Magyar Hírlap, 1998. június (31. évfolyam, 127-151. szám)

1998-06-12 / 136. szám

1998. JÚNIUS 12., PÉNTEK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Végzáró És senki ne higgye, hogy csupán egy mezítlá­bas iskolaév fejeződik be ma. Ha ajándékot vesznek - márpedig úgyis vesznek - a tanító néninek, a napközisnek, az angoltanárnak, tétessenek a bokrétába még egy szálat abból az igencsak borsos árúból. Egy búcsúszálat. Ha álldogálunk majd az embertelenül unalmas évzáró ünnepségen, hallgatjuk a végeérhetetlen igazgatói monológokat, ki­vételesen ne engedjünk a napszúrás kétség­kívül kézenfekvő kibúvójának. Nagy pilla­natok ezek, még akkor is, ha éppen kétezer­­harminchetedszer kellene meghatódnunk. Szeptembertől a közoktatás ugyanis fel­sőbb osztályba lép. Persze könnyű lesz most azoknak, ahol a gyerek elsőbe vagy hetedik­be megy. Ők lesznek a szín-nat generáció. A többiek meg a reszli, akikről még a legelkö­­telezettebb natosoknak sincs egészen vilá­gos - úgymond - jövőképe. Ők majd vegye­sen kapnak okulást: első órán például poro­szos kozmost, másodikon szabadsávot, har­madikon meg blokkosított univerzalitást. Aztán igazodjanak el. Hanem hogy a tanárok. Ezen az évzárón nagyon fontos dologtól kénytelenek elbú­csúzni. Az ország már rendszert váltott ki­lenc éve s többször kurzust is, de a közokta­tás még ott tart, mint a hajdani ellenzék a nyolcvanas évek elején, a világmegváltó ter­­vezgetésnél. S a hajdani ellenzéket akkor még nem fenyegette a veszély, hogy az elmé­leteket - például­ szerdán nyolc­harminctól - meg is kellene valósítani. A pedagógusokat már senki sem ment­heti meg az önállóságtól. Attól, hogy a saját fejükkel, szívükkel, előtanulmányaikkal, meggyőződéseikkel dolgozzanak. Utasítás nélkül. Nem véletlen, hogy oly nagyon elle­nezték azt a tucatnyi nat-változatot is - mindegyik arról szólt, mostantól érteni is kell ám, de nagyon ahhoz, amit csinálnak. Búcsúztatjuk a tanévet. Az utolsót, ami­kor nem hittünk annyira a saját tanáraink­ban, hogy bármit is rájuk bízzunk. Ma elkö­szönünk a gyermeteg óravázlatoktól, stenci­­lezett tanmenetektől, szolgalelkű tantestüle­tektől, önállótlan pedagógusoktól. Ez persze az optimista megközelítés. De tegyünk egy szál virágot a központosított oktatás sírjára. TOROK MONIKA Határon innen és túl Milyen érdekes, még meg sem alakult a jobbközép kormány az óhazában, máris megerősödve érzik magukat a határon túli magyarság fundamentális elveket hirdető vezetői. Ott feszítettek a Fidesz-kong­­resszuson, s hazájukban is úgy tárgyalnak, mintha számukra nagyobb hatalmat, több pénzt és jobb pozíciókat jelentene a kor­mányváltás Magyarországon. Szerencsére a hazai kampányban elma­radt a „határontúlizás”, de lehet, hogy a leendő két kisebb koalíciós partner korábbi retorikája többet ártott az ügynek, mint használt. Ha itthon most olyanok kapják meg a határon túliak ügyét, akik nacionalis­ta kijelentésekkel és intoleráns magatartás­sal hívták fel magukra a ügyeimet, semmibe veszhet az a csendes javulás, amely például a romániai magyarság helyzetét jellemzi. Ha megint egymásra találnak az anyaország és a határon túliak fundamentalistái, mint 1990-94 között, abból nem sok jó származik. A Határon Túli Magyarok Hivatala teg­napelőtt tette közzé jelentéseit három szomszéd állam magyarságának helyzeté­ről. Szlovákiában, tudjuk, lehangoló a hely­zet, kifejezetten jó hírek érkeztek viszont a minap Romániából. A magyar egyetem ügyében értelmes kompromisszum készül, amelynek lényege, hogy a kolozsvári Ba­­bes-Bólyai Egyetemen három önálló ma­gyar kar létesül. Az RMDSZ-nek pedig a kormányban komoly befolyása van a ki­sebbségek helyzetére. Bajok vannak a Vaj­daságban, de a koszovói etnikai tisztogatást vezénylő Milosevics elnöknek eddig szeren­csére nem jutott eszébe a magyarság töme­ges kiűzése. Magyarokat a Kárpát-medencében 1990 márciusa, Marosvásárhely óta nem vertek meg identitásuk miatt. Tudom, nem nagy vívmány, de szétnézve a tágabb régióban, már ez is valami. És csak úgy érhető el, hogy továbbra is így maradjon, ha a magyar kor­mány nem lesz partner az odamondogatás­­ban. A mérsékelt és higgadt magyar erők - különösen, ha a szomszéd kormányok is ha­sonlóak - könnyebben érvényesülnek, ha a leendő magyar kormány őket támogatja. ÚJVÁRI MIKLÓS Csúcsfejek Béla: Jánosom, nem akarjuk véka alá rejteni a nyílt kártyáinkat. A Józsi nyilvánvalóvá tet­te, hogy a világtörténel­mi horderejű, hozzáve­tőlegesen pont 82 da­rab képviselői vissza­­léptetésünk hozta meg nektek a minimális győzelmi diadalt. Ez a 82 visszaléptetés, amely egy nap alatt megrengette a posztkommunista világot, szükségessé teszi, hogy a Józsi szerény kérése teljesüljön a csúcs vonatkozásában. Jól ismeritek nemzetközi horderejű koncepción­kat, melynek tengelyében áll az a svédcsavar, hogy a földművelésügyhöz kell csapni a közle­kedésügyet, a környezetvédelmiből a terület­­fejlesztést és a belügyből az önkormányzato­kat, attól viszont eltekintünk, hogy a honvéde­lemből áthozzuk a területi hadkiegészítést. Ez a tényálladék, most rajtatok a sor, hogy kihúz­zátok a szekerünkből a járomszeget, különben fenn az ernyő lesz és nincsen kas. Ezt üzeni a Józsi elöljáróban. János: Drága Bélám, őszinteségre őszintét­­lenséget kérek tőled. A mi vaskancellárunk, mint ismeretes mindenütt a világon, ezzel a ke­rékkötő állásponttal szöges ellentétben terül el. Mi sem hozunk létre gazdasági csúcstárcát, az iparon és a kereskedelmen kívül csak a munkaügyet és az idegenforgalmat integráljuk, és a pénzügyből hozzuk át a gazdasági terve­zést, arról viszont letettünk, hogy az igazság­ügytől elvegyük a börtönmunkaügyet, az ma­rad továbbra is az Ibolykánál, így ti sem lehet­tek csúcsok, legfeljebb a területfejlesztést ha­síthatjátok ki a környezetvédelemből, azt oda­csapjátok a mezőgazdaságihoz, máris lesz egy frankó kis vidékfejlesztésetek, maximum még az egyházügyet csíphetitek meg a kettéváló kultusztárcától. Béla: Jánosom, ez így nem fair playboy. La­cikám, hozzád fordulok, te is vidéki magyar gyerek vagy, mint a Jancsi, meg én, meg a Józsi. A vidékfejlesztés nekünk úgy kell, mint egy fa­lat kenyér, a Józsi négy éven át álruhában akar­ja járni a vidéket és személyesen osztogatni a pénzt a vidéki magyaroknak. Laci: Milyen álruhában? Béla: Brokát kezeslábasban, aranypalást­ban, ezüstcipőben. Már le is vették róla a mé­reteket a Fehérhajó utcában. Jánosom, ért­sünk szót! Józsinak valami csúcs kell a vaskan­cellártól. János: Másodlagos felhatalmazást kaptam a Viktortól, hogy végszükségben felajánljam nektek a csúcsvédelmi minisztériumot. Béla: Köszönjük, a Zsolt olyan remek had­ügyminiszter lesz, mint a Veres Péter. Péter bá­csit is imádták a katonák, mert minden lakta­nyában végigkóstolta a gulyáságyút. De ez ne­künk kevés. János: Bélám, ez csúcsvédelmi miniszté­rium lehetne. Pontos nevén Hon-, Nemzet-, Család-, Egészség- és Fogyasztóvédelmi Csúcsminisztérium, plusz hozzávehetnénk még a volt kohó- és gépipart a meddőbányák­kal együtt. Béla: Érdekes felvetés, titkon számítottunk is rá egy ellenjavaslattal. A Józsi másodsorban szívesen elfogadná a csúcsügyi minisztériumot. László: Az mi? Béla: Minden ügy oda tartozna. Bel-, Kül-, Had-, Pénz-, Paripa-, Fegyverügyi Miniszté­rium, kivéve az igazságügy, mert az Ibolykáé. János: Elégedjetek meg az Ésügyi csúcsmi­nisztériummal. Megkaphatnátok a környezet­és településfejlesztésből, valamint az ipar és ke­reskedelmi és idegenforgalmiból az összes és-t. A Józsinak nagyon jól állna az És csúcsügyi tár­ca, ha nagyon hepciáskodik, átvehetné ráadás­nak a sport- és ifjúságügyből is az és-t. A mara­dékot a Viktor a Tamásnak szánja, ha év végéig lediplomázik. Van egy gyorstalpaló Gödöllőn, az előző kormány is élt vele. Béla: Körvonalazódik a megegyezés. Mi el­visszük a csúcsos­ minisztériumot, a csúcsvédel­mi minisztériumot, no meg természetesen a vi­dékfejlesztési csúcsminisztériumot, Ibolykáé marad az igazságügy. Nektek mi kell? János: A Viktor nagyvonalú. Megkaphatjá­tok az összes csúcsminisztériumot, miénk ma­rad viszont a miniszterelnöki hivatal mint ezer­fős csúcskancellária. Innen irányítjuk az orszá­got, mint régen a politikai bizottság, ti ott lent a csúcsminisztériumokban precízen végrehajtjá­tok a vaskancellári utasításokat. A brokát ke­zeslábast, az aranyköntöst és az ezüstcipőt pe­dig Viktor fogja viselni! Barabás T. János Az európai integráció varsói ellendrukkerei A lengyel gazdaság, ha időnként el-elakadva is, de halad az euró­pai integráció felé. Az unió kép­viselőivel áttekintették a tudo­mány és kutatás, valamint a tele­kommunikáció és az információs technológia jogi szabályozását. Varsói források szerint e tárgya­lások tájékozódó és tájékoztató jellegűek voltak. Hogy milyen problémákat vetett fel Brüsszel, az egyelőre nem ismeretes, a len­gyel Európai Integrációs Bizott­ság hivatalának tájékoztatása ugyanis csak a lengyel kifogá­sokról tájékoztatott. Úgy vélték, az Európai Bizottság igénylistája meglehetősen kaotikus, követ­­kezetlen és nem is teljes. A meg­beszéléseken a lengyel tárgyaló fél érdeklődött aziránt, hogy az EU jogrendje és különböző programjai lehetővé teszik-e az eutanáziával, az élet kezdetével és végével kapcsolatos vizsgála­tokat. A válasz szerint az unió költségvetése nem finanszíroz ilyen programokat. Magyarázatot kíván, hogy a lengyel delegáció miért éppen ezt a kérdést vetette fel, amely­nek egyáltalán nincs gazdasági vonzata. Fontos azonban az Európai Integrációs Bizottság vezetője, Ryszard Czarnecki szá­mára, aki a választásokon győz­tes Szolidaritási Választási Ak­ció (AWS) egyik pártjának, a Keresztény Nemzeti Egyesülés­nek (ZChN) az elnöke. Ez a párt nemcsak az eutanáziát ellenzi, de következetes híve a teljes abortusztilalomnak, s a kor­mánykoalíción belül a legellen­ségesebb érzülettel viseltetik az európai integrációval szemben, amelytől félti az ország katolikus hagyományait. Jerzy Buzek miniszterelnök Czarnecki kinevezésével, kiváló taktikai érzékkel bízta a „kecs­kére a káposztát”. A pénzügymi­nisztérium élére Leszek Balcero­­wicz, a koalíciós partner liberáli­sok vezetője került, s a külügy­miniszter a szintén liberális Bro­nislaw Geremek lett, így ki kel­lett védenie azt a jobboldali­­nemzeti-keresztény vádat, hogy az integrációs politikát a nemze­tietlen, a lengyel érdekeket ki­árusító liberálisok kezébe adta. Az integrációs bizottság elnöke­ként Czarnecki mintegy ellen­súlyt és a nemzeti érdekek védel­mének garanciáját jelentette. Mintha másfelé húzná az ország szekerét a tárgyalásokért felelős külügyminiszter, a kulcsfontos­ságú pénzügyminiszter, valamint az integrációs bizottság elnöke és a lengyel tárgyalóküldöttség hozzá közel álló vezetője, miköz­ben a kormányfő megpróbál egyensúlyozni a két irányzat kö­zött. A kialakított rendszer tehát belpolitikailag sem garantálja a mechanizmus gördülékeny mű­ködését. Miképpen nem segít az sem, hogy több, az integráció szem­pontjából igen fontos tárca élén olyan Szolidaritás-politikusok állnak, akiknek magatartása mintha azt a meggyőződést su­gallná, hogy Európa érdeke Lengyelországhoz csatlakozni, és nem fordítva. A keresztény­nemzeti politikus brüsszeli szem­mel bizony különösen viszonyul az integrációhoz. Egyik lódzi be­szédében sajtójelentések szerint úgy nyilatkozott, hogy a jövő Európájának a keresztény érték­rendre kell épülnie, s nem sza­bad azt átengedni a „balolda­liaknak, kozmopolitáknak és li­berálisoknak”. A politikai és hatásköri viták­ban legutóbb két kérdés körül robbant ki heves vita a kormány­­koalíció erői között. Az egyik, hogy Czarnecki heteken keresz­tül hessegette el az ideges felszó­lításokat, hogy terjessze be végre Brüsszelbe a PHARE-alapok lengyel igényeit, mert május 15- én lejár a határidő. A Brüsszel­ből is megismételt figyelmezteté­sek ellenére a miniszter az utolsó pillanatig kitartott amellett, hogy az ő értelmezése szerint még két hónapja van az előterjesztésre, így nem sokon múlt, hogy Varsó nem vesztette el az idén esedékes 212 millió ECU-t. Az Európai Bizottság azonban úgy döntött, hogy javasolja az összegnek 34 millió ECU-val való csökkenté­sét, mert elfogadhatatlannak ta­lált több lengyel projektet. Az összeg nem, de a presztízsveszteség jelentős, s az ügy kisebb belpolitikai válsághoz vezetett. Buzek kormányfő sie­tett leváltani Czarnecki egyik he­lyettesét, aki közvetlen felelőse a PHARE-csomag elkészítésének, de a botrány miatt kénytelen volt kijelenteni, hogy az ügyért a poli­tikai felelősség az Európai Integ­rációs Bizottság vezetőjét terheli, amiből le fogja vonni a „megfele­lő következtetést”. Czarnecki pártja természete­sen enélkül is levonta a számára megfelelő következtetést: a Ke­resztény Nemzeti Egyesülés ve­zetői szerint az Európai Unió be­avatkozott Lengyelország bel­­ügyeibe, a lengyel tervek egy ré­szének visszautasítása politikai nyomásgyakorlás, amelynek cél­ja eltávolítani a nemzeti érdeke­ket képviselő keresztény politi­kust. A vádat az unió visszautasí­totta. A másik vita az EU-támoga­­tás ellenőrzése körül bontako­zott ki. Brüsszel felhívta Varsót: mielőbb döntsön, hogy melyik minisztérium lesz felelős a jövő­ben várhatóan jelentősen növek­vő EU-pénzek ellenőrzéséért. Az EU azt szeretné, ha ez a hiva­tal a feladatra jól felkészült pénzügyminisztérium volna, Czarnecki azonban a saját appa­rátusának kívánta megszerezni a jogot. Lengyel lapvélemények szerint példátlan lenne, ha ugyanaz a szervezet lenne felelős a kölcsönök, segélyek elosztá­sáért, amelyik annak ellenőrzé­séért. Az Európai Integrációs Bizottság ráadásul eddig sem je­leskedett a PHARE-pénzek fel­­használásában; a Varsónak szánt összegnek csupán 62 százalékát sikerült elköltenie. Ez az arány rosszabb, mint Magyarországon vagy akár Szlovéniában. A kér­dést azonban a jobboldali politi­kusok egyértelműen politikai­nak tekintik. A Zycie című lap­ban az Európai Integrációs Bi­zottság tisztségviselői és a Szoli­daritás politikusai úgy nyilatkoz­tak, hogy az EU-pénzek feletti ellenőrzés alapvető fontosságú szerepet játszik majd a legköze­lebbi parlamenti választásokon. Vélhetően a PHARE-ügyben szerzett keserű tapasztalatnak is szerepe volt abban, hogy a na­pokban közölték: a pénzek fel­ügyeletét a pénzügyminiszté­riumra bízzák. Czarnecki is bele­egyezett ebbe, csupán azt szeret­né, ha a pártjához közel álló mi­niszterhelyettes lenne a felelős. E politikai belviszályok nél­kül sem ígérkezik könnyűnek Lengyelország útja az unióba, jóllehet kétségtelen, hogy mint­egy 40 milliós lakosságával, ha­talmas gazdasági potenciáljával Lengyelország a csatlakozók közül talán a legfontosabb. Csakúgy mint piaca, problémái is lényegesen meghaladják a bebocsátásra várakozó többi országét. Közismertek a mezőgazdaság gondjai. Alapvető strukturális reformra volna szükség, hiszen szinte hihetetlen, hogy Lengyel­­országban még mindig a lakos­ságnak több mint 20 százaléka él (az emelkedő árak mellett is rosszul) a mezőgazdaságból, igen alacsony termelékenységi mutatókkal. Jacek Janiszewski mezőgazdasági miniszter ugyan­akkor azt hangsúlyozza, hogy a lengyel agrárium helyzete sem­mivel sem rosszabb, sőt jobb, mint az olaszé, az íré, a görögé, a spanyolé vagy a portugálé volt az EU-csatlakozásuk idején. Brüsszel álláspontja ezzel szem­ben az, hogy az új tagok nem a történelmi múlthoz kívánnak csatlakozni, hanem egy működő szervezethez, tehát annak jelen­legi szabályaihoz kell igazodni­uk. Varsó ugyanakkor két év alatt több mint 1 milliárd ECU-s támogatásra számít a mezőgaz­daság reformjához, vagyis annyi­ra, amennyit Brüsszel az egész térségnek szán a struktúraátala­kításra. Egyes szakértők szerint kár démonizálni a mezőgazdaság in­tegrációjának problémáit, külö­nösen mert sokkal rosszabb a lengyel bánya- és acélipar hely­zete. Brüsszeli felszólításra és az EU segítségével most dolgozzák ki a vas- és acélipari reform kor­mányprogramját. A szénbányák bezárásának tervét a kormány már nyilvánosságra hozta, és tár­gyalnak a keményen tiltakozó bányászokkal. Az unió kész igen jelentős összegekkel hozzájárul­ni a reformok nyomán várha­tóan kialakuló társadalmi fe­szültségek enyhítéséhez, hiszen az acélipari és a bányaipari elbo­csátások ugyanazokat a körzete­ket sújtanák, így hatásuk halmo­zottan jelentkezik. több, az integráció szempontjából igen fontos tárca élén olyan Szolidaritás-politikusok állnak, akiknek magatartása mintha azt a meggyőződést sugallná, hogy Európa érdeke Lengyelországhoz csatlakozni, és nem fordítva.” E­z itt tulajdonképp egy nyílt le­vél akarna lenni a Magyaror­szágon működő (tehát nem csak a magyar származású) alvilághoz, s legszívesebben azt a címet adtam volna neki, hogy „Humánusabb bűnözést!”, de tudom, amíg ki nem fejtem, mire gondolok, még azt le­hetne hinni, viccelődni támadt kedvem csöppet sem tréfába illő dolgokkal. Arról van szó, hogy jóformán nincs nap, amikor egy-egy nyílt ut­cán megrendezett vérfürdő, rob­bantás, leszámolás, bérgyilkosság végrehajtása közben ne lennének akut életveszélyben a merő vélet­­lenségből épp akkor s épp arra a tájékra vetődött járókelők, gya­nútlan sétálók, ügyeiket intéző ci­vilek, holott őket föltehetően még Önök, az alvilág képviselői sem akarnák bántani. Bevallom, ma­gam mindig is a rosszul kiképzett terroristáktól, a dilettáns brávók­­tól féltem igazán, akik nem engem akarnak eltalálni, de bizonytalanul céloznak, csak úgy „nagyjából” végzik el a rájuk bízott feladatot (egy fő az egy fő), s én (vagy bárki más) ennek esik áldozatául. Kérdezem, miféle képzésben részesül manapság egy bandatag? Tanítják egyáltalán? Felmérik, mi­re képes, mire nem? Részt vesz lő­­gyakorlatokon? Ellenőrzi valaki, hogyan robbant, ki tudja-e számí­tani a távolságot, az időt? Azt kell FELhívás az ALvilághoz hinnem, manapság az alvilágban is szakemberhiány van. Talán idő nincs, talán pénz, talán a türelem hiányzik - nem tudom, de őszintén szólva nem is ez érdekel. Ami szá­momra fontos: amíg nincs a mosta­ninál felkészültebb bűnözői gárda, másképp kell megoldani, hogy a lakosság kimaradjon a leszámolá­sokból. Jó, jó, mondhatnák erre Önök ott az alvilágban, de hogyan? Az emberek már csak olyanok, hogy naphosszat összevissza mászkál­nak az utcán, lófrálnak, kirakatot nézegetnek, egyik járdáról átkia­bálnak a másikra, kapun ki, kapun be, nincs egy nyugodt perc, nincs egy üres utca... Ekkora rendetlen­ségben ki képes ellesni azt a pilla­natot, amikor egy lövés csak a ki­nyírandó ellenfelet éri, amikor a levegőbe röpített autójának szét­röpülő darabjai senkinek a fejére nem pottyannak? Nos, épp ezzel kapcsolatban volna egy ötletem. A kis belvárosi utcát, ahol la­kom, pár éve még sűrűn eladták egy-két napra a fejünk felől (hol a tanács, hol meg - később - az ön­­kormányzat), filmforgatás céljára. Ez számunkra, ott lakók számára, kizárólag kényelmetlenséggel és megaláztatásokkal járt (hasznát a tanács, illetve az önkormányzat zsebelte be), de most nem erről akarok beszélni. Hanem hát a for­gatás előtt ellepték az utcánkat karszalagos civilek (többnyire nyugdíjasok), akiket a stáb alkal­mazott, hogy kordont feszítsenek ki, kergessék el az ott parkoló autókat, a környék lakóit meg szó­lítsák fel, hogy a megjelölt időben lehetőleg ne lépjenek az utcára, de aki korábban már elment, ne akar­jon hazajönni, mert filmezés lesz. Cetliken és falragaszokon is tudat­ták: „Itt filmforgatás lesz, kérjük a lezárt területet elkerülni!” Kérdem tisztelettel, miért ne te­hetnék meg értünk ugyanezt Önök is, amennyiben leszámolást, vér­bosszút, robbantásos figyelmezte­tést óhajtanak rendezni? Vá­lasszák ki előre a terepet, fogadja­nak fel néhány nyugdíjast, hogy húzzanak kordont, küldjék el a parkoló autókat, világosítsák fel a lakosságot, melyik utcát miért s mikor ajánlatos elkerülni. Ra­gasszanak ki cetliket és falragaszo­kat: „Itt véres leszámolás, tűzharc, bérgyilkosság stb. lesz, kérjük a le­zárt területet elkerülni!” Ennyit igazán megtehetnének értünk - ha már más nem törődik a közbiztonsággal. NYERGES ANDRÁS A biztonság ára LENCSÉS KÁROLY N­yolc szabad év óriási eredménye: már vagy másfélszer annyi rendőrünk van, mint a diktatúra utolsó időszakában. A több mint harmincezer ember pedig a lakosság - bár mostanában inkább a polgár szó dívik - számához viszonyítva csaknem elegendő is lenne. Legfeljebb az a baj, hogy a nyolcvanas évek végéhez képest a bűncselekmények száma legalább két és félszeresére növekedett. A zsaruk meg azóta is zömében alulfize­tettek, rosszul felszereltek, gyengén képzettek s változatlanul kontraszelektáltak. Egyiküket-másikukat látva talán nem túlzó az állítás: maholnap teljesen le is rongyolódnak. Igaz, miként várhat­nánk el, hogy a ruhapénzt valóban arra költsék, amire való: egyenruhára. Hiszen a fizetésből megélni sem lehet - hallhattuk elégszer különféle rendű és rangú főrendőrök szájából nem­hogy családot alapítani, egzisztenciát teremteni. A hamarosan megalakuló polgári kormány ígérte polgári jólét tehát egyelőre a polgári rend őre számára sem több puszta illúziónál. És mi ezeken az embereken kérjük számon, hogy nap mint nap robbantanak, lövöldöznek, rabolnak, fosztogatnak? Már az óriási eredmény, hogy egyáltalán hajlandók kivonulni szolgálat­ba. Akinek volt dolga velük, érezhette is: jószerivel szívességet tesznek, ha jegyzőkönyvbe diktálhatjuk, hogy aktuálisan mivel károsítottak meg minket. Hála azonban a technika fejlődésének, a számítógépen sokszorosított határozatot már viszonylag gyor­san - akár néhány nap múltán - kézbe vehetjük, amelyben két­ségkívül udvariasan tájékoztatnak, hogy a nyomozást megszün­tették, mert a tettes kilétének felderítése az eljárás folytatásától sem remélhető. Átkozottul nagy kérdés, hogy a polgárok akaratából alakuló polgári kormány mit kezd ezzel a helyzettel? Mert amíg a rendőr hámló vakolatú, koszlott irodában, festett széken kucorog, és az asztalára nem jut tisztességes lámpa, amikor rozzant autóval, ga­rantáltan hasznavehetetlen golyóálló mellényben üldözi a bűnt s mindezt havi harmincezer nettóért teszi, csodákra ne számítsunk. Épeszű ember ilyen feltételek mellett - és ennyi pénzért - nem vi­szi vásárra a bőrét. Évek óta emlegetik: a közbiztonság az egyik legfontosabb poli­tikai kérdéssé válik, így azután választási ígéretekben most sem szűkölködtünk, legfeljebb az ad okot némi gyanakvásra, hogy az eddigi kormányok vajmi keveset tettek. Belügyminiszterként nem ért el látványos sikereket a kemény, férfias, határozott rend­őr eszményét meghirdető Boross Péter, s kudarcot vallott Kuncze Gábor, a polgárbarát rendőrség híve is. Részben persze azért, mert a bűnözés terjedése - de még inkább strukturális változása - a társadalmi átalakulás velejárója. Meg azért is, mert annyi pénzt soha nem biztosítottak a rendőrségnek, amennyire a hatéko­nyabb, felkészültebb, professzionális apparátus kiépítéséhez szükség lett volna. Ami meg jutott, azt zömében átgondolatlanul elszórták. Vala­ki korábban összeszámolta például, hogy az egyes kapitányságo­kon hányféle számítógépet és szoftvert használnak. Az eredmény ijesztő volt. De a folyamatos létszámfejlesztés is kimerült abban, hogy egyre újabb embereket vettek fel. Miközben arra már nem gondolt senki, hogy a rendőrt le kell ültetni valahová, kell neki va­lamilyen jármű, felszerelés és hasznos feladat is egy lehetőség sze­rint ésszerűen kialakított szervezetben, egyértelmű felelősségi vi­szonyok közepette. Igaz, van már Központi Bűnüldözési Igazga­tóság, van szervezett bűnözés elleni egység több is, elitkomman­dó, 20 főkapitányság, 180 kapitányság, s ki tudja még, miféle önál­ló csapat. És a sok szervezeti egységhez különféle parancsnokok tartoznak, magas - legalábbis a többiekéhez képest magas - fize­téssel, saját irodával, titkársággal, autóval. A főváros utcáin pedig ma is jószerivel csak akkor van egyenruhás, ha a Készenléti Rend­őrség kivonul. A lakótelepi őrsök tevékenysége pedig kimerül ab­ban, hogy az arra tévedő autósokat molesztálják. Hogy aztán mi­lyen hatékonysággal lehet így mondjuk lopott kocsit fogni, nem nehéz kitalálni. Van viszont Teve utcai zsarupalota, 15 milliárdért. Persze ab­ban kétezren viszonylag jól érezhetik magukat (csak a légkondi­val ne lenne folyton baj), bár hét és fél millió per fő költséggel már tisztességes irodaházat lehet építeni. Csakhogy az idén a rendőr­ség negyvenezer hivatásos és polgári alkalmazottjára egyenként mindössze kétmillió forintot alig meghaladó összeg jut. Ebből fe­dezik a béreket és járulékait, a dologi kiadásokat, a fejlesztést és az amortizációs cserét, szóval mindent. Csoda, hogy benzinkorlá­tozást kellett elrendelni? Ilyen körülmények között arról, hogy egy géppisztolyos rabló felkutatására helikoptert is be lehetne vetni, álmodni sem mer senki, így azután nálunk egy kivénhedt Audinak egyszerűen nyo­ma vész az M3-as autópályán. Igaz, a tettest viszont gyorsan meg­találták. Bár ez a legkevesebb, amit a rendőröktől elvárhatunk, hiszen az álarcost a benzinkútnál több egykori munkatársa is fel­ismerte. Miközben lázas találgatások folynak, hogy ki lesz az új belügy­miniszter, ki az országos főkapitány - lehetőleg államtitkári rang­ban -, s maradnak-e a megyei főkapitányok, sokkal fontosabb kér­dések elsikkadni látszanak. Szó sem esik például arról, hogy a ha­tékony bűnüldözés sajnos pénzbe kerül. Legyen szó magasan kép­zett emberekről, korszerű járművekről, működőképes informati­kai rendszerekről, mindezt meg kell fizetnie valakinek. És ki állja majd a számlát? Ugyanakkor évek óta látjuk azt is: a pénz nem minden. Világos közbiztonsági koncepcióra lenne szükség, meg a rendőrség strukturális reformjára, gyökeres átalakulásra. Vajon a rendszerváltozást követő harmadik szabadon válasz­tott kormány mit fog kezdeni ezzel a csődtömeggel?

Next