Magyar Hírlap, 1997. szeptember (30. évfolyam, 203-215. szám)

1997-09-13 / 214. szám

6 Magyar Hírlap Minthogy a „tiszta” nemzetállamban zavaróan „idegennek” számít mindenki, aki nem tagja az államalkotó nemzet közösségének, Vladimír Meciar lakosságcserére vonatkozó győri „téma­felvetése” mögött az a brutális indítvány rejlik: teremtődjék nemzetállam Szlovákiából is, Ma­gyarországból is úgy, hogy „idegenjeiket” egy­szerűen kicserélik. Ez pedig feleleveníti az év elejének egyik legnagyobb visszhangot kiváltó magyarországi vitáját, mely a nemzetállam fogal­ma körül bontakozott ki. Hadd vegyem fel az akkor elejtett fonalat, s emlékeztessek rá, hogy noha a vita magva a nemzetállam és az ún. republikanizmus francia felfogása volt, a vitázók nem vizsgálták felül, va­jon maga a francia társadalom, illetve a francia tudományosság hogyan viszonyul ma ezekhez a fogalmakhoz. Minden jel arra utal, hogy a nem­„A modern államok (...) válaszút előtt állnak, nemzeti doktrínájukat hozzá kell igazítaniuk a modern világ kihívásaihoz, ez azonban csak akkor lehetséges, ha fokozatosan megszabadulunk azoktól a fogalmi kölöncöktől, melyek az állampolgárság, a nemzetiség, a kulturális hovatartozás közti fenyegető feszültségeket életre hívják.A­zetállam hívei által követendőnek beállított „francia modell” magában a szülőhazában sem tűnik már annyira csábosnak, mint ahogyan azt innen a Duna partjairól vélhetnék. E feltevése­ket a baloldali Etienne Balibar német fordítás­ban is megjelent tanulmánygyűjteménye, A de­mokrácia határai is alátámasztani látszik. A nacionalizmus az államban gyökerezik Balibar mindenekelőtt azt az illúziót szeretné el­oszlatni, hogy a mai - Franciaországban és má­sutt fölbukkanó - rasszista és neorasszista ten­denciák a rendelkezésre álló (azaz a múlt század­ból örökölt) ismeretek és politikai fogalmak alapján értelmezhetők lennének. Szerinte a na­cionalizmus és az ezzel szervesen összefüggő rasszizmus a nemzetállamnak mint olyannak a természetes velejárói. A nacionalizmus és a rasszizmus nem az individuális tudatokban, nem az egyéni psziché rendellenességeiben, hanem az államban és az állam intézményeiben gyöke­reznek. „Ahhoz - állítja -, hogy a rasszizmus különbö­ző megnyilvánulási formáit, a gyakorlati rassziz­mustól a rasszista elméletekig, a »normális«, mindennapi formáktól a »válságosakig« (...) megragadhassuk, és hogy fölfoghassuk, hogyan születik az egyik forma a másikból, azt kell leszö­geznünk, hogy a rasszizmus elsősorban intézmé­nyes jelenség. Téves lenne azt hinni, hogy az egyénektől ere­dő, elméletekké érlelődött és társadalmi mozgal­mak által érvényesített rasszizmus az, ami az in-A szerző a Brassói Lapok munkatársa tézményeket úgymond »átitatja«, és nem kevés­bé helytelen a rasszizmust pusztán ideológiai ef­fektusként elképzelni, mely a társadalomról ter­jed át az államra (olyan politikai mozgalmak ré­vén, melyek úgymond ráerőltetik akaratukat), s az államnak semmi köze nem volna a kialakulá­sukhoz. (...) Ezeknek az elgondolásoknak nem véletlenül központi gondolata, hogy a tömegek és csak ők tekinthetők születésüknél fogva, vagyis strukturálisan rasszistáknak (ahogyan csak ők irracionálisak, nacionalisták, vallásosak stb). Az mindenesetre tény, hogy az állam (vagy annak szóvivői), ha a nacionalizmus kérdésével szembesülnek, azt »természetes« gesztussal utal­ják vissza a »társadalomra« (az államfő például ilyeneket mond: »Én híve vagyok a külföldiek szavazati jogának, de a közvélemény még nem érett meg erre.«)... Az alapkérdés ebből a nézőpontból nem az, hogy a hivatalnokok, illetve az államapparátus személyzete egyénileg »rasszista« vagy sem (...). Inkább arról, hogy normális időkben a rasszista eljárások túlnyomó többsége, melyek során az »etnikum«, »faj« vagy »nemzetiség« (azaz az eredet, illetve a valóságos vagy vélt származás) alapján megbélyegzett polgárokat diszkriminál­ják és megalázzák, az önkormányzatok, illetve az államapparátus elvileg teljesen független hatósá­gainak, főként a rendőrség és az igazságszolgál­tatás képviselőinek nyilvános cselekedeteiből áll össze. Különösen érvényes ez azokra a sajátosan rasszista praktikákra, melyek alanyai arra törek­szenek, hogy a nyilvánvalóan kiszolgáltatott helyzetben lévő egyént társadalomellenes csele­kedetekre provokálják, hogy ily módon egyrészt a beismerést kicsikarhassák, másrészt a megtor­lásra ürügyet teremtsenek. Ez a provokáció a rasszista magatartásmód állandó összetevője és manapság a bevándorolt munkások hatósági ke­zelésének mindennapi eljárása.” A sorrend épp a fordítottja annak, melyet ál­talában vélünk, állítja Balibar. A nyílt közösségi cselekvés, a leplezetlen rasszizmus az, melyet ezek az öntudatlan, hallgatólagos és specializált eljárások megalapoznak és nem megfordítva. A lappangó rasszizmustól a manifeszt rassziz­mushoz való átmenet feltételeit természetesen az ideológiatermelés fokozása, a biztonsági teó­riák és veszélyeztetettségi rémképzetek burján­zása teremti meg. Ezek az ideológiák individuá­lis produktumok, lényegük szerint azonban ezek is csupán az állami intézmények működésében kikristályosodó gyakorlati beállítódások és rea­gálásmódok „elméleti” projekciói. A rasszizmus végső fokon „állami pszicho­­struktúra”, mely abból a tényből fakad, hogy a „törvény”-t, a legitimitás legmagasabb instanciá­ját az állam képviseli. „Mit jelent ez a legitimitás? - kérdezi Balibar. - Azt, hogy az individuumok, akik hivatalosan állampolgárnak, azaz »»szuverén«-nek minősül­nek, kollektíve az állam urai, a valóságban azon­ban teljesen tehetetlenek vele szemben (az állam elrabolta tőlük azokat a jogokat, melyek a való­ságos hatásköröket jelentették), s ezek az indivi­duumok azáltal, hogy ma az államot tartják paj­zsul maguk elé, tehetetlenségüket a »rasszizált« csoportra vagy csoportokra hárítják át, melyeket ily módon a nemzeti állam virtuális állampolgá­raiból annak alattvalóivá (sujets) változtatnak... A nemzetállam »normális« ideológiai struktú­rája (a demokratikus nemzetállamé is) a gyakor­latban nem állampolgárokat és őket képviselő hatalmi szervezeteket vonultat fel, hanem főnö­köket (chefs) vagy feljebbvalókat (akik egészen apró feljebbvalók is lehetnek...), »magasabbren­­dű embereket« vagy egyszerűen »embereket« (állampolgárokat) és »alacsonyabbrendű embe­reket« (alattvalókat). Ha a vezérek ereje gyön­gül - de az állampolgár ennek ellenére sem ké­pes elméletileg létező jogait valóságos hatalom­má változtatni­­, az alacsonyabbrendű emberek egyszerre veszélyforrásként jelennek meg. Ez a tézis ellentmond annak a bevett elképze­lésnek, miszerint a rasszizmus csupán az »én« (vagy a »mi«) és »mások« közötti tükörviszony perverz formája, azaz a »különbség« elviselésére való képtelenség megkerülhető vagy megkerül­hetetlen egyéni következménye lenne.” Az ál­lam így „magát a többséget is szubjetumok (amint azt [a franciában] a szó meghökkentő kétértelműsége kifejezi: tárgyak) tömegeként kezeli, s épp azáltal változtatja emberalattivá (infantilizálja), hogy jogaikat és szuverenitásu­kat »élvezik«.” Belső és külső rasszizmus A rasszizmus és az idegenellenesség ily módon a nemzetállami nacionalizmus egyik szerves kö­vetkezményeként adódik. Balibar különbséget tesz a belső és a külső rasszizmus, azaz az anti­szemitizmus és a kolonialista fajgyűlölet között, s bebizonyítja, hogy bár a mai franciaországi rasszizmus az utóbbi következménye, mindkettő mögött a nemzetállami gondolat, az ún. „asszi­­milálhatatlan fajták” keltette ingerültség áll. A fentiekből az is következik, hogy a naciona­lizmus, rasszizmus, idegengyűlölet megfékezésé­re a klasszikus liberalizmus kínálta individualista receptek alkalmatlanok. Balibar szerint a liberá­lis államok, még azok is, melyek gazdag szociál­demokrata hagyományokra tekinthetnek vissza, hatalmas ellenállást tanúsítanak azzal a törek­véssel szemben, hogy a társadalom „az osztályok vagy embercsoportok érdekeinek kollektív kép­viseletét a politikai gyakorlat szerves részévé” tegye. „Az állampolgárság elméletben nem több, mint az individumok - társadalmi helyzettől füg­getlen - egyenlőségének tételezése... Ez azon­ban nyilvánvaló lehetőséget teremt arra, hogy a hatalom birtokosai az elmélet nevében a gyakor­lati emancipatív tendenciák érvényesülését meg­gátolják vagy ezek következményeit ellensúlyoz­zák.” (A kollektív jogok kérdésének részletezé­sére azonban - bár létjogosultságukat egyértel­műen elismeri - Balibar sem tér ki. Úgy tűnik, ennek a kérdésnek a feszegetésére a mai francia közvélemény sem igazán érett még meg.) A kötet visszatérő témája az állampolgárság fogalmának újradefiniálása, hiszen az „állampol­gárság” és a „nemzetiség” kategóriáinak francia típusú azonosítása már magában rejti azokat az antinómiákat, melyek a nacionalizmus közvetí­tésével a rasszizmus különféle megnyilvánulási formáihoz vezetnek. Balibar részletes elemzésekben bizonyítja, hogy a nemzet és az állam fogalmai eltérő erede­tűek, s ezért (lényegében véletlenszerű) azonosí­tásuk, mely mögött sajátos társadalom- és gazda­ságtörténeti fejlemények húzódtak meg, mára teljesen jogosulatlanná vált, nem csupán a fran­cia gazdaság mind erőteljesebb nemzetközivé válásával nem áll összhangban, de a francia társadalom etnikai, faji, kulturális összetettségé­vel sem. A megoldást a szerző az állampolgárság fogal­mának kiterjesztésében látja. „Hazafiak” (com­­patriotes) helyett szívesebben beszél a polgártár­sakéról (concitoyens), a „francia állampolgár­sághoz való jog” helyett a „franciaországi állam­­polgársághoz való jog”-ról. (Ebben a vonatko­zásban nem érdektelen felfigyelni arra, hogy a választási győzelem éjszakáján Emil Constanti­­nescu sem hazafiakként, románokként, testvé­rekként, hanem polgártársakként - dragi cetáeni - szólította meg az ország népét, s bár később vissza-visszatért a hagyományos hangvételhez is, a beszéd egész jellegét meghatározó hangütés bi­zonyára nem volt véletlen.) Az állampolgárság fogalmának újraértelmezé­se „azt is lehetővé tenné - véli Balibar -, hogy a történeti erőviszonyoknak azt az eltolódását, mely fél évszázada a vállalatok, a gazdasági és katonai hatalmak diadalmas »többnemzetiségűvé válása« és a francia társadalom - önmagukat munkaere­jük, nyelvük és kultúrájuk révén definiáló - egye­­deinek figyelmen kívül hagyott vagy visszaszoríta­ni próbált »többnemzetiségűvé válása« között be­következett, visszájára fordítsa. A feladat tehát az, hogy a nemzet fogalmát valóságos dimenzióinak megfelelően újraértelmezzük”. A szerző az állampolgárságot nem a társada­lomhoz való tartozás valamiféle előfeltételeként, hanem a társadalom csoportjai, egyénei és az ál­lam közötti individuális erőviszonyként határoz­za meg. Az állampolgárság, vallja, minden eset­ben, „a kizárás elvével fonódik össze”: „Az ál­lam az »idegenek« és a legtágabb értelemben vett kisebbségek legitim kirekesztésének appa­rátusaként funkcionál. Az előbbiek szervesen betagolódnak a társadalmi viszonyrendszerbe (család, munka, kultúra), a politikai társadalom­ból azonban kirekesztik őket. A modern rassziz­mus intézményes alapjai éppen ezekben a kire­­kesztési eljárásokban telhetőek fel, melyek az ál­lampolgári egyenlőséget korlátozzák, és ezzel a politikai közösséget körülhatárolják.” Az állampolgár: mobil fogalom Az állampolgár fogalmát Balibar szerint már a kezdetektől antinómiák sora jellemzi, s ezek az antinómiák nem a fogalom valamiféle „helyes” értelmezésétől való „elhajlás” következményei, hanem a fogalomnak magának a lényegéből fa­kadnak. A fogalmat - éppen emiatt - mindig is lényegi mobilitás jellemezte: tartalmában és funkcióiban folyton hozzáidomult a társadalom szerkezetéhez. „A multikulturális társadalom - mely az asszi­miláció uniformitásával ugyanúgy összeegyeztet­hetetlen, mint a kultúrák lényegi lefordíthatat­lanságával, immobilitásra való hajlamával - ma már nem elméleti fikció, hanem mindennapi va­lóság, mely egyszerre több irányból is szétterjed­ni látszik. A nemzeti identitás, ha kizárólagos hovatartozásként értelmezzük, nem csak kö­zönséges (és ráadásul új keletű) mítosznak minő­sül, de megvalósíthatónak is mind kevésbé te­kinthető.” A végkövetkeztetés: a modern államok (tehát nem csupán Közép-Kelet-Európa államai!) vá­laszút előtt állnak, nemzeti doktrínájukat hozzá kell igazítaniuk a modern világ kihívásaihoz, ez azonban csak akkor tehetséges, ha fokozatosan megszabadulunk azoktól a fogalmi kölöncöktől, melyek az állampolgárság, a nemzetiség, a kultu­rális hovatartozás közti fenyegető feszültségeket életre hívják. Végezetül: nemcsak az érdekes, amit Balibar a francia nacionalizmusról és rasszizmusról el­mond, utalásai és hivatkozásai nyomán egy olyan francia szellemi élet körvonalai is kibonta­koznak, melyben a nemzeti identitás kérdése központi problémaként szerepel, s melyben a nemzetállami gondolat elutasítása szinte már közhelyszámba megy. Ha erre a Franciaországra tekintünk, ez való­ban modellül szolgálhat Magyarország és Romá­nia számára egyaránt. Úgy vélem azonban, hogy az, ami Romániában az elmúlt egy év során bein­dult, a maga részéről szintén például szolgálhat Franciaország számára is. Az RMDSZ kormány­ba való bevonása, mint a kisebbségek kirekesz­tésére, az össztársadalmi intézményként felfo­gott állam többségi monopolizálásának meg­szüntetésére irányuló (egyelőre bizonytalan ki­menetelű, de mindenképpen felmérhetetlen je­lentőségű) kísértet, olyan lépés, melynek virtuá­lis eredményei előbb-utóbb Franciaország (és a sok szempontból hasonló mentalitásszerkezetet mutató Magyarország) belső problémáinak meg­oldásában is fontos gyakorlati késztetéseket je­lenthetnek. Emil Constantinescu a választási kampány so­rán mindvégig leszögezte, hogy az állam nemzeti jellege nem vita tárgya, a gyakorlatban azonban az RMDSZ kormányzati szerepvállalása az állam nemzeti jellegének (azaz kizárólagosan román voltának) távlati megszüntetésével egyenértékű. Mélyreható szemléletbeli változásról tanúskodik, hogy a román politikai diskurzus „ellentmondá­sossága” ma már nem ellenünk irányul, hanem a nemzetfogalom - Balibar által is elkerülhetetlen­nek tartott - átalakítását, azaz közvetve a mi ér­dekeinket (is) szolgálja. Magyarán: az új hatalom végre az ország összes polgárának (és nem egy önmagát többségként tételező kisebbségnek) a nevében politizál, még akkor is, ha az RMDSZ radikális szárnya ezt kétségbe vonja. E politika (minden bizonnyal kínkeserves) si­keressége, feltehetően nemcsak Románia jövő­jét, hanem az ún. „francia modell” nemzetközi reformját is befolyásolhatja. Bíró Béla A nemzetállam határai Elég Az Independent 1997. szeptember 8-ai számának címolda­lán, keretben a fenti címmel, az alábbi szerkesztőségi cikk volt olvasható. „Lehetetten ponto­san megállapítani, hogy kit milyen arányban terhel a felelősség Diana haláláért. A papa­­razzik »a média«, Diana rendkívüli élete, személyes boldogtalansága majd igyekeze­te, hogy vigasztalást találjon; a megenge­dettnél gyorsabban hajtó (és valószínűleg it­tas) sofőr; hogyan lehetne mindebből egy­szerű tanulságot levonni? De ez nem jogosít fel senkit arra, hogy ne érezzen megbánást, és ne kérdőjelezze meg önmaga viselkedését. A világ leghíresebb asszonya is úgy érezte, ahogyan azt fivére fogalmazta rendkívüli gyászbeszédében, hogy rá vadásztak a legkitartóbban az egész világon. Ezt a vadászatot nem egyedül új­ságírók és lap­tulajdonosok egy csoportja kezdeményezte; olyan médiaesemény ré­szeként folyt, amelyet maga a királyi család hagyott jóvá. Ami a múlt héten történt, az az utolsó felvonása volt annak a királyi pompát bemutató globális kísértetnek, ami Diana 16 évvel ezelőtti esküvőjével kezdő­dött a Szt. Paul katedrálisban. A hisztérikus »DJ-imádatot« főként a bulvárlapok és a te­levízió képernyője éltette: nélkülük nem láttuk volna azokat a jeleneteket, amelyek­nek szemtanúi voltunk az elmúlt nyolc nap­ban. Ellenőrzött és a Királyi Családot tá­mogató folyamatként kezdődött, de aztán tökéletesen kontrollálhatatlanná vált. Most pedig többé már nem szappanopera ro­mánc, hanem tragédia, amellyel szembesül­ve a történet minden írója és szereplője döbbenten áll. Ha még nem tettünk mindannyian szo­morúbbak és bölcsebbek, akkor átkozottul itt az ideje, hogy azok legyünk. A vadászat­ból véres sport tett. A zsákmány halott, néz­zünk hát szelídebb foglalatosság után. La­punkat soha nem hozták izgalomba a híres­ségekről készült csiklandozó és tolakodó fényképek, és soha nem tartotta feladatá­nak, hogy csak azért írjon a Királyi Család­ról, mert vannak: az önmegtartóztatás ezért nem esik nehezünkre. Nem kérünk elnézést azért, mert tudósítottunk a múlt hét össze­sűrűsödött eseményeiről, mert ami London utcáin történt a baleset után, jelentős tör­ténés volt. De ami a jövőt illeti, ebből ele­günk van. Soha többé nem fogunk újra közölni a fiatal hercegek, William és Harry magán­életéről készült fényképeket. Állami alkal­makkor vagy pedig alkotmányos fontossá­gú ügyekben esetleg igen, de még ezekkel a fényképekkel is igen csínján fogunk bánni, így a jövőben előfordulhat, hogy azok a fényképek sem tesznek láthatóak a The In­­dependent-ben, amelyek elkészítését a Buckingham-palota szervezi meg, és ame­lyek nyilvánosságra hozatalát a Királyi Csa­lád szorgalmazza. De többé nem óhajtunk a monarchia PR ügynökei tenni, sem pedig ártatlan külső megfigyelői. A történetnek vége. A folytatás másképpen kell hogy íródjék.” Azért tartottam szükségesnek teljes terje­delmében idézni az Independent szerkesz­tőségi cikkét, mert az általam ismert legma­gasabb színvonalon fogalmaz meg általános sajtóetikai, médiaelméleti és alkotmányjogi elveket, amelyek a magyar olvasó számára is érdekesek tehetnek. Ami a sajtóetikát illet: abból, hogy a saj­tón kívül egyéb körülmények is szerepet ját­szottak Diana halálában, nem következik, hogy a sajtó moshatja kezeit. A brit sajtó munkatársai már dolgoznak szakmájuk ön­­szabályozásának megszigorításán - ez tehet ugyanis az egyetlen járható út, nem az álla­mi, törvényi beavatkozás a sajtó ügyeibe (amit egyébként sem a hatalmon lévő Mun­káspárt, sem az ellenzéki Konzervatív Párt nem szorgalmaz). Ami a médiaelméletet illeti: a wales-i hercegnő története elejétől fogva média­­kreálmány volt: a „nép” manipulálását cé­lozta, hogy rokonszenvet keltsen a királyi család iránt. Mindaddig sikeresen műkö­dött, amíg a „szereplők” fel nem lázadtak „kreáltságuk” ellen. De a manipulálásban a királyi család is részt vett, jóváhagyta azt­­ és ez ek­en a szerep­ek­en lázadt most föl az Independent szerkesztősége, mondván, hogy ők bizony a továbbiakban olyan képe­ket sem feltétlenül közölnek erről a család­ról, amelyet maga II. Erzsébet óhajtana vi­szontlátni a címlapokon. Ami pedig végül az alkotmányt illeti: a brit alkotmányos monarchiában a királyság­nak már régen nincs politikai hatalma. Meg­maradt szuverenitását mindeddig népének, „alattvalóinak” köszönhette. De az elmúlt napokban az „alattvalók” öntudatos polgár­ként diktálták „uralkodójuknak”, mit kell tennie. Erzsébet nyögve-nyelve tette­­ túl későn, túl keveset. A világrengeteg a mo­narchia állapota elleni tiltakozás. A király­ság elveszítette maradék „népszuverenitá­sát” is - az „alattvalókból” végképp polgá­rok tettek, akiknek ez a monarchia ilyen ál­lapotban többé nem kell. TEMZE-PARTI JEGYZET Orosz István rovata . Gimna­zistaként az ember befolyá­solható. No per­sze nem mindenki. Vannak, akik már tizenhat-tizenhét éve­sen meghatározzák magukat. Barátom is az eltökéltek közé tartozott. Hangosan hirdette, hogy énekes lesz, híres tenoris­ta, fellép majd a világ színpa­dain. És sorolta őket a Milánói Scalától a londoni Covent Gar­­denig. Bámulattal elegyes irigy­ség járta át a telkem, valahány­szor ezekről szólt. Lám, ő tudja már, merre... Én tehetségtelen senkinek éreztem magam, ha odaálltam gondolatban mellé. Rajongva néztem rá, mintha máris azokon a színpadokon járna. Gyakran voltam náluk, hall­gattam a lemezeit. Pedig ahogy rájuk tette a tűt, recsegtek, sis­teregtek a kopott hetvennyol­­casok. Nem bántam. Az isme­retlen áriák és dalok mint óriás madarak felemeltek, s vittek túl mindenen. Már nem is ott voltam, a barátomék házában, hanem a végtelen közelében. Azon a nyáron az újság is ír­ta, hogy Carelli Pinkertonja nagy esemény tesz a Szigeten. Látni akartam. Hallani. Akkor már magam is próbálgattam a hangom, s úgy éreztem, van olyan, mint a barátomé, de hallgattam róla, hogy énekelek. Pénzem nem volt a Pillangókis­asszonyra. Úgy gondoltam, át­mászom a szabadtéri színpad kerítésén, végtére sötét tesz, s mi az egy harmadikos gimna­zistának, aki tudja a nyújtón a haskelepet. Puhán huppantam te a földre. Néhány pillanatig kifeszülve és rezzenés nélkül álltam, mint egy ragadozó, mely közel ért már a zsákmány­hoz, s nem akarja elvéteni. Lát­tam az épületet, ahol a éneke­sek készültek. Egy baritonista skálázott, távolabb, a zenekari árokban, hangoltak a vonósok, tele volt minden a kezdés előtti zajos várakozással. Újra elfo­gott a sóvárgás, mert eszembe jutott a barátom. Néhány év múlva ő is így készül majd, mint ezek, talán éppen itt, s nekem jegyet fog küldeni, tiszteletje­gyet, s mehetek az öltözőbe gratulálni az előadás után. Nem örültem ennek. Vajon miért? Csikorgott a kavics, valaki közeledett. Egy rendőr. Most mit tegyek? Leguggoltam, hátha úgy nem vesz észre. De valószí­nűleg észrevett. Pontosan ott állt meg, annál a bokornál. Már vár­tam, hogy mikor szól, bújjak elő, s menjek vele, előre égett az ar­com a szégyentől, hogy kivezet majd mások szeme láttára, sőt talán fel is írja a nevem. Furcsa volt, hogy a rendőr nem szól. Mintha ő is azt figyelné, látja-e valaki. Körbenézett, eggyel még közelebb lépett, aztán gombolni kezdte a nadrágját... Előbb csak a csobogást hallottam, az­tán éreztem, hogy a zakómon végigfolyik valami. Miért nem mertem mozdulni? Miért gug­goltam ott némán, nem tudván választani a két rossz közül? Féltem, hogy baj lesz, ha a rend­őrt én érem tetten? Én, akinek nincs jegye? Aki átmászott­ a ke­rítésen, s beszökött? Nyirkosan, bűzlőn, megalá­­zottan vártam, hogy arrébb lép­jen végre, hogy rántson egyet a derékszíján, mintha díszszem­lére készülne. Csizmája alatt kavics csikorgott, mintha a tel­kemen gyalogolt volna végig. Nem mehettem oda Gigli tanít­ványához, hogy dedikált fény­képet kérjek. Barátomnak kér­tem volna, neki, aki egy napon szintén dedikál majd. Finom kezek nyújtják felé a műsorfü­zetet, s rajongó szemek tekinte­nek rá, csodálatos asszonyi sze­mek. S vetem? Vetem mi tesz? Az én utam merre visz? Nyirkos kabátban kellett ke­rítést másznom, s ekkor, kifelé menet tán jobban ügyeltem, hogy ne lássanak. Villamosra nem mertem szállni, mindenki odébb húzódott volna, érezve a szagot. Egy szál ingben csön­gettem az ajtón, mikor hazaér­tem, és egyenesen a fürdőszo­bába mentem. Sokáig mostam a zakót, a szemem könnyekkel volt tele. Évek jöttek, évek mentek, barátomat messzire sodorta tő­lem az idő. Amit tudtam róla, annyi, hogy nem jutott el a Sca­­láig. Kórista tett. Vidám, bo­hém fiú, nagyokat eszik és iszik, kedve mindig a plafont verdesi. Nemrég találkoztunk. Fel­idéztem azt a régi előadást. Mert neki jegye volt a Pil­langókisasszonyra. Nyáron volt a Margitszigeten, emlékszel? Carelli énekelte Pinkertont, mondtam aztán. Carelli? És nyáron a Szigeten? Gyönge es­te tehetett, nem emlékszem, mondta, majd jól hátba vágott, s hívott, hogy igyunk meg a kantinban egy fröccsöt. S­ÉTATER­em lettem operista S.O.S.­ A Kék Sziget Alapítvány u­rva Szv Ap V 7 anya- és gyermekotthona várja olyan segítő szándékú emberek felajánlásait, akik kinőtt, használt gyerekruhákkal, játékokkal, kisággyal, babakocsival támogatnák az alapítványt. Ezenkívül szükségük lenne még gyerekek és felnőttek részére újságokra, tisztasági szerekre, tartós élelmiszerekre, gyógyszerre és pénzbeli támogatásra is. Az alapítvány bankszámlaszáma a következő: Budapest Bank szolnoki fiók 5000 Szolnok, Hősök tere t. 10104569-07814355-00000009 Mivel az alapítvány nem rendelkezik gépkocsival, ezért kérik, hogy az adományokat a felajánlók juttassák el hozzájuk. A KÉK SZIGET ALAPÍTVÁNY anya- és gyermekotthonának címe: 5061 Tiszasüly, Kiséri út 54. Telefon: (06-56) 497-284 1 MH 03521 FORUM 1997. SZEPTEMBER 13., SZOMBAT A Magyar Világ Kiadó gondozásában megjelent: F. Nagy Angéla Húshagyó szakácskönyv A szerző receptjei azoknak szólnak, akik imádják a finom falatokat, a változatosságot, ugyanakkor egy kiadós étkezés után is szeretnék frissen, könnyedén érezni magukat. MH 7775

Next