Magyar Hírlap, 1998. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
1998-01-10 / 8. szám
6 Magyar Hírlap Egy aprócska koordináta-transzformáció. Látszólag ennyi a kopernikuszi fordulat lényege: vegyük a bolygók mozgásközéppontját, s helyezzük a Föld helyett a Napra. Ez az egyszerű számítási-technikai részlet azonban Galilei korában a leghíresebb elmék számára is felfoghatatlan tartalmakat hordozott, s emberöltők sorának kellett eltelnie, hogy a benne rejlő valódi mondanivaló aztán lényegében változtassa meg a világról vallott felfogást. Isten teremtő az Embert, s helyezi őt a mindenség közepébe...? A lassú fordulat bevégezte után már nem így látják. Isten teremtő a világegyetemet, az pedig megszüli a maga kicsiny gyermekét, az embert. Ennek a közbülső elemnek a beiktatása azonban a természettudományokon túl mind a mai napig nem lett valódi része a mindennapi világképünknek, társadalomfelfogásunknak, a politikának, a gazdaságtannak. A hétköznapi létben továbbra is az „én” körül forog a világ, az „én érdekem”, az „én hasznom”, az „én gazdagságom” a mindenek feletti vezérelv. Már a „mi” is csak szégyenlősen húzza meg magát a sok én mellett. Az „Ő”, a Természet, a külvilág pedig végképp az „indultak még” kategóriába szorult, s jelenléte már csak a „Hogy áll nekem a világ?” manökenfilozófiája formájában jut el a tudatunkig. Márpedig a környezet ügye nem kezelhető a régi világkép egocentrikus, individualista alapjáról. Sokkal többről van szó, mint hogy „van itt „ Ahogy egy gyermek sem kezelheti úgy a szüleit, mintha azok a saját érdekében szabadon fölhasználhatók, eladhatók, értékesíthetők lennének, úgy az emberiség sem folytathatja sokáig ugyanezt a tevékenységet saját szülőjével és táplálójával, a Földdel egy probléma, amivel foglalkozni kell”. Inkább úgy áll a helyzet, mintha a kopernikuszi fordulat új értelmet kezdene nyerni az ökológiai forradalomban, mint négyszáz éve is - s azóta már annyiszor -, ismét az emberiség helyének félreértésétől, az „ego” szerepének túlértékelésétől kellene megszabadulni. Akkor - a látszattal szemben - megtanultuk: a Föld nem a világ közepe, az ember nem a teremtés koronája. Kopernikusszal, Galileivel megkezdődhetett a természettudományok dezantropomorfizációja. Ma a mindennapi világképünket, az egész társadalmi tevékenységünket kellene, szintén a látszattal - s legalább ennyire az érdekekkel - szemben az emberközpontúságtól és az ebből fakadó gazdaságfelértékelő és természetleértékelő szemlélettől megszabadítani. Akkor a régi rend hívei azt mondták: Galileinek nyilvánvalóan nincs igaza, hiszen a Nap reggel fölkel, körbejárja a Földet, és este lenyugszik; a világ szemmel láthatóan ilyen, a Nap a Föld körül forog. Ma azt mondják nekünk: nyilvánvaló, hogy a növekedés kritikusainak nincs igazuk, hiszen szemmel látható, hogy jobb, ha több pénzünk van, mint ha kevesebb, a világ már csak ilyen, az emberek jobban akarnak élni, az élet pedig a pénz körül forog. A növekedésvita ezzel a nagyon erős látszattal, ezekkel az abszolút realitásként bemutatott „nyilvánvaló”-ságokkal szemben kísérelt meg különféle ellenérveket felmutatni. Arra próbált - újból - rákérdezni, hogy milyen következményekkel jár, ha világképünk kiindulópontja továbbra is az ember, ha a Természetet továbbra is úgy tekintjük, mint ha üzleti vállalkozásaink sikeréért, a Földet mint ha gazdaságunk gépezetének pörgetéséért lenne ideszerződtetve. A vita hozzászólásai mögött összeáll a Galilei-féle feladat újbóli időszerűsége, az emberi önkép átértékelésének szükségessége, ismét egy középpont-transzformáció formájában: most gondolni szerző egyetemi oktató irodásunk kiindulópontját kellene önmagunkból kiemelni s a rajtunk kívül létező világban elhelyezni. Bár e fordulat kiteljesedését ma sem várhatjuk túl hamar, bekövetkezte azonban szintúgy elkerülhetetlen. Megtörténtét az jelzi majd, ha az alapkérdést nem ekképpen tesszük fel: hol a természet helye a világképünkben, hanem így: hol a világképünk helye a természetben. Ha nem azon elmélkedünk majd, hogyan foglaljuk bele a környezet problémáját a működésünkbe, hanem ha megértjük, immár a Föld számára jelent problémát minket belefoglalnia a működésébe. Ha majd nem a parlament, hanem a természet törvényeit tekintjük az élet esszenciájának. Ahogy egy gyermek sem kezelheti úgy a szüleit, mintha azok a saját érdekében szabadon fölhasználhatók, eladhatók, értékesíthetők lennének, úgy az emberiség sem folytathatja sokáig ugyanezt a tevékenységet saját szülőjével és táplálójával, a Földdel. Ma is érvényes ugyanis Kenneth Boulding hasonlata: üzleti és gazdasági életünk főszereplői úgy viselkednek, mint cowboyok a végtelen prérin, fékezhetetlenül pazarolnak, holott a Föld mai világa űrhajóvá lett: véges tartalékokkal és törékeny környezettel, ahol százszoros és ezerszeres önuralomra, óvatosságra, tudatosságra és önkorlátozásra van szükség. Az aspektusvakság Még a téma elnevezése - a „környezet” problémája - is eredendően magán hordja a régi keretet, fundamentálisan embercentrikus, hiszen azt tükrözi, hogy magunkat tekintjük a középpontnak s innen próbálunk figyelni valami másra, külsőre. Mondjunk inkább végre végleg búcsút Ptolemaiosznak és vonjuk le a konzekvenciát: ahogyan nem a Nap kering a Föld körül, úgy bizony nem a Föld kering az ember körül. S ahogyan geocentrizmus azt mondani, hogy a Nap a Föld „környezete”, úgy antropocentrizmus a Földet mint az ember környezetét aposztrofálni. Helyesebb lenne már magát az elnevezést is valahogy megfordítani s úgy megválasztani, hogy jelezze: éppenséggel mi vagyunk a Föld „környezetében”. A látásmód átállítása persze a legnehezebb dolog, nehezebb, mint új tények figyelembevétele. Jól ismerjük a pszichológiai ábrát, amely jobbra repülő fehér kacsákként, de egyúttal balra futó fekete nyulakként is felfogható. Van, aki csak az egyik vagy csak a másik formát látja, s nem képes a váltásra. „Akárhogy nézem is, ezek bizony fehér kacsák.” Ez az aspektusvakság. Az illető nem téved, állítása természetesen igaz, az ábrán ott vannak a fehér kacsák. Abban téved csupán, hogy a képen csak az van jelen, amit ő lát, a valóságban ugyanis ugyanaz a mintázat a fekete nyulakat is tartalmazza. A jelenséget már Galilei is tapasztalhatta a kopernikuszi tanok terjesztése során: a távcsövébe nézve az emberek nem hitték el a szemüknek, amit látnak. Mert ők a világképük alapján tökéletes gömbholdat akartak látni, a szabálytalan kráterek léte pedig nem illett ebbe a képbe. Nos, pénzügyeseink tisztán látják a képen azt, amit mindenki: a növekedés fehér kacsáit. De egyelőre, úgy tűnik, nem észlelik, amire többen próbálunk rámutatni, hogy ugyanott, ugyanazon a képen egyúttal a következmények fekete nyulai is jelen vannak. Csak az ökör következetes... E következmények azonban - s ez nehezíti az észrevételt - nem a gazdasági világkép látóterébe esnek. A vitánk itt márpedig a környezeti kérdés komplexumának főképpen csak erre a szeletére, elsősorban a gazdasági szempontokra összpontosíthatott. Azonban a gazdaság a teljes társadalmi-fizikai valóságnak csak egy része; az állítás a gazdaság belső dinamikájáról, növekedési kényszeréről - kétszáz éve tudjuk - ezen a körön belül érvényes. Az új helyzet ma éppen az, hogy ez a rész egyre kevésbé tekinthető függetlennek a nagyobb egésztől, s ezért a részt is akkor értjük meg jobban, ha az egészre nézünk. Az ezredvég nehéz felismerése szerint azonban innen visszatekintve a részekre vonatkozó vélt igazság önmaga ellentétébe fordul. Hogy a racionalitás relatív, azaz hogy a döntés megalapozásába bevont tényezők körétől függ, Neumann János játékelméleti megfontolásaiból is tudjuk. A tudásunk a valóságról véges, annak csak egy korlátozott szeletére terjed ki; ezen az ismert körön belül kell minél jobb döntéseket hoznunk. Tegyük fel, úgy gondoljuk, hogy ez - a lokálisan figyelembe vehető összes tényező számításbavételével - sikerült. Egy idő után azonban a valóság új, eddig ismeretlen elemei jelennek meg a látókörünkben. Ha az így kapott tágabb rendszert a régi módon próbáljuk megérteni, alaposat tévedhetünk: a régi rendszeren használt - ott megfelelőnek gondolt - logikánk a tágabb egészet figyelembe véve értelmetlenné válik. Ugyanakkor ha a külső szempontra is tekintettel megleltük az új egész logikáját, az megmutatja, hogy eddigi viselkedésünk még az eredeti szűkebb tartományon belül sem az optimálisan választható stratégia volt. E gondolatmenet legalább olyan messze esik klasszikus világképünktől, mint a relativitáselmélet a newtoni fizikától, de mély összefüggésben van a huszadik századi matematika fő eredményeivel, pl. Gödel tételével. Hétköznapi felfogásban ugyanis azt várnánk, hogy helyi szempontok alapján lehet legalább részlegesen értelmes döntést hozni. Nos, a racionalitás nem így működik, új területekre nem lineárisan terjed ki. A sokat használt „globális” jelzőnek itt lehet a legmélyebb tartalma: egy döntésnek lokálisan is akkor van a legnagyobb esélye a racionalitásra, ha mögötte egy tágabban figyelembe vehető teljesebb megalapozási kör van. A vitaindítóban idézett tanulmány szerint a mai közgazdaságtanban ami nem mérhető, azt nem kell számításba venni, amit pedig nem veszünk számításba, az nincs. Az így mesterségesen kiválasztott mutatókra alapozva pedig még a lehetségesnél is kisebbre szűkül a döntések racionalitási bázisa. A valóság gazdasági-pénzügyi szeletén belül érvényesnek gondolt logika az élet teljesebb egészét figyelembe véve még saját körén belül is tévesnek bizonyul. Karácsonyi Ibolya A kopernikánus fordulat lényege ma ebben állna: áttérni a részlogikáról egy teljesebb látásra, egy szűkebb racionalitási bázisról egy összetettebbre. Figyelembe venni azt, ami nem helyben, nem azonnal, nem közvetlenül látszik, ami más tényekre épít; mindazt, ami valamilyen irányban kilóg a valóságra rávetített eddigi fogalmi hálónkból. Mert helyi körökön belül egy ideig meg lehet próbálni ragaszkodni a régi elvekhez, hivatkozni a részracionalitásra, zászlóra lehet tűzni a csak azért is logikáját. („Aki bújt, bújt előre!” - mondta a Titanic kapitánya, s az ünneplő közönséggel koccintva jeget kért a pezsgőspoharába.) De a Föld egészére nézve ez a kockázat nem vállalható. Ha az egységes földi ökológiai rendszert politikai szempontok szerint országokra tagoljuk, majd ezek feltételezett és történeti szembenállásából kiindulva a választandó taktikájukat mint versenylogikát határozzuk meg, ahol mindenki a másik ellen küzd a mielőbbi előbbre jutásért és a kedvezőbb pozíciók elfoglalásáért, akkor ez, ebben a szcenárióban lokálisan racionálisnak tekinthető. Földi világunk ilyen felosztása azonban egy mesterséges fogalmi konstrukció, a benne használt logika nem valósághű: a természet, az élet és a fejlődés lényegét mint széttagolt elemek harcát határozza meg, s ez csak egy metszete az igazságnak. A mai világhelyzet azonban minden eddiginél élesebben hívja fel a figyelmet az egymásrautaltság és az együttműködés szerepére, fönntartónk, az atmoszféra-hidroszféra-geoszféra-bioszféra rendszer országhatárokat nem tisztelő, széttagolhatatlan egységességére. Ha lokális logikái alapján minden ország növekedni akar, még több termelést és még több fogyasztást, még több kivitelt és még több behozatalt, vajon milyen tételeknél lesz világos, hogy a mennyiségek végessége miatt a források immár csak egymás elől és a Föld egyensúlyának rovására szerezhetők meg? Meg kell várni, amíg karácsonykor nemcsak az ibolya, hanem a pipacs is nyílni fog Magyarországon? Már El Nino kishúga, La Nina is ránk villantotta fog a fehérjét. A világgazdaság eddigi „teljesítménye” azt eredményezte, hogy az elmúlt száz év hat legmelegebb esztendejéből öt erre az évtizedre esett, s a meteorológiai mérések kezdete, 1860 óta a Föld legmagasabb átlaghőmérsékletű éve az 1997-es volt. Ha pedig a Föld-lakók továbbra is az anyagi javak mennyiségének növelésére, nem pedig igazságosabb elosztására és értelmesebb felhasználására törekszenek, ’98 alighanem még melegebb lesz. A kutatócsoport háttéranyagából láthattuk, hogy a következmények nem egyenletes eloszlásban, hanem növekvő éghajlati szélsőségek formájában (az évezred cseh és lengyel árvizeiben, mexikói havazásban, sarki jégolvadásban, indiai fagyban, európai tornádókban, téli tavaszban stb.) jelentkezhetnek. Magyarország a tavalyi négy százalék növekedésével megtette a maga hozzájárulását az általános felmelegedéshez. Kutatások szerint az ebből következő globális éghajlatváltozás Magyarországot meleg, száraz, félsivatagi, időnként árvizes országgá változtathatja, melynek GDP-je a jelenleginek kb. egyharmada. A vita kulcspontja itt van. „Ha a gazdaság növekszik, több jut orvosra, iskolára, egyre több lesz a fizetésünk s jobban élhetünk.” E logika a gazdaságra mint a valóság véges részterületére vonatkoztatandó s azon belül érvényes, relatív racionalitást képvisel. A növekedés mellett ekként érvelők azonban, úgy tűnik, azt gondolják, hogy logikájuk teljes, hogy a gondolatmenet érvényességi köre korlátlan, hogy racionalitása abszolút. A teljes földi valóság azonban éppúgy nem érthető meg e logika alapján, ahogyan a relativitáselmélet sem a valaha szintén abszolút érvényűnek gondolt klasszikus mechanika alapján. Vége a gyermekkornak Sokan vitatják persze az érv belső racionalitását is. Valóban, nem biztos, hogy ha egy ország gazdasága növekszik, több jut orvosra stb. Tudjuk, hogy a hazai növekedés néhány nagy nemzetközi cégre összpontosul, hogy a lakossági átlagra számított 3-5 százalék reáljövedelem-többlet többségét a leggazdagabbak vagyonának sokszorozódása viszi el, míg a középnek alig, az alsó nagy többségnek pedig szinte semmi nem jut. Tudjuk, hogy nemzetközi szinten a feketegazdaság, az újgyarmatosítás, az alvilág és a fiktív pénzmozgások adják a világgazdaság pénzügyi mutatói emelkedésének fő részét, aminek semmi köze nincs az elmaradott országok tényleges fejlődési szükségleteihez, a szegénység és az éhezés felszámolásához. Hosszan sorolhatók a szociális problémák, amelyek az ilyesfajta növekedés következtében nem csökkennek, hanem inkább tovább nőnek. A fentebbiekben is jeleztem azonban, hogy magam - minden súlyuk ellenére - mégsem ezeket az érveket tartom a legfontosabbaknak. A társadalmi gondok inkább csak láthatóvá teszik, felerősítik a lényegi szempontot: a növekedés ökológiai tarthatatlanságát. Ha el is fogadjuk a belső logikát, ha el is hisszük a döntőnek szánt gazdasági érvet, hogy a még több növekedés majd orvosolja a bajokat, a Galilei-féle ellenérv mégis érvényben marad, hogy kívülről hibás az egész. Belső változtatások sorával a ptolemaioszi rendszer javítható, fejleszthető, működtethető, de nem lesz a heliocentrikusba átvezethető - nem lesz igazzá tehető. Belülről valóban úgy látszik, adott a lehetőség a növekedésre, sőt elkerülhetetlen kényszerűségnek tűnik az egyes országok, főként a kisebbek és szegényebbek számára. Az is nyilvánvaló, hogy csak a nagy és erős országok önkorlátozása és közös irányváltása után várható el egyáltalán elmozdulás a többiektől. De a tágabb egészre, az összföldi rendszerre vetítve a növekedéslogika nem lesz tartható. Igaz lehet tehát az összes gazdaságkutató rt. szakértő elemzése a növekedés tényét illetően. De olyan ez, mintha a rákos betegnek, aki gyógyulást keres, az orvosa újra és újra csak azt mondaná: miért nem örül, hiszen a sejtjei növekszenek?! Mint Martinás Katalin írja: „vége a boldog gyermekkornak” - s a felnőttkort nem a növekedés, hanem az egyensúly logikája működteti. „Akkor mit csináljunk?” „Állítsuk le erővel a növekedést? Fejlődjünk vissza? Szegényedjünk el? Másszunk vissza a fára?” A hagyományos logika azt sugallja, hogy csak ez a két lehetőség van: előre vagy hátra. Az új logika azonban nem a régi puszta ellentettje. A fenntartható fejlődés fogalma szemben áll a növekedéslogikával, de nem a formális ellentét értelmében. A kvantumfizika a klasszikus fizikának nem tagadása és nem egyszerű továbbvitele, hanem irányváltás, fogalomrendszer-váltás. Neumann azt mondja, az új racionalitás keresése során a régi logikai lánc követése csak korlátozza a lehetőségeinket, s akkor vagyunk a legracionálisabbak, ha látszólag a legkevésbé „logikusan” viselkedünk, ha egyetlen eddigi logika kiterjesztésével sem próbálkozunk, hanem inkább az összes lehetséges pálya teljes skálájának előre nem rögzített úton való gondolati végigjátszására bízzuk magunkat. Tehát éppen hogy nem az egyszerű megfordításon, hanem a megfontolás, a kérdezés, a keresés legteljesebb sokoldalúságán van a hangsúly. Ez azt mutatja, hogy a váltás logikájának felkutatása, az új helyzethez való jövőbeli alkalmazkodás működésmódjának kidolgozása csak a legszélesebb részvétellel való közös elmélkedés mellett lehet igazán hatékony. A valódi sokféleség előjövetele érdekében a médiának fontos szerepe lehetne, hogy hagyja az emberek saját véleményét kialakulni, s nem kellene a hagyományos logikát, a belső növekedéskényszer lokálisan érvényes logikáját mint kizárólagosat, mint egyetemes érvényűt bemutatnia; pláne nem mint - az évtized vicce - „a kormány karácsonyi ajándékát” előadnia. Nem kellene célirányosan kicsinyítenie a veszélyt csak amiatt, nehogy a vezető csoportokat bármiféle külső tényező korlátozza a tevékenységükben. Hosszú távú közös érdek, hogy az emberek hadd állapítsák meg maguk a saját tapasztalataik alapján, hogy számukra mi elfogadható s mi nem, hogy így akarnak-e élni vagy sem, hogy életformájukat maguk választották-e meg avagy kényszerek alapján, s hogy milyennek szeretnék a jövőt. Hadd gondolják ők végig: a gazdasági-pénzügyi szféra szerintük is a földi élet teljességét adja-e, hogy az üzleti érdek egybeesik-e a természet érdekével s hogy valóban érdemes-e a jövőt föláldozni az anyagi haszonszerzés oltárán? Ha - mint TGM írja másutt - az emberek valóban csak elviselik, de nem szeretik a demokráciát (legalábbis annak megvalósult formáját), akkor a környezet ügye felől jövő változtatáskényszer alkalmas keretet, szempontot nyújthat a társadalommal kapcsolatos alapvető kérdések megvitatására, a fejlődés értelmének újrafogalmazására. Az e kérdéskörben való állásfoglalás egyébként a látszat ellenére nem közvetlenül politikai, a választás koránt sincs a jobb és bal vagy kormány és ellenzék vagy bármely más jól ismert társadalmi dipólus kereteihez kötve. Végső soron, röviden és összefoglalóan, Stephen Schneider amerikai időjárás-kutató gondolatmenetét tartom követendőnek: „A fejlődő országok képviselői gyakran panaszkodnak arra, hogy amíg nem sikerül felszámolni a szegénységet, addig nekik elsősorban e feladat megoldására kell fordítaniuk erőforrásaikat. Az éghajlatváltozás azonban csak súlyosbítja ezeket az általuk joggal legfontosabbnak ítélt problémákat. (...) Minden polgár kötelessége megválasztani annak a módját, ahogy ő maga egyensúlyt akar teremteni a gazdasági fejlődés bizonyos fajtáinak környezeti kockázata és annak várt előnyei között. (...) De vajon mi történik, ha mégsem cselekszünk felelősen? Ebben az esetben kockázatos játékba kezdünk. Valamilyen csodával határos szerencsének köszönhetően kiderülhet ugyan, hogy bolygónk megóvása többe kerülne, mint amennyi kárt a Föld megsebzése okoz. Ám ez olyan hazárdjáték, amelyben az emberiség nem engedheti meg magának, hogy veszítsen.” Zágoni Miklós Isten veled, Ptolemaiosz FORUM Derű a Royal Albert Hallban Hiába virágoznak a cseresznyefák az Avenue parkban és a rózsák a Holly Lane-en már november óta, és hiába nyílik ki az aranyeső vízkeresztkor, azon azért még mindig enyhén meglepődtem, hogy szerda este egy szempillantás alatt mennydörgéssel és villámlással fűszerezett felhőszakadás zúdult a nyakamba miközben a Royal Albert Hall felé igyekeztem. Bemenekültem az első adódó étterem - történetesen egy olasz pizzázó - ajtaján, csuromvizesen megálltam az asztalok között - alig volt még vendég -, a szemüvegem is le kellett vennem, hogy lássak valamit, s a pincérnek széttárt kezekkel csak annyit mondtam: Have you got a tower? Van törülközőjük? Az olasz bólintott, és már indult is a konyha felé, de amikor rám nézett, megtorpant, és gyorsan lesegítette kabátomat, megrázta kissé, majd vállfára akasztva elhelyezte a fogason. Magyarázatképpen még, mintegy mentegetőzve hozzátettem: Nice weather - szép időnk van! A pincér azonnal elhárította mentegetőzésemet, mondván: London weather - londoni idő. Ott álltam egy számomra ismeretlen londoni olasz pizzázó kellős közepén, hunyorogva a szemembe csöpögő esőcseppektől, szemüveggel a kézben némileg gyámoltalanul. És mégis derűs biztonságban. Hamarosan a kezembe nyomták a törülközőt, én pedig nemcsak az arcomat, nemcsak a szemüvegemet, nemcsak a kezemet töröltem meg, hanem a hajamat is, akárha zuhanyozás után a szaunában. Amikor már újra rendesen láttam, akkor sem láttam semmi mást, mint az előbb esőcseppeken keresztül, homályosan, derűs nyugalmat. A választás továbbra is az enyém volt. Ha akarom, azonnal távozom, ha akarom, akkor leülök néhány percre, míg csendesedik a zápor, ha akarom, akkor capuccinót iszom vagy egy sört vagy semmit. Nem kell tartanom kioktatástól - „ez, kérem, nem uszoda, odakinn tessék törülközni!” - és a „kötelező fogyasztás” réme sem merül fel: élvezhetem a törülköző vendégszeretetét, anélkül hogy bármi egyebet rendelnem kellene. És amint ott álltam, még mindig kissé tétován az ismeretlen londoni olasz pizzázó kellős közepén, hirtelen valami nagyon ismerős jutott az eszembe: „Csobog a langyos víz, fürödj meg! / íme a kendő, törülközz meg!” A minimális emberi gesztus, amint ugyanakkor alapvető is. A liberális és a nemzeti minimum hátterét, alapját képezhető emberi minimum. Ami, ha hiányzik, akkor vele minden hiányzik. Minimális, apró, látszólag jelentéktelen, és könnyű, könynyedén nyújtható, erőfeszítés nélkül - derűsen. De aki nyújtja, alkalmasint - rendszerint anélkül hogy tudná - egyszersmind mindent is nyújt.Kényszerű kitérő gyakorló politikusok számára: Uraim, a politika szakma, amit lehet jól vagy rosszul művelni, de az emberi minimum gyakorlása alól éppúgy nem nyújt felmentést, mint ahogy a cipészmesterség sem. Civil kurázsira, józan észre, racionális beszédmódra, méltányos érvelésre, önmaga korlátainak fel- és beismerésére a politikusnak éppúgy szüksége van, mint bárki másnak. És ha a politikusnak nincs civil élete, amelyben gyakorolhatja ezeket a minimális emberi erényeket, ha politikusi létének nem civil léte ad tartást - akkor tartása már csak különböző, veszélyesebbnél veszélyesebb fundamentalizmusokból származhat.) De az ismeretlen londoni pizzázó közepén az ismerős sorok tovább görögtek a fejemben: „Sül a hús, enyhítse étvágyad!” És akkor magától értetődő természetességgel ültem le a meggyfából faragott hellén istennő lábánál lévő asztalhoz, mire a pincér is úgy érezhette, hogy most helyénvaló feltennie a kérdést, mit is óhajtanék még a törülközőn kívül... Fél óra múlva elállt az eső, még épp odaértem az előadás kezdetére: cirkuszi bemutató a Royal Albert Hallban! A Cirque du Soleil produkciója: Alegría. Furcsa szó, spanyol, jókedvet, vidámságot, emelkedett hangulatot - de elsősorban és alapvetően ebben az előadásban derűt jelent. A derű világállapotát. A hellenisztikus kultúra az isteneket tisztelte meg ezzel a kitüntetett létállapottal, ez rögzült a görög szobrokon mint valami időtlen vagy még inkább időn kívüli pillanat. A paradoxonok paradoxona. Hát hiszen hogyan lehet valami egyszerre végtelen és pillanatnyi? Márpedig az időn kívüli pillanat ilyen. Ez a derű pillanata és végtelensége. Ezt a paradoxont dinamizálja a Cirque du Soleil mágikus gonddal, színre, fényre, hangra, zenére, könnyedén szórt csodákra, mozgásra, táncra, hét maszkra és két bohócra komponált előadása. A két kanadai utcai művész által 1982- ben alapított társulat a nyolcvanas évek vége óta óriási sikerrel járja a világot, koreográfusai, látvány- és díszlettervezői, maszkmesterei, zenészei és akrobatái között akad olasz, francia, orosz, mongol, kínai, angol, kanadai, amerikai, japán, ukrán és hawaii, akik egyenként is mesterségük lenyűgöző tudói - ámde ebben önmagában még nem lenne semmi rendkívüli, elvégre, mindannyian láttunk már lélegzetelállító cirkuszi produkciókat. Magánszámokat. Csoportos mutatványokat. De a Cirque de Soleil előtt - tudomásom szerint - még egyetlen társulat sem próbálkozott azzal, ami pedig mindig is a cirkusz előtt álló nagy lehetőség volt: a világteremtéssel, a mágikus realizmus világának megteremtésével. Ebben az előadásban nincsenek sztárok, nincsenek számok, holott mindenki sztár és mindenki igazán nagy számot mutat be. És mégis. Mindenki valami másnak, valaki másiknak a része csak a másik része. És ezzel a másikban való részesedéssel, ezáltal valóban létrejön a csodák világa, amiben minden lehetséges. És minden lehetetlen a legtermészetesebb módon kel életre, jut valóságra. Hogy, hogy nem - s ez talán az előadás legnagyobb csodája - ezt a mágikus világot néhány perc alatt sikerül megteremteni zenével, hanggal, fénnyel, maszkkal, mozgással. Úgyhogy velem például - s körülöttem többekkel is - az történt, hogy egyszerűen belém szorult a taps. Mert ugyan a ráció tudomásomra hozta, hogy amit látok, az rendkívüli emberi teljesítmény, „mutatvány”, amely tapsra érdemes, mégis a mágikus realizmus világteremtő sikerének köszönhetően mégsem mutatványként, hanem természetes magától értetődőséggel fogadtam, amit láttam: a derű világában lubickolhattunk időtlen időkig. És elfelejtettünk tapsolni. Bizonyára véletlen - hiszen mi más is lehetne? -, hogy a Cirque du Soleil társulata éppúgy nem a tapsra játszik, mint az olasz pincér, akinek a törülközőt köszönhettem. Nincsenek hatásszünetek, a csodák egymásba folynak és a csodák aktorai csak hagyják, hogy jó legyen. A végén persze és néha a meghökkent ámulattól közben is felcsattan a taps, kibuggyan a nevetés, de ami végig jelen van a Royal Albert Hall hatalmas légterében, az valóban az alegría - a derű. Sokszor a legegyszerűbb emberi gesztusokból, máskor nagyszerű, gyönyörűséges emberi teljesítményből építkező, lenyűgöző világállapot. Nem is találtam semmi meglepőt abban, hogy január 7-én este, a 11-12 fokos enyhe időben, kiadós tavaszi zápor után a Hyde Parkon keresztül sétálva és az alegría zenéjével a fülemben kigörgött elém a vers utolsó két sora: „Ahol én fekszem, az az ágyad.” TEMZE-PARTI JEGYZET Orosz István rovata 1998. JANUÁR 10., SZOMBAT - Remélem, most már Ön is tisztán látja az utat - fordult a Mester a cseresznyefához. - Erre vagyok - szólalt meg mellette a Tanítvány. Zágoni Miklós írásával a „növekedésvitát” - melyben részt vett: Kindler József, Matolcsy György, Bogár László, Iványi György, Eugene Linden, Donella H. Meadows, Enyedi György, Szentgyörgyi Zsuzsa, Várkonyi Anna, Kiss Károly, Szabó Sándor, Pomázi István, Hermann Imre, Martinás Katalin és A Fejlődés Újrafogalmazása Kutatócsoport - ebben a formában lezárjuk.