Magyar Hírlap, 1998. április (31. évfolyam, 89-101. szám)

1998-04-30 / 101. szám

1998. ÁPRILIS 30., CSÜTÖRTÖK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 A második kör jobboldali érzelmű művészek, diplomaták és más nagy tekintélyű férfiak lankadatlanul teszik a dolgukat. Az ugyan nem egészen vi­lágos, ki melyik ellenzéki párt érdekében cselekszik, annyi azonban bizonyos, hogy az MSZP-SZDSZ-koalíció leváltásának szent szándékától áthatottan munkálkodnak. Ar­ról nemrégiben lemondtak, hogy a választá­sok első köre előtt hozzanak tető alá valami nagyszabású jobbközép összefogást, ám má­jus 10-e után még bármire jó lehet egy öt­párti egyetértés. A kérdés alighanem az, hogy az informá­lisnak titulált randevúk kinek az imaginárius malmára hajtják a vizet. A korábban to­ronymagas esélyesnek tartott MSZP nya­kán lihegő Fidesznek - ha az előrejelzések egy részének megfelelően valóban jól szere­pelnek az első etapban - voltaképpen ked­vezhet a lemaradottak visszalépése, illetve támogatása a második nekifutás előtt, mégis a kisebbek erőltetik az ügyet. A magyar pol­gáriak meg lépten-nyomon azt ismételgetik, hogy értelmetlen bármifajta összedolgozás, hiszen a legtöbb körzetben amúgy is az ő je­löltjük végez a legjobb ellenzéki pozícióban, tehát majd a többieknek kellene visszalép­niük. Ha ez igen egyszerű, miért a fenti mondatból kiolvasható tiltakozás? Az ok érthető: bővülő szavazótáborok je­lentékeny hányada a FKGP-val történő kö­­zösködés hírének hallatán riadtan-bosszú­­san vonná össze szemöldökét. (Nem vélet­len, hogy a jelenlegi koalíció negatív kampá­nya a Torgyán-Orbán-kormány szókapcso­lat mechanikus ismételgetésére épül.) Amit egy kisgazda visszalépése nyomán a Fidesz nyerhet, mérsékeltebb hívei elpártolása ré­vén el is veszítheti. Mindazonáltal helyi szin­ten itt-ott elképzelhető az átjárás, de mint a Fidesz-MDF-MIÉP-KDNP-összekapasz­­kodást célzó ceglédi megállapodás bizonyít­ja - az országos vezetők villámgyorsan ér­vénytelennek nyilvánították a papirost -, legfeljebb és kizárólag május 10-e után. A Fideszt két fejlemény menthetné meg külső és belső jóakaróitól. Az egyik: ha az MDF-fel párban abszolút többséget szerez­ne. A másik: ha a balközép koalíció vagy az egy szál MSZP tenné ugyanazt. E két eshe­tőség inkább vagy kevésbé kézenfekvő vol­táról megoszlanak a vélemények. GAZDA ALBERT Vagyon- és törvényhiány követtünk el hibákat a vagyongazdálkodás során, de nem szegtünk törvényeket, külön­ben már rég bilincsben ülnénk - jegyezte meg egy sajtóbeszélgetésen az egészségbiz­tosító egykori alelnöke. Az a vicc, hogy ez nem vicc. Az Állami Számvevőszék több mint hatvan oldalon elemzi az egészségbiz­tosító tavalyi vagyongazdálkodását, mégpe­dig egyetlen pozitív jelző nélkül. A számve­vők mégsem szorgalmaznak további vizsgá­latokat, nem erőltetik, hogy előkeressék a tízmilliókba kerülő hibás döntések személyi felelőseit. Rendőrért sem kiáltanak - igaz, nincs is miért, mivel nincs törvény, amibe az esetleges felelősök ténykedése beleütközne. A most leköszönő parlament kistafírozta a tb-önkormányzatokat 65 milliárd forintnyi vagyonnal. Ám nem hozott törvényt arról, hogy azt mire használhatják, s főképpen mi­re nem. Ehelyett évről évre 10 milliárdos va­gyonértékesítésre kötelezik a tb-alapokat, hogy mérsékeljék a tb hiányát. Ha pedig el­fogy a tb-vagyon­­ akkor, vélhette a kor­mány, annál jobb lesz, hiszen eggyel keve­sebb lesz a gond. De kapóra jött a szabályo­zatlanság a menetrend szerinti Postabank­­tőkeemelések alkalmából is. A kormány - az érdekek pillanatnyi állásától függően - hol azt kérte a tb-től, hogy szálljon be, hol meg azt, hogy ne szálljon be a tőkeemelésbe. A tb-vezetőket a meg sem hozott vagyontör­­vény nem tartotta vissza attól, hogy eleget tegyenek a mindenkori kérésnek. Ráadásul a múlt év botrányokat kavaró vagyongazdál­­kodóinak szeme előtt Sándor László példája lebeghetett. A korábbi elnök ugyanis lojali­tása jutalmául a szocialista pártlista előkelő helyével vigasztalódhatott. A megoldás józan paraszti ésszel kikövet­keztethető: amennyiben komolyan gondol­ják a mindenkori kormánypártok a felelős vagyongazdálkodást, akkor le kell fektetni ennek egyértelmű szabályait. Addig még tart Aligán a horgászszezon. PAPP ZSOLT V­alami baj lehet velem: kezdem érezni magam körül a világot. Itt ez a szám­oszlop előttem, az egyik kerületi ön­­kormányzat számvetése tavaly végzett mun­kájáról. A népmozgalmi adatokból kiderül, hogy többen haltak meg, mint amennyien születtek, kevesebb gyermeket írattak be az iskolába, mint egy évvel korábban. Keve­sebb az idős ember is, ugyanakkor többen szorulnak rendszeres segélyezésre, és sokan panaszolják, hogy az öregek napközijében, ahol meleg ebédet osztanak, két-három de­kánál nem nagyobb a húsadag. Ilyen és ha­sonló kontrasztok válnak mindinkább jel­lemzővé a helyzetre. Pedig ez még egy jobb módú kerület. Alighanem jobb az önkor­mányzata is, mivel büszkén jelenti ki és bi­zonyítja: náluk mindenkit segítenek, aki rá­szorul. Töprengek magamban tovább: ugyanitt nem szűnő, helyenként növekvő gond, hogy a társasházakban, ahol pedig nem igazán szegények élnek, nem tudnak mit kezdeni a közös költség befizetésével elmaradókkal. Vagy olyanokkal - itt már vállalkozókról van szó -, akik jogtalan területfelhasználás címén halmoznak fel néha több tízmilliós adósságokat, és hiába a bírósági ítélet, meg­támadják, fellebbeznek a végtelenségig. Közben évek telnek el, és a végkifejlet még mindig sehol. Az ilyen cselekvőképtelenség más területeken is szembetűnő. Végül min­den zokszó és ökölrázás „fölfelé” irányul. Azért van ez - hallani egyre többször -, mert mindig az állam akar jól járni, többet vesz el, mint amennyit polgárai teljesítőké­pessége elbír. Rossz az elosztás, a terheké és a javaké egyaránt, ennek jele az is, hogy az adópolitikát annyi támadás éri, sőt ebben a hónapban már előfordult az is, hogy milliár­dos nagyságrendben az adózók győztek. Áprilisi levél A jellemző azonban távolról sem ez. In­kább úgy tűnik, a többség számára a kapita­lizmus építése épp olyan nehéz, mint annak idején a szocializmusé volt, vagy nehezebb. Áldozatokkal jár - hallottuk akkor és halljuk most. Igaz, most legalább bocsánatot kérnek tőlünk néha. Köszönjük szépen. A lényeg azonban nem változott, s ez is adatokkal bi­zonyítható. Ezekben a hetekben gyakran el­hangzik beszédekben, olvasható újságokban, hogy a magyar lakosság egyharmada tartozik a szegények kategóriájába. Nagyjából há­­rommillióan. A húszas évek vége felé, a nagy munkásmozgalmi perek idején egy illusztris szónok a bíróság előtt Magyarországot a há­rommillió koldus országának nevezte. Ez ugyan mást jelentett akkor és megint mást je­lenleg, de ki ne érezné koldusszegénynek magát, aki nem tudja kifizetni vagy megkop­lalni kénytelen a villanyszámlát? Annyi más közt ezt nem értem én. Össze­zavarodtak bennem a dolgok. Hát mindig az a hárommillió, hiába múltak az évtizedek? Annak a hárommilliónak a fia, lánya, uno­kája? Akiknek annyiszor bocsánatot kellett, kell kérniük azért, hogy élnek. Ezt magya­rázzák meg nekem a mindig mindent meg­magyarázó szakemberek. Az kevés, hogy statisztika már mindenről van, hümmöghe­­tünk fölötte. Amúgy a csöndesebb hétköznapokon megvagyok én a magam békés valóságában. Szelíden konstatálom: megint kevesebb a kolbászkarika a lencsefőzelék-konzervben, és annyi vizet öntöttek hozzá, hogy levesnek is híg, ugyanakkor megint emeltek az árán. Érzékelhető áremelkedési hullámot élünk át az idei áprilisban is. A társasházi közgyű­lésünkön a fő napirend megint, mint tavaly, az volt, hogy mennyivel lehet emelni a kö­zös költséget. Egy anyuka minap a kisbolt­ban mindnyájunknak elmondta: - Szeptem­berben megy elsőbe a nagyobbik fiam, és azt mondta a tanító néni, kábé harmincezer­be kerül a beiskolázás - nevetett, de az úgy hangzott, mintha sírna. Mert vagyok ennyire érzékeny az ilyen és hasonló megnyilvánulásokra? Könnyű kita­lálni. A kampány! A választási! Mennyi mindent fölkavar megint. Itt-ott azt hallom, nagy a közöny. Nem igaz. Elkapott beszéd­foszlányokban, boltban, piacon pártok ne­vei hangzanak el. Legtöbbjükre a válasz: le­gyintés. Hogy ez meg az ezt meg azt ígérte, ígérni a legkönnyebb. Vádak, szitok, átok a másikra, ami ráfér. Egyre gyakrabban és többen beszélnek holmi kampányfogások­ról, ez még a legszalonképesebb kifejezés, amire cáfolat is érkezik azonnal. Mi pedig különösen érzékenyek vagyunk mindenre, mint a nyitott seb. Fölkapjuk a fejünket, né­ha forr bennünk az indulat, magunkra is ha­ragszunk, miért csak magunkban mondjuk el, amit hangosan kellene. Talán mert nem vagyunk biztosak benne, hogy az igazat mondanánk. Nem ismerjük ki magunkat a világban. Csak azt tudjuk, hogy ideje lenne talpra ugrani. Igen, de ki mellett, ki ellen? Kínzó ez a döntési kényszer. Bár most tulaj­donképpen szerencsés helyzetben vagyok, holnapután lesz az ötvenéves érettségi talál­kozónk. Megbeszélhetjük a dolgokat, ma­gunk közt leszünk. Fogad bennünket a mos­tani igazgató, az értesítés szerint koszorúzás is lesz, bár nem tudom, mit koszorúzunk. Talán az életünket. Ennyi nekünk is kijár. KOVÁCS IMRE Török Katalin A szakszervezeti mozgalom ördögi köre „Egy fokkal védettebbnek ér­zem magam, hogy beléptem a szakszervezetbe” - mondja egy multinacionális cégnél dolgozó kvalifikált munkás saját érdek­­védelmi tagságáról. (Az emlí­tett szakszervezet nemrégiben sikeres bérharcot folytatott.) „Szakszervezet? Nem is tudom, melyikhez tartoznék, ha tag lennék. Már avval is elégedett lennék, ha a fél éve elmaradt túlórákat kifizetnék” - állítja egy vidéki szociális otthon nő­vére. Amikor pedig egy hu­szonkét éves fiatal asztalost fag­gatok arról, gondolt-e valaha is érdekvédelmi tagságra, a sze­membe nevet. Az értelmes fia­talembernek a szakmunkás-bi­zonyítvány megszerzése óta há­rom tucatnál is több munkahe­lye volt. Ha ugyanis sajátos módszereivel­­ például megfe­nyegeti a mestert, hogy följe­lenti a tűzvédelmi előírások megszegése miatt - nem tudja elérni a béremelést, vagy azt, hogy legalább jövedelmének egy részére munkaszerződést kössenek vele, odébbáll. De a megkérdezett szakszervezeti tagok egy része is úgy véleke­dik, hogy nem tudja igazán megindokolni, miért fizeti a tagdíjat, merthogy az érdekvé­delmi szervezetek vajmi kevés eredményt értek el az utóbbi időkben. (Persze akadnak azért üdítő kivételek is - jól működő helyi szervezetek ahol a tag­ság elégedett.) Így néz ki a magyar szakszer­vezeti mozgalom alulnézetből. Márpedig ha van mozgalom, amely elsősorban ebből a szem­szögből érdekes, akkor az ér­dekvédelem az. Hiszen egy pártnak nem föltétlenül fontos, hogy óriási tagsága legyen - a magyar pártok többsége válasz­tási párt, és a kisebbekre éppen az jellemző, hogy taglétszámuk csaknem megegyezik szavazóik számával. A szakszervezetek azonban vagyonuk hasznosítá­sából és a tagdíjból élnek, ezért (is) elengedhetetlenül fontos, hogy minél több tagjuk legyen. Ugyanilyen lényeges, hogy egy­­egy bértárgyalásnál a szemben álló fél — legyen az a helyi mun­káltató vagy országos szinten éppen a kormány - érezze: mozgósítható, jól szervezett tö­meggel áll szemben. Különben léggömbként száll el és pukkad ki a sztrájkfenyegetés. Sajnos, Magyarországon nem beszélhe­tünk egységes, egymás mellett kiálló, jól szervezett, méltány­landó cél érdekében akár sztrájkra is megszervezhető szakszervezeti tagságról. En­nek ugyan ellentmondani lát­szik (de csak látszik!) az idei esztendő elején lezajlott sztrájkfenyegetési hullám és az ország egyes pontjain időnként fellángoló, de hamar megszűnő néhány munkabeszüntetés. Van ugyan néhány stratégiai ágazat, (főként a közszolgálta­tóknál), ahol valóban komo­lyan kell venni a sztrájkfenye­getést - a vasútra, a villamos­­energia-iparra gondolok -, hi­szen az ő leállásuk csakugyan komoly károkat okozhat, s ezek az ágazatok „kitermelték” a kor elvárásainak megfelelő ér­dekvédelmi vezetőket is. Ez azonban Magyarországon ma kivételnek számít. Az erős ér­dekvédelem ugyanis nem ala­pulhat máson, mint jogaival tisztában lévő, félni nem félő, nem kiszolgáltatott, a munka­erőpiacon konvertálható és ér­tékes tudással rendelkező tag­ságon. Egy ilyen tagság előbb­­utóbb megtalálja a helyi közös­ségben azt az embert, aki tiszta­kezű, és alkalmas érdekei kép­viseletére. Ám ilyen tagság ha­zánkban egyelőre még nemigen található. Igen erősek ugyanis az ellene ható tényezők: a mun­kanélküliség meg a csak egyva­lamihez értő munkavállaló fé­lelme munkahelye elveszítésé­től. És persze az sem mellékes, hol működik az érintett cég. Ha a környéken nincs más munka­hely, ha a munka sajátossága miatt az emberek nem lehetnek egyéni vállalkozók (a pék, ha elég pénze van, saját sütödét nyithat, de mihez kezdjen mondjuk egy dohánygyári munkás), akkor még a legértel­mesebb, legjobban képzett dol­gozó sem kockáztatja meg, hogy részt vegyen egy sztrájk­ban. Mert bár törvényeink biz­tosítják a szakszervezeti tagság jogait, védik vezetőiket, és elvi­leg senkit nem lehet kirúgni azért, mert sztrájkolt, azért va­lamennyien jól tudjuk: a mun­káltató könnyen - akár törvé­nyes ürüggyel is - megszaba­dulhat a kényelmetlenné vált munkavállalótól. Az emberek pontosan tudják azt is, hogy amennyiben van elegendő pén­zük ügyvédre és képesek éve­kig pereskedni, akár nyerhet­nek is. De miből éljenek addig? A magyar munkavállaló - el­lentétben uniós országbeli tár­saival - nemigen tud annyi pénzt tartalékolni, hogy az éle­tében esetleg többször előfor­duló, rövidebb-hosszabb ideig tartó munkanélküli-periódust súlyosabb károsodás nélkül át­vészelje családjával. Fölösleges tehát megalkuvó, hataloméhes és a politikai pár­tok felé kacsingató szakszerve­zeti vezetőkről beszélni (noha léteznek ilyenek is). A jogaikat felismerő és a fenti szempontok miatt már nem kiszolgáltatott munkavállalók ugyanis igen gyorsan kiválasztják azt az ér­dekvédelmi vezetőt, aki tisztes­ségesen képviseli őket és ered­ményesen lép fel a közös célo­kért. Ez a vezető lehet vadonat­új ember - a szakszervezeti mozgalomban ilyenre is jócs­kán akad példa - és lehet akár húszéves érdekvédelmi múlttal rendelkező, a kor kihívásait ér­te valaki. Ez a folyamat azonban las­san halad, nagyjából gazdasági teljesítőképességünket követi. Mindez nemcsak a versenyszfé­rára vonatkozik, hanem a köz­alkalmazotti területre is. Lé­nyegesen kevésbé, de itt is csökkent azért a munkahelyek száma, s ezzel párhuzamosan nőtt a félelem. Ha keserű igaz­ság is, de be kell látnunk: a köz­­alkalmazottak több évtizedes iszonyatos alulfizetettsége a kontraszelekciónak kedvez. A pályáról a jobbak, a jól eladha­tó tudással rendelkezők már el­távoztak (megint csak tisztelet a kivételnek). S mit várunk a gyakran kényszerből ott mara­dottaktól? A sajtóban az érdekvédelem helyzetéről mindezek ellenére évek óta folyik egy sajátságos - politikai szempontoktól sem mentes - olykor vad érzelmeket mutató álvita. Bár nem túlságo­san örvendetes, de szerintem egyáltalán nem baj, hogy idén május elsején ismét (és persze a politika miatt) nem tudnak kö­zösen ünnepelni a szakszerve­zeti konföderációk a Ligetben. Csak megjegyzem: azért az ha­ladás, hogy a hat konföderáció a rendszerváltás óta először va­lószínűleg egy ligetben, de nem egy sátorban ünnepli majd a szolidaritás nemzetközi napját. A szakszervezeti pluralizmus kezdetén több konföderáció amolyan látványos „ellen május elsejét” rendezett a Népliget­ben. (Mára ez a rendezvény egyszerűen elhalt.) Nem az a fontos, hogy az MSZOSZ évek óta a szocialistákkal köt együtt­működési megállapodást, hi­szen a Munkástanácsok szak­­szervezet sem titkolja, hogy az ellenzék győzelmében érdekelt, és elnökük valaha az MDF so­raiban volt képviselő. A Liga pedig működésének kezdeti szakaszában a szabad demokra­tákkal nőtt össze. (Mára ez megszűnt, korábbi vezetői az SZDSZ, illetve újabban a Fi­desz jelöltjei és politikusai, de többségük már elhagyta az ér­dekvédelmet.) Hangsúlyozom: mindez egyáltalán nem baj. Ül­het akárhány szakszervezeti in­díttatású képviselő a T. Ház padsoraiban, a lényeg az, mit tud a tagság kicsikarni tőlük. Eltűri-e azt, hogy közülük egyesek évekig néma levente­ként koptassák a nagy múltú épület bársonyszékeit, vagy tényleg megköveteli, hogy a munkavállalók számára elő­nyösebb törvényekért lobbyz­zanak. Igaz, alig ismerek olyan érdekvédelmi tömörülést, ame­lyik olyan infrastruktúrával bír, mellyel akár egy fél nap alatt megkérdezheti az ország több ezer településén lévő tagságát egy-egy fontos bértárgyalás közben. Persze az ilyen infra­struktúra nem olcsó, sok pénz, vagyis több tagdíj, több tag kell hozzá. Azaz működik az ördögi kör logikája, s a változásokra még várni kell. Nem megy máról holnapra. „Odalent” mindez csak most kezdődik. „Odafent” pedig, vagyis a kon­föderációk csúcsain, szintén nagy változások készülődnek. Gyanítom, hogy a következő május elsején már biztosan nem hat, hanem csak öt, netán négy konföderáció vesz részt az ünnepen. A rendszerváltás óta eltelt csaknem tíz év. Azonban a munkavállalók csak akkor fog­nak tömegesen belépni a szak­­szervezetekbe (az átlagos szer­vezettség ma 30-50 százalékos a verseny-, illetve a közalkal­mazotti szférában), ha úgy lát­ják, megéri. Ekkor lesznek az érdekvédelmi szervezetek tény­leg ütőképesek. Az ördögi kör azonban csak úgy szűnhet meg, ha a változások lentről, az egyé­nektől indulnak el. „Bár nem túlságosan örvendetes, de szerintem egyáltalán nem baj, hogy idén május elsején ismét (és persze a politika miatt) nem tudnak közösen ünnepelni a szakszervezeti konföderációk a Ligetben. Csak megjegyzem: azért az haladás, hogy a hat konföde­ráció a rendszerváltás óta először valószínűleg egy ligetben, de nem egy sátorban ünnepli majd a szolidaritás nemzetközi napját.” A­mikor kezembe adták a vé­kony iratköteget, elfogott az idegesség. Régen sejtettem, hogy a III/III-asok annak idején ró­lam is „gyűjtöttek”. Másfél éve érte­sítettek, hogy van anyag. És most, lám, elolvashatom. A dossziémat is lefotózták, látha­tom hát jobbra személyi, balra a „terhelő” adatokat. És a dátum: 1974. A felsorolásban még külföldi, „testvéri ÁB-hatóságok” jelentése is van. Ahol az ÁB bizony az „állam­biztonságit” jelentette. Miszerint 1966-tól folyamatosan nyugati kap­csolatokat ápoltam, könyveimet Nyugaton adtam ki (sajnos nem volt igaz), és 1971-ben „olasz kapcsolatai révén Olaszországba akart disszidál­ni”, amit az éber „hatóságok meg­akadályoztak”. Ez igaz volt. Magyarországi dossziémat 1974- ben, még első regényem megjelené­se előtt nyitották. „Ellenséges hang­nemben támadja tájékoztatáspoliti­kánkat” stb. Hosszan sorolják tettei­met. Végül is csak 1989 végén, a rendszerváltozás után jegyezték a sa­játos jellemzés végére: „Társadalmi veszélyessége megszűnt”. A jelentéseket olvasva az ember mintha kívülről nézné az eseménye­ket. Kevés ilyen maradt fenn; több­éves „lyukak” tátonganak a jelenté­sek között. Nyilván sok hiányzik, ezt a mostani hivatal munkatársai is hangsúlyozzák. Ám én ezekből is megismerek egy másik Nemere Ist­vánt. Azt, akinek immár hivatalos papírja is van arról, hogy egész fel­nőtt életében „ok” (pártonkívüli), és Spiclim, hol vagy? a kommunista rendszer ellensége volt. Sok pályatársam és ismerősöm akkoriban párttagként maga is tégla volt a falban, nem is titkolták. Mára mind ellenállók lettek, visszamenő­leg persze. Számos jelentés van a dossziéban. A C kategóriájú, N-M-R-/0307-804-­6-is jelzésű aktacsomóban ismétlőd­nek a fordulatok: „N. I. azt mondta a lengyelországi helyzetről”, vagy „Sze­rinte a kormány hibát követett el”. Talán nem csoda - a III/III-as elvtár­sak oldaláról nézve - hogy 1984. de­cember 14-én a lakóhely szerinti ille­tékes osztály szép magyarsággal azt írja a budapesti központnak: „N. I. korábbi kompromittáltsága és ellen­séges megnyilvánulásai alapján külön nyilvántartásba sorolására és szoro­sabb ellenőrzésére az intézkedést fo­lyamatba tettük”. A számokkal is bő­ven díszített telexből még az is kide­rül, hogy ezt aznap 13 óra 35 perckor küldték el Budapestre. Csak egyre nem derül fény: kik voltak az engem szondázó ügynö­kök? Akikkel bizalmas dolgaimról és politikáról beszéltem, akiket a barátaimnak hittem? És vajon ki le­hetett az a spicli, aki 1985. július 27- én nálam járt? Előttem a központ jelentése: „Kapcsolatunk e napon látogatást tett N. I. író-műfordító esztergomi házában. N. I. elmondta neki, hogy...” Kedves spiclim, nem tudom, ki vagy! Szerencsédre nem követtem néhány pályatársam példáját, nem vezettem naplót sem 1985-ben, sem később. Ma már kideríthetetlen, ki voltál (ki vagy)? A „szoros ellenőr­zés” egyik láncszeme lehettél. Július volt, hát biztosan a teraszon ültünk és a Dunát néztük. Békésen beszélget­tünk. Barátian. Az írástudók mafla bizalmával beszéltem neked politiká­ról, nézeteimről. Hisz ha bejáratos voltál hozzám - hittem - megérdem­­led az őszinte szavakat. Nem tudom hát, ki vagy. Túl sok barátom volt akkoriban. Ma már igencsak megritkultak, és ma sem vezetek naplót. Mi, akik negyvenöt éven át „abban a rendszerben” él­­tünk-féltünk, már óvatosabbak va­gyunk. Csak én nem voltam az. Spic­lim, spiclim, mondd meg nékem: mit kaptál értem? Milyen minifejpénzt adtak akkoriban egy ilyen szondázó beszélgetésért? Vagy lelkes önkén­tes voltál? Ne félj, nem kérdeztem komolyan. Nem ismerlek, és már nem is akarlak megismerni. Csak egy baj van, az is bennem. Attól tartok, semmi sem változott. Valahol most is van egy Hi­vatal, és a hozzád hasonló „kapcsola­tok” bármikor átléphetik házam kü­szöbét. És én majd tán csak újabb év­tizedek múlva, egy másik, tán ennél is vastagabb dossziéból tudom meg, mi­ket is műveltem azokban a fránya ki­lencvenes években. NEMERE ISTVÁN Félfordulatok T­öbb kulcsfontosságú tisztjét nem áldozta fel Borisz Jel­cin. Az energiaügyek miniszteréből kormányfő lett, megmaradt a helyén a pénzügyi tárca főnöke, a hadsereg átalakításáért felelős miniszter, és a külügyek élén sincs szemé­lyi változás. Jevgenyij Primakov mozdíthatatlan. Vélhetnénk, Jelcin kül­politikai folyamatosságot óhajt. De ez a szándék viszonylagos. A másfél éve történt külügyminiszter-váltás ugyanis kilencven­­fokos fordulatot jelentett az orosz diplomáciában. Primakov hivatalba lépését nyugati elemzők a merevedés kezdeteként ér­tékelték, és némelyek az új minisztert hajlamosak voltak ke­ményvonalasnak vagy héjának bélyegezni. Emlékeztettek arra is, hogy Primakov Gromiko háttérstábjának tagja volt. De nehéz ki­deríteni, mennyire szólhatott bele a felső szintű döntésekbe. Miniszteri ténykedése elején az amerikai-orosz viszony hűvö­­södését természetesen hamar észre kellett venniük a kommentá­toroknak, noha ő egyszerre hangsúlyozta az orosz politika folya­matosságát és a moszkvai érdekek fokozott védelmét. Miközben diplomatái ismételten megerősítik együttműködési készségüket általában a Nyugattal, már a közelmúltban is megkülönböztetést tettek Amerika és Nyugat-Európa között. A nemrégiben tartott német-francia-orosz kis csúcson nyilvánvalóvá vált a félfordulat. Jelcin félreérthetetlen célzásokat tett az amerikai hatalmi köz­ponttól független vagy azzal szemben kialakítható európai atom­klubra. Az orosz elképzelésekben helyet kapott az önállósuló - tehát a Washingtontól független - európai összefogás perspektí­vája. Moszkva bizonyára kitörhetne a NATO-bővítés nyomán reá váró elszigeteltségből; nélküle nincs egységes Európa, és be­leszólása lehet a világproblémákba. A kis csúcs az amerikai hege­mónia, az egypólusú világ illúzióját kezdte ki, s e stratégiai jelle­gű kezdeményezést valószínűleg csak azért kezelte viszonylag szolidan a világsajtó, mert az oroszországi belügyek drámaisága elvonta a figyelmet a diplomáciai próbálkozásokról. Az International Herald Tribune-ban viszont a napokban fon­tos orosz tanulmány jelent meg. A cím is figyelemre méltó: Ame­rika és Oroszország nem ellenség, ellenben vetélytárs lehet. A szerző Alekszej Puskov, a Nyezaviszimaja Gazeta szemleírója, az Orosz Biztonsági és Külpolitikai Tanács tagja, aki gondolkodás­­módját tekintve nincs nagyon messze Primakovtól. A Puskov-cikk következtetése szerint Oroszországban vége a kommunista ideológiának, ami kizárja az új globális konfrontá­ciót. De nem zárja ki az érdekek különbségét és a politikai vetél­kedést, amire éppen az iraki válság kezelése volt a példa. Az el­vont fejtegetésnél érdekesebb, hogy Puskov szerint az érdekek nem antagonisztikusan ütköznek például Irak esetében. Orosz­ország stratégiailag együttműködik Amerikával, de reálpolitikát követ, nem óhajt háborús konfliktust. Puskov a minap Budapesten járt, ahol egy vitában kifejtette, hogy a moszkvai diplomácia nem látja értelmét a közép-európai NATO-bővítésnek. Már csak azért sem, mert szerinte az orosz hadsereg meggyöngült állapotában nem fenyegethet senkit, s ezért értelmetlenség a lengyelek, a csehek és a magyarok NATO-aspirációja. Atlanti befogadásuk azonban realitás. Elfo­gadhatatlan ellenben és konfrontációs kockázatnak is tekinthető, ha a balti államok és Ukrajna esetleges NATO-csatlakozása ré­vén közvetlen az orosz határokig érne el a „barátságtalan” nyu­gati katonai szövetség. Világos beszéd. Figyelnek rá Washingtonban is. Rosenthal, a New York Times egyik legtekintélyesebb publicistája valóságos filippikát írt a NATO bővítése ellen. Rövidlátással vádolja azo­kat a szenátorokat, akik bátorítják a balti államokat, és az orosz-amerikai jó viszonyt a közép-európai expanziónak ren­delik alá. Szónoki kérdésként teszi föl, hogy netán a NATO-ex­­panzió lenne az orosz reformerek támogatásának módja? Ro­senthal tehát reálisnak tekinti az orosz diplomácia és a hozzá közel álló sajtó érvelését. A befolyásos, főleg amerikai republikánus körök véleményét tükröző Rosenthal-cikkre közvetlen válasz is érkezett, a Tribune olvasói levél rovatába. A levélíró Edwin G. Dolan, aki nyolc éve vezeti a moszkvai Amerikai Üzleti és Közgazdasági Intézetet. Ő úgy véli, hogy Washington célja ne Oroszország elszigetelése vagy megváltoztatása legyen, mert ez elérhetetlen. Oroszország teljes demokratizálásához - hangoztatja - legalább egy évszázadra van szükség. Most viszont a jelenlegi Oroszországgal kell együttmű­ködni. Téves ugyanis az a nézet, hogy nyoma sincs az orosz de­mokráciának. A demokratikus intézmények működnek. Nyomuk nincs ellenben az amerikai álmokban szereplő demokratikus-libe­rális pártoknak, amelyek amerikanizálhatnák Oroszországot. Te­hát továbbra is be kell fektetni az orosz demokráciába, az oro­szokkal, ahol csak lehet, együtt kell működni. Dolan egyszers­mind arra is emlékeztet, hogy azokat az övezeteket, ahol az egy­kori Szovjetuniónak valaha befolyása volt, Moszkva ma is úgy tartja számon, mint amelyekről csak időlegesen mondott le. Ezzel az átalakuló Oroszországgal Amerikának még marad ugyan együttműködési lehetősége. Csakhogy Washington ebben a vál­tozó helyzetben nem adhatja föl a NATO óvatos kiterjesztését. Ezt a fölfogást tükrözi végül is a ratifikálási vita, amely alighanem a tengerentúli belpolitikai villongások közben is az Észak-atlanti Szövetség mérsékelt kiterjedéséhez fog vezetni. N. SÁNDOR LÁSZLÓ

Next