Magyar Hírlap, 1998. március (31. évfolyam, 63-76. szám)

1998-03-21 / 68. szám

1998. MÁRCIUS 21., SZOMBAT „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Elnök nélkül Miközben a Magyar Televízió történeté­nek talán legválságosabb időszakát éli, vi­tát lehet kezdeni arról, hogy szakmai avagy politikai kudarc-e a kuratórium tegnapi döntése. A pártok delegáltjaiból álló testület egyik tagja úgy véli, hiba po­litikai alkut vagy - ebben az esetben - ép­pen annak hiányát keresni a sikertelen je­löltállításban. A kudarc oka szerinte egyszerűen az, hogy nem volt kiemelkedően jó pályázat. A magyarázat tehát szakmai, ami azért egy kicsit elgondolkodtató. Hiszen elkép­zelését beadta az egyik csatorna inten­dánsa is, és ha ő nem tudja, mit kellene tenni a Szabadság téren, akkor mi várha­tó egy kívülről jövő jelölttől? A tehetetlenség oka a képlékeny poli­tikai helyzet - vág vissza a pályázatára igencsak elmarasztaló minősítést kapott, egyébként tekintélyes szakmai múltra visszatekintő egyik jelölt. Mint mondja, a kuratórium a választások előtt nem merte felvállalni, hogy négy évre megjelölje emberét a már ugyan csökkenő jelentősé­gű, de még mindig igen fontos posztra. Erre pedig érthető okok miatt még keve­sebb lesz az esély a két választási forduló között. Pedig a következő jelöltállítás az újrainduló verkli miatt éppen május kö­zepére esik. A kuratórium tegnap döntés előtt állt. Vagy kiválasztja - kis kompromisszumot vállalva - a megbíráltak közül a legígére­tesebbnek tűnőt, aki aztán rögtön nekilát az MTV rendbetételéhez. Vagy nem megy bele az engedménybe - hiszen még egy hibát már nem él túl a Magyar Televí­zió. Ráadásul ezzel még nyerne is néhány hónapot, és addigra a választásoknak is kiderül az eredménye. A probléma csak az, hogy a halasztás­sal a csőd szélén tántorgó MTV problé­mái korántsem oldódnak meg. HASZÁN ZOLTÁN Gyerekjogtiprás Két gyerek életét teheti tönkre egyet­len ítéletével a bajai bíróság, ha tegna­pi elsőfokú ítélete netán jogerőre emel­kedik. A lapunkban olvasható tudósításból megismerhetők a részletek. E helyütt csupán két momentum kapcsán hábor­gók nyilvánosan. Az egyik a klérus ez ügyben érintett képviselőinek tényke­désével kapcsolatos, a másik magával a bírói döntéssel. Nem vitatom - lévén magam is gye­rekpárti -, hogy minden olyan ügyben, amelyben gyerekek életéről, sorsáról van szó, kizárólag a gyerek érdekei le­hetnek mérvadók. De esetünkben úgy érzem, egy 13 éves meggyalázott kis­lány érdekeit áldozzák fel egy még meg sem született gyerek érdekeinek oltá­rán. Vajon milyen jövő vár a papok ala­koskodása és a bírói döntés révén a gyerekkorától megfosztott anyára, aki még maga is gondoskodásra szorulna? És milyen jövő vár arra a születendő gyerekre, aki gyalázatos körülmények között fogant, és megszületése pillana­tától tönkreteszi anyja életét? Nem hiszem, hogy a magzat védel­mét hangoztató egyházi és világi érvek olyan kizárólagosságot érdemelnek, amelyek ilyen szélsőséges esetben is irányadók. Mert ha igen, akkor - hogy stílszerű legyek - az élet nem Isten ajándéka, hanem e konkrét esetben az ördög műve. Kevéssé érdekel, hány évvel bünte­tik a 13 éves kislányt teherbe ejtő 24 éves férfit. Jobban érdekel viszont, az egyház foglalkozik-e képviselőinek ne­hezen minősíthető szerepével, s ha igen, vállalja-e döntésének nyilvános­ságra hozatalát. Addig csak azt remélem, hogy sür­gősen másodfokra kerül a kislány ügye, s ott talán más szempontok is érvénye­sülnek, mint első fokon. Hiszen ha az ilyen - a nemzetközi gyakorlatban is precedens nélküli, úgy­nevezett jogzavaros­­ esetben az abor­tusztörvény nem a teherbe ejtett gyere­ket védi, a leányanyák még inkább tit­kolni fogják más állapotukat. A csecse­mő egy-két órás életének végállomása pedig a kuka lesz. Még ha közvetve is, de bírói áldás­sal, alkotmányosan. SZÁNTÓ ANDRÁS Bolgár György rovata T. Rendőrség! Állampol­gári bejelentést szeretnék tenni két bűncselekmény ügyében. Igaz, egyiknek sem voltam tanúja, mégis összefüggést vélek fölfe­dezni a kettő között. Tu­dom, önök mostanában rendkívül el vannak foglalva, a gyilkosság is Doszpot őrnagy többet szerepel a tévében, mint a miniszterelnök, nyilván a telefonos kisasszo­nyok is alig győzik várakoztatni az izgatott be-, ki- és feljelentőket, mégis úgy érzem, jobb, ha előbb tudják meg, mint később: a Torgyán József lakásánál történt bombamerénylet és a Moszkva téri hajléktalan meggyilkolása között szoros kap­csolat van. Nem, egy pillanatig sem állítom, hogy ugyanaz lett volna a tettes. Hamis illúziókat sem kívánok kelteni önökben, ezért mindjárt az elején köz­löm, hogy egyik helyszínen sem jártam a bűncse­lekmény elkövetése körüli időpontban. Emiatt aztán nem is tudok semmilyen konkrétummal szolgálni egyik ügyről sem. Igaz, a Moszkva téren a gyilkosság előtti este kocsival áthajtottam, de kivételesen nem kellett megállnom annál a lám­pánál, amelynél a hajléktalanok kéregetni szok­tak. Be kell vallanom, ez kétszeresen is jó érzés­sel töltött el. Először természetesen azért, mert két, lustán totyogó kocsisor mellett a harmadik, kissé üresebb sávban sikerült még éppen átjut­nom a zöldön, másodszor meg azért, mert ily mó­don szerencsésen elkerültem a szinte állandóan ott posztoló kéregetőket. Az igazság az, hogy nem szeretem őket. Nem agresszívak ugyan, de jelenlétük agresszióval ér fel. Odajönnek, az ablakhoz hajolnak és kérnek. Egyikük valami hosszadalmas felirattal a kezé­ben, a másik csak kifejezéstelen tekintettel. Rám néznek és vádolnak. Hogy nekem van va­lamim, ha másom nem, legalább egy autóm, ne­kik meg semmijük. Mintha én tehetnék róla. Vagy az a csinos, szőke lány a terepjáróban.­­Esetleg az az idős férfi a Suzukiban. Pedig mi közünk hozzá? És főleg mit tehetünk? Ha adunk egy húszast, attól ő még holnap is itt fog állni. Sőt minél több húszast adunk, annál töb­ben választják a megélhetésnek ezt a módját. És persze választják is, hiszen minden forgalmas kereszteződésnél ott vannak. Mindenhol én se­gítsek? Meg a terepjárós? A Suzukis? Milyen társadalom az, amelyben minden közlekedési lámpánál útvámot kell fizetni? Akkor is rosszul érzem magam, ha előkotrok a zsebemből valami kis pénzt, akkor is, ha nem. Megoldás nincs. És akkor valaki talán úgy gon­dolta, hogy mégis van. Egyéni megoldás. Csak egy pisztoly kell hozzá, és eggyel kevesebb lesz a kéregető. Sőt a gyilkosság talán el fogja riasztani a többieket, és a hajléktalanok meg fogják gon­dolni, vajon megéri-e nekik életveszélyes állást, illetve álldogálást vállalniuk a Moszkva téren. Ha az állam nem tesz semmit, hogy valamilyen hajlé­kot adjon az otthontalanoknak, munkát a mun­kanélkülieknek, ha a rendőrség nem viszi el az út­ból a kéregetőket, akkor jönnek az önkéntesek, akik saját ítéletüket hajtják végre. Mielőtt mondandómat félreértenék, szeret­ném világossá tenni, hogy nem az állam a gyilkos, nem is a rendőrség. Könnyű azt követelni, hogy az állam adjon lakást azoknak, akiknek nincs, de abban a pillanatban, amikor valamilyen költség­­vetési csoda folytán megtenné, milliók hördülné­nek fel, hogy miért azoknak ad, akik nem is dol­goznak, miközben a munkájukat becsülettel el­végzők ugyanúgy rászorulnának az állami segít­ségre. Munkahelyet teremteni pedig olyannyira nem könnyű és nem egyszerűen állami akarat kérdése, hogy például a nálunk jóval gazdagabb Németország keleti, volt szocialista részében két­szer akkora a munkanélküliség, mint nálunk, hol­ott a mai napig ömlik oda az állami pénz. Szokás szerint tehát igaza is van (kicsit) Tor­gyán Józsefnek meg nincs is (nagyon), amikor azt mondja, hogy a lakásánál elkövetett merényle­tért azok felelősek, akik több millió munkahelyet szüntettek meg az országban. Hiszen persze hogy a létbizonytalanságnak szerepe volt a bűnözés terjedésében, ugyanakkor tessék mondani, ho­gyan lehetett volna életben tartani a versenykép­telen szocialista vállalatokat, amelyeket a szocia­lista állam is csak húsz-egynéhány milliárd dollá­ros lélegeztetőberendezéssel tudott működtetni? Fasiszta diktatúráról beszélni meg aztán több a soknál (sőt az érthető sokknál is). Torgyán alapo­san túllőtt a célon, miközben merénylője hála is­tennek nem ért el a célig. Ez a fajta retorika pedig inkább árt, mint hasz­nál. Összemossa a diktatúrát a demokráciával, egyfelől azt sejtetve, hogy az államnak még annyi ereje sincs, hogy megőrizze a munkahelyeket, másfelől azt sugallva, hogy velejéig diktatórikus. Holott a bűnügyek megoldásához és a bűnözés visszaszorításához is mindenekelőtt azt kell vilá­gosan meghatározni, milyen világban élünk. Nem olyan diktatúrában, ahol sokszor igenis az állam és a rendőrség a gyilkos, és nem is olyan diktatú­rában, ahol az állam mindenkiről gondoskodik (egy kicsit) és ahol a rendőrség mindenkire és mindenkit figyel (nagyon), hanem olyan demok­ráciában, amelyben sem a polgár, sem az állam, sem a rendőrség nem tudja, hogy (már és még) mit csinálhat. Hogy ezek után a Torgyán elleni merényletkí­sérlet hogyan függ össze a Moszkva téri gyilkos­sággal? Közvetlenül természetesen sehogy. De abban mindenképpen, hogy ebben az újfajta vi­lágban egyesek maguk akarják kezükbe venni - mint a Moszkva téren és a Rózsadombon is - az ítélet meghozatalát és végrehajtását. És mivel az új magyar demokrácia még nem találta meg a maga demokratikus rendjét, hanem ehelyett az új rendetlenség, illetve a régi rend között kóvályog, egyre többen akadnak olyanok, akik élve a sza­badsággal, maguk elképzelte rendet vágnak a sű­rűben. A megoldás tehát a demokratikus rend megte­remtése lenne, és a közvélekedéssel meg a köz­hangulattal szemben a rendteremtést nem fölül­ről, hanem alulról kellene kezdeni. A minden ki­lométerkőnél kéregető hajléktalanokat például igenis el kellene tessékelni az útból, és helyette közmunkaprogramokkal (vagyis állami és önkor­mányzati pluszpénzzel) kellene valamennyi pénzt a zsebükbe és valamennyi értelmet az éle­tükbe csempészni. Az utca embere mindjárt ke­vésbé utálná a szerencsétleneket, ha mondjuk azt látná, hogy rendet csinálnak a koszos utcákon. De ugyanígy a rendőrségnek sem csak a gyilkos­ságokra és merényletekre kellene figyelnie, ha­nem arra is, hogy kisebb-nagyobb szabálytalansá­gokkal hogyan sértik meg egyesek a mindennapi élet normáit. Ha Budapest utcáin minden követ­kezmény nélkül lehet százhússzal száguldozni, ha nyugodtan lehet tilos helyen a legelképesztőbb pimaszsággal parkolni, ha komolyabb büntetés nélkül meg lehet úszni, hogy az embernél enge­dély nélküli fegyvert találnak, akkor vérszemet kapnak az óvatosabbak is. Példákat kell statuál­ni, olyan példákat, amelyeknek a híre gyorsan el­terjed és amelyek elrettentő erejűek. És ha a ki­sebb ügyekben, a mindennapokban helyreáll a rend, a nagyobbakban is könnyebb lesz észreven­ni, megtalálni a bűnöst. A Moszkva térit is, meg a rózsadombit is. A pokolgép és a hajléktalan DISNEYLAND A Kriminális egyik márciusi adásában Juszt László bemuta­tott két rövidke beállítást né­hány szavas, szigorúan a tények­re szorítkozó hír kíséretében. A képekről egy riadt kis cigány lány nézett rám. A kis roma csa­jokra annyira jellemző csillogó fekete angyalszeme tompán, fénytelenül meredt előre, ar­cocskája fonnyadt volt, hangja színtelen, s anyja, egy meggyö­tört cigány asszony, ők ketten megmérgezték a pedofil apát, aki kicsi lányát még azután sem hagyta békén, hogy teherbe ej­tette. Drákói ítélet született. Az anyát tízévi, a kislányt hatévi börtönnel sújtották, amelyet a bűnözők iránti gáláns elnézésé­ről hírhedt magyar igazságszol­gáltatás másodfokon nyolc évre emelt. A riporter a hír után hangsúlyos szünetet tartott, és nem fűzött hozzá kommentárt. Meg voltam győződve róla, hogy a hírre a következő adás­ban a műsor visszatér, hogy ad­dig fölháborodott levelek százai érkeznek, tiltakozik a kisebbsé­gi jogok ombudsmanja, a ci­gányszervezetek, jogászok és az Emberjogi Charta aláírói... Nem történt semmi. Valakinek... talán egy pap­nak, a szeretet villanása papjá­nak, Isten szolgájának meg kel­lett volna magyaráznia, hogy a kis cigány lány és az anyja nem mehettek a gádzsók rendőrségé­re, a pedofil apa erőszakának ir­­tózata elől­­ maguknak kellett védekezniük. Hogy ezért, ha jár is ítélet, mert a gyilkosság az gyilkosság (de van talán elvete­­mültebb gaztett a gyilkosságnál, például az apáé...) esetleg... mégis... talán inkább fölfüg­gesztett... Agyamra megy a rasszizmus, az egyre izzóbban lángoló ci­gánygyűlölet; épp mondom vala­kinek, józan, dolgos, rokonszen­ves fiatalasszony, hogy úgy ér­zem néha, ez már több a soknál, szavamba vág, és képzelje, Ákos, a buszon, érti, ott mindenki előtt beszélget két cigány asszony, azt mondja, te, fölástad már a ker­tet? Ássa a rossebb, mondja a másik, dolgozzanak a parasztok, mi meg majd megyünk és össze­szedjük... és már a torkomra forrt a szó, és arra gondolok, mit szólnak most ehhez cigány bará­taim, a Menyhért, Anka, a Kál­mán, a Géza vagy Zsigó Jenő, akit nem ismerek annyira, hogy csak úgy keresztnevén szólítsam; most a cigány kulturális mód­szertani központ kinek dolgoz ki metodikát, az én rokonszenves nem cigány fiatalasszonyomnak, vagy annak a cigányasszonynak, hogy legyen eszed már, te Rozi, hát legalább ne a buszon, a pa­rasztok előtt, hát az a fiatal­­asszony és az egész családja Pest­re jár be dolgozni, az hajnali négykor kel, este hétre, nyolcra ér haza, akkor kezdődik neki a második műszak, a családja ellá­tása, hát legalább ne provokálj, te őrült, azt akarod, hogy tényleg kinyíljanak?! Nem akarja, per­sze, csak nem tudja, nem fogja föl a veszélyt, csak ideológiát gyárt a kényszerhelyzetre, csak borsot akar törni a paraszt orra alá... vagy mit tudom én. Nem tudok én már semmit... Mondom a magamét. Hogy gyűlölöm, ha egy zsidó rasszista, magyarázom, persze zsidó társa­ságban, az a nép, amelyik a világ A szerző író­kon a legtöbbet szenvedett a rasszizmustól, az ne felejtse el, hogy negyvennégyben nem csak az ő testvéreit, de a cigányokat is belökték a gázba, csak a cigá­nyokat nem követte meg senki, nekik nem fizet kártérítést sen­ki, róluk megfeledkeztek, pedig ugyanúgy rajta voltak a halállis­tán, mint te vagy én... Unokanővérem, Izraelből, egy nap azt találja mondani, hogy valami lány (rokon, isme­rős - mindegy) férjhez ment egy hivatásos pilótához, aki, igaz ugyan, hogy fekete zsidó, de azért nagyon rendes ember. Bennem megáll az ütő. Mondd, kérdezem, nem emlékeztet té­ged ez a mondat egy másik, ha­sonló lejtésű mondatra? Nem emlékezteti. Nem mondtak az­előtt Magyarországon, a depor­tálásod előtt, ilyet, mondjuk ép­pen édesapádra, hogy: „zsidó ugyan, de azért nagyon rendes ember”? Aztán ezt a „nagyon rendes embert” gond nélkül megölték. Most leesik nála a tantusz. Nővérkém csípőre teszi a kezét, és a következő szókra fakad: „Hát ha te ismernéd azokat a fekete zsidókat!” Kész. Ki vagyok ütve. Más: Egy dzsesszrajongó barátom, R.­­, aki mellesleg kiváló dzsesszzongorista is, New York­ban dolgozván azt gondolta, hogy átruccan egy este a Harlem­be, egy kis négercsehóba, erede­tiben meghallgatni egy igazi fe­kete dzsesszkombót. És amikor furcsán néztek rá­­ az egyetlen fehérre a csellóban -, így magya­rázkodott: Emberek, én európai vagyok, magyar, ráadásul zsidó is, az én őseim soha nem tartot­tak fekete rabszolgát (ellenkező­leg: ők voltak rabszolgák Egyip­tomban), felejtsünk el minden ostoba faji előítéletet, hisz én is imádom a dzsesszt, úgy, mint ti, összeköt minket a zene, szeretné­lek meghallgatni benneteket, és ha akarjátok, muzsikáljunk együtt! (A helyében szólni szóra ezt mondtam volna én is.) Csönd lett. Majd feleltek a feketék: Rohadj meg, te meszes képű európai magyar, ha zsidó vagy, annál rosszabb (miért? - ez már sose fog kiderülni), húzd el in­nen a beledet, mielőtt valaki a hátadba nem vág egy kést, és minket nem köt össze semmiféle zene, mert a dzsessz a mi zenénk, és ha ellopod tőlünk, jaj neked!, és amikor R. J. fölhúzta a nyúlci­­pőt és futásnak eredt (mint tet­tem volna a helyében magam is), valaki fölrántotta még az ajtót, és utána ordított a Harlem éjsza­kájába: ...ÉS JEGYEZD MEG MAGADNAK, HOGY AZ IS­TEN IS FEKETE!!! Ettől még persze szeretjük a feketéket (R. J., én és vala­mennyi dzsesszrajongó), de ez nem esett jól nekünk, igaz, mi tudjuk, hogy nem ők kezdték, de más vajon tudja-e? És ha nem is ők kezdték... hát sose lesz vége?! Néha azt érzem, a magyarok 94 százaléka szeretné a cigányo­kat szögesdrót mögött látni ka­ranténban vagy rezervátumban (ha nem éppen koncentrációs táborokban), és azért csak 94 százalék, mert a fönnmaradó hat százalék cigány. Azoknak a magyaroknak a száma, akik nem rasszisták, százalékban ki sem fejezhető. Erre a 94 száza­lékra politikai pártot, választási győzelmet, hatalomváltást le­hetne alapozni. Azért a magyar választópolgár lenne bölcsebb, ha tudná, hogy a cigányok kiik­tatásával a magyar világból azért még nem lenne megoldva minden problémánk, meg aztán nem biztos, hogy az Egyesült Európa szeretne-e minket úgy, „cigánymentes övezetként”... Rendőrségi forrásból tudom, hogy az élet elleni bűnesetek tettesei között a cigányok ará­nya kisebb, mint a nem cigányo­ké. A vagyon elleni bűnesetek tettesei között, hát igen, ott a ci­gányság aránya nagyobb (de nem mint a szegényeké! A ro­mák 10 százaléka mellett a nem roma szegények 13 százalékkal büszkélkedhetnek - míg az or­szágos átlag 5 százalék). A ci­gány tehát tiszteli az életet, de nem tiszteli a magántulajdont. És a Kádár-rendszerben nem ta­nulta meg a magyarság alapmo­rálját, hogy a közösből lopni erény, de meglopni a másik em­bert, aki ugyanúgy gürizik mint te (vagy ugyanúgy lopta össze a közösből, mint te), az nemcsak bűn, de alávaló szemétség, jel­­lemtelenség, galádság! Csakhogy azóta nálunk is megváltozott ám a morál! Pél­dául az autót (hogy egyébről ne szóljak), amit a másik ember éppúgy az élet munkájával güri­zett össze, mint te, azt lelkiisme­­ret-furdalás nélkül lopják (szer­vezetten is), és a legkevésbé sem a cigányok. Fehérek, magyarok. Sőt kiváló szakmunkások! Szere­lők, lakatosok, fényezők! A ma­gyar rassz genetikailag autótol­vaj? Az benne van a magyar gé­nekben, de a krumplilopás, a tyúklopás az nincs? Az csak a ci­gány rassz génjeiben található?! És az olajmaffia, a milliomos­milliárdos sikkasztások, adócsa­lás, szélhámosság, a korrupció (szintén milliárdos nagyságrend­ben olykor), az a fehér ember génjeibe van belekódolva?! És a kábítószer- és a fegyverkereske­delem? És a szerencsejátékok és a prostitúcióbiznisz? Az miért nincs belekódolva a cigányok génjeibe? Ott miért csak a fehér rassz dominál? Doktor urak, genetikusok, Czeizel doktor úr, tessék hozzá­szólni! önt szeretik, megbíznak önben, önre hallgat a nép, tes­sék egyszer előadni a televízió­ban, hogy miképpen van ez. Bű­­nöző-e genetikailag a cigány? Lehetséges-e, hogy egy etnikum (ha nem szégyelli, mondja, hogy rossz - mit bánom én!) génjeibe bele legyen kódolva a deviancia, az, hogy nem bír beilleszkedni a mai európai társadalomba? Van-e olyan, hogy egy nép gene­tikailag fölösleges? És hogy ne csak huhogjak, hogy valami utat is mutassak (ál­lítólag ez lenne az értelmiségi dolga): cigány testvéreim! Miért nem csináltok cigányiskolát ci­gány tanítókkal, tanárokkal? Miért nem hiszitek, hogy az a ro­ma csávó meg csaj, akit arra ki­képzett roma nevelők tanítottak meg nyolc éven keresztül arra, hogy ő semmivel sem alábbvaló, mint a fehér, kevésbé lesz sebez­hető, versenyképesebb lesz ti­zennégy évesen annál a purdé­­nál, akit már hat-hét-nyolc éves korában kilöktek a magyar nor­mál tanmenetből azzal, hogy al­kalmatlan, a fejlődésben vissza­maradt (jó, ha nem debil)? Ha a magyaroknak magyar iskola, magyar egyetem kell Romániá­ban, miért gondoljátok, hogy a cigányoknak Magyarországon nem kell cigányiskola? Azon nem változtat semmifé­le közös oktatás ma már, hogy a magyar a romát romának nézi, és nem magyarnak! És ha annak nézi, baj? Nézze csak romának, ha egyszer roma, az lenne a cél, hogy akárminek nézi, NE NÉZ­ZE LE! / Kertész Ákos Genetikai magyarázatra várva „Lehetséges-e, hogy egy etnikum (ha nem szégyelli, mondja, hogy rossz - mit bánom én!) génjeibe bele legyen kódolva a deviancia, az, hogy nem bír beilleszkedni a mai európai társadalomba? Van-e olyan, hogy egy nép genetikailag fölösleges?” Együtt egész a világ A rasszizmus elleni küzdelem világnapja karantiborrajza A bomba fénye A rózsadombi ikerház jobb oldalán hétfőn késő este fel­robbantott bomba fénye sok mindent megvilágított a hazai pártpolitikában. Kivéve persze a helyszínről elmenekült tettest vagy tetteseket, minek következtében most majd egy ideig - sőt az is lehet, hogy az idők (vagy leg­alábbis érdeklődésünk) végezetéig - fantáziánkat szabadon szárnyaltatva lehet a merényletkísérlet indítékairól el­mélkedni. Az ikerház bal oldali frontjának egyik lakója máris tudni véli, hogy a mindannyiunk őszinte örömére emberéletet nem követelő, személyi sérülést nem okozó detonáció klasszikus terrorcselekedet volt. Kiszemelt áldozata pedig ő maga, vagy­is az a politikus, akinek pártja, úgymond, toronymagasan esé­lyes a közelgő választások megnyerésére. Pontosabban arra, hogy megrendítő csapást mérjen a jelenlegi kormánykoalíció­ra. Még pontosabban - hiszen a bal­oldali lakó kedden az Ak­tuális című tévéműsorban Betlen Jánosnak árnyaltan emígy fogalmazta -: a nemzetrablókra. Célpont mivoltára az is bizo­nyíték - fejtegette neki -, hogy pár nappal korábban valaki ugyancsak robbanóanyagot tartalmazó csomagot akasztott pártja székházának bejárati kilincsére, amit azonban az épü­let portása, isteni sugallatra, még idejekorán felfedezett. Ráadásul szerencsés honfitársunk már azt is sejti, kik a tet­tesek. Illetve több is ez mint sejtés. Szinte már tudás. Bár egy­előre nem tartja feladatának megnevezni őket, de azért hatá­rozott elképzelése van róluk. És a gyanúsítottak köre, ugye, korlátozott. Állítása szerint egyesek - nem akarván feladni hatalmi pozícióikat - nem látnak más lehetőséget politikai jö­vőjük biztosítására, mint a parlamenti demokrácia elleni nyílt támadást, a fasisztoid terrort. Merthogy ezeknek - sugallja az úr - amennyiben a hatalom a tét, semmi se drága, ezek nem képesek gentleman módjára veszíteni, ergo a bomba azt jelen­ti, hogy színre lépett az eddig sötétben bujkáló politikai maffia - adott esetben per definitionem az állami terrorizmus. Nem vitás, kétségkívül és szembeszökően érdek­-)es gon­dolatmenet ez, olyannyira, hogy nem is tartom szükségesnek ellentmondásait emlegetni. Legyen szabad azonban annyit megjegyezni, hogy a bomba fénye - akarva? nem akarva? - a szóban forgó urat is jócskán megvilágította. S az a figura, akit a mostani „ábra” mutat, igencsak régi ismerős. Csöppet sem hasonlít nagy önfegyelemmel alakított utolsó önmagára, a szélről a centrumba komolyodott nemzeti politikusra, aki új imázsa segítségével remélne az áhított kormányrúdon fogást keresni. Sokkal inkább arra a harsány mutatványosra emlé­keztet, aki nem is olyan régen még mérges gömböcként szittya szitkokat lövellt a puha testű liberálisokra, hogy a bol­­sevikokra szórt üzemszerű dörgedelmeiről már ne is beszél­jünk. A sajnálatos tény tehát most megint a radikális nemzet­mentőre esik, és ez nem véletlen. Nem véletlen, ám ettől még hiba. (Májusban ki is derül majd, mekkora.) S talán az említett visszarendeződés okozza, hogy rajta kí­vül legszókimondóbban a radikális nemzetiek két másik párt­jának vezetője kommentálta a merénykísérletet. Ők persze egészen más, mondhatni merőben ellentétes megfontolásból. A bibliai hangzású politikai alakulat elnök asszonya egyene­sen hajdani pártjának kétes figuráit látja a háttérben mozog­ni, s mi tagadás, ez is érdek­-)es, ámbár korántsem teljesen légből kapott feltételezés. (Végtére is az illető párt belviszo­­nyait, ha valaki, ő aztán ismeri.) Még tovább ment a politika sötét bugyrainak emlegetésében a MIÉP elnöke, amikor rész­véttel és együttérzéssel, ám egyúttal „politikai hahotával” fo­gadta a szerencsés kimenetelű akció hírét. Neki az Endrődi utcai esetről azon nyomban a Reichstag felgyújtása jutott eszébe, mint mondja, pusztán csak azért, mert az ügy kapcsán nem mulasztotta el a „kinek használ?” klasszikus kérdését feltenni. Tekintsünk el attól, hogy a Reichstag ezúttal pontatlan ha­sonlat, hiszen az egykori gyújtogatót, az elmegyenge Van der Lubbét - a már hatalmon lévő - nácik arra használták fel, hogy tettéből ürügyet kreáljanak a kommunistákkal való le­számolásra. Ettől a döccenőtől a „cui prodest?”-et ugyan még nem kell sutba vágni, de a szóban forgó történetben - akár el­fogadjuk, akár elutasítjuk a feltételezést - egész más a hely­zet. (Persze megszokhattuk már, hogy a magyar belpolitiká­ban röpködnek a suta metaforák, s nem számít ha egy hason­lat sánta, az a fő, hogy durran.) Ennél azonban jóval fontosabb, hogy a fenti nyilatkoza­tokkal egyértelművé vált a radikális nemzeti jobboldal kibé­kíthetetlen belviszálya. A választásokhoz közeledve a három dudásnak már olyan szűk a csárda, hogy élethalálkérdés a ve­­télytárs lejáratása. Szavazókat ugyanis jobbára csak egymás táborából remélhetnek, mert semmi jel arra, hogy választó­­polgárok sokasága radikalizálódna. (Akik meg a rendszervál­tás - egyébként a többi párt által elhanyagolt vagy ügyetlenül megszólított - veszteseiként mégis valamely nemzetmentő politikus közönségévé szegődnek, nos, ők sem annyira reális politikai kiutat keresnek, mint inkább pillanatnyi audiovizuá­lis kielégülést.) Innen a két nyilatkozó félelme attól, hogy a bomba keltette hullámok erejét meglovagolva a harmadik esetleg behozhatatlan előnyökhöz juthat; innen a nyilatkoza­tok vehemenciája. S ezért nem túlzás azt állítani, hogy a bomba fényénél, sok egyéb mellett, a napnál is világosabb lett a nemzeti radikáli­sok (tragi)komédiája. GALLÓ BÉLA

Next