Magyar Hírlap, 1997. szeptember (30. évfolyam, 203-215. szám)
1997-09-13 / 214. szám
6 Magyar Hírlap Minthogy a „tiszta” nemzetállamban zavaróan „idegennek” számít mindenki, aki nem tagja az államalkotó nemzet közösségének, Vladimír Meciar lakosságcserére vonatkozó győri „témafelvetése” mögött az a brutális indítvány rejlik: teremtődjék nemzetállam Szlovákiából is, Magyarországból is úgy, hogy „idegenjeiket” egyszerűen kicserélik. Ez pedig feleleveníti az év elejének egyik legnagyobb visszhangot kiváltó magyarországi vitáját, mely a nemzetállam fogalma körül bontakozott ki. Hadd vegyem fel az akkor elejtett fonalat, s emlékeztessek rá, hogy noha a vita magva a nemzetállam és az ún. republikanizmus francia felfogása volt, a vitázók nem vizsgálták felül, vajon maga a francia társadalom, illetve a francia tudományosság hogyan viszonyul ma ezekhez a fogalmakhoz. Minden jel arra utal, hogy a nem„A modern államok (...) válaszút előtt állnak, nemzeti doktrínájukat hozzá kell igazítaniuk a modern világ kihívásaihoz, ez azonban csak akkor lehetséges, ha fokozatosan megszabadulunk azoktól a fogalmi kölöncöktől, melyek az állampolgárság, a nemzetiség, a kulturális hovatartozás közti fenyegető feszültségeket életre hívják.Azetállam hívei által követendőnek beállított „francia modell” magában a szülőhazában sem tűnik már annyira csábosnak, mint ahogyan azt innen a Duna partjairól vélhetnék. E feltevéseket a baloldali Etienne Balibar német fordításban is megjelent tanulmánygyűjteménye, A demokrácia határai is alátámasztani látszik. A nacionalizmus az államban gyökerezik Balibar mindenekelőtt azt az illúziót szeretné eloszlatni, hogy a mai - Franciaországban és másutt fölbukkanó - rasszista és neorasszista tendenciák a rendelkezésre álló (azaz a múlt századból örökölt) ismeretek és politikai fogalmak alapján értelmezhetők lennének. Szerinte a nacionalizmus és az ezzel szervesen összefüggő rasszizmus a nemzetállamnak mint olyannak a természetes velejárói. A nacionalizmus és a rasszizmus nem az individuális tudatokban, nem az egyéni psziché rendellenességeiben, hanem az államban és az állam intézményeiben gyökereznek. „Ahhoz - állítja -, hogy a rasszizmus különböző megnyilvánulási formáit, a gyakorlati rasszizmustól a rasszista elméletekig, a »normális«, mindennapi formáktól a »válságosakig« (...) megragadhassuk, és hogy fölfoghassuk, hogyan születik az egyik forma a másikból, azt kell leszögeznünk, hogy a rasszizmus elsősorban intézményes jelenség. Téves lenne azt hinni, hogy az egyénektől eredő, elméletekké érlelődött és társadalmi mozgalmak által érvényesített rasszizmus az, ami az in-A szerző a Brassói Lapok munkatársa tézményeket úgymond »átitatja«, és nem kevésbé helytelen a rasszizmust pusztán ideológiai effektusként elképzelni, mely a társadalomról terjed át az államra (olyan politikai mozgalmak révén, melyek úgymond ráerőltetik akaratukat), s az államnak semmi köze nem volna a kialakulásukhoz. (...) Ezeknek az elgondolásoknak nem véletlenül központi gondolata, hogy a tömegek és csak ők tekinthetők születésüknél fogva, vagyis strukturálisan rasszistáknak (ahogyan csak ők irracionálisak, nacionalisták, vallásosak stb). Az mindenesetre tény, hogy az állam (vagy annak szóvivői), ha a nacionalizmus kérdésével szembesülnek, azt »természetes« gesztussal utalják vissza a »társadalomra« (az államfő például ilyeneket mond: »Én híve vagyok a külföldiek szavazati jogának, de a közvélemény még nem érett meg erre.«)... Az alapkérdés ebből a nézőpontból nem az, hogy a hivatalnokok, illetve az államapparátus személyzete egyénileg »rasszista« vagy sem (...). Inkább arról, hogy normális időkben a rasszista eljárások túlnyomó többsége, melyek során az »etnikum«, »faj« vagy »nemzetiség« (azaz az eredet, illetve a valóságos vagy vélt származás) alapján megbélyegzett polgárokat diszkriminálják és megalázzák, az önkormányzatok, illetve az államapparátus elvileg teljesen független hatóságainak, főként a rendőrség és az igazságszolgáltatás képviselőinek nyilvános cselekedeteiből áll össze. Különösen érvényes ez azokra a sajátosan rasszista praktikákra, melyek alanyai arra törekszenek, hogy a nyilvánvalóan kiszolgáltatott helyzetben lévő egyént társadalomellenes cselekedetekre provokálják, hogy ily módon egyrészt a beismerést kicsikarhassák, másrészt a megtorlásra ürügyet teremtsenek. Ez a provokáció a rasszista magatartásmód állandó összetevője és manapság a bevándorolt munkások hatósági kezelésének mindennapi eljárása.” A sorrend épp a fordítottja annak, melyet általában vélünk, állítja Balibar. A nyílt közösségi cselekvés, a leplezetlen rasszizmus az, melyet ezek az öntudatlan, hallgatólagos és specializált eljárások megalapoznak és nem megfordítva. A lappangó rasszizmustól a manifeszt rasszizmushoz való átmenet feltételeit természetesen az ideológiatermelés fokozása, a biztonsági teóriák és veszélyeztetettségi rémképzetek burjánzása teremti meg. Ezek az ideológiák individuális produktumok, lényegük szerint azonban ezek is csupán az állami intézmények működésében kikristályosodó gyakorlati beállítódások és reagálásmódok „elméleti” projekciói. A rasszizmus végső fokon „állami pszichostruktúra”, mely abból a tényből fakad, hogy a „törvény”-t, a legitimitás legmagasabb instanciáját az állam képviseli. „Mit jelent ez a legitimitás? - kérdezi Balibar. - Azt, hogy az individuumok, akik hivatalosan állampolgárnak, azaz »»szuverén«-nek minősülnek, kollektíve az állam urai, a valóságban azonban teljesen tehetetlenek vele szemben (az állam elrabolta tőlük azokat a jogokat, melyek a valóságos hatásköröket jelentették), s ezek az individuumok azáltal, hogy ma az államot tartják pajzsul maguk elé, tehetetlenségüket a »rasszizált« csoportra vagy csoportokra hárítják át, melyeket ily módon a nemzeti állam virtuális állampolgáraiból annak alattvalóivá (sujets) változtatnak... A nemzetállam »normális« ideológiai struktúrája (a demokratikus nemzetállamé is) a gyakorlatban nem állampolgárokat és őket képviselő hatalmi szervezeteket vonultat fel, hanem főnököket (chefs) vagy feljebbvalókat (akik egészen apró feljebbvalók is lehetnek...), »magasabbrendű embereket« vagy egyszerűen »embereket« (állampolgárokat) és »alacsonyabbrendű embereket« (alattvalókat). Ha a vezérek ereje gyöngül - de az állampolgár ennek ellenére sem képes elméletileg létező jogait valóságos hatalommá változtatni, az alacsonyabbrendű emberek egyszerre veszélyforrásként jelennek meg. Ez a tézis ellentmond annak a bevett elképzelésnek, miszerint a rasszizmus csupán az »én« (vagy a »mi«) és »mások« közötti tükörviszony perverz formája, azaz a »különbség« elviselésére való képtelenség megkerülhető vagy megkerülhetetlen egyéni következménye lenne.” Az állam így „magát a többséget is szubjetumok (amint azt [a franciában] a szó meghökkentő kétértelműsége kifejezi: tárgyak) tömegeként kezeli, s épp azáltal változtatja emberalattivá (infantilizálja), hogy jogaikat és szuverenitásukat »élvezik«.” Belső és külső rasszizmus A rasszizmus és az idegenellenesség ily módon a nemzetállami nacionalizmus egyik szerves következményeként adódik. Balibar különbséget tesz a belső és a külső rasszizmus, azaz az antiszemitizmus és a kolonialista fajgyűlölet között, s bebizonyítja, hogy bár a mai franciaországi rasszizmus az utóbbi következménye, mindkettő mögött a nemzetállami gondolat, az ún. „asszimilálhatatlan fajták” keltette ingerültség áll. A fentiekből az is következik, hogy a nacionalizmus, rasszizmus, idegengyűlölet megfékezésére a klasszikus liberalizmus kínálta individualista receptek alkalmatlanok. Balibar szerint a liberális államok, még azok is, melyek gazdag szociáldemokrata hagyományokra tekinthetnek vissza, hatalmas ellenállást tanúsítanak azzal a törekvéssel szemben, hogy a társadalom „az osztályok vagy embercsoportok érdekeinek kollektív képviseletét a politikai gyakorlat szerves részévé” tegye. „Az állampolgárság elméletben nem több, mint az individumok - társadalmi helyzettől független - egyenlőségének tételezése... Ez azonban nyilvánvaló lehetőséget teremt arra, hogy a hatalom birtokosai az elmélet nevében a gyakorlati emancipatív tendenciák érvényesülését meggátolják vagy ezek következményeit ellensúlyozzák.” (A kollektív jogok kérdésének részletezésére azonban - bár létjogosultságukat egyértelműen elismeri - Balibar sem tér ki. Úgy tűnik, ennek a kérdésnek a feszegetésére a mai francia közvélemény sem igazán érett még meg.) A kötet visszatérő témája az állampolgárság fogalmának újradefiniálása, hiszen az „állampolgárság” és a „nemzetiség” kategóriáinak francia típusú azonosítása már magában rejti azokat az antinómiákat, melyek a nacionalizmus közvetítésével a rasszizmus különféle megnyilvánulási formáihoz vezetnek. Balibar részletes elemzésekben bizonyítja, hogy a nemzet és az állam fogalmai eltérő eredetűek, s ezért (lényegében véletlenszerű) azonosításuk, mely mögött sajátos társadalom- és gazdaságtörténeti fejlemények húzódtak meg, mára teljesen jogosulatlanná vált, nem csupán a francia gazdaság mind erőteljesebb nemzetközivé válásával nem áll összhangban, de a francia társadalom etnikai, faji, kulturális összetettségével sem. A megoldást a szerző az állampolgárság fogalmának kiterjesztésében látja. „Hazafiak” (compatriotes) helyett szívesebben beszél a polgártársakéról (concitoyens), a „francia állampolgársághoz való jog” helyett a „franciaországi állampolgársághoz való jog”-ról. (Ebben a vonatkozásban nem érdektelen felfigyelni arra, hogy a választási győzelem éjszakáján Emil Constantinescu sem hazafiakként, románokként, testvérekként, hanem polgártársakként - dragi cetáeni - szólította meg az ország népét, s bár később vissza-visszatért a hagyományos hangvételhez is, a beszéd egész jellegét meghatározó hangütés bizonyára nem volt véletlen.) Az állampolgárság fogalmának újraértelmezése „azt is lehetővé tenné - véli Balibar -, hogy a történeti erőviszonyoknak azt az eltolódását, mely fél évszázada a vállalatok, a gazdasági és katonai hatalmak diadalmas »többnemzetiségűvé válása« és a francia társadalom - önmagukat munkaerejük, nyelvük és kultúrájuk révén definiáló - egyedeinek figyelmen kívül hagyott vagy visszaszorítani próbált »többnemzetiségűvé válása« között bekövetkezett, visszájára fordítsa. A feladat tehát az, hogy a nemzet fogalmát valóságos dimenzióinak megfelelően újraértelmezzük”. A szerző az állampolgárságot nem a társadalomhoz való tartozás valamiféle előfeltételeként, hanem a társadalom csoportjai, egyénei és az állam közötti individuális erőviszonyként határozza meg. Az állampolgárság, vallja, minden esetben, „a kizárás elvével fonódik össze”: „Az állam az »idegenek« és a legtágabb értelemben vett kisebbségek legitim kirekesztésének apparátusaként funkcionál. Az előbbiek szervesen betagolódnak a társadalmi viszonyrendszerbe (család, munka, kultúra), a politikai társadalomból azonban kirekesztik őket. A modern rasszizmus intézményes alapjai éppen ezekben a kirekesztési eljárásokban telhetőek fel, melyek az állampolgári egyenlőséget korlátozzák, és ezzel a politikai közösséget körülhatárolják.” Az állampolgár: mobil fogalom Az állampolgár fogalmát Balibar szerint már a kezdetektől antinómiák sora jellemzi, s ezek az antinómiák nem a fogalom valamiféle „helyes” értelmezésétől való „elhajlás” következményei, hanem a fogalomnak magának a lényegéből fakadnak. A fogalmat - éppen emiatt - mindig is lényegi mobilitás jellemezte: tartalmában és funkcióiban folyton hozzáidomult a társadalom szerkezetéhez. „A multikulturális társadalom - mely az asszimiláció uniformitásával ugyanúgy összeegyeztethetetlen, mint a kultúrák lényegi lefordíthatatlanságával, immobilitásra való hajlamával - ma már nem elméleti fikció, hanem mindennapi valóság, mely egyszerre több irányból is szétterjedni látszik. A nemzeti identitás, ha kizárólagos hovatartozásként értelmezzük, nem csak közönséges (és ráadásul új keletű) mítosznak minősül, de megvalósíthatónak is mind kevésbé tekinthető.” A végkövetkeztetés: a modern államok (tehát nem csupán Közép-Kelet-Európa államai!) válaszút előtt állnak, nemzeti doktrínájukat hozzá kell igazítaniuk a modern világ kihívásaihoz, ez azonban csak akkor tehetséges, ha fokozatosan megszabadulunk azoktól a fogalmi kölöncöktől, melyek az állampolgárság, a nemzetiség, a kulturális hovatartozás közti fenyegető feszültségeket életre hívják. Végezetül: nemcsak az érdekes, amit Balibar a francia nacionalizmusról és rasszizmusról elmond, utalásai és hivatkozásai nyomán egy olyan francia szellemi élet körvonalai is kibontakoznak, melyben a nemzeti identitás kérdése központi problémaként szerepel, s melyben a nemzetállami gondolat elutasítása szinte már közhelyszámba megy. Ha erre a Franciaországra tekintünk, ez valóban modellül szolgálhat Magyarország és Románia számára egyaránt. Úgy vélem azonban, hogy az, ami Romániában az elmúlt egy év során beindult, a maga részéről szintén például szolgálhat Franciaország számára is. Az RMDSZ kormányba való bevonása, mint a kisebbségek kirekesztésére, az össztársadalmi intézményként felfogott állam többségi monopolizálásának megszüntetésére irányuló (egyelőre bizonytalan kimenetelű, de mindenképpen felmérhetetlen jelentőségű) kísértet, olyan lépés, melynek virtuális eredményei előbb-utóbb Franciaország (és a sok szempontból hasonló mentalitásszerkezetet mutató Magyarország) belső problémáinak megoldásában is fontos gyakorlati késztetéseket jelenthetnek. Emil Constantinescu a választási kampány során mindvégig leszögezte, hogy az állam nemzeti jellege nem vita tárgya, a gyakorlatban azonban az RMDSZ kormányzati szerepvállalása az állam nemzeti jellegének (azaz kizárólagosan román voltának) távlati megszüntetésével egyenértékű. Mélyreható szemléletbeli változásról tanúskodik, hogy a román politikai diskurzus „ellentmondásossága” ma már nem ellenünk irányul, hanem a nemzetfogalom - Balibar által is elkerülhetetlennek tartott - átalakítását, azaz közvetve a mi érdekeinket (is) szolgálja. Magyarán: az új hatalom végre az ország összes polgárának (és nem egy önmagát többségként tételező kisebbségnek) a nevében politizál, még akkor is, ha az RMDSZ radikális szárnya ezt kétségbe vonja. E politika (minden bizonnyal kínkeserves) sikeressége, feltehetően nemcsak Románia jövőjét, hanem az ún. „francia modell” nemzetközi reformját is befolyásolhatja. Bíró Béla A nemzetállam határai Elég Az Independent 1997. szeptember 8-ai számának címoldalán, keretben a fenti címmel, az alábbi szerkesztőségi cikk volt olvasható. „Lehetetten pontosan megállapítani, hogy kit milyen arányban terhel a felelősség Diana haláláért. A paparazzik »a média«, Diana rendkívüli élete, személyes boldogtalansága majd igyekezete, hogy vigasztalást találjon; a megengedettnél gyorsabban hajtó (és valószínűleg ittas) sofőr; hogyan lehetne mindebből egyszerű tanulságot levonni? De ez nem jogosít fel senkit arra, hogy ne érezzen megbánást, és ne kérdőjelezze meg önmaga viselkedését. A világ leghíresebb asszonya is úgy érezte, ahogyan azt fivére fogalmazta rendkívüli gyászbeszédében, hogy rá vadásztak a legkitartóbban az egész világon. Ezt a vadászatot nem egyedül újságírók és laptulajdonosok egy csoportja kezdeményezte; olyan médiaesemény részeként folyt, amelyet maga a királyi család hagyott jóvá. Ami a múlt héten történt, az az utolsó felvonása volt annak a királyi pompát bemutató globális kísértetnek, ami Diana 16 évvel ezelőtti esküvőjével kezdődött a Szt. Paul katedrálisban. A hisztérikus »DJ-imádatot« főként a bulvárlapok és a televízió képernyője éltette: nélkülük nem láttuk volna azokat a jeleneteket, amelyeknek szemtanúi voltunk az elmúlt nyolc napban. Ellenőrzött és a Királyi Családot támogató folyamatként kezdődött, de aztán tökéletesen kontrollálhatatlanná vált. Most pedig többé már nem szappanopera románc, hanem tragédia, amellyel szembesülve a történet minden írója és szereplője döbbenten áll. Ha még nem tettünk mindannyian szomorúbbak és bölcsebbek, akkor átkozottul itt az ideje, hogy azok legyünk. A vadászatból véres sport tett. A zsákmány halott, nézzünk hát szelídebb foglalatosság után. Lapunkat soha nem hozták izgalomba a hírességekről készült csiklandozó és tolakodó fényképek, és soha nem tartotta feladatának, hogy csak azért írjon a Királyi Családról, mert vannak: az önmegtartóztatás ezért nem esik nehezünkre. Nem kérünk elnézést azért, mert tudósítottunk a múlt hét összesűrűsödött eseményeiről, mert ami London utcáin történt a baleset után, jelentős történés volt. De ami a jövőt illeti, ebből elegünk van. Soha többé nem fogunk újra közölni a fiatal hercegek, William és Harry magánéletéről készült fényképeket. Állami alkalmakkor vagy pedig alkotmányos fontosságú ügyekben esetleg igen, de még ezekkel a fényképekkel is igen csínján fogunk bánni, így a jövőben előfordulhat, hogy azok a fényképek sem tesznek láthatóak a The Independent-ben, amelyek elkészítését a Buckingham-palota szervezi meg, és amelyek nyilvánosságra hozatalát a Királyi Család szorgalmazza. De többé nem óhajtunk a monarchia PR ügynökei tenni, sem pedig ártatlan külső megfigyelői. A történetnek vége. A folytatás másképpen kell hogy íródjék.” Azért tartottam szükségesnek teljes terjedelmében idézni az Independent szerkesztőségi cikkét, mert az általam ismert legmagasabb színvonalon fogalmaz meg általános sajtóetikai, médiaelméleti és alkotmányjogi elveket, amelyek a magyar olvasó számára is érdekesek tehetnek. Ami a sajtóetikát illet: abból, hogy a sajtón kívül egyéb körülmények is szerepet játszottak Diana halálában, nem következik, hogy a sajtó moshatja kezeit. A brit sajtó munkatársai már dolgoznak szakmájuk önszabályozásának megszigorításán - ez tehet ugyanis az egyetlen járható út, nem az állami, törvényi beavatkozás a sajtó ügyeibe (amit egyébként sem a hatalmon lévő Munkáspárt, sem az ellenzéki Konzervatív Párt nem szorgalmaz). Ami a médiaelméletet illeti: a wales-i hercegnő története elejétől fogva médiakreálmány volt: a „nép” manipulálását célozta, hogy rokonszenvet keltsen a királyi család iránt. Mindaddig sikeresen működött, amíg a „szereplők” fel nem lázadtak „kreáltságuk” ellen. De a manipulálásban a királyi család is részt vett, jóváhagyta azt és ez eken a szerepeken lázadt most föl az Independent szerkesztősége, mondván, hogy ők bizony a továbbiakban olyan képeket sem feltétlenül közölnek erről a családról, amelyet maga II. Erzsébet óhajtana viszontlátni a címlapokon. Ami pedig végül az alkotmányt illeti: a brit alkotmányos monarchiában a királyságnak már régen nincs politikai hatalma. Megmaradt szuverenitását mindeddig népének, „alattvalóinak” köszönhette. De az elmúlt napokban az „alattvalók” öntudatos polgárként diktálták „uralkodójuknak”, mit kell tennie. Erzsébet nyögve-nyelve tette túl későn, túl keveset. A világrengeteg a monarchia állapota elleni tiltakozás. A királyság elveszítette maradék „népszuverenitását” is - az „alattvalókból” végképp polgárok tettek, akiknek ez a monarchia ilyen állapotban többé nem kell. TEMZE-PARTI JEGYZET Orosz István rovata . Gimnazistaként az ember befolyásolható. No persze nem mindenki. Vannak, akik már tizenhat-tizenhét évesen meghatározzák magukat. Barátom is az eltökéltek közé tartozott. Hangosan hirdette, hogy énekes lesz, híres tenorista, fellép majd a világ színpadain. És sorolta őket a Milánói Scalától a londoni Covent Gardenig. Bámulattal elegyes irigység járta át a telkem, valahányszor ezekről szólt. Lám, ő tudja már, merre... Én tehetségtelen senkinek éreztem magam, ha odaálltam gondolatban mellé. Rajongva néztem rá, mintha máris azokon a színpadokon járna. Gyakran voltam náluk, hallgattam a lemezeit. Pedig ahogy rájuk tette a tűt, recsegtek, sisteregtek a kopott hetvennyolcasok. Nem bántam. Az ismeretlen áriák és dalok mint óriás madarak felemeltek, s vittek túl mindenen. Már nem is ott voltam, a barátomék házában, hanem a végtelen közelében. Azon a nyáron az újság is írta, hogy Carelli Pinkertonja nagy esemény tesz a Szigeten. Látni akartam. Hallani. Akkor már magam is próbálgattam a hangom, s úgy éreztem, van olyan, mint a barátomé, de hallgattam róla, hogy énekelek. Pénzem nem volt a Pillangókisasszonyra. Úgy gondoltam, átmászom a szabadtéri színpad kerítésén, végtére sötét tesz, s mi az egy harmadikos gimnazistának, aki tudja a nyújtón a haskelepet. Puhán huppantam te a földre. Néhány pillanatig kifeszülve és rezzenés nélkül álltam, mint egy ragadozó, mely közel ért már a zsákmányhoz, s nem akarja elvéteni. Láttam az épületet, ahol a énekesek készültek. Egy baritonista skálázott, távolabb, a zenekari árokban, hangoltak a vonósok, tele volt minden a kezdés előtti zajos várakozással. Újra elfogott a sóvárgás, mert eszembe jutott a barátom. Néhány év múlva ő is így készül majd, mint ezek, talán éppen itt, s nekem jegyet fog küldeni, tiszteletjegyet, s mehetek az öltözőbe gratulálni az előadás után. Nem örültem ennek. Vajon miért? Csikorgott a kavics, valaki közeledett. Egy rendőr. Most mit tegyek? Leguggoltam, hátha úgy nem vesz észre. De valószínűleg észrevett. Pontosan ott állt meg, annál a bokornál. Már vártam, hogy mikor szól, bújjak elő, s menjek vele, előre égett az arcom a szégyentől, hogy kivezet majd mások szeme láttára, sőt talán fel is írja a nevem. Furcsa volt, hogy a rendőr nem szól. Mintha ő is azt figyelné, látja-e valaki. Körbenézett, eggyel még közelebb lépett, aztán gombolni kezdte a nadrágját... Előbb csak a csobogást hallottam, aztán éreztem, hogy a zakómon végigfolyik valami. Miért nem mertem mozdulni? Miért guggoltam ott némán, nem tudván választani a két rossz közül? Féltem, hogy baj lesz, ha a rendőrt én érem tetten? Én, akinek nincs jegye? Aki átmászott a kerítésen, s beszökött? Nyirkosan, bűzlőn, megalázottan vártam, hogy arrébb lépjen végre, hogy rántson egyet a derékszíján, mintha díszszemlére készülne. Csizmája alatt kavics csikorgott, mintha a telkemen gyalogolt volna végig. Nem mehettem oda Gigli tanítványához, hogy dedikált fényképet kérjek. Barátomnak kértem volna, neki, aki egy napon szintén dedikál majd. Finom kezek nyújtják felé a műsorfüzetet, s rajongó szemek tekintenek rá, csodálatos asszonyi szemek. S vetem? Vetem mi tesz? Az én utam merre visz? Nyirkos kabátban kellett kerítést másznom, s ekkor, kifelé menet tán jobban ügyeltem, hogy ne lássanak. Villamosra nem mertem szállni, mindenki odébb húzódott volna, érezve a szagot. Egy szál ingben csöngettem az ajtón, mikor hazaértem, és egyenesen a fürdőszobába mentem. Sokáig mostam a zakót, a szemem könnyekkel volt tele. Évek jöttek, évek mentek, barátomat messzire sodorta tőlem az idő. Amit tudtam róla, annyi, hogy nem jutott el a Scaláig. Kórista tett. Vidám, bohém fiú, nagyokat eszik és iszik, kedve mindig a plafont verdesi. Nemrég találkoztunk. Felidéztem azt a régi előadást. Mert neki jegye volt a Pillangókisasszonyra. Nyáron volt a Margitszigeten, emlékszel? Carelli énekelte Pinkertont, mondtam aztán. Carelli? És nyáron a Szigeten? Gyönge este tehetett, nem emlékszem, mondta, majd jól hátba vágott, s hívott, hogy igyunk meg a kantinban egy fröccsöt. SÉTATERem lettem operista S.O.S. A Kék Sziget Alapítvány urva Szv Ap V 7 anya- és gyermekotthona várja olyan segítő szándékú emberek felajánlásait, akik kinőtt, használt gyerekruhákkal, játékokkal, kisággyal, babakocsival támogatnák az alapítványt. Ezenkívül szükségük lenne még gyerekek és felnőttek részére újságokra, tisztasági szerekre, tartós élelmiszerekre, gyógyszerre és pénzbeli támogatásra is. Az alapítvány bankszámlaszáma a következő: Budapest Bank szolnoki fiók 5000 Szolnok, Hősök tere t. 10104569-07814355-00000009 Mivel az alapítvány nem rendelkezik gépkocsival, ezért kérik, hogy az adományokat a felajánlók juttassák el hozzájuk. A KÉK SZIGET ALAPÍTVÁNY anya- és gyermekotthonának címe: 5061 Tiszasüly, Kiséri út 54. Telefon: (06-56) 497-284 1 MH 03521 FORUM 1997. SZEPTEMBER 13., SZOMBAT A Magyar Világ Kiadó gondozásában megjelent: F. Nagy Angéla Húshagyó szakácskönyv A szerző receptjei azoknak szólnak, akik imádják a finom falatokat, a változatosságot, ugyanakkor egy kiadós étkezés után is szeretnék frissen, könnyedén érezni magukat. MH 7775