Magyar Hírlap, 1997. szeptember (30. évfolyam, 216-228. szám)
1997-09-18 / 218. szám
1997. SZEPTEMBER 18., CSÜTÖRTÖK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD”Magyar Hírlap 7 Gumiparagrafusok A társadalombiztosítási önkormányzatok igazgatásáról szóló törvény - majd annak módosítása - valószínűleg nem az első és nem is az utolsó gumiparagrafus-gyűjtemény. Több hasonlót alkottak az elmúlt években, amelyek értelmezésén jól vitatkoztak az ellenérdekelt felek, mindaddig, amíg az érvek és ellenérvek teljes érdektelenségbe nem fulladtak. Nagy valószínűséggel ez lesz majd a sorsa a mostanában agyoncitált és magyarázott tb-önkormányzati törvény módosításának is. Egyelőre azonban vezető hír, miként is értelmezendő a nyáron kihirdetett összeférhetetlenségi passzus. Ahány olvasat, annyiféle magyarázat, mi több: még „házon belül” sincs egységes álláspont, legyen szó akár a törvényességi felügyeletet gyakorló Népjóléti Minisztériumról, akár a szakszervezetekről, akár a biztosító és az önkormányzat körül serénykedő szakértőkről. A vita idővel nyilván elcsitul, a háttéralkuk eredményeként közelednek, majd szép csendben egységbe olvadnak a különböző érdekek, s a „karaván” - ezúttal az önkormányzati - némi megtorpanás után ismét előrelódulhat. Az évek során kialakult koreográfia szerint. Más kérdés, mit olvas ki a közvélemény ezekből a valóban lényeges politikai csatározásokat elkendőző csetepatékból, s főként: mlyen üzenetet közvetít neki az a tény, hogy egy-egy törvény többféleképpen értelmezhető. Bár az emberek megcsömörlötten hátat fordítanak a politikának, de közben eltanulják azt, ami a hétköznapok szintjén is alkalmazható. Például azt, hogy nem kell olyan szigorúan venni a paragrafusokat, vagy legalábbis érdemes „eljátszadozni" velük. Addig legalábbis, amíg kiderül, mi hasznosítható belőlük az egyénnek, és mitől lehet „eltekinteni”. Ám mi történik, ha ily módon egyszer csak eltűnnek a társadalom mozgását, együttélését, magatartását szabályozó törvényi cölöpök? Miből tudjuk majd, mi helyes s mi helytelen? Mi lesz, ha mindent szabad? A társadalom követi politikusait, bár nem feltétlenül abban, amiben az előbbiek szeretnék. Magatartásuk minta és üzenet Vajon számolnak-e ezzel? HORVÁTH JUDIT Cserebere Bár a joggal ellentétben a politikának nem alapelve az ártatlanság vélelme, higgyük el, hogy Meciar nem a háború utáni rossz emlékű lakosságcsere megismétlésére gondolt. Az ötlet mégis elképesztő. Újabb bizonyítéka annak, hogy a szlovák kormányfő rohamléptekkel halad azon az úton, amelyet Nicolae Ceausescu tört ebben a térségben. Az elgondolás tulajdonképpen olyan egyszerű, mint az alapjául szolgáló logika. A magyaroknak nem jó Szlovákiában, Meciarnak meg nem jó, ha ott vannak a magyarok, tehát a legjobb, ha hazamennek. Hazamennek arról a földről, amely ezer éve a hazájuk. A javaslat azért is zseniális, mert továbbfejleszthető - hiszen a szlovákok jelentős része sem érzi jól magát hazájában, s ezek jelenléte ugyancsak irritálja a kormányfőt. Demokráciafelfogásába pedig beleillik, hogy a magyarok után kitelepítse a cigányokat, majd következhet az a sok rohadt liberális értelmiségi nyavalygó meg az őket támogatók. Mindenki, aki - hiába mondja neki kormányuk - csak nem akarja elhinni, hogy az emberi jogok és a pluralista demokrácia európai paradicsomában él. A meciari lakosságcsere-javaslatot bíráló kommentárok ugyanis - úgy gondolom - méltatlanul lebecsülték a szlovák kormányfőt, amikor úgy vélték, csak az etnikailag egynemű, „tiszta Szlovákia” a célja. Azt hiszem, Meciar álma ennél ambiciózusabb: etnikailag, gondolatilag és érzelmileg is egységes szlovák nemzetet akar, amely lelkesen követi a nagy vezért. Ezért különösen szomorú, hogy a szlovák ellenzéki pártok meglehetős lagymatagon bírálták csak a Tátra Géniuszának újabb agyrémét. Mintha még bennük is munkálna valami félelem a magyaroktól, elősegítve a klasszikus szalámitaktika sikerét. Miközben Meciar javaslatát hívei tömege éljenezte, s szilárdan tartja népszerűségét. Könnyen lehet, hogy a következő választásokat is megnyeri, főleg, ha sikerül felszalámiznia az ellenzéket - de ez a felvágott az ő erős gyomrának készül, Európában nem lehet eladni. BARABÁS T. JÁNOS Újabban mind több a kétség: vajon a történész a múltról írva a történelmet kelti-e életre. Erősödik a meggyőződés, hogy a történelem és a múlt két külön dolog. Miközben múltból valóban csak egy van, addig róla számos, egymástól sokban különböző történet adható elő történelem gyanánt, mint ahogy sokféle történelmet írtak már eddig is ugyanarról a múltról. Az egyedüli múlttal szembeni sokféle történelem érvényessége napjaink tudományos információáradata nyomán vált nyilvánvalóvá: a történész és olvasói szinte naponta tapasztalják, hogy adott kérdésről több elütő értelmezés lát folyamatosan napvilágot. Szinte felforgatta a holocaustkutatás szakmai világát Goldhagen fiatal amerikai kutató 1996-ban megjelent könyvének tézise, miszerint a tömeggyilkosság elkövetéséig fokozható antiszemitizmus a német nemzeti jellem egyenes következménye. Az ilyen tudományos formák között előadott radikális álláspont németek és zsidók XX. századi viszonyáról szintén annak a jele, hogy a múlt, a példátlan tömeggyilkosság „története” másként is értelmezhető, mint ahogy a holocaust eddigi könyvtárnyi szakirodalma tette. A vita természetesen tovább folyik az említett kérdés körül. De nemcsak a mennyiségi túltermelés, hanem a túlzott specializáció, a múlt végletes szétaprózódása is okozza, hogy elvész a teljesség átfoghatóságának és ábrázolhatóságának reménye. Pontosan ez az, ami miatt a posztmodern jelszavával föllépő gondolkodók kijelentik: nincs többé bizalmunk a „nagy elbeszélések” iránt, vagyis amit magunk előtt látunk, amiről tudást szerezhetünk, az nem több a helyinél, az egymástól különböző egyedinél. A múlt és történelem elválik egymástól; vajon van-e rá esély, hogy a kettő között kapcsolatot létesítsünk? A történetírás hagyományos válasza: a forráskritika helyes használata megfelelően garantálja, hogy a történelem a tényleges múlthoz férkőzik közel. Ebből a hitből vagy erős meggyőződésből fakad a történetírás tudományának fogalma. A szkeptikus történész azonban elbizonytalanodik, mert mind jobban megismeri önnön korlátait. Először is belátja, hogy nem férhet hozzá maradéktalanul a határtalan múlthoz, mivel a róla tudósító nyomok (a források) töredékesen maradtak fenn, és többnyire egyoldalúak. Ez utóbbinak az az oka, hogy szinte kivétel nélkül a hatalom hagyta ránk őket, vagyis éppen a hatalmon lévők saját látószögükből mutatják az utókornak a letűnt világokat és valamikori szereplőiket. Megismerésünk további bizonytalan pontja, hogy a múltat ábrázolva mindig mások elbeszélései és magyarázatai vezetnek bennünket, mások tapasztalatára kell tehát bízni magunkat. A forrás maga is interpretáció, szellemi konstrukció. Ám a történész nemcsak a kortár-A szerző történész; cikkünk a debreceni jelenkor-történeti konferencián elhangzott előadásának szerkesztett változatának, az események átélőinek adósa, hanem ki van szolgáltatva saját kollegáinak is, akiknek művein, történelemábrázolásán nőtt fel. Gyermekkorától fogva előtte járt kollegái történetei készítik fel a múlt, többnyire a nemzeti múlt adott fogalmának az elsajátítására, a múlt ezen át elérhető tapasztalására, majd gyakorló historikusként szintén a többi történész-beszámolóhoz képest lesz más az általa előadott történet, így azután nem a múlt dönti el, melyik történeti beszámoló a helyes, és melyik a hamis, hanem a történészek diskurzusa. Érvényes történelmi tudásnak az számít, amely kiállja az egybevetés próbáját a többi vagy a mérvadó történészbeszámolókkal. Vagyis: a múlt mint történelem olyan, amilyennek a mából tekintve látszik, amilyennek a történész korában feltáruló horizontból mutatkozik. Nem teljesen vág tehát egybe azzal, amilyennek ezt a múltat valamikori részvevői belülről látták, amilyennek ők ismerték. Részint többet és kivált mást ismertek belőle elődeink, mint a kései utód, a történész, részint a történész tudja pontosabban, hogy mi történt. Ez a többlettudás onnan is fakad, hogy ő már annak ismeretében mérlegeli a történteket, hogy mi következett rájuk az időben. Akkor tehát midőn a múltat mai fogalmainkra fordítjuk le és ezzel megkonstruáljuk a történelmet, ezzel úgy rekonstruáljuk a múltat, ahogy azt a benne élők soha nem ismerték. Hiszen a folyamatok kellős közepén állva ők még nem tudhatták, hogy minek mi (lesz) a „történelmi” jelentősége, miből lesz egyáltalán történelmi tény, és az mit „jelent”. A történetíró tehát nem felfedi vagy feltárja a múlt rejtett igazságát, hogy tanulságként felkínálja kortársainak és főként a jelent a jövő érdekében formáló politikusoknak. A múlt ezúton birtokba vett tapasztalata, melynek a történész a fő letéteményese, tudományos igazság formáját ölti. Ha azonban megrendül a hit az így nyert tudás magától értetődő volta iránt, ha erősödik a meggyőződés, hogy mindaz, amit a valóságról állítunk, szintúgy igazolásra szorul, le kell mondani az egyedüli történelem fogalmáról. Nehéz és fájdalmas belátás ez olyan kor emberei számára, akik a történelmet mint nemzeti történetképet szívják magukba: a nemzet mindig is a rivális történeti beszámolók tárgya. Ebben az esetben még látszatra sem függ a racionális megismeréstől „amelyik változat az érvényes” kérdése, hiszen nincs, nem lehetséges olyan nemzetek fölötti metatörténelem, amely igazságot tehetne az egymást kizáró nemzeti látószögek tényeinek és magyarázatainak sűrűjében. Az a metatörténelmi megközelítés, melyre korunk egyik legnagyobb hatású történetfilozófusa, az amerikai Hayden White tesz kísérletet, szintén a posztmodern szkepszis érzését erősítheti. White azt állítja: sok kétség fér a történetírás „tudomány” voltához. A döntő az, hogy a múltról szóló történészbeszámoló nyelvi konstrukció, minthogy a valóság megismeréséhez az élő nyelvet használja. Márpedig a nyelv nem ártatlan eszköz, hiszen közvetlenül befolyásolja, hogy a valóságból mit és hogyan ismerjünk meg. Ezért a történetírói művek stílusa, nyelve központi kérdés a megismerés, történelmi tudásunk milyensége szempontjából. Minthogy a történész, állítja White, a múltról úgy számol be, hogy a beszámolót egy elbeszélés, egy megkomponált történet keretében adja elő, szüksége van a célnak legjobban megfelelő nyelvre és irodalmi formára. Hiszen egyedül az így teremtett narráció képes történelemmé avatni a múltat. A múlt ilyetén reprezentációjának persze számtalan síkja és többféle módja is lehetséges, közülük azonban kizárólag a narratív reprezentáció meríti ki a történetírás fogalmát. Az elbeszélés eszközeivel elmondott múlt egy már „lezárt”, „befejezett” világot kelt új életre, ami valójában csak az elbeszélés révén kerülheti el teljes felbomlását, azt, hogy darabjaira hulljon és a feledés homályába vesszen. A múlt narrációja, vagyis a történetírás, White szerint poétikai eszközökkel, nyelvi eszközökkel létrehozott mentális építmény, amely éppen azért keltheti a valóság benyomását, mert mondanivalóval és jelentéssel látja el az elbeszélésben előadott múltbéli események láncolatát. Ez a jelentés, ami a morális lét egyfajta rendjéből fakad, a történet keretét és tartalmát egyaránt megszabja. Oly módon lesz tehát történelem az elbeszélés révén, hogy a múltban egyszer vagy ismétlődően megtörtént események történész reprezentációja a múltat a maga teljességében és végső befejezettségében idézi elénk. Az események, a múlt kusza sokasága, kaotikus rendetlensége nem közvetlenül forrása a történetírói megjelenítésnek. A történész valójában az események tényekké alakításával fog hozzá az elbeszéléshez. Az események oly módon fordulnak át tényekké, hogy az önmagában értelmetlen múltat erkölcsi jelentéssel látjuk el. Ezt azonban csak jól megírt történetek formájában tehetjük, amely igényli az alkotó fantáziát, a kellő nyelvi eszköztárat és elbeszélő technikát. A történetírás tehát - ez White provokatív tézisének a lényege - olyan konstrukció, amely a regényíráshoz hasonló módon születik, melynek alapjában fikció a végterméke. Minthogy „a nyers tények” maguk is a történész fejében, alkotó tudományos fantáziájában születnek meg, történetté formálásuk, belőlük a történelem megalkotása szintén nyelvi eszközök tudatos vagy nem tudatos választásával valósul meg. A múltból úgy lesz tehát történelem, hogy a történész előre meghatározza a történelmi mező fogalmát, kijelöli tárgyát, szelektíve kiaknázza a lehetséges forrásokat, és az ezek nyomán megállapított tényeket egy cselekmény (egy történet) keretében rendszerezi. Ezzel kulturális jelentést kölcsönöz a múltnak, ám nyitva hagyja a kérdést, hogy van-e, lehet-e másik, az övétől eltérő értelme a múlt történelemként feldolgozott hagyományának. Gyáni Gábor Egyetlen múlt, sokféle történelem „A történetírás - ez White provokatív tézisének a lényege - olyan konstrukció, amely a regényíráshoz hasonló módon születik, melynek alapjában fikció a végterméke.” sbozót a múlt, ez a temető itt Szeghalom I . alatt, túl a Berettyó-hídon Vésztő felé, az országút mellett jobb kéz felől. Már nemigen temetkeznek ide, el is hanyagolják, de nekem szeretteim nyugszanak itt, hozzájuk jöttem, mint szokás szerint évente mindig, lassan harminc éve már. Nem találom a sírjukat, sehol a két fejfa, ahogyan egymás felé dőltek, szörnyű, hogy így elvesznek nekem örökre, és ide én már hiába jövök, nincs hova tennem ezt a pár szál virágot. Mintha a múltam egy darabja tűnt volna a semmibe, ráadásul nekem ők voltak a paraszti múlt, ők ketten, férj és feleség. A nagyszobában a karos lóca, a földes padló, a sok panasz, amivel mindig fogadtak, a citeraszó néhanap. A muskátli a tenyérnyi ablakokban, és odakint a szín alatt a rozsdaette borona, az ekék, a rossz szekéren a vasalás. Nem, nem is panaszkodtak ők, csak ahogy az életüket mesélték, az maga volt a gyámoltalan elesettség, a zokszó. De bátorság is, erő, hogy azért minden áldott nap már öregen, betegen is nekifeszüljenek a munkának, a hétköznapoknak. Mert hívta őket a föld, utóbb már csak a háztáji, a kiskert, tulajdonképpen ez jelentette az életüket. Csupa sóhajtás a világ bennem, körülöttem, amint átlábalok a bozóton, vissza az országútra. Ott meg kell állnom. Beleszédülök a látványba. Szemközt velem nyikorgó szekér közeledik, az ülésen egy férfi az asszonyával, hátuk görbülete mintha az eget tartaná. Kis rossz ló fújtat a szekér előtt, régen lehetett fényes a szőre. A szekéren rozsdaette korona, ott az eke is, talpig fényességben, én édes istenem, ez maga a Feltámadás! Rohannék oda hozzájuk, legalább egy kézfogás- Szeptemberi levél ra, ha hívnának, mennék velük szántani. Beszélgetnénk, rágyújtanánk, megértenénk egymást félszavakból is, hosszan elnéznénk a friss szántás felett. Gyönyörködnénk. Kérdezgetném erről-arról, mint annyiszor azt a másik öregembert az örökre eltűnt hant alatt, mert tulajdonképpen ő lenne az, egy másik ő, ugyanolyan meleg fényű, fáradt szemekkel. - Erőlködnek ám itt sokan - mesélte sógorom az este. - Nagy keletje van a lónak, az ára is megy fölfele. Csak győzzék takarmánnyal. Kispénzű ember meg se tudja fizetni, pláne, aki a kis nyugdíjából akarná elspórolni az árát. Jószágot nevelni, hogy trágya legyen? Ugyanilyen drága mulatság. Bár most van valami mozgolódás, drágult a malac. Tizenöt-húsz kilós malacért elkérnek tizenötezer forintot is. Mibe kerül majd az a hentesnél, mire hízó lesz belőle, karaj, lapocka, comb. Majd meglátod - nézett rám hosszan -, addig itt mindig magas lesz az infláció, amíg a mezőgazdaság dolgát rendbe nem teszik odafönt. Ezzel együtt a parasztság dolgát is. Mert az hétszentség, hogy mi nem akarunk másodosztályú állampolgárok lenni. Dózsa óta itt nem volt parasztháború, de ha így haladunk, bizony lesz, előbb utóbb. Itt nemcsak földkérdés van ám! Utóbbi szavaival nyilván arra utalt, hogy van, hogyne volna földkérdés, ahogy mindig is volt. De itt és most úgy szól: kire marad a föld, az a hét és fél millió hektárnyi terület, amikor minden felnövekvő generáció egyre csak távolodik tőle, nem akar benne dolgozni, más úton-módon keresi a boldogulást. Maholnap eltűnik az a sírhant is, ahová a föld szeretetét, az iránta való ragaszkodást temették, a föld gazdasági üggyé degradálódik, adásvétel tárgyává, amikor pedig szent érzelmek kapcsolódnak hozzá, fennmaradásunk ügyei-gondjai, pénzben ki nem fejezhető értékek. Idejövet a fél országot átutazva irtózatos volt a tengernyi elhanyagolt föld látványa. Méteres gyomerdő között vitt a vonat negyedórákig, és úgy tetszett, hogy tavaly óta megint nőtt a parlagföldek területe. Aztán többfelé a szemmel látható késés a betakarításban: el sem tudok képzelni elszomorítóbb panorámát annál, mint amilyet egy nagy kiterjedésű napraforgótábla nyújt a már teljesen megfeketedett, üres tányéraival. Hol van már a termés, hol egy ember, hol vannak a gépek, itt már szántásnak kéne lenni, hol egy rozsdás eke legalább?! Csodával határos, hogy ez a vidék, Békés megye, az idén mégis a legtöbb búzát termelte az országban. ...Itt az országúton hirtelen fölpezsdül az élet. Öt-hat autó tülköl veszettül a szekérre és öreg gazdájára, térüljön előlük. Elviharzanak azután mellette, némelyek az öklüket rázzák felé: lassítaniok kellett. Fölemeli rájuk az ostort, de nem haragosan. Hiszen majd térül ő nemsoká végképp. KOVÁCS IMRE A felejthetetlen Boci tehát Magyarországról jött? - kérdezte vacsoraasztaluknál az amerika-kisvárosi egyetem rektorának felesége, valamikor a hetvenes években a magyar vendégprofesszortól. Majd bifsztekjére meredt tanácstalanul, s szinte hallani lehetett agykerekeinek csikorgását, ám aztán a hite szerinti legjobb pótkérdéssel állt elő: No és a fiúk? Önöknél hogyan érzik magukat a fiúk? Ezt kérdezte úgy, mint akinek sikerült tájékozódási zavarából kivágnia magát. Istenem, miféle fiúk? - gondolta ekkor a vendég, de hamar eszmélt: hát a katonafiúk. Johnny, Harry, Danny és társai. Az ördög sem tudja, hol van ez a Magyarország, ám a fiúk ott is jelen vannak - dönthetett a leleményes reklárné. A fiúk mindenütt jelen vannak. Ha rájuk kérdez, máris telibe talál. Egy másik amerikai feleség tájékozottabb volt nála. Budapestre jött, mostanában, rangos férje jókívánságait hozta, megtoldva a maga szavaival is: üdvözölte a sötét rabságból megszabadult magyar népet. Ő ugyanis tudta, hogy voltak itt fiúk, persze hogy voltak, csak azokat Ványának, Sztyopkának, Vászkának hívták. Szavaiból kitetszett, hogy romantikus képzetei vannak rólunk: a magyar nép vállát mélyen bevágta a kötél, feje fölött ostor csattogott, ajkáról panaszlón szólt a hajóvontatók dala. Bejuhngem. Most aztán kötél le, ostor el, az ajkon vidám nóta. Már Boni izóver diósa. És ez a maximum, amit magyarságismeret címén egy amerikai feleségtől elvárhatunk. De milyen egy magyar feleség magyarságismerete? Egy magyar férjé? Mindnyájunké? Nyolcadik éve annak, hogy forgószél kapott föl bennünket: hová repülünk? Repülünk-e? Vagy már régen földre nyekkentünk, s csak az idő repül fölöttünk, elszalasztott esélyeinket tovasodorva? Némely politológusok mondják: ha mozgunk is, inkább visszafelé. Restaurációs időket élünk. Az első négy év politikai elitje Horthyig vitte volna vissza az országot, a második négy évé Kádárig viszi. Klientúrarendszerben élünk - mondják. Politikában állnak a demokrácia kulisszái, formálisan a népakarat érvényesül, informálisan a nómenklatúra akarata. Gazdaságban, vissza a kapitalizmushoz, amelyet máshol épp most akarnak túlhaladni. Paradox helyzetben élünk - mondják. A magát szocialistának valló elit akarja a piacra bízni sorsunkat, s a magát konzervatívnak valló elit akarja a gondoskodó államra bízni. De hát ez az elit, ilyennek mondják némely politológusok. És mi? A többiek? Mit mondjunk. Mit mondjak például én? Nos, először azt, hogy a rendszerváltás frontemberei neofiták voltak. Belerohantak vak voluntarizmussal a jövő csapdáiba. Hazai - ha úgy tetszik, nemzeti - különlegesség volt a közös és a háztáji szimbiózisa. Hagyták szétverni. A felhalmozott holt és élő vagyon ebek harmincadján. A szellemi vagyon is. Emberi és közösségi értékek. A viszonylagos biztonságérzet. Az egzisztencia biztonsága, meg a puszta életé. Firtatják ’90 óta, ki buktatta le szomszédját, ha pár dollárt akart a zoknijában kicsempészni, most milliárdnyi forinttal szökik külföldre a hazai szélhámos. Sugallják, hogy itt ’90-ig, negyven éven át, politikai bűnözők regnáltak (amiben van valami), s feltételezésük sincs arról, hogy ’90 nem a megigazulás éve volt, utána ugyanúgy regnálhatnak politikai bűnözők (holott ebben is van valami). Ha megnevezhetők az azelőtti károk felelősei, megnevezendők az azutániaké is. A politikai túlbuzgalom mindenesetre bűntudatot oltott a sokaságba: ott voltatok ’57-ben a Hősök terén; gyerekként piros úttörőnyakkendőt kötöttetek, fiatalként úttörőtáboroztatok; munkavállalóként betagolódtatok a rendbe; elfogadtátok, hogy vezetőitek mindegyikének azonos a keresztneve: Hosszú Elvtárs, Kerek Elvtárs, Kocka Elvtárs; szocialista brigádmozgalomban vettetek részt, kommunista szombatokon dolgoztatok; megszoktátok a rend jelképeit, rituáléit, ünnepeit; lemondtatok a szabadságról a viszonylagos létbiztonságért, a hobbitelekért, a Trabantért cserébe - egyszóval megalkudtatok. A sokaság pedig pirult, mindig is hamis önéletrajzát újabb hamisra cserélte, igyekezett hátra sem fordulni, nehogy sóbálvánnyá váljék, megadón tűrte, hogy a politikai túlbuzgalom elvegye tőle nemcsak a megszokott jelképeket, rituálékat, ünnepeket (ez még hagyján), nemcsak a megszokott utcaneveket, emléktáblákat, szobrokat (mondjuk, hogy még ez is hagyján), és nemcsak a vállalható múltat, a munkásmozgalmit, a polgári radikálisát, a baloldali ellenállásit (ez már semmiképp sem hagyján), de a tisztességgel végzett bármilyen akkori munka értelmébe vetett hitet is (ez pedig sértés, mely visszaüt). A sokaság ugyanis ocsúdni kezdett, s ennek egyre több a tünete: visszaperli azt, amiről lemondani látszott. Pere a politikai túlbuzgók ellen folyik, de nem politikai per. Nincs benne visszarendeződési szándék. A legközelebbi választásra sem lesz feltétlenül hatással. A politikai elit egyik fele ettől még hatalmat is cserélhet a másikkal. Nem hatalmi ügy, érzelmi ügy ez. A középkorú azt mondja most: jó volt úttörő- és építőtáborosnak lenni, mert fiatalnak lenni mindig jó. Az idősebb azt mondja: jó volt munkálkodni, mert teremteni mindig jó. És ellágyultan nézi a televíziós Show-bálványban Ullman Mónikát, aki írt a bátyjának egy dalt; a jubileumi vetélkedő egykori tévéjátékait: milyen fiatal volt még Szerencsi Éva az Abigélben; nézősikere van a Csinibaba című filmnek; elkapkodják a régi mozgalmi dalos új lemezt, melynek duplacsavaros tréfaként Best of Communism a címe. Talán a Magyar Hírlap Mi van vele?-sorozata is ezt az érzelmi igényt segít kielégíteni. A Nestlé megvette Szerencset, de reklámemberei ráéreztek erre az igényre: az ismét kapható Boci csokit hirdetik. A kisgyereket azzal szólítják meg, hogy ezt a csokit a nagyapád is szerette. A rádióreklámban vidám zenebona szól, s egy nosztalgiát emlegető hang arra bíztat: egyen mindenki Bocit. Hiszen a Boci felejthetetlen. És talán még Bambi is kapható lesz. FARAGÓ VILMOS Taposóaknák a tárgyalóasztalon Lehet, hogy mégis eltűnnek az aknamezők? Akkor a walesi hercegnő erőfeszítései nem voltak hiábavalók. Pedig nem nagyon érdekelték az újságokat a taposóaknák. Sem az áldozatok, a tízezrek, akik aknamezőkön lelték halálukat, kezüket, lábukat, szemüket veszítették békeidőben. A jövendőbeli áldozatok sem keltettek érdeklődést. Mennyire hidegen hagyta a riportereket Diana hercegnő aknaellenes kampánykonferenciája, amelyet boszniai utazása előtt tartott. Bizonyára a közöny mocsarába fulladt volna ez az esemény, ha Diana akkor még friss szerelmi kapcsolatának pikantériája lázba nem hozza a bulvársajtót. De lázba hozta. Alig kérdezősködtek az aknákról a konferencia résztvevői, annál többet a szerelemről. Lezajlott a boszniai utazás, és a riportereket változatlanul csak Di és Dodi liarsonja izgatta. Az oslói taposóakna-konferencián, amelyen már a hercegnő nincs ott (szellemisége igen), csaknem száz ország képviselői tanácskoztak e tömegpusztító fegyver betiltásáról. A legutóbbi időkig eredménytelenül. Az amerikai katonai diplomácia ellenállása mind ez idáig reménytelenségre és közönyre ítélte volna a betiltási javaslatot. Ha nem jön váratlan segítség. A riporterektől. Ugyanolyan fényképészektől és újságíróktól, mint akik akaratlanul hozzájárultak a hercegnő halálához. Kotnyelességük, embertelen kíváncsiságuk, rámenősségük és pénzéhségük miatt okkal, ok nélkül emlegetett újság-, tévé-, rádióriportereké. Az amerikai tévé egy filmje, amely a jótékony Dianáról és a gonosz aknákról szólt, megrendítette az amerikai közvéleményt. Az pedig az amerikai elnököt arra késztette, figyeljen ő is jobban az aknákra, és próbáljon hozzájárulni egy kompromisszumos aknatelepítés-betiltási egyezséghez. Mielőtt véget ért volna a konferencia, felfüggesztették a tanácskozást, hogy az amerikaiak - hallgatva Dianára és a közvéleményre - tanulmányozhassák egy kompromisszum lehetőségét, s a most kidolgozandó és elfogadandó egyezmény legalább a koreai félsziget kivételével akkor véget vethetne a világon a taposóakna-telepítésnek. A kompromisszum ugyan egyelőre késik, de Clinton azt hangoztatja: alá akarja írni előbb-utóbb az egyezményt. A halott Diana győzelme lesz ez. De nemcsak az övé. A közvéleményt jó irányban befolyásoló média győzelme is. Vannak ilyen médiumok. N. SÁNDOR LÁSZLÓ