Magyar Hírlap, 1998. június (31. évfolyam, 127-151. szám)
1998-06-12 / 136. szám
1998. JÚNIUS 12., PÉNTEK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Végzáró És senki ne higgye, hogy csupán egy mezítlábas iskolaév fejeződik be ma. Ha ajándékot vesznek - márpedig úgyis vesznek - a tanító néninek, a napközisnek, az angoltanárnak, tétessenek a bokrétába még egy szálat abból az igencsak borsos árúból. Egy búcsúszálat. Ha álldogálunk majd az embertelenül unalmas évzáró ünnepségen, hallgatjuk a végeérhetetlen igazgatói monológokat, kivételesen ne engedjünk a napszúrás kétségkívül kézenfekvő kibúvójának. Nagy pillanatok ezek, még akkor is, ha éppen kétezerharminchetedszer kellene meghatódnunk. Szeptembertől a közoktatás ugyanis felsőbb osztályba lép. Persze könnyű lesz most azoknak, ahol a gyerek elsőbe vagy hetedikbe megy. Ők lesznek a szín-nat generáció. A többiek meg a reszli, akikről még a legelkötelezettebb natosoknak sincs egészen világos - úgymond - jövőképe. Ők majd vegyesen kapnak okulást: első órán például poroszos kozmost, másodikon szabadsávot, harmadikon meg blokkosított univerzalitást. Aztán igazodjanak el. Hanem hogy a tanárok. Ezen az évzárón nagyon fontos dologtól kénytelenek elbúcsúzni. Az ország már rendszert váltott kilenc éve s többször kurzust is, de a közoktatás még ott tart, mint a hajdani ellenzék a nyolcvanas évek elején, a világmegváltó tervezgetésnél. S a hajdani ellenzéket akkor még nem fenyegette a veszély, hogy az elméleteket - például szerdán nyolcharminctól - meg is kellene valósítani. A pedagógusokat már senki sem mentheti meg az önállóságtól. Attól, hogy a saját fejükkel, szívükkel, előtanulmányaikkal, meggyőződéseikkel dolgozzanak. Utasítás nélkül. Nem véletlen, hogy oly nagyon ellenezték azt a tucatnyi nat-változatot is - mindegyik arról szólt, mostantól érteni is kell ám, de nagyon ahhoz, amit csinálnak. Búcsúztatjuk a tanévet. Az utolsót, amikor nem hittünk annyira a saját tanárainkban, hogy bármit is rájuk bízzunk. Ma elköszönünk a gyermeteg óravázlatoktól, stencilezett tanmenetektől, szolgalelkű tantestületektől, önállótlan pedagógusoktól. Ez persze az optimista megközelítés. De tegyünk egy szál virágot a központosított oktatás sírjára. TOROK MONIKA Határon innen és túl Milyen érdekes, még meg sem alakult a jobbközép kormány az óhazában, máris megerősödve érzik magukat a határon túli magyarság fundamentális elveket hirdető vezetői. Ott feszítettek a Fidesz-kongresszuson, s hazájukban is úgy tárgyalnak, mintha számukra nagyobb hatalmat, több pénzt és jobb pozíciókat jelentene a kormányváltás Magyarországon. Szerencsére a hazai kampányban elmaradt a „határontúlizás”, de lehet, hogy a leendő két kisebb koalíciós partner korábbi retorikája többet ártott az ügynek, mint használt. Ha itthon most olyanok kapják meg a határon túliak ügyét, akik nacionalista kijelentésekkel és intoleráns magatartással hívták fel magukra a ügyeimet, semmibe veszhet az a csendes javulás, amely például a romániai magyarság helyzetét jellemzi. Ha megint egymásra találnak az anyaország és a határon túliak fundamentalistái, mint 1990-94 között, abból nem sok jó származik. A Határon Túli Magyarok Hivatala tegnapelőtt tette közzé jelentéseit három szomszéd állam magyarságának helyzetéről. Szlovákiában, tudjuk, lehangoló a helyzet, kifejezetten jó hírek érkeztek viszont a minap Romániából. A magyar egyetem ügyében értelmes kompromisszum készül, amelynek lényege, hogy a kolozsvári Babes-Bólyai Egyetemen három önálló magyar kar létesül. Az RMDSZ-nek pedig a kormányban komoly befolyása van a kisebbségek helyzetére. Bajok vannak a Vajdaságban, de a koszovói etnikai tisztogatást vezénylő Milosevics elnöknek eddig szerencsére nem jutott eszébe a magyarság tömeges kiűzése. Magyarokat a Kárpát-medencében 1990 márciusa, Marosvásárhely óta nem vertek meg identitásuk miatt. Tudom, nem nagy vívmány, de szétnézve a tágabb régióban, már ez is valami. És csak úgy érhető el, hogy továbbra is így maradjon, ha a magyar kormány nem lesz partner az odamondogatásban. A mérsékelt és higgadt magyar erők - különösen, ha a szomszéd kormányok is hasonlóak - könnyebben érvényesülnek, ha a leendő magyar kormány őket támogatja. ÚJVÁRI MIKLÓS Csúcsfejek Béla: Jánosom, nem akarjuk véka alá rejteni a nyílt kártyáinkat. A Józsi nyilvánvalóvá tette, hogy a világtörténelmi horderejű, hozzávetőlegesen pont 82 darab képviselői visszaléptetésünk hozta meg nektek a minimális győzelmi diadalt. Ez a 82 visszaléptetés, amely egy nap alatt megrengette a posztkommunista világot, szükségessé teszi, hogy a Józsi szerény kérése teljesüljön a csúcs vonatkozásában. Jól ismeritek nemzetközi horderejű koncepciónkat, melynek tengelyében áll az a svédcsavar, hogy a földművelésügyhöz kell csapni a közlekedésügyet, a környezetvédelmiből a területfejlesztést és a belügyből az önkormányzatokat, attól viszont eltekintünk, hogy a honvédelemből áthozzuk a területi hadkiegészítést. Ez a tényálladék, most rajtatok a sor, hogy kihúzzátok a szekerünkből a járomszeget, különben fenn az ernyő lesz és nincsen kas. Ezt üzeni a Józsi elöljáróban. János: Drága Bélám, őszinteségre őszintétlenséget kérek tőled. A mi vaskancellárunk, mint ismeretes mindenütt a világon, ezzel a kerékkötő állásponttal szöges ellentétben terül el. Mi sem hozunk létre gazdasági csúcstárcát, az iparon és a kereskedelmen kívül csak a munkaügyet és az idegenforgalmat integráljuk, és a pénzügyből hozzuk át a gazdasági tervezést, arról viszont letettünk, hogy az igazságügytől elvegyük a börtönmunkaügyet, az marad továbbra is az Ibolykánál, így ti sem lehettek csúcsok, legfeljebb a területfejlesztést hasíthatjátok ki a környezetvédelemből, azt odacsapjátok a mezőgazdaságihoz, máris lesz egy frankó kis vidékfejlesztésetek, maximum még az egyházügyet csíphetitek meg a kettéváló kultusztárcától. Béla: Jánosom, ez így nem fair playboy. Lacikám, hozzád fordulok, te is vidéki magyar gyerek vagy, mint a Jancsi, meg én, meg a Józsi. A vidékfejlesztés nekünk úgy kell, mint egy falat kenyér, a Józsi négy éven át álruhában akarja járni a vidéket és személyesen osztogatni a pénzt a vidéki magyaroknak. Laci: Milyen álruhában? Béla: Brokát kezeslábasban, aranypalástban, ezüstcipőben. Már le is vették róla a méreteket a Fehérhajó utcában. Jánosom, értsünk szót! Józsinak valami csúcs kell a vaskancellártól. János: Másodlagos felhatalmazást kaptam a Viktortól, hogy végszükségben felajánljam nektek a csúcsvédelmi minisztériumot. Béla: Köszönjük, a Zsolt olyan remek hadügyminiszter lesz, mint a Veres Péter. Péter bácsit is imádták a katonák, mert minden laktanyában végigkóstolta a gulyáságyút. De ez nekünk kevés. János: Bélám, ez csúcsvédelmi minisztérium lehetne. Pontos nevén Hon-, Nemzet-, Család-, Egészség- és Fogyasztóvédelmi Csúcsminisztérium, plusz hozzávehetnénk még a volt kohó- és gépipart a meddőbányákkal együtt. Béla: Érdekes felvetés, titkon számítottunk is rá egy ellenjavaslattal. A Józsi másodsorban szívesen elfogadná a csúcsügyi minisztériumot. László: Az mi? Béla: Minden ügy oda tartozna. Bel-, Kül-, Had-, Pénz-, Paripa-, Fegyverügyi Minisztérium, kivéve az igazságügy, mert az Ibolykáé. János: Elégedjetek meg az Ésügyi csúcsminisztériummal. Megkaphatnátok a környezetés településfejlesztésből, valamint az ipar és kereskedelmi és idegenforgalmiból az összes és-t. A Józsinak nagyon jól állna az És csúcsügyi tárca, ha nagyon hepciáskodik, átvehetné ráadásnak a sport- és ifjúságügyből is az és-t. A maradékot a Viktor a Tamásnak szánja, ha év végéig lediplomázik. Van egy gyorstalpaló Gödöllőn, az előző kormány is élt vele. Béla: Körvonalazódik a megegyezés. Mi elvisszük a csúcsos minisztériumot, a csúcsvédelmi minisztériumot, no meg természetesen a vidékfejlesztési csúcsminisztériumot, Ibolykáé marad az igazságügy. Nektek mi kell? János: A Viktor nagyvonalú. Megkaphatjátok az összes csúcsminisztériumot, miénk marad viszont a miniszterelnöki hivatal mint ezerfős csúcskancellária. Innen irányítjuk az országot, mint régen a politikai bizottság, ti ott lent a csúcsminisztériumokban precízen végrehajtjátok a vaskancellári utasításokat. A brokát kezeslábast, az aranyköntöst és az ezüstcipőt pedig Viktor fogja viselni! Barabás T. János Az európai integráció varsói ellendrukkerei A lengyel gazdaság, ha időnként el-elakadva is, de halad az európai integráció felé. Az unió képviselőivel áttekintették a tudomány és kutatás, valamint a telekommunikáció és az információs technológia jogi szabályozását. Varsói források szerint e tárgyalások tájékozódó és tájékoztató jellegűek voltak. Hogy milyen problémákat vetett fel Brüsszel, az egyelőre nem ismeretes, a lengyel Európai Integrációs Bizottság hivatalának tájékoztatása ugyanis csak a lengyel kifogásokról tájékoztatott. Úgy vélték, az Európai Bizottság igénylistája meglehetősen kaotikus, következetlen és nem is teljes. A megbeszéléseken a lengyel tárgyaló fél érdeklődött aziránt, hogy az EU jogrendje és különböző programjai lehetővé teszik-e az eutanáziával, az élet kezdetével és végével kapcsolatos vizsgálatokat. A válasz szerint az unió költségvetése nem finanszíroz ilyen programokat. Magyarázatot kíván, hogy a lengyel delegáció miért éppen ezt a kérdést vetette fel, amelynek egyáltalán nincs gazdasági vonzata. Fontos azonban az Európai Integrációs Bizottság vezetője, Ryszard Czarnecki számára, aki a választásokon győztes Szolidaritási Választási Akció (AWS) egyik pártjának, a Keresztény Nemzeti Egyesülésnek (ZChN) az elnöke. Ez a párt nemcsak az eutanáziát ellenzi, de következetes híve a teljes abortusztilalomnak, s a kormánykoalíción belül a legellenségesebb érzülettel viseltetik az európai integrációval szemben, amelytől félti az ország katolikus hagyományait. Jerzy Buzek miniszterelnök Czarnecki kinevezésével, kiváló taktikai érzékkel bízta a „kecskére a káposztát”. A pénzügyminisztérium élére Leszek Balcerowicz, a koalíciós partner liberálisok vezetője került, s a külügyminiszter a szintén liberális Bronislaw Geremek lett, így ki kellett védenie azt a jobboldalinemzeti-keresztény vádat, hogy az integrációs politikát a nemzetietlen, a lengyel érdekeket kiárusító liberálisok kezébe adta. Az integrációs bizottság elnökeként Czarnecki mintegy ellensúlyt és a nemzeti érdekek védelmének garanciáját jelentette. Mintha másfelé húzná az ország szekerét a tárgyalásokért felelős külügyminiszter, a kulcsfontosságú pénzügyminiszter, valamint az integrációs bizottság elnöke és a lengyel tárgyalóküldöttség hozzá közel álló vezetője, miközben a kormányfő megpróbál egyensúlyozni a két irányzat között. A kialakított rendszer tehát belpolitikailag sem garantálja a mechanizmus gördülékeny működését. Miképpen nem segít az sem, hogy több, az integráció szempontjából igen fontos tárca élén olyan Szolidaritás-politikusok állnak, akiknek magatartása mintha azt a meggyőződést sugallná, hogy Európa érdeke Lengyelországhoz csatlakozni, és nem fordítva. A kereszténynemzeti politikus brüsszeli szemmel bizony különösen viszonyul az integrációhoz. Egyik lódzi beszédében sajtójelentések szerint úgy nyilatkozott, hogy a jövő Európájának a keresztény értékrendre kell épülnie, s nem szabad azt átengedni a „baloldaliaknak, kozmopolitáknak és liberálisoknak”. A politikai és hatásköri vitákban legutóbb két kérdés körül robbant ki heves vita a kormánykoalíció erői között. Az egyik, hogy Czarnecki heteken keresztül hessegette el az ideges felszólításokat, hogy terjessze be végre Brüsszelbe a PHARE-alapok lengyel igényeit, mert május 15- én lejár a határidő. A Brüsszelből is megismételt figyelmeztetések ellenére a miniszter az utolsó pillanatig kitartott amellett, hogy az ő értelmezése szerint még két hónapja van az előterjesztésre, így nem sokon múlt, hogy Varsó nem vesztette el az idén esedékes 212 millió ECU-t. Az Európai Bizottság azonban úgy döntött, hogy javasolja az összegnek 34 millió ECU-val való csökkentését, mert elfogadhatatlannak talált több lengyel projektet. Az összeg nem, de a presztízsveszteség jelentős, s az ügy kisebb belpolitikai válsághoz vezetett. Buzek kormányfő sietett leváltani Czarnecki egyik helyettesét, aki közvetlen felelőse a PHARE-csomag elkészítésének, de a botrány miatt kénytelen volt kijelenteni, hogy az ügyért a politikai felelősség az Európai Integrációs Bizottság vezetőjét terheli, amiből le fogja vonni a „megfelelő következtetést”. Czarnecki pártja természetesen enélkül is levonta a számára megfelelő következtetést: a Keresztény Nemzeti Egyesülés vezetői szerint az Európai Unió beavatkozott Lengyelország belügyeibe, a lengyel tervek egy részének visszautasítása politikai nyomásgyakorlás, amelynek célja eltávolítani a nemzeti érdekeket képviselő keresztény politikust. A vádat az unió visszautasította. A másik vita az EU-támogatás ellenőrzése körül bontakozott ki. Brüsszel felhívta Varsót: mielőbb döntsön, hogy melyik minisztérium lesz felelős a jövőben várhatóan jelentősen növekvő EU-pénzek ellenőrzéséért. Az EU azt szeretné, ha ez a hivatal a feladatra jól felkészült pénzügyminisztérium volna, Czarnecki azonban a saját apparátusának kívánta megszerezni a jogot. Lengyel lapvélemények szerint példátlan lenne, ha ugyanaz a szervezet lenne felelős a kölcsönök, segélyek elosztásáért, amelyik annak ellenőrzéséért. Az Európai Integrációs Bizottság ráadásul eddig sem jeleskedett a PHARE-pénzek felhasználásában; a Varsónak szánt összegnek csupán 62 százalékát sikerült elköltenie. Ez az arány rosszabb, mint Magyarországon vagy akár Szlovéniában. A kérdést azonban a jobboldali politikusok egyértelműen politikainak tekintik. A Zycie című lapban az Európai Integrációs Bizottság tisztségviselői és a Szolidaritás politikusai úgy nyilatkoztak, hogy az EU-pénzek feletti ellenőrzés alapvető fontosságú szerepet játszik majd a legközelebbi parlamenti választásokon. Vélhetően a PHARE-ügyben szerzett keserű tapasztalatnak is szerepe volt abban, hogy a napokban közölték: a pénzek felügyeletét a pénzügyminisztériumra bízzák. Czarnecki is beleegyezett ebbe, csupán azt szeretné, ha a pártjához közel álló miniszterhelyettes lenne a felelős. E politikai belviszályok nélkül sem ígérkezik könnyűnek Lengyelország útja az unióba, jóllehet kétségtelen, hogy mintegy 40 milliós lakosságával, hatalmas gazdasági potenciáljával Lengyelország a csatlakozók közül talán a legfontosabb. Csakúgy mint piaca, problémái is lényegesen meghaladják a bebocsátásra várakozó többi országét. Közismertek a mezőgazdaság gondjai. Alapvető strukturális reformra volna szükség, hiszen szinte hihetetlen, hogy Lengyelországban még mindig a lakosságnak több mint 20 százaléka él (az emelkedő árak mellett is rosszul) a mezőgazdaságból, igen alacsony termelékenységi mutatókkal. Jacek Janiszewski mezőgazdasági miniszter ugyanakkor azt hangsúlyozza, hogy a lengyel agrárium helyzete semmivel sem rosszabb, sőt jobb, mint az olaszé, az íré, a görögé, a spanyolé vagy a portugálé volt az EU-csatlakozásuk idején. Brüsszel álláspontja ezzel szemben az, hogy az új tagok nem a történelmi múlthoz kívánnak csatlakozni, hanem egy működő szervezethez, tehát annak jelenlegi szabályaihoz kell igazodniuk. Varsó ugyanakkor két év alatt több mint 1 milliárd ECU-s támogatásra számít a mezőgazdaság reformjához, vagyis annyira, amennyit Brüsszel az egész térségnek szán a struktúraátalakításra. Egyes szakértők szerint kár démonizálni a mezőgazdaság integrációjának problémáit, különösen mert sokkal rosszabb a lengyel bánya- és acélipar helyzete. Brüsszeli felszólításra és az EU segítségével most dolgozzák ki a vas- és acélipari reform kormányprogramját. A szénbányák bezárásának tervét a kormány már nyilvánosságra hozta, és tárgyalnak a keményen tiltakozó bányászokkal. Az unió kész igen jelentős összegekkel hozzájárulni a reformok nyomán várhatóan kialakuló társadalmi feszültségek enyhítéséhez, hiszen az acélipari és a bányaipari elbocsátások ugyanazokat a körzeteket sújtanák, így hatásuk halmozottan jelentkezik. több, az integráció szempontjából igen fontos tárca élén olyan Szolidaritás-politikusok állnak, akiknek magatartása mintha azt a meggyőződést sugallná, hogy Európa érdeke Lengyelországhoz csatlakozni, és nem fordítva.” Ez itt tulajdonképp egy nyílt levél akarna lenni a Magyarországon működő (tehát nem csak a magyar származású) alvilághoz, s legszívesebben azt a címet adtam volna neki, hogy „Humánusabb bűnözést!”, de tudom, amíg ki nem fejtem, mire gondolok, még azt lehetne hinni, viccelődni támadt kedvem csöppet sem tréfába illő dolgokkal. Arról van szó, hogy jóformán nincs nap, amikor egy-egy nyílt utcán megrendezett vérfürdő, robbantás, leszámolás, bérgyilkosság végrehajtása közben ne lennének akut életveszélyben a merő véletlenségből épp akkor s épp arra a tájékra vetődött járókelők, gyanútlan sétálók, ügyeiket intéző civilek, holott őket föltehetően még Önök, az alvilág képviselői sem akarnák bántani. Bevallom, magam mindig is a rosszul kiképzett terroristáktól, a dilettáns brávóktól féltem igazán, akik nem engem akarnak eltalálni, de bizonytalanul céloznak, csak úgy „nagyjából” végzik el a rájuk bízott feladatot (egy fő az egy fő), s én (vagy bárki más) ennek esik áldozatául. Kérdezem, miféle képzésben részesül manapság egy bandatag? Tanítják egyáltalán? Felmérik, mire képes, mire nem? Részt vesz lőgyakorlatokon? Ellenőrzi valaki, hogyan robbant, ki tudja-e számítani a távolságot, az időt? Azt kell FELhívás az ALvilághoz hinnem, manapság az alvilágban is szakemberhiány van. Talán idő nincs, talán pénz, talán a türelem hiányzik - nem tudom, de őszintén szólva nem is ez érdekel. Ami számomra fontos: amíg nincs a mostaninál felkészültebb bűnözői gárda, másképp kell megoldani, hogy a lakosság kimaradjon a leszámolásokból. Jó, jó, mondhatnák erre Önök ott az alvilágban, de hogyan? Az emberek már csak olyanok, hogy naphosszat összevissza mászkálnak az utcán, lófrálnak, kirakatot nézegetnek, egyik járdáról átkiabálnak a másikra, kapun ki, kapun be, nincs egy nyugodt perc, nincs egy üres utca... Ekkora rendetlenségben ki képes ellesni azt a pillanatot, amikor egy lövés csak a kinyírandó ellenfelet éri, amikor a levegőbe röpített autójának szétröpülő darabjai senkinek a fejére nem pottyannak? Nos, épp ezzel kapcsolatban volna egy ötletem. A kis belvárosi utcát, ahol lakom, pár éve még sűrűn eladták egy-két napra a fejünk felől (hol a tanács, hol meg - később - az önkormányzat), filmforgatás céljára. Ez számunkra, ott lakók számára, kizárólag kényelmetlenséggel és megaláztatásokkal járt (hasznát a tanács, illetve az önkormányzat zsebelte be), de most nem erről akarok beszélni. Hanem hát a forgatás előtt ellepték az utcánkat karszalagos civilek (többnyire nyugdíjasok), akiket a stáb alkalmazott, hogy kordont feszítsenek ki, kergessék el az ott parkoló autókat, a környék lakóit meg szólítsák fel, hogy a megjelölt időben lehetőleg ne lépjenek az utcára, de aki korábban már elment, ne akarjon hazajönni, mert filmezés lesz. Cetliken és falragaszokon is tudatták: „Itt filmforgatás lesz, kérjük a lezárt területet elkerülni!” Kérdem tisztelettel, miért ne tehetnék meg értünk ugyanezt Önök is, amennyiben leszámolást, vérbosszút, robbantásos figyelmeztetést óhajtanak rendezni? Válasszák ki előre a terepet, fogadjanak fel néhány nyugdíjast, hogy húzzanak kordont, küldjék el a parkoló autókat, világosítsák fel a lakosságot, melyik utcát miért s mikor ajánlatos elkerülni. Ragasszanak ki cetliket és falragaszokat: „Itt véres leszámolás, tűzharc, bérgyilkosság stb. lesz, kérjük a lezárt területet elkerülni!” Ennyit igazán megtehetnének értünk - ha már más nem törődik a közbiztonsággal. NYERGES ANDRÁS A biztonság ára LENCSÉS KÁROLY Nyolc szabad év óriási eredménye: már vagy másfélszer annyi rendőrünk van, mint a diktatúra utolsó időszakában. A több mint harmincezer ember pedig a lakosság - bár mostanában inkább a polgár szó dívik - számához viszonyítva csaknem elegendő is lenne. Legfeljebb az a baj, hogy a nyolcvanas évek végéhez képest a bűncselekmények száma legalább két és félszeresére növekedett. A zsaruk meg azóta is zömében alulfizetettek, rosszul felszereltek, gyengén képzettek s változatlanul kontraszelektáltak. Egyiküket-másikukat látva talán nem túlzó az állítás: maholnap teljesen le is rongyolódnak. Igaz, miként várhatnánk el, hogy a ruhapénzt valóban arra költsék, amire való: egyenruhára. Hiszen a fizetésből megélni sem lehet - hallhattuk elégszer különféle rendű és rangú főrendőrök szájából nemhogy családot alapítani, egzisztenciát teremteni. A hamarosan megalakuló polgári kormány ígérte polgári jólét tehát egyelőre a polgári rend őre számára sem több puszta illúziónál. És mi ezeken az embereken kérjük számon, hogy nap mint nap robbantanak, lövöldöznek, rabolnak, fosztogatnak? Már az óriási eredmény, hogy egyáltalán hajlandók kivonulni szolgálatba. Akinek volt dolga velük, érezhette is: jószerivel szívességet tesznek, ha jegyzőkönyvbe diktálhatjuk, hogy aktuálisan mivel károsítottak meg minket. Hála azonban a technika fejlődésének, a számítógépen sokszorosított határozatot már viszonylag gyorsan - akár néhány nap múltán - kézbe vehetjük, amelyben kétségkívül udvariasan tájékoztatnak, hogy a nyomozást megszüntették, mert a tettes kilétének felderítése az eljárás folytatásától sem remélhető. Átkozottul nagy kérdés, hogy a polgárok akaratából alakuló polgári kormány mit kezd ezzel a helyzettel? Mert amíg a rendőr hámló vakolatú, koszlott irodában, festett széken kucorog, és az asztalára nem jut tisztességes lámpa, amikor rozzant autóval, garantáltan hasznavehetetlen golyóálló mellényben üldözi a bűnt s mindezt havi harmincezer nettóért teszi, csodákra ne számítsunk. Épeszű ember ilyen feltételek mellett - és ennyi pénzért - nem viszi vásárra a bőrét. Évek óta emlegetik: a közbiztonság az egyik legfontosabb politikai kérdéssé válik, így azután választási ígéretekben most sem szűkölködtünk, legfeljebb az ad okot némi gyanakvásra, hogy az eddigi kormányok vajmi keveset tettek. Belügyminiszterként nem ért el látványos sikereket a kemény, férfias, határozott rendőr eszményét meghirdető Boross Péter, s kudarcot vallott Kuncze Gábor, a polgárbarát rendőrség híve is. Részben persze azért, mert a bűnözés terjedése - de még inkább strukturális változása - a társadalmi átalakulás velejárója. Meg azért is, mert annyi pénzt soha nem biztosítottak a rendőrségnek, amennyire a hatékonyabb, felkészültebb, professzionális apparátus kiépítéséhez szükség lett volna. Ami meg jutott, azt zömében átgondolatlanul elszórták. Valaki korábban összeszámolta például, hogy az egyes kapitányságokon hányféle számítógépet és szoftvert használnak. Az eredmény ijesztő volt. De a folyamatos létszámfejlesztés is kimerült abban, hogy egyre újabb embereket vettek fel. Miközben arra már nem gondolt senki, hogy a rendőrt le kell ültetni valahová, kell neki valamilyen jármű, felszerelés és hasznos feladat is egy lehetőség szerint ésszerűen kialakított szervezetben, egyértelmű felelősségi viszonyok közepette. Igaz, van már Központi Bűnüldözési Igazgatóság, van szervezett bűnözés elleni egység több is, elitkommandó, 20 főkapitányság, 180 kapitányság, s ki tudja még, miféle önálló csapat. És a sok szervezeti egységhez különféle parancsnokok tartoznak, magas - legalábbis a többiekéhez képest magas - fizetéssel, saját irodával, titkársággal, autóval. A főváros utcáin pedig ma is jószerivel csak akkor van egyenruhás, ha a Készenléti Rendőrség kivonul. A lakótelepi őrsök tevékenysége pedig kimerül abban, hogy az arra tévedő autósokat molesztálják. Hogy aztán milyen hatékonysággal lehet így mondjuk lopott kocsit fogni, nem nehéz kitalálni. Van viszont Teve utcai zsarupalota, 15 milliárdért. Persze abban kétezren viszonylag jól érezhetik magukat (csak a légkondival ne lenne folyton baj), bár hét és fél millió per fő költséggel már tisztességes irodaházat lehet építeni. Csakhogy az idén a rendőrség negyvenezer hivatásos és polgári alkalmazottjára egyenként mindössze kétmillió forintot alig meghaladó összeg jut. Ebből fedezik a béreket és járulékait, a dologi kiadásokat, a fejlesztést és az amortizációs cserét, szóval mindent. Csoda, hogy benzinkorlátozást kellett elrendelni? Ilyen körülmények között arról, hogy egy géppisztolyos rabló felkutatására helikoptert is be lehetne vetni, álmodni sem mer senki, így azután nálunk egy kivénhedt Audinak egyszerűen nyoma vész az M3-as autópályán. Igaz, a tettest viszont gyorsan megtalálták. Bár ez a legkevesebb, amit a rendőröktől elvárhatunk, hiszen az álarcost a benzinkútnál több egykori munkatársa is felismerte. Miközben lázas találgatások folynak, hogy ki lesz az új belügyminiszter, ki az országos főkapitány - lehetőleg államtitkári rangban -, s maradnak-e a megyei főkapitányok, sokkal fontosabb kérdések elsikkadni látszanak. Szó sem esik például arról, hogy a hatékony bűnüldözés sajnos pénzbe kerül. Legyen szó magasan képzett emberekről, korszerű járművekről, működőképes informatikai rendszerekről, mindezt meg kell fizetnie valakinek. És ki állja majd a számlát? Ugyanakkor évek óta látjuk azt is: a pénz nem minden. Világos közbiztonsági koncepcióra lenne szükség, meg a rendőrség strukturális reformjára, gyökeres átalakulásra. Vajon a rendszerváltozást követő harmadik szabadon választott kormány mit fog kezdeni ezzel a csődtömeggel?