Magyar Hírlap, 1998. január (31. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-10 / 8. szám

6 Magyar Hírlap Egy aprócska koordináta-transzformáció. Lát­szólag ennyi a kopernikuszi fordulat lényege: ve­gyük a bolygók mozgásközéppontját, s helyez­zük a Föld helyett a Napra. Ez az egyszerű szá­mítási-technikai részlet azonban Galilei korában a leghíresebb elmék számára is felfoghatatlan tartalmakat hordozott, s emberöltők sorának kellett eltelnie, hogy a benne rejlő valódi monda­nivaló aztán lényegében változtassa meg a világ­ról vallott felfogást. Isten teremtő az Embert, s helyezi őt a mindenség közepébe...? A lassú fordulat bevégezte után már nem így látják. Isten teremtő a világegyetemet, az pedig megszüli a maga kicsiny gyermekét, az embert. Ennek a közbülső elemnek a beiktatása azon­ban a természettudományokon túl mind a mai napig nem lett valódi része a mindennapi világ­képünknek, társadalomfelfogásunknak, a politi­kának, a gazdaságtannak. A hétköznapi létben továbbra is az „én” körül forog a világ, az „én ér­dekem”, az „én hasznom”, az „én gazdagságom” a mindenek feletti vezérelv. Már a „mi” is csak szégyenlősen húzza meg magát a sok én mellett. Az „Ő”, a Természet, a külvilág pedig végképp az „indultak még” kategóriába szorult, s jelenlé­te már csak a „Hogy áll nekem a világ?” manö­kenfilozófiája formájában jut el a tudatunkig. Márpedig a környezet ügye nem kezelhető a régi világkép egocentrikus, individualista alapjá­ról. Sokkal többről van szó, mint hogy „van itt „ Ahogy egy gyermek sem kezelheti úgy a szüleit, mintha azok a saját érdekében szabadon fölhasználhatók, eladhatók, értékesíthetők lennének, úgy az emberiség sem folytathatja sokáig ugyanezt a tevékenységet saját szülőjével és táplálójával, a Földdel egy probléma, amivel foglalkozni kell”. Inkább úgy áll a helyzet, mintha a kopernikuszi fordulat új értelmet kezdene nyerni az ökológiai forrada­lomban, mint négyszáz éve is - s azóta már annyiszor -, ismét az emberiség helyének félre­értésétől, az „ego” szerepének túlértékelésétől kellene megszabadulni. Akkor - a látszattal szemben - megtanultuk: a Föld nem a világ kö­zepe, az ember nem a teremtés koronája. Koper­nikusszal, Galileivel megkezdődhetett a termé­szettudományok dezantropomorfizációja. Ma a mindennapi világképünket, az egész társadalmi tevékenységünket kellene, szintén a látszattal - s legalább ennyire az érdekekkel - szemben az emberközpontúságtól és az ebből fakadó gazda­ságfelértékelő és természetleértékelő szemlélet­től megszabadítani. Akkor a régi rend hívei azt mondták: Galileinek nyilvánvalóan nincs igaza, hiszen a Nap reggel fölkel, körbejárja a Földet, és este lenyugszik; a világ szemmel láthatóan ilyen, a Nap a Föld körül forog. Ma azt mondják nekünk: nyilvánvaló, hogy a növekedés kritiku­sainak nincs igazuk, hiszen szemmel látható, hogy jobb, ha több pénzünk van, mint ha keve­sebb, a világ már csak ilyen, az emberek jobban akarnak élni, az élet pedig a pénz körül forog. A növekedésvita ezzel a nagyon erős látszat­tal, ezekkel az abszolút realitásként bemutatott „nyilvánvaló”-ságokkal szemben kísérelt meg különféle ellenérveket felmutatni. Arra próbált - újból - rákérdezni, hogy milyen következmé­nyekkel jár, ha világképünk kiindulópontja to­vábbra is az ember, ha a Természetet továbbra is úgy tekintjük, mint ha üzleti vállalkozásaink si­keréért, a Földet mint ha gazdaságunk gépezeté­nek pörgetéséért lenne ideszerződtetve. A vita hozzászólásai mögött összeáll a Galilei-féle fel­adat újbóli időszerűsége, az emberi önkép átér­tékelésének szükségessége, ismét egy közép­pont-transzformáció formájában: most gondol­ni szerző egyetemi oktató irodásunk kiindulópontját kellene önmagunkból kiemelni s a rajtunk kívül létező világban elhe­lyezni. Bár e fordulat kiteljesedését ma sem vár­hatjuk túl hamar, bekövetkezte azonban szint­úgy elkerülhetetlen. Megtörténtét az jelzi majd, ha az alapkérdést nem ekképpen tesszük fel: hol a természet helye a világképünkben, hanem így: hol a világképünk helye a természetben. Ha nem azon elmélkedünk majd, hogyan foglaljuk bele a környezet problémáját a működésünkbe, hanem ha megértjük, immár a Föld számára jelent prob­lémát minket belefoglalnia a működésébe. Ha majd nem a parlament, hanem a természet törvé­nyeit tekintjük az élet esszenciájának. Ahogy egy gyermek sem kezelheti úgy a szüleit, mintha azok a saját érdekében szabadon fölhasználha­tók, eladhatók, értékesíthetők lennének, úgy az emberiség sem folytathatja sokáig ugyanezt a te­vékenységet saját szülőjével és táplálójával, a Földdel. Ma is érvényes ugyanis Kenneth Boul­­ding hasonlata: üzleti és gazdasági életünk fősze­replői úgy viselkednek, mint cowboyok a végte­len prérin, fékezhetetlenül pazarolnak, holott a Föld mai világa űrhajóvá lett: véges tartalékok­kal és törékeny környezettel, ahol százszoros és ezerszeres önuralomra, óvatosságra, tudatosság­ra és önkorlátozásra van szükség. Az aspektusvakság Még a téma elnevezése - a „környezet” problé­mája - is eredendően magán hordja a régi kere­tet, fundamentálisan embercentrikus, hiszen azt tükrözi, hogy magunkat tekintjük a középpont­nak s innen próbálunk figyelni valami másra, külsőre. Mondjunk inkább végre végleg búcsút Ptolemaiosznak és vonjuk le a konzekvenciát: ahogyan nem a Nap kering a Föld körül, úgy bi­zony nem a Föld kering az ember körül. S aho­gyan geocentrizmus azt mondani, hogy a Nap a Föld „környezete”, úgy antropocentrizmus a Földet mint az ember környezetét aposztrofálni. Helyesebb lenne már magát az elnevezést is va­lahogy megfordítani s úgy megválasztani, hogy jelezze: éppenséggel mi vagyunk a Föld „környe­zetében”. A látásmód átállítása persze a legnehezebb dolog, nehezebb, mint új tények figyelembevéte­le. Jól ismerjük a pszichológiai ábrát, amely jobbra repülő fehér kacsákként, de egyúttal bal­ra futó fekete nyulakként is felfogható. Van, aki csak az egyik vagy csak a másik formát látja, s nem képes a váltásra. „Akárhogy nézem is, ezek bizony fehér kacsák.” Ez az aspektusvakság. Az illető nem téved, állítása természetesen igaz, az ábrán ott vannak a fehér kacsák. Abban téved csupán, hogy a képen csak az van jelen, amit ő lát, a valóságban ugyanis ugyanaz a mintázat a fekete nyulakat is tartalmazza. A jelenséget már Galilei is tapasztalhatta a kopernikuszi tanok terjesztése során: a távcsövébe nézve az embe­rek nem hitték el a szemüknek, amit látnak. Mert ők a világképük alapján tökéletes gömb­holdat akartak látni, a szabálytalan kráterek lé­te pedig nem illett ebbe a képbe. Nos, pénzügye­seink tisztán látják a képen azt, amit mindenki: a növekedés fehér kacsáit. De egyelőre, úgy tűnik, nem észlelik, amire többen próbálunk rámutatni, hogy ugyanott, ugyanazon a képen egyúttal a kö­vetkezmények fekete nyulai is jelen vannak. Csak az ökör következetes... E következmények azonban - s ez nehezíti az észrevételt - nem a gazdasági világkép látóteré­be esnek. A vitánk itt márpedig a környezeti kér­dés komplexumának főképpen csak erre a szele­tére, elsősorban a gazdasági szempontokra össz­pontosíthatott. Azonban a gazdaság a teljes tár­sadalmi-fizikai valóságnak csak egy része; az állí­tás a gazdaság belső dinamikájáról, növekedési kényszeréről - kétszáz éve tudjuk - ezen a körön belül érvényes. Az új helyzet ma éppen az, hogy ez a rész egyre kevésbé tekinthető függetlennek a nagyobb egésztől, s ezért a részt is akkor értjük meg jobban, ha az egészre nézünk. Az ezredvég nehéz felismerése szerint azonban innen vissza­tekintve a részekre vonatkozó vélt igazság ön­maga ellentétébe fordul. Hogy a racionalitás relatív, azaz hogy a döntés megalapozásába bevont tényezők körétől függ, Neumann János játékelméleti megfontolásaiból is tudjuk. A tudásunk a valóságról véges, annak csak egy korlátozott szeletére terjed ki; ezen az ismert körön belül kell minél jobb döntéseket hoznunk. Tegyük fel, úgy gondoljuk, hogy ez - a lokálisan figyelembe vehető összes tényező szá­­mításbavételével - sikerült. Egy idő után azon­ban a valóság új, eddig ismeretlen elemei jelen­nek meg a látókörünkben. Ha az így kapott tá­­gabb rendszert a régi módon próbáljuk megérte­ni, alaposat tévedhetünk: a régi rendszeren hasz­nált - ott megfelelőnek gondolt - logikánk a tá­­gabb egészet figyelembe véve értelmetlenné vá­lik. Ugyanakkor ha a külső szempontra is tekin­tettel megleltük az új egész logikáját, az megmu­tatja, hogy eddigi viselkedésünk még az eredeti szűkebb tartományon belül sem az optimálisan választható stratégia volt. E gondolatmenet legalább olyan messze esik klasszikus világképünktől, mint a relativitásel­mélet a newtoni fizikától, de mély összefüggés­ben van a huszadik századi matematika fő ered­ményeivel, pl. Gödel tételével. Hétköznapi felfo­gásban ugyanis azt várnánk, hogy helyi szem­pontok alapján lehet legalább részlegesen értel­mes döntést hozni. Nos, a racionalitás nem így működik, új területekre nem lineárisan terjed ki. A sokat használt „globális” jelzőnek itt lehet a legmélyebb tartalma: egy döntésnek lokálisan is akkor van a legnagyobb esélye a racionalitásra, ha mögötte egy tágabban figyelembe vehető tel­jesebb megalapozási kör van. A vitaindítóban idézett tanulmány szerint a mai közgazdaságtan­ban ami nem mérhető, azt nem kell számításba venni, amit pedig nem veszünk számításba, az nincs. Az így mesterségesen kiválasztott muta­tókra alapozva pedig még a lehetségesnél is ki­sebbre szűkül a döntések racionalitási bázisa. A valóság gazdasági-pénzügyi szeletén belül ér­vényesnek gondolt logika az élet teljesebb egé­szét figyelembe véve még saját körén belül is té­vesnek bizonyul. Karácsonyi Ibolya A kopernikánus fordulat lényege ma ebben áll­na: áttérni a részlogikáról egy teljesebb látásra, egy szűkebb racionalitási bázisról egy összetet­tebbre. Figyelembe venni azt, ami nem helyben, nem azonnal, nem közvetlenül látszik, ami más tényekre épít; mindazt, ami valamilyen irányban kilóg a valóságra rávetített eddigi fogalmi há­lónkból. Mert helyi körökön belül egy ideig meg lehet próbálni ragaszkodni a régi elvekhez, hi­vatkozni a részracionalitásra, zászlóra lehet tűzni a csak azért is logikáját. („Aki bújt, bújt­ előre!” - mondta a Titanic kapitánya, s az ünneplő kö­zönséggel koccintva jeget kért a pezsgőspohará­ba.) De a Föld egészére nézve ez a kockázat nem vállalható. Ha az egységes földi ökológiai rendszert poli­tikai szempontok szerint országokra tagoljuk, majd ezek feltételezett és történeti szembenállá­sából kiindulva a választandó taktikájukat mint versenylogikát határozzuk meg, ahol mindenki a másik ellen küzd a mielőbbi előbbre jutásért és a kedvezőbb pozíciók elfoglalásáért, akkor ez, eb­ben a szcenárióban lokálisan racionálisnak te­kinthető. Földi világunk ilyen felosztása azonban egy mesterséges fogalmi konstrukció, a benne használt logika nem valósághű: a természet, az élet és a fejlődés lényegét mint széttagolt elemek harcát határozza meg, s ez csak egy metszete az igazságnak. A mai világhelyzet azonban minden eddiginél élesebben hívja fel a figyelmet az egy­másrautaltság és az együttműködés szerepére, fönntartónk, az atmoszféra-hidroszféra-geoszfé­­ra-bioszféra rendszer országhatárokat nem tisz­telő, széttagolhatatlan egységességére. Ha loká­lis logikái alapján minden ország növekedni akar, még több termelést és még több fogyasz­tást, még több kivitelt és még több behozatalt, vajon milyen tételeknél lesz világos, hogy a mennyiségek végessége miatt a források immár csak egymás elől és a Föld egyensúlyának rová­sára szerezhetők meg? Meg kell várni, amíg ka­rácsonykor nemcsak az ibolya, hanem a pipacs is nyílni fog Magyarországon? Már El Nino kishúga, La Nina is ránk villan­totta fog a fehérjét. A világgazdaság eddigi „tel­jesítménye” azt eredményezte, hogy az elmúlt száz év hat legmelegebb esztendejéből öt erre az évtizedre esett, s a meteorológiai mérések kez­dete, 1860 óta a Föld legmagasabb átlaghőmér­sékletű éve az 1997-es volt. Ha pedig a Föld-la­kók továbbra is az anyagi javak mennyiségének növelésére, nem pedig igazságosabb elosztására és értelmesebb felhasználására törekszenek, ’98 alighanem még melegebb lesz. A kutatócsoport háttéranyagából láthattuk, hogy a következmé­nyek nem egyenletes eloszlásban, hanem növek­vő éghajlati szélsőségek formájában (az évezred cseh és lengyel árvizeiben, mexikói havazásban, sarki jégolvadásban, indiai fagyban, európai tor­nádókban, téli tavaszban stb.) jelentkezhetnek. Magyarország a tavalyi négy százalék növekedé­sével megtette a maga hozzájárulását az általá­nos felmelegedéshez. Kutatások szerint az ebből következő globális éghajlatváltozás Magyaror­szágot meleg, száraz, félsivatagi, időnként árvi­zes országgá változtathatja, melynek GDP-je a jelenleginek kb. egyharmada. A vita kulcspontja itt van. „Ha a gazdaság nö­vekszik, több jut orvosra, iskolára, egyre több lesz a fizetésünk s jobban élhetünk.” E logika a gazdaságra mint a valóság véges részterületére vonatkoztatandó s azon belül érvényes, relatív racionalitást képvisel. A növekedés mellett ek­ként érvelők azonban, úgy tűnik, azt gondolják, hogy logikájuk teljes, hogy a gondolatmenet ér­vényességi köre korlátlan, hogy racionalitása ab­szolút. A teljes földi valóság azonban éppúgy nem érthető meg e logika alapján, ahogyan a re­lativitáselmélet sem a valaha szintén abszolút ér­vényűnek gondolt klasszikus mechanika alapján. Vége a gyermekkornak Sokan vitatják persze az érv belső racionalitását is. Valóban, nem biztos, hogy ha egy ország gaz­dasága növekszik, több jut orvosra stb. Tudjuk, hogy a hazai növekedés néhány nagy nemzetközi cégre összpontosul, hogy a lakossági átlagra szá­mított 3-5 százalék reáljövedelem-többlet többsé­gét a leggazdagabbak vagyonának sokszorozódá­­sa viszi el, míg a középnek alig, az alsó nagy több­ségnek pedig szinte semmi nem jut. Tudjuk, hogy nemzetközi szinten a feketegazdaság, az újgyar­matosítás, az alvilág és a fiktív pénzmozgások ad­ják a világgazdaság pénzügyi mutatói emelkedé­sének fő részét, aminek semmi köze nincs az el­maradott országok tényleges fejlődési szükségle­teihez, a szegénység és az éhezés felszámolásához. Hosszan sorolhatók a szociális problémák, ame­lyek az ilyesfajta növekedés következtében nem csökkennek, hanem inkább tovább nőnek. A fentebbiekben is jeleztem azonban, hogy magam - minden súlyuk ellenére - mégsem eze­ket az érveket tartom a legfontosabbaknak. A társadalmi gondok inkább csak láthatóvá te­szik, felerősítik a lényegi szempontot: a növeke­dés ökológiai tarthatatlanságát. Ha el is fogadjuk a belső logikát, ha el is hisszük a döntőnek szánt gazdasági érvet, hogy a még több növekedés majd orvosolja a bajokat, a Galilei-féle ellenérv mégis érvényben marad, hogy kívülről hibás az egész. Belső változtatások sorával a ptolemaioszi rendszer javítható, fejleszthető, működtethető, de nem lesz a heliocentrikusba átvezethető - nem lesz igazzá tehető. Belülről valóban úgy lát­szik, adott a lehetőség a növekedésre, sőt elke­rülhetetlen kényszerűségnek tűnik az egyes or­szágok, főként a kisebbek és szegényebbek szá­mára. Az is nyilvánvaló, hogy csak a nagy és erős országok önkorlátozása és közös irányváltása után várható el egyáltalán elmozdulás a többiek­től. De a tágabb egészre, az összföldi rendszerre vetítve a növekedéslogika nem lesz tartható. Igaz lehet tehát az összes gazdaságkutató rt. szakértő elemzése a növekedés tényét illetően. De olyan ez, mintha a rákos betegnek, aki gyó­gyulást keres, az orvosa újra és újra csak azt mon­daná: miért nem örül, hiszen a sejtjei növeksze­nek?! Mint Martinás Katalin írja: „vége a boldog gyermekkornak” - s a felnőttkort nem a növeke­dés, hanem az egyensúly logikája működteti. „Akkor mit csináljunk?” „Állítsuk le erővel a növekedést? Fejlődjünk vissza? Szegényedjünk el? Másszunk vissza a fá­ra?” A hagyományos logika azt sugallja, hogy csak ez a két lehetőség van: előre vagy hátra. Az új logika azonban nem a régi puszta ellentettje. A fenntartható fejlődés fogalma szemben áll a növekedéslogikával, de nem a formális ellentét értelmében. A kvantumfizika a klasszikus fiziká­nak nem tagadása és nem egyszerű továbbvitele, hanem irányváltás, fogalomrendszer-váltás. Neumann azt mondja, az új racionalitás keresése során a régi logikai lánc követése csak korlátoz­za a lehetőségeinket, s akkor vagyunk a legracio­­nálisabbak, ha látszólag a legkevésbé „logiku­san” viselkedünk, ha egyetlen eddigi logika ki­­terjesztésével sem próbálkozunk, hanem inkább az összes lehetséges pálya teljes skálájának előre nem rögzített úton való gondolati végigjátszásá­ra bízzuk magunkat. Tehát éppen hogy nem az egyszerű megfordításon, hanem a megfontolás, a kérdezés, a keresés legteljesebb sokoldalúságán van a hangsúly. Ez azt mutatja, hogy a váltás lo­gikájának felkutatása, az új helyzethez való jövő­beli alkalmazkodás működésmódjának kidolgo­zása csak a legszélesebb részvétellel való közös elmélkedés mellett lehet igazán hatékony. A valódi sokféleség előjövetele érdekében a médiának fontos szerepe lehetne, hogy hagyja az emberek saját véleményét kialakulni, s nem kel­lene a hagyományos logikát, a belső növekedés­kényszer lokálisan érvényes logikáját mint kizá­rólagosat, mint egyetemes érvényűt bemutatnia; pláne nem mint - az évtized vicce - „a kormány karácsonyi ajándékát” előadnia. Nem kellene célirányosan kicsinyítenie a veszélyt csak amiatt, nehogy a vezető csoportokat bármiféle külső té­nyező korlátozza a tevékenységükben. Hosszú távú közös érdek, hogy az emberek hadd állapít­sák meg maguk a saját tapasztalataik alapján, hogy számukra mi elfogadható s mi nem, hogy így akarnak-e élni vagy sem, hogy életformáju­kat maguk választották-e meg avagy kényszerek alapján, s hogy milyennek szeretnék a jövőt. Hadd gondolják ők végig: a gazdasági-pénzügyi szféra szerintük is a földi élet teljességét adja-e, hogy az üzleti érdek egybeesik-e a természet ér­dekével s hogy valóban érdemes-e a jövőt fölál­dozni az anyagi haszonszerzés oltárán? Ha - mint TGM írja másutt - az emberek valóban csak elviselik, de nem szeretik a demokráciát (legalábbis annak megvalósult formáját), akkor a környezet ügye felől jövő változtatáskényszer alkalmas keretet, szempontot nyújthat a társada­lommal kapcsolatos alapvető kérdések megvita­tására, a fejlődés értelmének újrafogalmazására. Az e kérdéskörben való állásfoglalás egyéb­ként a látszat ellenére nem közvetlenül politikai, a választás koránt sincs a jobb és bal vagy kor­mány és ellenzék vagy bármely más jól ismert társadalmi dipólus kereteihez kötve. Végső soron, röviden és összefoglalóan, Ste­phen Schneider amerikai időjárás-kutató gondo­latmenetét tartom követendőnek: „A fejlődő or­szágok képviselői gyakran panaszkodnak arra, hogy amíg nem sikerül felszámolni a szegénysé­get, addig nekik elsősorban e feladat megoldásá­ra kell fordítaniuk erőforrásaikat. Az éghajlat­­változás azonban csak súlyosbítja ezeket az álta­luk joggal legfontosabbnak ítélt problémákat. (...) Minden polgár kötelessége megválasztani annak a módját, ahogy ő maga egyensúlyt akar teremteni a gazdasági fejlődés bizonyos fajtáinak környezeti kockázata és annak várt előnyei kö­zött. (...) De vajon mi történik, ha mégsem cse­lekszünk felelősen? Ebben az esetben kockáza­tos játékba kezdünk. Valamilyen csodával hatá­ros szerencsének köszönhetően kiderülhet ugyan, hogy bolygónk megóvása többe kerülne, mint amennyi kárt a Föld megsebzése okoz. Ám ez olyan hazárdjáték, amelyben az emberiség nem engedheti meg magának, hogy veszítsen.” Zágoni Miklós Isten veled, Ptolemaiosz FORUM Derű a Royal Albert Hallban Hiába virágoz­nak a cseresznye­­fák az Avenue parkban és a ró­zsák a Holly Lane-en már no­vember óta, és hiába nyílik ki az aranyeső vízkeresztkor, azon azért még mindig enyhén meglepőd­tem, hogy szerda este egy szempillantás alatt mennydörgéssel és villámlással fű­szerezett felhőszakadás zúdult a nyakam­ba miközben a Royal Albert Hall felé igyekeztem. Bemenekültem az első adó­dó étterem - történetesen egy olasz pizzá­­zó - ajtaján, csuromvizesen megálltam az asztalok között - alig volt még vendég -, a szemüvegem is le kellett vennem, hogy lássak valamit, s a pincérnek széttárt ke­zekkel csak annyit mondtam: Have you got a tower? Van törülközőjük? Az olasz bólintott, és már indult is a konyha felé, de amikor rám nézett, meg­torpant, és gyorsan lesegítette kabátomat, megrázta kissé, majd vállfára akasztva el­helyezte a fogason. Magyarázatképpen még, mintegy mentegetőzve hozzátettem: Nice weather - szép időnk van! A pincér azonnal elhárította mentegetőzésemet, mondván: London weather - londoni idő. Ott álltam egy számomra ismeretlen londoni olasz pizzázó kellős közepén, hunyorogva a szemembe csöpögő eső­cseppektől, szemüveggel a kézben né­mileg gyámoltalanul. És mégis derűs biztonságban. Hamarosan a kezembe nyomták a törülközőt, én pedig nem­csak az arcomat, nemcsak a szemüvege­met, nemcsak a kezemet töröltem meg, hanem a hajamat is, akárha zuhanyozás után a szaunában. Amikor már újra rendesen láttam, akkor sem láttam semmi mást, mint az előbb esőcseppeken keresztül, homá­lyosan, derűs nyugalmat. A választás to­vábbra is az enyém volt. Ha akarom, azonnal távozom, ha akarom, akkor le­ülök néhány percre, míg csendesedik a zápor, ha akarom, akkor capuccinót iszom vagy egy sört­­ vagy semmit. Nem kell tartanom kioktatástól - „ez, kérem, nem uszoda, odakinn tessék törülköz­ni!” - és a „kötelező fogyasztás” réme sem merül fel: élvezhetem a törülköző vendégszeretetét, anélkül hogy bármi egyebet rendelnem kellene. És amint ott álltam, még mindig kissé tétován az ismeretlen londoni olasz piz­zázó kellős közepén, hirtelen valami na­gyon ismerős jutott az eszembe: „Cso­bog a langyos víz, fürödj meg! / íme a kendő, törülközz meg!” A minimális emberi gesztus, amint ugyanakkor alap­vető is. A liberális és a nemzeti mini­mum hátterét, alapját képezhető emberi minimum. Ami, ha hiányzik, akkor vele minden hiányzik. Minimális, apró, lát­szólag jelentéktelen, és könnyű, köny­­nyedén nyújtható, erőfeszítés nélkül - derűsen. De aki nyújtja, alkalmasint - rendszerint anélkül hogy tudná - egy­szersmind mindent is nyújt.­­Kényszerű kitérő gyakorló politikusok számára: Uraim, a politika szakma, amit lehet jól vagy rosszul művelni, de az em­beri minimum gyakorlása alól éppúgy nem nyújt felmentést, mint ahogy a ci­pészmesterség sem. Civil kurázsira, jó­zan észre, racionális beszédmódra, mél­tányos érvelésre, önmaga korlátainak fel- és beismerésére a politikusnak épp­úgy szüksége van, mint bárki másnak. És ha a politikusnak nincs civil élete, amelyben gyakorolhatja ezeket a mini­mális emberi erényeket, ha politikusi lé­tének nem civil léte ad tartást - akkor tartása már csak különböző, veszélye­sebbnél veszélyesebb fundamentaliz­musokból származhat.) De az ismeretlen londoni pizzázó köze­pén az ismerős sorok tovább görögtek a fejemben: „Sül a hús, enyhítse étvá­gyad!” És akkor magától értetődő természe­tességgel ültem le a meggyfából faragott hellén istennő lábánál lévő asztalhoz, mire a pincér is úgy érezhette, hogy most helyénvaló feltennie a kérdést, mit is óhajtanék még­­ a törülközőn kívül... Fél óra múlva elállt az eső, még épp odaértem az előadás kezdetére: cirku­szi bemutató a Royal Albert Hallban! A Cirque du Soleil produkciója: Aleg­­ría. Furcsa szó, spanyol, jókedvet, vi­dámságot, emelkedett hangulatot - de elsősorban és alapvetően ebben az elő­adásban derűt jelent. A derű világálla­potát. A hellenisztikus kultúra az iste­neket tisztelte meg ezzel a kitüntetett létállapottal, ez rögzült a görög szobro­kon mint valami időtlen vagy még in­kább időn kívüli pillanat. A paradoxo­nok paradoxona. Hát hiszen hogyan le­het valami egyszerre végtelen és pilla­natnyi? Márpedig az időn kívüli pilla­nat ilyen. Ez a derű pillanata és végte­lensége. Ezt a paradoxont dinamizálja a Cir­que du Soleil mágikus gonddal, színre, fényre, hangra, zenére, könnyedén szórt csodákra, mozgásra, táncra, hét maszk­ra és két bohócra komponált előadása. A két kanadai utcai művész által 1982- ben alapított társulat a nyolcvanas évek vége óta óriási sikerrel járja a világot, koreográfusai, látvány- és díszletterve­zői, maszkmesterei, zenészei és akroba­tái között akad olasz, francia, orosz, mongol, kínai, angol, kanadai, amerikai, japán, ukrán és hawaii, akik egyenként is mesterségük lenyűgöző tudói - ámde ebben önmagában még nem lenne sem­mi rendkívüli, elvégre, mindannyian lát­tunk már lélegzetelállító cirkuszi pro­dukciókat. Magánszámokat. Csoportos mutatványokat. De a Cirque de Soleil előtt - tudomásom szerint - még egyet­len társulat sem próbálkozott azzal, ami pedig mindig is a cirkusz előtt álló nagy lehetőség volt: a világteremtéssel, a má­gikus realizmus világának megteremté­sével. Ebben az előadásban nincsenek sztárok, nincsenek számok, holott min­denki sztár és mindenki igazán nagy szá­mot mutat be. És mégis. Mindenki vala­mi másnak, valaki másiknak a része csak­­ a másik része. És ezzel a másik­ban való részesedéssel, ezáltal valóban létrejön a csodák világa, amiben minden lehetséges. És minden lehetetlen a leg­természetesebb módon kel életre, jut valóságra. Hogy, hogy nem - s ez talán az elő­adás legnagyobb csodája - ezt a mágikus világot néhány perc alatt sikerül megte­remteni zenével, hanggal, fénnyel, maszkkal, mozgással. Úgyhogy velem például - s körülöttem többekkel is - az történt, hogy egyszerűen belém szorult a taps. Mert ugyan a ráció tudomásomra hozta, hogy amit látok, az rendkívüli emberi teljesítmény, „mutatvány”, amely tapsra érdemes, mégis a mágikus realizmus világteremtő sikerének kö­szönhetően mégsem mutatványként, hanem természetes magától értetődő­­séggel fogadtam, amit láttam: a derű vi­lágában lubickolhattunk időtlen időkig. És elfelejtettünk tapsolni. Bizonyára véletlen - hiszen mi más is le­hetne? -, hogy a Cirque du Soleil társu­lata éppúgy nem a tapsra játszik, mint az olasz pincér, akinek a törülközőt kö­szönhettem. Nincsenek hatásszünetek, a csodák egymásba folynak és a csodák aktorai csak hagyják, hogy jó legyen. A végén persze és néha a meghökkent ámulattól közben is felcsattan a taps, ki­buggyan a nevetés, de ami végig jelen van a Royal Albert Hall hatalmas légte­rében, az valóban az alegría - a derű. Sokszor a legegyszerűbb emberi gesztu­sokból, máskor nagyszerű, gyönyörűsé­ges emberi teljesítményből építkező, le­nyűgöző világállapot. Nem is találtam semmi meglepőt abban, hogy január 7-én este, a 11-12 fokos enyhe időben, kiadós tavaszi zápor után a Hyde Parkon keresztül sétálva és az­ alegría zenéjével a fülemben kigörgött elém a vers utolsó két sora: „Ahol én fekszem, az az ágyad.” TEMZE-PARTI JEGYZET Orosz István rovata 1998. JANUÁR 10., SZOMBAT - Remélem, most már Ön is tisztán látja az utat - fordult a Mester a cseresznyefához. - Erre va­gyok - szólalt meg mellette a Tanítvány.­­ Zágoni Miklós írásával a „növekedésvitát” - melyben részt vett: Kindler József, Matolcsy György, Bogár László, Iványi György, Eugene Linden, Donella H. Meadows, Enyedi György, Szentgyörgyi Zsuzsa, Várkonyi Anna, Kiss Ká­roly, Szabó Sándor, Pomázi István, Hermann Imre, Martinás Katalin és A Fejlődés Újrafogal­mazása Kutatócsoport - ebben a formában le­zárjuk.

Next