Magyar Hírlap, 1998. április (31. évfolyam, 89-101. szám)
1998-04-30 / 101. szám
1998. ÁPRILIS 30., CSÜTÖRTÖK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 A második kör jobboldali érzelmű művészek, diplomaták és más nagy tekintélyű férfiak lankadatlanul teszik a dolgukat. Az ugyan nem egészen világos, ki melyik ellenzéki párt érdekében cselekszik, annyi azonban bizonyos, hogy az MSZP-SZDSZ-koalíció leváltásának szent szándékától áthatottan munkálkodnak. Arról nemrégiben lemondtak, hogy a választások első köre előtt hozzanak tető alá valami nagyszabású jobbközép összefogást, ám május 10-e után még bármire jó lehet egy ötpárti egyetértés. A kérdés alighanem az, hogy az informálisnak titulált randevúk kinek az imaginárius malmára hajtják a vizet. A korábban toronymagas esélyesnek tartott MSZP nyakán lihegő Fidesznek - ha az előrejelzések egy részének megfelelően valóban jól szerepelnek az első etapban - voltaképpen kedvezhet a lemaradottak visszalépése, illetve támogatása a második nekifutás előtt, mégis a kisebbek erőltetik az ügyet. A magyar polgáriak meg lépten-nyomon azt ismételgetik, hogy értelmetlen bármifajta összedolgozás, hiszen a legtöbb körzetben amúgy is az ő jelöltjük végez a legjobb ellenzéki pozícióban, tehát majd a többieknek kellene visszalépniük. Ha ez igen egyszerű, miért a fenti mondatból kiolvasható tiltakozás? Az ok érthető: bővülő szavazótáborok jelentékeny hányada a FKGP-val történő közösködés hírének hallatán riadtan-bosszúsan vonná össze szemöldökét. (Nem véletlen, hogy a jelenlegi koalíció negatív kampánya a Torgyán-Orbán-kormány szókapcsolat mechanikus ismételgetésére épül.) Amit egy kisgazda visszalépése nyomán a Fidesz nyerhet, mérsékeltebb hívei elpártolása révén el is veszítheti. Mindazonáltal helyi szinten itt-ott elképzelhető az átjárás, de mint a Fidesz-MDF-MIÉP-KDNP-összekapaszkodást célzó ceglédi megállapodás bizonyítja - az országos vezetők villámgyorsan érvénytelennek nyilvánították a papirost -, legfeljebb és kizárólag május 10-e után. A Fideszt két fejlemény menthetné meg külső és belső jóakaróitól. Az egyik: ha az MDF-fel párban abszolút többséget szerezne. A másik: ha a balközép koalíció vagy az egy szál MSZP tenné ugyanazt. E két eshetőség inkább vagy kevésbé kézenfekvő voltáról megoszlanak a vélemények. GAZDA ALBERT Vagyon- és törvényhiány követtünk el hibákat a vagyongazdálkodás során, de nem szegtünk törvényeket, különben már rég bilincsben ülnénk - jegyezte meg egy sajtóbeszélgetésen az egészségbiztosító egykori alelnöke. Az a vicc, hogy ez nem vicc. Az Állami Számvevőszék több mint hatvan oldalon elemzi az egészségbiztosító tavalyi vagyongazdálkodását, mégpedig egyetlen pozitív jelző nélkül. A számvevők mégsem szorgalmaznak további vizsgálatokat, nem erőltetik, hogy előkeressék a tízmilliókba kerülő hibás döntések személyi felelőseit. Rendőrért sem kiáltanak - igaz, nincs is miért, mivel nincs törvény, amibe az esetleges felelősök ténykedése beleütközne. A most leköszönő parlament kistafírozta a tb-önkormányzatokat 65 milliárd forintnyi vagyonnal. Ám nem hozott törvényt arról, hogy azt mire használhatják, s főképpen mire nem. Ehelyett évről évre 10 milliárdos vagyonértékesítésre kötelezik a tb-alapokat, hogy mérsékeljék a tb hiányát. Ha pedig elfogy a tb-vagyon akkor, vélhette a kormány, annál jobb lesz, hiszen eggyel kevesebb lesz a gond. De kapóra jött a szabályozatlanság a menetrend szerinti Postabanktőkeemelések alkalmából is. A kormány - az érdekek pillanatnyi állásától függően - hol azt kérte a tb-től, hogy szálljon be, hol meg azt, hogy ne szálljon be a tőkeemelésbe. A tb-vezetőket a meg sem hozott vagyontörvény nem tartotta vissza attól, hogy eleget tegyenek a mindenkori kérésnek. Ráadásul a múlt év botrányokat kavaró vagyongazdálkodóinak szeme előtt Sándor László példája lebeghetett. A korábbi elnök ugyanis lojalitása jutalmául a szocialista pártlista előkelő helyével vigasztalódhatott. A megoldás józan paraszti ésszel kikövetkeztethető: amennyiben komolyan gondolják a mindenkori kormánypártok a felelős vagyongazdálkodást, akkor le kell fektetni ennek egyértelmű szabályait. Addig még tart Aligán a horgászszezon. PAPP ZSOLT Valami baj lehet velem: kezdem érezni magam körül a világot. Itt ez a számoszlop előttem, az egyik kerületi önkormányzat számvetése tavaly végzett munkájáról. A népmozgalmi adatokból kiderül, hogy többen haltak meg, mint amennyien születtek, kevesebb gyermeket írattak be az iskolába, mint egy évvel korábban. Kevesebb az idős ember is, ugyanakkor többen szorulnak rendszeres segélyezésre, és sokan panaszolják, hogy az öregek napközijében, ahol meleg ebédet osztanak, két-három dekánál nem nagyobb a húsadag. Ilyen és hasonló kontrasztok válnak mindinkább jellemzővé a helyzetre. Pedig ez még egy jobb módú kerület. Alighanem jobb az önkormányzata is, mivel büszkén jelenti ki és bizonyítja: náluk mindenkit segítenek, aki rászorul. Töprengek magamban tovább: ugyanitt nem szűnő, helyenként növekvő gond, hogy a társasházakban, ahol pedig nem igazán szegények élnek, nem tudnak mit kezdeni a közös költség befizetésével elmaradókkal. Vagy olyanokkal - itt már vállalkozókról van szó -, akik jogtalan területfelhasználás címén halmoznak fel néha több tízmilliós adósságokat, és hiába a bírósági ítélet, megtámadják, fellebbeznek a végtelenségig. Közben évek telnek el, és a végkifejlet még mindig sehol. Az ilyen cselekvőképtelenség más területeken is szembetűnő. Végül minden zokszó és ökölrázás „fölfelé” irányul. Azért van ez - hallani egyre többször -, mert mindig az állam akar jól járni, többet vesz el, mint amennyit polgárai teljesítőképessége elbír. Rossz az elosztás, a terheké és a javaké egyaránt, ennek jele az is, hogy az adópolitikát annyi támadás éri, sőt ebben a hónapban már előfordult az is, hogy milliárdos nagyságrendben az adózók győztek. Áprilisi levél A jellemző azonban távolról sem ez. Inkább úgy tűnik, a többség számára a kapitalizmus építése épp olyan nehéz, mint annak idején a szocializmusé volt, vagy nehezebb. Áldozatokkal jár - hallottuk akkor és halljuk most. Igaz, most legalább bocsánatot kérnek tőlünk néha. Köszönjük szépen. A lényeg azonban nem változott, s ez is adatokkal bizonyítható. Ezekben a hetekben gyakran elhangzik beszédekben, olvasható újságokban, hogy a magyar lakosság egyharmada tartozik a szegények kategóriájába. Nagyjából hárommillióan. A húszas évek vége felé, a nagy munkásmozgalmi perek idején egy illusztris szónok a bíróság előtt Magyarországot a hárommillió koldus országának nevezte. Ez ugyan mást jelentett akkor és megint mást jelenleg, de ki ne érezné koldusszegénynek magát, aki nem tudja kifizetni vagy megkoplalni kénytelen a villanyszámlát? Annyi más közt ezt nem értem én. Összezavarodtak bennem a dolgok. Hát mindig az a hárommillió, hiába múltak az évtizedek? Annak a hárommilliónak a fia, lánya, unokája? Akiknek annyiszor bocsánatot kellett, kell kérniük azért, hogy élnek. Ezt magyarázzák meg nekem a mindig mindent megmagyarázó szakemberek. Az kevés, hogy statisztika már mindenről van, hümmöghetünk fölötte. Amúgy a csöndesebb hétköznapokon megvagyok én a magam békés valóságában. Szelíden konstatálom: megint kevesebb a kolbászkarika a lencsefőzelék-konzervben, és annyi vizet öntöttek hozzá, hogy levesnek is híg, ugyanakkor megint emeltek az árán. Érzékelhető áremelkedési hullámot élünk át az idei áprilisban is. A társasházi közgyűlésünkön a fő napirend megint, mint tavaly, az volt, hogy mennyivel lehet emelni a közös költséget. Egy anyuka minap a kisboltban mindnyájunknak elmondta: - Szeptemberben megy elsőbe a nagyobbik fiam, és azt mondta a tanító néni, kábé harmincezerbe kerül a beiskolázás - nevetett, de az úgy hangzott, mintha sírna. Mert vagyok ennyire érzékeny az ilyen és hasonló megnyilvánulásokra? Könnyű kitalálni. A kampány! A választási! Mennyi mindent fölkavar megint. Itt-ott azt hallom, nagy a közöny. Nem igaz. Elkapott beszédfoszlányokban, boltban, piacon pártok nevei hangzanak el. Legtöbbjükre a válasz: legyintés. Hogy ez meg az ezt meg azt ígérte, ígérni a legkönnyebb. Vádak, szitok, átok a másikra, ami ráfér. Egyre gyakrabban és többen beszélnek holmi kampányfogásokról, ez még a legszalonképesebb kifejezés, amire cáfolat is érkezik azonnal. Mi pedig különösen érzékenyek vagyunk mindenre, mint a nyitott seb. Fölkapjuk a fejünket, néha forr bennünk az indulat, magunkra is haragszunk, miért csak magunkban mondjuk el, amit hangosan kellene. Talán mert nem vagyunk biztosak benne, hogy az igazat mondanánk. Nem ismerjük ki magunkat a világban. Csak azt tudjuk, hogy ideje lenne talpra ugrani. Igen, de ki mellett, ki ellen? Kínzó ez a döntési kényszer. Bár most tulajdonképpen szerencsés helyzetben vagyok, holnapután lesz az ötvenéves érettségi találkozónk. Megbeszélhetjük a dolgokat, magunk közt leszünk. Fogad bennünket a mostani igazgató, az értesítés szerint koszorúzás is lesz, bár nem tudom, mit koszorúzunk. Talán az életünket. Ennyi nekünk is kijár. KOVÁCS IMRE Török Katalin A szakszervezeti mozgalom ördögi köre „Egy fokkal védettebbnek érzem magam, hogy beléptem a szakszervezetbe” - mondja egy multinacionális cégnél dolgozó kvalifikált munkás saját érdekvédelmi tagságáról. (Az említett szakszervezet nemrégiben sikeres bérharcot folytatott.) „Szakszervezet? Nem is tudom, melyikhez tartoznék, ha tag lennék. Már avval is elégedett lennék, ha a fél éve elmaradt túlórákat kifizetnék” - állítja egy vidéki szociális otthon nővére. Amikor pedig egy huszonkét éves fiatal asztalost faggatok arról, gondolt-e valaha is érdekvédelmi tagságra, a szemembe nevet. Az értelmes fiatalembernek a szakmunkás-bizonyítvány megszerzése óta három tucatnál is több munkahelye volt. Ha ugyanis sajátos módszereivel például megfenyegeti a mestert, hogy följelenti a tűzvédelmi előírások megszegése miatt - nem tudja elérni a béremelést, vagy azt, hogy legalább jövedelmének egy részére munkaszerződést kössenek vele, odébbáll. De a megkérdezett szakszervezeti tagok egy része is úgy vélekedik, hogy nem tudja igazán megindokolni, miért fizeti a tagdíjat, merthogy az érdekvédelmi szervezetek vajmi kevés eredményt értek el az utóbbi időkben. (Persze akadnak azért üdítő kivételek is - jól működő helyi szervezetek ahol a tagság elégedett.) Így néz ki a magyar szakszervezeti mozgalom alulnézetből. Márpedig ha van mozgalom, amely elsősorban ebből a szemszögből érdekes, akkor az érdekvédelem az. Hiszen egy pártnak nem föltétlenül fontos, hogy óriási tagsága legyen - a magyar pártok többsége választási párt, és a kisebbekre éppen az jellemző, hogy taglétszámuk csaknem megegyezik szavazóik számával. A szakszervezetek azonban vagyonuk hasznosításából és a tagdíjból élnek, ezért (is) elengedhetetlenül fontos, hogy minél több tagjuk legyen. Ugyanilyen lényeges, hogy egyegy bértárgyalásnál a szemben álló fél — legyen az a helyi munkáltató vagy országos szinten éppen a kormány - érezze: mozgósítható, jól szervezett tömeggel áll szemben. Különben léggömbként száll el és pukkad ki a sztrájkfenyegetés. Sajnos, Magyarországon nem beszélhetünk egységes, egymás mellett kiálló, jól szervezett, méltánylandó cél érdekében akár sztrájkra is megszervezhető szakszervezeti tagságról. Ennek ugyan ellentmondani látszik (de csak látszik!) az idei esztendő elején lezajlott sztrájkfenyegetési hullám és az ország egyes pontjain időnként fellángoló, de hamar megszűnő néhány munkabeszüntetés. Van ugyan néhány stratégiai ágazat, (főként a közszolgáltatóknál), ahol valóban komolyan kell venni a sztrájkfenyegetést - a vasútra, a villamosenergia-iparra gondolok -, hiszen az ő leállásuk csakugyan komoly károkat okozhat, s ezek az ágazatok „kitermelték” a kor elvárásainak megfelelő érdekvédelmi vezetőket is. Ez azonban Magyarországon ma kivételnek számít. Az erős érdekvédelem ugyanis nem alapulhat máson, mint jogaival tisztában lévő, félni nem félő, nem kiszolgáltatott, a munkaerőpiacon konvertálható és értékes tudással rendelkező tagságon. Egy ilyen tagság előbbutóbb megtalálja a helyi közösségben azt az embert, aki tisztakezű, és alkalmas érdekei képviseletére. Ám ilyen tagság hazánkban egyelőre még nemigen található. Igen erősek ugyanis az ellene ható tényezők: a munkanélküliség meg a csak egyvalamihez értő munkavállaló félelme munkahelye elveszítésétől. És persze az sem mellékes, hol működik az érintett cég. Ha a környéken nincs más munkahely, ha a munka sajátossága miatt az emberek nem lehetnek egyéni vállalkozók (a pék, ha elég pénze van, saját sütödét nyithat, de mihez kezdjen mondjuk egy dohánygyári munkás), akkor még a legértelmesebb, legjobban képzett dolgozó sem kockáztatja meg, hogy részt vegyen egy sztrájkban. Mert bár törvényeink biztosítják a szakszervezeti tagság jogait, védik vezetőiket, és elvileg senkit nem lehet kirúgni azért, mert sztrájkolt, azért valamennyien jól tudjuk: a munkáltató könnyen - akár törvényes ürüggyel is - megszabadulhat a kényelmetlenné vált munkavállalótól. Az emberek pontosan tudják azt is, hogy amennyiben van elegendő pénzük ügyvédre és képesek évekig pereskedni, akár nyerhetnek is. De miből éljenek addig? A magyar munkavállaló - ellentétben uniós országbeli társaival - nemigen tud annyi pénzt tartalékolni, hogy az életében esetleg többször előforduló, rövidebb-hosszabb ideig tartó munkanélküli-periódust súlyosabb károsodás nélkül átvészelje családjával. Fölösleges tehát megalkuvó, hataloméhes és a politikai pártok felé kacsingató szakszervezeti vezetőkről beszélni (noha léteznek ilyenek is). A jogaikat felismerő és a fenti szempontok miatt már nem kiszolgáltatott munkavállalók ugyanis igen gyorsan kiválasztják azt az érdekvédelmi vezetőt, aki tisztességesen képviseli őket és eredményesen lép fel a közös célokért. Ez a vezető lehet vadonatúj ember - a szakszervezeti mozgalomban ilyenre is jócskán akad példa - és lehet akár húszéves érdekvédelmi múlttal rendelkező, a kor kihívásait érte valaki. Ez a folyamat azonban lassan halad, nagyjából gazdasági teljesítőképességünket követi. Mindez nemcsak a versenyszférára vonatkozik, hanem a közalkalmazotti területre is. Lényegesen kevésbé, de itt is csökkent azért a munkahelyek száma, s ezzel párhuzamosan nőtt a félelem. Ha keserű igazság is, de be kell látnunk: a közalkalmazottak több évtizedes iszonyatos alulfizetettsége a kontraszelekciónak kedvez. A pályáról a jobbak, a jól eladható tudással rendelkezők már eltávoztak (megint csak tisztelet a kivételnek). S mit várunk a gyakran kényszerből ott maradottaktól? A sajtóban az érdekvédelem helyzetéről mindezek ellenére évek óta folyik egy sajátságos - politikai szempontoktól sem mentes - olykor vad érzelmeket mutató álvita. Bár nem túlságosan örvendetes, de szerintem egyáltalán nem baj, hogy idén május elsején ismét (és persze a politika miatt) nem tudnak közösen ünnepelni a szakszervezeti konföderációk a Ligetben. Csak megjegyzem: azért az haladás, hogy a hat konföderáció a rendszerváltás óta először valószínűleg egy ligetben, de nem egy sátorban ünnepli majd a szolidaritás nemzetközi napját. A szakszervezeti pluralizmus kezdetén több konföderáció amolyan látványos „ellen május elsejét” rendezett a Népligetben. (Mára ez a rendezvény egyszerűen elhalt.) Nem az a fontos, hogy az MSZOSZ évek óta a szocialistákkal köt együttműködési megállapodást, hiszen a Munkástanácsok szakszervezet sem titkolja, hogy az ellenzék győzelmében érdekelt, és elnökük valaha az MDF soraiban volt képviselő. A Liga pedig működésének kezdeti szakaszában a szabad demokratákkal nőtt össze. (Mára ez megszűnt, korábbi vezetői az SZDSZ, illetve újabban a Fidesz jelöltjei és politikusai, de többségük már elhagyta az érdekvédelmet.) Hangsúlyozom: mindez egyáltalán nem baj. Ülhet akárhány szakszervezeti indíttatású képviselő a T. Ház padsoraiban, a lényeg az, mit tud a tagság kicsikarni tőlük. Eltűri-e azt, hogy közülük egyesek évekig néma leventeként koptassák a nagy múltú épület bársonyszékeit, vagy tényleg megköveteli, hogy a munkavállalók számára előnyösebb törvényekért lobbyzzanak. Igaz, alig ismerek olyan érdekvédelmi tömörülést, amelyik olyan infrastruktúrával bír, mellyel akár egy fél nap alatt megkérdezheti az ország több ezer településén lévő tagságát egy-egy fontos bértárgyalás közben. Persze az ilyen infrastruktúra nem olcsó, sok pénz, vagyis több tagdíj, több tag kell hozzá. Azaz működik az ördögi kör logikája, s a változásokra még várni kell. Nem megy máról holnapra. „Odalent” mindez csak most kezdődik. „Odafent” pedig, vagyis a konföderációk csúcsain, szintén nagy változások készülődnek. Gyanítom, hogy a következő május elsején már biztosan nem hat, hanem csak öt, netán négy konföderáció vesz részt az ünnepen. A rendszerváltás óta eltelt csaknem tíz év. Azonban a munkavállalók csak akkor fognak tömegesen belépni a szakszervezetekbe (az átlagos szervezettség ma 30-50 százalékos a verseny-, illetve a közalkalmazotti szférában), ha úgy látják, megéri. Ekkor lesznek az érdekvédelmi szervezetek tényleg ütőképesek. Az ördögi kör azonban csak úgy szűnhet meg, ha a változások lentről, az egyénektől indulnak el. „Bár nem túlságosan örvendetes, de szerintem egyáltalán nem baj, hogy idén május elsején ismét (és persze a politika miatt) nem tudnak közösen ünnepelni a szakszervezeti konföderációk a Ligetben. Csak megjegyzem: azért az haladás, hogy a hat konföderáció a rendszerváltás óta először valószínűleg egy ligetben, de nem egy sátorban ünnepli majd a szolidaritás nemzetközi napját.” Amikor kezembe adták a vékony iratköteget, elfogott az idegesség. Régen sejtettem, hogy a III/III-asok annak idején rólam is „gyűjtöttek”. Másfél éve értesítettek, hogy van anyag. És most, lám, elolvashatom. A dossziémat is lefotózták, láthatom hát jobbra személyi, balra a „terhelő” adatokat. És a dátum: 1974. A felsorolásban még külföldi, „testvéri ÁB-hatóságok” jelentése is van. Ahol az ÁB bizony az „állambiztonságit” jelentette. Miszerint 1966-tól folyamatosan nyugati kapcsolatokat ápoltam, könyveimet Nyugaton adtam ki (sajnos nem volt igaz), és 1971-ben „olasz kapcsolatai révén Olaszországba akart disszidálni”, amit az éber „hatóságok megakadályoztak”. Ez igaz volt. Magyarországi dossziémat 1974- ben, még első regényem megjelenése előtt nyitották. „Ellenséges hangnemben támadja tájékoztatáspolitikánkat” stb. Hosszan sorolják tetteimet. Végül is csak 1989 végén, a rendszerváltozás után jegyezték a sajátos jellemzés végére: „Társadalmi veszélyessége megszűnt”. A jelentéseket olvasva az ember mintha kívülről nézné az eseményeket. Kevés ilyen maradt fenn; többéves „lyukak” tátonganak a jelentések között. Nyilván sok hiányzik, ezt a mostani hivatal munkatársai is hangsúlyozzák. Ám én ezekből is megismerek egy másik Nemere Istvánt. Azt, akinek immár hivatalos papírja is van arról, hogy egész felnőtt életében „ok” (pártonkívüli), és Spiclim, hol vagy? a kommunista rendszer ellensége volt. Sok pályatársam és ismerősöm akkoriban párttagként maga is tégla volt a falban, nem is titkolták. Mára mind ellenállók lettek, visszamenőleg persze. Számos jelentés van a dossziéban. A C kategóriájú, N-M-R-/0307-804-6-is jelzésű aktacsomóban ismétlődnek a fordulatok: „N. I. azt mondta a lengyelországi helyzetről”, vagy „Szerinte a kormány hibát követett el”. Talán nem csoda - a III/III-as elvtársak oldaláról nézve - hogy 1984. december 14-én a lakóhely szerinti illetékes osztály szép magyarsággal azt írja a budapesti központnak: „N. I. korábbi kompromittáltsága és ellenséges megnyilvánulásai alapján külön nyilvántartásba sorolására és szorosabb ellenőrzésére az intézkedést folyamatba tettük”. A számokkal is bőven díszített telexből még az is kiderül, hogy ezt aznap 13 óra 35 perckor küldték el Budapestre. Csak egyre nem derül fény: kik voltak az engem szondázó ügynökök? Akikkel bizalmas dolgaimról és politikáról beszéltem, akiket a barátaimnak hittem? És vajon ki lehetett az a spicli, aki 1985. július 27- én nálam járt? Előttem a központ jelentése: „Kapcsolatunk e napon látogatást tett N. I. író-műfordító esztergomi házában. N. I. elmondta neki, hogy...” Kedves spiclim, nem tudom, ki vagy! Szerencsédre nem követtem néhány pályatársam példáját, nem vezettem naplót sem 1985-ben, sem később. Ma már kideríthetetlen, ki voltál (ki vagy)? A „szoros ellenőrzés” egyik láncszeme lehettél. Július volt, hát biztosan a teraszon ültünk és a Dunát néztük. Békésen beszélgettünk. Barátian. Az írástudók mafla bizalmával beszéltem neked politikáról, nézeteimről. Hisz ha bejáratos voltál hozzám - hittem - megérdemled az őszinte szavakat. Nem tudom hát, ki vagy. Túl sok barátom volt akkoriban. Ma már igencsak megritkultak, és ma sem vezetek naplót. Mi, akik negyvenöt éven át „abban a rendszerben” éltünk-féltünk, már óvatosabbak vagyunk. Csak én nem voltam az. Spiclim, spiclim, mondd meg nékem: mit kaptál értem? Milyen minifejpénzt adtak akkoriban egy ilyen szondázó beszélgetésért? Vagy lelkes önkéntes voltál? Ne félj, nem kérdeztem komolyan. Nem ismerlek, és már nem is akarlak megismerni. Csak egy baj van, az is bennem. Attól tartok, semmi sem változott. Valahol most is van egy Hivatal, és a hozzád hasonló „kapcsolatok” bármikor átléphetik házam küszöbét. És én majd tán csak újabb évtizedek múlva, egy másik, tán ennél is vastagabb dossziéból tudom meg, miket is műveltem azokban a fránya kilencvenes években. NEMERE ISTVÁN Félfordulatok Több kulcsfontosságú tisztjét nem áldozta fel Borisz Jelcin. Az energiaügyek miniszteréből kormányfő lett, megmaradt a helyén a pénzügyi tárca főnöke, a hadsereg átalakításáért felelős miniszter, és a külügyek élén sincs személyi változás. Jevgenyij Primakov mozdíthatatlan. Vélhetnénk, Jelcin külpolitikai folyamatosságot óhajt. De ez a szándék viszonylagos. A másfél éve történt külügyminiszter-váltás ugyanis kilencvenfokos fordulatot jelentett az orosz diplomáciában. Primakov hivatalba lépését nyugati elemzők a merevedés kezdeteként értékelték, és némelyek az új minisztert hajlamosak voltak keményvonalasnak vagy héjának bélyegezni. Emlékeztettek arra is, hogy Primakov Gromiko háttérstábjának tagja volt. De nehéz kideríteni, mennyire szólhatott bele a felső szintű döntésekbe. Miniszteri ténykedése elején az amerikai-orosz viszony hűvösödését természetesen hamar észre kellett venniük a kommentátoroknak, noha ő egyszerre hangsúlyozta az orosz politika folyamatosságát és a moszkvai érdekek fokozott védelmét. Miközben diplomatái ismételten megerősítik együttműködési készségüket általában a Nyugattal, már a közelmúltban is megkülönböztetést tettek Amerika és Nyugat-Európa között. A nemrégiben tartott német-francia-orosz kis csúcson nyilvánvalóvá vált a félfordulat. Jelcin félreérthetetlen célzásokat tett az amerikai hatalmi központtól független vagy azzal szemben kialakítható európai atomklubra. Az orosz elképzelésekben helyet kapott az önállósuló - tehát a Washingtontól független - európai összefogás perspektívája. Moszkva bizonyára kitörhetne a NATO-bővítés nyomán reá váró elszigeteltségből; nélküle nincs egységes Európa, és beleszólása lehet a világproblémákba. A kis csúcs az amerikai hegemónia, az egypólusú világ illúzióját kezdte ki, s e stratégiai jellegű kezdeményezést valószínűleg csak azért kezelte viszonylag szolidan a világsajtó, mert az oroszországi belügyek drámaisága elvonta a figyelmet a diplomáciai próbálkozásokról. Az International Herald Tribune-ban viszont a napokban fontos orosz tanulmány jelent meg. A cím is figyelemre méltó: Amerika és Oroszország nem ellenség, ellenben vetélytárs lehet. A szerző Alekszej Puskov, a Nyezaviszimaja Gazeta szemleírója, az Orosz Biztonsági és Külpolitikai Tanács tagja, aki gondolkodásmódját tekintve nincs nagyon messze Primakovtól. A Puskov-cikk következtetése szerint Oroszországban vége a kommunista ideológiának, ami kizárja az új globális konfrontációt. De nem zárja ki az érdekek különbségét és a politikai vetélkedést, amire éppen az iraki válság kezelése volt a példa. Az elvont fejtegetésnél érdekesebb, hogy Puskov szerint az érdekek nem antagonisztikusan ütköznek például Irak esetében. Oroszország stratégiailag együttműködik Amerikával, de reálpolitikát követ, nem óhajt háborús konfliktust. Puskov a minap Budapesten járt, ahol egy vitában kifejtette, hogy a moszkvai diplomácia nem látja értelmét a közép-európai NATO-bővítésnek. Már csak azért sem, mert szerinte az orosz hadsereg meggyöngült állapotában nem fenyegethet senkit, s ezért értelmetlenség a lengyelek, a csehek és a magyarok NATO-aspirációja. Atlanti befogadásuk azonban realitás. Elfogadhatatlan ellenben és konfrontációs kockázatnak is tekinthető, ha a balti államok és Ukrajna esetleges NATO-csatlakozása révén közvetlen az orosz határokig érne el a „barátságtalan” nyugati katonai szövetség. Világos beszéd. Figyelnek rá Washingtonban is. Rosenthal, a New York Times egyik legtekintélyesebb publicistája valóságos filippikát írt a NATO bővítése ellen. Rövidlátással vádolja azokat a szenátorokat, akik bátorítják a balti államokat, és az orosz-amerikai jó viszonyt a közép-európai expanziónak rendelik alá. Szónoki kérdésként teszi föl, hogy netán a NATO-expanzió lenne az orosz reformerek támogatásának módja? Rosenthal tehát reálisnak tekinti az orosz diplomácia és a hozzá közel álló sajtó érvelését. A befolyásos, főleg amerikai republikánus körök véleményét tükröző Rosenthal-cikkre közvetlen válasz is érkezett, a Tribune olvasói levél rovatába. A levélíró Edwin G. Dolan, aki nyolc éve vezeti a moszkvai Amerikai Üzleti és Közgazdasági Intézetet. Ő úgy véli, hogy Washington célja ne Oroszország elszigetelése vagy megváltoztatása legyen, mert ez elérhetetlen. Oroszország teljes demokratizálásához - hangoztatja - legalább egy évszázadra van szükség. Most viszont a jelenlegi Oroszországgal kell együttműködni. Téves ugyanis az a nézet, hogy nyoma sincs az orosz demokráciának. A demokratikus intézmények működnek. Nyomuk nincs ellenben az amerikai álmokban szereplő demokratikus-liberális pártoknak, amelyek amerikanizálhatnák Oroszországot. Tehát továbbra is be kell fektetni az orosz demokráciába, az oroszokkal, ahol csak lehet, együtt kell működni. Dolan egyszersmind arra is emlékeztet, hogy azokat az övezeteket, ahol az egykori Szovjetuniónak valaha befolyása volt, Moszkva ma is úgy tartja számon, mint amelyekről csak időlegesen mondott le. Ezzel az átalakuló Oroszországgal Amerikának még marad ugyan együttműködési lehetősége. Csakhogy Washington ebben a változó helyzetben nem adhatja föl a NATO óvatos kiterjesztését. Ezt a fölfogást tükrözi végül is a ratifikálási vita, amely alighanem a tengerentúli belpolitikai villongások közben is az Észak-atlanti Szövetség mérsékelt kiterjedéséhez fog vezetni. N. SÁNDOR LÁSZLÓ