Magyar Hírlap, 1997. október (30. évfolyam, 229-241. szám)
1997-10-10 / 237. szám
„A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap , 1997. OKTÓBER 10., PÉNTEK Az aláírás csapdája Az elnök tegnap megint aláírt. Ugyanúgy, mint, ahogyan - gondolom - más napokon is sok tucatszor. Csakhogy erre az aláírásra most jóval többen figyelnek, hiszen a népszavazás vitájának örvénye mára fokozatosan magával ragadta a politikai színpad valamennyi szereplőjét. Nem úszhatta meg hát a köztársaság elnöke sem. Az utolsó napokban, az idővel való versenyfutásban ő maradt az ellenzék végső reménysége. Már ha komolyan vette egyáltalán valaki ezt a reményt, és nem csak csapdaként gerjesztett várakozásról volt szó. Hisz ha jól belegondolunk: tehetett-e mást Göncz Árpád, mint, hogy most írt alá? Feltehetően két dolgot kellett mérlegelnie. Megvárja az Alkotmánybíróság bizonytalan kimenetelű döntését, veszélyeztetve ezzel a népszavazás technikai előkészítését. Avagy kiteszi magát az ellenzéki támadásoknak, amelyek azzal fogják vádolni, hogy egyszerű aláírógépként, a kormánypártok bábjaként funkcionál. Vagyis politizál. De hát azzal nem politizálna, ha történetesen az ellenzék élére áll és az ő eszközükként gátolja meg a népszavazás időbeni lebonyolítását? Egyébként a hatályos törvények egyszerűen nem adnak mérlegelési lehetőséget az elnök kezébe. A kétharmados többséggel megszavazott kormánypárti döntést mindenképpen szentesítenie kell. Talán néhány napot elhúzhatta volna még az ügyet, de mit nyertünk volna ezzel? Ha az Alkotmánybíróság olyan határozatot hoz, ami leállítja a kormány népszavazási kezdeményezését, akkor az ellenzéknek nem okozott kárt az elnöki aláírás. Ha ellenben - akár direkten, akár indirekten - szabad utat enged a voksolásnak a taláros testület, akkor legalább tisztességesen felkészülhet az apparátus, és legalább NATO-felvételünk ügyének nem okozunk kárt. A földkérdésben pedig már úgyis akkora a káosz és oly nagy a megosztottság, hogy azon már egy ids elnöki hezitálás mit se javíthat, mint ahogy nem is ronthat. Itt tartunk most. A Fidesznek a kialakult „vészhelyzetre” állítólag van egy alkotmányon kívüli forgatókönyve. Ez bizony első hallásra meglehetősen fenyegetően hangzik. Ennél azért talán még egy vitatható elnöki aláírás iS,több L. LÁSZLÓ JÁNOS Üres egyenruhazsebek Abban, hogy az utcára kellett-e vonulniuk a katonáknak, még a hivatásosok között sem teljes az egyetértés. S habár a pisztolyukat otthon hagyták a tegnapi felvonulás résztvevői, az uniformist viszont nem. Olyan blamázs pedig eddig még nem érte a honvédséget, hogy elégedetlen egyenruhás katonák vonultak volna az utcára. Ám a vitát ezúttal nem sikerült házon belül tartani. Pedig a honvédelmi tárca államtitkára azt üzente, hogy a szolgálati törvény szerint fegyveres szerv tagjai egyenruhában nem vehetnek részt politikai rendezvényen, s az, hogy mi minősül ennek, szerinte utólag lehet majd eldönteni. És persze a fegyelmik kiosztása is ettől függ majd. A katonák pedig azzal védekeztek, hogy bérkövetelésük nem politikai kérdés. A bérvitában mindkét fél ugyanarra a törvényre hivatkozik. S abban is egyetértenek, hogy az illetményemeléseket minél hamarabb végre kell hajtani, csak végső esetben kellene várni az 1999-es határidőig. E törekvésben támogatja a szakszervezetet a vezérkari főnök, a honvédelmi bizottság, s még Keleti miniszter is. Ha volna felesleges tízmilliárd forint valahol, a katonák megkapnák, amit kérnek, nyilatkozta. De nincs. A HM éves százmilliárdos költségvetéséből ennyit nem lehet kikanyarítani. A hivatásosok átcsoportosításokat emlegetnek: szerintük ha az elbocsátásokkal járó haderőreformot is fel lehetett gyorsítani, a béremelésekkel is ezt kellene tenni. A megoldást végül a kormányzati tartalék jelentheti, de kérdéses, kap-e prioritást a NATO-ba törekvő honvédség. Különösen ha utána benyújtanák a számlát a tiltakozással szolidaritást vállaló és hasonló követelésekkel előálló börtönőrök, rendőrök, tűzoltók és polgári védelmisek is. HASZAN ZOLTÁN Petőcz György Kárpótlás: a pénzre váltott gyász „Már az ötvenes évek elején voltunk. Feltartottak a szerkesztőségben, így késtem az anyámmal megbeszélt randevúról. Mikor a megbeszélt pesti helyre értem, láttam, hogy már elindult a Körúton. Utánasiettem. Karnyújtásnyira voltam tőle, amikor hirtelen megállt, s hangosan ezt mondta maga elé: mit tettek ezek velünk! Egyértelmű volt, hogy ’44-re, megölt férjére, anyjára, az ő meghurcoltatására és a miénkre meg a ránk szakadt irdatlan szegénységre gondolt. Az ő életének már akkor vége volt, holott még negyven évet élt.” Mindezt Ember Mária író, újságíró meséli. S még hozzáteszi: lehet ezek után valakit kárpótolni? Ezt persze ő is csak magától kérdezi, mert mindketten tudjuk a választ is, meg azt is, hogy az adott pillanatban sokkal gyakorlatiasabban vetődik fel a kérdés. A pillanat az idei ősz, amikor váratlanul egymásra tolultak a zsidó holocaust túlélőit kárpótló hazai és külföldi akciók. Az egyik az életüktől és szabadságuktól politikai okokból és jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi törvény idei módosítása és kiterjesztése. Eszerint a holocaust áldozatainak túlélt házastársai, gyerekei és testvérei is kérhetnek anyagi jóvátételt. A másik magyarországi akció az 1946-os párizsi békeszerződés eddig holt betűként hagyott 27. cikkelyének - és az erre vonatkozó ’92-es alkotmánybírósági döntésnek végrehajtása. Már amennyiben ez 52 évvel a háború vége után még lehetséges. A békeszerződés értelmében a magyar állam a birtokába került zsidóvagyonokat egyéb örökösök híján köteles lett volna átadni a zsidó közösségnek. A lebonyolítással megbízott zsidó helyreállítási alap a „fordulat éve” körül elhalt. A mostani törvények végrehajtására létrehozták a Magyar Zsidó Örökség Közalapítványt. Mindehhez járul a svájci állam által kilátásba helyezett kárpótlás a holocaust túlélői számára. Szó van továbbá egyelőre pontosan nem meghatározott német kárpótlásról is. Ha ma a zsidó népesség idősebb korosztályaiban (az említett akciók a második világháború vége előtt születetteket érintik) érezni valami felbolydulást, ez több mint érthető. Az alaphangulat azonban ugyanaz, mint a lakosság többi „kárpótolt” rétegei, a többi kárpótlás esetében: a megvertség végső tudatosodása vagy az újbóli megvertség érzése. Teljesen nyilvánvaló, hogy „kárpótolni” képtelenség. A gyászt, a visszatérő rémálmokat pénzre fordítani majdhogynem sértő. Ugyanakkor mindenkinek kell a pénz. Idős, és az esetek nagy részében beteg és magányos A szerző újságíró emberekről van szó. De egyébként is, ha van az életben valami felsőbb igazságosság, az akkor tönkretett fiatalkorral szemben - s nem annak „kárpótlásaként” - megérdemelnének egy-két nyugodtabb öregkori évet. Ehhez valami segítség nem jönne rosszul. A morális lehetetlenség és az anyagi szűkösség ellentmondásának feloldásánál sajnos a mennyiségek is fontosak. Tulajdonképpen milyen összegekről is van most szó? Megölt szülője után egy gyerek túlélő 6500 forintot kapott kézhez 1970-ben a német állam által megítélt egyszeri összegből. (A németek által eredetileg márkában átutalt pénz nagyobb részét a magyar állam tette zsebre a gyalázatosan alacsonyan megállapított átváltási kurzus révén). A közalapítványtól egy ma 65 éves férfi 3640 forint életjáradékot - gyakorlatilag nyugdíj-kiegészítést - kap élete végéig. Az életüktől és szabadságuktól politikai okokból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáért nagyságrendileg hasonlóan fizetnek majd. Ezek az összegek, ha meggondoljuk, miért adják, tulajdonképpen megalázóak. Jóval több pénz esetében inkább csak képtelenség lenne, mint megalázó. A helyzet paradoxonja és tragikuma azonban, hogy sokan ezekre a nagyon kis összegekre is rászorulnak. A politikusok kevésbé elégedetlenek. Kivéve persze a kisgazdákat, akik közül Tímár György képviselő a zsidók és a lakosság minden más kárvallottjai esetében is az „eredeti vagyoni állapotba történő visszaállítás” szükségességéről beszél. A kormányzati felelősség más megfontolásokra int. Gellért Kis Gábor, a parlament emberi jogi bizottságának elnöke tulajdonképpen örül, hogy a közalapítványnak átadott 4 milliárd forint névértékű kárpótlási jeggyel, 1,3 milliárd forint értékű átadott ingatlannal és néhány műtárggyal mint kezdővagyonnal letudhatták a párizsi békeszerződés idevonatkozó pontjának teljesítését. Ennél csak kevéssel kerül majd többe a politikai kártalanítás. A politikusok elégedettségében nincs semmi cinizmus. A költségvetés 1991 óta a különböző kárpótlások címén összesen 250 milliárd forintot fizetett már ki, ami eddig is a mai adófizetők terhe volt, egyszersmind inflációs tényező. Gellért Kis hálás a zsidó hitközségek vezetőinek a tárgyalásokon mutatott megértő és visszafogott magatartásukért. Zoltai Gusztáv, a magyarországi zsidó hitközségek szövetségének ügyvezető igazgatója a lehetőségekhez képest szintén elégedett a kárpótlással. Azt persze egyértelművé teszi, hogy a jelenlegi megoldásban szó sincs a párizsi békeszerződés szigorú előírásainak betartásáról. Keserűségét sem tagadja az eddigi, s különösen a svájci és német akciókban továbbra is tapasztalható késlekedésekért. „Minden héten tíz-tizenkét halottunk van az érintett korosztályból” - mondja. Egyre kevesebben élik meg a kárpótlást. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartja, hogy a közalapítvány létrehozása után jobban el tudják látni azokat a funkciókat, amelyeket korábban egy jóval nagyobb lélekszámú közösség fizetőereje és adományozó nagylelkűsége biztosított. („Hiányzik körünkből az a háromnégyszázezer ember, aki adna” - mondja Zoltai.) Ezentúl könnyebben gondját viselhetik a 41 megmaradt zsinagógának, az 1600 temetőnek, fenntarthatják az egészségi és szociális intézményeket és iskolákat. Zoltai a közösség vagyoni kártalanítását ezzel nem tartja ugyan végleg lezártnak, de úgy véli, hogy a mostani két akcióval és az azokat megelőző hivatalos bocsánatkérésekkel azért nagyjából mégiscsak nagy lépés történt a zsidó holocaust áldozatainak vagyoni és szimbolikus megkövetésében. Fontosnak látna még egy holocaust tagadását tiltó törvényt, de az emlékek életben tartását elsősorban saját közössége feladatának tekinti, és az államtól inkább csak a történelemkönyvek objektív tárgyilagosságát várja. „Egy nem-kárpótolt beszél magával úgy is, mint zsidó” - mondja viszont egy másik, önmagát megnevezni nem kívánó interjúalany. Nem egyszerűen az összegeket kevesli. Ellenkezőleg. Úgy véli, hogy az egész magyarországi kárpótlási folyamatban az élet- és szabadságvesztéssel szemben túlságosan a vagyoni jogvesztés került a figyelem középpontjába. Ez egyaránt vonatkozik a második világháborút közvetlenül megelőző időkben és a háború alatt jogtalanságot szenvedettekre és a ’49 és ’56 után meghurcoltakra. Ezért elégedetlen a morális és politikai szempontokat háttérbe szorító kártérítéssel. Végül sokan félnek is a kárpótlás esetleges negatív következményeitől. Egy megkérdezett matematikus szerint Magyarországon nagyon kevés olyan réteg van, amelynek tagjait az elmúlt hat évtizedben ne érte volna valamiféle bűnös állami jogfosztás. „Attól tartok, hogy a hirtelen felbukkanó sokféle zsidó kártérítés félreértést okoz a nem-zsidó lakosság körében - mondja a professzor. - Az emberek nem tudják, hogy sokszor milyen nevetséges összegekről van szó. Túl sok nincstelen ember van ebben az országban. Az irigység feltámasztása a legbiztosabb mód a különböző rétegek összeugratására. S ezt el kellene kerülni.” „Ha ma a zsidó népesség idősebb korosztályaiban érezni valami felbolydulást, ez több mint érthető. Az alaphangulat azonban ugyanaz, mint a lakosság többi »kárpótolt« rétegei, a többi kárpótlás esetében: a megvertség végső tudatosodása vagy az újbóli megvertség érzése.” -Föld! Föld! BALLNER PÉTER RAJZA IV. Forum Romanum Az újpesti piac mellett áporodik már évtizedek óta a két egykori pénzügyminiszterről elnevezett kedélyes krimó, a Kétkupa. Az ivó a kerület fontos közéleti fóruma, az újpesti Forum Romanum, ahol a helyi etnikumok egy-egy nagyfröccs mellett megvitathatják a haza és a szűkebb pátria ügyes-bajos dolgait. A hely szelleme már akkor megfogott, amikor ifjonti fővel először tértem be e sötét, de szellemileg napvilágos csehóba, még ’69 nyarán, hogy nagykorúságomat egy korsó sörrel hitelesíttessem. Éppen előző nap lépett Neil Armstrong a Holdra, s az eseményt a ragadós söntéspultra dőlve emígy kommentálta Bednarik tata, a krimó örökös törzsvendége: kis lépés ez Armstrongnak, nagy lépés az emberiségnek, egy hosszúlépést nekem! E varázslatos mondat óta nem telik el hét, hogy be ne kukkantsak a Kétkupába, szivacsként magamba szívni a sörszagú, füstös ózont és a genius locit. Tegnap is ott támasztotta a pultot Bednarik tata, mint harminc éve minden nap, csak akkor szakad el fix támaszpontjától, ha dolga akad a nem éppen EU-szabványos mellékhelyiségben, vagy valaki kihívja egy biliárdjátszmára. Most éppen pihentek a golyók, mert Bednarik bácsi közjogi előadást tartott a tátott szájjal figyelő csaposnak, Icus néninek, a felmosórongyba tekert partvisára gondterhelten támaszkodó takarítónőnek, a savanyúságos Bandi bácsinak, aki csak a tízórai felesére ugrott be egy percre, valamint egy sajtos-tejfölös lángost majszoló rákospalotai outsidernek. Bednarik tata azt ecsetelte borízű baritonján, hogy szerinte még nincs lefutva a meccs. Szerintem sincs, kotyogott közbe két harapás között a rákospalotai lángosevő, ha holnap döntetlent játszunk a finnekkel, még lehetünk mi a világbajnokok. Bednarik tata oly lesújtó pillantást vetett a közbeszólóra, hogy annak torkán akadt a falat, s amennyire látni lehetett a félhomályban, el is fehéretlen a bölcs öregből sugárzó szellemi fölény hatására. Hallgasson, maga tökkelütött, mondta Bednarik tata, bár nem ezt a jelzőt használta, hanem egy közkeletűbbet, amely a férfi ivarszerv és egy fejfedő összekapcsolásával jött létre. Most nem a fociról beszélek, folytatta, hanem a kormány népszavazási kezdeményezéséről, megeshet, hogy beleköp a levesbe az alkotmánybíróság, az ombudsman vagy a köztársasági elnök. Icus néni kék köpenye csücskébe törölte kötőhártya-gyulladásos szemét, miközben csodálkozva jegyezte meg: nem is gondoltam volna, hogy ilyen nagy urak köpködnek a levesbe, az Árpi bácsiról nem is tudom elképzelni, legfeljebb arról az ombudsmanról. A savanyúságos Bandi bácsi e szókra akkorát legyintett, hogy a huzat majdnem lesöpörte a falakra rakódott évtizedes piszkot, de a patinás kosznak mégis sikerült megkapaszkodnia. A legyintést követően Bandi bá’ hirtelen lenyelte a szájában két perce öblögetett szatmári szilvát, pedig azt állítólag csak egészségügyi okokból fogyasztja napjában háromszor, mert a rendszerváltás óta sajog a bal felső kettese. A nyelet után Bandi bá’ kitört, hogy márpedig ő nem adja a földjét külföldinek, csak akkor, ha többet ad érte, mint egy belföldi, egyébként pedig felhívja a jelenlévők figyelmét, hogy olyan méregerős gyufapaprika kapható nála, amitől még a nyuszi is leharapja a farkas fejét. Maga csak ne politizáljon, dörrent rá Bednarik tata, savanyúságos maradjon a kovászos kaptafánál, jobb lenne, ha visszamenne az ecetes dinnyéihez, mert Bandi néni már alig bírja az újpesti nyugdíjas özvegyek vásárlási rohamait. (Történetünkben némi magyarázatra szorul Bandi bácsi feleségének Bandi néniként való emlegetése, de mit tegyünk, a piacon mindenki csak így nevezi a savanyúságos élete párját, hűséges káposztáshordó-asszisztensét.) Bandi bácsi azonban nem hagyta, hogy beléfojtsák a szót, rendelt még egy felest, mert aznap rettenetesen sajgott neki a bal felső kettese, majd a népszavazási vizekről ügyesen másfelé kormányozta a társalgás sajkáját. Bandi néni nagyon örül az özvegyek húszszázalékos nyugdíjemelésének, közölte intenzív szájöblögetés közepette, s kivételesen áldja érte a Horn-kormányt. A maga felesége abból egy fillért sem fog látni, magyarázta Bednarik tata, hiszen még nem özvegy. Bandi bácsi meggondolatlanul lenyelte a szilvóriumot és ravaszkásan kuncogni kezdett: ez már igaz, remélem, még húzom egy darabig, s akkor Bandi néni ezért is szapulhatja a Gyulát! Majláth Mikes László rovata Mostanában változtak ugyan a személyek a közlekedési minisztériumban, de nem változott a változó miniszterek és vezérkaruk tagjainak a véleménye arról, hogy az autópályákat piacosítani kell. Azt már megszokhattuk, hogy az egyetlen miniszteri érv: „nincs a kormánynak pénze.” Ezen az elvi alapon azt is piacosítani akarják, ami nemcsak bűn, de gazdasági ostobaság is. Örülhetünk viszont annak, hogy történelmünk során ebben a kormányban voltak először olyan miniszterek, akik, ha nem kaptak feladataikhoz elegendő pénzt, inkább lemondtak. Közlekedési miniszterünk nem ilyen, sorra piacosítja az autópályákat. Már a harmadiknál tartunk. A lakosság nem kedveli az útvámot szedő kapukat, a koncessziós autópályák használati díját pedig megfizethetetlennek tartja. A miniszter viszont, mint mondtam, pénzhiánnyal védekezik. Hogy melyiküknek van igaza, azt néhány elemi tény és a lelkiismeret dönti el. Lássuk a tényeket: Mikor kell autópályákat építeni? - Amikor a településeken átvezető keskeny utakon már nagyon lelassul a forgalom. - Amikor ezért sok a baleset és nagy az időveszteség. - Amikor ez üzemanyag-pocsékolást és levegőszennyezést okoz. Amikor a lakosság szenved a helyi forgalom zajától. Ha a fentiekből csak az anyagi veszteséget számoljuk, az autópálya annyit ér használóinak, amennyi időt és üzemanyagot megtakarítanak általa. Ha ennél többet kérnek a pálya használatáért, akkor ne is építsék meg, mert a forgalom tömegesen a régi zsúfolt utakon marad. Ezt tudniuk kellene azoknak a szakértőknek, akik nálunk Disputa Közút koncessziós alapon építenek autópályákat. Csak abban az országban szabad építeni ilyet, ahol az idő drága. Ilyen ország pedig még Nyugaton is kevés van. Mi meg éppen nem e kevesek közé tartozunk. A munkaerő Németországban csaknem tízszer drágább, mint nálunk. Ott mégis ingyenes a használat. Olaszországban a szegény Délen ingyenes, Északon pedig olcsó. Az Egyesült Államokban az autópályák egy ezrelékén kell díjat fizetni. Olaszországban Dél és Észak között nagy a jövedelmi különbség, nálunk a nyugati és keleti részek között. Mint az olaszok, mi is úgy kezdtük, hogy az első fizetéses szakaszt ott létesítettük, ahol jobban élnek az emberek és magasabb a nyugat-európaiak részaránya a forgalomból. A magas úthasználati díj ugyan ott sem igazolódott, mégis továbbléptünk. A Duna-Tisza-közben sok a jól kereső fóliázó, de azok azért gazdagok, mert tudnak a pénzzel bánni, és tudják, hogy nekik sem üzlet 50 kilométer úthasználatért ezer forintot fizetni. Csak az illetékesek nem látták be a kudarcot, tehát továbbléptek. Most a keleti, vagyis a legszegényebb, országrész felé is kiterjesztik az útvámot. Pedig a mindent mániákusan piacosítani akaróknak tudniuk kellene, hogy az autópálya építési költsége alig függ attól, milyen gazdag vagy szegény országban építik. Ebből fakad, hogy a pályahasználati díjak is függetlenek. Nekünk tehát ugyanannyit kell fizetnünk, mint a franciáknak, noha az ő idejük hétszer drágább. A nemzetközi gyakorlat szerint a fuvaroztatók nagy többségének akkor térül meg a pályahasználati díj, ha az száz kilométerenként nem haladja meg a kétórai bruttó munkaköltséget. A fuvarért versengő kis magánfuvarozóknak még ez is sok. A személyautósok többségének esetében a pályahasználati díj ne haladja meg az egyórai nettó keresetet. Akiknek nincs keresetük, azoknak még ez is sok. A fenti normákhoz viszonyítva a mi pályahasználati tarifánk ennek a még elviselhetőnek is a többszöröse. Meg is fogja látni a miniszter úr, hogy milyen lesz az igénybevétel, hogy a párhuzamos közutak terheltsége, a balesetek száma pár éven belül nagyobb lesz, mint a mentesítésükre hivatott autópályák megépítése előtt volt. Ezért kell minden szegény országban az autópályákat az üzemanyag adójából fedezni. A gazdag országokban is a legrosszabb megoldás a kapuknál tételesen beszedett útvám. Ennél sokkal jobb az osztrákok módszere, ahol nincs kapukra szükség. De még ezt a mienkénél sokszorta jobb módszert is csak a közelmúltban, a mienkénél ötször magasabb keresetek elérése után vezették be. Végül valamit a lelkiismeretről is, amit én a pénznél sokkal fontosabbnak tartok: a magyar nyelv bölcsességére vall, hogy az utakon való forgalmat közúti közlekedésnek nevezi, vagyis a köz számára biztosítottnak. Ez nem mindig volt így. Emlékszem arisztokrata birtokokra, ahol a kegyelmeseknek fenntartott külön utak voltak. Emlékszem arra, hogy a proletárból lett megtébolyult hadügyminiszter, Farkas Mihály külön miniszteri utakat építtetett a szemléi számára. Most azt éltem meg, hogy lesznek olyan útjaink, amelyeken csak azok járnak, akiknek a pénz nem számít. Gazdaságpolitikánk irányítói egyszer fizetni fognak ezért. A közlekedési miniszter úr pedig nem kap szobrot. KOPÁTSY SÁNDOR közgazdász Foghíjak Az emberi élet magányos, szegényes, csúnya, állatias és rövid - írja híres könyvének, a Leviatánnak közepén Thomas Hobbes, s ha valaki, ő aztán tudhatta, hisz több mint kilencven évet élt - hosszan elidőzött tehát az időben. S ha véleményével nem is kötelező feltétlen egyetérteni, annyi bizonyos, hogy az idővel valamiképp mindig hadilábon állunk, s legfőbb bajunk rendszerint valóban az vele, hogy rövid. Már ami persze egyéni életidőnket illeti. Egészen más ugyanis a helyzet azzal az idővel, amelybe életünkkel mindannyian beágyazódunk, amelynek akarva-akaratlan serény avagy passzív részesei vagyunk. E történelmi idővel nem az a baj, hogy rövid, hanem hogy foghíjas lévén, meglehetősen nehéz a folyamatosságot érzékelni benne. Míg egyéni életidőnket a biológia múltra, jelenre (s legyünk optimisták) jövőre tagolja, a történelmi idő értelmezése - Európának ezen a táján - nem ilyen magától értetődő módon ritmikus. Ha például históriánk folyamatát mondjuk, büszke felhőkarcolónak képzeljük el, csakis olyan épületet vizionálhatunk róla, amelynek legfelső szintje a levegőben „áll”, mert hiányzik alóla az előző emelet. Foghíj tátongott, hisz az utolsó szint urai rendszerint nem vállalják közvetlen elődeik hozzájárulását az épülethez, s mindig valami merőben újat akarnak építeni. Történelmünk így csupa megtagadás és csupa nekiveselkedés. Hogy csak az elmúlt század közepétől soroljuk a példákat: Kossuthék a Habsburgokat, a Habsburgok Kossuthékat iktatták volna ki a történelemből, Károlyi Mihály a Monarchiát búcsúztatta, majd Kun Béláék az egész múltat akarták végképp eltörölni. Amíg Horthy Miklós őket nem száműzte a tiltott emlékek birodalmába, ahonnét Szálasi intermezzója, majd az 1945-48 közötti szokatlanul normális három év után a Vörös Hadsereg segítségével szabadultak ki, hogy aztán Rákosiék immár jóval alaposabban működtessék az osztályharc érdes és kemény radírját. Rákosit 1956 ejtette volna ki szívesen a történelemből, ha nem jön az 1956-ot mindenáron elfelejtetni igyekvő Kádár, akit viszont 1989 váratlan világtörténelmi fuvallata fújt el; emlékét meg azok igyekeztek a kollektív tudatból kitörölni, akiket a széljárás kegye, no meg saját ambíciójuk hatalomba juttatott. A rendszerváltás, gondolná naivan az ember, véget vetett ennek a foghíjasságnak. De nem. A demokratikus váltógazdaság keretei közt hatalomra került erők korántsem a szerves egymásra épültséget, éppen ellenkezőleg, továbbra is a „folytathatatlanságot” hangsúlyozzák. A politikai rendszer átalakult ugyan, ám jottányit se változott szereplőinek az a meggyőződése, miszerint az ellenlábas erők országlását lehetetlen az „épület” részének tekinteni. Valakik mostanság is becsapják, lezüllesztik, kizsigerelik, kirabolják, tönkreteszik ezt az országot, valakik errefelé most is rosszabbak, mint a tatárjárás, a mohácsi vész és a második világháború együttvéve. S ahogy Antalléknak nem kellettek a „komcsik”, a ’94-es győzteseknek ugyanúgy vállalhatatlan volt Antall, s ahhoz se kell különösebb politikai érzék, hogy belássuk: a jelenlegi ellenzéknek - feltéve ha (bármilyen konstellációban) győz a következő választáson - nem kell majd Horn Gyula. Bolondok lennénk persze, ha mindebben nem látnánk a politika általános törvényszerűségét is. Mert hatalmat elvenni, hatalmat megtartani, egyáltalán hatalommal bíbelődni lehetetlen az ellenség jótékony segedelme nélkül, s az a politikus, aki nem talál magának ellenséget, olyan, mint az a kisgyerek, akinek a téren nem jut homokozó. Carl Schmitt, a huszadik század egyik legjelentősebb politikai filozófusa, a színvonalas konzervatívok józan illúziótlanságával egyenesen azt állítja, hogy a politika lényege nem más, mint a barát-ellenség elkülönülés, más szavakkal a politikus végső soron mindig barátra és ellenségre osztja a világot. (De hogy ki a barát és ki az ellenség, azt mindig a helyzet, a politikai pillanat határozza meg. Csakhogy ha el is fogadjuk ezt, még mindig ott az a tény, hogy a demokrácia egyúttal az ellenség domesztikálásának, ellenféllé szelídítésének lehetősége is. Ami egyúttal és többek közt azt is jelenti, hogy az ellenfelet kénytelen-kelletlen, de - beilleszthetőnek véljük az egész folyamatba. Ő is része valaminek, aminek mi is részei vagyunk, nem kell (és mellesleg nem is lehet) a históriából kisöpörni. Messzire vezetne annak boncolgatása, hogy az új politikai elit miért esik folyton a tabula rasa infantilis hibájába; nyilván szerepet játszik ebben felkészületlensége, a dolog olcsósága meg egyéb okok is. S persze politikai kultúránk hagyománya is olyan, hogy szeretünk fekete-fehérben, gonoszban-jóban, labancban-kurucban fogalmazni. Apánk Kossuth volt, és nem Deák, Bem apó hős volt, Görgey áruló stb. stb. Pedig az lenne az igazi rendszerváltás, ha egyszer észrevennénk már, hogy múltunkban bizony voltak hülye kurucok és okos labancok is. Meg hogy a históriában nincs foghíjasság, ilyesmi csak a politikában van. És miután szembenéztünk ezzel, el kéne rajta kicsit gondolkodni is. GALLÓ BÉLA