Magyar Hírlap, 1997. szeptember (30. évfolyam, 216-228. szám)

1997-09-18 / 218. szám

1997. SZEPTEMBER 18., CSÜTÖRTÖK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD”Magyar Hírlap 7 Gumiparagrafusok A társadalombiztosítási önkormányzatok igazgatásáról szóló törvény - majd annak módosítása - valószínűleg nem az első és nem is az utolsó gumiparagrafus-gyűjte­mény. Több hasonlót alkottak az elmúlt években, amelyek értelmezésén jól vitat­koztak az ellenérdekelt felek, mindaddig, amíg az érvek és ellenérvek teljes érdekte­lenségbe nem fulladtak. Nagy valószínűséggel ez lesz majd a sor­sa a mostanában agyoncitált és magyarázott tb-önkormányzati törvény módosításának is. Egyelőre azonban vezető hír, miként is értelmezendő a nyáron kihirdetett összefér­hetetlenségi passzus. Ahány olvasat, annyi­féle magyarázat, mi több: még „házon be­lül” sincs egységes álláspont, legyen szó akár a törvényességi felügyeletet gyakorló Népjóléti Minisztériumról, akár a szakszer­vezetekről, akár a biztosító és az önkor­mányzat körül serénykedő szakértőkről. A vita idővel nyilván elcsitul, a háttéralkuk eredményeként közelednek, majd szép csendben egységbe olvadnak a különböző érdekek, s a „karaván” - ezúttal az önkor­mányzati - némi megtorpanás után ismét előrelódulhat. Az évek során kialakult ko­reográfia szerint. Más kérdés, mit olvas ki a közvélemény ezekből a valóban lényeges politikai csatáro­zásokat elkendőző csetepatékból, s főként: mlyen üzenetet közvetít neki az a tény, hogy egy-egy törvény többféleképpen értel­mezhető. Bár az emberek megcsömörlötten hátat fordítanak a politikának, de közben el­tanulják azt, ami a hétköznapok szintjén is alkalmazható. Például azt, hogy nem kell olyan szigorúan venni a paragrafusokat, vagy legalábbis érdemes „eljátszadozni" ve­lük. Addig legalábbis, amíg kiderül, mi hasz­nosítható belőlük az egyénnek, és mitől le­het „eltekinteni”. Ám mi történik, ha ily módon egyszer csak eltűnnek a társadalom mozgását, együttélését, magatartását szabá­lyozó törvényi cölöpök? Miből tudjuk majd, mi helyes s mi helytelen? Mi lesz, ha min­dent szabad? A társadalom követi politiku­sait, bár nem feltétlenül abban, amiben az előbbiek szeretnék. Magatartásuk minta és üzenet Vajon számolnak-e ezzel? HORVÁTH JUDIT Cserebere Bár a joggal ellentétben a politikának nem alapelve az ártatlanság vélelme, higgyük el, hogy Meciar nem a háború utáni rossz emlékű lakosságcsere megis­métlésére gondolt. Az ötlet mégis elké­pesztő. Újabb bizonyítéka annak, hogy a szlovák kormányfő rohamléptekkel halad azon az úton, amelyet Nicolae Ceausescu tört ebben a térségben. Az elgondolás tulajdonképpen olyan egyszerű, mint az alapjául szolgáló logi­ka. A magyaroknak nem jó Szlovákiá­ban, Meciarnak meg nem jó, ha ott van­nak a magyarok, tehát a legjobb, ha ha­zamennek. Hazamennek arról a földről, amely ezer éve a hazájuk. A javaslat azért is zseniális, mert to­vábbfejleszthető - hiszen a szlovákok je­lentős része sem érzi jól magát hazájá­ban, s ezek jelenléte ugyancsak irritálja a kormányfőt. Demokráciafelfogásába pedig beleillik, hogy a magyarok után kitelepítse a cigányokat, majd következ­het az a sok rohadt liberális értelmiségi nyavalygó meg az őket támogatók. Min­denki, aki - hiába mondja neki kormá­nyuk - csak nem akarja elhinni, hogy az emberi jogok és a pluralista demokrácia európai paradicsomában él. A meciari lakosságcsere-javaslatot bíráló kommentárok ugyanis - úgy gon­dolom - méltatlanul lebecsülték a szlo­vák kormányfőt, amikor úgy vélték, csak az etnikailag egynemű, „tiszta Szlo­vákia” a célja. Azt hiszem, Meciar álma ennél ambiciózusabb: etnikailag, gondo­latilag és érzelmileg is egységes szlovák nemzetet akar, amely lelkesen követi a nagy vezért. Ezért különösen szomorú, hogy a szlovák ellenzéki pártok megle­hetős lagymatagon bírálták csak a Tátra Géniuszának újabb agyrémét. Mintha még bennük is munkálna valami félelem a magyaroktól, elősegítve a klasszi­kus szalámitaktika sikerét. Miközben Meciar javaslatát hívei tömege élje­nezte, s szilárdan tartja népszerűségét. Könnyen lehet, hogy a következő vá­lasztásokat is megnyeri, főleg, ha sikerül felszalámiznia az ellenzéket - de ez a felvágott az ő erős gyomrának készül, Európában nem lehet eladni. BARABÁS T. JÁNOS Újabban mind több a kétség: vajon a történész a múltról írva a történelmet kelti-e életre. Erősödik a meggyőződés, hogy a történelem és a múlt két kü­lön dolog. Miközben múltból valóban csak egy van, addig ró­la számos, egymástól sokban különböző történet adható elő történelem gyanánt, mint ahogy sokféle történelmet ír­tak már eddig is ugyanarról a múltról. Az egyedüli múlttal szembeni sokféle történelem érvényessége napjaink tudo­mányos információáradata nyomán vált nyilvánvalóvá: a történész és olvasói szinte na­ponta tapasztalják, hogy adott kérdésről több elütő értelme­zés lát folyamatosan napvilá­got. Szinte felforgatta a holocaustkutatás szakmai vilá­gát Goldhagen fiatal amerikai kutató 1996-ban megjelent könyvének tézise, miszerint a tömeggyilkosság elkövetéséig fokozható antiszemitizmus a német nemzeti jellem egyenes következménye. Az ilyen tudo­mányos formák között előadott radikális álláspont németek és zsidók XX. századi viszonyáról szintén annak a jele, hogy a múlt, a példátlan tömeggyil­kosság „története” másként is értelmezhető, mint ahogy a ho­locaust eddigi könyvtárnyi szakirodalma tette. A vita ter­mészetesen tovább folyik az említett kérdés körül. De nemcsak a mennyiségi túltermelés, hanem a túlzott specializáció, a múlt végletes szétaprózódása is okozza, hogy elvész a teljesség átfogható­­ságának és ábrázolhatóságá­­nak reménye. Pontosan ez az, ami miatt a posztmodern jelszavával föllépő gondolko­dók kijelentik: nincs többé bizalmunk a „nagy elbeszélé­sek” iránt, vagyis amit magunk előtt látunk, amiről tudást sze­rezhetünk, az nem több a he­lyinél, az egymástól különböző egyedinél. A múlt és történelem elválik egymástól; vajon van-e rá esély, hogy a kettő között kapcsolatot létesítsünk? A történetírás ha­gyományos válasza: a forráskri­tika helyes használata megfele­lően garantálja, hogy a történe­lem a tényleges múlthoz férkő­zik közel. Ebből a hitből vagy erős meggyőződésből fakad a történetírás tudományának fo­galma. A szkeptikus történész azonban elbizonytalanodik, mert mind jobban megismeri önnön korlátait. Először is be­látja, hogy nem férhet hozzá maradéktalanul a határtalan múlthoz, mivel a róla tudósító nyomok (a források) töredéke­sen maradtak fenn, és többnyire egyoldalúak. Ez utóbbinak az az oka, hogy szinte kivétel nél­kül a hatalom hagyta ránk őket, vagyis éppen a hatalmon lévők saját látószögükből mutatják az utókornak a letűnt világokat és valamikori szereplőiket. Megismerésünk további bi­zonytalan pontja, hogy a múltat ábrázolva mindig mások elbe­szélései és magyarázatai vezet­nek bennünket, mások tapasz­talatára kell tehát bízni magun­kat. A forrás maga is interpre­táció, szellemi konstrukció. Ám a történész nemcsak a kortár-A szerző történész; cikkünk a debreceni jelenkor-történeti konferencián elhangzott előadásának szerkesztett változatá­nak, az események átélőinek adósa, hanem ki van szolgáltat­va saját kollegáinak is, akiknek művein, történelemábrázolásán nőtt fel. Gyermekkorától fogva előtte járt kollegái történetei készítik fel a múlt, többnyire a nemzeti múlt adott fogalmának az elsajátítására, a múlt ezen át elérhető tapasztalására, majd gyakorló historikusként szin­tén a többi történész-beszámo­lóhoz képest lesz más az általa előadott történet, így azután nem a múlt dönti el, melyik tör­téneti beszámoló a helyes, és melyik a hamis, hanem a törté­nészek diskurzusa. Érvényes történelmi tudásnak az számít, amely kiállja az egybevetés próbáját a többi vagy a mérva­dó történészbeszámolókkal. Vagyis: a múlt mint történe­lem olyan, amilyennek a mából tekintve látszik, amilyennek a történész korában feltáruló horizontból mutatkozik. Nem teljesen vág tehát egybe az­zal, amilyennek ezt a múltat valamikori részvevői belülről látták, amilyennek ők ismer­ték. Részint többet és kivált mást ismertek belőle elődeink, mint a kései utód, a történész, részint a történész tudja pon­tosabban, hogy mi történt. Ez a többlettudás onnan is fa­kad, hogy ő már annak ismere­tében mérlegeli a történteket, hogy mi következett rájuk az időben. Akkor tehát midőn a múltat mai fogalmainkra fordítjuk le és ezzel megkonstruáljuk a tör­ténelmet, ezzel úgy rekonst­ruáljuk a múltat, ahogy azt a benne élők soha nem ismerték. Hiszen a folyamatok kellős kö­zepén állva ők még nem tud­hatták, hogy minek mi (lesz) a „történelmi” jelentősége, mi­ből lesz egyáltalán történelmi tény, és az mit „jelent”. A történetíró tehát nem fel­fedi vagy feltárja a múlt rejtett igazságát, hogy tanulságként felkínálja kortársainak és fő­ként a jelent a jövő érdeké­ben formáló politikusoknak. A múlt ezúton birtokba vett ta­pasztalata, melynek a történész a fő letéteményese, tudomá­nyos igazság formáját ölti. Ha azonban megrendül a hit az így nyert tudás magától értetődő volta iránt, ha erősödik a meg­győződés, hogy mindaz, amit a valóságról állítunk, szintúgy igazolásra szorul, le kell mon­dani az egyedüli történelem fo­galmáról. Nehéz és fájdalmas belátás ez olyan kor emberei számára, akik a történelmet mint nemzeti történetképet szívják magukba: a nemzet mindig is a rivális történeti be­számolók tárgya. Ebben az esetben még látszatra sem függ a racionális megismeréstől „a­melyik változat az érvényes” kérdése, hiszen nincs, nem le­hetséges olyan nemzetek fölötti metatörténelem, amely igazsá­got tehetne az egymást kizáró nemzeti látószögek tényeinek és magyarázatainak sűrűjében. Az a metatörténelmi megkö­zelítés, melyre korunk egyik leg­nagyobb hatású történetfilozó­fusa, az amerikai Hayden White tesz kísérletet, szintén a poszt­modern szkepszis érzését erősít­heti. White azt állítja: sok kétség fér a történetírás „tudomány” voltához. A döntő az, hogy a múltról szóló történészbeszá­moló nyelvi konstrukció, mint­hogy a valóság megismeréséhez az élő nyelvet használja. Márpe­dig a nyelv nem ártatlan eszköz, hiszen közvetlenül befolyásolja, hogy a valóságból mit és hogyan ismerjünk meg. Ezért a történet­írói művek stílusa, nyelve köz­ponti kérdés a megismerés, tör­ténelmi tudásunk milyensége szempontjából. Minthogy a történész, állítja White, a múltról úgy számol be, hogy a beszámolót egy elbeszé­lés, egy megkomponált történet keretében adja elő, szüksége van a célnak legjobban megfe­lelő nyelvre és irodalmi formá­ra. Hiszen egyedül az így te­remtett narráció képes történe­lemmé avatni a múltat. A múlt ilyetén reprezentációjának per­sze számtalan síkja és többféle módja is lehetséges, közülük azonban kizárólag a narratív reprezentáció meríti ki a törté­netírás fogalmát. Az elbeszélés eszközeivel elmondott múlt egy már „lezárt”, „befejezett” vilá­got kelt új életre, ami valójában csak az elbeszélés révén kerül­heti el teljes felbomlását, azt, hogy darabjaira hulljon és a feledés homályába vesszen. A múlt narrációja, vagyis a tör­ténetírás, White szerint poéti­kai eszközökkel, nyelvi eszkö­zökkel létrehozott mentális építmény, amely éppen azért keltheti a valóság benyomását, mert mondanivalóval és jelen­téssel látja el az elbeszélésben előadott múltbéli események láncolatát. Ez a jelentés, ami a morális lét egyfajta rendjéből fakad, a történet keretét és tar­talmát egyaránt megszabja. Oly módon lesz tehát történelem az elbeszélés révén, hogy a múlt­ban egyszer vagy ismétlődően megtörtént események törté­nész reprezentációja a múltat a maga teljességében és végső be­fejezettségében idézi elénk. Az események, a múlt kusza soka­sága, kaotikus rendetlensége nem közvetlenül forrása a történetírói megjelenítésnek. A történész valójában az ese­mények tényekké alakításával fog hozzá az elbeszéléshez. Az események oly módon fordul­nak át tényekké, hogy az önma­gában értelmetlen múltat er­kölcsi jelentéssel látjuk el. Ezt azonban csak jól megírt törté­netek formájában tehetjük, amely igényli az alkotó fantá­ziát, a kellő nyelvi eszköztárat és elbeszélő technikát. A törté­netírás tehát - ez White provo­katív tézisének a lényege - olyan konstrukció, amely a re­gényíráshoz hasonló módon születik, melynek alapjában fik­ció a végterméke. Minthogy „a nyers tények” maguk is a történész fejében, alkotó tudományos fantáziájá­ban születnek meg, történetté formálásuk, belőlük a történe­lem megalkotása szintén nyelvi eszközök tudatos vagy nem tu­datos választásával valósul meg. A múltból úgy lesz tehát történelem, hogy a történész előre meghatározza a történel­mi mező fogalmát, kijelöli tár­gyát, szelektíve kiaknázza a le­hetséges forrásokat, és az ezek nyomán megállapított tényeket egy cselekmény (egy történet) keretében rendszerezi. Ezzel kulturális jelentést kölcsönöz a múltnak, ám nyitva hagyja a kérdést, hogy van-e, lehet-e másik, az övétől eltérő értelme a múlt történelemként feldol­gozott hagyományának. Gyáni Gábor Egyetlen múlt, sokféle történelem „A történetírás - ez White provokatív tézisének a lényege - olyan konstrukció, amely a regényíráshoz hasonló módon születik, melynek alapjában fikció a végterméke.” sbozót a múlt, ez a temető itt Szeghalom I . alatt, túl a Berettyó-hídon Vésztő felé, az országút mellett jobb kéz felől. Már nem­igen temetkeznek ide, el is hanyagolják, de ne­kem szeretteim nyugszanak itt, hozzájuk jöttem, mint szokás szerint évente mindig, lassan har­minc éve már. Nem találom a sírjukat, sehol a két fejfa, ahogyan egymás felé dőltek, szörnyű, hogy így elvesznek nekem örökre, és ide én már hiába jövök, nincs hova tennem ezt a pár szál virágot. Mintha a múltam egy darabja tűnt volna a sem­mibe, ráadásul nekem ők voltak a paraszti múlt, ők ketten, férj és feleség. A nagyszobában a ka­ros lóca, a földes padló, a sok panasz, amivel min­dig fogadtak, a citeraszó néhanap. A muskátli a tenyérnyi ablakokban, és odakint a szín alatt a rozsdaette borona, az ekék, a rossz szekéren a va­salás. Nem, nem is panaszkodtak ők, csak ahogy az életüket mesélték, az maga volt a gyámoltalan elesettség, a zokszó. De bátorság is, erő, hogy azért minden áldott nap már öregen, betegen is nekifeszüljenek a munkának, a hétköznapoknak. Mert hívta őket a föld, utóbb már csak a háztáji, a kiskert, tulajdonképpen ez jelentette az életüket. Csupa sóhajtás a világ bennem, körülöttem, amint átlábalok a bozóton, vissza az országútra. Ott meg kell állnom. Beleszédülök a látványba. Szemközt velem nyikorgó szekér közeledik, az ülésen egy férfi az asszonyával, hátuk görbülete mintha az eget tartaná. Kis rossz ló fújtat a szekér előtt, régen lehetett fényes a szőre. A szekéren rozsdaette korona, ott az eke is, talpig fényesség­ben, én édes istenem, ez maga a Feltámadás! Rohannék oda hozzájuk, legalább egy kézfogás- Szeptemberi levél­ ra, ha hívnának, mennék velük szántani. Beszél­getnénk, rágyújtanánk, megértenénk egymást félszavakból is, hosszan elnéznénk a friss szántás felett. Gyönyörködnénk. Kérdezgetném erről-ar­­ról, mint annyiszor azt a másik öregembert az örökre eltűnt hant alatt, mert tulajdonképpen ő lenne az, egy másik ő, ugyanolyan meleg fényű, fáradt szemekkel. - Erőlködnek ám itt sokan - mesélte sógo­rom az este. - Nagy keletje van a lónak, az ára is megy fölfele. Csak győzzék takarmánnyal. Kis­pénzű ember meg se tudja fizetni, pláne, aki a kis nyugdíjából akarná elspórolni az árát. Jószá­got nevelni, hogy trágya legyen? Ugyanilyen drága mulatság. Bár most van valami mozgoló­dás, drágult a malac. Tizenöt-húsz kilós mala­cért elkérnek tizenötezer forintot is. Mibe kerül majd az a hentesnél, mire hízó lesz belőle, karaj, lapocka, comb. Majd meglátod - nézett rám hosszan -, addig itt mindig magas lesz az inflá­ció, amíg a mezőgazdaság dolgát rendbe nem te­szik odafönt. Ezzel együtt a parasztság dolgát is. Mert az hétszentség, hogy mi nem akarunk má­sodosztályú állampolgárok lenni. Dózsa óta itt nem volt parasztháború, de ha így haladunk, bizony lesz, előbb utóbb. Itt nemcsak földkérdés van ám! Utóbbi szavaival nyilván arra utalt, hogy van, hogyne volna földkérdés, ahogy mindig is volt. De itt és most úgy szól: kire marad a föld, az a hét és fél millió hektárnyi terület, amikor minden fel­növekvő generáció egyre csak távolodik tőle, nem akar benne dolgozni, más úton-módon kere­si a boldogulást. Maholnap eltűnik az a sírhant is, ahová a föld szeretetét, az iránta való ragaszko­dást temették, a föld gazdasági üggyé degradáló­dik, adásvétel tárgyává, amikor pedig szent érzel­mek kapcsolódnak hozzá, fennmaradásunk ügyei-gondjai, pénzben ki nem fejezhető értékek. Idejövet a fél országot átutazva irtózatos volt a tengernyi elhanyagolt föld látványa. Méteres gyomerdő között vitt a vonat negyedórákig, és úgy tetszett, hogy tavaly óta megint nőtt a parlag­földek területe. Aztán többfelé a szemmel látha­tó késés a betakarításban: el sem tudok képzelni elszomorítóbb panorámát annál, mint amilyet egy nagy kiterjedésű napraforgótábla nyújt a már teljesen megfeketedett, üres tányéraival. Hol van már a termés, hol egy ember, hol vannak a gépek, itt már szántásnak kéne lenni, hol egy rozsdás eke legalább?! Csodával határos, hogy ez a vidék, Békés megye, az idén mégis a legtöbb búzát termelte az országban. ...Itt az országúton hirtelen fölpezsdül az élet. Öt-hat autó tülköl veszettül a szekérre és öreg gazdájára, térüljön előlük. Elviharzanak azután mellette, némelyek az öklüket rázzák felé: lassíta­­niok kellett. Fölemeli rájuk az ostort, de nem ha­ragosan. Hiszen majd térül ő nemsoká végképp. KOVÁCS IMRE A felejthetetlen Boci­ ­ tehát Magyarországról jött? - kérdezte vacsoraasztaluk­nál az amerika-kisvárosi egyetem rektorának felesége, valamikor a hetvenes években a magyar vendégpro­fesszortól. Majd bifsztekjére meredt tanácstalanul, s szinte halla­ni lehetett agykerekeinek csikorgását, ám aztán a hite szerinti legjobb pótkérdéssel állt elő: No és a fiúk? Önöknél hogyan ér­zik magukat a fiúk? Ezt kérdezte úgy, mint akinek sikerült tájé­kozódási zavarából kivágnia magát. Istenem, miféle fiúk? - gon­dolta ekkor a vendég, de hamar eszmélt: hát a katonafiúk. Johnny, Harry, Danny és társai. Az ördög sem tudja, hol van ez a Magyarország, ám a fiúk ott is jelen vannak - dönthetett a le­leményes reklárné. A fiúk mindenütt jelen vannak. Ha rájuk kérdez, máris telibe talál. Egy másik amerikai feleség tájékozottabb volt nála. Budapest­re jött, mostanában, rangos férje jókívánságait hozta, megtoldva a maga szavaival is: üdvözölte a sötét rabságból megszabadult ma­gyar népet. Ő ugyanis tudta, hogy voltak itt fiúk, persze hogy vol­tak, csak azokat Ványának, Sztyopkának, Vászkának hívták. Sza­vaiból kitetszett, hogy romantikus képzetei vannak rólunk: a ma­gyar nép vállát mélyen bevágta a kötél, feje fölött ostor csattogott, ajkáról panaszlón szólt a hajóvontatók dala. Bej­uhngem. Most aztán kötél le, ostor el, az ajkon vidám nóta. Már Boni iz­óver di­ósa. És ez a maximum, amit magyarságismeret címén egy ameri­kai feleségtől elvárhatunk. De milyen egy magyar feleség magyarságismerete? Egy ma­gyar férjé? Mindnyájunké? Nyolcadik éve annak, hogy forgószél kapott föl bennünket: hová repülünk? Repülünk-e? Vagy már ré­gen földre nyekkentünk, s csak az idő repül fölöttünk, elszalasz­tott esélyeinket tovasodorva? Némely politológusok mondják: ha mozgunk is, inkább visszafelé. Restaurációs időket élünk. Az első négy év politikai elitje Horthyig vitte volna vissza az országot, a második négy évé Kádárig viszi. Klientúrarendszerben élünk - mondják. Politikában­ állnak a demokrácia kulisszái, formálisan a népakarat érvényesül, informálisan a nómenklatúra akarata. Gazdaságban, vissza a kapitalizmushoz, amelyet máshol épp most akarnak túlhaladni. Paradox helyzetben élünk - mondják. A ma­gát szocialistának valló elit akarja a piacra bízni sorsunkat, s a ma­gát konzervatívnak valló elit akarja a gondoskodó államra bízni. De hát ez az elit, ilyennek mondják némely politológusok. És mi? A többiek? Mit mondjunk. Mit mondjak például én? Nos, először azt, hogy a rendszerváltás frontemberei neofiták voltak. Belerohantak vak voluntarizmussal a jövő csapdáiba. Hazai - ha úgy tetszik, nemzeti - különlegesség volt a közös és a háztáji szimbiózisa. Hagyták szétverni. A felhalmozott holt és élő vagyon ebek harmincadján. A szellemi vagyon is. Emberi és kö­zösségi értékek. A viszonylagos biztonságérzet. Az egzisztencia biztonsága, meg a puszta életé. Firtatják ’90 óta, ki buktatta le szomszédját, ha pár dollárt akart a zoknijában kicsempészni, most milliárdnyi forinttal szökik külföldre a hazai szélhámos. Sugallják, hogy itt ’90-ig, negyven éven át, politikai bűnözők regnáltak (ami­ben van valami), s feltételezésük sincs arról, hogy ’90 nem a meg­­igazulás éve volt, utána ugyanúgy regnálhatnak politikai bűnözők (holott ebben is van valami). Ha megnevezhetők az azelőtti károk felelősei, megnevezendők az azutániaké is. A politikai túlbuzgalom mindenesetre bűntudatot oltott a so­kaságba: ott voltatok ’57-ben a Hősök terén; gyerekként piros út­törőnyakkendőt kötöttetek, fiatalként úttörőtáboroztatok; mun­kavállalóként betagolódtatok a rendbe; elfogadtátok, hogy veze­tőitek mindegyikének azonos a keresztneve: Hosszú Elvtárs, Ke­rek Elvtárs, Kocka Elvtárs; szocialista brigádmozgalomban vette­tek részt, kommunista szombatokon dolgoztatok; megszoktátok a rend jelképeit, rituáléit, ünnepeit; lemondtatok a szabadságról a viszonylagos létbiztonságért, a hobbitelekért, a Trabantért cseré­be - egyszóval megalkudtatok. A sokaság pedig pirult, mindig is hamis önéletrajzát újabb hamisra cserélte, igyekezett hátra sem fordulni, nehogy sóbálvánnyá váljék, megadón tűrte, hogy a poli­tikai túlbuzgalom elvegye tőle nemcsak a megszokott jelképeket, rituálékat, ünnepeket (ez még hagyján), nemcsak a megszokott utcaneveket, emléktáblákat, szobrokat (mondjuk, hogy még ez is hagyján), és nemcsak a vállalható múltat, a munkásmozgalmit, a polgári radikálisát, a baloldali ellenállásit (ez már semmiképp sem hagyján), de a tisztességgel végzett bármilyen akkori munka értel­mébe vetett hitet is (ez pedig sértés, mely visszaüt). A sokaság ugyanis ocsúdni kezdett, s ennek egyre több a tü­nete: visszaperli azt, amiről lemondani látszott. Pere a politikai túlbuzgók ellen folyik, de nem politikai per. Nincs benne vissza­rendeződési szándék. A legközelebbi választásra sem lesz feltét­lenül hatással. A politikai elit egyik fele ettől még hatalmat is cserélhet a másikkal. Nem hatalmi ügy, érzelmi ügy ez. A közép­korú azt mondja most: jó volt úttörő- és építőtáborosnak lenni, mert fiatalnak lenni mindig jó. Az idősebb azt mondja: jó volt munkálkodni, mert teremteni mindig jó. És ellágyultan nézi a te­levíziós Show-bálványban Ullman Mónikát, aki írt a bátyjának egy dalt; a jubileumi vetélkedő egykori tévéjátékait: milyen fia­tal volt még Szerencsi Éva az Abigélben; nézősikere van a Csini­baba című filmnek; elkapkodják a régi mozgalmi dalos új le­mezt, melynek duplacsavaros tréfaként Best of Communism a címe. Talán a Magyar Hírlap Mi van vele?-sorozata is ezt az ér­zelmi igényt segít kielégíteni. A Nestlé megvette Szerencset, de reklámemberei ráéreztek erre az igényre: az ismét kapható Boci csokit hirdetik. A kisgye­reket azzal szólítják meg, hogy ezt a csokit a nagyapád is szeret­te. A rádióreklámban vidám zenebona szól, s egy nosztalgiát emlegető hang arra bíztat: egyen mindenki Bocit. Hiszen a Boci felejthetetlen. És talán még Bambi is kapható lesz. FARAGÓ VILMOS Taposóaknák a tárgyalóasztalon Lehet, hogy mégis eltűnnek az aknamezők? Akkor a walesi hercegnő erőfeszítései nem voltak hiábavalók. Pedig nem nagyon érdekelték az újságokat a taposóaknák. Sem az áldozatok, a tízezrek, akik aknamezőkön lelték halálukat, kezüket, lábukat, szemüket veszítették békeidőben. A jövendőbeli áldozatok sem keltettek érdek­lődést. Mennyire hidegen hagyta a riportereket Diana hercegnő aknaellenes kampánykonfe­renciája, amelyet boszniai utazása előtt tartott. Bizonyára a közöny mocsarába fulladt volna ez az esemény, ha Diana akkor még friss szerelmi kapcsolatának pikantériája lázba nem hozza a bulvársajtót. De lázba hozta. Alig kérdezősködtek az aknákról a konferencia résztvevői, annál töb­bet a szerelemről. Lezajlott a boszniai utazás, és a riportere­ket változatlanul csak Di és Dodi liarsonja izgatta. Az oslói taposóakna-konferencián, ame­lyen már a hercegnő nincs ott (szellemisége igen), csaknem száz ország képviselői ta­nácskoztak e tömegpusztító fegyver betiltá­sáról. A legutóbbi időkig eredménytelenül. Az amerikai katonai diplomácia ellenállása mind ez idáig reménytelenségre és közönyre ítélte volna a betiltási javaslatot. Ha nem jön váratlan segítség. A riporterektől. Ugyan­olyan fényképészektől és újságíróktól, mint akik akaratlanul hozzájárultak a hercegnő halálához. Kotnyelességük, embertelen kí­váncsiságuk, rámenősségük és pénzéhségük miatt okkal, ok nélkül emlegetett újság-, té­vé-, rádióriportereké. Az amerikai tévé egy filmje, amely a jótékony Dianáról és a go­nosz aknákról szólt, megrendítette az ameri­kai közvéleményt. Az pedig az amerikai el­nököt arra késztette, figyeljen ő is jobban az aknákra, és próbáljon hozzájárulni egy kompromisszumos aknatelepítés-betiltási egyezséghez. Mielőtt véget ért volna a konferencia, fel­függesztették a tanácskozást, hogy az ameri­kaiak - hallgatva Dianára és a közvélemény­re - tanulmányozhassák egy kompromisszum lehetőségét, s a most kidolgozandó és elfoga­dandó egyezmény legalább a koreai félsziget kivételével akkor véget vethetne a világon a taposóakna-telepítésnek. A kompromisszum ugyan egyelőre késik, de Clinton azt hangoztatja: alá akarja írni előbb-utóbb az egyezményt. A halott Diana győzelme lesz ez. De nemcsak az övé. A köz­véleményt jó irányban befolyásoló média győzelme is. Vannak ilyen médiumok. N. SÁNDOR LÁSZLÓ

Next