Magyar Hírlap, 1998. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
1998-01-17 / 14. szám
Beszélgetés Dalos Györggyel V. Bálint Éva - Fennállásának negyedszázados évfordulóját ünnepli január 25-én a berlini Magyar Kultúra Háza. Hogyan készülnek a jubileumra? - Azt szeretném, hogy ezt a 25 évet a magyar kultúra minden politikai fordulaton túli folyamatosságának jegyében ünnepeljük meg. Az évforduló alkalmából tehát meghívjuk a korábbi igazgatókat és munkatársakat, akiknek közük volt az elmúlt negyedszázadhoz. Megjelenik, ha igaz, Rütgers úr, a bonni szövetségi kutatási miniszter és kultuszminiszterünk, Magyar Bálint. Amikor ezt a házat létrehozták, még meglehetősen protokolláris volt a tevékenysége, de működésével mégis sikerült kivívnia azt, hogy látogatott és frekventált hely legyen. Vasarely-kiállítástól kezdve Kurtágkoncertekig olyan rendezvényeket lehetett itt látni és hallani, amelyek az NDK-ban nem jöhettek létre. 1989 után azonban két probléma is támadt a magyar ház körül. Ez volt az egyetlen olyan magyar kultúrintézet, amelynek környezetében megszűnt az államiság és megszűnt az a pénznem, amelyben az intézet elszámolt. Másrészt az alapvetően mégiscsak hagyományos kultúrház a politikai szerkezetváltás következtében az információs társadalom kellős közepébe került. ’95 őszén, amikor a minisztérium egy nyilván indokolt takarékossági kampányt indított, már-már úgy nézett ki, hogy nem is lehet folytatni a dolgot. Amikor ’95 nyarától elindítottam egy projektet, a frankfurti könyvvásár magyar fővendégi szerepkörét, amelynek keretében a magyar házat tettem az irodalmi és kiadói programok központjává, akkor ennek köszönhetően valamelyest megváltozott a ház egészének szerepe. ’95-’96-ban, vagyis az abszolút nyomor idején nyolcvannégy rendezvényt tartottunk, ’96-’97-ben száznégyet. Rájöttünk azonban arra, hogy a magyar kultúrát ott kell támogatni Németországban, ahol jelen van, azaz nem feltétlenül ebben a házban. Németországban harminc olyan magyar szerző van jelen műveivel, akit jól ismernek, közülük körülbelül tizenkettő-tizenhárom öt könyvnél többel rendelkezik. Hogy néhány nevet is mondjak: Nádas Péter, Kertész Imre, Esterházy Péter, Eörsi István, Szabó Magda, de például Szepes Mária több könyve is sikerkönyv Németországban. Egy másik fontos projektünk a Berlin-Budapest kiállítás lesz 1999-ben, amelyet a berlini fesztiválirodával, az ottani Művészeti Akadémiával, az MKM-mel és a fővárossal szervezünk közösen. A másik „Szezám tárulj” Jénából kínálja magát. Jéna városa idén fél évig a magyar kultúrát fogja prezentálni. Ez tömegkultúrát és magas kultúrát egyaránt jelent. De nagy segítséget kaptunk a müncheni Goethe Intézettől is, amely idén ősszel szintén be akarja mutatni Magyarországot, jövőre pedig Jéna szerepét átveszi Weimar, amely 1999-ben Európa kulturális fővárosa lesz. A frankfurti könyvvásárhoz pedig csatlakozik még a Hannover Expo tervezett magyar kulturális programja 2000-ben, amely egybeesik a magyar államiság jubileumával. Két tanulságot szűrtünk le mindebből. Az egyik, amit a németek szinergiaeffektusnak neveznek, tehát, hogy a jelentős programok egymást erősítik. Nagyon sok intézmény takarékossági okokból ódzkodott volna a magyar programoktól, ám azáltal, hogy ezek valamilyen központi téma köré szerveződnek és így jól lehet őket koordinálni, mégiscsak elvállalták. A másik újdonság az, hogy megszüntettük a kolduló kéz effektusát. Ez a nemzeti büszkeségnek is használ, és Németországban nagyon beválik, hiszen ha mi valamire mondjuk húszezer márkát szánunk, a németek könnyebben tesznek hozzá kétszázezret. - Beszéljünk a frankfurti könyvvásár magyar díszvendégségéről. Úgy tudom, az ötlet öntől származik, és tagja is volt a koncepcióbizottságnak. E testület másik két tagja, Radnóti Sándor és Miklós Tamás azonban nyilvánosan lemondott. Hogy állunk akkor a frankfurti szervezéssel? - Mielőtt Radnóti Sándor és Miklós Tamás lemondott volna, már létrehoztak egy olyan koncepcionális keretet, amely alkalmas a program kialakítására. A feladat most az, hogy ezeket a nagyon magas szellemi kvalitást képviselő szándékokat „vásári nyelvre” fordítsuk. A frankfurti könyvvásár ugyanis elsősorban nem irodalmi, hanem kereskedelmi esemény. Ergo kell egy forgatókönyv, és sokféle praktikus ügyintézés. - ön még mindig a „legyen ” szintjéről beszél, holott már 1998-at írunk. Nincsenek konkrét határidők, hogy mikorra kell elkészülnie a forgatókönyvnek, a legónak, stb.? - De bizony van. E hónap végén Frankfurtban összeül a felügyelőbizottság, és a forgatókönyv alapján kívánják megállapítani, hogy milyen Magyarország felkészültségi foka. - Gondolja, hogy sikeres lesz ez a szereplésünk vagy szorong tőle? - Szorongok, persze mert Németországban hazánk rendkívül népszerű. Az átlag német polgár többet tud Magyarországról, mint a tavalyi díszvendégről, Portugáliáról tudott. A portugáloknál nem fenyegetett a csalódás veszélye, de a mi esetünkben - ha kudarcot vallunk - romolhat a most pozitív Magyarország-kép. Úgy gondolom, hogy nekünk alkotnunk kell egy nagyon pozitív Magyarországképet, s aztán igyekeznünk kell hasonlítani hozzá. Nemcsak a magyar kultúrát és irodalmat kell bemutatnunk, hanem a magyar demokráciát összes terhével és gondjával, mert csak ez a „jelentés” lehet hiteles, s olyan, amiből a németek is magukra ismernek. Ha azt mondom Magyarországról, hogy kitűnően virágzó demokrácia, akkor meg se hallgatnak. De ha azt mondom, hogy borzasztó a kultúra helyzete, akkor a németek felsóhajtanak és azt mondják: „nahát, nálunk is.” Amikor igazat szólunk Magyarországról - noha talán nem hízelgően - akkor mégis sikerünk van vele. - Milyen a frankfurti díszvendégségünk anyagi háttere? - A kormánygarancia eredetileg 250 millió forintról szólt, legalábbis 1996 elején. Peter Weidhaus, a frankfurti vásár igazgatója azt a véleményét közölte többünkkel, hogy a magyar részvételnek 400 millió forintnál nem szabad többe kerülnie. Nekem is az a véleményem, hogy egy olyan országnak, mint a mienk, amelyik erős szociális és gazdasági problémákkal küzd, nem azt kell bemutatnia, hogy sok pénzünk van a kultúrára, hanem azt, hogy sok kultúránk van a kevés pénzhez. Remélem, nem lesz költségvetési túllépés, bár még nem láttam a készülő forgatókönyvet, s ennek következtében nincs kész költségvetés sem. - Tavaly óta Konrád György a berlini Művészeti Akadémia elnöke. Ön, mint berlini polgár, hogyan látja, milyen hatással van ez a berlini művészeti és tudományos életre? - Konrád György elnökké választásában - lehet, hogy ez Konrád Gyuri barátom számára nem kellemes - a Wojtyla-effektus érvényesült. Amikor az olaszok saját bíborosaik közül nem tudtak választani, megtalálták a lengyel pápát. Németországot ebben a pillanatban az egység osztja meg, míg korábban a szétszakítottság egyesítette. Konrád esetében sikerült egy olyan jelöltet találni, akire nem lehetne helyi szóhasználattal élve azt mondani, hogy „Ossi” vagy „Wessi”. E kelet-nyugati ellentét mögött valóságos érdekek húzódnak. Konrád megválasztásától szerintem azt remélték, hogy egy olyan ember, aki a nyugati és keleti kvalitásokat és tapasztalatokat egyesíti magában, igazságosabban tudja megítélni és kezelni az itteni konfliktusokat. Jelölésében természetesen szerepe volt annak is, hogy Konrád Németországban híres ember, húszéves jelenléte van itt, szemben állt egy autoriter struktúrával, és ezt a szembenállást a maga szelíd módján több évtizeden át végigvitte. Úgy tudom, hogy sokkal szerencsésebben tud tárgyalni a legkülönbözőbb berlini intézményekkel és szponzorokkal, mert nagyobb respektussal beszélnek vele, úgy is, mint híres külföldivel. - És dolgozik-e Dalos György, az író? - Örömmel értesítem mindazokat, akiket érdekel, hogy december 20-án nagyon alaposan bezártam a magyar házat karácsonyi szünetre. Kikapcsoltam a világot, evésen és alváson kívül csak írással töltöttem az időt, aminek következtében sikerült egy már öt éve tervezett kisregényt összehoznom, így reménykedhetem abban, hogy talán mégsem szűnt meg irodalmi működésem. Ez a kisregény az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején játszódik Magyarországon és maga a jóisten az egyik főszereplője - ennél többet még nem szeretnék mondani róla. A kolduló két kora lejárt Dalos György író, a berlini magyar ház igazgatója az intézmény 25 éves jubileumáról és a frankfurti könyvvásár leendő magyar díszvendégségéről beszél. 14 Történészek és néprajzkutatók tudják, hogy az az esemény, amelynek önálló szimbólumrendszere támad, nem törölhető ki többé egy nemzet emlékezetéből. Abból az egyenletes ütemű és tudományosan példaszerű könyvkínálatból, amellyel az 1956-os Intézet lát el bennünket, azért emeltem ki a fiatal művészettörténész, Boros Géza kötetét, mert a maga módján valami igen hasznosat alkotott (gyűjtött össze) az utókornak. Emlékművek ’56-nak címmel azokat a jeleket sorolta kötetbe, amelyeket a magyar forradalomnak szenteltek idehaza vagy szerte a világon. Ennek a helymegjelölésnek azért van jelentősége, mert a hazán kívül (ismert politikai okokból) már jóval hamarabb, szinte az események másnapján megemlékeztek a felkelésről. Magyarországon egy-két egykorú (vagy titkos) jelet kivéve csak a rendszerváltozás után gondolhattunk az emlékállításra. A kötet kapcsán vált közismertté, hogy például Buenos Airesben 1958-ban emléktáblát avattak a harcosoknak, sőt szerepel egy adat, amely szerint Bolsanóban már 1956. október 26-án (!) emléksziklát avattak a felkelőknek. Ez úgy lehetséges, hogy az emlékmű egy október 23-án ledöntött Sztálinszobor talapzatából épült (jegyezzük fel, hogy ifj. Éber Sándor festőművész, gimnáziumi tanár terve alapján), és három nap múlva már avatásra készen állt az Októberi szabadság szobra. 1960 és ’68 között aztán már szaporodnak a külföldi jelek. Ottawában és Montevideóban kőoszlopot, Torontóban szökőkutak Sydneyben kőkeresztet, az amerikai Norwalkban és Denverben bronz emlékművet, Stockholmban, St. Louis-ban, az olaszországi Capestranóban, a svájci Solothurnban, a brazíliai Nova Friburgóban és az ausztriai Andauban pedig emléktáblát avattak a hatvanas évek első felében, és ez a négy világtáj megemlékezésének csak kezdeti töredék része. De idehaza is állt már az említett bajai emlékmű, és megtudjuk a kötetből, hogy a forradalom időszaka alatt, november 1-jén Amiről beszélnek Lyukas zászló, rusztikus kő Lukácsy András a Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének forradalmi bizottsága a miniszterelnökhöz, Nagy Imréhez fordult egy központi emlékhely felállítása ügyében. Az ötlet szülőatyja Vígh Tamás szobrászművész. A szemtanúk pedig jól emlékezhetnek az ideiglenes sírok megjelölésére, az alkalmi fakeresztekre és mécsekre, meg a pénzgyűjtő ládákra. Megannyi szimbolikus tárgy, korabeli emlékjel, amint az ablakba kitett gyertya is. Mostanra a félezret is meghaladja azoknak a jeleknek a száma a kapu alatti emléktábláktól a 301-es parcella nagy emlékművéig vagy a pesti Nagy Imre-szoborig -, amelyet a felkelésnek vagy egyik csoportjának, netán valamelyik részvevőjének emeltek. A legtöbb emlékművet az önkormányzatok, az ’56-os szervezetek és a külföldi magyar egyesületek emelték, de tudunk még egyéni kezdeményezésekről is. A kötet nagy erénye, hogy szorgalmas kutatómunkával felderítette, azután rendszerezte és részletes „műleírással” látta el az emlékezése nagy számú jelét, s így kialakult 1956 teljes ikonográfiája. Ez azonban a kötetnek csak az egyik, nem is nagyobb fele (és érdeme). A másikban a megemlékezés típusait írja le és jellemzi a szerző, s ebből a tipizálási sorból (amelyek sora a kereszttől és keresztúttól a kő- és faemlékeken át az emlékkápolnákig terjed) emelkednek ki azok a speciális típusok, amelyek egyértelműen erre az eseményre emlékeztetnek, s erősebb nyomot hagynak bennünk, mint a legjobban szerkesztett történelemkönyv vagy visszaemlékezés. Úgy gondolom, hogy amelyik megmozdulás ilyen nyomban fölismerhető jeleket hagy maga után, annak történelmi súlyában egyszerűen nem lehet kételkedni. Ilyen jel mindenekelőtt a lyukas zászló, amely először csak a kommunista címer megtagadását jelentette, hogy azután a szabad ország jelképe legyen. Tábor Ádám versében úgy szerepel, mint „Európa közepén fekete lyuk”. A szerző a zászló kivágását mitikus szertartásként értelmezi, amelynek során a nemzet testéből távolították el az „idegen anyagot”, és helyén most lyukas seb tátong. Másképp fogalmazva a zászló imaginárius testének a valóságtól elszakadt részébe belép a realitás. A jelkép erejét bizonyítja, hogy még a forradalom alatt előkerült Kossuth-címer sem ezt a lyukat töltötte be, önálló jelképként szerepelt. Említeném a kopjafát mint ősi nemzeti jelképet, már a forradalom napjaiban is láttunk belőle. Nem pontosan értem, miért tartja a szerző csupán kétszáz évesnek, holott egyszerűen arról van szó, hogy fából készült tárgyak ennyi idő alatt megsemmisülnek. Az egykorú egyszerű darabok után ma a mártírok sírkertjében egész erdő támad belőlük. Erőteljesen hangsúlyozzák a felkelés népi jellegét. Következnék a „pesti srác”, a szabadságharcos attribútuma: a viharkabátos, svájcisapkás fiataloké, akiknek szimbolikus portréja megannyi emlékművön feltűnik, olykor még az ellenséges tankok fölé magasodva is - ahogyan az néhány napra valóban megtörtént. „Október tűzvirága” - ahogyan Tollas Tibor jelzi a lángot, ugyancsak félreismerhetetlen képe a kornak, azok előtt mindenesetre, akiknek módjuk volt végignézni az egykorú ideiglenes sírok mécslángjait vagy a mindenszenteki, halottak napi városkivilágítást. Már akkor gyászoltuk halottainkat. További jelkép az utcakő lehetne, minden forradalmak központi jelzőtárgya. Az ötvenhatosé nem azzal vált emlékezetessé, hogy barikádokat emeltek, hanem hogy az utcán folytak a harcok, és ezeken a köveken estek el az áldozatok. Mindez átvezet ahhoz a szimbolikus tárgyhoz, amelyről leginkább felismerszik a felkelés, s amelyet végül Jovánovics György is belekomponált a mártírparcella emlékművébe. Angyal István kövéről van szó: „nagy rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke, amelyből lettünk, amellyel egyek vagyunk, és akikkel együtt térünk meg” - írta búcsúlevelében. Hasonló súllyal csak a lengyelországi Treblinkában szerepel, ahol az egykori tábor emléke lett 17 ezer kisebb-nagyobb szikladarab. Angyal a gondolatot innét is vehette, bár sohasem járt az ország határain kívül (kivéve, amikor őt is erővel vitték, Auschwitzba). E sorok írója éseredeti foglalkozása szerint kőfaragó, gyakran beszélt hajdani barátjának a durván megmunkált mészkő emlékek szépségéről, amelyekkel az édeskésgiccses síremlékeket fel lehetne váltani - s most hízelegne a gondolat, hogy ezek a beszélgetések is a halálraítélt fejében járhattak. Ezeknek a típusoknak a sora, a spontán, mondhatni népi ötletek számos új elemet vittek az emlékmű-kultúrába, sajnos mégis azt kell mondanunk, hogy végül nem tudta megújítani azt. A forradalom legszebb eredménye az lenne, ha a szobrászművészet fejlődésétől amúgy is elmaradt köztéri emlékműkultusz erősebben hangsúlyozná az egyedi és modern - netán a forradalomra utaló - stíluselemeket. Boros Géza: Emlékművek ’56-nak 1956-os Intézet, Budapest, 1997,286 oldal , ú/tsfcffy fts-vzf/t Az Ahogy tetszik magazin kizárólagos támogatója a Pannon GSM Idéző A magyar Pimodán Kilencven éve jelent meg a Nyugat első száma, amelynek beköszöntőjében a főszerkesztő, Ignotus a többi között ezt írja: „Kelet Népének... nyelve lehet, hogy csak neki szép, s költői lehet, hogy csak az ő szívéhez szólnak. Lehet, hogy csak helye van a világban, de nyomot nem hagy benne, s amin csügg, értéktelen, s amit akar, mértéktelen. Lehet, hogy maga magának sem igaz barátja; megrontóihoz hű, legjobb fiaihoz mostoha. Lehet, hogy amit érte tesznek, fitymálja, s maga is vak az iránt, ami kebeléből sarjad. Lehet állhatatlan, lehet jósorban elkapatott, balszerencsében ellankadó. Mindez lehet, de mindebből csak az következik, hogy legyen szeme a világban való helyzete iránt, legyen mértéke a maga kicsinysége, legyen számítása a maga ereje felől. Érjen el többet vagy kevesebbet, csak jussát tartsa mindenre és idegen ne legyen semmitől. A nap, s az emberiség, s a történelem keletről nyugatra tart. Kelet népének is ez az útja: azon nap alatt jár, annak az emberiségnek jelese, annak a történelemnek alakítója, mint a legnagyobb nemzetek.” Ahogy beleolvasok a később legendává nőtt folyóirat első néhány számába, tárgyilagosan meg kell állapítanom, hogy az Ignotus által fölvázolt széles horizontú program inkább a tanulmányokból, esszékből, mintsem a versekből és a novellákból bontakozik ki. Például Jób Dániel Hajnali madarak és Révész Béla A völgyben című írása valószínűleg tökéletesen megfelelt az akkor irodalmi életben „uralgó" impresszionista modornak, ma könnyedén átlapozható. Amikor viszont Greiner Jenő A modern banküzletről szóló tanulmányához érek, déjá vu érzésem támad. ,JA bankár foglalkozása olyan régi - írja a szerző-, mint maga az emberi gazdálkodás. Mai szerepe azonban azzal, hogy a vállalatot megalapította, részvényeit, kötvényeit a közönség között elhelyezte, még nem ér véget. Részt kér magának a vállalkozás vezetésében, kiköti, hogy a vállalat minden pénzügyi dolgában, minden hitelművelet lebonyolításában hozzáforduljon, így növeli jövedelmét, hatalmát, befolyását, így válik hatalommá. ” A szerző ehhez később még hozzáteszi: ,Az emberekben az a rettenetes hatalom, mely a nagy pénzcentrumok vezetőinek kezében összpontosul, félelmet, aggodalmat kelt." A második szám elején Cholnoky Viktor Neomongolizmus című tanulmányát olvashatjuk. Azt írja: az árja fajok hanyatlásának mértékét pontosan tartja a mongol fajok emelkedésének mértéke”. Magyarország sajátos helyzetét - Ignotushoz hasonlóan - ő is abban látja, hogy kelet és nyugat határmezsgyéjén kell megtalálnunk a helyünket. „Magyarország csak mint királyság formájában öltözködött arisztokratikus köztársaság maradhat fenn.” De ennek az arisztokratikus köztársaságnak egészében speciális mongol jellegűnek kell lennie. .Az uralkodó osztály, a magyarság csupán a politikai felsőbbségét és kultúrabeli kiválóságát érvényesíti a nem magyarokkal szemben... Magyarországon nemhogy nincs elnyomott nemzetiség (?), hanem egyenesen az a törekvés van meg, hogy az uralkodó osztály köre mentül jobban kiszélesedjék azzal, hogy a nemzetiségek mentül szorosabban csatlakozzanak a magyarság törekvéseihez. ” Íme egy korabeli, divatos „keleti orientációjú” ellenzéki értelmiségi szelíd felsőbbségtudata... Cholnoky a „törökpárti” Rákosi Jenő nyomdokain jár, aki két évtizeddel korábban következetesen harmincmillió magyarról értekezett, szerinte ugyanis a magyarság a nemzetiségek gyors és hatékony asszimilációja révén meg is kétszerezheti létszámát. Persze a Nyugat első számaiban a kor legmélyebb, legpontosabb látleletét Ady adja. Négyrészes tanulmányának címe: A magyar Pimodán. „Tas Péter vagyok - kezdi vallomását -, harminchét esztendős, meglehetősen fáradt ember, költő vagy mi az ördög... Távol élek mindentől, mindenkitől, egy-két könyvet, egy-két hitet, s a napi boromat és pálinkámat tűröm meg magam mellett... A magyar Pimodánról akarok írni most, arról a kényszerről, mely a tatárokat, turkos magyarokat, ha magyarok, s egy kicsit zsenik, beleviszi az ivásba. A francia Pimodán egy korszakban a kétségbeesett, s magukat koruktól erőnek erejével elválasztó íróknak és művészeknek felejtőhelye volt. Egy hotel, melynek titkos helyiségében a szent Ópiumtól nyerték az enyhülést azok, akiket Páris, a világ, az élet megcsömörlesztett, s akik valamivel többnek hitték magukat, mint az akkor már alaposan kikezdett keresztyén és másféle Isten.” Ady legközelebbi rokonának Csokonai Vitéz Mihályt vallja, akinek egy-egy versében megérzi „azokat a szavakat, amelyek csak dőzsölés után pattanhatnak ki egy lázas és meggyötört idegrendszer pörölymunkájából”. De említhetné Balassit, Katona Józsefet is. Lehet, hogy a zseni éppen „régi atavisztikus mérgek eredménye”? Hiszen már táltos őseink is különböző növények (mák, nadragulya, galóca) főzetével kábították magukat. A magyar poéta mindenesetre „olyan átkú fajta, aki csak csinált mámorral éri vagy véli elérhetni önmagát". Ady azt írja: „Úgy jöttem az én utamon, hogy minden cimboráim kidőltek mellőlem, fegyházba, tébolydába, sírba.” Reméli, elkövetkezik majd egy „boldog kor", amikor konszolidált, okos társadalomban zseninek nem szabad születnie. „Ez is Nyugaton fog megtörténni, de mi még sokáig fogunk vendégeket szállítani az Alkohol-hotelnek. Ehhez különösen megvan nekünk minden tehetségünk, rendeltetésünk, átkunk és mindenünk.” Lipp Tamás 1998. január 17., szombat