Magyar Hírlap, 1998. március (31. évfolyam, 63-76. szám)
1998-03-21 / 68. szám
1998. MÁRCIUS 21., SZOMBAT „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Elnök nélkül Miközben a Magyar Televízió történetének talán legválságosabb időszakát éli, vitát lehet kezdeni arról, hogy szakmai avagy politikai kudarc-e a kuratórium tegnapi döntése. A pártok delegáltjaiból álló testület egyik tagja úgy véli, hiba politikai alkut vagy - ebben az esetben - éppen annak hiányát keresni a sikertelen jelöltállításban. A kudarc oka szerinte egyszerűen az, hogy nem volt kiemelkedően jó pályázat. A magyarázat tehát szakmai, ami azért egy kicsit elgondolkodtató. Hiszen elképzelését beadta az egyik csatorna intendánsa is, és ha ő nem tudja, mit kellene tenni a Szabadság téren, akkor mi várható egy kívülről jövő jelölttől? A tehetetlenség oka a képlékeny politikai helyzet - vág vissza a pályázatára igencsak elmarasztaló minősítést kapott, egyébként tekintélyes szakmai múltra visszatekintő egyik jelölt. Mint mondja, a kuratórium a választások előtt nem merte felvállalni, hogy négy évre megjelölje emberét a már ugyan csökkenő jelentőségű, de még mindig igen fontos posztra. Erre pedig érthető okok miatt még kevesebb lesz az esély a két választási forduló között. Pedig a következő jelöltállítás az újrainduló verkli miatt éppen május közepére esik. A kuratórium tegnap döntés előtt állt. Vagy kiválasztja - kis kompromisszumot vállalva - a megbíráltak közül a legígéretesebbnek tűnőt, aki aztán rögtön nekilát az MTV rendbetételéhez. Vagy nem megy bele az engedménybe - hiszen még egy hibát már nem él túl a Magyar Televízió. Ráadásul ezzel még nyerne is néhány hónapot, és addigra a választásoknak is kiderül az eredménye. A probléma csak az, hogy a halasztással a csőd szélén tántorgó MTV problémái korántsem oldódnak meg. HASZÁN ZOLTÁN Gyerekjogtiprás Két gyerek életét teheti tönkre egyetlen ítéletével a bajai bíróság, ha tegnapi elsőfokú ítélete netán jogerőre emelkedik. A lapunkban olvasható tudósításból megismerhetők a részletek. E helyütt csupán két momentum kapcsán háborgók nyilvánosan. Az egyik a klérus ez ügyben érintett képviselőinek ténykedésével kapcsolatos, a másik magával a bírói döntéssel. Nem vitatom - lévén magam is gyerekpárti -, hogy minden olyan ügyben, amelyben gyerekek életéről, sorsáról van szó, kizárólag a gyerek érdekei lehetnek mérvadók. De esetünkben úgy érzem, egy 13 éves meggyalázott kislány érdekeit áldozzák fel egy még meg sem született gyerek érdekeinek oltárán. Vajon milyen jövő vár a papok alakoskodása és a bírói döntés révén a gyerekkorától megfosztott anyára, aki még maga is gondoskodásra szorulna? És milyen jövő vár arra a születendő gyerekre, aki gyalázatos körülmények között fogant, és megszületése pillanatától tönkreteszi anyja életét? Nem hiszem, hogy a magzat védelmét hangoztató egyházi és világi érvek olyan kizárólagosságot érdemelnek, amelyek ilyen szélsőséges esetben is irányadók. Mert ha igen, akkor - hogy stílszerű legyek - az élet nem Isten ajándéka, hanem e konkrét esetben az ördög műve. Kevéssé érdekel, hány évvel büntetik a 13 éves kislányt teherbe ejtő 24 éves férfit. Jobban érdekel viszont, az egyház foglalkozik-e képviselőinek nehezen minősíthető szerepével, s ha igen, vállalja-e döntésének nyilvánosságra hozatalát. Addig csak azt remélem, hogy sürgősen másodfokra kerül a kislány ügye, s ott talán más szempontok is érvényesülnek, mint első fokon. Hiszen ha az ilyen - a nemzetközi gyakorlatban is precedens nélküli, úgynevezett jogzavaros esetben az abortusztörvény nem a teherbe ejtett gyereket védi, a leányanyák még inkább titkolni fogják más állapotukat. A csecsemő egy-két órás életének végállomása pedig a kuka lesz. Még ha közvetve is, de bírói áldással, alkotmányosan. SZÁNTÓ ANDRÁS Bolgár György rovata T. Rendőrség! Állampolgári bejelentést szeretnék tenni két bűncselekmény ügyében. Igaz, egyiknek sem voltam tanúja, mégis összefüggést vélek fölfedezni a kettő között. Tudom, önök mostanában rendkívül el vannak foglalva, a gyilkosság is Doszpot őrnagy többet szerepel a tévében, mint a miniszterelnök, nyilván a telefonos kisasszonyok is alig győzik várakoztatni az izgatott be-, ki- és feljelentőket, mégis úgy érzem, jobb, ha előbb tudják meg, mint később: a Torgyán József lakásánál történt bombamerénylet és a Moszkva téri hajléktalan meggyilkolása között szoros kapcsolat van. Nem, egy pillanatig sem állítom, hogy ugyanaz lett volna a tettes. Hamis illúziókat sem kívánok kelteni önökben, ezért mindjárt az elején közlöm, hogy egyik helyszínen sem jártam a bűncselekmény elkövetése körüli időpontban. Emiatt aztán nem is tudok semmilyen konkrétummal szolgálni egyik ügyről sem. Igaz, a Moszkva téren a gyilkosság előtti este kocsival áthajtottam, de kivételesen nem kellett megállnom annál a lámpánál, amelynél a hajléktalanok kéregetni szoktak. Be kell vallanom, ez kétszeresen is jó érzéssel töltött el. Először természetesen azért, mert két, lustán totyogó kocsisor mellett a harmadik, kissé üresebb sávban sikerült még éppen átjutnom a zöldön, másodszor meg azért, mert ily módon szerencsésen elkerültem a szinte állandóan ott posztoló kéregetőket. Az igazság az, hogy nem szeretem őket. Nem agresszívak ugyan, de jelenlétük agresszióval ér fel. Odajönnek, az ablakhoz hajolnak és kérnek. Egyikük valami hosszadalmas felirattal a kezében, a másik csak kifejezéstelen tekintettel. Rám néznek és vádolnak. Hogy nekem van valamim, ha másom nem, legalább egy autóm, nekik meg semmijük. Mintha én tehetnék róla. Vagy az a csinos, szőke lány a terepjáróban.Esetleg az az idős férfi a Suzukiban. Pedig mi közünk hozzá? És főleg mit tehetünk? Ha adunk egy húszast, attól ő még holnap is itt fog állni. Sőt minél több húszast adunk, annál többen választják a megélhetésnek ezt a módját. És persze választják is, hiszen minden forgalmas kereszteződésnél ott vannak. Mindenhol én segítsek? Meg a terepjárós? A Suzukis? Milyen társadalom az, amelyben minden közlekedési lámpánál útvámot kell fizetni? Akkor is rosszul érzem magam, ha előkotrok a zsebemből valami kis pénzt, akkor is, ha nem. Megoldás nincs. És akkor valaki talán úgy gondolta, hogy mégis van. Egyéni megoldás. Csak egy pisztoly kell hozzá, és eggyel kevesebb lesz a kéregető. Sőt a gyilkosság talán el fogja riasztani a többieket, és a hajléktalanok meg fogják gondolni, vajon megéri-e nekik életveszélyes állást, illetve álldogálást vállalniuk a Moszkva téren. Ha az állam nem tesz semmit, hogy valamilyen hajlékot adjon az otthontalanoknak, munkát a munkanélkülieknek, ha a rendőrség nem viszi el az útból a kéregetőket, akkor jönnek az önkéntesek, akik saját ítéletüket hajtják végre. Mielőtt mondandómat félreértenék, szeretném világossá tenni, hogy nem az állam a gyilkos, nem is a rendőrség. Könnyű azt követelni, hogy az állam adjon lakást azoknak, akiknek nincs, de abban a pillanatban, amikor valamilyen költségvetési csoda folytán megtenné, milliók hördülnének fel, hogy miért azoknak ad, akik nem is dolgoznak, miközben a munkájukat becsülettel elvégzők ugyanúgy rászorulnának az állami segítségre. Munkahelyet teremteni pedig olyannyira nem könnyű és nem egyszerűen állami akarat kérdése, hogy például a nálunk jóval gazdagabb Németország keleti, volt szocialista részében kétszer akkora a munkanélküliség, mint nálunk, holott a mai napig ömlik oda az állami pénz. Szokás szerint tehát igaza is van (kicsit) Torgyán Józsefnek meg nincs is (nagyon), amikor azt mondja, hogy a lakásánál elkövetett merényletért azok felelősek, akik több millió munkahelyet szüntettek meg az országban. Hiszen persze hogy a létbizonytalanságnak szerepe volt a bűnözés terjedésében, ugyanakkor tessék mondani, hogyan lehetett volna életben tartani a versenyképtelen szocialista vállalatokat, amelyeket a szocialista állam is csak húsz-egynéhány milliárd dolláros lélegeztetőberendezéssel tudott működtetni? Fasiszta diktatúráról beszélni meg aztán több a soknál (sőt az érthető sokknál is). Torgyán alaposan túllőtt a célon, miközben merénylője hála istennek nem ért el a célig. Ez a fajta retorika pedig inkább árt, mint használ. Összemossa a diktatúrát a demokráciával, egyfelől azt sejtetve, hogy az államnak még annyi ereje sincs, hogy megőrizze a munkahelyeket, másfelől azt sugallva, hogy velejéig diktatórikus. Holott a bűnügyek megoldásához és a bűnözés visszaszorításához is mindenekelőtt azt kell világosan meghatározni, milyen világban élünk. Nem olyan diktatúrában, ahol sokszor igenis az állam és a rendőrség a gyilkos, és nem is olyan diktatúrában, ahol az állam mindenkiről gondoskodik (egy kicsit) és ahol a rendőrség mindenkire és mindenkit figyel (nagyon), hanem olyan demokráciában, amelyben sem a polgár, sem az állam, sem a rendőrség nem tudja, hogy (már és még) mit csinálhat. Hogy ezek után a Torgyán elleni merényletkísérlet hogyan függ össze a Moszkva téri gyilkossággal? Közvetlenül természetesen sehogy. De abban mindenképpen, hogy ebben az újfajta világban egyesek maguk akarják kezükbe venni - mint a Moszkva téren és a Rózsadombon is - az ítélet meghozatalát és végrehajtását. És mivel az új magyar demokrácia még nem találta meg a maga demokratikus rendjét, hanem ehelyett az új rendetlenség, illetve a régi rend között kóvályog, egyre többen akadnak olyanok, akik élve a szabadsággal, maguk elképzelte rendet vágnak a sűrűben. A megoldás tehát a demokratikus rend megteremtése lenne, és a közvélekedéssel meg a közhangulattal szemben a rendteremtést nem fölülről, hanem alulról kellene kezdeni. A minden kilométerkőnél kéregető hajléktalanokat például igenis el kellene tessékelni az útból, és helyette közmunkaprogramokkal (vagyis állami és önkormányzati pluszpénzzel) kellene valamennyi pénzt a zsebükbe és valamennyi értelmet az életükbe csempészni. Az utca embere mindjárt kevésbé utálná a szerencsétleneket, ha mondjuk azt látná, hogy rendet csinálnak a koszos utcákon. De ugyanígy a rendőrségnek sem csak a gyilkosságokra és merényletekre kellene figyelnie, hanem arra is, hogy kisebb-nagyobb szabálytalanságokkal hogyan sértik meg egyesek a mindennapi élet normáit. Ha Budapest utcáin minden következmény nélkül lehet százhússzal száguldozni, ha nyugodtan lehet tilos helyen a legelképesztőbb pimaszsággal parkolni, ha komolyabb büntetés nélkül meg lehet úszni, hogy az embernél engedély nélküli fegyvert találnak, akkor vérszemet kapnak az óvatosabbak is. Példákat kell statuálni, olyan példákat, amelyeknek a híre gyorsan elterjed és amelyek elrettentő erejűek. És ha a kisebb ügyekben, a mindennapokban helyreáll a rend, a nagyobbakban is könnyebb lesz észrevenni, megtalálni a bűnöst. A Moszkva térit is, meg a rózsadombit is. A pokolgép és a hajléktalan DISNEYLAND A Kriminális egyik márciusi adásában Juszt László bemutatott két rövidke beállítást néhány szavas, szigorúan a tényekre szorítkozó hír kíséretében. A képekről egy riadt kis cigány lány nézett rám. A kis roma csajokra annyira jellemző csillogó fekete angyalszeme tompán, fénytelenül meredt előre, arcocskája fonnyadt volt, hangja színtelen, s anyja, egy meggyötört cigány asszony, ők ketten megmérgezték a pedofil apát, aki kicsi lányát még azután sem hagyta békén, hogy teherbe ejtette. Drákói ítélet született. Az anyát tízévi, a kislányt hatévi börtönnel sújtották, amelyet a bűnözők iránti gáláns elnézéséről hírhedt magyar igazságszolgáltatás másodfokon nyolc évre emelt. A riporter a hír után hangsúlyos szünetet tartott, és nem fűzött hozzá kommentárt. Meg voltam győződve róla, hogy a hírre a következő adásban a műsor visszatér, hogy addig fölháborodott levelek százai érkeznek, tiltakozik a kisebbségi jogok ombudsmanja, a cigányszervezetek, jogászok és az Emberjogi Charta aláírói... Nem történt semmi. Valakinek... talán egy papnak, a szeretet villanása papjának, Isten szolgájának meg kellett volna magyaráznia, hogy a kis cigány lány és az anyja nem mehettek a gádzsók rendőrségére, a pedofil apa erőszakának irtózata elől maguknak kellett védekezniük. Hogy ezért, ha jár is ítélet, mert a gyilkosság az gyilkosság (de van talán elvetemültebb gaztett a gyilkosságnál, például az apáé...) esetleg... mégis... talán inkább fölfüggesztett... Agyamra megy a rasszizmus, az egyre izzóbban lángoló cigánygyűlölet; épp mondom valakinek, józan, dolgos, rokonszenves fiatalasszony, hogy úgy érzem néha, ez már több a soknál, szavamba vág, és képzelje, Ákos, a buszon, érti, ott mindenki előtt beszélget két cigány asszony, azt mondja, te, fölástad már a kertet? Ássa a rossebb, mondja a másik, dolgozzanak a parasztok, mi meg majd megyünk és összeszedjük... és már a torkomra forrt a szó, és arra gondolok, mit szólnak most ehhez cigány barátaim, a Menyhért, Anka, a Kálmán, a Géza vagy Zsigó Jenő, akit nem ismerek annyira, hogy csak úgy keresztnevén szólítsam; most a cigány kulturális módszertani központ kinek dolgoz ki metodikát, az én rokonszenves nem cigány fiatalasszonyomnak, vagy annak a cigányasszonynak, hogy legyen eszed már, te Rozi, hát legalább ne a buszon, a parasztok előtt, hát az a fiatalasszony és az egész családja Pestre jár be dolgozni, az hajnali négykor kel, este hétre, nyolcra ér haza, akkor kezdődik neki a második műszak, a családja ellátása, hát legalább ne provokálj, te őrült, azt akarod, hogy tényleg kinyíljanak?! Nem akarja, persze, csak nem tudja, nem fogja föl a veszélyt, csak ideológiát gyárt a kényszerhelyzetre, csak borsot akar törni a paraszt orra alá... vagy mit tudom én. Nem tudok én már semmit... Mondom a magamét. Hogy gyűlölöm, ha egy zsidó rasszista, magyarázom, persze zsidó társaságban, az a nép, amelyik a világ A szerző írókon a legtöbbet szenvedett a rasszizmustól, az ne felejtse el, hogy negyvennégyben nem csak az ő testvéreit, de a cigányokat is belökték a gázba, csak a cigányokat nem követte meg senki, nekik nem fizet kártérítést senki, róluk megfeledkeztek, pedig ugyanúgy rajta voltak a halállistán, mint te vagy én... Unokanővérem, Izraelből, egy nap azt találja mondani, hogy valami lány (rokon, ismerős - mindegy) férjhez ment egy hivatásos pilótához, aki, igaz ugyan, hogy fekete zsidó, de azért nagyon rendes ember. Bennem megáll az ütő. Mondd, kérdezem, nem emlékeztet téged ez a mondat egy másik, hasonló lejtésű mondatra? Nem emlékezteti. Nem mondtak azelőtt Magyarországon, a deportálásod előtt, ilyet, mondjuk éppen édesapádra, hogy: „zsidó ugyan, de azért nagyon rendes ember”? Aztán ezt a „nagyon rendes embert” gond nélkül megölték. Most leesik nála a tantusz. Nővérkém csípőre teszi a kezét, és a következő szókra fakad: „Hát ha te ismernéd azokat a fekete zsidókat!” Kész. Ki vagyok ütve. Más: Egy dzsesszrajongó barátom, R., aki mellesleg kiváló dzsesszzongorista is, New Yorkban dolgozván azt gondolta, hogy átruccan egy este a Harlembe, egy kis négercsehóba, eredetiben meghallgatni egy igazi fekete dzsesszkombót. És amikor furcsán néztek rá az egyetlen fehérre a csellóban -, így magyarázkodott: Emberek, én európai vagyok, magyar, ráadásul zsidó is, az én őseim soha nem tartottak fekete rabszolgát (ellenkezőleg: ők voltak rabszolgák Egyiptomban), felejtsünk el minden ostoba faji előítéletet, hisz én is imádom a dzsesszt, úgy, mint ti, összeköt minket a zene, szeretnélek meghallgatni benneteket, és ha akarjátok, muzsikáljunk együtt! (A helyében szólni szóra ezt mondtam volna én is.) Csönd lett. Majd feleltek a feketék: Rohadj meg, te meszes képű európai magyar, ha zsidó vagy, annál rosszabb (miért? - ez már sose fog kiderülni), húzd el innen a beledet, mielőtt valaki a hátadba nem vág egy kést, és minket nem köt össze semmiféle zene, mert a dzsessz a mi zenénk, és ha ellopod tőlünk, jaj neked!, és amikor R. J. fölhúzta a nyúlcipőt és futásnak eredt (mint tettem volna a helyében magam is), valaki fölrántotta még az ajtót, és utána ordított a Harlem éjszakájába: ...ÉS JEGYEZD MEG MAGADNAK, HOGY AZ ISTEN IS FEKETE!!! Ettől még persze szeretjük a feketéket (R. J., én és valamennyi dzsesszrajongó), de ez nem esett jól nekünk, igaz, mi tudjuk, hogy nem ők kezdték, de más vajon tudja-e? És ha nem is ők kezdték... hát sose lesz vége?! Néha azt érzem, a magyarok 94 százaléka szeretné a cigányokat szögesdrót mögött látni karanténban vagy rezervátumban (ha nem éppen koncentrációs táborokban), és azért csak 94 százalék, mert a fönnmaradó hat százalék cigány. Azoknak a magyaroknak a száma, akik nem rasszisták, százalékban ki sem fejezhető. Erre a 94 százalékra politikai pártot, választási győzelmet, hatalomváltást lehetne alapozni. Azért a magyar választópolgár lenne bölcsebb, ha tudná, hogy a cigányok kiiktatásával a magyar világból azért még nem lenne megoldva minden problémánk, meg aztán nem biztos, hogy az Egyesült Európa szeretne-e minket úgy, „cigánymentes övezetként”... Rendőrségi forrásból tudom, hogy az élet elleni bűnesetek tettesei között a cigányok aránya kisebb, mint a nem cigányoké. A vagyon elleni bűnesetek tettesei között, hát igen, ott a cigányság aránya nagyobb (de nem mint a szegényeké! A romák 10 százaléka mellett a nem roma szegények 13 százalékkal büszkélkedhetnek - míg az országos átlag 5 százalék). A cigány tehát tiszteli az életet, de nem tiszteli a magántulajdont. És a Kádár-rendszerben nem tanulta meg a magyarság alapmorálját, hogy a közösből lopni erény, de meglopni a másik embert, aki ugyanúgy gürizik mint te (vagy ugyanúgy lopta össze a közösből, mint te), az nemcsak bűn, de alávaló szemétség, jellemtelenség, galádság! Csakhogy azóta nálunk is megváltozott ám a morál! Például az autót (hogy egyébről ne szóljak), amit a másik ember éppúgy az élet munkájával gürizett össze, mint te, azt lelkiismeret-furdalás nélkül lopják (szervezetten is), és a legkevésbé sem a cigányok. Fehérek, magyarok. Sőt kiváló szakmunkások! Szerelők, lakatosok, fényezők! A magyar rassz genetikailag autótolvaj? Az benne van a magyar génekben, de a krumplilopás, a tyúklopás az nincs? Az csak a cigány rassz génjeiben található?! És az olajmaffia, a milliomosmilliárdos sikkasztások, adócsalás, szélhámosság, a korrupció (szintén milliárdos nagyságrendben olykor), az a fehér ember génjeibe van belekódolva?! És a kábítószer- és a fegyverkereskedelem? És a szerencsejátékok és a prostitúcióbiznisz? Az miért nincs belekódolva a cigányok génjeibe? Ott miért csak a fehér rassz dominál? Doktor urak, genetikusok, Czeizel doktor úr, tessék hozzászólni! önt szeretik, megbíznak önben, önre hallgat a nép, tessék egyszer előadni a televízióban, hogy miképpen van ez. Bűnöző-e genetikailag a cigány? Lehetséges-e, hogy egy etnikum (ha nem szégyelli, mondja, hogy rossz - mit bánom én!) génjeibe bele legyen kódolva a deviancia, az, hogy nem bír beilleszkedni a mai európai társadalomba? Van-e olyan, hogy egy nép genetikailag fölösleges? És hogy ne csak huhogjak, hogy valami utat is mutassak (állítólag ez lenne az értelmiségi dolga): cigány testvéreim! Miért nem csináltok cigányiskolát cigány tanítókkal, tanárokkal? Miért nem hiszitek, hogy az a roma csávó meg csaj, akit arra kiképzett roma nevelők tanítottak meg nyolc éven keresztül arra, hogy ő semmivel sem alábbvaló, mint a fehér, kevésbé lesz sebezhető, versenyképesebb lesz tizennégy évesen annál a purdénál, akit már hat-hét-nyolc éves korában kilöktek a magyar normál tanmenetből azzal, hogy alkalmatlan, a fejlődésben visszamaradt (jó, ha nem debil)? Ha a magyaroknak magyar iskola, magyar egyetem kell Romániában, miért gondoljátok, hogy a cigányoknak Magyarországon nem kell cigányiskola? Azon nem változtat semmiféle közös oktatás ma már, hogy a magyar a romát romának nézi, és nem magyarnak! És ha annak nézi, baj? Nézze csak romának, ha egyszer roma, az lenne a cél, hogy akárminek nézi, NE NÉZZE LE! / Kertész Ákos Genetikai magyarázatra várva „Lehetséges-e, hogy egy etnikum (ha nem szégyelli, mondja, hogy rossz - mit bánom én!) génjeibe bele legyen kódolva a deviancia, az, hogy nem bír beilleszkedni a mai európai társadalomba? Van-e olyan, hogy egy nép genetikailag fölösleges?” Együtt egész a világ A rasszizmus elleni küzdelem világnapja karantiborrajza A bomba fénye A rózsadombi ikerház jobb oldalán hétfőn késő este felrobbantott bomba fénye sok mindent megvilágított a hazai pártpolitikában. Kivéve persze a helyszínről elmenekült tettest vagy tetteseket, minek következtében most majd egy ideig - sőt az is lehet, hogy az idők (vagy legalábbis érdeklődésünk) végezetéig - fantáziánkat szabadon szárnyaltatva lehet a merényletkísérlet indítékairól elmélkedni. Az ikerház bal oldali frontjának egyik lakója máris tudni véli, hogy a mindannyiunk őszinte örömére emberéletet nem követelő, személyi sérülést nem okozó detonáció klasszikus terrorcselekedet volt. Kiszemelt áldozata pedig ő maga, vagyis az a politikus, akinek pártja, úgymond, toronymagasan esélyes a közelgő választások megnyerésére. Pontosabban arra, hogy megrendítő csapást mérjen a jelenlegi kormánykoalícióra. Még pontosabban - hiszen a baloldali lakó kedden az Aktuális című tévéműsorban Betlen Jánosnak árnyaltan emígy fogalmazta -: a nemzetrablókra. Célpont mivoltára az is bizonyíték - fejtegette neki -, hogy pár nappal korábban valaki ugyancsak robbanóanyagot tartalmazó csomagot akasztott pártja székházának bejárati kilincsére, amit azonban az épület portása, isteni sugallatra, még idejekorán felfedezett. Ráadásul szerencsés honfitársunk már azt is sejti, kik a tettesek. Illetve több is ez mint sejtés. Szinte már tudás. Bár egyelőre nem tartja feladatának megnevezni őket, de azért határozott elképzelése van róluk. És a gyanúsítottak köre, ugye, korlátozott. Állítása szerint egyesek - nem akarván feladni hatalmi pozícióikat - nem látnak más lehetőséget politikai jövőjük biztosítására, mint a parlamenti demokrácia elleni nyílt támadást, a fasisztoid terrort. Merthogy ezeknek - sugallja az úr - amennyiben a hatalom a tét, semmi se drága, ezek nem képesek gentleman módjára veszíteni, ergo a bomba azt jelenti, hogy színre lépett az eddig sötétben bujkáló politikai maffia - adott esetben per definitionem az állami terrorizmus. Nem vitás, kétségkívül és szembeszökően érdek-)es gondolatmenet ez, olyannyira, hogy nem is tartom szükségesnek ellentmondásait emlegetni. Legyen szabad azonban annyit megjegyezni, hogy a bomba fénye - akarva? nem akarva? - a szóban forgó urat is jócskán megvilágította. S az a figura, akit a mostani „ábra” mutat, igencsak régi ismerős. Csöppet sem hasonlít nagy önfegyelemmel alakított utolsó önmagára, a szélről a centrumba komolyodott nemzeti politikusra, aki új imázsa segítségével remélne az áhított kormányrúdon fogást keresni. Sokkal inkább arra a harsány mutatványosra emlékeztet, aki nem is olyan régen még mérges gömböcként szittya szitkokat lövellt a puha testű liberálisokra, hogy a bolsevikokra szórt üzemszerű dörgedelmeiről már ne is beszéljünk. A sajnálatos tény tehát most megint a radikális nemzetmentőre esik, és ez nem véletlen. Nem véletlen, ám ettől még hiba. (Májusban ki is derül majd, mekkora.) S talán az említett visszarendeződés okozza, hogy rajta kívül legszókimondóbban a radikális nemzetiek két másik pártjának vezetője kommentálta a merénykísérletet. Ők persze egészen más, mondhatni merőben ellentétes megfontolásból. A bibliai hangzású politikai alakulat elnök asszonya egyenesen hajdani pártjának kétes figuráit látja a háttérben mozogni, s mi tagadás, ez is érdek-)es, ámbár korántsem teljesen légből kapott feltételezés. (Végtére is az illető párt belviszonyait, ha valaki, ő aztán ismeri.) Még tovább ment a politika sötét bugyrainak emlegetésében a MIÉP elnöke, amikor részvéttel és együttérzéssel, ám egyúttal „politikai hahotával” fogadta a szerencsés kimenetelű akció hírét. Neki az Endrődi utcai esetről azon nyomban a Reichstag felgyújtása jutott eszébe, mint mondja, pusztán csak azért, mert az ügy kapcsán nem mulasztotta el a „kinek használ?” klasszikus kérdését feltenni. Tekintsünk el attól, hogy a Reichstag ezúttal pontatlan hasonlat, hiszen az egykori gyújtogatót, az elmegyenge Van der Lubbét - a már hatalmon lévő - nácik arra használták fel, hogy tettéből ürügyet kreáljanak a kommunistákkal való leszámolásra. Ettől a döccenőtől a „cui prodest?”-et ugyan még nem kell sutba vágni, de a szóban forgó történetben - akár elfogadjuk, akár elutasítjuk a feltételezést - egész más a helyzet. (Persze megszokhattuk már, hogy a magyar belpolitikában röpködnek a suta metaforák, s nem számít ha egy hasonlat sánta, az a fő, hogy durran.) Ennél azonban jóval fontosabb, hogy a fenti nyilatkozatokkal egyértelművé vált a radikális nemzeti jobboldal kibékíthetetlen belviszálya. A választásokhoz közeledve a három dudásnak már olyan szűk a csárda, hogy élethalálkérdés a vetélytárs lejáratása. Szavazókat ugyanis jobbára csak egymás táborából remélhetnek, mert semmi jel arra, hogy választópolgárok sokasága radikalizálódna. (Akik meg a rendszerváltás - egyébként a többi párt által elhanyagolt vagy ügyetlenül megszólított - veszteseiként mégis valamely nemzetmentő politikus közönségévé szegődnek, nos, ők sem annyira reális politikai kiutat keresnek, mint inkább pillanatnyi audiovizuális kielégülést.) Innen a két nyilatkozó félelme attól, hogy a bomba keltette hullámok erejét meglovagolva a harmadik esetleg behozhatatlan előnyökhöz juthat; innen a nyilatkozatok vehemenciája. S ezért nem túlzás azt állítani, hogy a bomba fényénél, sok egyéb mellett, a napnál is világosabb lett a nemzeti radikálisok (tragi)komédiája. GALLÓ BÉLA