Magyar Hírlap, 1998. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
1998-01-27 / 22. szám
1998. JANUÁR 27., KEDD „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Megbízható ember bizalmi posztra Nincs abban semmi különös, ha egy önkormányzat meg akarja választani, ki álljon az általa finanszírozott társaság élén. Lehet ez akár a városi televízió is. Még az sem akadály, ha a főszerkesztőváltás meglehetősen közel van a választásokhoz. És törvényszerű az is, hogy a leváltottak szerint csupán arról van szó, hogy a polgármesterek megbízható emberekkel szeretnének ráfordulni a választási kampány célegyenesére. Egyre több városban. A helyi televíziósok érdekvédelmi szervezetének vezetője is érzékeli, tapinthatóak a politikai szándékok a városi tévézésben. Ózd kifejezetten gyanús, Siófokon is főszerkesztőváltás volt, Székesfehérváron szintén. Az indokok persze különbözőek, miként a módszerek is. Szóbeszédre adhat viszont okot például Salgótarjánban az, hogy a városi televízió januártól kinevezett műsorigazgatója képviselő az MSZP megyei közgyűlésének frakciójában. A függetlenséget garantáló főszerkesztő kiválasztása bonyolult játék, hiszen tavaly Debrecenben a szocialistáknak a MIÉP segített elfogadtatni a jelöltjét, a többi párt heves tiltakozása ellenére. Amögött meg nem lehet tudni, hogy mi bújik meg, amikor az új tévévezető első lépéseit egyszerűen csak szakmai dilettantizmusként értékelik a szerkesztőség munkatársai. Ki vitatná, hogy a legnagyobb hatású média a televízió, az országos csatornákon hirdetni viszont drága. Meg különben is, egy városi vezető szónoklása a képernyőn vagy családi életének idillje legfeljebb helyi „eseménynek” számít. A polgár pedig vagy megnézi, vagy átkapcsol egy másik adóra. Mert szerencsére választási lehetősége van. Kapcsolhat például az országos közszolgálati adóra. Igaz, az MTV is új elnököt keres. HASZÁN ZOLTÁN Nyolc élettelen év Természetesen rengeteg oka van annak, hogy oly görcsösen igyekszünk a NATO-ba meg az Európai Unióba, de közülük egyet emelek ki csak: azt a bizonyos nyolc évet. Amennyivel egy tőlünk néhány száz nyugati kilométerre született gyerek tovább élhet most, mint a magyar. A parlamentben magyarázta a napokban egy európai külsejű úr, hogy rövidebb életünkért elsősorban magunk vagyunk felelősek. Ha ugyanis nem vigyázunk magunkra, hiába várunk csodát az egészségügytől. Vagyis nem az a baj, hogy az egészségügy hever romokban, hanem az, hogy mi magunk. Különösen a középkorú férfiak, akiknek a legnagyobb terhet kell most viselniük, különösen ők veszélyeztetettek. A Nagy Generáció mintha sietne kihalni. Pedig életkilátásait nem határozta meg igazán sem Darwin, sem Rákosi. Sorait nem tizedelte meg a háború, nem tanult ágyútűz és romok között túlélési taktikákat, túl fiatal az ’50-es évek rémségeihez és 1956-hoz. Lázadásuk nem barikádharc volt, csupán néhány tiltott tánclépés az iskolabálokon, merész vita egy-egy okosabb tanárral, egy-egy tüntetés vagy egy kis szamizdatozás. Aztán kényszerű beilleszkedés, a lassan hömpölygő folyó eróziós taktikája, hogy legalább egy kicsit szélesebbre kotorja a medret, legalább gyorsuljon a sodrás. De csak létezéstechnikai tanuláskötelesség jutott nekik. Meg kellett tanulniuk, hogy ebben a szép új világban ugyanolyan hátrány lehet az egyenes gerinc, mint a régiben volt, csak most máshol és másfelé kell görbülnie. Hogy nem egyszerűen kapitalizmust építenek most, hanem magyar kapitalizmust. És mint ahogy a szocializmus magyar változata egy kissé elviselhetőbb volt az őspéldáénál, a kapitalizmusé egy kissé elviselhetetlenebb. Most már az is tudható, hogy mennyivel. Pontosan nyolc évvel. Mert ennyit vesz el életünkből, hogy ez a kapitalizmus nem az a kapitalizmus. Hogy itt nem olyan az életszínvonal, a demokrácia, a munkavállalói jog. Hát ezért igyekszünk, mint mondtam már, oly görcsösen a szerencsésebbik Európába. Nincsenek illúzióim, tudom, hogy az sem a földi Kánaán. De már az nagy nyereség, hogy benne nyolc évvel tovább élhetünk. Különösen ha érdemes is lesz tovább élni. BARABÁS T. JÁNOS Cséfalvay Zoltán Egy lehetséges jövő: a „kézműves ország” Miközben nálunk csipetnyi nemzeti büszkeségtől és jó adag modernizációs mámortól túlfűtve szinte havonta jelennek meg diadaljelentések a külföldi beruházásokról, addig a német Die Zeit hetilap nemrég meglehetősen sommás mérleget készített. Eszerint: „Magyarországra eddig majdnem kétszer annyi külföldi tőkebefektetés jutott, mint Lengyelországba. Budapest mégis képtelen volt ebből jelentősebb előnyt kovácsolni, mert túl sok tőke fekszik olyan üzemekben, amelyekben alacsony az értékteremtés, amelyek csupán a külföldi vállalatok meghosszabbított munkapadjai.” A vélemények különbségét látva jogos kérdés: vajon a külföldi tőkeberuházások táplálta modernizációs álmok és az örökös elmaradottság rémképe között létezik-e, létezhet-e más fejlődési modell is Magyarország számára? A válaszhoz vissza kell pörgetni a történelmi emlékezetet a „boldog békeidők” utolsó éveihez, amikor Európában még javában szólt a valcer, Amerikában pedig a ragtime járta. A zseniális amerikai író, E. L. Doctorow azonban, aki a korszak Amerikáját leíró regényének aligha véletlenül a Ragtime címet adta, nemcsak a zene hangjait vette észre. Azt a gazdaságtörténeti pillanatot is megörökítette, amikor Henry Ford műhelyében, a michigani Highland Parkban a híres T modell, az első futószalagon gyártott autó mintapéldányai lezötykölődtek a rámpáról. Történelmi ez a pillanat, hiszen 1914-ben Ford „agyában fogalmazódott meg a gondolat, hogy a gépkocsiszerelés munkaműveleteit a legegyszerűbb mozzanatokra bontsa fel, olyanokra, hogy azt bárki hülye el tudja végezni”. Sőt Doctorow még azt is észrevette, hogy „elképzeléseivel Ford megalapozta az ipari termelés elméletét - nemcsak azt, hogy a késztermék valamennyi eleme tetszés szerint felcserélhető legyen, hanem hogy tetszés szerint felcserélhető legyen az ember is, aki a terméket készíti”. Noha a híres iparmágnás biztosan tiltakozna ellene, felfedezésével - a fordizmus címkéje alatt - mégis egy több mint fél évszázadot átfogó gazdaságtörténeti korszaknak adott nevet. A futószalagot ugyanis logikusan követte a szabványosított tömegtermelés meg a multinacionális óriásvállalatok diadalmenete. Kezdetben hiányzott ugyan a tömeges fogyasztás, ám a fejlett országokban 1945 után, Keynes gazdaságfilozófiai alapelveinek alkalmazásával, a munkaadók és a munkavállalók korporatív egyezségeivel, a szakszervezeti jogok biztosításával, az állam konjunktúraserkentő beavatkozásával, a világgazdaság ellenőrzésével a transznacionális szervezetek által, végső soron pedig a jóléti szociális állam kiépítésével ez is megteremtődött. Furcsa fintora a történelemnek, hogy az elmúlt negyven évben Kelet-Közép-Európában is a felfuvalkodott fordista vállalatmonstrumok vették át a terepet, ám itt a polgároknak a jóléti szociális állam helyett már csak a „rosszléti”, újraelosztó, atyáskodó állam jutott. Az 1980-as évekre azonban a tömegtermelés rendszere felélte belső forrásait, így napjaink-A szerző geográfus, az Osztrák Tudományos Akadémia Város- és Regionális Kutató Intézetének tudományos munkatársában a fordista óriásvállalatok tömegtermelését fokozatosan egy rugalmasabb termelési mód váltja fel, a termelés a nemzetgazdasági keretekből kilépve rohamosan nemzetköziesedik, az állam pedig - Kohl kancellár híres jelszavával „weniger Staat, mehr Markt” - a közvetlen beruházásokban egyre inkább visszavonul az innováció és a kutatás-oktatás támogatására. A tömegtermelésből a rugalmas termelésbe, az idejétmúlt fordizmusból a posztfordizmusba vezető átmenet azonban cseppet sem zökkenőmentes, és a gazdaságban egyszerre négy, regionálisan meglehetősen eltérő mélységű folyamatot indított el. Egyrészt a hagyományos ipari tömegtermelés súlyos válságba zuhant, ami mindenekelőtt a századforduló klasszikus ipari övezeteit, mint amilyen a Ruhr-vidék vagy nálunk a borsodi iparvidék érintette érzékenyen. Másrészt kezdetét vette az ipari tömegtermelés modernizált megújítása, a fordista reindusztrializáció, amire főként ott került sor, ahol az olcsó munkaerő viszonylag jó technikai infrastruktúrával találkozott. Harmadrészt - nevezhetjük ezt a folyamatot posztfordi neoindusztrializációnak - utat törtek a rugalmas termelési eljárások is. Ezúttal már meglehetősen korlátozott a sikerövezetek száma, hiszen ehhez nemcsak magasan képzett munkaerő és kitűnő infrastruktúra, hanem innovatív gazdasági klíma, kisüzemi-kisipari tradíciókra épülő beszállítói kör és gazdaságorientált szolgáltatások jelenléte is szükséges. Végül néhány, a világgazdaság csomópontjában fekvő nagyváros a szolgáltató ágazatok és a pénzügyi szféra dinamikus fejlődésével egyfajta posztfordi centrumövezetté fejlődött, amelyben az előbbi tényezők mellett ezekbe a metropoliszokba koncentrálódtak az információs hálózatok és a tudományos kutatás intézményei. Ám ezen a ponton kanyarodjunk vissza Magyarországra: vajon a külföldi tőke a három folyamat - a fordista reindusztrializáció, a posztfordi neoindusztrializáció és a posztfordi centrumövezet kialakulása - közül melyiket erősíti Magyarországon? Ha csupán az újságok címlapjait figyeljük, amelyeken egy-egy új külföldi beruházás öles betűkkel virít, akár optimisták is lehetnénk. De lapozzunk tovább, és kiderül: az új üzemben előállított termékben a „magyar hányad”, azaz az olcsó munkaerő által teremtett érték a végtermék összértékének alig néhány százalékát teszi ki. A külföldi tőke nagyobb hányada a fordista reindusztrializációhoz kapcsolódik tehát, vagy mint a Die Zeit írta, a magyar üzemek a „külföldi vállalatok meghosszabbított munkapadjaivá” váltak. Csakhogy a külföldi tőkére és az olcsó hazai munkaerőre épülő modernizált ipari tömegtermelés - lett légyen az bármennyire fejlettebb, mint amilyen az elmúlt negyven év ósdi ipara volt - önmagában még zsákutca. Mert ennek a fejlődési alternatívának a hosszú távú hátrányai meghaladják a rövid távú előnyöket. Kétségtelenül előny, hogy munkahelyek teremtődnek, emelkedik a gazdaság technológiai színvonala és növekszik az ország exportja. Ugyanakkor hátrány, hogy ez a fejlődési modell csakis alacsony, nyomott bérek mellett tartható fenn. A nyomott bérek pedig nemcsak megélhetésünket nehezítik, hanem belső kereslet híján tartósítják az ország elmaradottságát és gátolják a teljes jogú Európai Uniós tagságunkat. Zsákutcás ez a fejlődési modell azért is, mert ingatag lábakon áll. Nem véletlen, hogy a francia Alain Lipietz ezt az alternatívát a délkelet-ázsiai országok példáján már az 1980-as években is csak amolyan „átkos fordizmusnak” nevezte. Ám a délkelet-ázsiai „kis tigrisek” sokáig irigyelt évi hét-tíz százalékos gazdasági növekedése mellett ugyan ki figyel ilyen tudósi szóvirágra? Pedig az ázsiai recept nekünk is nagyon ismerősen hangzik: külső tőkeimport, dinamikus exportoffenzíva, a modern ipari tömegtermelés gyors meghonosítása és ezzel párhuzamosan a rendkívül olcsó munkaerő tömeges alkalmazása. Az így keletkezett szociális robbanóanyag „hatástalanítására” azután Délkelet- Ázsiában gyakran az alig leplezett diktatúrák vállalkoztak, ami felett szemet hunyt ugyan a világ - ám ez Magyarország számára aligha vonzó minta. Sőt ez a fejlődési modell még így sem bizonyult tartósnak, mert sikeréhez - a nyomott bérek miatt - hiányzott és hiányzik ma is az a helyi középosztály, amely belső fogyasztást kínálna a tömegtermeléshez. Abban a pillanatban pedig, amikor a világgazdaság porondján új és olcsóbb bérrel versenyző országok jelentek meg, a „kis tigrisek”, így például Dél-Korea és Malajzia egy csapásra összeroppantak, ami Magyarország számára szintén nem tűnik követhető jövőképnek. Nem árt tehát figyelni a tanulságra: a magyar társadalom erősödő szétszakadása, a lassacskán hárommilliónyira duzzadó elnyomorodás nem „csupán” szociális és etikai szempontból súlyos gond, hanem egyúttal az egész gazdasági fejlődés kulcskérdése is. És itt jutunk vissza az első kérdéshez: vajon a külföldi tőkeberuházások nyomán keltett modernizációs látomások és a zsákutcás elmaradottság rémképe között létezik-e más fejlődési alternatíva? A tömegtermelés alkonya című amerikai bestseller szerzői, Michael Piore és Charles Sabel szerint igen. Ők már az 1980-as évek közepén találtak Európa közepén egy olyan térséget, amely meglepően sikeresen vette a tömegtermelésből a rugalmas termelésbe való átmenet gátjait. Véleményük szerint a siker kulcsa a „kézműves-paradigma” feltámasztásában rejlik. Ez azt jelenti, hogy sikerült a multinacionális nagyvállalatok és a helyi közép- és kisvállalatok között életképes munkamegosztást kialakítani. Sikerült továbbá a majdnem elfeledett kisipari-kézműves tradíciókat modernizálni és újjáéleszteni, valamint a nagyváros és környéke közötti komplex gazdasági kapcsolatokat aktivizálni. Számunkra talán nem lehet közömbös, hogy „kézműves-paradigmának” ez a sikerrégiója Piove és Sabel szerint Észak- Olaszországot, Ausztriát és Dél-Németországot foglalja magába. Azt a közvetlen gazdasági keretet tehát, amelyhez Magyarország hagyományosan és ma is a legélénkebb gazdasági kapcsolatokkal kötődik. „Nem árt tehát figyelni a tanulságra: a magyar társadalom erősödő szétszakadása, a lassacskán hárommilliónyira duzzadó elnyomorodás nem »csupán« szociális és etikai szempontból súlyos gond, hanem egyúttal az egész gazdasági fejlődés kulcskérdése is.” Disputa Focigazdaság A z a régi bölcsesség jutott eszembe, amikor a Magyar Hírlapban is olvastam arról, hogy a kormány bizottságot hozott létre a magyar labdarúgás szénájának rendbetételére: ha valamit nem tudsz magadtól megoldani, hozz létre egy bizottságot. A sikertelenség miatt majd ők viszik el a balhét, a tehetetlen pedig megússza. Felsőbb szintű sporthatározatból szám szerint tizennégyet hoztak annak idején. Közöttük volt egy párthatározat is, az alapsportágak és a labdarúgás fejlesztésére. Egyikből sem lett semmi, a centralizált irányítás ellenére sem. Az 1993-as parlamenti határozatból sem lett semmi. Felelősségre vonás sem. A beidegződöttségek tartósak. A bizottság létrehozásának jelzésértéke persze van: a kormány most már érzékeli, hogy a magyar sport nagy bajban van. Olyan hajóhoz hasonlítható, amelyen három lyuk tátong, de a legénységnek csak két dugója van. A hajó lassan süllyed. Az egyesületeknek nincs pénzük az irreálisan magas adók és tb-járulékok fizetésére. A sportvezetés nem segítette elő a gazdasági társaságok létrehozását, pedig ezt már 1985-től szorgalmaztam előadásaimban. A támogatásnak a költségvetés fix százalékában történő megállapítása és a totópénzek megszerzése érdekében pedig nem tett semmit. A tévés sportközvetítések jogdíját bagóért elherdálták. Az élsport eredményei fokozatosan esnek vissza. A kormány által megbízott ad hoc bizottságnak tavaly év végére kellett elkészítenie javaslatát a sporttörvény módosítására, a labdarúgás megújhodására, s ez nevetségesen rövid határidő. A több évtizedes semmittevést most felváltotta a kapkodás. (Közeledik a választás?) Enynyi idő alatt még egy tisztességes helyzetfelmérést, helyzetelemzést sem lehet elvégezni. Diagnózis nélkül pedig igen nehéz lesz megfelelő terápiát alkalmazni. Mint pénzügyi szakember, a rendkívül nehéz feladat sikeres megoldása érdekében szeretném a focirajongók figyelmét néhány fontos dologra felhívni. A magyar labdarúgás szakmai elemzése mellett mindenekelőtt olyan gazdasági és létesítményhelyzet-felmérést szükséges készíteni, amely hűen tükrözi a focigazdaság jelenlegi finanszírozási helyzetét. Egy ilyen - pártatlan szakértők által elkészített - korrekt elemzés nélkül nehezen képzelhető el a kor követelményeinek megfelelő finanszírozási rendszer kidolgozása. Szakértői csapatnak ki kell dolgoznia az üzleti alapokra való átállás sportszakmai, pénzügyi, jogi és üzleti feltételeit egészen odáig, hogy hány és mely csapat vehet részt a bajnokságban, s ezek fenn tudják-e tartani magukat. Felmérendő a profifutball tőkeigénye és létrehozandók azok a gazdasági társaságok, amelyek majd működtetik a nemzeti bajnokságot - gondosan ügyelve arra, hogy a tartozásaikat felhalmozó vezetők státusát ne tudják átmenteni a gazdasági társaságokba. Ehhez befektetőket kell keresni, ami a magyar foci mai színvonalát tekintve igen nehéz feladat lesz. Az adósságokat a sporttörvény módosítása kapcsán rendezni kell. A sporttörvény hatása a magyar sportra az 1-12-es vereséghez hasonlítható. Az egyesületek eladósodásáért a vezetők felelősek, mert a tb-járulékot nem fizetik, de tízmilliókat költenek gyenge képességű játékosok megvásárlására. De felelős a kormány is, mert irreálisan magas adóterhekkel sújtotta a sportegyesületeket. Folyik az adósságok bővített újratermelése. Bármilyen fájdalmas lesz a kormánynak, felelős voltuk miatt a sporttörvény módosításával egy időben az eddigi adósságokat - most és utoljára - el kell engedniük. (Ha nem engedik el, a klubok akkor sem tudnak fizetni, mert nincs pénzük.) Több ilyen gesztus viszont nincs. Csőd esetén a gazdasági társaságot felszámolják, az egyesületeket nem. A profi klubok megalakulásával így végleg rendeződne az adósságok labdarúgást terhelő részének háromnegyede. Olyan iparági szerkezetnek kell létrejönnie, amely nemcsak a sportszakmai, hanem a „focigazdaság” szempontjából alakítja a „focipiac” feltételeit. Megszabja a nevezés pénzügyi előírásait, ellenőrzi a klubok gazdálkodását, elemzéseivel növeli a klubok jövedelmét. Ezt erős, liga típusú irányító szervezetként lehet elképzelni. Ilyen nagyjelentőségű átszerveződés esetén a csőd veszélye a legjobb szándék mellett is fennáll. Ezt elkerülendő, középtávú hitelkonstrukciókkal - esetleg garanciaalappal - is támogatni kell a „focipiac” kialakulását, ezzel is nagyjából egyenlő feltételeket adva az átálláshoz. (Angliában is kaptak támogatást a klubok a labdarúgás rendbetételére, a stadionok felújítására.) Minthogy nagyon összetett feladatról van szó, ezek az előkészületek nem történhetnek meg az MLSZ és az egyesületek szakembereinek bevonása nélkül. De ne vehessenek benne részt azok, akik a „foci zuhanórepülésének elősegítésében szerepet vállaltak”. A sikeres bevezetés érdekében szükséges tanulmányozni a Magyarországon már 1927-ben egyszer beindult profibajnokság tapasztalatait is, amikor 1935 végére majdnem az egész bajnokság csődbe jutott, és csak az állam tízezer pengős adománya mentette meg az egyesületeket. Az általam leírtaknak azért tulajdonítok aktualitást, mert most már a sport léte a tét. PÁLMAI JÓZSEF az OTSH volt alelnöke Közbűnök Politikai kabaréban kulcsmondat, hogy „a politikus is volt ember”. Humorba ágyazott filozófia - de nem igaz. A politikus jelen időben is ember: tud csalni, hazudni, lopni, mint mi, átlagember. Van szexuális élete is. Senki nem gondolta komolyan, hogy az Egyesült Államok elnökének hormonháztartása megváltozik, ha a Fehér Házba költözik. Az is előfordulhat, hogy meghúzza az ovális iroda kandallójának párkányán lévő kukoricawhiskys üveget. Baj van. Nem azért, mert az Egyesült Államok elnöke talán jól érezte magát egy lánnyal, hanem mert bevitte a pásztorórát a Fehér Házba - így ez a kis ügy felmagasztosult és jelképekkel terhes lett. Nem kedvelem az afféle magyarázatokat, hogy borul az amerikai politikai rendszer, mert az elnöknek nőügye van. Az Egyesült Államok ennél jóval nagyobb botrányoktól sem bénult le, a rendszer pedig többek között éppen attól rendszer, hogy az elnöknek is felelnie kell a törvény előtt. Az igazi vád Clinton ellen nem az, hogy egy hölgynek szexpartnere volt, hanem az, hogy talán hamis tanúzásra bírta partnerét vagy akadályozta az igazságszolgáltatást. Ez már az amerikai demokrácia alapjait érinti, amiért sokkal kisebb stílű bűnözőket súlyos börtönévekre ítélnek. A törvénysértés megtorlása alól senki sem lehet kivétel. A kamera előtt Clinton ezért volt rémült, kiszolgáltatott. Maga is jogász lévén, tudja, hogy az „impeachment” voltaképpen méltóságok, miniszterek - királyok - büntetőjogi felelősségre vonását jelenti, s a XIV. századból ered. Akkoriban a brit alsóház volt a vádló, a Lordok Háza pedig a bíró. Elismerte, hogy magas rangú főurak kiváltságokban része- tsülhetnek, de kimondta azt is: ha bebizonyosodik, hogy egy kiváltságos úr úgy viselkedik, mint egy közbűntényes, akkor rá is ugyanúgy vonatkozik a törvény. A Paula Jones-ügy egyébként maga az idiotizmus. Clinton még kormányzó volt a kies Arkansasban, amikor állítólag magához rendelte Paulát. Hét év telt el, mire Paula kimosakodott, fogáról eltávolíttatta a fogkövet, sminkjét diszkrétre vette, hajviseletét változtatta és perli az elnököt. Jó üzlet. Abszurd - de megtörtént -, hogy Amerikában az óvodás kislány szülei feljelentik az óvodás kisfiú szüleit, mert a fiú arcon puszilta óvodai társát. Szexuális zaklatás. Az Egyesült Államokban játékfilm készült a szexuális zaklatásról, és aligha véletlen, hogy a „sértett” férfi. A „fülvágóként” elhíresült Tyson, a bokszoló azért ült a börtönben, mert - feszültségeit levezetendő - szállodai szobájába invitált egy hölgyet, aki később feljelentette nemi erőszakért. Menesztették az amerikai légierő egyik, PR- szempontból fontos hölgyét, aki egy nős pilótával szűrte össze a levet. A szexuális zaklatás éppúgy, mint a politikai korrektség, hovatovább üzlet. Ha az elnök rád mosolyog - egy karrier lehet benne. Hátha még... Kétszáz-kétszázötven, gondosan kiválasztott fiatal ember - nő és férfi - dolgozik naponta ingyen a Fehér Házban. Gyakornokok, akik telefonokat kapdosnak, kávékkal, üzenetekkel rohangásznak - és remélik, hogy valaki, talán az elnök rájuk mosolyog. Némelyikük ennél többre is hajlandó, a Fehér Házban végül is nemcsak az elnök befolyásos. Főleg egyetemisták: egy fehér házi tapasztalat felér egyetemi évekkel, megérintheti őket a történelem szele. Vagy nem csak az. A Lewinsky lány dúsgazdag kaliforniai sebész sarja, akinek fontos, hogy kikkel áll „üzenő viszonyban”. Monica főleg az ovális iroda körül ténykedett. Ennyi kihívástól ki védi meg a köztisztviselő magánéletét? (Saját maga.) Van-e joga a sajtónak, hogy belemásszon bármibe? (Van.) „Földrótoznak” egy nőt, hogy nyakon csípje Monicát és Clintont. ízlés dolga. Az amerikai sajtó belemélyesztette fogait Clintonba, és nem is fogja elereszteni, amíg nem viszi dűlőre a dolgot. A néhai Nixon mesélhetne erről. Ő volt a legocsmányabbul beszélő, legkétesebb múltú amerikai elnök: néhány skribler ebrudalta ki a Fehér Házból. Diana halála után, s persze máskor is szóba került, hogy hol van a sajtó „hatalmának” határa. A közéletben élőkkel szemben ez a határ a csillagos ég. Aki a közt képviseli, a köz pénzét költi - vagy éppen a közből él -, az mindig számon kérhető, akár előbb, akár utóbb, akár az ágyban, akár azon kívül. A magánélet intim szférái e körben mindig közügyek, ha az érintettek például a Fehér Házban, és nem egy motelban élik efféle életüket. Az Egyesült Államok szempontjából közömbös, hogy az elnök kivel élt vagy nem élt szexuális életet. Más lapra tartozik, hogy az amerikai sajtó a nyilvánosság klasszikus értelmezése szerint űzi, hajtja a megválasztottat, számon kéri rajta a kor erkölcsét, törvényeit - és persze a számlákat. Ettől a rendszer csak erősödik. Mi lett volna, ha a magyar újságírás utánajár néhány párt- és állami vezető magánügyeinek? Megérhetjük-e, hogy májusban az erkölcsöket nálunk is számon kérik a jelölteken, pálfordulásokat, hazugságokat, akár azt is, hogy aki felnőttkorában betonvasat lopott, az ne legyen vagyonvédelmi főminiszter? Tanulunk? A magánélet védelme közérdek, de aki visszaél hivatali hatalmával, a magánéletet köztérre viszi, az magára vessen. Senki sem pótolhatatlan, Amerika sem fog leállni egy botrány miatt, még ha ellenfelei bíznak is ebben. Mindenki követhetett el hibákat, de a választott ember erkölcseit is a szavazás előtt kell mérlegre tenni. Valahogy úgy, ahogy a házasságkötési ceremóniák során szokásos, most szóljon, aki tud valamit, ami akadálya lehet a házasságnak - utána viszont hallgasson a sírig. FODOR GYÖRGY