Magyar Hírlap, 1997. október (30. évfolyam, 229-241. szám)

1997-10-10 / 237. szám

„A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap , 1997. OKTÓBER 10., PÉNTEK Az aláírás csapdája Az elnök tegnap megint aláírt. Ugyanúgy, mint, ahogyan - gondolom - más napokon is sok tucatszor. Csakhogy erre az aláírásra most jóval többen figyelnek, hiszen a nép­szavazás vitájának örvénye mára fokozato­san magával ragadta a politikai színpad va­lamennyi szereplőjét. Nem úszhatta meg hát a köztársaság elnöke sem. Az utolsó na­pokban, az idővel való versenyfutásban ő maradt az ellenzék végső reménysége. Már ha komolyan vette egyáltalán valaki ezt a reményt, és nem csak csapdaként gerjesz­tett várakozásról volt szó. Hisz ha jól bele­gondolunk: tehetett-e mást Göncz Árpád, mint, hogy most írt alá? Feltehetően két dolgot kellett mérlegelnie. Megvárja az Al­kotmánybíróság bizonytalan kimenetelű döntését, veszélyeztetve ezzel a népszava­zás technikai előkészítését. Avagy kiteszi magát az ellenzéki támadásoknak, amelyek azzal fogják vádolni, hogy egyszerű aláíró­gépként, a kormánypártok bábjaként funk­cionál. Vagyis politizál. De hát azzal nem politizálna, ha történetesen az ellenzék élé­re áll és az ő eszközükként gátolja meg a népszavazás időbeni lebonyolítását? Egyébként a hatályos törvények egysze­rűen nem adnak mérlegelési lehetőséget az elnök kezébe. A kétharmados többséggel megszavazott kormánypárti döntést min­denképpen szentesítenie kell. Talán né­hány napot elhúzhatta volna még az ügyet, de mit nyertünk volna ezzel? Ha az Alkot­mánybíróság olyan határozatot hoz, ami le­állítja a kormány népszavazási kezdemé­nyezését, akkor az ellenzéknek nem oko­zott kárt az elnöki aláírás. Ha ellenben - akár direkten, akár indirekten - szabad utat enged a voksolásnak a taláros testület, akkor legalább tisztességesen felkészülhet az apparátus, és legalább NATO-felvéte­­lünk ügyének nem okozunk kárt. A föld­kérdésben pedig már úgyis akkora a káosz és oly nagy a megosztottság, hogy azon már egy ids elnöki hezitálás mit se javíthat, mint ahogy nem is ronthat. Itt tartunk most. A Fidesznek a kialakult „vészhelyzet­re” állítólag van egy alkotmányon kívüli forgatókönyve. Ez bizony első hallásra meglehetősen fenyegetően hangzik. Ennél azért talán még egy vitatható elnöki aláírás iS,több­ L. LÁSZLÓ JÁNOS Üres egyenruhazsebek Abban, hogy az utcára kellett-e vonulniuk a katonáknak, még a hivatásosok között sem teljes az egyetértés. S habár a piszto­lyukat otthon hagyták a tegnapi felvonulás résztvevői, az uniformist viszont nem. Olyan blamázs pedig eddig még nem érte a honvédséget, hogy elégedetlen egyenruhás katonák vonultak volna az utcára. Ám a vitát ezúttal nem sikerült házon belül tartani. Pedig a honvédelmi tárca ál­lamtitkára azt üzente, hogy a szolgálati tör­vény szerint fegyveres szerv tagjai egyenru­hában nem vehetnek részt politikai rendez­vényen, s az, hogy mi minősül ennek, sze­rinte utólag lehet majd eldönteni. És persze a fegyelmik kiosztása is ettől függ majd. A katonák pedig azzal védekeztek, hogy bérkövetelésük nem politikai kérdés. A bérvitában mindkét fél ugyanarra a törvényre hivatkozik. S abban is egyetérte­nek, hogy az illetményemeléseket minél hamarabb végre kell hajtani, csak végső esetben kellene várni az 1999-es határidőig. E törekvésben támogatja a szakszervezetet a vezérkari főnök, a honvédelmi bizottság, s még Keleti miniszter is. Ha volna felesle­ges tízmilliárd forint valahol, a katonák megkapnák, amit kérnek, nyilatkozta. De nincs. A HM éves százmilliárdos költségve­téséből ennyit nem lehet kikanyarítani. A hivatásosok átcsoportosításokat emle­getnek: szerintük ha az elbocsátásokkal já­ró haderőreformot is fel lehetett gyorsítani, a béremelésekkel is ezt kellene tenni. A megoldást végül a kormányzati tartalék jelentheti, de kérdéses, kap-e prioritást a NATO-ba törekvő honvédség. Különösen ha utána benyújtanák a számlát a tiltakozással szolidaritást vállaló és hasonló követelésekkel előálló börtön­őrök, rendőrök, tűzoltók és polgári védel­misek is. HASZAN ZOLTÁN Petőcz György Kárpótlás: a pénzre váltott gyász „Már az ötvenes évek elején voltunk. Feltartottak a szer­kesztőségben, így késtem az anyámmal megbeszélt randevú­ról. Mikor a megbeszélt pesti helyre értem, láttam, hogy már elindult a Körúton. Utánasiet­tem. Karnyújtásnyira voltam tőle, amikor hirtelen megállt, s hangosan ezt mondta maga elé: mit tettek ezek velünk! Egyér­telmű volt, hogy ’44-re, megölt férjére, anyjára, az ő meghur­coltatására és a miénkre meg a ránk szakadt irdatlan szegény­ségre gondolt. Az ő életének már akkor vége volt, holott még negyven évet élt.” Mindezt Ember Mária író, újságíró me­séli. S még hozzáteszi: lehet ezek után valakit kárpótolni? Ezt persze ő is csak magától kérdezi, mert mindketten tud­juk a választ is, meg azt is, hogy az adott pillanatban sokkal gya­korlatiasabban vetődik fel a kérdés. A pillanat az idei ősz, ami­kor váratlanul egymásra tolul­tak a zsidó holocaust túlélőit kárpótló hazai és külföldi ak­ciók. Az egyik az életüktől és szabadságuktól politikai okok­ból és jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi törvény idei módosítása és ki­­terjesztése. Eszerint a holo­caust áldozatainak túlélt házas­társai, gyerekei és testvérei is kérhetnek anyagi jóvátételt. A másik magyarországi akció az 1946-os párizsi békeszerző­dés eddig holt betűként ha­gyott 27. cikkelyének - és az er­re vonatkozó ’92-es alkotmány­­bírósági döntésnek­­ végrehaj­tása. Már amennyiben ez 52 év­vel a háború vége után még le­hetséges. A békeszerződés ér­telmében a magyar állam a bir­tokába került zsidóvagyonokat egyéb örökösök híján köteles lett volna átadni a zsidó közös­ségnek. A lebonyolítással meg­bízott zsidó helyreállítási alap a „fordulat éve” körül elhalt. A mostani törvények végrehaj­tására létrehozták a Magyar Zsidó Örökség Közalapítványt. Mindehhez járul a svájci állam által kilátásba helyezett kár­pótlás a holocaust túlélői szá­mára. Szó van továbbá egyelő­re pontosan nem meghatáro­zott német kárpótlásról is. Ha ma a zsidó népesség idő­sebb korosztályaiban (az emlí­tett akciók a második világhá­ború vége előtt születetteket érintik) érezni valami felboly­dulást, ez több mint érthető. Az alaphangulat azonban ugyanaz, mint a lakosság többi „kárpó­tolt” rétegei, a többi kárpótlás esetében: a megvertség végső tudatosodása vagy az újbóli megvertség érzése. Teljesen nyilvánvaló, hogy „kárpótolni” képtelenség. A gyászt, a vissza­térő rémálmokat pénzre fordí­tani majdhogynem sértő. Ugyanakkor mindenkinek kell a pénz. Idős, és az esetek nagy részében beteg és magányos A szerző újságíró emberekről van szó. De egyéb­ként is, ha van az életben vala­mi felsőbb igazságosság, az ak­kor tönkretett fiatalkorral szemben - s nem annak „kár­pótlásaként” - megérdemelné­nek egy-két nyugodtabb öreg­kori évet. Ehhez valami segít­ség nem jönne rosszul. A morális lehetetlenség és az anyagi szűkösség ellentmondá­sának feloldásánál sajnos a mennyiségek is fontosak. Tulaj­donképpen milyen összegekről is van most szó? Megölt szülője után egy gyerek túlélő 6500 fo­rintot kapott kézhez 1970-ben a német állam által megítélt egy­szeri összegből. (A németek ál­tal eredetileg márkában átutalt pénz nagyobb részét a magyar állam tette zsebre a gyalázato­san alacsonyan megállapított átváltási kurzus révén). A köz­­alapítványtól egy ma 65 éves férfi 3640 forint életjáradékot - gyakorlatilag nyugdíj-kiegészí­tést - kap élete végéig. Az éle­tüktől és szabadságuktól politi­kai okokból jogtalanul meg­fosztottak kárpótlásáért nagy­ságrendileg hasonlóan fizetnek majd. Ezek az összegek, ha meggondoljuk, miért adják, tu­lajdonképpen megalázóak. Jó­val több pénz esetében inkább csak képtelenség lenne, mint megalázó. A helyzet parado­xonja és tragikuma azonban, hogy sokan ezekre a nagyon kis összegekre is rászorulnak. A politikusok kevésbé elége­detlenek. Kivéve persze a kis­gazdákat, akik közül Tímár György képviselő a zsidók és a lakosság minden más kárval­lottjai esetében is az „eredeti vagyoni állapotba történő visszaállítás” szükségességéről beszél. A kormányzati felelős­ség más megfontolásokra int. Gellért Kis Gábor, a parlament emberi jogi bizottságának elnö­ke tulajdonképpen örül, hogy a közalapítványnak átadott 4 mil­liárd forint névértékű kárpótlá­si jeggyel, 1,3 milliárd forint ér­tékű átadott ingatlannal és né­hány műtárggyal mint kezdő­­vagyonnal letudhatták a párizsi békeszerződés idevonatkozó pontjának teljesítését. Ennél csak kevéssel kerül majd többe a politikai kártalanítás. A poli­tikusok elégedettségében nincs semmi cinizmus. A költségvetés 1991 óta a különböző kárpót­lások címén összesen 250 mil­liárd forintot fizetett már ki, ami eddig is a mai adófizetők terhe volt, egyszersmind inflá­ciós tényező. Gellért Kis hálás a zsidó hitközségek vezetőinek a tárgyalásokon mutatott meg­értő és visszafogott magatartá­sukért. Zoltai Gusztáv, a magyaror­szági zsidó hitközségek szövet­ségének ügyvezető igazgatója a lehetőségekhez képest szintén elégedett a kárpótlással. Azt persze egyértelművé teszi, hogy a jelenlegi megoldásban szó sincs a párizsi békeszerződés szigorú előírásainak betartásá­ról. Keserűségét sem tagadja az eddigi, s különösen a svájci és német akciókban továbbra is tapasztalható késlekedésekért. „Minden héten tíz-tizenkét ha­lottunk van az érintett korosz­tályból” - mondja. Egyre keve­sebben élik meg a kárpótlást. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartja, hogy a közalapítvány lét­rehozása után jobban el tudják látni azokat a funkciókat, ame­lyeket korábban egy jóval na­gyobb lélekszámú közösség fi­zetőereje és adományozó nagy­lelkűsége biztosított. („Hiány­zik körünkből az a három­négyszázezer ember, aki adna” - mondja Zoltai.) Ezentúl könnyebben gondját viselhetik a 41 megmaradt zsinagógának, az 1600 temetőnek, fenntart­hatják az egészségi és szociális intézményeket és iskolákat. Zoltai a közösség vagyoni kár­talanítását ezzel nem tartja ugyan végleg lezártnak, de úgy véli, hogy a mostani két akció­val és az azokat megelőző hiva­talos bocsánatkérésekkel azért nagyjából mégiscsak nagy lépés történt a zsidó holocaust áldo­zatainak vagyoni és szimboli­kus megkövetésében. Fontos­nak látna még egy holocaust ta­gadását tiltó törvényt, de az emlékek életben tartását első­sorban saját közössége felada­tának tekinti, és az államtól in­kább csak a történelemköny­vek objektív tárgyilagosságát várja. „Egy nem-kárpótolt beszél magával úgy is, mint zsidó” - mondja viszont egy másik, ön­magát megnevezni nem kívánó interjúalany. Nem egyszerűen az összegeket kevesli. Ellenke­zőleg. Úgy véli, hogy az egész magyarországi kárpótlási folya­matban az élet- és szabadság­­vesztéssel szemben túlságosan a vagyoni jogvesztés került a fi­gyelem középpontjába. Ez egy­aránt vonatkozik a második vi­lágháborút közvetlenül meg­előző időkben és a háború alatt jogtalanságot szenvedettekre és a ’49 és ’56 után meghurcoltak­­ra. Ezért elégedetlen a morális és politikai szempontokat hát­térbe szorító kártérítéssel. Végül sokan félnek is a kár­pótlás esetleges negatív követ­kezményeitől. Egy megkérde­zett matematikus szerint Ma­gyarországon nagyon kevés olyan réteg van, amelynek tag­jait az elmúlt hat évtizedben ne érte volna valamiféle bűnös ál­lami jogfosztás. „Attól tartok, hogy a hirtelen felbukkanó sokféle zsidó kártérítés félreér­tést okoz a nem-zsidó lakosság körében - mondja a pro­fesszor. - Az emberek nem tudják, hogy sokszor milyen nevetséges összegekről van szó. Túl sok nincstelen ember van ebben az országban. Az irigység feltámasztása a legbiz­tosabb mód a különböző réte­gek összeugratására. S ezt el kellene kerülni.” „Ha ma a zsidó népesség idősebb korosztályaiban érezni valami felbolydulást, ez több mint érthető. Az alaphangulat azonban ugyanaz, mint a lakosság többi »kárpótolt« rétegei, a többi kárpótlás esetében: a megvertség végső tudatosodása vagy az újbóli megvertség érzése.” -Föld! Föld! BALLNER PÉTER RAJZA IV. Forum Romanum Az újpesti piac mellett áporodik már évtizedek óta a két egykori pénzügyminiszterről elnevezett ke­délyes krimó, a Kétkupa. Az ivó a kerület fontos közéleti fóruma, az újpesti Forum Romanum, ahol a helyi etnikumok egy-egy nagy­­fröccs mellett megvitathatják a ha­za és a szűkebb pátria ügyes-bajos dolgait. A hely szelleme már akkor megfogott, amikor if­jonti fővel először tértem be e sötét, de szellemileg napvi­lágos csehóba, még ’69 nyarán, hogy nagykorúságomat egy korsó sörrel hitelesíttessem. Éppen előző nap lépett Neil Armstrong a Holdra, s az eseményt a ragadós söntés­­pultra dőlve emígy kommentálta Bednarik tata, a krimó örökös törzsvendége: kis lépés ez Armstrongnak, nagy lé­pés az emberiségnek, egy hosszúlépést nekem! E varázs­latos mondat óta nem telik el hét, hogy be ne kukkantsak a Kétkupába, szivacsként magamba szívni a sörszagú, füs­tös ózont és a genius locit. Tegnap is ott támasztotta a pultot Bednarik tata, mint harminc éve minden nap, csak akkor szakad el fix támasz­pontjától, ha dolga akad a nem éppen EU-szabványos mellékhelyiségben, vagy valaki kihívja egy biliárdjátszmá­ra. Most éppen pihentek a golyók, mert Bednarik bácsi közjogi előadást tartott a tátott szájjal figyelő csaposnak,­ Icus néninek, a felmosórongyba tekert partvisára gond­terhelten támaszkodó takarítónőnek, a savanyúságos Bandi bácsinak, aki csak a tízórai felesére ugrott be egy percre, valamint egy sajtos-tejfölös lángost majszoló rá­kospalotai outsidernek. Bednarik tata azt ecsetelte borízű baritonján, hogy szerinte még nincs lefutva a meccs. Sze­rintem sincs, kotyogott közbe két harapás között a rákos­­palotai lángosevő, ha holnap döntetlent játszunk a finnek­kel, még lehetünk mi a világbajnokok. Bednarik tata oly lesújtó pillantást vetett a közbeszólóra, hogy annak tor­kán akadt a falat, s amennyire látni lehetett a félhomály­ban, el is fehéretlen a bölcs öregből sugárzó szellemi fö­lény hatására. Hallgasson, maga tökkelütött, mondta Bednarik tata, bár nem ezt a jelzőt használta, hanem egy közkeletűbbet, amely a férfi ivarszerv és egy fejfedő összekapcsolásával jött létre. Most nem a fociról beszélek, folytatta, hanem a kormány népszavazási kezdeményezé­séről, megeshet, hogy beleköp a levesbe az alkotmánybí­róság, az ombudsman vagy a köztársasági elnök. Icus néni kék köpenye csücskébe törölte kötőhártya-gyulladásos szemét, miközben csodálkozva jegyezte meg: nem is gon­doltam volna, hogy ilyen nagy urak köpködnek a levesbe, az Árpi bácsiról nem is tudom elképzelni, legfeljebb arról az ombudsman­ról. A savanyúságos Bandi bácsi e szókra akkorát legyintett, hogy a huzat majdnem lesöpörte a fa­lakra rakódott évtizedes piszkot, de a patinás kosznak mégis sikerült megkapaszkodnia. A legyintést követően Bandi bá’ hirtelen lenyelte a szájában két perce öblögetett szatmári szilvát, pedig azt állítólag csak egészségügyi okokból fogyasztja napjában háromszor, mert a rendszer­­váltás óta sajog a bal felső kettese. A nyelet után Bandi bá’ kitört, hogy márpedig ő nem adja a földjét külföldi­nek, csak akkor, ha többet ad érte, mint egy belföldi, egyébként pedig felhívja a jelenlévők figyelmét, hogy olyan méregerős gyufapaprika kapható nála, amitől még a nyuszi is leharapja a farkas fejét. Maga csak ne politizál­jon, dörrent rá Bednarik tata, savanyúságos maradjon a kovászos kaptafánál, jobb lenne, ha visszamenne az ece­tes dinnyéihez, mert Bandi néni már alig bírja az újpesti nyugdíjas özvegyek vásárlási rohamait. (Történetünkben némi magyarázatra szorul Bandi bácsi feleségének Bandi néniként való emlegetése, de mit tegyünk, a piacon min­denki csak így nevezi a savanyúságos élete párját, hűséges káposztáshordó-asszisztensét.) Bandi bácsi azonban nem hagyta, hogy beléfojtsák a szót, rendelt még egy felest, mert aznap rettenetesen sajgott neki a bal felső kettese, majd a népszavazási vizekről ügyesen másfelé kormá­nyozta a társalgás sajkáját. Bandi néni nagyon örül az öz­vegyek húszszázalékos nyugdíjemelésének, közölte inten­zív szájöblögetés közepette, s kivételesen áldja érte a Horn-kormányt. A maga felesége abból egy fillért sem fog látni, magyarázta Bednarik tata, hiszen még nem öz­vegy. Bandi bácsi meggondolatlanul lenyelte a szilvóriu­­mot és ravaszkásan kuncogni kezdett: ez már igaz, remé­lem, még húzom egy darabig, s akkor Bandi néni ezért is szapulhatja a Gyulát! Majláth Mikes László rovata M­ostanában változtak ugyan a sze­mélyek a közlekedési miniszté­riumban, de nem változott a válto­zó miniszterek és vezérkaruk tagjainak a véleménye arról, hogy az autópályákat pia­­cosítani kell. Azt már megszokhattuk, hogy az egyet­len miniszteri érv: „nincs a kormánynak pénze.” Ezen az elvi alapon azt is piacosíta­­ni akarják, ami nemcsak bűn, de gazdasági ostobaság is. Örülhetünk viszont annak, hogy történelmünk során ebben a kor­mányban voltak először olyan miniszterek, akik, ha nem kaptak feladataikhoz elegen­dő pénzt, inkább lemondtak. Közlekedési miniszterünk nem ilyen, sorra piacosítja az autópályákat. Már a harmadiknál tartunk. A lakosság nem kedveli az útvámot sze­dő kapukat, a koncessziós autópályák használati díját pedig megfizethetetlennek tartja. A miniszter viszont, mint mondtam, pénzhiánnyal védekezik. Hogy melyikük­nek van igaza, azt néhány elemi tény és a lelkiismeret dönti el. Lássuk a tényeket: Mikor kell autópályákat építeni? - Amikor a településeken átvezető kes­keny utakon már nagyon lelassul a forga­lom. - Amikor ezért sok a baleset és nagy az időveszteség. - Amikor ez üzemanyag-pocsékolást és levegőszennyezést okoz.­­ Amikor a lakosság szenved a helyi for­galom zajától. Ha a fentiekből csak az anyagi vesztesé­get számoljuk, az autópálya annyit ér hasz­nálóinak, amennyi időt és üzemanyagot megtakarítanak általa. Ha ennél többet kérnek a pálya használatáért, akkor ne is építsék meg, mert a forgalom tömegesen a régi zsúfolt utakon marad. Ezt tudniuk kel­lene azoknak a szakértőknek, akik nálunk D­isputa Közút koncessziós alapon építenek autópályákat. Csak abban az országban szabad építeni ilyet, ahol az idő drága. Ilyen ország pedig még Nyugaton is kevés van. Mi meg éppen nem e kevesek közé tartozunk. A munkaerő Németországban csaknem tízszer drágább, mint nálunk. Ott mégis in­gyenes a használat. Olaszországban a sze­gény Délen ingyenes, Északon pedig olcsó. Az Egyesült Államokban az autópályák egy ezrelékén kell díjat fizetni. Olaszor­szágban Dél és Észak között nagy a jöve­delmi különbség, nálunk a nyugati és kele­ti részek között. Mint az olaszok, mi is úgy kezdtük, hogy az első fizetéses szakaszt ott létesítettük, ahol jobban élnek az emberek és magasabb a nyugat-európaiak részará­nya a forgalomból. A magas úthasználati díj ugyan ott sem igazolódott, mégis to­vábbléptünk. A Duna-Tisza-közben sok a jól kereső fóliázó, de azok azért gazdagok, mert tudnak a pénzzel bánni, és tudják, hogy nekik sem üzlet 50 kilométer úthasz­nálatért ezer forintot fizetni. Csak az illeté­kesek nem látták be a kudarcot, tehát to­vábbléptek. Most a keleti, vagyis a legsze­gényebb, országrész felé is kiterjesztik az útvámot. Pedig a mindent mániákusan piacosítani akaróknak tudniuk kellene, hogy az autó­pálya építési költsége alig függ attól, milyen gazdag vagy szegény országban építik. Eb­ből fakad, hogy a pályahasználati díjak is függetlenek. Nekünk tehát ugyanannyit kell fizetnünk, mint a franciáknak, noha az ő idejük hétszer drágább. A nemzetközi gyakorlat szerint a fuvaroztatók nagy több­ségének akkor térül meg a pályahasználati díj, ha az száz kilométerenként nem haladja meg a kétórai bruttó munkaköltséget. A fu­varért versengő kis magánfuvarozóknak még ez is sok. A személyautósok többségé­nek esetében a pályahasználati díj ne halad­ja meg az egyórai nettó keresetet. Akiknek nincs keresetük, azoknak még ez is sok. A fenti normákhoz viszonyítva a mi pá­lyahasználati tarifánk ennek a még elvisel­­hetőnek is a többszöröse. Meg is fogja látni a miniszter úr, hogy milyen lesz az igénybe­vétel, hogy a párhuzamos közutak terhelt­sége, a balesetek száma pár éven belül na­gyobb lesz, mint a mentesítésükre hivatott autópályák megépítése előtt volt. Ezért kell minden szegény országban az autópályákat az üzemanyag adójából fe­dezni. A gazdag országokban is a leg­rosszabb megoldás a kapuknál tételesen beszedett útvám. Ennél sokkal jobb az osztrákok módszere, ahol nincs kapukra szükség. De még ezt a mienkénél sokszorta jobb módszert is csak a közelmúltban, a mienkénél ötször magasabb keresetek elé­rése után vezették be. Végül valamit a lelkiismeretről is, amit én a pénznél sokkal fontosabbnak tartok: a magyar nyelv bölcsességére vall, hogy az utakon való forgalmat közúti közlekedés­nek nevezi, vagyis a köz számára biztosí­tottnak. Ez nem mindig volt így. Emlék­szem arisztokrata birtokokra, ahol a ke­gyelmeseknek fenntartott külön utak vol­tak. Emlékszem arra, hogy a proletárból lett megtébolyult hadügyminiszter, Farkas Mihály külön miniszteri utakat építtetett a szemléi számára. Most azt éltem meg, hogy lesznek olyan útjaink, amelyeken csak azok járnak, akik­nek a pénz nem számít. Gazdaságpoliti­kánk irányítói egyszer fizetni fognak ezért. A közlekedési miniszter úr pedig nem kap szobrot. KOPÁTSY SÁNDOR közgazdász Foghíjak A­z emberi élet magányos, szegényes, csúnya, állatias és rö­vid - írja híres könyvének, a Leviatánnak közepén Tho­mas Hobbes, s ha valaki, ő aztán tudhatta, hisz több mint kilencven évet élt - hosszan elidőzött tehát az időben. S ha vé­leményével nem is kötelező feltétlen egyetérteni, annyi bizo­nyos, hogy az idővel valamiképp mindig hadilábon állunk, s leg­főbb bajunk rendszerint valóban az vele, hogy rövid. Már ami persze egyéni életidőnket illeti. Egészen más ugyanis a helyzet azzal az idővel, amelybe éle­tünkkel mindannyian beágyazódunk, amelynek akarva-akarat­­lan serény avagy passzív részesei vagyunk. E­­ történelmi­­ idő­vel nem az a baj, hogy rövid, hanem hogy foghíjas lévén, megle­hetősen nehéz a folyamatosságot érzékelni benne. Míg egyéni életidőnket a biológia múltra, jelenre (s legyünk optimisták) jö­vőre tagolja, a történelmi idő értelmezése - Európának ezen a táján - nem ilyen magától értetődő módon ritmikus. Ha például históriánk folyamatát mondjuk, büszke felhőkar­colónak képzeljük el, csakis olyan épületet vizionálhatunk róla, amelynek legfelső szintje a levegőben „áll”, mert hiányzik alóla az előző emelet. Foghíj tátong­ott, hisz az utolsó szint urai rend­szerint nem vállalják közvetlen elődeik hozzájárulását az épü­lethez, s mindig valami merőben újat akarnak építeni. Történel­münk így csupa megtagadás és csupa nekiveselkedés. Hogy csak az elmúlt század közepétől soroljuk a példákat: Kossuthék a Habsburgokat, a Habsburgok Kossuthékat iktatták volna ki a történelemből, Károlyi Mihály a Monarchiát búcsúztatta, majd Kun Béláék az egész múltat akarták végképp eltörölni. Amíg Horthy Miklós őket nem száműzte a tiltott emlékek birodalmá­ba, ahonnét Szálasi intermezzója, majd az 1945-48 közötti szo­katlanul normális három év után a Vörös Hadsereg segítségével szabadultak ki, hogy aztán Rákosiék immár jóval alaposabban működtessék az osztályharc érdes és kemény radírját. Rákosit 1956 ejtette volna ki szívesen a történelemből, ha nem jön az 1956-ot mindenáron elfelejtetni igyekvő Kádár, akit viszont 1989 váratlan világtörténelmi fuvallata fújt el; emlékét meg azok igyekeztek a kollektív tudatból kitörölni, akiket a széljárás kegye, no meg saját ambíciójuk hatalomba juttatott. A rendszerváltás, gondolná naivan az ember, véget vetett en­nek a foghíjasságnak. De nem. A demokratikus váltógazdaság keretei közt hatalomra került erők korántsem a szerves egy­másra épültséget, éppen ellenkezőleg, továbbra is a „folytatha­­tatlanságot” hangsúlyozzák. A politikai rendszer átalakult ugyan, ám jottányit se változott szereplőinek az a meggyőződé­se, miszerint az ellenlábas erők országlását lehetetlen az „épü­let” részének tekinteni. Valakik mostanság is becsapják, lezül­­lesztik, kizsigerelik, kirabolják, tönkreteszik ezt az országot, va­lakik errefelé most is rosszabbak, mint a tatárjárás, a mohácsi vész és a második világháború együttvéve. S ahogy Antalléknak nem kellettek a „komcsik”, a ’94-es győzteseknek ugyanúgy vállalhatatlan volt Antall, s ahhoz se kell különösebb politikai érzék, hogy belássuk: a jelenlegi ellenzéknek - feltéve ha (bár­milyen konstellációban) győz a következő választáson - nem kell majd Horn Gyula. Bolondok lennénk persze, ha mindebben nem látnánk a po­litika általános törvényszerűségét is. Mert hatalmat elvenni, ha­talmat megtartani, egyáltalán hatalommal bíbelődni lehetetlen az ellenség jótékony segedelme nélkül, s az a politikus, aki nem talál magának ellenséget, olyan, mint az a kisgyerek, akinek a téren nem jut homokozó. Carl Schmitt, a huszadik század egyik legjelentősebb politikai filozófusa, a színvonalas konzervatívok józan illúziótlanságával egyenesen azt állítja, hogy a politika lé­nyege nem más, mint a barát-ellenség elkülönülés, más szavak­kal a politikus végső soron mindig barátra és ellenségre osztja a világot. (De hogy ki a barát és ki az ellenség, azt mindig a hely­zet, a politikai pillanat határozza meg.­ Csakhogy ha el is fogad­juk ezt, még mindig ott az a tény, hogy a demokrácia egyúttal az ellenség domesztikálásának, ellenféllé szelídítésének lehetősé­ge is. Ami egyúttal és többek közt azt is jelenti, hogy az ellenfe­let­­ kénytelen-kelletlen, de - beilleszthetőnek véljük az egész folyamatba. Ő is része valaminek, aminek mi is részei vagyunk, nem kell (és mellesleg nem is lehet) a históriából kisöpörni. Messzire vezetne annak boncolgatása, hogy az új politikai elit miért esik folyton a tabula rasa infantilis hibájába; nyilván sze­repet játszik ebben felkészületlensége, a dolog olcsósága meg egyéb okok is. S persze politikai kultúránk hagyománya is olyan, hogy szeretünk fekete-fehérben, gonoszban-jóban, la­­bancban-kurucban fogalmazni. Apánk Kossuth volt, és nem Deák, Bem apó hős volt, Görgey áruló stb. stb. Pedig az lenne az igazi rendszerváltás, ha egyszer észreven­­nénk már, hogy múltunkban bizony voltak hülye kurucok és okos labancok is. Meg hogy a históriában nincs foghíjasság, ilyesmi csak a politikában van. És miután szembenéztünk ezzel, el kéne rajta kicsit gondol­kodni is. GALLÓ BÉLA

Next