Magyar Hírlap, 1997. május (30. évfolyam, 101-112. szám)
1997-05-10 / 108. szám
10 Magyar Hírlap RIPORT Nagymarosnak a túlpartról Hága integet Nagymaros főterén tűzfalnagyságú térkép segíti a tájékozódást. A sarkában fehér valami: Duna és a település határának vonalát töri meg, rajta görög alfa 1960-as dátummal. Párja, a befejezést jelző omega mellett nincs évszám, csak egy kérdőjel. Később, amikor beszélgettünk, a polgármester elárulta: nem hanyagságból maradt a vízlépcsőt jelző rajz máig a térképen. Nagymaros ezzel hozza mindenki tudomására, hogy a település számára a harminc éven át ígérgetett beruházás nem zárult le. A vízlépcső alaposan elbánt Nagymarossal. A „ha” az a szó, amit nem érdemes a történelmet faggatva emlegetni, de tegyük fel: 1990-ben, az Országgyűlés helyett, Nagymaros polgárai dönthetnek a vízlépcsőről. Kezükben grafikonok, hallgatják a tudományos magyarázatokat, erőművet támogató és vízlépcsőellenes szakértők szólalnak meg a lakossági gyűléseken. Aztán szavaznának, mi pedig, a mostani kellemes tavaszias időben, egy uszály bezsilipelését figyelve vetnénk véget az ábrándozásnak. A környezetvédelmi okok fontosak, egy híd viszont kézzelfogható dolog. Nagymarosnak régóta szüksége lenne egy átkelőre. Egyik hídfő ideát, a másik Visegrádon. Meccslabda volt - összegzi véleményét a megálmodott duzzasztóról Niedermüller Ferenc. Akárcsak a vízlépcső, ő is a rendszerváltásig játszott szerepet Nagymaros életében: tanácselnök volt 1983 és 1990 között. Ismerve az osztrák kivitelező munkatervének ütemét, Niedermüller hivatali idejébe belefért volna a szalagátvágás. Elmaradt, és az egykori tanácselnök nem tagadja, hogy elkeserítette az Országgyűlés döntése. Kezdettől támogatta a beruházást, mely szerinte óriási lehetőséget csillantott fel. Egy asszony, aki a tanácsházán dolgozott, jól emlékszik arra, a vízlépcső hasznosságáról Niedermüller bányákat próbált meggyőzni. Aki a tanácsiak közül kiállt az építkezés mellett, az kapott jutalmat, aki nem, az nem. A tanácselnök nem is titkolta ezt - állítja az asszony. Ami volt, elmúlt - ha igaz a történet egyáltalán -, az építész végzettségű Niedermüllernek azonban továbbra is vannak érvei a duzzasztó mellett. Elismeri, ha az ember valahol beavatkozik a természetbe, nem tud szebbet csinálni az eredetinél. A feladat ezért az volt, hogy a környezetet kevésbé romboló építményt hozzanak létre a Pilis és a Börzsöny között összeszűkülő folyón. A betonkolosszus látványát zöld növények tették volna elfogadhatóvá, sőt, a település módosíthatta a neki nem tetsző terveket, így került föld alá az esztétikusnak jóindulattal sem Építési láz kezdődött. A házakra újabb szintek kerültek, a tetőterek bővültek. Aztán az osztrákok szépen hazamentek, mondható beton kapcsolószekrény. Átterveztették a munkások lakótelepeit, erre a szlovákok nem nagyon figyeltek, érdemes megnézni az eredményt - ajánlja Niedermüller. Előhozom a környezetvédelmi szempontokat, hiába. A tanácselnök szerint az ökológiai érvelésben túl sok volt a feltételezés. Annak idején az érintett települések tanácselnökeit tíznapos túrára vitte Ausztriába a kivitelező. Eljutottak Melkbe is. A világszerte ismert apátságtól másfél kilométerre építették fel a hősihez hasonló erőművet. Ha az nem zavarta a védett látképet, a Nagymarostól két kilométerre tervezett vízlépcső sem rontotta volna a Dunakanyar panorámáját - magyarázza. A hatalmas víztükör kialakítása után pedig soha nem látott madárvilág telepedett volna a környékre. Az erőműről, mint látványról, a nagymarosiak már nemigen akarnak beszélni, ahogy magáról az építkezésről sem igen. Ha valaki szóba hozza előttük, legfeljebb annyit mondanak: ha egyszer beleölték a rengeteg pénzt, miért kellett még egyszer annyiért elbontani. Öregúr sétál a folyó partján, csóválja a fejét, nem érti az egészet. Naponta kijár, figyeli a tájrendezést. A hágai pertől nem vár sok jót. Ezek a nemzetközi tárgyalások mindig elintézik Magyarországot, most a tótok fognak meggazdagodni rajtunk, és az erőművet is meg kell majd építeni - jósolja rosszkedvűen. Hozzáteszi azt is, most már ingyen lenne energiája az országnak... Ingat még egyet a fején, aztán elbúcsúzik. Egyedül maradok a parton, s a visegrádi oldalt pásztázva, eszembe jut a főtéren hallott érvelés: „Nem mi vagyunk szépek, hanem Visegrádi.” De a várat és a Salamon-tornyot csak innen látni jól győzköd Nagymaros fontosságáról egy öntudatos lakó. Ha lenne egy híd, átjöhetnének a várból a turisták, s megnézhetnék, hol is jártak egy órával azelőtt. Ráadásul a nagymarosiak is könnyebben kelhetnének át a Dunán. Aki most Visegrádra akar menni, megteheti ugyan, de a két partot összekötő komp csak óránként fordul. Bethlen Gábor a két-háromszáz forintos hídpénzt sem sajnálná, csak legyen már híd, ha erőmű nincsen. A főtéri vendéglőtulajdonos a híres erdélyi család sarja, szakáll keretezte arca történelemkönyvekből ismerős. Amikor az erőműhöz szükséges talajtani fúrásokat kezdték, még gyerek volt: a negyvenes férfi térdéhez tett kézzel mutatja, mekkora. Szerinte soha többé nem lesz olyan a Duna-part, mint az építkezések előtt volt, bár elismeri, hogy amit eddig helyreállítottak, az szép. Az erőműről is megvan a véleménye. Ismeri a környezetvédelmi kifogásokat, de ha az utolsó fáig-fűszálig betartották volna a terveket, meg lehetett volna csinálni tisztességesen. Nem úgy, mint a szlovákok - teszi hozzá. Mint a városból sokan, ő is járt Bősön. Látta, hogy a szlovák oldalon nem hegyek közé, hanem síkságra telepítették az erőművet. A Duna a templomtorony magasságban hömpölyög a még magasabb betongátak között. Félelmetes, ahogy átszivárog és csorog le a falakon a víz - mondja Bethlen. Szerencsétlenség esetére állítólag kidolgoztak egy menekülési tervet, de abban csak a harminc-ötven kilométerre lévők szerepelnek, Bősről és a környező falvakról egy árva szó sincs. Ezekben úgyse lenne idő semmire, ha megindulna a rengeteg víz. Nem állna meg a határnál sem - vizionál a katasztrófahelyzetről a vendéglős. Egyegy zsilip kinyitása még normális üzem esetén is negyven centi vízszintemelkedést jelent Nagymarosnál. Hogy a zsilipelés látványosság-e szlovák oldalon, nem tudni. Nálunk az lett volna. A magyar tervezők semmit sem bíztak a véletlenre. A körgát még sehol sem volt, de egy kilátó már elkészült a visegrádi hegyoldalban. Innen figyelhették volna a turisták a vízlépcső alján vagy tetején lévő hajók zsilipelését. A magasles ma üresen árválkodik, az idegenforgalomban bízó nagymarosi üzletek pedig hol kinyitnak, hol nem, de többnyire üresen konganak. Pedig Nagymaros alaposan felkészült a városba érkező idegenek igényeinek kielégítésére. Jobban, mint az építkezés előmunkálatainak kivitelezője. A két lakótelep, melybe az erőmű osztrák munkásai és üzemeltetői kerültek volna, nem készült el időre. A cég kényszerből családoknál bérelt szobát számukra. A jó üzlet reménye építkezési lázat indított el Maroson, a házakra újabb szintek kerültek, a tetőterek bővültek. Aztán az osztrákok hazamentek. Kárba nem megy, a fiataloknak lesz hol lakniuk - céloz az építkezésekre a jelenlegi polgármester, Zoltai Mihály, majd ugyanazzal a lendülettel áttér a múltból a jelenbe. Ami a munkások félig kész szálláshelyeivel történik, a város szégyene - véli. Nagymaros talán legszebb részén, a visegrádi várral és a Salamon-toronnyal szemben lévő hegyoldalon látni az egyik lakótelepet. Furcsa látvány. Azt mesélik, építői, mikor kimondta az Országgyűlés a vízlépcső leállítását, azonmód letették szerszámaikat. Aki az alapozásnál tartott, a beton mellé, aki falat szigetelt, az a ház tövébe. Néhány házba ablak is került, azon beresve kitapétázott szobákat és berendezett konyhákat látni. A domboldalon felkúszó lakótelep felett munkásszálló hatalmasodik. Hetvenöt szobájából háromszázan gyönyörködhetnének a panorámában - ha nyolc éve nem lenne üres. Őrző-védő kft. felügyeli az enyészetet. A szálló zárva, de kívülről is látni, hogy néhány napi felújítás után akár az átadóünnepséget meg lehetne tartani. A fákat kéne kivágni a burkolat közül, és a vadkendertől megtisztítani a területet. Épült egy másik lakótelep is, a Duna-parton. A házakat azoknak az osztrák családoknak építették, akik néhány évig felügyelték volna a vízlépcső működését. Az épületek kulcsra készek, már nincsenek állami tulajdonban, mégis üresek. A telepet bonyolult cserék után a Pest Megyei Önkormányzat kapta meg. A házakkal azonban nem tudnak mit kezdeni, valószínűleg eladják. Hogy mikor, nem tudni. Addig állapotuk tovább romlik. Nagymaros polgármestere keserűen veszi tudomásul, hogy két lakótelep kong üresen egy településen, ahol nem lehet építkezni. A terjeszkedés természetes akadályai: a Duna és Börzsöny. Északon a vízbázis védelme miatt tiltott az építkezés, délen pedig a Pest megyének adományozott parti lakótelep - a marosiak szemében a legnagyobb szálka - szab határt a terjeszkedésnek. Zoltai egyetlen megoldást lát: az önkormányzatnak kellene adni a még mindig állami tulajdonban lévő hegyoldali lakótelep kész vagy félkész épületeinek és a kiparcellázott telkek tulajdonjogát. A polgármester szerint ezzel valamelyest kompenzálni lehetne a város harmincéves szenvedését. Az elmúlt három évtizedben minden beruházást és fejlesztést az erőműhöz kötöttek, mondván, ha meglesz a duzzasztó, meglesz a gáz is, a csatorna is. Építkezéseket tiltottak meg, azt is mondták, hogy felújítják a főutat, és visszaköltözik a Szobra áthelyezett rendőrség, az OTP, az egészségügyi központ, a mentőállomás. Most legfeljebb arra van esély, hogy újra lesz rendőrsége a városnak... Nem kis eredmény, persze, a tájrendezés során elültetett 47 ezer fa és cserje - vigasztalja magát a polgármester. Van oka az önvigasztalásra. A folyó menti, tizennégy futballpályányi terület sem az önkormányzaté. Nem bánná, ha végre befejeződnének a munkálatok. Amíg a visszarendezés folyik, újabb és újabb igényekkel állnak elő a város polgárai. Nagymaros első embere orvos volt korábban. Előző szakmájából veszi a példát, hogy érzékeltesse a helyiek viszonyát a Duna-parti rehabilitációval. Az emberek ezzel a szóval többnyire akkor találkoznak, ha eljutnak az Országos Rehabilitációs Intézetbe, ahol látják, hogy a kezüket, lábukat elvesztett embereket művégtagokkal újra megtanítják járni. De az a járás már nem ugyanaz - magyarázza Zoltai. Kérdezem tőle, a nagymarosiak közül ki ellenezte leghevesebben az erőműépítést. A polgármester gondolkodás nélkül Nagy László nevét mondja. Ő volt az, aki a mélyen benyúló körgát kialakításának kezdetén beült a folyóba egy kőre, és nem hagyott kétséget afelől, hogy ő bizony marad, és itt nem lesz építkezés. A markolódaru a férfival nem törődve köveket ejtett a vízbe, nem sokkal Nagy mellé. A tiltakozást a környezetvédő kénytelen volt abbahagyni... A legendássá vált történetet senki nem felejti el megemlíteni, ha szóba kerül Nagy László. Ő maga apró finomításokat tesz, szereti a pontosságot. Papírokkal teli dobozt vesz elő, ebből és naptárából idézi fel, hogyan bontakozott ki a vízlépcső elleni tiltakozás: a margitszigeti akció, amit szétzavartak a rendőrök, az első aláírásgyűjtés, a visegrádi séta s a számos tüntetés, melyek végül világossá tették, a hatalom nem fogja szétverni az utcára vonulókat. A helyiek közül kevesen álltak mellé, amikor tiltakozott. Nagy László lemondóan csak annyit jegyez meg: nem is akarja meggyőzni őket. Csak a saját érdekeiket nézik - mondja. Az erőmű gyerekkori barátjával is megrontotta a viszonyát. A rehabilitációt együtt nézzük meg. A több éve tartó tájrendezés három hónap munkáját igyekszik eltüntetni, Nagy viszont úgy érzi, amit látunk, az mind a majdani vízi erőmű megépítését készíti elő. Nem lehet véletlen, hogy az erőmű tervezője és az elbontás irányítója ugyanaz. Mutatja a Dunapartot, amelyre 3-4 méter vastag sódert hordtak, így most épp olyan magas, mint ami a felduzzasztott vízhez kell, s a parti művek is az eredeti tervek szerint épülnek. Meglátja, ötven év múlva itt erőmű lesz. De azt én már nem élem meg - teszi hozzá rezignáltan. Majd valaki más ül a Dunába. HASZÁN ZOLTÁN Ami a munkások félig kész szálláshelyeivel történik, a település szégyene fotó: szigetvári zsolt 1997. MÁJUS 10., SZOMBAT Egy tabernákulum meg egy másik Nem kell rohangálni, mondta öreg mesterem, Weninger doktor. Ami fontos, megtalál, ami nem az, hiába hajtod... Igaza volt. Mennyit koslattam a győri szekrényügyben, s az eredmény? Nulla. Azt mondtam, feladom, erre, hopp, házhoz jött a megoldás. Pontosabban: négy keréken, egy Alfa Rómeóból kilépve. A történet úgy kezdődik, hogy lopkodni kezdtek a győri püspökségen. Eltűnt ez az őskódexek, Rákóczi imakönyve Rodostóból. Az efféle tolvajlások mindig hoznak számomra valami felismerést. Tavaly, vagy tán tavalyelőtt, amikor elemeitek egy japán bankembertől néhány Van Goghot, Cézanne-t meg Renoirt, ráébredtem, hogy a betörők némelyikében működik egyfajta szociális érzék. Egyensúlyozó hajlam... Mert az rendben van, hogy a tokiói pénzember hozzájut egy aukción néhány jó képhez, de az nincs, hogy utána elzárja, vagy ha ki is akasztja, csupán ő bámulhatja, meg a vendégei. Mikor leszek én vendég nála? Soha. Az ilyen pasasoknál a Van Goghoknak vége. Igen ám, de a győri püspökségről egy tabernákulumot is elhoztak a szociálisan érzékeny fiúk. Azt a sokfiókos, csupa intarzia szekrénycsodát, melyet három-, négy-, öt-, hatféle fából varázsolt össze jó kétszáz éve egy asztalos. Kalapemelésre késztet az ilyen munka - az asztalosé éppúgy, mint a fiúké, akik azt, a sors vagy egyéb ismeretlen tényező parancsának engedelmeskedve elvitték. Finom lélekre vall, hogy nemcsak hórukk, alá a gurtnit, emeld meg Pista, aztán visszük ki a hátsó kapun - nem. A fiúk előbb odavittek egy másikat. Igen, egy másik tabernákulumot. Merthogy a szociális érzékenységen kívül működött bennük az empátiakészség is. Elképzelték, mekkora sokk érné a püspök urat, vagy akár egy kanonokot, aki benyit reggel, és volt tabernákulum, nincs tabernákulum. Csak annyit lát, hogy a helye tiszta, portalan, körülötte bezzeg, szóval, még arra is ráébred, hogy hiába fizetik a takarítást. No, ezt nem szerették volna a fiúk. Ledöccentették hát a másik bútort, szépen, halkan, nehogy bárki álmát megzavarják, és ahogy jöttek - megrakodva - ugyanúgy távoztak. A tabernákulum szakasztott olyan volt, mint a másik, s eme A valódiság látszatát meg is őrizte addig, amíg ki nem nyitotta az egyik egyházfi, látszatát meg is őrizte addig, amíg ki nem nyitotta a fiókját az egyik egyházfi. A fa hangja árulta el? Vagy rosszul pakolták át a papírokat? Csak találgatni tudom. Ahogy a rendőrök is, pedig ők ott voltak, kérdezősködhettek. Én nem. Vessen meg érte világ, nem érdekelt igazán, hová került, mi lett a sorsa a szép portékának. Az sokkal inkább, ki készítette a másolatot? Mert nem lehetett akárki. Egy olyan asztalos, akitől apám rendelt annak idején háromajtós szekrényt, s amely háromból máig se lehet kettőt rendesen becsukni, nemigen kap tabernákulumra megrendelést. Ennek értenie kellett hozzá. Hol keressem? Elmentem Győrbe, semmi. Vissza a Baross utcába meg Újpestre, ahol a legjobb kezű asztalosokat sejteni senki nem tudott semmit. Kérdeztem így, kérdeztem úgy, csak hümmögtek rá, s méricskéltek, szemüket keskenyre húzva. Nem szerették a kérdéseimet. Talán, ha én is rendelek egy háromajtós szekrényt, mint az apám. De hát a mi nemzedékünk más. Tele van tétovasággal. Feladtam. És akkor, alig pár nappal később, csöngött a telefon. Egy bútorrestaurátor keresett. Tenni kéne valamit, hogy ne vigyék ki külföldre szép dolgainkat, kezdte. Meg hogy a pancserek ne tegyék tönkre azt a keveset, ami megmaradt. Szép, nemes dolgokat mondott, csupa tűz volt, csupa lelkesedés, ám én csak egyre tudtam gondolni és semmi másra: ez lesz az az ember, akitől megtudom, ki csinálta a győri püspökségre cipelt cseretabernákulumot... Hogyne, találkozhatunk, persze, rendben. A piros Alfa Romeóban egészen fiatal ember ült. Azt mondta, huszonhét éves, Fehér Lászlónak hívják. Az inge is fehér volt, a fogai szintén, pasztellzöld zakót viselt. Nem kellett kérdeznem, sorolta anélkül is, hogy elnyerte a BNV nagydíját, az Országos Kézműves Kamara nagydíját, hogy előbb Miskolcon nyitott műhelyt, aztán itt Pesten, s gondolkodik egy nyugat-dunántúli lehetőségen is. Tehetséges, gondoltam. Ügyesen fűzi a szót, tettem hozzá később, szintén magamban. Kiszámoltam az elmondottakból, hogy húszéves alig múlt, amikor vállalkozó lett, mint kezdő asztalos. Jó arcú ember, tettem újabb megállapítást, s hallgattam, ahogy sorolja, milyen bútorokat újított fel, hogy a mestere Daka Gyula volt, akit, szerinte, lelőttek, pedig művésze volt a restaurálásnak, de hát megismerkedett egy nővel hetvenéves korában, és azzal mindennek vége lett. Kuncsaftjai? A felső rétegből valók, ó igen, újgazdagok is vannak köztük, sőt, azok csak igazán, mert nekik fontos, hogy egy bútor értékes legyen, de utóbb, ha együtt laknak vele, talán a szépségét is megkedvelik. Harminckét foggal mosolyog, látom, hiszi is, amit mond. Ez megejt. Ez szokatlan. Odaérünk az erzsébeti műhelyhez. Ötvenes férfi szöszmötöl ott, régi tálalószekrényt csiszol, úgy mutatja be, mint munkatársát, pedig két-három mondat után kiderül: az ember alkalmazottja, és tőle függ. Megállunk a tálalóra könyökölve, de még várok a kérdéssel, ami birizgál, ami nem hagy nyugodni. - Miért keresett? Miért volt fontos önnek, hogy beszéljünk? Nagyon jól tudom, miért. Útközben elmondta, hogy készített vele interjút ez meg az, beszélt a Nap-kelte műsorában - világos: reklámot akar. Ügyes fiú, állapítom meg újra, ráadásul nem akar becsapni. Tudja, hogy tudom... Hát akkor lássuk a lényeget. Mert ő hátha azt is tudja, amit én nem tudok. - Ha idejönne egy nyomozó, s arra kérné, segítsen megtalálni a győri tabernákulum készítőjét, meg tudná mondani neki, ki volt? - Meg tudnám, de valószínűleg nem mondanám meg. - Miért? Ismeri? - Azt hiszem, tudom, ki az. Megszorult ember. Megtévedt. A rendőrök között is van ilyen. - Jó szakember? -Jó. - Honnan tudja, hogy ő volt? - Mi ebben vagyunk perfektek... Azt mondta, megtévesztették, elhitették vele, hogy a tabernákulumot újként fogják eladni... De már nincs Magyarországon. - Vannak még, akik jó hamisítványokat csinálnak? - Vannak, de nem ők a fontosak, hanem a megbízó. Aki szerez egy tabernákulumot, szétszedeti, és csináltat belőle négyet-ötöt. - Azt hogyan lehet? - Úgy, hogy a hamisítványba beleépít egy-egy valódi részt. Ha kételkedik a vevő, készséggel vesz anyagmintát - mindig a valódi részből. Utána a gyanakodónak szava se lehet. - Mit hamisítanak leginkább? - Most a biedermeier megy nagyon... Megvesznek egy ónémet darabot olcsón, leszedik róla a furnért, rádolgozzák a svartnit... - Mi az a svartni? - Régen fenyőfa volt a bútorok korpusza, vagyis a váza, s arra került a svartni, amit gépek híján kézzel vágtak, ezért nem lehetett olyan vékony, mint a mai furnér. A több száz éves bútorokat svartnival borították, nem furnérral. Persze, ma is csinálnak svartnit - géppel, amit aztán a hamisító hidrogénnel öregít. Mindennek megvan a trükkje? - Mindennek. Még azt is megcsinálják, hogy padlásport kevernek a pácanyagba. - Megéri ma bútort hamisítani? - Nagyon. Itt van, például, ez a bieder vitrin. Ha szakasztott ilyet csinál valaki, két hét alatt megvan vele. Az anyagköltsége és a munkadíja ötven-hatvanezer, s el lehet adni háromszázért. - Hány ember van, aki profi módon csinálja? - Nem tudok számokat mondani... - Én azt hiszem, tudna... Ismeri őket a szakma? - A kilencven százalékát. Tehetséges emberek. Mert ehhez is tehetség kell, mint a festészethez. Utolsó mondata eszembe juttatja azt a festőt, aki Vermeert hamisította egész életében. Nem úgy, hogy másolta. Ó, nem. Lenézte a duplikát készítőket. Hányni tudott tőlük. Ő eredeti képeket csinált. Maga találta ki az enteriőrt, a figurákat, a viseletét, a fényeket, mindent. Zseni volt. Nem ő vétkezett, hanem a Teremtő. Rossz időben küldte a világra. Néhány évszázaddal később került az emberek közé. Remek németalföldi mesterként itt kellett téblábolnia ebben a felhígult korban. Hű volt önmagához, ezért festett Vermeer-képeket. Igaziakat... Helye volna minden valamirevaló művészettörténeti könyvben. Lehet, hogy a bútorhamisítók között is van ilyen? Fehér László jobbján vastag arany csuklólánc, balján márkás óra. - Rolex? - Citizien... - Mit szolgálnak ezek a kellékek? Jelezniük kell, hogy ön nem olcsó szakember? - Visszakérdezek: ha volna restaurálni való bútora, és én egy istállóban dolgoznék, szakadt külsővel fogadnám, volna bizalma hozzá? Elhinné, hogy értek a szakmához? - Nemigen. - A felső réteg, a gazdagok, nem engednek be akárkit. Van okuk rá. Jelentkezik náluk egy kereskedő, míg beszél velük, tenyerében kis fényképezőgéppel körbefotózza a biztonsági berendezéseket, eltelik pár hét, és kirámolják a lakást... Velem szemben bizalmuk van. Én minden munkára szerződést kötök, abban pontos leírás és pontos dátumok szerepelnek, melyeket ha nem tartok, kötbért fizetek, és soha nem kérek előleget. Ebből is látják, hogy az én munkámra van fedezet - nem csupán szakmai... - Az előbb, amikor a tabernákulumról kérdeztem, nem mondott nevet. Fél? - Nem félek, pedig már megfenyegettek, hogy a metró alá löknek, pedig én mondtam a telefonálónak, hogy jöjjön el ide, a műhelybe, beszélgessünk négyszemközt. Nem jött el. - Régi bútorokkal foglalkozni veszélyes dolog? Sok pénz van benne? - Azért veszélyes, mert a hamisítás nemcsak Magyarországra terjed ki. Leplombált kamionokban jönnek-mennek a bútorok. Amerikában külön iparág, régen és nagyban űzik. A németeket lehet a legjobban becsapni velük. Elég tudatlanok, viszont pénzük van elég. - Mennyibe kerül egy bevallottan ma készített tabernákulum, és mennyibe egy régi? - Az előbbiből láttam nemrég az egyik belvárosi galériában, az állt rajta, hogy „frissen hamvasított”. Ez úri huncutság, ezért se mondom a galéria nevét... Az ára 1,8 millió volt. Egy régi, XVIII. századból való négymillió, de az ilyen már ritka, egyre ritkább. Átvisz a szomszédba, megmutatja a házat, amit nemrég vett. Büszkén mutatja, mégis szabadkozik. - Még csak vakokt és teljesen üres. Egy ágy van ott, abban alszom. De majd berendezem. - Mondta útközben, hogy nőtlen. Még nőtlen... Nem fél, hogy a pénze miatt fogják szeretni? - Látja, ettől tényleg félek. - S mit tesz majd ellene? - Nem tudom... Talán azt mondom majd próbaként annak a lánynak, hogy csináljunk házassági előszerződést. Foglaljuk bele, ki mit visz a házasságba. S míg ezt mondom, figyelni fogom a szemét. Az arcát... Igen, a munkámban biztos vagyok, a magánéletemben bizonytalan. Talán azért, mert temperamentumos emberként nem nagyon tűröm el, hogy másként történjék valami, mint ahogy gondolom... Egy nő nem biztos, hogy elviseli ezt, főleg, ha benne is nagy az akarat. Fehér Lászlónak tizennyolc éves korában egy építkezésnél megroppant a gerince. Apja ölben vitte a kórházba. Az orvosok megpróbálták a lehetetlent: húzni kezdték két irányba, mint hajdan az inkvizítorok, hátha visszaugranak, visszatüremkednek a kimozdult részek. Tíz centit nyújtottak, amikor megtörtént a csoda... Addig 175 centi volt, azóta 185. íme egy ember, aki önmaga fölé nőtt, mérhetően, valóságosan: hát nem pompás az ilyen? Meg is süvegelném, de aztán eszembe jut: a betyárját, tőle sem tudtam meg, ki csinálta a győri altabernákulumot. VÉGH ALPÁR SÁNDOR