Magyar Hírlap, 1997. január (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-04 / 3. szám
6 Magyar Hírlap Országunk állapota kritikus pontra érkezett, az életszínvonal évtizede stagnál, drámaian nő a halandóság. Bár a vezető politikusok fellendülést ígértek, most életszínvonal-csökkenéssel kell számolni. Miközben a reálbér egy évtizede nem emelkedik, a kormány mégis adóreformtól várja a gazdaság javulását. Vajon a csőd későbbre halasztásáért hozzuk-e az áldozatot, vagy a felemelkedésért? Száz állampolgár (közöttük: Balczó, Bauer, Bokros, Csurka, Demszky, Fekete Gy., Gaál, Kis J., Konrád, Lengyel, Magyar, Mécs, Rajk, Solt, Soós K., Tamás G., Tardos) írta mindezt 1987 őszén a Beszélőben a Grósz-kormány kibontakozási programjáról. A reformerek közül sokan a mai koalícióban főként tetteikkel „beszélnek”, bár szóban is: „a költségvetés a legkoncentráltabb kifejeződése gazdaságpolitikánknak”, és „ha ez a költségvetés jó az SZDSZ-nek, akkor nem értem, miről van szó” - olvassuk a Népszabadság nov. 27-ei számában. Tényleg, ha összevetjük a felháborító 1987-es és a most elfogadott jó 1997-es költségvetés belső arányát, azt látjuk, hogy ma négyszer nagyobb a költségvetés összes kiadása, de tizenkétszer több a kamatterhe, tehát arányában háromszor nagyobb az eladósodás költsége. A fogyasztói ártámogatás ma csak ötöde, a társadalombiztosítási kiadás (másfél millió elvesztett munkahely terhével) csak harmada a tíz évvel ezelőttinek. A befizetések között kétszer akkora a fogyasztási adó, dupla a személyi adó, miközben a vállalatok adója kevesebb mint fele. A bőrünkön érezzük, mint alkalmazott, vállalkozó, nyugdíjas, fogyasztó, diák vagy beteg, hogy egyre üresebb zsebből fizetjük a korábbi állami feladatok költségét is. A hazai sajtót elborítja a pénzhiány témája, depressziót töltve az olvasóba, de külföldről magyar sikerpropagandát importálnak a politikusok, mert az ott lecsapódó jövedelem tényleg örömteli. A hazai vállalkozások elképesztő hányadban mennek tönkre, a kis-közepesek hitelállománya töredékére zsugorodott, és nagy üzletté vált az adóslevelek, felszámolási vagyonok kereskedelme. A hajdani protestáló mai felelős politikusok a stabilitás jegyében szűkített, azonban minden eddiginél bizonytalanabb költségvetést, a romló életfeltételeket tekintik mégis a jövőbeli sikerek alapjának. A paradoxon megértéséhez tekintsünk ki a világba, mi történt ott, ahonnan a mai tanácsadók jönnek, ahová a hajdani kádári ellenzék mai figyelő tekintetét veti. A pénz metamorfózisa Virradat után világszerte egymillió ember - hátrahagyva a természeti világot - számítógépes játszmába kezd, csupán pénzt ad-vesz, hogy saját számlájára minél többet gyűjtsön - írja David C. Korten harvardi professzor a Tőkés társaságok világuralma című, most a Kapu Kiadónál magyarul is megjelent alapművében. Ez játék, de a következmény komor valóság. A számlákon ugráló pénznek nem célja társadalmilag hatékony vagyon teremtése, ellenkezőleg, az sikeres, aki minél többet tud kivonni a termelésből, az ember szolgálatából, és minél nagyobb hányadot koncentrál. Ezt a pénzt is dollárnak, márkának, jennek hívják, de egyáltalán nem olyan, mint az, amit mindennapi életünkben használunk. Századokon át kis nemesfém darab volt a csereeszköz, majd az aranyat széfbe zárták, és csak a róla szóló igazolójegy, a papír(pénz) forgott. Fort Knoxban őrizték azt az aranyat, melynek minden unciája 35 dollárt ért, és a bretton-woodsi egyezménnyel a konvertibilis világ pénzügyi rendszerének fedezetét képezte. Mivel az amerikaiak - nem kérdeztek mást - túl sok dollárt nyomtattak, nőtt a veszély, hogy sokan akarják papírjukat aranyra váltani. A botrány megelőzésére 1971-ben Nixon - megint nem kérdezett - felmondta az aranyra váltást. (Így az amerikaiak, akik a világ pénzügyi stabilitását és nemzetközi szerződését rúgták fel, aligha tehetnek szemrehányást, ha valamely ország felmondja fizetési kötelezettségét.) Ezután már csak a számozott papír kölcsönös elfogadása volt az érték alapja. A számítógépi hálózatok a papírt is kiküszöbölték, és a pénz olyan absztrakció lett, mely teljesen elvált az értékteremtéstől. Előbb a bankok, majd az általuk alapított cégek játékszerévé vált. Úgynevezett „pénzügyi termékek”, sajátos matematikai programelemek jelentek meg a számítógépekben, melyeknek nincs közük országhoz, bankhoz, vállalathoz, közömbös, hogy valaki atombombát vagy gyógyszert gyárt-e, és az is, hogy hol, milyen pénznemben és hány nullával fut a gépekben. A világ ilyen öncélú pénzforgalma egyetlen globális rendszerré ötvöződött. Egy pénzkereskedő képes volt 1700 milliárd dollárt megmozgatni (a magyar államvagyon ötvenszeresét), ami csak akkor derült ki, amikor a könyvelésben feltűnt a hatalmas veszteség. Ebben az elvont környezetben a befektetés nem építés, gyártásfinanszírozás, hanem hivatásos pénzjátékosok fikcióinak elképesztő tempójú kereskedelme. A sebesség miatt az effajta pénzek igen gyorsan koncentrálódnak az ún. befektetési alapokban. Az egyéni megtakarításokat e száguldó pénzalapok szívják fel, melyek sokszoros forgással teremtett hasznával egyetlen termelőberuházás sem versenyezhet. Ezért ezek a pénzek nem is keresik az árutermelést, a kereskedelmet, ellenkezőleg, mintegy automatikusan elkerülik az emberi környezetet, külön világba vonják ki az ember által megtermelt javakat. A Washington Post ’93 augusztusában csak New York egyetlen napi valutaforgalmát ezermilliárd dollár felett jelezte, szemben a világ napi 25 milliárdos áruforgalmával. Ma már 50-100-szoros, és gyorsan nő az értéktől elszakadt, reáltartalom nélküli pénz- és derivátumkereskedelem, melynek semmi más igénye nincs, mint saját maga szaporítása, függetlenül a tényleges javak növekedésétől. Akik ezt az újonnan teremtett pénzt birtokolják, azok a véges mennyiségű, mások által teremtett javakat egyre nagyobb hányadban kisajátíthatják, így nekik nincs szükségük újak előállítására. A spekuláció, a gyors megtérülés hajszolása folyamatosan felfelé nyomja az árakat, melyben segít a szómágia. Bush pénzügyminisztere, Brady, az elnöknek szóló 1988-as jelentésében megállapította: „ha aranyról vagy olajról volna szó, akkor ezt a jelenséget inflációnak hívnák, részvények esetében ezt vagyongyarapításnak nevezik”. Mennyire hasonló a magyar nézet: 20 százalékos áremelés leküzdendő infláció, de fél év alatt kétszeresére növekvő részvényár a külföldről vezérelt hazai tőzsdén a gazdaság sikere. Hogy ez mekkora tévedés, azt az 1987-es New York-i börze hirtelen vesztesége mutatja, mely összeg az egész földi népességet két évig táplálhatta volna, ámde semmi sem történt a vállalatok termelésében, pénzügyi helyzetében, csak részvényeik árában, így az elveszett pénzből semmi sem juthatott volna a harmadik világnak, egyszerűen az árcédulák változtak. Azonban részvénnyel a fűszeresnél is csak előbb pénzzé téve lehet vásárolni, ami jó az egyénnek, de ha mindenki ezt tenné, a részvények „értéke” elpárologna, leereszkedne, mint egy kilyukasztott léggömb. A termelés-szolgáltatás jövedelmét részvényre költve azonban pénzt lehet kiszívni a gazdaságból, illetve eladással fogyasztást teremteni. A spekuláció azonban látszatvagyont teremt. Ez csak addig kölcsönöz hatalmat, amíg a léggömb fel van fújva, ezért van szükség arra, hogy mindig legyen újabb értékpapír, mert ha a magasan szálló hőlégballont fűtő gáz elfogy, bekövetkezik a zuhanás. A vesztes: a társadalom Napisajtónk a külföldi tőke áldásairól ír, de ez is megtévesztő, mert sem a banki tőke, sem a privatizációs bevétel sem termelőberuházást, sem jólétet nem gyarapít, ellenkezőleg, azt jutalmazza, aki forrást von ki a reálgazdaságból és koncentrál, azaz a már meglévő tőkét ülteti át a számítógépbe ezerszeres termést (kamatot) várva. Ami így az egyénnek haszon, az a társadalomnak kár, mert semmit nem hoz létre, csak nagyobb részt hasít ki magának a reálszférában megtermelt javakból. Ha az ilyen spekuláns véletlenül nem nyer, hanem veszít, akkor világba kiáltott keserűséggel a kormányoktól kér kompenzációt (bankkonszolidációt) a pénzügyi rendszer megóvására, így is, úgy is a társadalom a vesztes. Míg a termelők stabil árat, kis kamatlábat várnak, addig a spekulánsok élettere a zűrzavar, a nagy kamat, ezért maguk teremtik az áringadozást, pl. leértékeléssel drágítják a pénzt, növelik a kamatot, és így egy javukat szolgáló sajátos adónemet építenek be a termelőfolyamatokba. Sok jegybank együttesen sem képes a helyzeten úrrá lenni. Ezáltal a forró tőke a gyors pénzkivonás fenyegetésével sakkban tarthatja azokat a kormányokat, amelyek módosítanák gazdaságpolitikájukat polgáraik, szegényeik vagy környezeti érdekeik javára. Ez az a pénzügyi tőke, amely nem ismer embert, lokális érdeket, de nyeresége csekély hányadával korrumpálhat kormányokat, kizárhatja a számonkérhetőséget, és a megfizetett sajtóval olyan képet teremt magáról, mintha a közjó iránt lenne elkötelezett. Hitel vagy fejlődés Vajon hogyan következhetett be ez a torzulás, amikor a világ pénzügyi csendőre, az IMF, mindezt látta? Mit tett ellene? Úgy tűnik, sokkal inkább részese az eseményeknek - ez rendőrökkel is előfordult, mint fékje. Taft szenátor már 1945-ben figyelmeztetett, hogy ezek az intézmények elsősorban a befektetői bankárok üzleteihez szereznek majd pénzsegélyeket, és nem lesznek képesek az országok problémáit megoldani, mert hitelekkel csak elodázzák és megterhelik azt az egyetlen megoldást, hogy magukon segítsenek. A szenátor jól látta a jövőt, hiszen világszerte bebizonyosodott, hogy a fejlődés helyett import- és kamatfüggővé tették a gazdaságokat, erősítették a korrupciót, egy szűk réteg pazarlását, meggyengítették a kormányok demokratikus elszámoltatását, és a helyi érdekek elé helyezték a transznacionális tőkét. Korten a dél-afrikai olcsó lakásépítés példájával mutatja be a világbanki hitel hátrányát. Ha a kormány veszi fel a hitelt, akkor a versenytárgyalás útján megjelenik az import építőanyag és a külföldi vállalkozó, pillanatokon belül készek a házak, de ez semmilyen hatással nincs a hazai gazdaságra. A hitelt és kamatait exporttal kell visszatermelni, melyhez olcsó munkabértartalmú áru kell, a házak karbantartásához pedig további import, ezért az egyéni és költségvetési kiadásokat szűkíteni kell. Másik megoldás: ha a világbanki hitelt a központi bank veszi fel, és helyi pénzre váltja, akkor a helyi nagyvállalatok munkaerejével és anyagaival épülnek a házak, átmenetileg munkához jutnak a feketék is, de olyan gazdaság lendül fel, amely a fehérek importját, külföldi számláit hizlalja. A feketék gazdasága érintetlen marad, az ország függősége nő, és a devizát ugyanúgy kell visszatermelni, mint az előző esetben. Ezzel szemben ha - harmadik változatként - a világbanki szakértőket az első repülővel visszaküldik és a helyi jegybank forrásával a vállalkozókat kiképezik az alapvető építési és szerelési anyagok gyártására, kivitelezésre, karbantartásra, akkor nincs szükség devizára. Bár a lakások valamivel lassabban épülnek, de a szakismeretek, a pozíciók a feketék esélyét növelik, az ő gazdaságuk jön lendületbe, és elmarad a hitelek és kamatok kitermelése. A megnövekvő értékkel szemben megteremtett pénztöbblet a jegybank kihelyezett forrását visszapótolja. Csak ez az utóbbi mód erősítheti a gazdaságot, ez lehet fejlesztő. Ezt választotta Japán, Korea, Tajvan. Ők először erős oktatással kisgazdasági termelésen nyugvó ipart teremtettek, a családi szükségleteket elégítették ki, ezzel alapozták meg a nagyobb vállalkozásokat. Gazdaságuk nem exportvezérelt, hanem méltányosságvezérelt volt, és így e széles alapokon már a nemzetközi gazdaság stabil szereplőivé válhattak. Ez a gazdaságfejlesztés nem szült felesleges importot, sem adósságot, de profitot sem ígért a transznacionálisoknak, ezért nem propagálják az ilyen fejlesztést. Tovább a mexikói úton A fentiek sem a hazai politika, sem társadalmunk számára nem nyilvánvalóak, ezért a mexikói szerpentinen járunk. Az inkák utódai a szabadkereskedelem jegyében tágra nyitották kapuikat a befektetők előtt, kellett a dollár a korábbi adósságra. Eladták a közszolgáltatókat, olcsó bérrel hajszolták az exportot, a pesóval működő tőzsde az egekbe ment, az állam a magánpiacról finanszírozta magát, de egyre több kötvény kellett a növekvő kamatokra, amivel a közvetítők révén nőtt a luxusfogyasztás és az import. Nem tűnt fel, hogy a beáramló tőkének csak tizede produktív, és a könnyű kötvénykibocsátás elfedte, hogy az olcsó bérű munkások és a profittulajdonosok - különböző okból - egyaránt keveset adóznak, így egyre kevésbé fedezték a kamatokat, a gyorsuló kötvénykibocsátástól pedig megijedtek a befektetők. Megindult a profitkimentés, menekült a likvid tőke. A nagy szomszéddal szemben a helyi jegybank beavatkozása hatástalan pénzszórás volt, csak fokozta a hiányt. 1994 decemberében az idegen pénzre alapozott gazdaság összeomlott. Megszűnt 750 ezer mexikói, félmillió amerikai munkahely. Az 50 milliárd dollár segély (az amerikai adófizetők pénzéből) és a megnyert olajkutak kárpótolták a Wall Street-i befektetőket, de egy pesót sem juttatott a mexikói munkanélkülieknek. És a világsajtó feltette a kérdést: Magyarország lesz a következő? Mi is megijedtünk, de nem irányt, hanem vezetőt váltottunk az MNB, a PM, a privatizáció élén, részben a ’87-es reformerekre bízva a pénzügyeket. A Grósz-program „reform” szavát a „stabilizáció” vette át. Az új vezetés változatlanul tűrést kért és közeli kibontakozást ígért, de mindenekelőtt sok kedvezményt a külföldi tőkének. A magyar lakosság úgy látta, védik a belpiacot vámpótlékkal, ösztönzik az exportot leértékeléssel, de a valódi hatások és okok csak két év tapasztalatai birtokában válnak szembetűnővé. Egyre üresebb zsebből A vámpótlék szelektivitás hiányában nem védett, hanem drágított, és részben fedezte a költségvetés gyorsan növekvő kamatkiadását. A programozott leértékelés a spekulatív tőke számítógépeinek könnyen kezelhető, de elfedte, hogy a külföldi hitelezők (befektetők) a nemzetközihez képest két-háromszoros reálnyereséghez jutnak, amit a költségvetés fizetett kötvénykamatokra más fontos kiadások helyett. A lakosság ismét azt hallotta, hogy többet fogyaszt a megtermelt jövedelemnél, ezért kell a reálbércsökkenést elviselnie az infláció leszorítása érdekében. A végrehajtás könnyűvé vált, mert a tervezett béremelést - utóbb kitűnt - mindig meghaladta az árnövekedés, az árakba pedig beépülhettek a nagy bankári költségek, így összejött évi 7-10 százalék reálbércsökkenés. A költségvetés pedig nominálisan növelte, valójában visszatartotta a közös kiadásokat, és átterhelte a lakosságra, hogy minél több pénz álljon rendelkezésre a kamatokra a rögzített költségvetési hiány mellett. A sajtó és a politika lényegtelen részletekre figyelt, de jöttek a tapasztalatok. A bőrünkön érezzük, mint alkalmazott, vállalkozó, nyugdíjas, fogyasztó, diák vagy beteg, hogy egyre üresebb zsebből fizetjük a korábbi állami feladatok költségét is. A hazai sajtót elborítja a pénzhiány témája, depressziót töltve az olvasóba, de külföldről magyar sikerpropagandát importálnak a politikusok, mert az ott lecsapódó jövedelem tényleg örömteli. A hazai vállalkozások elképesztő hányadban mennek tönkre, a kis-közepesek hitelállománya töredékére zsugorodott, és nagy üzletté vált az adóslevelek, felszámolási vagyonok kereskedelme. A bankok a vállalati vagyonokkal nem is tudnak mit kezdeni, de a „papír”-kereskedők sem, így a magyar kis- és középvállalatok nem korszerűsödnek, hanem porladnak, mégpedig nem jó vagy rossz piaci lehetőségeiktől, hanem adósságterhüktől, a másik csődjétől. A külföldiek összeszerelői, a bérmunkáztatók egyre olcsóbb magyar bérrel növelik az exportot, statisztikai élénkülést mutatva, miközben a bérköltség az áraknak már csak 10-20 százaléka (egyes ágazatokban 1-2 százalék), a pénzügyi vezetés még mindig ennek csökkentésétől várja az infláció megfékezését. Ma a felelős parlament és kormány az Állami Számvevőszék igényére tételesen elszámolhatna pénzügyeinkkel, de ennek hiányában egy aktuális példa (a Bank & Tőzsde november 22-ei számából vett idézetekkel) mindennél többet mond. Amikor hosszú vita után a kórházak egy éjszaka aláírt törvénnyel kaptak 4 milliárd forint hitelt, akkor történt a legnagyobb magyar kereskedelmi bank és „vele az ipar jókora szeletének” eladása 14 milliárd forintért. A cikk szerint a bank „fő gyengesége a túlnyomórészt fizetésképtelen kisvállalkozások és a nemzetgazdasági jelentőségű nagyvállalatok” és a „nem hatékony munkabér”. Ezek vagyunk mi, a fizetésképtelen ügyfelek, rosszul dolgozók, azaz vállalatok százai munkások tízezreivel, eltartottak százezreivel és gépek, áruk, piacok, így együtt reálgazdaság, amivel csak baj van. Ez a „teher” és a költségvetés - azaz mi - 1995-ben 35 milliárd forint pénzintézeti nyereséget fizettünk be a banknak, mely a konszolidált mérlegének 3 milliárdos vesztesége szerint „elpárolgott”. A vételhez a külföldi vevő „legvaskosabb érvének az MHB pénzügyi teljesítménye bizonyulhatott” - tegyük hozzá, talán az adófizetők teljesítménye. Ugyanis az 1997-es állami költségvetésben a bankot illeti 11 milliárd forint „nagy valószínűséggel érvényesítésre kerülő” garancia. Továbbá a bankban kell legyen az előző évben még forgatott 86 milliárd forint olyan államkötvény, ami évi kb. 20 milliárd forint „járadékot” eredményez a költségvetésből még 17 évig (majd egyösszegű törlesztést), és valahol meg kell lennie a 40 milliárd forintért eladott államkötvény bevételének is. A pénzvilágban szinte illetlen feltenni a kérdést, hogy hol van a 120 milliárd forintnyi, az állam által teljesen kárpótolt rossz hitelállomány fedezete, mert a bankok nem szoktak enélkül hitelezni. Vajon ki és mennyire értékelte az ügyfelek és az adófizetők pénzén, nem szegényesen épült 70 fiókot, székházat? - „az ipar jelentős szeletéről” nem is beszélve, és mindezt eladva a jövő évi költségvetés 6 napi kamatkiadásáért „meglepően magas”, kétszeres árfolyamon. Ez a döbbenetes gazdálkodás nem is annyira meglepő egy olyan költségvetési év végén, melynek első kilenc hónapjában 600 milliárd forinttal nőtt a kamatozó adósságállomány (egy állampolgárra 60 ezer forinttal) a 213 és 92 milliárd forint kincstárjegy és kötvény, továbbá 428 milliárd forint a kamatozóvá alakított korábbi adósság és a csökkenő jegybankhitel egyenlegeként. Hova is áramlik e hatalmas értékpapírtöbblet jövedelme, ha a magyar családok 60 százalékának semmilyen bankkapcsolata nincs, a kötvények 5 százaléka kerül lakossági kézbe (azon belül is kinek?), de a lejegyzők a (veszteséges) jegybank és a külföldi befektetési alapok. Ami kitűnik a Figyelő egyik cikkéből, hogy 1995-ben a jegybank kamatbevételének 70 százaléka a költségvetéstől származott, és kamatkiadásainak 72 százaléka devizában elszámolt. Holnap a költségvetési kiadás fele adósságszolgálatra megy a számvevők véleménye szerint, nem elegendő a pénzügyi rendszer táplálására a teljes társasági és személyi adóbevétel és vám együtt sem, más összehasonlításban nem elegendő a teljes áfa és fogyasztási adó. Minden munkavállalónak havonta 10 ezer forinttal többet kellene fizetnie a jegybanktörvény hatására és további 17 ezer forintot a forintleértékelés miatt, és efelett ott vannak az adósságszolgálat korábbi terhei. Mindezek feltárása helyett az szja 1 százalékának hovafordításáról folyik a polémia. A jóléthez vezető út? Az MNB szerint - mint régen - van esély a növekedésre a „nominális jövedelmek megfelelő alakulása” esetén. A „megfelelő” szó mai magyarázata a monetáris politikai irányelvekről készült dokumentum szerint: a kis nyitott gazdaságok a munkaerő fajlagos árának leszorításával érhetnek el export- és gazdaságnövekedést. Tehát ez a jóléthez vezető út! Ezeket az irányelveket az MNB igazgatósága terjesztette elő, a jegybanktanács hagyta jóvá, a kormány december 5-én tudomásul vette, a képviselők (talán) olvasták, az IMF pedig a költségvetési és jegybanktörvény elfogadásáig tartó személyes ellenőrzéssel jónak találta. Az irányelvek szerint a várható növekedés olyan gazdaságban valósul meg, ahol „az állampapírok jelentik a szabad források kihelyezésének legbiztosabb és legjövedelmezőbb módját”, amit a beáramló külföldi tőke élvez, a belföldi reálgazdaság szenved, hiszen csereeszközét, a pénzt ki kell vonni a gazdaságból, a hitelpiacot szűkíteni, „sterilizálni” (helyesebben reálgazdaságtalanítani) kell, hogy csak „a legjobbak juthassanak forráshoz”. Mint láttuk, a legjobbak ahhoz a monetáris politikai elvekhez harmonizálódnak, amelyben az ember, a család, a munkahely, a természet, az egészség, a kultúra szavak elő sem fordulnak. Vajon a korábbi reformértelmiség képes-e feltenni a kérdést, és megadni a választ, hogy az egyének és a gazdálkodók hogyan válhatnak a pénzvilág mérlegtételéből ismét emberré és társadalommá? A szerző gépészmérnök, közíró Varga István A tettek beszélnek «в шшт mmmm штт Robert C. Bachmann, a Budapesti Pünkösdi Fesztivál művészeti igazgatója és a Magyar Hírlap PÁLYÁZATOT HIRDET a pünkösdi fesztivál emblémájának megtervezésére Az első pünkösdi fesztivált 1993-ban rendezték meg Budapesten. A minden évben, pünkösd két napján megrendezésre kerülő zenei fesztivál alapgondolata a magyar kulturális értékek és elsősorban a magyar zeneművészet nemzetközi megismertetése, összekapcsolva a nagy hagyományokkal rendelkező és Magyarországon néhány éve újra felfedezett ünneppel. A fesztivál fővédnöke Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke. A pályázatra beküldött emblémának tükröznie kell pünkösd gondolatát és a fesztivál zenei jellegét. Pályázati feltételek: • A pályázat nyílt, azon bárki részt vehet. • A pályamű bármilyen módszerrel elkészíthető - pl. szabadkézzel vagy számítógéppel, ceruzával vagy nyomtatóval. • A beküldött pályamű legfeljebb A4-es méretű lehet. • A pályázatot zárt borítékban a következő címre kell elküldeni: Magyar Hírlap Jelige: .Pünkösdi fesztivál" Budapest Pf. 150.1443• Beküldési határidő: 1997. január 31. • A beküldött pályázatok közül egy háromtagú bírálóbizottság fogja kiválasztani a három legjobb alkotást. • A bizottság döntését, illetve a három helyezett nevét a Magyar Hírlap 1997. február 24-ei száma közli. • Az első három helyezett díja: első díj - 60 000 Ft, második díj - 25 000 Ft, harmadik díj - 15 000 Ft. A bíráló bizottság fenntartja a jogot, hogy eredménytelenség esetén a díjakat nem adja ki. • A beküldött pályázatokat abban az esetben tudjuk visszaküldeni, ha megcímzett és megfelelően felbélyegzett válaszborítékot mellékelnek a pályázathoz.( További információt a Magyar Hírlap kiadóhivatala ad [Dobsa Sándor, telefon: (06-1) 210-3744 vagy 303-0370] ! Munkára fel! Alkossa meg Ön a Budapesti Pünkösdi Fesztivál emblémáját! M»Tfmf¥liI»HHHl ГПГЛ Ж-Ti j 1 'I’L’DI /ТС ГЖГ7Т?\Т ТуЖ/ГТЗТ rí Ti A I-'í T ERVEZZEN iiMBiMMAJ.! essze Magyar Hírlap ,LokmStidió 1087 Budapest, Kerepesi út 29/BTCAy /, . Telefon fax: 21°-3727 ЩШШ OKLEVELET ADÓ TANFOLYAMAINK: INTERAKTÍV MULTIMÉDIA-FEJLESZTŐI Alapfokú számítástechnikai ismeretekkel rendelkezők számára. (Arany Sztaniol, Gerényi Gábor, Kovács István, Nyírő András, Pereczes Zsolt, Posta Pál, Szakadát István, Yasar Meral). Részvételi díj: 60 000 Ft. SAJTÓFŐNÖKI (Bruck Gábor, Keszthelyi András, Szántó Péter, Szentiványi Gábor). Részvételi díj: 40 000 Ft. MARKETING, ÜZLETI KOMMUNIKÁCIÓ (Bíró Péter, Tónk Emil). Részvételi díj: 40 000 Ft. QUARKXPRESS, FREEHAND ÉS PHOTOSHOP (tanfolyamvezető Nagy Lantos Balázs, a QuarkXPress UserGroup és a Macromedia vezérképviselet hivatalos oktatója). Részvételi díj: 40 000 Ft. Jelentkezés és felvilágosítás: a Magyar Hírlap Oktatási Stúdióban , Budapest, Kerepesi út 29/B Telefon: 210-3727 | 1997. JANUÁR 4., SZOMBAT INFORMÁCIÓKÉRŐ LAP СЕВА HUNGARY Kft. Magyarországi Koordinációs Központ 7401 Kaposvár, Pf. 162 Telefon: (82) 319-605, fax: (82) 313-311/128 INFORMÁCIÓT KÉRÜNK „Infrastructure ’97” nemzetközi településfejlesztési konferencia és kiállítás 1997. március 16-18. - Pécs Fő témakörök: - Ivóvíz-, szennyvízhálózatok fejlesztése, üzemeltetése, csatornázás, szennyvízkezelés - Vízbázisvédelem, hulladékgazdálkodás, környezetvédelem - Termálvíz-hasznosítás, gyógy-idegenforgalom, gyógyturizmus - Önkormányzati vezetők (polgármesterek) találkozója A konferenciasorozat kísérőprogramjaként szakmai kiállítás lesz. A programokra előjelentkezéseket elfogadunk. Kérje részletes tájékoztatónkat! Információkérő neve:......................................................... Címe:.................................................................................. Telefon-, faxszáma:............................................................ Ügyintéző:.......................................................................... 65 MH