Magyar Hírlap, 1998. január (31. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-27 / 22. szám

1998. JANUÁR 27., KEDD „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Megbízható ember bizalmi posztra Nincs abban semmi különös, ha egy ön­­kormányzat meg akarja választani, ki áll­jon az általa finanszírozott társaság élén. Lehet ez akár a városi televízió is. Még az sem akadály, ha a főszerkesztőváltás meglehetősen közel van a választások­hoz. És törvényszerű az is, hogy a levál­tottak szerint csupán arról van szó, hogy a polgármesterek megbízható emberek­kel szeretnének ráfordulni a választási kampány célegyenesére. Egyre több vá­rosban. A helyi televíziósok érdekvédelmi szervezetének vezetője is érzékeli, ta­­pinthatóak a politikai szándékok a városi tévézésben. Ózd kifejezetten gyanús, Sió­fokon is főszerkesztőváltás volt, Székes­­fehérváron szintén. Az indokok persze különbözőek, miként a módszerek is. Szóbeszédre adhat viszont okot például Salgótarjánban az, hogy a városi televízió januártól kinevezett műsorigazgatója képviselő az MSZP megyei közgyűlésé­nek frakciójában. A függetlenséget garantáló főszerkesz­tő kiválasztása bonyolult játék, hiszen ta­valy Debrecenben a szocialistáknak a MIÉP segített elfogadtatni a jelöltjét, a többi párt heves tiltakozása ellenére. Amögött meg nem lehet tudni, hogy mi bújik meg, amikor az új tévévezető első lépéseit egyszerűen csak szakmai dilet­tantizmusként értékelik a szerkesztőség munkatársai. Ki vitatná, hogy a legnagyobb hatású média a televízió, az országos csatorná­kon hirdetni viszont drága. Meg külön­ben is, egy városi vezető szónoklása a képernyőn vagy családi életének idillje legfeljebb helyi „eseménynek” számít. A polgár pedig vagy megnézi, vagy átkap­csol egy másik adóra. Mert szerencsére választási lehetősége van. Kapcsolhat például az országos közszolgálati adóra. Igaz, az MTV is új elnököt keres. HASZÁN ZOLTÁN Nyolc élettelen év Természetesen rengeteg oka van an­nak, hogy oly görcsösen igyekszünk a NATO-ba meg az Európai Unióba, de közülük egyet emelek ki csak: azt a bi­zonyos nyolc évet. Amennyivel egy tő­lünk néhány száz nyugati kilométerre született gyerek tovább élhet most, mint a magyar. A parlamentben ma­gyarázta a napokban egy európai kül­sejű úr, hogy rövidebb életünkért első­sorban magunk vagyunk felelősek. Ha ugyanis nem vigyázunk magunkra, hiá­ba várunk csodát az egészségügytől. Vagyis nem az a baj, hogy az egész­ségügy hever romokban, hanem az, hogy mi magunk. Különösen a közép­korú férfiak, akiknek a legnagyobb ter­het kell most viselniük, különösen ők veszélyeztetettek. A Nagy Generáció mintha sietne kihalni. Pedig életkilátá­sait nem határozta meg igazán sem Darwin, sem Rákosi. Sorait ne­m tize­delte meg a háború, nem tanult ágyú­tűz és romok között túlélési taktikákat, túl fiatal az ’50-es évek rémségeihez és 1956-hoz. Lázadásuk nem barikádharc volt, csupán néhány tiltott tánclépés az iskolabálokon, merész vita egy-egy okosabb tanárral, egy-egy tüntetés vagy egy kis szamizdatozás. Aztán kényszerű beilleszkedés, a lassan höm­pölygő folyó eróziós taktikája, hogy legalább egy kicsit szélesebbre kotorja a medret, legalább gyorsuljon a sodrás. De csak létezéstechnikai tanulás­kötelesség jutott nekik. Meg kellett ta­nulniuk, hogy ebben a szép új világban ugyanolyan hátrány lehet az egyenes gerinc, mint a régiben volt, csak most máshol és másfelé kell görbülnie. Hogy nem egyszerűen kapitalizmust építenek most, hanem magyar kapita­lizmust. És mint ahogy a szocializmus magyar változata egy kissé elviselhe­tőbb volt az őspéldáénál, a kapitaliz­musé egy kissé elviselhetetlenebb. Most már az is tudható, hogy mennyi­vel. Pontosan nyolc évvel. Mert ennyit vesz el életünkből, hogy ez a kapitaliz­mus nem az a kapitalizmus. Hogy itt nem olyan az életszínvonal, a demok­rácia, a munkavállalói jog. Hát ezért igyekszünk, mint mondtam már, oly görcsösen a szerencsésebbik Európá­ba. Nincsenek illúzióim, tudom, hogy az sem a földi Kánaán. De már az nagy nyereség, hogy benne nyolc évvel to­vább élhetünk. Különösen ha érdemes is lesz tovább élni. BARABÁS T. JÁNOS Cséfalvay Zoltán Egy lehetséges jövő: a „kézműves ország” Miközben nálunk csipetnyi nemzeti büszkeségtől és jó adag modernizációs mámortól túl­­fűtve szinte havonta jelennek meg diadaljelentések a külföldi beruházásokról, addig a német Die Zeit hetilap nemrég megle­hetősen sommás mérleget ké­szített. Eszerint: „Magyaror­szágra eddig majdnem kétszer annyi külföldi tőkebefektetés jutott, mint Lengyelországba. Budapest mégis képtelen volt ebből jelentősebb előnyt ková­csolni, mert túl sok tőke fekszik olyan üzemekben, amelyekben alacsony az értékteremtés, amelyek csupán a külföldi vál­lalatok meghosszabbított mun­kapadjai.” A vélemények kü­lönbségét látva jogos kérdés: vajon a külföldi tőkeberuházá­sok táplálta modernizációs ál­mok és az örökös elmaradott­ság rémképe között létezik-e, létezhet-e más fejlődési modell is Magyarország számára? A válaszhoz vissza kell pör­getni a történelmi emlékezetet a „boldog békeidők” utolsó éveihez, amikor Európában még javában szólt a valcer, Amerikában pedig a ragtime járta. A zseniális amerikai író, E. L. Doctorow azonban, aki a korszak Amerikáját leíró regé­nyének aligha véletlenül a Rag­time címet adta, nemcsak a ze­ne hangjait vette észre. Azt a gazdaságtörténeti pillanatot is megörökítette, amikor Henry Ford műhelyében, a michigani Highland Parkban a híres T modell, az első futószalagon gyártott autó mintapéldányai lezötykölődtek a rámpáról. Történelmi ez a pillanat, hiszen 1914-ben Ford „agyában fogal­mazódott meg a gondolat, hogy a gépkocsiszerelés munkamű­veleteit a legegyszerűbb mozza­natokra bontsa fel, olyanokra, hogy azt bárki hülye el tudja vé­gezni”. Sőt Doctorow még azt is észrevette, hogy „elképzelé­seivel Ford megalapozta az ipa­ri termelés elméletét - nemcsak azt, hogy a késztermék vala­mennyi eleme tetszés szerint felcserélhető legyen, hanem hogy tetszés szerint felcserélhe­tő legyen az ember is, aki a ter­méket készíti”. Noha a híres iparmágnás biz­tosan tiltakozna ellene, felfede­zésével - a fordizmus címkéje alatt - mégis egy több mint fél évszázadot átfogó gazdaságtör­téneti korszaknak adott nevet. A futószalagot ugyanis logiku­san követte a szabványosított tömegtermelés meg a multina­cionális óriásvállalatok diadal­menete. Kezdetben hiányzott ugyan a tömeges fogyasztás, ám a fejlett országokban 1945 után, Keynes gazdaságfilozófiai alap­elveinek alkalmazásával, a mun­kaadók és a munkavállalók kor­poratív egyezségeivel, a szak­­szervezeti jogok biztosításával, az állam konjunktúraserkentő beavatkozásával, a világgazda­ság ellenőrzésével a transznacio­nális szervezetek által, végső so­ron pedig a jóléti szociális állam kiépítésével ez is megteremtő­dött. Furcsa fintora a történe­lemnek, hogy az elmúlt negyven évben Kelet-Közép-Európában is a felfuvalkodott fordista válla­latmonstrumok vették át a tere­pet, ám itt a polgároknak a jólé­ti szociális állam helyett már csak a „rosszléti”, újraelosztó, atyáskodó állam jutott. Az 1980-as évekre azonban a tömegtermelés rendszere felél­te belső forrásait, így napjaink-A szerző geográfus, az Osztrák Tudományos Akadémia Város- és Regionális Kutató Intézetének tudományos munkatársá­ban a fordista óriásvállalatok tömegtermelését fokozatosan egy rugalmasabb termelési mód váltja fel, a termelés a nemzet­­gazdasági keretekből kilépve rohamosan nemzetköziesedik, az állam pedig - Kohl kancellár híres jelszavával „weniger Staat, mehr Markt” - a közvet­len beruházásokban egyre in­kább visszavonul az innováció és a kutatás-oktatás támogatá­sára. A tömegtermelésből a rugal­mas termelésbe, az idejétmúlt fordizmusból a posztfordizmus­­ba vezető átmenet azonban cseppet sem zökkenőmentes, és a gazdaságban egyszerre négy, regionálisan meglehetősen elté­rő mélységű folyamatot indított el. Egyrészt a hagyományos ipari tömegtermelés súlyos vál­ságba zuhant, ami mindenek­előtt a századforduló klasszikus ipari övezeteit, mint amilyen a Ruhr-vidék vagy nálunk a bor­sodi iparvidék érintette érzéke­nyen. Másrészt kezdetét vette az ipari tömegtermelés moder­nizált megújítása, a fordista re­­indusztrializáció, amire főként ott került sor, ahol az olcsó munkaerő viszonylag jó techni­kai infrastruktúrával találko­zott. Harmadrészt - nevezhet­jük ezt a folyamatot posztfordi neoindusztrializációnak - utat törtek a rugalmas termelési el­járások is. Ezúttal már megle­hetősen korlátozott a sikeröve­zetek száma, hiszen ehhez nem­csak magasan képzett munka­erő és kitűnő infrastruktúra, hanem innovatív gazdasági klí­ma, kisüzemi-kisipari tradíciók­ra épülő beszállítói kör és gaz­daságorientált szolgáltatások jelenléte is szükséges. Végül néhány, a világgazdaság csomó­pontjában fekvő nagyváros a szolgáltató ágazatok és a pénz­ügyi szféra dinamikus fejlődé­sével egyfajta posztfordi cent­rumövezetté fejlődött, amely­ben az előbbi tényezők mellett ezekbe a metropoliszokba kon­centrálódtak az információs há­lózatok és a tudományos kuta­tás intézményei. Ám ezen a ponton kanya­rodjunk vissza Magyarországra: vajon a külföldi tőke a három folyamat - a fordista reinduszt­­rializáció, a posztfordi neoin­dusztrializáció és a posztfordi centrumövezet kialakulása - közül melyiket erősíti Magyar­­országon? Ha csupán az újsá­gok címlapjait figyeljük, ame­lyeken egy-egy új külföldi beru­házás öles betűkkel virít, akár optimisták is lehetnénk. De la­pozzunk tovább, és kiderül: az új üzemben előállított termék­ben a „magyar hányad”, azaz az olcsó munkaerő által teremtett érték a végtermék összértéké­nek alig néhány százalékát teszi ki. A külföldi tőke nagyobb há­nyada a fordista reindusztriali­­zációhoz kapcsolódik tehát, vagy mint a Die Zeit írta, a ma­gyar üzemek a „külföldi válla­latok meghosszabbított munka­­padjaivá” váltak. Csakhogy a külföldi tőkére és az olcsó hazai munkaerőre épülő modernizált ipari tömeg­­termelés - lett légyen az bár­mennyire fejlettebb, mint ami­lyen az elmúlt negyven év ósdi ipara volt - önmagában még zsákutca. Mert ennek a fejlődé­si alternatívának a hosszú távú hátrányai meghaladják a rövid távú előnyöket. Kétségtelenül előny, hogy munkahelyek te­remtődnek, emelkedik a gazda­ság technológiai színvonala és növekszik az ország exportja. Ugyanakkor hátrány, hogy ez a fejlődési modell csakis ala­csony, nyomott bérek mellett tartható fenn. A nyomott bérek pedig nemcsak megélhetésün­ket nehezítik, hanem belső ke­reslet híján tartósítják az ország elmaradottságát és gátolják a teljes jogú Európai Unió­s tag­ságunkat. Zsákutcás ez a fejlődési mo­dell azért is, mert ingatag lába­kon áll. Nem véletlen, hogy a francia Alain Lipietz ezt az al­ternatívát a délkelet-ázsiai or­szágok példáján már az 1980-as években is csak amolyan „átkos fordizmusnak” nevezte. Ám a délkelet-ázsiai „kis tigrisek” so­káig irigyelt évi hét-tíz százalé­kos gazdasági növekedése mel­lett ugyan ki figyel ilyen tudósi szóvirágra? Pedig az ázsiai re­cept nekünk is nagyon ismerő­sen hangzik: külső tőkeimport, dinamikus exportoffenzíva, a modern ipari tömegtermelés gyors meghonosítása és ezzel párhuzamosan a rendkívül ol­csó munkaerő tömeges alkal­mazása. Az így keletkezett szo­ciális robbanóanyag „hatástala­nítására” azután Délkelet- Ázsiában gyakran az alig leple­zett diktatúrák vállalkoztak, ami felett szemet hunyt ugyan a világ - ám ez Magyarország szá­mára aligha vonzó minta. Sőt ez a fejlődési modell még így sem bizonyult tartósnak, mert sike­réhez - a nyomott bérek miatt - hiányzott és hiányzik ma is az a helyi középosztály, amely belső fogyasztást kínálna a tömegter­meléshez. Abban a pillanatban pedig, amikor a világgazdaság porondján új és olcsóbb bérrel versenyző országok jelentek meg, a „kis tigrisek”, így pél­dául Dél-Korea és Malajzia egy csapásra összeroppantak, ami Magyarország számára szintén nem tűnik követhető jövőkép­nek. Nem árt tehát figyelni a ta­nulságra: a magyar társadalom erősödő szétszakadása, a las­sacskán hárommilliónyira duz­zadó elnyomorodás nem „csu­pán” szociális és etikai szem­pontból súlyos gond, hanem egyúttal az egész gazdasági fej­lődés kulcskérdése is. És itt jutunk vissza az első kérdéshez: vajon a külföldi tő­keberuházások nyomán keltett modernizációs látomások és a zsákutcás elmaradottság rém­képe között létezik-e más fejlő­dési alternatíva? A tömegter­melés alkonya című amerikai bestseller szerzői, Michael Pio­­re és Charles Sabel szerint igen. Ők már az 1980-as évek köze­pén találtak Európa közepén egy olyan térséget, amely meg­lepően sikeresen vette a tömeg­­termelésből a rugalmas terme­lésbe való átmenet gátjait. Vé­leményük szerint a siker kulcsa a „kézműves-paradigma” feltá­masztásában rejlik. Ez azt je­lenti, hogy sikerült a multi­nacionális nagyvállalatok és a helyi közép- és kisvállalatok között életképes munkameg­osztást kialakítani. Sikerült to­vábbá a majdnem elfeledett kis­ipari-kézműves tradíciókat mo­dernizálni és újjáéleszteni, vala­mint a nagyváros és környéke közötti komplex gazdasági kap­csolatokat aktivizálni. Szá­munkra talán nem lehet kö­zömbös, hogy „kézműves-para­digmának” ez a sikerrégiója Piove és Sabel szerint Észak- Olaszországot, Ausztriát és Dél-Németországot foglalja magába. Azt a közvetlen gaz­dasági keretet tehát, amely­hez Magyarország hagyomá­nyosan és ma is a legélénkebb gazdasági kapcsolatokkal kötő­dik. „Nem árt tehát figyelni a tanulságra: a magyar társadalom erősödő szétszakadása, a lassacskán hárommilliónyira duzzadó elnyomorodás nem »csupán« szociális és etikai szempontból súlyos gond, hanem egyúttal az egész gazdasági fejlődés kulcskérdése is.” D­isputa Focigazdaság A­ z a régi bölcsesség jutott eszembe, ami­kor a Magyar Hírlapban is olvastam ar­ról, hogy a kormány bizottságot hozott létre a magyar labdarúgás szénájának rendbetételére: ha valamit nem tudsz magadtól megoldani, hozz létre egy bizottságot. A sikerte­lenség miatt majd ők viszik el a balhét, a tehetet­len pedig megússza. Felsőbb szintű sporthatáro­zatból szám szerint tizennégyet hoztak annak idején. Közöttük volt egy párthatározat is, az alapsportágak és a labdarúgás fejlesztésére. Egyikből sem lett semmi, a centralizált irányítás ellenére sem. Az 1993-as parlamenti határozat­ból sem lett semmi. Felelősségre vonás sem. A beidegződöttségek tartósak. A bizottság létrehozásának jelzésértéke per­sze van: a kormány most már érzékeli, hogy a magyar sport nagy bajban van. Olyan hajóhoz hasonlítható, amelyen három lyuk tátong, de a legénységnek csak két dugója van. A hajó lassan süllyed. Az egyesületeknek nincs pénzük az ir­reálisan magas adók és tb-járulékok fizetésére. A sportvezetés nem segítette elő a gazdasági társaságok létrehozását, pedig ezt már 1985-től szorgalmaztam előadásaimban. A támogatás­nak a költségvetés fix százalékában történő megállapítása és a totópénzek megszerzése ér­dekében pedig nem tett semmit. A tévés sport­­közvetítések jogdíját bagóért elherdálták. Az él­sport eredményei fokozatosan esnek vissza. A kormány által megbízott ad hoc bizottság­nak tavaly év végére kellett elkészítenie javasla­tát a sporttörvény módosítására, a labdarúgás megújhodására, s ez nevetségesen rövid határ­idő. A több évtizedes semmittevést most felvál­totta a kapkodás. (Közeledik a választás?) Eny­­nyi idő alatt még egy tisztességes helyzetfelmé­rést, helyzetelemzést sem lehet elvégezni. Diag­nózis nélkül pedig igen nehéz lesz megfelelő te­rápiát alkalmazni. Mint pénzügyi szakember, a rendkívül nehéz feladat sikeres megoldása érdekében szeretném a focirajongók figyelmét néhány fontos dologra felhívni. A magyar labdarúgás szakmai elemzé­se mellett mindenekelőtt olyan gazdasági és lé­tesítményhelyzet-felmérést szükséges készíteni, amely hűen tükrözi a focigazdaság jelenlegi fi­nanszírozási helyzetét. Egy ilyen - pártatlan szakértők által elkészített - korrekt elemzés nélkül nehezen képzelhető el a kor követelmé­nyeinek megfelelő finanszírozási rendszer kidol­gozása. Szakértői csapatnak ki kell dolgoznia az üzle­ti alapokra való átállás sportszakmai, pénzügyi, jogi és üzleti feltételeit egészen odáig, hogy hány és mely csapat vehet részt a bajnokságban, s ezek fenn tudják-e tartani magukat. Felméren­dő a profifutball tőkeigénye és létrehozandók azok a gazdasági társaságok, amelyek majd mű­ködtetik a nemzeti bajnokságot - gondosan ügyelve arra, hogy a tartozásaikat felhalmozó vezetők státusát ne tudják átmenteni a gazdasá­gi társaságokba. Ehhez befektetőket kell keres­ni, ami a magyar foci mai színvonalát tekintve igen nehéz feladat lesz. Az adósságokat a sporttörvény módosítása kapcsán rendezni kell. A sporttörvény hatása a magyar sportra az 1-12-es vereséghez hasonlít­ható. Az egyesületek eladósodásáért a vezetők felelősek, mert a tb-járulékot nem fizetik, de tíz­milliókat költenek gyenge képességű játékosok megvásárlására. De felelős a kormány is, mert ir­reálisan magas adóterhekkel sújtotta a sport­egyesületeket. Folyik az adósságok bővített újra­termelése. Bármilyen fájdalmas lesz a kormány­nak, felelős voltuk miatt a sporttörvény módosí­tásával egy időben az eddigi adósságokat - most és utoljára - el kell engedniük. (Ha nem engedik el, a klubok akkor sem tudnak fizetni, mert nincs pénzük.) Több ilyen gesztus viszont nincs. Csőd esetén a gazdasági társaságot felszámolják, az egyesületeket nem. A profi klubok megalakulá­sával így végleg rendeződne az adósságok labda­rúgást terhelő részének háromnegyede. Olyan iparági szerkezetnek kell létrejönnie, amely nemcsak a sportszakmai, hanem a „foci­gazdaság” szempontjából alakítja a „focipiac” feltételeit. Megszabja a nevezés pénzügyi előírá­sait, ellenőrzi a klubok gazdálkodását, elemzé­seivel növeli a klubok jövedelmét. Ezt erős, liga típusú irányító szervezetként lehet elképzelni. Ilyen nagyjelentőségű átszerveződés esetén a csőd veszélye a legjobb szándék mellett is fenn­áll. Ezt elkerülendő, középtávú hitelkonstruk­ciókkal - esetleg garanciaalappal - is támogatni kell a „focipiac” kialakulását, ezzel is nagyjából egyenlő feltételeket adva az átálláshoz. (Angliá­ban is kaptak támogatást a klubok a labdarúgás rendbetételére, a stadionok felújítására.) Minthogy nagyon összetett feladatról van szó, ezek az előkészületek nem történhetnek meg az MLSZ és az egyesületek szakemberei­nek bevonása nélkül. De ne vehessenek benne részt azok, akik a „foci zuhanórepülésének elő­segítésében szerepet vállaltak”. A sikeres beve­zetés érdekében szükséges tanulmányozni a Ma­gyarországon már 1927-ben egyszer beindult profibajnokság tapasztalatait is, amikor 1935 vé­gére majdnem az egész bajnokság csődbe jutott, és csak az állam tízezer pengős adománya men­tette meg az egyesületeket. Az általam leírtaknak azért tulajdonítok ak­tualitást, mert most már a sport léte a tét. PÁLMAI JÓZSEF az OTSH volt alelnöke Közbűnök P­olitikai kabaréban kulcsmondat, hogy „a politikus is volt ember”. Humorba ágyazott filozófia - de nem igaz. A politikus jelen időben is ember: tud csalni, ha­zudni, lopni, mint mi, átlagember. Van szexuális élete is. Senki nem gondolta komolyan, hogy az Egyesült Álla­mok elnökének hormonháztartása megváltozik, ha a Fehér Házba költözik. Az is előfordulhat, hogy meghúzza az ová­lis iroda kandallójának párkányán lévő kukoricawhiskys­­ üveget. Baj van. Nem azért, mert az Egyesült Államok elnöke ta­lán jól érezte magát egy lánnyal, hanem mert bevitte a pász­torórát a Fehér Házba - így ez a kis ügy felmagasztosult és jelképekkel terhes lett. Nem kedvelem az afféle magyarázatokat, hogy borul az­­ amerikai politikai rendszer, mert az elnöknek nőügye van. Az Egyesült Államok ennél jóval nagyobb botrányoktól sem bénult le, a rendszer pedig többek között éppen attól rendszer, hogy az elnöknek is felelnie kell a törvény előtt. Az igazi vád Clinton ellen nem az, hogy egy hölgynek szex­partnere volt, hanem az, hogy talán hamis tanúzásra bírta partnerét vagy akadályozta az igazságszolgáltatást. Ez már az amerikai demokrácia alapjait érinti, amiért sokkal kisebb stílű bűnözőket súlyos börtönévekre ítélnek. A törvénysér­tés megtorlása alól senki sem lehet kivétel. A kamera előtt Clinton ezért volt rémült, kiszolgáltatott. Maga is jogász lévén, tudja, hogy az „impeachment” volta­képpen méltóságok, miniszterek - királyok - büntetőjogi fe­lelősségre vonását jelenti, s a XIV. századból ered. Akkori­­ban a brit alsóház volt a vádló, a Lordok Háza pedig a bíró. Elismerte, hogy magas rangú főurak kiváltságokban része- t­­­sülhetnek, de kimondta azt is: ha bebizonyosodik, hogy egy kiváltságos úr úgy viselkedik, mint egy közbűntényes, akkor rá is ugyanúgy vonatkozik a törvény. A Paula Jones-ügy egyébként maga az idiotizmus. Clin­ton még kormányzó volt a kies Arkansasban, amikor állító­lag magához rendelte Paulát. Hét év telt el, mire Paula ki­mosakodott, fogáról eltávolíttatta a fogkövet, sminkjét diszkrétre vette, hajviseletét változtatta­­ és perli az elnö­köt. Jó üzlet. Abszurd - de megtörtént -, hogy Amerikában az óvodás kislány szülei feljelentik az óvodás kisfiú szüleit, mert a fiú arcon puszilta óvodai társát. Szexuális zaklatás. Az Egyesült Államokban játékfilm készült a szexuális zaklatásról, és aligha véletlen, hogy a „sértett” férfi. A „fülvágóként” elhíresült Tyson, a bokszoló azért ült a börtönben, mert - feszültségeit levezetendő - szállodai szo­bájába invitált egy hölgyet, aki később feljelentette nemi erőszakért. Menesztették az amerikai légierő egyik, PR- szempontból fontos hölgyét, aki egy nős pilótával szűrte össze a levet. A szexuális zaklatás éppúgy, mint a politikai korrektség, hovatovább üzlet. Ha az elnök rád mosolyog - egy karrier lehet benne. Hátha még... Kétszáz-kétszázötven, gondosan kiválasztott fiatal ember - nő és férfi - dolgozik naponta ingyen a Fehér Házban.­ Gyakornokok, akik telefonokat kapdosnak, kávékkal, üze­netekkel rohangásznak - és remélik, hogy valaki, talán az el­nök rájuk mosolyog. Némelyikük ennél többre is hajlandó, a Fehér Házban végül is nemcsak az elnök befolyásos. Főleg­­ egyetemisták: egy fehér házi tapasztalat felér egyetemi évekkel, megérintheti őket a történelem szele. Vagy nem csak az. A Lewinsky lány dúsgazdag kaliforniai sebész sarja, akinek fontos, hogy kikkel áll „üzenő viszonyban”. Monica főleg az ovális iroda körül ténykedett. Ennyi kihívástól ki védi meg a köztisztviselő magánéletét? (Saját maga.) Van-e joga a sajtónak, hogy belemásszon bármibe? (Van.) „Föl­drótoznak” egy nőt, hogy nyakon csípje Monicát és Clin­tont. ízlés dolga. Az amerikai sajtó belemélyesztette fogait Clintonba, és nem is fogja elereszteni, amíg nem viszi dűlőre a dolgot. A néhai Nixon mesélhetne erről. Ő volt a legocsmányabbul­­ beszélő, legkétesebb múltú amerikai elnök: néhány skribler ebrudalta ki a Fehér Házból. Diana halála után, s persze máskor is szóba került, hogy­­ hol van a sajtó „hatalmának” határa. A közéletben élőkkel szemben ez a határ a csillagos ég. Aki a közt képviseli, a köz pénzét költi - vagy éppen a közből él -, az mindig számon­­ kérhető, akár előbb, akár utóbb, akár az ágyban, akár azon kívül. A magánélet intim szférái e körben mindig közügyek, ha az érintettek például a Fehér Házban, és nem egy motel­ban élik efféle életüket. Az Egyesült Államok szempontjá­ból közömbös, hogy az elnök kivel élt vagy nem élt szexuá­­­­lis életet. Más lapra tartozik, hogy az amerikai sajtó a nyilvánosság klasszikus értelmezése szerint űzi, hajtja a megválasztottat, számon kéri rajta a kor erkölcsét, törvényeit - és persze a számlákat. Ettől a rendszer csak erősödik. Mi lett volna, ha a magyar újságírás utánajár néhány párt- és állami vezető magánügyeinek? Megérhetjük-e, hogy májusban az erköl­csöket nálunk is számon kérik a jelölteken, pálfordulásokat, hazugságokat, akár azt is, hogy aki felnőttkorában betonva­sat lopott, az ne legyen vagyonvédelmi főminiszter? Ta­nulunk? A magánélet védelme közérdek, de aki visszaél hivatali hatalmával, a magánéletet köztérre viszi, az magára vessen. Senki sem pótolhatatlan, Amerika sem fog leállni egy bot­rány miatt, még ha ellenfelei bíznak is ebben. Mindenki kö­vethetett el hibákat, de a választott ember erkölcseit is a szavazás előtt kell mérlegre tenni. Valahogy úgy, ahogy a házasságkötési ceremóniák során szokásos, most szóljon, aki tud valamit, ami akadálya lehet a házasságnak - utána viszont hallgasson a sírig. FODOR GYÖRGY

Next