Magyar Hírlap, 1997. január (30. évfolyam, 1-26. szám)

1997-01-04 / 3. szám

6 Magyar Hírlap Országunk állapota kritikus pontra érkezett, az életszínvonal évtizede stagnál, drámaian nő a ha­landóság. Bár a vezető politikusok fellendülést ígértek, most életszínvonal-csökkenéssel kell számolni. Miközben a reálbér egy évtizede nem emelkedik, a kormány mégis adóreformtól várja a gazdaság javulását. Vajon a csőd későbbre ha­lasztásáért hozzuk-e az áldozatot, vagy a fel­­emelkedésért? Száz állampolgár (közöttük: Balczó, Bauer, Bokros, Csurka, Demszky, Fekete Gy., Gaál, Kis J., Konrád, Lengyel, Magyar, Mécs, Rajk, Solt, Soós K., Tamás G., Tardos) írta mindezt 1987 őszén a Beszélőben a Grósz-kormány kibonta­kozási programjáról. A reformerek közül sokan a mai koalícióban főként tetteikkel „beszélnek”, bár szóban is: „a költségvetés a legkoncentrál­tabb kifejeződése gazdaságpolitikánknak”, és „ha ez a költségvetés jó az SZDSZ-nek, akkor nem értem, miről van szó” - olvassuk a Népsza­badság nov. 27-ei számában. Tényleg, ha össze­vetjük a felháborító 1987-es és a most elfogadott jó 1997-es költségvetés belső arányát, azt látjuk, hogy ma négyszer nagyobb a költségvetés összes kiadása, de tizenkétszer több a kamatterhe, te­hát arányában háromszor nagyobb az eladóso­dás költsége. A fogyasztói ártámogatás ma csak ötöde, a társadalombiztosítási kiadás (másfél millió elvesztett munkahely terhével) csak har­mada a tíz évvel ezelőttinek. A befizetések kö­zött kétszer akkora a fogyasztási adó, dupla a személyi adó, miközben a vállalatok adója keve­sebb mint fele.­­­­ A bőrünkön érezzük, mint alkalmazott, vállalkozó, nyugdíjas, fogyasztó, diák vagy beteg, hogy egyre üresebb zsebből fizetjük a korábbi állami feladatok költségét is. A hazai sajtót elborítja a pénzhiány témája, depressziót töltve az olvasóba, de külföldről magyar sikerpropagandát importálnak a politikusok, mert az ott lecsapódó jövedelem tényleg örömteli. A hazai vállalkozások elképesztő hányadban mennek tönkre, a kis-közepesek hitelállománya töredékére zsugorodott, és nagy üzletté vált az adóslevelek, felszámolási vagyonok kereskedelme.­­­­ A hajdani protestáló mai felelős politikusok a stabilitás jegyében szűkített, azonban minden eddiginél bizonytalanabb költségvetést, a romló életfeltételeket tekintik mégis a jövőbeli sikerek alapjának. A paradoxon megértéséhez tekint­sünk ki a világba, mi történt ott, ahonnan a mai tanácsadók jönnek, ahová a hajdani kádári ellen­zék mai figyelő tekintetét veti. A pénz metamorfózisa Virradat után világszerte egymillió ember - hát­rahagyva a természeti világot - számítógépes játszmába kezd, csupán pénzt ad-vesz, hogy saját számlájára minél többet gyűjtsön - írja David C. Korten harvardi professzor a Tőkés társaságok világuralma című, most a Kapu Kiadónál magya­rul is megjelent alapművében. Ez játék, de a kö­vetkezmény komor valóság. A számlákon ugráló pénznek nem célja társadalmilag hatékony va­gyon teremtése, ellenkezőleg, az sikeres, aki mi­nél többet tud kivonni a termelésből, az ember szolgálatából, és minél nagyobb hányadot kon­centrál. Ezt a pénzt is dollárnak, márkának, jen­nek hívják, de egyáltalán nem olyan, mint az, amit mindennapi életünkben használunk. Századokon át kis nemesfém darab volt a cse­reeszköz, majd az aranyat széfbe zárták, és csak a róla szóló igazolójegy, a papír(pénz) forgott. Fort Knoxban őrizték azt az aranyat, melynek minden unciája 35 dollárt ért, és a bretton-wood­­si egyezménnyel a konvertibilis világ pénzügyi rendszerének fedezetét képezte. Mivel az ameri­kaiak - nem kérdeztek mást - túl sok dollárt nyomtattak, nőtt a veszély, hogy sokan akarják papírjukat aranyra váltani. A botrány megelőzé­sére 1971-ben Nixon - megint nem kérdezett - felmondta az aranyra váltást. (Így az amerikaiak, akik a világ pénzügyi stabilitását és nemzetközi szerződését rúgták fel, aligha tehetnek szemre­hányást, ha valamely ország felmondja fizetési kötelezettségét.) Ezután már csak a számozott papír kölcsönös elfogadása volt az érték alapja. A számítógépi hálózatok a papírt is kiküszöböl­ték, és a pénz olyan absztrakció lett, mely telje­sen elvált az értékteremtéstől. Előbb a bankok, majd az általuk alapított cégek játékszerévé vált. Úgynevezett „pénzügyi termékek”, sajátos ma­tematikai programelemek jelentek meg a számí­tógépekben, melyeknek nincs közük országhoz, bankhoz, vállalathoz, közömbös, hogy valaki atombombát vagy gyógyszert gyárt-e, és az is, hogy hol, milyen pénznemben és hány nullával fut a gépekben. A világ ilyen öncélú pénzforgal­ma egyetlen globális rendszerré ötvöződött. Egy pénzkereskedő képes volt 1700 milliárd dollárt megmozgatni (a magyar államvagyon ötvensze­resét), ami csak akkor derült ki, amikor a köny­velésben feltűnt a hatalmas veszteség. Ebben az elvont környezetben a befektetés nem építés, gyártásfinanszírozás, hanem hivatásos pénzjáté­kosok fikcióinak elképesztő tempójú kereske­delme. A sebesség miatt az effajta pénzek igen gyorsan koncentrálódnak az ún. befektetési ala­pokban. Az egyéni megtakarításokat e száguldó pénzalapok szívják fel, melyek sokszoros forgás­sal teremtett hasznával egyetlen termelőberuhá­zás sem versenyezhet. Ezért ezek a pénzek nem is keresik az árutermelést, a kereskedelmet, el­lenkezőleg, mintegy automatikusan elkerülik az emberi környezetet, külön világba vonják ki az ember által megtermelt javakat. A Washington Post ’93 augusztusában csak New York egyetlen napi valutaforgalmát ezermilliárd dollár felett je­lezte, szemben a világ napi 25 milliárdos árufor­galmával. Ma már 50-100-szoros, és gyorsan nő az értéktől elszakadt, reáltartalom nélküli pénz- és derivátumkereskedelem, melynek semmi más igénye nincs, mint saját maga szaporítása, füg­getlenül a tényleges javak növekedésétől. Akik ezt az újonnan teremtett pénzt birtokolják, azok a véges mennyiségű, mások által teremtett java­kat egyre nagyobb hányadban kisajátíthatják, így nekik nincs szükségük újak előállítására. A spekuláció, a gyors megtérülés hajszolása folyamatosan felfelé nyomja az árakat, melyben segít a szómágia. Bush pénzügyminisztere, Brady, az elnöknek szóló 1988-as jelentésében megállapította: „ha aranyról vagy olajról volna szó, akkor ezt a jelenséget inflációnak hívnák, részvények esetében ezt vagyongyarapításnak nevezik”. Mennyire hasonló a magyar nézet: 20 százalékos áremelés leküzdendő infláció, de fél év alatt kétszeresére növekvő részvényár a kül­földről vezérelt hazai tőzsdén a gazdaság sikere. Hogy ez mekkora tévedés, azt az 1987-es New York-i börze hirtelen vesztesége mutatja, mely összeg az egész földi népességet két évig táplál­hatta volna, ámde semmi sem történt a vállala­tok termelésében, pénzügyi helyzetében, csak részvényeik árában, így az elveszett pénzből semmi sem juthatott volna a harmadik világnak, egyszerűen az árcédulák változtak. Azonban részvénnyel a fűszeresnél is csak előbb pénzzé téve lehet vásárolni, ami jó az egyénnek, de ha mindenki ezt tenné, a részvények „értéke” elpá­rologna, leereszkedne, mint egy kilyukasztott léggömb. A termelés-szolgáltatás jövedelmét részvényre költve azonban pénzt lehet kiszívni a gazdaságból, illetve eladással fogyasztást terem­teni. A spekuláció azonban látszatvagyont te­remt. Ez csak addig kölcsönöz hatalmat, amíg a léggömb fel van fújva, ezért van szükség arra, hogy mindig legyen újabb értékpapír, mert ha a magasan szálló hőlégballont fűtő gáz elfogy, be­következik a zuhanás. A vesztes: a társadalom Napisajtónk a külföldi tőke áldásairól ír, de ez is megtévesztő, mert sem a banki tőke, sem a priva­tizációs bevétel sem termelőberuházást, sem jó­létet nem gyarapít, ellenkezőleg, azt jutalmazza, aki forrást von ki a reálgazdaságból és koncent­rál, azaz a már meglévő tőkét ülteti át a számító­gépbe ezerszeres termést (kamatot) várva. Ami így az egyénnek haszon, az a társadalomnak kár, mert semmit nem hoz létre, csak nagyobb részt hasít ki magának a reálszférában megtermelt ja­vakból. Ha az ilyen spekuláns véletlenül nem nyer, hanem veszít, akkor világba kiáltott kese­rűséggel a kormányoktól kér kompenzációt (bankkonszolidációt) a pénzügyi rendszer meg­óvására, így is, úgy is a társadalom a vesztes. Míg a termelők stabil árat, kis kamatlábat várnak, ad­dig a spekulánsok élettere a zűrzavar, a nagy ka­mat, ezért maguk teremtik az áringadozást, pl. leértékeléssel drágítják a pénzt, növelik a kama­tot, és így egy javukat szolgáló sajátos adónemet építenek be a termelőfolyamatokba. Sok jegy­bank együttesen sem képes a helyzeten úrrá len­ni. Ezáltal a forró tőke a gyors pénzkivonás fe­nyegetésével sakkban tarthatja azokat a kormá­nyokat, amelyek módosítanák gazdaságpolitiká­jukat polgáraik, szegényeik vagy környezeti ér­dekeik javára. Ez az a pénzügyi tőke, amely nem ismer embert, lokális érdeket, de nyeresége cse­kély hányadával korrumpálhat kormányokat, ki­zárhatja a számonkérhetőséget, és a megfizetett sajtóval olyan képet teremt magáról, mintha a közjó iránt lenne elkötelezett. Hitel vagy fejlődés Vajon hogyan következhetett be ez a torzulás, amikor a világ pénzügyi csendőre, az IMF, mind­ezt látta? Mit tett ellene? Úgy tűnik, sokkal in­kább részese az eseményeknek - ez rendőrökkel is előfordult­­, mint fékje. Taft szenátor már 1945-ben figyelmeztetett, hogy ezek az intézmé­nyek elsősorban a befektetői bankárok üzletei­hez szereznek majd pénzsegélyeket, és nem lesz­nek képesek az országok problémáit megoldani, mert hitelekkel csak elodázzák és megterhelik azt az egyetlen megoldást, hogy magukon segít­senek. A szenátor jól látta a jövőt, hiszen világ­szerte bebizonyosodott, hogy a fejlődés helyett import- és kamatfüggővé tették a gazdaságokat, erősítették a korrupciót, egy szűk réteg pazarlá­sát, meggyengítették a kormányok demokrati­kus elszámoltatását, és a helyi érdekek elé he­lyezték a transznacionális tőkét. Korten a dél-af­rikai olcsó lakásépítés példájával mutatja be a vi­lágbanki hitel hátrányát. Ha a kormány veszi fel a hitelt, akkor a versenytárgyalás útján megjele­nik az import építőanyag és a külföldi vállalkozó, pillanatokon belül készek a házak, de ez semmi­lyen hatással nincs a hazai gazdaságra. A hitelt és kamatait exporttal kell visszatermelni, melyhez olcsó munkabértartalmú áru kell, a házak kar­bantartásához pedig további import, ezért az egyéni és költségvetési kiadásokat szűkíteni kell. Másik megoldás: ha a világbanki hitelt a köz­ponti bank veszi fel, és helyi pénzre váltja, akkor a helyi nagyvállalatok munkaerejével és anyaga­ival épülnek a házak, átmenetileg munkához jut­nak a feketék is, de olyan gazdaság lendül fel, amely a fehérek importját, külföldi számláit hiz­lalja. A feketék gazdasága érintetlen marad, az ország függősége nő, és a devizát ugyanúgy kell visszatermelni, mint az előző esetben. Ezzel szemben ha - harmadik változatként - a világ­banki szakértőket az első repülővel visszaküldik és a helyi jegybank forrásával a vállalkozókat ki­képezik az alapvető építési és szerelési anyagok gyártására, kivitelezésre, karbantartásra, akkor nincs szükség devizára. Bár a lakások valamivel lassabban épülnek, de a szakismeretek, a pozíci­ók a feketék esélyét növelik, az ő gazdaságuk jön lendületbe, és elmarad a hitelek és kamatok ki­termelése. A megnövekvő értékkel szemben megteremtett pénztöbblet a jegybank kihelye­zett forrását visszapótolja. Csak ez az utóbbi mód erősítheti a gazdasá­got, ez lehet fejlesztő. Ezt választotta Japán, Ko­rea, Tajvan. Ők először erős oktatással kisgazda­sági termelésen nyugvó ipart teremtettek, a csa­ládi szükségleteket elégítették ki, ezzel alapoz­ták meg a nagyobb vállalkozásokat. Gazdaságuk nem exportvezérelt, hanem méltányosságvezé­relt volt, és így e széles alapokon már a nemzet­közi gazdaság stabil szereplőivé válhattak. Ez a gazdaságfejlesztés nem szült felesleges importot, sem adósságot, de profitot sem ígért a transzna­cionálisoknak, ezért nem propagálják az ilyen fejlesztést. Tovább a mexikói úton A fentiek sem a hazai politika, sem társadal­munk számára nem nyilvánvalóak, ezért a mexi­kói szerpentinen járunk. Az inkák utódai a sza­badkereskedelem jegyében tágra nyitották ka­puikat a befektetők előtt, kellett a dollár a ko­rábbi adósságra. Eladták a közszolgáltatókat, ol­csó bérrel hajszolták az exportot, a pesóval mű­ködő tőzsde az egekbe ment, az állam a magán­piacról finanszírozta magát, de egyre több köt­vény kellett a növekvő kamatokra, amivel a köz­vetítők révén nőtt a luxusfogyasztás és az import. Nem tűnt fel, hogy a beáramló tőkének csak tize­de produktív, és a könnyű kötvénykibocsátás el­fedte, hogy az olcsó bérű munkások és a profittu­lajdonosok - különböző okból - egyaránt keve­set adóznak, így egyre kevésbé fedezték a kama­tokat, a gyorsuló kötvénykibocsátástól pedig megijedtek a befektetők. Megindult a profitki­mentés, menekült a likvid tőke. A nagy szom­széddal szemben a helyi jegybank beavatkozása hatástalan pénzszórás volt, csak fokozta a hiányt. 1994 decemberében az idegen pénzre alapozott gazdaság összeomlott. Megszűnt 750 ezer mexi­kói, félmillió amerikai munkahely. Az 50 mil­liárd dollár segély (az amerikai adófizetők pén­zéből) és a megnyert olajkutak kárpótolták a Wall Street-i befektetőket, de egy pesót sem jut­tatott a mexikói munkanélkülieknek. És a világ­sajtó feltette a kérdést: Magyarország lesz a kö­vetkező? Mi is megijedtünk, de nem irányt, hanem ve­zetőt váltottunk az MNB, a PM, a privatizáció élén, részben a ’87-es reformerekre bízva a pénz­ügyeket. A Grósz-program „reform” szavát a „stabilizáció” vette át. Az új vezetés v­áltozatla­­nul tűrést kért és közeli kibontakozást ígért, de mindenekelőtt sok kedvezményt a külföldi tőké­nek. A magyar lakosság úgy látta, védik a belpia­cot vámpótlékkal, ösztönzik az exportot leérté­keléssel, de a valódi hatások és okok csak két év tapasztalatai birtokában válnak szembetűnővé. Egyre üresebb zsebből A vámpótlék szelektivitás hiányában nem vé­dett, hanem drágított, és részben fedezte a költ­ségvetés gyorsan növekvő kamatkiadását. A programozott leértékelés a spekulatív tőke szá­mítógépeinek könnyen kezelhető, de elfedte, hogy a külföldi hitelezők (befektetők) a nemzet­közihez képest két-háromszoros reálnyereség­hez jutnak, amit a költségvetés fizetett kötvény­­kamatokra más fontos kiadások helyett. A la­kosság ismét azt hallotta, hogy többet fogyaszt a megtermelt jövedelemnél, ezért kell a reálbér­­csökkenést elviselnie az infláció leszorítása érde­kében. A végrehajtás könnyűvé vált, mert a ter­vezett béremelést - utóbb kitűnt - mindig meg­haladta az árnövekedés, az árakba pedig beépül­hettek a nagy bankári költségek, így összejött évi 7-10 százalék reálbércsökkenés. A költségvetés pedig nominálisan növelte, valójában visszatar­totta a közös kiadásokat, és átterhelte a lakos­ságra, hogy minél több pénz álljon rendelkezésre a kamatokra a rögzített költségvetési hiány mel­lett. A sajtó és a politika lényegtelen részletekre figyelt, de jöttek a tapasztalatok. A bőrünkön érezzük, mint alkalmazott, vállalkozó, nyugdíjas, fogyasztó, diák vagy beteg, hogy egyre üresebb zsebből fizetjük a korábbi állami feladatok költ­ségét is. A hazai sajtót elborítja a pénzhiány té­mája, depressziót töltve az olvasóba, de külföld­ről magyar sikerpropagandát importálnak a poli­tikusok, mert az ott lecsapódó jövedelem tényleg örömteli. A hazai vállalkozások elképesztő há­nyadban mennek tönkre, a kis-közepesek hitel­­állománya töredékére zsugorodott, és nagy üz­letté vált az adóslevelek, felszámolási vagyonok kereskedelme. A bankok a vállalati vagyonokkal nem is tudnak mit kezdeni, de a „papír”-keres­­kedők sem, így a magyar kis- és középvállalatok nem korszerűsödnek, hanem porladnak, mégpe­dig nem jó vagy rossz piaci lehetőségeiktől, ha­nem adósságterhüktől, a másik csődjétől. A kül­földiek összeszerelői, a bérmunkáztatók egyre olcsóbb magyar bérrel növelik az exportot, sta­tisztikai élénkülést mutatva, miközben a bérkölt­ség az áraknak már csak 10-20 százaléka (egyes ágazatokban 1-2 százalék), a pénzügyi vezetés még mindig ennek csökkentésétől várja az inflá­ció megfékezését. Ma a felelős parlament és kormány az Állami Számvevőszék igényére tételesen elszámolhatna pénzügyeinkkel, de ennek hiányában egy aktuá­lis példa (a Bank & Tőzsde november 22-ei szá­mából vett idézetekkel) mindennél többet mond. Amikor hosszú vita után a kórházak egy éjszaka aláírt törvénnyel kaptak 4 milliárd forint hitelt, akkor történt a legnagyobb magyar keres­kedelmi bank és „vele az ipar jókora szeletének” eladása­­ 14 milliárd forintért. A cikk szerint a bank „fő gyengesége a túlnyomórészt fizetéskép­telen kisvállalkozások és a nemzetgazdasági je­lentőségű nagyvállalatok” és a „nem hatékony munkabér”. Ezek vagyunk mi, a fizetésképtelen ügyfelek, rosszul dolgozók, azaz vállalatok százai munkások tízezreivel, eltartottak százezreivel és gépek, áruk, piacok, így együtt reálgazdaság, amivel csak baj van. Ez a „teher” és a költségve­tés - azaz mi - 1995-ben 35 milliárd forint pénz­intézeti nyereséget fizettünk be a banknak, mely a konszolidált mérlegének 3 milliárdos vesztesé­ge szerint „elpárolgott”. A vételhez a külföldi vevő „legvaskosabb érvének az MHB pénzügyi teljesítménye bizonyulhatott” - tegyük hozzá, talán az adófizetők teljesítménye. Ugyanis az 1997-es állami költségvetésben a bankot illeti 11 milliárd forint „nagy valószínűséggel érvényesí­tésre kerülő” garancia. Továbbá a bankban kell legyen az előző évben még forgatott 86 milliárd forint olyan államkötvény, ami évi kb. 20 mil­liárd forint „járadékot” eredményez a költségve­tésből még 17 évig (majd egyösszegű törlesztést), és valahol meg kell lennie a 40 milliárd forintért eladott államkötvény bevételének is. A pénzvi­lágban szinte illetlen feltenni a kérdést, hogy hol van a 120 milliárd forintnyi, az állam által telje­sen kárpótolt rossz hitelállomány fedezete, mert a bankok nem szoktak enélkül hitelezni. Vajon ki és mennyire értékelte az ügyfelek és az adófi­zetők pénzén, nem szegényesen épült 70 fiókot, székházat? - „az ipar jelentős szeletéről” nem is beszélve­­, és mindezt eladva a jövő évi költség­­vetés 6 napi kamatkiadásáért „meglepően ma­gas”, kétszeres árfolyamon. Ez a döbbenetes gazdálkodás nem is annyira meglepő egy olyan költségvetési év végén, mely­nek első kilenc hónapjában 600 milliárd forinttal nőtt a kamatozó adósságállomány (egy állampol­gárra 60 ezer forinttal) a 213 és 92 milliárd forint kincstárjegy és kötvény, továbbá 428 milliárd fo­rint a kamatozóvá alakított korábbi adósság és a csökkenő jegybankhitel egyenlegeként. Hova is áramlik e hatalmas értékpapírtöbblet jövedelme, ha a magyar családok 60 százalékának semmi­lyen bankkapcsolata nincs, a kötvények 5 száza­léka kerül lakossági kézbe (azon belül is kinek?), de a lejegyzők a (veszteséges) jegybank és a kül­földi befektetési alapok. Ami kitűnik a Figyelő egyik cikkéből, hogy 1995-ben a jegybank ka­matbevételének 70 százaléka a költségvetéstől származott, és kamatkiadásainak 72 százaléka devizában elszámolt. Holnap a költségvetési kiadás fele adósság­­szolgálatra megy a számvevők véleménye sze­rint, nem elegendő a pénzügyi rendszer táplálá­sára a teljes társasági és személyi adóbevétel és vám együtt sem, más összehasonlításban nem elegendő a teljes áfa és fogyasztási adó. Minden munkavállalónak havonta 10 ezer forinttal töb­bet kellene fizetnie a jegybanktörvény hatására és további 17 ezer forintot a forintleértékelés miatt, és efelett ott vannak az adósságszolgálat korábbi terhei. Mindezek feltárása helyett az szja 1 százalékának hovafordításáról folyik a polémia. A jóléthez vezető út? Az MNB szerint - mint régen - van esély a növe­kedésre a „nominális jövedelmek megfelelő ala­kulása” esetén. A „megfelelő” szó mai magyará­zata a monetáris politikai irányelvekről készült dokumentum szerint: a kis nyitott gazdaságok a munkaerő fajlagos árának leszorításával érhet­nek el export- és gazdaságnövekedést. Tehát ez a jóléthez vezető út! Ezeket az irányelveket az MNB igazgatósága terjesztette elő, a jegybank­­tanács hagyta jóvá, a kormány december 5-én tu­domásul vette, a képviselők (talán) olvasták, az IMF pedig a költségvetési és jegybanktörvény el­fogadásáig tartó személyes ellenőrzéssel jónak találta. Az irányelvek szerint a várható növeke­dés olyan gazdaságban valósul meg, ahol „az ál­lampapírok jelentik a szabad források kihelyezé­sének legbiztosabb és legjövedelmezőbb mód­ját”, amit a beáramló külföldi tőke élvez, a bel­földi reálgazdaság szenved, hiszen csereeszkö­zét, a pénzt ki kell vonni a gazdaságból, a hitel­piacot szűkíteni, „sterilizálni” (helyesebben reál­­gazdaságtalanítani) kell, hogy csak „a legjobbak juthassanak forráshoz”. Mint láttuk, a legjobbak ahhoz a monetáris politikai elvekhez harmonizá­lódnak, amelyben az ember, a család, a munka­hely, a természet, az egészség, a kultúra szavak elő sem fordulnak. Vajon a korábbi reformértelmiség képes-e feltenni a kérdést, és megadni a választ, hogy az egyének és a gazdálkodók hogyan válhatnak a pénzvilág mérlegtételéből ismét emberré és tár­sadalommá? A szerző gépészmérnök, közíró Varga István A tettek beszélnek «в шшт mmmm штт Robert C. Bachmann, a Budapesti Pünkösdi Fesztivál művészeti igazgatója és a Magyar Hírlap PÁLYÁZATOT HIRDET a pünkösdi fesztivál emblémájának megtervezésére Az első pünkösdi fesztivált 1993-ban rendezték meg Budapesten. A minden évben, pünkösd két napján megrendezésre kerülő zenei fesztivál alapgondolata a magyar kulturális értékek és elsősorban a magyar zeneművészet nemzetközi megismertetése, összekap­csolva a nagy hagyományokkal rendelkező és Magyarországon néhány éve újra felfedezett ünneppel. A fesztivál fővédnöke Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke. A pályázatra beküldött emblémának tükröznie kell pünkösd gondo­latát és a fesztivál zenei jellegét. Pályázati feltételek: • A pályázat nyílt, azon bárki részt vehet. • A pályamű bármilyen módszerrel elkészíthető - pl. szabadkézzel vagy számítógéppel, ceruzával vagy nyomtatóval. • A beküldött pályamű legfeljebb A4-es méretű lehet. • A pályázatot zárt borítékban a következő címre kell elküldeni: Magyar Hírlap Jelige: .Pünkösdi fesztivál" Budapest Pf. 150.1443• Beküldési határidő: 1997. január 31. • A beküldött pályázatok közül egy háromtagú bírálóbizottság fogja kivá­lasztani a három legjobb alkotást. • A bizottság döntését, illetve a három helyezett nevét a Magyar Hírlap 1997. február 24-ei száma közli. • Az első három helyezett díja: első díj - 60 000 Ft, második díj - 25 000 Ft, harmadik díj - 15 000 Ft. A bíráló bizottság fenntartja a jogot, hogy eredménytelenség esetén a díjakat nem adja ki. • A beküldött pályázatokat abban az esetben tudjuk visszaküldeni, ha megcímzett és megfelelően felbélyegzett válaszborítékot mellékelnek a pályázathoz.( További információt a Magyar Hírlap kiadóhivatala ad [Dobsa Sándor, telefon: (06-1) 210-3744 vagy 303-0370] ! Munkára fel! Alkossa meg Ön a Budapesti Pünkösdi Fesztivál emblémáját! M»Tfmf¥liI»HHHl ГПГЛ Ж-Ti j 1 'I’L’DI /ТС ГЖГ7Т?\Т ТуЖ/ГТЗТ rí Ti A I-'í T ERVEZZEN iiMBiMMAJ.! essze Magyar Hírlap ,­L­okmSti­dió 1087 Budapest, Kerepesi út 29/B­­TCAy /, . Telefon­ fax: 21°-3727 ЩШШ OKLEVELET ADÓ TANFOLYAMAINK: INTERAKTÍV MULTIMÉDIA-FEJLESZTŐI Alapfokú számítástechnikai ismeretekkel rendelkezők számára. (Arany Sztaniol, Gerényi Gábor, Kovács István, Nyírő András, Pereczes Zsolt, Posta Pál, Szakadát István, Yasar Meral). Részvételi díj: 60 000 Ft. SAJTÓFŐNÖKI (Bruck Gábor, Keszthelyi András, Szántó Péter, Szentiványi Gábor). Részvételi díj: 40 000 Ft. MARKETING, ÜZLETI KOMMUNIKÁCIÓ (Bíró Péter, Tónk Emil). Részvételi díj: 40 000 Ft. QUARKXPRESS, FREEHAND ÉS PHOTOSHOP (tanfolyamvezető Nagy Lantos Balázs, a QuarkXPress UserGroup és a Macromedia vezérképviselet hivatalos oktatója). Részvételi díj: 40 000 Ft. Jelentkezés és felvilágosítás:­­ a Magyar Hírlap Oktatási Stúdióban , Budapest, Kerepesi út 29/B Telefon: 210-3727 | 1997. JANUÁR 4., SZOMBAT INFORMÁCIÓKÉRŐ LAP СЕВА HUNGARY Kft. Magyarországi Koordinációs Központ 7401 Kaposvár, Pf. 162 Telefon: (82) 319-605, fax: (82) 313-311/128 INFORMÁCIÓT KÉRÜNK „Infrastructure ’97” nemzetközi településfejlesztési konferencia és kiállítás 1997. március 16-18. - Pécs Fő témakörök: - Ivóvíz-, szennyvízhálózatok fejlesztése, üzemeltetése, csatornázás, szennyvízkezelés­­ - Vízbázisvédelem, hulladékgazdálkodás, környezetvédelem - Termálvíz-hasznosítás, gyógy-idegenforgalom, gyógyturizmus - Önkormányzati vezetők (polgármesterek) találkozója A konferenciasorozat kísérőprogramjaként szakmai kiállítás lesz. A programokra előjelentkezéseket elfogadunk. Kérje részletes tájékoztatónkat! Információkérő neve:......................................................... Címe:.................................................................................. Telefon-, faxszáma:............................................................ Ügyintéző:.......................................................................... 65 MH

Next