Magyar Hírlap, 1998. június (31. évfolyam, 127-151. szám)
1998-06-08 / 132. szám
1998. JÚNIUS 8., HÉTFŐ „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírap 7 Egy siker, egy kudarc Sokan számítottak rá, hogy a kereskedelmi csatornák csökkentik majd a közszolgálati televízióra nehezedő politikai nyomást. Ez az illúzió azonban szombaton éjfélkor szertefoszlott. A nézők hiába pártolnak át a hirdetőkkel együtt mind nagyobb számban az új adókhoz, a közpénzekből fenntartott MTV továbbra is a politikusok kiemelt érdeklődésére tarthat számot. A médiaháborúba belefáradt harcosok elégedettek lehettek, amikor kiötlötték a pártatlanság biztosítékának látszó modellt. A tulajdonosként fellépő kuratórium elnökségébe egyenlő arányban küldhettek tagot kormánypárti, illetve ellenzéki oldalról, ezzel megoldottnak látszott a politikai egyensúly. Az elmélet azonban már kezdetben döcögni kezdett, s a testület alkalmasságát végképpen megkérdőjelezte az, hogy az elnökállításnak képtelen volt eleget tenni. Már Peták István is politikai kompromisszumnak köszönhette megválasztását, az ő kudarca azonban egy hasonló megegyezéstől óva intette a kurátorokat. Hat hónappal Peták menesztése után több sikertelen szavazást követően feszültek egymásnak az elnökség tagjai, és mögöttük pártjaik, hogy utoljára megpróbálják a lehetetlent. A leköszönő koalíció kísérletet tett saját emberének megválasztására, ehhez azonban az eddigi ellenzék nem járult hozzá. A mostani testület kibővítése a számukra kedvezőtlen új arányok miatt a távozó kormánypártoknak nem volt érdekük. Az elnökválasztás sikertelensége pedig a Magyar Televíziónál kapóra jött egy új testület összehívásához. Szombat éjszaka tehát mind a leendő kormány, mind ellenzéke elkönyvelhetett egy sikert és egy kudarcot is, ráadásul eltűnt a sokat szidott elnökség is. De talán az sem mellékes, hogy a kialakult patthelyzet tovább forgácsolja az elnökválasztáskor kicsit háttérbe kerülő, már most is ezer sebből vérző Magyar Televíziót. HASZÁN ZOLTÁN Meghalni Pristináért? Ezúttal úgy látszik, nem orosz-nyugati ellentétek teszik bizonytalanná a NATO koszovói cselekvési szándékát, hanem az angolszász fronton észlelhető értékelési zavar. A hétvégi londoni sajtó egybehangzóan arról írt, hogy csütörtökön Tony Blair közölte minisztertársaival: a szigetországnak a koszovói válságövezetben hamarosan közvetlen katonai beavatkozásra kell fölkészülnie. A kormányfő azzal indokolta ezt a fordulatot, hogy a „koszovói mészárlás olyan szintre hágott, ami újabb Boszniával fenyeget”. Mi tagadás, az analízis nem túlságosan eredeti, hiszen elegendő belepillantani a nagy nemzetközi tévék helyszíni tudósításaiba, és nyomban még az egyszerű néző is megállapíthatja, hogy ez már nem fenyegetés, hanem Bosznia. Ha megpróbálnák megleckéztetni Belgrádot és Milosevicset, talán már most késő lenne. Ezzel szemben a mértékadó tengerentúli lapok ugyancsak a hét végén arról cikkeztek, hogy ezúttal az amerikaiak tétováznak. Ugyan a két ország várhatóan megpróbál olyan határozatot elfogadtatni az ENSZ Biztonsági Tanácsával, amely a koszovói albánok elleni támadások miatt engedélyezné erő alkalmazását Jugoszlávia ellen, a Washington Post értesülése szerint amerikai katonai körök ezt még korainak vélik, a Pentagon „nem lelkesedik egy újabb balkáni beavatkozásért”. Ennek az óvatos magatartásnak az állítólagos oka, hogy a republikánus többségű törvényhozás sokallja a költségeket. Mind több a bizonyíték rá, hogy az Egyesült Államok külpolitikája belpolitikai küzdelmek - a Fehér Ház és a kongresszus párviadalának - a martaléka. Ráadásul mintha Clinton elnök viaskodási kedve is alábbszállt volna. Hacsak az nem befolyásolja, hogy hamarosan találkozik a kínai vezetőkkel meg Jelcinnel, és eleve kerülni igyekszik a súrlódásokat Akkor aztán a koszovói albánok élete és sorsa vajmi keveset nyom a latban. VÁRKONYI TIBOR Szentgyörgyi Zsuzsa Tárgyilagosan, tényekkel Mohiról Az ősember mindentől rettegett. Égiháborútól, villámcsapástól, áradástól, kardfogú tigristől, mindenféle vadállattól. Szenvedett az éhségtől, a hidegtől, félt a betegségektől, a más törzsbéliek támadásaitól. Retteg a civilizált ember is. Üvegházhatástól, radioaktív sugárzástól, környezetszennyezéstől, túlnépesedéstől. Szenved az emberiség gazdagabb része: a zajtól, a zsúfoltságtól, fél az elhízástól, a ráktól, a létbizonytalanságtól, a háborúktól. Lapos szólam, de igaz: a földi élet tele van veszélyekkel és kockázatokkal, és a civilizáció ezeknek csak egy részét eliminálja vagy enyhíti, miközben másokat transzformál vagy teljesen újakat teremt. Nemrégiben tartotta közgyűlését a Magyar Tudományos Akadémia. Hagyományai szerint ez alkalomból tudományos ülésszakok sorozatát rendezték. Számomra a legérdekesebbek a modern élet kockázatairól és elhárításuknak, de legalábbis enyhítésüknek lehetőségeiről szóltak. A tudósok sorra vették a kockázati tényezőket, a veszélyeket hordozó folyamatokat. Annyi biztos, a kockázatokat lehet enyhíteni, lehet védekezni ellenük, lehet okos törvényeket alkotni, felelős intézkedéseket hozni, csak egyet nem lehet. Garantálni az abszolút biztonságot. A tudományos kutató is, a mérnök is mindig valószínűségekkel operál: százezer, ezer, tíz netán évenként bekövetkezhető veszélyekkel számol, legyen az áradás, földrengés vagy üzemzavar, sőt emberi hanyagság, figyelmetlenség. Azok a mozgalmak viszont, amelyek a civilizáció különféle veszélyei ellen lépnek fel, többnyire a „tökéletes biztonság” jegyében tiltakoznak, agitálnak. A hozzá nem értő pedig megfélemlítve azonosul jelszavaikkal. Egyébként a „hozzá nem értő” egyáltalán nem lebecsülő jelző. A minap beszélgettem egy kiváló vegyész tudóssal, aki elpanaszolta, hogy nem érti a mai kémia nagy részét. Nem érti, mert egy részkérdést olykor a világon is legfeljebb néhányszor tíz ember ismer a maga teljes mélységében, így van ez a legtöbb tudományággal, különösen a nagyon gyorsan fejlődőkkel. Nem lehet tehát elvárni, hogy az úgynevezett átlagember (aki egyébként maga is lehet valamilyen szakterület kiváló értője-művelője) minden részletében és valódi felelősséggel tudjon állást foglalni mondjuk olyan rendkívül bonyolult problémában, mint a vízlépcsők, az atomerőművek vagy éppen a géntechnológia hosszú távú hatásai. Azoktól viszont, akik magukat a társadalom lelkiismeretének kikiáltva az átlagpolgárhoz fordulnak, elvárható a szakismeret. Történetesen ne írják a mohi atomerőműről, hogy ott termonukleáris reakció fog bekövetkezni (középiskolai ismeret), ne állítsák, hogy Magyarországon nincs nukleáris megfigyelőhálózat (van, működik), egyáltalán, ne hisztérikusan, hanem józanul próbáljanak érvelni. Ne követeljék például, hogy a mohi atomerőműnél be kell tartani az európai normákat, mert ilyen normák nincsenek. Vannak ajánlásai a Nemzetközi Atomenergia-ügynökségnek, vannak szabályaik, előírásaik az egyes országoknak, de ezek nem egységesek, mert bizonyos részletekben eltér még az olyan uniós országoké is, mint a németeké és a franciáké. Pedig a német meg a belga határ mentén, méghozzá helyenként 30 kilométeren belül is vannak francia atomerőművek. Mohi egyébként harminc kilométernél messzebb van a mi határunktól. Ha már Mohiról szólunk, az egyik legtöbbször emlegetett veszélyként emlegetik, hogy „egy szovjet atomerőmű nem lehet biztonságos”. Ilyen típusú reaktorok azonban Finnországtól hazánkig sok helyen és hosszú ideje biztonságosan működnek. Azt is hozzá kellene tenni, hogy a mohi erőműben a német Siemens cég által szállított biztonsági rendszer fog üzemelni, és ugyancsak ez a nagy cég szállítja a személyzet felkészítését szolgáló szimulátort is. Mindezt megírtam már egyszer egyik hetilapunkban, olvasói hozzászólásként. Egy másik olvasó ezután engem gyakorlatilag „szlovákbérencnek” nevezett. Természetesen semmiféle „bérenc” nem vagyok, ahogyan nem tekinthetők azoknak azok a magyar szakemberek sem, akik állítják, hogy Szlovákiában jó nukleáris technikai gárda dolgozik, van jól felkészült hatóságuk, rendszeres a kapcsolatuk a magyar illetékesekkel, a polgári védelemmel, atomenergia-hivatalunkkal, meteorológusainkkal, egészségügyi hatóságainkkal. Most, hogy egy nemzetközi szakértői csoport vizsgálódik Mohiban, érdemes megemlíteni: sok magyar járt már ott, országgyűlési képviselők, a környékbeli települések polgármesterei, a régió egyes szervezeteinek delegátusai, és természetesen nukleáris szakembereink is. A szakmai kapcsolatokat a politika nem befolyásolja, hiszen kormányok jönnekmennek, de egy atomerőmű, egy vízlépcső nemzedékek sorát szolgálja ki. A világ persze nem tudja feledni a csernobili katasztrófát. Sajnos a technika történetében jól ismert tény, hogy a biztonsági intézkedések java része komoly balesetek következményei. A múlt század vége felé például rendszeresen felrobbantak a kazánok, míg olyan biztonsági megoldásokat (szelepeket, megerősített falakat stb.) nem alkalmaztak, hogy ma már gyakorlatilag teljesen megbízhatók. Oktalan ijesztgetésekben persze régen sem volt hiány. A múlt század közepe felé még arról értekeztek az akkori „tudós” környezetvédők, hogy a vonatok szédületes, 30 km/óra sebessége ártalmas az emberi szervezetre. A csernobili robbanás szörnyűsége egyúttal arra szolgált, hogy a nukleáris berendezések, köztük az atomerőművek biztonságát az egész világon felülvizsgálták és nagyon nagy mértékben megerősítették. Ennek egyik érdekes következménye, hogy ma ugyanaz az atomerőmű korszerűbbnek tekinthető, mint egy évtizeddel ezelőtt. Felismerték egyúttal, hogy alapvető jelentőségű az emberi tényező, hiszen a csernobili robbanás nem következett volna be, ha az operátorok nem szegnek meg biztonsági előírásokat. A világ egyébként mostanában kezd magához térni a nukleáris sokkból, miközben felismeri, hogy veszélyek másfelől is fenyegetik. A kiotói világkonferencia nyomán drámai erővel vetődnek fel légkörünk fenyegetettségének gondjai. Nyilvánvaló, hogy a fosszilis erőműveket belátható időn tehát egy-két évtizeden - belül még töredékében sem lehet megújuló energiaforrásokkal (szél, nap, árapály, biomassza stb.) pótolni. A tömeges termelést pótló újszerű megoldások, például a fúziós erőmű, egyelőre még a kísérleti reaktorokban sem mutatja a gyakorlati megvalósulás lehetőségét. Most, hogy Magyarországon is előkészületben van a villamosenergia-termelés bővítése, felvetődik a kérdés, mit érdemes előnyben részesíteni. Jelenleg ugyanis az összesen mintegy 2000 megawatt összteljesítményű egységekre már a tenderpályáztatás második szakaszában vagyunk. Nagy és hosszú távú üzlet. Talán nem véletlen, hogy most kezdenek fellángolni egyik-másik megoldás ellen az érzelmi töltetű támadások. Érdekes módon vagy húsz éve, amikor jelentős bővítéseket készítettek elő az amerikai energiarendszerben (ami teljes egészében magáncégek kezében van), filmet készítettek, a főszerepben a kitűnő Jack Lemmonnal. A film mintegy előrevetítette a csernobili katasztrófa csaknem bekövetkezett veszélyeit. A Kína-szindrómáról van szó, amelyben a gonosz ellenlábasok igazi western stílusú üldözési jelenetekben halálba kergetik a nukleáris veszedelem ellen küzdő hőst. Egy nagy üzlet reménye megéri, hogy befektessenek egy filmbe, amely egyébként a nagy színészek révén még vissza is hoz valamit a pénzből. Megéri sajtóban, elektronikus médiumokban érzelmekre hatva érvelni a vetélytárs ellen, így van mindenütt, legfeljebb a pénzösszegek és a szólamok különböznek. Az érzelmekkel szemben nem könnyű józan, olykor nehezen érthető dolgokkal érvelni. De úgy érzem, hibásak a szakemberek, mert többnyire hallgatnak, kellemetlennek találják a fellépést. Ha mégis megteszik, sok esetben nem eléggé érthetően, ezért nem eléggé meggyőzőn szólalnak meg. Meg kell tanulnunk, hogy vitázni, érvelni kell, de nem az érzelmekre hatva, hanem kizárólag valódi, értékelhető adatokra, tényekre támaszkodva, közérthetően, hitelesen. Meg kell tanulniuk ezt szakértőknek és a környezetért aggódó aktivistáknak egyaránt: „Azok a mozgalmak, amelyek a civilizáció különféle veszélyei ellen lépnek fel, többnyire a »tökéletes biztonság« jegyében tiltakoznak, agitálnak. A hozzá nem értő pedig megfélemlítve azonosul jelszavaikkal.” Használ-e a ráolvasás? Rögtön a választások második fordulója után látni való volt, hogy az úgynevezett médiaértelmiség, publicisták és politológusok vállvetve igyekeznek szuggerálni a győztes Fidesz-MPP-nek, érezze át igazán és alaposan, mekkora a felelőssége a „jövő Magyarországáért”. Azért, hogy a középerők csakugyan középen maradjanak, a szélsőségesek marginalizálódjanak, a politikai stílus európai legyen, a gazdasági stabilizációt ne kezdhessék ki a populisták. Szóval hogy egyáltalán józanok maradhassunk. Semmiféle rosszindulatnak, riogatásnak, pánikkeltésnek nem volt nyoma a tömegkommunikációban. Ellenkezőleg, ha úgy tetszik, már-már kissé mulatságos is volt, ahogyan Hankiss Elemértől Gombár Csabán át Lengyel Lászlóig, Konrád Györgytől Kéri Lászlón és Lányi Andráson át Pomogáts Béláig a rendszeresen szereplő, mértékadó közírók uniszónt azt bizonygatták televízióban, rádióban, sajtóban, milyen nagy és pozitív várakozással fordulnak a fiatal demokraták felé. Mintha csak összebeszéltek volna (némelyek ebből még gyönyörű összeesküvés-elméleteket kerekítenek majd!), hogy a megelőlegezett bizalom és a konstruktív mértéktartás társadalmi igényének hangoztatásával mintegy ráolvasásszerűen ismételjék: a Fidesznek nem kell ellenségképet gyártania, nyugodtan és méltóságteljesen veheti át a kormányzást, se neki, se ellenzékének nincs oka a politikai hisztériára. Olyan elemző is akadt, aki mérhetetlen jóindulatában változatlanul tényként fogta fel a Fidesz liberalizmusát, és kifejezte reményét, hogy a párt nem fogja elveszteni ilyetén identitását. Vannak kétségeim az iránt, hogy az efféle politológiai szuggesztió, a kívánatos magatartások és módszerek ilyen erőteljes sugalmazása egyáltalán feladata lehet a közírásnak. Talán helyesebb volna pusztán regisztrálni a fejleményeket, majd elemezni őket. Mert ellenkező esetben - vagyis ha az értelmiség hangadói a médián keresztül üzeneteket juttatnak el a politikusoknak - könnyen érheti a hatásgyakorlás illúziójában élőket az a vád, hogy kéretlenül csinálni akarják a politikát, vagyis szerepzavarban vannak, és átlátszó eszközökkel remélik fenntartani féltett befolyásukat. A jó szándék egyrészt tehát félre is érthető, másrészt dacot válthat ki az új, feltörekvő generációból: ne akarják ezek az unt öregek előírni nekünk, hogyan viselkedjünk. Van nekünk saját modorunk, stílusunk, pszichológiai és kvalitásérzékünk, köszönjük szépen, de megvagyunk jó tanácsaik nélkül. Nincs ebben a reakcióban semmi rendkívüli. A vállalati menedzsment-szakirodalom ismeri például azt a szindrómát, amely oly gyakran jellemzi az új vezetőket. Nem is kizárólag a fiatalokat, de mindenkit, aki feljebb lép a grádicson, a teljesítménykényszer és a megváltozott környezet okozta szorongás párosul egyfajta kisebbségérzettel, amit részint fölényeskedéssel, nyerseséggel, részint erőltetett hiba- és ellenségkereséssel kompenzálnak. A politikai hatalomváltókat ugyanez a tünetcsoport fenyegeti. Mindennek ellenére tökéletesen érthető, hogy az oly sokat megélt, médiaháborút járt előző nemzedékek képviselői mégiscsak megpróbálnak gesztusokat tenni a kormányra kerülőknek, oldani feszültségeiket, s fogékonnyá tenni őket egy haladottabb politikai kultúra, egy kiegyensúlyozott, paranoiamentes vezetési stílus iránt. Nem kellene erre a törekvésre gyanakodnia a Fidesznek, hiszen a prognosztizálható parlamenti és kormányzati erőviszonyok meglehetősen nehéz helyzeteket állítanak majd elő a számukra. Nyilvánvaló, hogy Orbánéknak minden higgadtságukra szükségük lesz oldalukban az MDF-fel és a kisgazdákkal, szemben a nem lebecsülendően jelentékeny MSZP-vel. Ezért még ha talán ösztönösen ódzkodnak is attól a médiaértelmiségtől és elemzőgárdától, amelyik valóban nem jósolt nekik sok sikert az elmúlt parlamenti ciklusban - a Fidesz kétségkívül nem rájuk hallgatva érte el választási eredményét -, azt akkor is elfogulatlanul látniuk kellene, hogy a most kapott magatartási tanácsokat nem ellendrukkerek fogalmazzák meg, hanem olyan értelmiségiek, akik normálisan működő demokráciát óhajtanak. Ehhez képest azonban aggodalommal olvasható a 168 Óra legutóbbi számának Kövér Lászlóval készített interjújában a következő passzus: „Furcsa hírek érkeznek az ügyvezető kormány háza tájáról. A nemzetbiztonság területéről is érkeznek hozzánk egyelőre még nem ellenőrzött, de aggasztó információk. Az elegáns nyilatkozatok ellenére szó sincs arról, hogy az MSZP méltósággal, emelt fővel távozna. Olyan ellenzéki szerepre készül, amelyet nem négy évre tervez. Túl nagy a tét, túl sok a vesztenivalójuk. Nincsenek illúzióim afelől, hogy milyen ellenzékre számíthatunk.” Ez a szöveg bántó általánosságban vádaskodik, ráadásul a nyilatkozó szerint is „egyelőre még nem ellenőrzött információk” alapján. Az eljárás enyhén szólva unfair. Kövér már most úgy beszél az ellenzékről, mintha mindenre képes ellenség volna. Aztán itt van a múlt szombati Magyar Nemzetben Áder János megnyilatkozása. „Az országot járva azt tapasztalom: a polgárok igenis örülnek annak, hogy sikerült leváltani a jelenlegi koalíciót, s hogy az MSZP és az SZDSZ ellenzéki pozícióba kényszerül” - mondja Áder, majd így beszél: „...az MSZP-hez, SZDSZ- hez kötődő értelmiségiek közül néhányan a választások utáni első napoktól kezdve folyamatosan próbálják a még meg sem alakult kormány hitelét rontani, riogatnak és azt sugallják az embereknek, a voksoláskor rossz döntést hoztak.” Tehát Áder tétele szerint egyfelől vannak a Fideszgyőzelemnek örvendő polgárok, másfelől a szociálliberális értelmiségiek, akik már most a kormány hitelének rontásával és riogatással foglalkoznak. Az ellentétpár ugyebár világos. És akkor jön Orbán Viktor, hogy a szombati Fidesz-kongresszuson - ugyancsak konkrétumok és nevek említése nélkül, de annál határozottabban - közölte: a távozófélben lévő kormány „sebtében” tesz olyan intézkedéseket és kinevezéseket, amelyeket kénytelenek lesznek felülvizsgálni. Orbán szigorú és sokat sejtető hangon beszél. De miért nem azzal a nyíltsággal, amelyet a választási kampányban úgy ígért meg, mint az eljövendő kormányzat egyik legfőbb sajátosságát? És kérdés, mi szükség erre a jótékony homályban fogalmazott, hangulatkeltő vádaskodásra? A még végóráiban is nemtelen eszközökkel operáló ellenzéki fantom megteremtésére? Akik bizalommal fordultak a Fidesz felé, épp ettől az attitűdtől kívánták visszatartani. És azt üzenték: viselkedjék győzteshez méltón. Egy jó kis sztrájk, és végre egyszer a franciák is szerényebbek lesznek, gondolják, írják és remélik ma sokan Olaszországban. A népek és kultúrák versenyének nagy európai pszichodrámájában az egyik legbonyolultabb fejezet az olaszok és a franciák örök viszálykodása. Az olaszok őszinte tiszteletet és szűnni nem akaró irigységet éreznek a francia államiság és kultúra nagysága, szervezettsége, jelentősége iránt. Franciaország az örök példa, amelyet utol kellene érni - de soha nem fognak. Az utóbbi egy-két évben persze az olaszoknak is voltak komoly sikereik, például a maastrichti elvek teljesítésében, vállalataik versenyképességének javításában, a divatban, a filmművészetben, a sportban, de az állami hatékonyság és a nagy nemzeti ügyekben mutatott összefogás tekintetében mindeddig nem lehetett vita. S akkor itt van a labdarúgó-világbajnokság, amit a francia pilóták gyakorlatilag semmibe vesznek! Ha ez nálunk történne, Forza Italia az egész világ rajtunk nevetne, és azt mondaná: „na persze, már megint az olaszok” - olvashatjuk az itáliai sajtóban. A testvéri vitákban azonban a lelki elégtétel mindig csak időleges. Olaszországban valószínűleg lehetetlen lenne, hogy egy szakszervezet vállalja a labdarúgó-világbajnokság megzavarásának ódiumát. Az egész ország ellene fordulna. Hiszen egy mundial nyilván sokkal fontosabb a politikánál vagy bármi másnál. A hangulatból némi ízelítőt kaptunk szombaton a római Olimpiai stadionban, ahol 80 ezer ember énekelte együtt Claudio Baglionival, a népszerű popsztárral az olasz csapat számára komponált indulóját. S akkor a francia pilóták sztrájkolnak. Vagyis a franciák ismét intellektuális felsőbbrendűségüket fitogtatják egy olyan ügyben, ami az olaszoknak mindennél fontosabb. PETÓCZ GYÖRGY Koalíciós játszma JT e8*ePő volt a nagy egyetértés. A Fidesz kongresszusánál mindössze ketten tartózkodtak, amikor a kisgazdákkal J VX kötendő koalícióról volt szó. Sehol egy ellenszavazat. Furcsa. Kívülről nézve legalábbis. A több tartózkodó, a néhány ellenszavazat azt jelezte volna, hogy a Fidesz-csapaton belül is akadnak kételkedők. Olyanok, akik azért még keresnének más megoldást. Ha lenne ilyen egyáltalán. A nagy többség elfogadta a pártelnök értékelését, s megszavazta a koalíciós kényszert. Ha már úgy sincs más, akkor legalább önként, jókedvvel, bizakodva válasszák a megkerülhetetlent, így viselkedik egy reálpolitikus. Szombaton a fideszesek nagyon reálpolitikusok voltak Még Tölgyessy Péter is úgy fogalmazott, hogy a kisgazdapárttal lényegében lehetetlen együtt kormányozni, mégis meg kell próbálni. A Fidesz kényszerhelyzetben van. De abban lenne a másik oldal is. A kisgazdák nélkül lehetetlen kormánytöbbséget összehozni. Hacsak nem jön szóba a nagykoalíció. Nem jön szóba. A győztesek érve érthető: ők a hatalom leváltására kaptak felhatalmazást. Ehhez tartják magukat. Valószínűleg így van ez rendjén. Az országban nincs olyan rendkívüli helyézet, ami indokolná a demokráciában szokásos gyakorlat felrúgását. A demokrácia egyik lényegi eleme ugyanis, hogy mindig van egy kormányzóképes másik párt, ha a hatalmon lévőket a választók menesztenék. Most két ilyen nagy párt van Magyarországon, a Fidesz és a szocialisták. Együtt kormányzással - ha egyáltalán működne egy ilyen modell - a hatalomváltás lehetősége szűnne meg. Egy kisebbségi kormány pedig csak elvileg működhetne, az első nagyobb erőpróbánál elbukna. Ha máskor nem, hát ősszel, a költségvetés elfogadásánál. Kizárásos alapon tehát valóban csak a kisgazdák maradtak. Kérdés azonban, hogy elegendő-e ez a kényszerhelyzet az együtt kormányzásra? Közös nevezőre hozhatók-e a programok? Tölgyessy szerint az az okos taktika, ha a Fidesz kormányt alakít a kisgazdákkal, de közben „háborúra számít és ezzel békét teremt”. Érdekes javaslat. Állandó készültségi állapot az időközi választások kiírására. Ez lenne a működőképes kormány titka...? A koalíciós kormányzás több párt szövetsége. A közös cél - elvileg - adott, s a programokban nagyjából megvan az egyetértés. Ideális esetben. Ha a felek bizalmatlanok a másikkal szemben, ha gyanakodva méregetik egymás szándékait, ha azzal törődnek, nehogy a társ rossz lépése visszavonhatatlan károkat okozzon, akkor sok energia mehet el fölöslegesen. A kormányalakításnál most mégis valami hasonló szituáció alakulhat ki. A Fidesz vezetői éppen ezért különös körültekintéssel nyilatkoznak leendő koalíciós társukról. Már ha egyáltalán nyilatkoznak. Nyilvánvaló az óvatosság oka: legalább szavakkal ne nehezítsék az amúgy sem könnyű tárgyalásokat. Nem győzik hangsúlyozni, hogy egy történelmi pártról van szó - s ez igaz -, amely nem azonos Torgyán Józseffel - ezt pedig inkább hinni szeretnék. A kisgazdák vezérét valóban hiba lenne túlértékelni, ámde az is látható, hogy meghatározó szerepet játszik a kisgazdáknál. Ügyes taktikai húzásokkal, párton belüli ellenfelei semlegesítésével idáig még mindig nyert. A választási eredmény az ő sikerszériájának is a következménye. De igaza lehet azon elemzőknek is, akik azt állítják: ez a Torgyán József már nem az a Torgyán József. Talán ez az utolsó lehetősége a kisgazdák vezérének, hogy kormányon kipróbálhassa magát. Az utolsó lehetőség azonban egyben a nagy csapda is. Miniszterként ildomos a hangtompító, kritizálni pedig nehéz lesz az ellenzéket. Legfeljebb egy ideig, a múltról szólván. A jövőt építő kormány egy tagjától azonban disszonáns lenne mindig csak a múltról hallani. A hatalmi játszma tehát elkezdődött. Ennek csak egyik állomása volt a szombati Fidesz-kongresszus egyöntetű szavazása. Orbán Viktor mögé felsorakozott a párt. A vidék pártja elsősorban a Fidesz lesz - üzent az elnök. E kijelentés már a heti koalíciós tárgyalásokhoz szolgál alaptételként. Jó ha tudják a kisgazdák, mire számíthatnak. A választást nem ők nyerték meg. Ez tény, de vajon milyen fontos a mérleg nyelvének szere-pe? Meddig engednek a fideszesek, s mikor mondják azt, hogy elég, nincs tovább. Akkor már inkább egy új választás. A kisgazdák kedvenc hivatkozási pontja, hogy nélkülük nincs többségi kormány. Ez is tény. Vajon mire elég ez a kulcspozíció? Három miniszteri posztra, üzente a nyertes párt vezére. Ez azonban még nem jelent semmit. Ez nagyon sok is lehet, meg nagyon kevés is. Vajon megvalósul a kisgazdák kedvenc ideája, a vidékfejlesztési csúcsminisztérium? Vagy nem is lesznek csúcsminisztériumok az új kormányban, hiszen már a gazdasági tárcát se különböztetik meg e jelzővel? De nem is ez a lényeg, sokkal inkább az, mekkora területet irányíthat, foghat át egy minisztérium. Mekkora költségvetési pénz vagy esetleg külföldről érkező hitel, támogatás fölött rendelkezhet? Ez a lényegi kérdés, az elnevezés már mellékes. A tárgyalódelegációkat kijelölték. A hivatalos tárgyalások megkezdődhetnek. A döntő „futam” azonban nagy valószínű- I séggel a két pártelnök között lesz. Ahogy Horn Gyula nemrülhette el Orbán Viktorral a vitát, úgy Orbánnak is nehéz lesz kikerülnie Torgyánt. S nemcsak a kormányalakítás finisében. Erre mondják azt, hogy innen szép nyerni. Csak addig még sokat kell tűrni, nyerni, s a nyilvánosság előtt hallgatni a koalíciós partnertől. Merthogy a beszéd a jövőben is csak nehezítheti e különös együttes mindennapjait. S ha már nem kerülhető el a nyilatkozat, akkor a jövőben szintén jól fog jönni a kisgazdák történelmi múltja. Még jó, hogy van ilyen.