Magyar Hírlap, 1998. június (31. évfolyam, 127-151. szám)

1998-06-08 / 132. szám

1998. JÚNIUS 8., HÉTFŐ „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírap 7 Egy siker, egy kudarc Sokan számítottak rá, hogy a kereskedelmi csatornák csökkentik majd a közszolgálati televízióra nehezedő politikai nyomást. Ez az illúzió azonban szombaton éjfélkor szer­tefoszlott. A nézők hiába pártolnak át a hir­detőkkel együtt mind nagyobb számban az új adókhoz, a közpénzekből fenntartott MTV továbbra is a politikusok kiemelt ér­deklődésére tarthat számot. A médiaháborúba belefáradt harcosok elégedettek lehettek, amikor kiötlötték a pártatlanság biztosítékának látszó mo­dellt. A tulajdonosként fellépő kurató­rium elnökségébe egyenlő arányban küld­hettek tagot kormánypárti, illetve ellenzé­ki oldalról, ezzel megoldottnak látszott a politikai egyensúly. Az elmélet azonban már kezdetben döcögni kezdett, s a testü­let alkalmasságát végképpen megkérdője­lezte az, hogy az elnökállításnak képtelen volt eleget tenni. Már Peták István is poli­tikai kompromisszumnak köszönhette megválasztását, az ő kudarca azonban egy hasonló megegyezéstől óva intette a kurá­torokat. Hat hónappal Peták menesztése után több sikertelen szavazást követően feszül­tek egymásnak az elnökség tagjai, és mö­göttük pártjaik, hogy utoljára megpróbál­ják a lehetetlent. A leköszönő koalíció kí­sérletet tett saját emberének megválasztá­sára, ehhez azonban az eddigi ellenzék nem járult hozzá. A mostani testület kibővítése a számukra kedvezőtlen új arányok miatt a távozó kormánypártoknak nem volt érde­kük. Az elnökválasztás sikertelensége pe­dig a Magyar Televíziónál kapóra jött egy új testület összehívásához. Szombat éjszaka tehát mind a leendő kormány, mind ellenzéke elkönyvelhetett egy sikert és egy kudarcot is, ráadásul el­tűnt a sokat szidott elnökség is. De talán az sem mellékes, hogy a kialakult patthelyzet tovább forgácsolja az elnökválasztáskor ki­csit háttérbe kerülő, már most is ezer seb­ből vérző Magyar Televíziót. HASZÁN ZOLTÁN Meghalni Pristináért? Ezúttal úgy látszik, nem orosz-nyugati el­lentétek teszik bizonytalanná a NATO ko­szovói cselekvési szándékát, hanem az an­golszász fronton észlelhető értékelési zavar. A hétvégi londoni sajtó egybehangzóan ar­ról írt, hogy csütörtökön Tony Blair közölte minisztertársaival: a szigetországnak a ko­szovói válságövezetben hamarosan közvet­len katonai beavatkozásra kell fölkészülnie. A kormányfő azzal indokolta ezt a fordula­tot, hogy a „koszovói mészárlás olyan szint­re hágott, ami újabb Boszniával fenyeget”. Mi tagadás, az analízis nem túlságosan eredeti, hiszen elegendő belepillantani a nagy nemzetközi tévék helyszíni tudósításai­ba, és nyomban még az egyszerű néző is megállapíthatja, hogy ez már nem fenyege­tés, hanem Bosznia. Ha megpróbálnák meg­leckéztetni Belgrádot és Milosevicset, talán már most késő lenne. Ezzel szemben a mér­tékadó tengerentúli lapok ugyancsak a hét végén arról cikkeztek, hogy ezúttal az ameri­kaiak tétováznak. Ugyan a két ország várha­tóan megpróbál olyan határozatot elfogad­tatni az ENSZ Biztonsági Tanácsával, amely a koszovói albánok elleni támadások miatt engedélyezné erő alkalmazását Jugoszlávia ellen, a Washington Post értesülése szerint amerikai katonai körök ezt még korainak vélik, a Pentagon „nem lelkesedik egy újabb balkáni beavatkozásért”. Ennek az óvatos magatartásnak az állítólagos oka, hogy a re­publikánus többségű törvényhozás sokallja a költségeket. Mind több a bizonyíték rá, hogy az Egye­sült Államok külpolitikája belpolitikai küz­delmek - a Fehér Ház és a kongresszus pár­viadalának - a martaléka. Ráadásul mintha Clinton elnök viaskodási kedve is alábbszállt volna. Hacsak az nem befolyásolja, hogy ha­marosan találkozik a kínai vezetőkkel meg Jelcinnel, és eleve kerülni igyekszik a súrló­dásokat Akkor aztán a koszovói albánok élete és sorsa vajmi keveset nyom a latban. VÁRKONYI TIBOR Szentgyörgyi Zsuzsa Tárgyilagosan, tényekkel Mohiról Az ősember mindentől rette­gett. Égiháborútól, villámcsa­pástól, áradástól, kardfogú tig­ristől, mindenféle vadállattól. Szenvedett az éhségtől, a hideg­től, félt a betegségektől, a más törzsbéliek támadásaitól. Retteg a civilizált ember is. Üvegházhatástól, radioaktív sugárzástól, környezetszennye­zéstől, túlnépesedéstől. Szen­ved az emberiség gazdagabb ré­sze: a zajtól, a zsúfoltságtól, fél az elhízástól, a ráktól, a létbi­zonytalanságtól, a háborúktól. Lapos szólam, de igaz: a földi élet tele van veszélyekkel és kockázatokkal, és a civilizáció ezeknek csak egy részét elimi­­nálja vagy enyhíti, miközben másokat transzformál vagy tel­jesen újakat teremt. Nemrégiben tartotta köz­gyűlését a Magyar Tudomá­nyos Akadémia. Hagyományai szerint ez alkalomból tudomá­nyos ülésszakok sorozatát ren­dezték. Számomra a legérdeke­sebbek a modern élet kockáza­tairól és elhárításuknak, de leg­alábbis enyhítésüknek lehető­ségeiről szóltak. A tudósok sor­ra vették a kockázati tényező­ket, a veszélyeket hordozó fo­lyamatokat. Annyi biztos, a kockázatokat lehet enyhíteni, lehet védekezni ellenük, lehet okos törvényeket alkotni, fele­lős intézkedéseket hozni, csak egyet nem lehet. Garantálni az abszolút biztonságot. A tudo­mányos kutató is, a mérnök is mindig valószínűségekkel ope­rál: százezer, ezer, tíz netán évenként bekövetkezhető ve­szélyekkel számol, legyen az áradás, földrengés vagy üzem­zavar, sőt emberi hanyagság, fi­gyelmetlenség. Azok a mozgal­mak viszont, amelyek a civilizá­ció különféle veszélyei ellen lépnek fel, többnyire a „tökéle­tes biztonság” jegyében tilta­koznak, agitálnak. A hozzá nem értő pedig megfélemlítve azonosul jelszavaikkal. Egyébként a „hozzá nem ér­tő” egyáltalán nem lebecsülő jelző. A minap beszélgettem egy kiváló vegyész tudóssal, aki elpanaszolta, hogy nem érti a mai kémia nagy részét. Nem ér­ti, mert egy részkérdést olykor a világon is legfeljebb néhány­szor tíz ember ismer a maga tel­jes mélységében, így van ez a legtöbb tudományággal, külö­nösen a nagyon gyorsan fejlő­dőkkel. Nem lehet tehát elvár­ni, hogy az úgynevezett átlag­ember (aki egyébként maga is lehet valamilyen szakterület ki­váló értője-művelője) minden részletében és valódi felelős­séggel tudjon állást foglalni mondjuk olyan rendkívül bo­nyolult problémában, mint a vízlépcsők, az atomerőművek vagy éppen a géntechnológia hosszú távú hatásai. Azoktól viszont, akik magu­kat a társadalom lelkiismereté­nek kikiáltva az átlagpolgárhoz fordulnak, elvárható a szakis­meret. Történetesen ne írják a mohi atomerőműről, hogy ott termonukleáris reakció fog be­következni (középiskolai isme­ret), ne állítsák, hogy Magyar­­országon nincs nukleáris megfi­gyelőhálózat (van, működik), egyáltalán, ne hisztérikusan, hanem józanul próbáljanak ér­velni. Ne követeljék például, hogy a mohi atomerőműnél be kell tartani az európai normá­kat, mert ilyen normák nincse­nek. Vannak ajánlásai a Nem­zetközi Atomenergia-ügynök­ségnek, vannak szabályaik, elő­írásaik az egyes országoknak, de ezek nem egységesek, mert bizonyos részletekben eltér még az olyan uniós országoké is, mint a németeké és a franciá­ké. Pedig a német meg a belga határ mentén, méghozzá he­lyenként 30 kilométeren belül is vannak francia atomerőmű­vek. Mohi egyébként harminc kilométernél messzebb van a mi határunktól. Ha már Mohiról szólunk, az egyik legtöbbször emlegetett veszélyként emlegetik, hogy „egy szovjet atomerőmű nem lehet biztonságos”. Ilyen típusú reaktorok azonban Finnország­tól hazánkig sok helyen és hosszú ideje biztonságosan mű­ködnek. Azt is hozzá kellene tenni, hogy a mohi erőműben a német Siemens cég által szállí­tott biztonsági rendszer fog üzemelni, és ugyancsak ez a nagy cég szállítja a személyzet felkészítését szolgáló szimulá­tort is. Mindezt megírtam már egyszer egyik hetilapunkban, olvasói hozzászólásként. Egy másik olvasó ezután engem gyakorlatilag „szlovákbérenc­nek” nevezett. Természetesen semmiféle „bérenc” nem va­gyok, ahogyan nem tekinthetők azoknak azok a magyar szak­emberek sem, akik állítják, hogy Szlovákiában jó nukleáris technikai gárda dolgozik, van jól felkészült hatóságuk, rend­szeres a kapcsolatuk a magyar illetékesekkel, a polgári véde­lemmel, atomenergia-hivata­lunkkal, meteorológusainkkal, egészségügyi hatóságainkkal. Most, hogy egy nemzetközi szakértői csoport vizsgálódik Mohiban, érdemes megemlíte­ni: sok magyar járt már ott, or­szággyűlési képviselők, a kör­nyékbeli települések polgár­­mesterei, a régió egyes szerve­zeteinek delegátusai, és termé­szetesen nukleáris szakembe­reink is. A szakmai kapcsolato­kat a politika nem befolyásolja, hiszen kormányok jönnek­­mennek, de egy atomerőmű, egy vízlépcső nemzedékek so­rát szolgálja ki. A világ persze nem tudja fe­ledni a csernobili katasztrófát. Sajnos a technika történetében jól ismert tény, hogy a biztonsá­gi intézkedések java része ko­moly balesetek következmé­nyei. A múlt század vége felé például rendszeresen felrob­bantak a kazánok, míg olyan biztonsági megoldásokat (sze­lepeket, megerősített falakat stb.) nem alkalmaztak, hogy ma már gyakorlatilag teljesen meg­bízhatók. Oktalan ijesztgeté­sekben persze régen sem volt hiány. A múlt század közepe fe­lé­ még arról értekeztek az ak­kori „tudós” környezetvédők, hogy a vonatok szédületes, 30 km/óra sebessége ártalmas az emberi szervezetre. A csernobili robbanás ször­nyűsége egyúttal arra szolgált, hogy a nukleáris berendezések, köztük az atomerőművek biz­tonságát az egész világon felül­vizsgálták és nagyon nagy mér­tékben megerősítették. Ennek egyik érdekes következménye, hogy ma ugyanaz az atomerő­mű korszerűbbnek tekinthető, mint egy évtizeddel ezelőtt. Felismerték egyúttal, hogy alapvető jelentőségű az emberi tényező, hiszen a csernobili robbanás nem következett vol­na be, ha az operátorok nem szegnek meg biztonsági előírá­sokat. A világ egyébként mostaná­ban kezd magához térni a nuk­leáris sokkból, miközben felis­meri, hogy veszélyek másfelől is fenyegetik. A kiotói világ­­konferencia nyomán drámai erővel vetődnek fel légkörünk fenyegetettségének gondjai. Nyilvánvaló, hogy a fosszilis erőműveket belátható időn­­ tehát egy-két évtizeden - belül még töredékében sem lehet megújuló energiaforrásokkal (szél, nap, árapály, biomassza stb.) pótolni. A tömeges terme­lést pótló újszerű megoldások, például a fúziós erőmű, egyelő­re még a kísérleti reaktorokban sem mutatja a gyakorlati meg­valósulás lehetőségét. Most, hogy Magyarországon is előké­születben van a villamosener­­gia-termelés bővítése, felvető­dik a kérdés, mit érdemes előnyben részesíteni. Jelenleg ugyanis az összesen mintegy 2000 megawatt összteljesítmé­nyű egységekre már a tender­pályáztatás második szakaszá­ban vagyunk. Nagy és hosszú távú üzlet. Talán nem véletlen, hogy most kezdenek fellángolni egyik-másik megoldás ellen az érzelmi töltetű támadások. Ér­dekes módon vagy húsz éve, amikor jelentős bővítéseket ké­szítettek elő az amerikai ener­giarendszerben (ami teljes egé­szében magáncégek kezében van), filmet készítettek, a fősze­repben a kitűnő Jack Lemmon­­nal. A film mintegy előrevetí­tette a csernobili katasztrófa csaknem bekövetkezett veszé­lyeit. A Kína-szindrómáról van szó, amelyben a gonosz ellenlá­basok igazi western stílusú ül­dözési jelenetekben halálba kergetik a nukleáris veszede­lem ellen küzdő hőst. Egy nagy üzlet reménye megéri, hogy be­fektessenek egy filmbe, amely egyébként a nagy színészek ré­vén még vissza is hoz valamit a pénzből. Megéri sajtóban, elektronikus médiumokban ér­zelmekre hatva érvelni a vetély­­társ ellen, így van mindenütt, legfeljebb a pénzösszegek és a szólamok különböznek. Az érzelmekkel szemben nem könnyű józan, olykor ne­hezen érthető dolgokkal érvel­ni. De úgy érzem, hibásak a szakemberek, mert többnyire hallgatnak, kellemetlennek ta­lálják a fellépést. Ha mégis megteszik, sok esetben nem eléggé érthetően, ezért nem eléggé meggyőzőn szólalnak meg. Meg kell tanulnunk, hogy vitázni, érvelni kell, de nem az érzelmekre hatva, hanem kizá­rólag valódi, értékelhető ada­tokra, tényekre támaszkodva, közérthetően, hitelesen. Meg kell tanulniuk ezt szakértőknek és a környezetért aggódó akti­vistáknak egyaránt: „Azok a mozgalmak, amelyek a civilizáció különféle veszélyei ellen lépnek fel, többnyire a »tökéletes biztonság« jegyében tiltakoznak, agitálnak. A hozzá nem értő pedig megfélemlítve azonosul jelszavaikkal.” Használ-e a ráolvasás? Rögtön a választások második for­dulója után látni való volt, hogy az úgynevezett médiaértelmiség, pub­licisták és politológusok vállvetve igyekeznek szuggerálni a győztes Fidesz-MPP-nek, érezze át igazán és alaposan, mekkora a felelőssége a „jövő Magyarországáért”. Azért, hogy a középerők csakugyan középen maradjanak, a szél­sőségesek marginalizálódjanak, a politikai stílus európai legyen, a gazdasági stabilizációt ne kezdhessék ki a popu­listák. Szóval hogy egyáltalán józanok maradhassunk. Semmiféle rosszindulatnak, riogatásnak, pánikkeltésnek nem volt nyoma a tömegkommunikációban. Ellenkezőleg, ha úgy tetszik, már-már kissé mulatságos is volt, ahogyan Hankiss Elemértől Gombár Csabán át Lengyel Lászlóig, Konrád Györgytől Kéri Lászlón és Lányi Andráson át Po­­mogáts Béláig a rendszeresen szereplő, mértékadó köz­írók uniszónt azt bizonygatták televízióban, rádióban, saj­tóban, milyen nagy és pozitív várakozással fordulnak a fia­tal demokraták felé. Mintha csak összebeszéltek volna (némelyek ebből még gyönyörű összeesküvés-elméleteket kerekítenek majd!), hogy a megelőlegezett bizalom és a konstruktív mértéktartás társadalmi igényének hangozta­tásával mintegy ráolvasásszerűen ismételjék: a Fidesznek nem kell ellenségképet gyártania, nyugodtan és méltóság­­teljesen veheti át a kormányzást, se neki, se ellenzékének nincs oka a politikai hisztériára. Olyan elemző is akadt, aki mérhetetlen jóindulatában változatlanul tényként fogta fel a Fidesz liberalizmusát, és kifejezte reményét, hogy a párt nem fogja elveszteni ilyetén identitását. Vannak kétségeim az iránt, hogy az efféle politológiai szuggesztió, a kívánatos magatartások és módszerek ilyen erőteljes sugalmazása egyáltalán feladata lehet a közírás­nak. Talán helyesebb volna pusztán regisztrálni a fejlemé­nyeket, majd elemezni őket. Mert ellenkező esetben - vagyis ha az értelmiség hangadói a médián keresztül üze­neteket juttatnak el a politikusoknak - könnyen érheti a hatásgyakorlás illúziójában élőket az a vád, hogy kéretle­nül csinálni akarják a politikát, vagyis szerepzavarban van­nak, és átlátszó eszközökkel remélik fenntartani féltett be­folyásukat. A jó szándék egyrészt tehát félre is érthető, másrészt dacot válthat ki az új, feltörekvő generációból: ne akarják ezek az unt öregek előírni nekünk, hogyan visel­kedjünk. Van nekünk saját modorunk, stílusunk, pszicho­lógiai és kvalitásérzékünk, köszönjük szépen, de megva­gyunk jó tanácsaik nélkül. Nincs ebben a reakcióban semmi rendkívüli. A vállalati menedzsment-szakirodalom ismeri például azt a szindró­mát, amely oly gyakran jellemzi az új vezetőket. Nem is ki­zárólag a fiatalokat, de mindenkit, aki feljebb lép a grádi­cson, a teljesítménykényszer és a megváltozott környezet okozta szorongás párosul egyfajta kisebbségérzettel, amit részint fölényeskedéssel, nyerseséggel, részint erőltetett hiba- és ellenségkereséssel kompenzálnak. A politikai ha­talomváltókat ugyanez a tünetcsoport fenyegeti. Mindennek ellenére tökéletesen érthető, hogy az oly sokat megélt, médiaháborút járt előző nemzedékek kép­viselői mégiscsak megpróbálnak gesztusokat tenni a kor­mányra kerülőknek, oldani feszültségeiket, s fogékonnyá tenni őket egy haladottabb politikai kultúra, egy kiegyen­súlyozott, paranoiamentes vezetési stílus iránt. Nem kelle­ne erre a törekvésre gyanakodnia a Fidesznek, hiszen a prognosztizálható parlamenti és kormányzati erőviszo­nyok meglehetősen nehéz helyzeteket állítanak majd elő a számukra. Nyilvánvaló, hogy Orbánéknak minden hig­gadtságukra szükségük lesz­­ oldalukban az MDF-fel és a kisgazdákkal, szemben a nem lebecsülendően jelentékeny MSZP-vel. Ezért még ha talán ösztönösen ódzkodnak is attól a médiaértelmiségtől és elemzőgárdától, amelyik va­lóban nem jósolt nekik sok sikert az elmúlt parlamenti ciklusban - a Fidesz kétségkívül nem rájuk hallgatva érte el választási eredményét -, azt akkor is elfogulatlanul lát­niuk kellene, hogy a most kapott magatartási tanácsokat nem ellendrukkerek fogalmazzák meg, hanem olyan értelmiségiek, akik normálisan működő demokráciát óhajtanak. Ehhez képest azonban aggodalommal olvasható a 168 Óra legutóbbi számának Kövér Lászlóval készített interjú­jában a következő passzus: „Furcsa hírek érkeznek az ügy­vezető kormány háza tájáról. A nemzetbiztonság területé­ről is érkeznek hozzánk egyelőre még nem ellenőrzött, de aggasztó információk. Az elegáns nyilatkozatok ellenére szó sincs arról, hogy az MSZP méltósággal, emelt fővel tá­vozna. Olyan ellenzéki szerepre készül, amelyet nem négy évre tervez. Túl nagy a tét, túl sok a vesztenivalójuk. Nin­csenek illúzióim afelől, hogy milyen ellenzékre számítha­tunk.” Ez a szöveg bántó általánosságban vádaskodik, ráa­dásul a nyilatkozó szerint is „egyelőre még nem ellenőrzött információk” alapján. Az eljárás enyhén szólva unfair. Kö­vér már most úgy beszél az ellenzékről, mintha mindenre képes ellenség volna. Aztán itt van a múlt szombati Ma­gyar Nemzetben Áder János megnyilatkozása. „Az orszá­got járva azt tapasztalom: a polgárok igenis örülnek annak, hogy sikerült leváltani a jelenlegi koalíciót, s hogy az MSZP és az SZDSZ ellenzéki pozícióba kényszerül” - mondja Áder, majd így beszél: „...az MSZP-hez, SZDSZ- hez kötődő értelmiségiek közül néhányan a választások utáni első napoktól kezdve folyamatosan próbálják a még meg sem alakult kormány hitelét rontani, riogatnak és azt sugallják az embereknek, a voksoláskor rossz döntést hoz­tak.” Tehát Áder tétele szerint egyfelől vannak a Fidesz­­győzelemnek örvendő polgárok, másfelől a szociálliberális értelmiségiek, akik már most a kormány hitelének rontá­sával és riogatással foglalkoznak. Az ellentétpár ugyebár világos. És akkor jön Orbán Viktor, hogy a szombati Fi­­desz-kongresszuson - ugyancsak konkrétumok és nevek említése nélkül, de annál határozottabban - közölte: a tá­vozófélben lévő kormány „sebtében” tesz olyan intézke­déseket és kinevezéseket, amelyeket kénytelenek lesznek felülvizsgálni. Orbán szigorú és sokat sejtető hangon be­szél. De miért nem azzal a nyíltsággal, amelyet a választási kampányban úgy ígért meg, mint az eljövendő kormányzat egyik legfőbb sajátosságát? És kérdés, mi szükség erre a jótékony homályban fogal­mazott, hangulatkeltő vádaskodásra? A még végóráiban is nemtelen eszközökkel operáló ellenzéki fantom megte­remtésére? Akik bizalommal fordultak a Fidesz felé, épp ettől az attitűdtől kívánták visszatartani. És azt üzenték: viselkedjék győzteshez méltón. E­gy jó kis sztrájk, és végre egyszer a franciák is szeré­nyebbek lesznek, gondol­ják, írják és remélik ma sokan Olaszországban. A népek és kul­túrák versenyének nagy európai pszichodrámájában az egyik leg­bonyolultabb fejezet az olaszok és a franciák örök viszálykodása. Az olaszok őszinte tiszteletet és szűn­ni nem akaró irigységet éreznek a francia államiság és kultúra nagy­sága, szervezettsége, jelentősége iránt. Franciaország az örök pél­da, amelyet utol kellene érni - de soha nem fognak. Az utóbbi egy-két évben per­sze az olaszoknak is voltak ko­moly sikereik, például a maast­­richti elvek teljesítésében, vállala­taik versenyképességének javítá­sában, a divatban, a filmművé­szetben, a sportban, de az állami hatékonyság és a nagy nemzeti ügyekben mutatott összefogás te­kintetében mindeddig nem lehe­tett vita. S akkor itt van a labdarú­gó-világbajnokság, amit a francia pilóták gyakorlatilag semmibe vesznek!­­ Ha ez nálunk történne, Forza Italia­ az egész világ rajtunk nevetne, és azt mondaná: „na persze, már me­gint az olaszok” - olvashatjuk az itáliai sajtóban. A testvéri vitákban azonban a lelki elégtétel mindig csak időle­ges. Olaszországban valószínűleg lehetetlen lenne, hogy egy szak­­szervezet vállalja a labdarúgó-vi­lágbajnokság megzavarásának ódiumát. Az egész ország ellene fordulna. Hiszen egy mundial nyilván sokkal fontosabb a politi­kánál vagy bármi másnál. A han­gulatból némi ízelítőt kaptunk szombaton a római Olimpiai sta­dionban, ahol 80 ezer ember éne­kelte együtt Claudio Baglionival, a népszerű popsztárral az olasz csapat számára komponált indu­lóját. S akkor a francia pilóták sztrájkolnak. Vagyis a franciák is­mét intellektuális felsőbbrendűsé­güket fitogtatják egy olyan ügy­ben, ami az olaszoknak minden­nél fontosabb. PETÓCZ GYÖRGY Koalíciós játszma JT e8*ePő volt a nagy egyetértés. A Fidesz kongresszusán­á­l mindössze ketten tartózkodtak, amikor a kisgazdákkal J­ VX kötendő koalícióról volt szó. Sehol egy ellenszavazat. Furcsa. Kívülről nézve legalábbis. A több tartózkodó, a né­hány ellenszavazat azt jelezte volna, hogy a Fidesz-csapaton belül is akadnak kételkedők. Olyanok, akik azért még keresné­nek más megoldást. Ha lenne ilyen egyáltalán. A nagy többség elfogadta a párt­elnök értékelését, s megszavazta a koalíciós kényszert. Ha már úgy sincs más, akkor legalább önként, jókedvvel, bizakodva válasszák a megkerülhetetlent, így viselkedik egy reálpoliti­kus. Szombaton a fideszesek nagyon reálpolitikusok voltak Még Tölgyessy Péter is úgy fogalmazott, hogy a kisgazdapárt­tal lényegében lehetetlen együtt kormányozni, mégis meg kell próbálni. A Fidesz kényszerhelyzetben van. De abban lenne a másik oldal is. A kisgazdák nélkül lehetetlen kormánytöbbséget összehozni. Hacsak nem jön szóba a nagykoalíció. Nem jön szóba. A győztesek érve érthető: ők a hatalom leváltására kaptak felhatalmazást. Ehhez tartják magukat. Valószínűleg így van ez rendjén. Az országban nincs olyan rendkívüli helyé­­­zet, ami indokolná a demokráciában szokásos gyakorlat fel­rúgását. A demokrácia egyik lényegi eleme ugyanis, hogy mindig van egy kormányzóképes másik párt, ha a hatalmon lévőket a választók menesztenék. Most két ilyen nagy párt van Magyarországon, a Fidesz és a szocialisták. Együtt kor­mányzással - ha egyáltalán működne egy ilyen modell - a ha­talomváltás lehetősége szűnne meg. Egy kisebbségi kormány pedig csak elvileg működhetne, az első nagyobb erőpróbánál elbukna. Ha máskor nem, hát ősszel, a költségvetés elfoga­dásánál. Kizárásos alapon tehát valóban csak a kisgazdák maradtak.­­ Kérdés azonban, hogy elegendő-e ez a kényszerhelyzet az együtt kormányzásra? Közös nevezőre hozhatók-e a progra­mok? Tölgyessy szerint az az okos taktika, ha a Fidesz kormányt alakít a kisgazdákkal, de közben „háborúra számít és ezzel bé­két teremt”. Érdekes javaslat. Állandó készültségi állapot az­­ időközi választások kiírására. Ez lenne a működőképes kor­mány titka...? A koalíciós kormányzás több párt szövetsége.­­ A közös cél - elvileg - adott, s a programokban nagyjából megvan az egyetértés. Ideális esetben. Ha a felek bizalmatla­nok a másikkal szemben, ha gyanakodva méregetik egymás szándékait, ha azzal törődnek, nehogy a társ rossz lépése visszavonhatatlan károkat okozzon, akkor sok energia mehet el fölöslegesen. A kormányalakításnál most mégis valami hasonló szituáció alakulhat ki. A Fidesz vezetői éppen ezért különös körültekin­téssel nyilatkoznak leendő koalíciós társukról. Már ha egyálta­lán nyilatkoznak. Nyilvánvaló az óvatosság oka: legalább sza­vakkal ne nehezítsék az amúgy sem könnyű tárgyalásokat. Nem győzik hangsúlyozni, hogy egy történelmi pártról van szó - s ez igaz -, amely nem azonos Torgyán Józseffel - ezt pedig inkább hinni szeretnék. A kisgazdák vezérét valóban hiba len­ne túlértékelni, ámde az is látható, hogy meghatározó szerepet­­ játszik a kisgazdáknál. Ügyes taktikai húzásokkal, párton belü­li ellenfelei semlegesítésével idáig még mindig nyert. A válasz­tási eredmény az ő sikerszériájának is a következménye. De igaza lehet azon elemzőknek is, akik azt állítják: ez a Torgyán József már nem az a Torgyán József. Talán ez az utolsó lehető­sége a kisgazdák vezérének, hogy kormányon kipróbálhassa magát. Az utolsó lehetőség azonban egyben a nagy csapda is. Miniszterként ildomos a hangtompító, kritizálni pedig nehéz lesz az ellenzéket. Legfeljebb egy ideig, a múltról szólván. A jövőt építő kormány egy tagjától azonban disszonáns lenne mindig csak a múltról hallani. A hatalmi játszma tehát elkezdődött. Ennek csak egyik ál­lomása volt a szombati Fidesz-kongresszus egyöntetű szava­zása. Orbán Viktor mögé felsorakozott a párt. A vidék pártja elsősorban a Fidesz lesz - üzent az elnök. E kijelentés már a heti koalíciós tárgyalásokhoz szolgál alaptételként. Jó ha tud­ják a kisgazdák, mire számíthatnak. A választást nem ők nyerték meg. Ez tény, de vajon milyen fontos a mérleg nyelvének szere-­­­pe? Meddig engednek a fideszesek, s mikor mondják azt, hogy elég, nincs tovább. Akkor már inkább egy új választás. A kis­gazdák kedvenc hivatkozási pontja, hogy nélkülük nincs több­ségi kormány. Ez is tény. Vajon mire elég ez a kulcspozíció? Három miniszteri posztra, üzente a nyertes párt vezére. Ez azonban még nem jelent semmit. Ez nagyon sok is lehet, meg nagyon kevés is. Vajon megvalósul a kisgazdák kedvenc ideá­ja, a vidékfejlesztési csúcsminisztérium? Vagy nem is lesznek csúcsminisztériumok az új kormányban, hiszen már a gazdasá­gi tárcát se különböztetik meg e jelzővel? De nem is ez a lé­nyeg, sokkal inkább az, mekkora területet irányíthat, foghat át egy minisztérium. Mekkora költségvetési pénz vagy esetleg külföldről érkező hitel, támogatás fölött rendelkezhet? Ez a lé­nyegi kérdés, az elnevezés már mellékes. A tárgyalódelegációkat kijelölték. A hivatalos tárgyalások megkezdődhetnek. A döntő „futam” azonban nagy valószínű- I séggel a két pártelnök között lesz. Ahogy Horn Gyula nem­­­rülhette el Orbán Viktorral a vitát, úgy Orbánnak is nehéz lesz kikerülnie Torgyánt. S nemcsak a kormányalakítás finisében. Erre mondják azt, hogy innen szép nyerni. Csak addig még­­ sokat kell tűrni, nyerni, s a nyilvánosság előtt hallgatni a koalí­ciós partnertől. Merthogy a beszéd a jövőben is csak nehezít­­heti e különös együttes mindennapjait. S ha már nem kerülhe­tő el a nyilatkozat, akkor a jövőben szintén jól fog jönni a kis­gazdák történelmi múltja. Még jó, hogy van ilyen.

Next