek ilyen hírek is, sőt, még vadabbak, föld alatti ga­rázsokról, parkról, áruházról, vagy éppen arról, hogy az épületet külföldieknek akar­ják átjátszani, azért kezdték már el a felújítást is. Mindenképpen ágazati hasznosítású marad a Balas­sa, bár valószínűleg inkább szociális célokat fog szolgál­ni. A kórház betegeit el tudja látni Budapest megmaradó intézményhálózata, az Erzsé­bet kórház, a Péterfy kórház vagy akár a klinikák. Sajnos azonban döntenünk kellett, és tudják, olyan ez, mint az amputáció. Igyekszünk minél kisebbet vágni. Gera doktor pedig a kezé­vel is mutatja hozzá, milyen kicsi is az a vágás, aminek Ba­lassa a neve. Épp csak szét­nyitja a hüvelyk- és mutató­ujját, úgy meséli, a kórházat tulajdonképpen a ’80-as évek végétől be akarják zárni. Ha­sonlót terveztek a Schöpf-Mé­­reivel meg a budai gyermek­­kórházzal. Egyszerűen nem megy másképp. És Gera dok­tor az antibiotikumokról me­sél, meg a rövidebb gyógyu­lási időről, ágyfeleslegről, hisz sokszor nem egészségügyi, hanem szociális célzattal fe­küdtek egyesek a kórházban, pénzügyi nehézségekről be­szél, elavult épületről. Még mindig szétnyitott ujjakkal magyarázza, az állástalan or­vosokat talán felszívja a házi­orvosi hálózat bővítése, az ápolónők biztosan találnak majd munkát, Csáki Vilma pedig, aki azt mondta, soha többé nem akar ezek után az egészségügyben dolgozni, meggondolja magát. Egyedül a Balassa kórházról nem esik szó többé. Az a kórház már eltűnt, mintha nem is lett vol­na, mintha csak a betegek fejében létezne ezek után, meg néhány orvoséban, meg ott, azokon a kartonokon, amiket nejlonszatyrokba tet­tek, hogy aztán ki tudja, mi­kor vegyék elő őket megint. Egy szóval vége ennek a kór­háznak, vége bizony, és ez baj, vagy nem az, most nem szá­mít. Tudomásul kell venni a helyzetet, a valóságot, és mint az orosz munkásfilmek hősei, szemünket illene egy szebb jövőre vetni, hiszen va­lami azért lesz a Balassa he­lyén. Mikor is? - Ha minden jól megy, jövőre. - Nézze csak, mama - mu­tat az őrző-védős srác ki az ajtón. A portásnő nem mozdul. - Nézze csak, jöjjön már! - Na, mi van? Az asszony feláll és körbe­pillant az udvaron. A túlolda­lon a liftajtó még mindig nyí­lik és csukódik. - Hát a lift. Hogy ki és be. És a srác mutatja, hogy hogyan ki és hogyan be a liftajtó. - Ja, csak ez. Hát majd megunja. Ha meg megunja, abbahagyja. Egyszer minden­nek vége lesz. A srác figyeli a liftet, a sze­me mozog. Az ajtó pedig két perccel később, mintha tényleg megunta volna ezt a hiábavaló demonstrációt, mint­ha csak feladott volna egy har­cot, amit már rég feladott min­denki, nem nyílik ki többet. Akkor sóhajt egyet az őr­­ző-védés, és leül ő is. FALUSY ZSIGMOND Amikor a Balassa kórház bezárásáról beszélünk, tulajdonképpen nehéz eldönteni, egy eljövendő új életről beszélünk-e, vagy egyszerűen a halálról. Az utolsó kórterem utolsó ágyán az utolsó beteg FOTÓ: MTI - ASZTALOS ZOLTÁN És néha megjelenik ott egy zongorista Van zongoristájuk? Nincs zongoristá­juk? - kérdezte gyors egymásutánban a szakállas ember annak idején, amikor rejtélyes körülmények között megjelent a bárban. Kint esett a hó, bent egy puc­cos társaság hölgytagjai panaszolták épp, hogy poharaikkal nem férnek el az asztalon. A szakállas ember nagy lendü­lettel besétált az ajtón, kutyáját az egyik székhez kötötte. A kutya felborította a széket, a gazdája után akart menni. A férfi addigra keresztülvágott a kicsiny helyiségen, már a zongoránál ült, és ját­szani kezdett. Jól játszott, túl jól - mondja két évvel később a bár tulajdo­nosnője. Mindenki csak ült, és hallgatta meglepetten. Bárzongoristára lelni Budapesten, amint valamilyen bárban zongorás, nehéz vál­lalkozás. A bárokban nemcsak hogy nem játszik senki, de általában zongora sincs. Ott vannak ugyan a haverok, akik­nek mindenféle emlékeik vannak arra nézve, évekkel ezelőtt hol működött bárzongorista, de azok a helyek nagy­részt már nincsenek. Néhányan tudni vé­lik, hogy biztos van, ahol létezik ilyen, nem is beszélve a nagyobb szállodákról; ott külön jelzik, hogy a bárban zongoris­ta zongorái. Süppedős szőnyegek, állan­dóan cserélődő társaság, külföldiek - de törzsvendég, aki kizárólag a zongorista miatt járna vissza, sehol. Régebben, amikor még úri becsület­szóra lehetett italozni a kocsmákban, más volt a helyzet. Mint a két világhábo­rú között. Talán nem véletlen, hogy a pesti kávézók homályában Afrikáról ál­modó Rejtő Jenő regényeiben bohém aranyifjak gyakran kísérik magukat zongorán, spontán felindulásból ülnek a billentyűk mögé valami lebujban vagy akár az államtitkár fogadásán, és diva­tos kuplékkal meghódítják nem csak a hölgyek szívét, de időnként még a frak­­kos urakat is. Jules Manfred Harrin­­court, a Galamb gúnynevet viselő re­gényhős is úgy érzi: a marseilles-i kikötő kocsmáiban is érdemes zenélni a gengszterekből, matrózokból és munka­kerülőkből álló törzsközönségnek. Igaz, Galamb szájharmonikán adja elő a „Louis, a fűtő elhajózott az Új- Hebridákra” kezdetű számot, és időn­ként testi fenyítésben részesíti azokat, akik nem a kellő átéléssel viseltetnek a művészet iránt. Valószínűleg az íróról jutott eszembe a hely a Margit hídnál, Budán. Antikvi­tás, század eleji székekkel, asztalokkal, falra aggatott ruhákkal, ráadásul a sok régi dolog között van egy bárpult, ahol sört csapolnak, mellette és rajta meg tárgyak, amelyeknek a bárpulthoz gya­korlatilag semmi közük. Erre kanyaro­dik a tizenhetes villamos, amikor éppen tud kanyarodni, mert az utasok eseten­ként együttes erővel kénytelenek kide­ríteni, ki parkol épp a síneken. Emlé­keztem, hogy zongorázott ott valaki, amikor legutóbb arra jártam. A nők, úgy tűnik, pontatlanok, legalább­is ez az egy, ezen az estén az. Várok hát, előttem egy pohár ital. Innen, a mély, kényelmes karosszékből belátni az egész helyiséget, a négy-öt asztalt, amelyeken éppen csak elfér néhány korsó sör, körü­löttük a legkülönfélébb ülőalkalmatos­ságokat, a vitrinben halmozódó porce­lánbabákat, maszkokat és dísztárgyakat, valamint a napernyőket, a bárpultot, és a bárpult mellett a zongorát. Mindenre lehet alkudni, de sokan vannak, akik nem alkusznak, csak szé­pen a zsebükbe pakolják azokat a dol­gokat, amik beleférnek egy zsebbe. A szakállas ember hamarabb érke­zik, mint a nő, igaz az utóbbinak ment­ségei lesznek. Még javában azon mor­fondírozom, mi lehet az a Togal tablet­ta, amit a fejem fölötti ósdi plakáton fia­tal hölgy ajánl a fecskefrizurás, Derrick külsejű férfinak, amikor megjön. A fo­gasra akasztja kabátját, azután megint a fogasra akasztja a kabátját, így télvíz idején ugyanis többet hord egymás fe­lett. A zongorához ül, és nem igazán tudni róla, itt ő most hivatásos zongoris­ta, vagy csupán egy vendég, akinek zon­goráim támadt kedve. Két évvel ezelőtt, amikor a férfi benyi­tott a hóesésből, Viky, az egykori modell, a Calgary bár tulajdonosnője sem tudta eldönteni, miről van szó tulajdonképpen. A szakállas ember a zongoránál termett, a tulajdonosnő meg állt némán a pultnál, és a puccos vendégek is elhallgattak. Ga­lambbal ellentétben, aki zenei hírnevét elsősorban azzal alapozta meg, hogy úgy vágta szájon a vitorlamestert, hogy az le­nyelt vagy negyed font bagót, a férfinak elég volt csupán zongoráznia - nincs azon mit nem érteni, hogy valaki zongo­rázik, ha a zongora ennyire jól szól. A zongoristáról aztán szép lassan ki­derült, hogy Fáy Andrásnak hívják, számtalan dal és zenekari mű szerzője; a rádióban szerkesztett sokáig, rendezte a sanzonesteket, dalaival népszerű elő­adók lettek valóban népszerűek. A bár közvetlen közelében lakik, és esténként lejár zongorázni azóta is a jogászok, szí­nészek, művészek és bohémek klubjába, ahogy az ajtón hirdeti a felirat. Alkal­manként, amikor olyan a hangulata. Fáy András éjjel fél kettőig zongorát. Mindent, amit a bárban ücsörgők akar­nak. Játszik kuplét, sanzont, saját szer­zeményt, dzsesszt. Énekel szerelemről, barátokról, és mosolyról, amelytől kisi­mul a rét. Két fiatal kérésére előadja a New York New Yorkot, mindkettőt; azt, amelyet ismernek, és azt, amelyiket nem. Musicalekkel folytatja, a Hello Dollyval például, meg az Ének az eső­ben címadó dalával. A zongorán, a bil­lentyűk fölött a kisebbik lánya fényké­pe, cigaretta, és a Jazz Book. Nem kevés dollárért szerezte be, és már ideje lenne beköttetni, mert lassan szétesik - mond­ja, miközben egy számot keres. A dzsessz régi szerelme, gyerekkorából, amikor a zene mögött itthon ideológiai megfontolásokat kerestek. A könyvben minden benne van. Illetve majdnem. Fáy Andrással azt beszéljük meg, hogy másnap találkozunk, aztán nem jön össze. Viky szerint megesik vele, hogy nincs hangulata, van, hogy néhány napig nem is látják, aztán megjelenik új­ra, és zongorát. Fáy András irreálisan hasonlít arra, amilyennek egy zeneszer­zőt elképzel az ember. Azt azért nem le­het mondani rá, hogy a Fülig Jimmy féle divatot követné, de tény, hogy nagyon beleillik a bohémek klubjába. Amikor játszik, mosolyog, kerek szakálla eszes, a szeme nevet. Időnként a kisebb kabá­tot veszi a nagyobbra, amiben lehet, hogy igaza van, talán az egyik leglényeg­telenebb dolog, melyik kabát van fölül... Úgy kezdtem, mint más, megszülettem, pelenkáztak - meséli egy héttel később, amikor sikerül végre beszélgetnünk. Gyerekkorából van egy pikáns képe: a Balatonon készült, térdig áll a vízben, szappanhabba öltözve, miközben a ne­velőnő a haját mossa. Ezt említi, meg a rádiót. Volt egy doboz Marklinje, abból épített magának kiskorában mikrofont, mert rádióbemondó akart lenni; az egész család pisszenés nélkül feszengett a szobában, a mamának meg időnként zongoráznia kellett, mialatt beolvasta a mikrofonba a híreket, és műsorismerte­tést tartott. Később aztán megvalósult az álma, szerkesztőként dolgozott a rádiónál, de bemondó sohasem lett, viszont másod­jára egy rádióbemondót vett feleségül, Zsuzsát. Zongorázni és klarinétozni tanult. Előbb a konzervatóriumban, aztán a ze­nei gimnáziumban, majd a főiskolán. A diplomája klarinétról szól, zenét szerez­ni 1957 felé kezdett. Mint klarinétos, ját­szott a főiskola zenekarában, a KISZ együttesében, de 1961-ben már saját ze­nekarával muzsikált a Bristol szállóban. Előtte azonban ott volt még az Operett kamaraszínházának, a Blaha Lujza szín­háznak a zenekara. A színészek, akikkel megismerkedett, meghatározó élményt jelentettek neki. Szabó Ernő például, és a két Latabár, vagy Gombos Kati, Zen­­tai Anna, Kovács Ibi, Sennyei Vera. Látta, hogyan készül az előadás, ho­gyan ugratják egymást a színészek, és hogyan „temetik el” a darabot a sokszá­zadik előadás után. Azután következett a tánciskola, és a különféle bárok, eszp­resszók, mert akkoriban szinte minden­hol volt zongorista, vagy esetleg egy egész szalonzenekar. Saját együttese csak ezután lett. Akkor azonban már részben megva­lósult a régi álma: rádiózott. 1959-ben kezdte, mint zenei forgató a rádiójáté­kok alá keverte a különféle számokat. Alkalmanként dolgozott csak, egészen 1967-ig, amikor behívatták, és nekisze­gezték a kérdést, érez-e kedvet ahhoz, hogy egy évre szerződést kössön. „Elállt a lélegzetem” - mondja Fáy András. Indult a táncdalfesztiválokon, hang­szerelte a dalokat, a szöveget Szenes Iván írta, Neményi Tamás vagy Rákosi János. Az előadók között volt Zalatnay Sarolta, Ambrus Kiry, Szűcs Judit, Poór Péter. Legszívesebben szimfonikus zenét hallgat, és örök szerelme marad a dzsessz, de kedvel minden mást: operet­tet, musicalt, sanzont. És írt is mindent: táncdalt, sanzont, dzsessz-számokat, mu­sicalt. Félig készen van már a Mátyás bo­londja című zenés mondajáték, amin Ba­­ranyi Ferenccel dolgozik, és vasárnap mutatják be a Lehel téri templomban a „Szép Magyar Liliom”-ot, amelynek szö­vegét Czigány György írta. A mű Gárdo­nyi regényére, az Isten rabjaira épül. Az az időszak, amelyre legszíveseb­ben emlékszik, a rádiónál töltött évek, ez 1981-ig tartott. Eleinte a könnyűze­nei felvételekkel foglalkozott, aztán ő lett a szerkesztője a Sanzon szemlének, a Sanzon albumnak, és ő rendezte san­zonesteket. Együtt dolgozott Balassá­­val, Körmendivel, Wolf Péterrel, Dar­vas Ferenccel, Viktor Mátéval, Dobsa Sándorral, akiktől tanult, és akiket sze­repeltetett a műsoraiban. Úgy lett vége, hogy betiltották, amit csinált - mondja. Fáy András időnként keserűen beszél. Máskor optimista. Látszik rajta, amikor a zongora mögött ül, és hallani a magnó­­felvételen is, azon a kétórás anyagon, amely ősszel készült a Fészek klubban, barátaival, akik akkor, mint régen is, a dalait énekelték, vagy együtt léptek vele színpadra. Ott volt Schütz Ha, Harango­zó Teri, Dobsa Sándor, és még sokak neve szóba került; olyanoké, akik már nem lehettek ott: Mensáros László, Szé­­csi Pál. A műsor után egy szál rózsával kö­szöntötték, ő pedig elmondta: ha egy nő jön vele szemben nagy csokor virággal, mindig arra gondol, hogy jaj istenem, milyen kedves... Ez volt az első alkalom, hogy valóban ő kapta azt a virágot. Miközben mesél, időnként megemlí­ti, hogy ki az, akit feltétlenül írtak bele a cikkbe, mert mindig kimarad, ki az, aki­nek legalább ennyivel tartozik. Egyre több név kerül a papírra, végül már ő is úgy véli, legalább egy könyv kellene ah­hoz, hogy mind beleférjen. A nagyobbik lányát, Mártát, azt mindenképpen­­ ké­ri. Meg a kisebbiket, Orsit, akinek fény­képe ott áll mindig a billentyűk fölött. Fáy Andrásnak hobbijai vannak, igaz, csak nemrég jött rá, hogy van neki ilyen. Az egyik az autóvezetés, bár jelenleg nincs kocsija, azért nagyon szeret vezet­ni. A másik pedig a kutyája, Szuszi, ame­lyik felborította a széket, amikor először jelent meg a bárban. A Calgaryt is na­gyon szereti, finom hely - mondja. Meg Vikyt, a tulajdonosnőt... még akkor is, ha veszekszik vele, amiért cigarettás. A törzsvendégeknek mind van törté­netük róla. Viky arról beszél, hogy zseni az öreg, miközben képeket szed elő a fiókokból, a tükör mögül, és a kezembe nyomja a vendégkönyvet. A mindenféle nyelven írt bejegyzések nem csak a hely­nek, hanem a zongoristának is szólnak. Valaki Rejtő Jenőt idézi a lapokon: „Az élet olyan, mint a nyári ruha mellénye: rövid és céltalan.” Fáy András szerint azonban van célja. És alkalmanként be­lefér egy átzongorázott este. SZENTGYÖRGYVÖLGYI ARNOLD 1997. JANUÁR 18., SZOMBAT

Next