Magyar Hírlap, 1998. július (31. évfolyam, 152-178. szám)

1998-07-09 / 159. szám

1998. JÚLIUS 9„ CSÜTÖRTÖK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Média(szám)háború Vajon az előző ciklus egyik kormánypárt­jának tekinthetjük-e a Köztársaság Pártot azért, mert Veér András személyében mi­niszteri biztossal erősítette a kabinet mun­káját? S ugyanakkor hova sorolható a Ma­gyar Demokrata Néppárt, amelynek elnö­ke államtitkári posztot vállal az egészség­­ügyi tárcában? A média-számháború kulcskérdései ezek. Hat párt képviselői ültek le, hogy döntsenek a közszolgálati műsorszolgálta­tók tulajdonosi jogait gyakorló testületek­ről. A megegyezés azonban éppen azon pártok miatt hiúsult meg, melyek képvise­lői már csak külső szemlélőként követhe­tik figyelemmel az egyeztetést. A választá­sok után ellenzékbe szorult pártok ugyan­is azt még kénytelenek voltak elismerni, hogy hozzájuk hasonlóan a MIÉP sem kormánypárt, azt viszont már elfogadha­tatlannak tartják, hogy a parlamentből ki­hullott, de a kuratóriumokban még két­éves mandátummal rendelkező pártok az ellenzékhez tartoznak. Ezzel ugyanis - a paritás elvének megfelelően - velük szem­ben még tagokat is delegálhat a kormány­­oldal. A koalíciós pártok azzal vágnak vissza, hogy szerződést sem a keresztény­­demokratákkal, sem az MDNP-vel nem kötöttek, tehát a két párt az ellenzékhez sorolható be. A vita eldöntetlen, jogászok szerint ez politikai kérdés, a politikusok szerint pedig jogi. A kompromisszum elmaradása miatt a MIÉP egyelőre nem jutott be a médiates­tületekbe, a Fidesz meg kiszorult az MTI- ből. A megoldás elodázása nem teszi sem­missé azt a tényt sem, hogy az Országgyű­lés több hónapos törvényi mulasztást kö­vet el amiatt, mert képtelen felállítani az új MTV kuratóriumi elnökséget. A vita a sokat szapult médiatörvény újabb gyenge pontjára világított rá, és borítékolható, hogy a következő ciklus­ban az egyik legtöbb problémát okozó jogszabály lesz az 1996-os egyes törvény. Mindenki egyetért azzal, hogy a törvény rossz, de átszabása várhatóan mégis várat magára. Jelenleg legalábbis a kétharmados kompromisszum igen távolinak tűnik. HASZÁN ZOLTÁN Nigéria Abiola után két szívinfarktus, de micsoda különbség. Júniusban a nigériai diktátort vitte el a szívroham, kedden pedig a fő ellenzéki ve­zető, Moshood Abiola halt meg ugyanígy. A diktátor után a családon kívül senki sem hullatott könnyeket Afrika legnépesebb államában Abiola halálhíre azonban tö­meghisztériát váltott ki: Lagos utcáin autók égnek és emberek halnak meg. Egy hónapig tartott az emberek remé­nye. Az elmúlt 38 évből 28-ban Nigéria népe a legsötétebb katonai diktatúrákban volt kénytelen élni. Az egykori nagyvál­lalkozóból politikussá vált joruba törzsi vezető időközben jelképes figura lett, el­ismertsége Nelson Mandela dél-afrikai népszerűségével vetekedett. Az 1994 óta házi őrizetben tartott Abiola volt az, aki bármelyik pillanatban élére állhatott vol­na egy demokratikus fordulatnak, és elnö­ke lehetett volna a közép-afrikai olajál­lamnak. Abiola 1993-ban valószínűleg megnyer­te a szabad elnökválasztást, az akkori ál­lamfő azonban megsemmisítette az ered­ményeket. Azóta élt Abiola a politikától távol, házi őrizetben. Csak Abacha tábor­nok halála nyitotta meg számára a szabad­ság felé vezető utat. A sors kegyetlen volt hozzá, egy nappal azelőtt halt meg, hogy az új vezetés szabadon engedte volna. Mi lesz így Nigériával? A képlet eddig egyszerű volt: adott egy reformpárti kato­nai vezető, aki kész átadni a hatalmat egy szabadon választott polgári vezetésnek, és adott egy ellenzéki politikus, aki kész és esélyes a győzelemre. De a kép most zava­rossá vált. A mostani elnök, Abdulsalam Abubakar bizonyára átmeneti figurája az ország vérzivataros történelmének, de hogy utána mi jön, nehéz megjósolni. Ha a közép-afrikai térség szokásos forgató­­könyveit lapozgatjuk, abban csak törzsi háborúk, diktatúrák és népirtások váltják egymást. Nigériában e hagyományt kelle­ne meghaladni, ebből kellene kiemelked­ni. Van esély erre, különösen az olajtarta­lékok miatt. De hogy lesz-e pozitív fordu­lat a kedvező jelek után, az elsősorban a katonai juntától függ, de nagy szerepe le­het a külföldre menekült értelmiségnek is. És persze a fejlett világnak, amely nyo­mást gyakorolhat a mostani elnökre. Csak mindehhez kell találni egy új Abiolát. ÚJVÁRI MIKLÓS A minap dr. Gyarmati István, a Honvédelmi Minisztérium he­lyettes államtitkára válaszolt (Hadkötelezettség, laktanyák, 1998. június 23.) Szűcs Mihály egyenruhás állampolgárnak, a Hadkötelezettséget Ellenzők Ligája ügyvivőjének írására (Ha­dihiány a kampányban, 1998. június 16.). Gyarmati István sze­mére veti Szűcs Mihálynak, hogy mint „a Magyar Honvédség egyik tisztje, az újságokon keresztül üzenget - nem éppen ba­rátságosan, de ez az ő dolga (csak nem értem, akkor miért ka­tona) - elöljáróinak”. Gyarmati megállapításai nem furcsák hanem inkorrektek, mert: 1. A hierarchikus struktúrák szorításában remekül boldo­guló és a felettesek igényeit diplomatikusan tolmácsoló Gyar­mati képtelen tolerálni, hogy egy neki alárendelt egyenruhás állampolgár tőle eltérő véleményt mer képviselni nyilvánosan és határozottan. Van szerencsém tudni, hogy éppen az ilyen Gyarmati-féle hozzáállás és hangnem miatt a hivatásos kato­nák közül sokan nem merik nyíltan vállalni véleményüket az általános hadkötelezettség ellen. 2. Tudomásom szerint Szűcs Mihály évek óta eredménytele­nül keresi a párbeszéd lehetőségét. 3. Szintén van szerencsém tudni, hogy Szűcs Mihály - az én megközelítésem szerint túlságosan is - büszke katona, aki ép­pen büszkén viselt hivatásos katona mivolta miatt emel szót azért, hogy hatékonyabban és olcsóbban tudja védeni hazáját.­­Tehát szigorúan szakmai, katonai, ha tetszik, miutáns érvek miatt mondja azt, amit mond, és nem olyan pacifista megköze­lítésből, mint ahogyan azt én teszem.) Gyarmati a továbbiakban azt írja, hogy nem érti, mit is jelent a Szűcs által használt „kényszersorozott fiatalok” kategóriája. A hadtudományok kandidátusa, a jelenleg vezető beosztású HM-alkalmazott Gyarmati ne ismerné a magyar alkotmányt és a honvédelmi törvényt? Nyilván ismeri, így pontosan tudja, hogy mert „a haza védelme a Magyar Köztársaság minden ál­lampolgárának kötelessége”, „az állampolgárok az általános honvédelmi kötelezettség alapján” teljesítenek fegyveres vagy fegyvertelen katonai, illetve polgári szolgálatot. Tehát a fiata­lok és a nem fiatalok nem maguktól mennek katonának, ha­nem az állam által szankcionált törvényi előírásoknál fogva, vagyis kényszerből. Gyarmati úgy fogalmaz, hogy „természetesen lehet ellenez­ni a sorkötelezettség fenntartását, de emellett érveket és nem frázisokat kell(ene) felhozni”. Ha Gyarmati vette volna a fá­radságot, és eljött volna a júniusban az általános hadkötelezett­ségről saját tárcája által rendezett nemzetközi konferenciára, vagy átolvasta volna az ott elhangzott előadásokat, akkor leg­alább ott megtudhatott volna néhány fontos érvet az általános hadkötelezettség megszüntetése mellett. Kollégáitól hallhatta volna például, hogy Franciaországban és Olaszországban miért akarják megszüntetni az általános hadkötelezettséget, továbbá, hogy Magyarországon a demográfiai helyzet miatt egyszerűen fenntarthatatlan a jelenlegi struktúra, valamint, hogy a magyar határőrség miért és hogyan hagyott fel a kényszersorozással. A helyettes államtitkár úr argumentált választ kaphatott volna arra a kérdésére is, hogy melyik hadsereg-szervezési modell a drágább, és mennyibe kerül az átállás.­­A hivatásos hadsereg modellre való átállást Franciaország, Hollandia és Belgium egy fillér plusz ráfordítás nélkül valósította, illetve valósítja meg.) Szó sincs tehát a Gyarmati által riogatásként és esetleg újabb pénzek megszerzése végett említett tízmilliárdos áttérési költ­ségről (csak nem készülnek számítások az áttéréssel kapcsolat­ban?), de arról sincs szó, hogy hivatásos hadsereg esetén a had­sereg „gettóba” kerülne. Szó van viszont arról, hogy a hadse­reg, a kényszersorozással sohasem fog tudni - ellentétben Gyarmati állításával - teljesen a „demokratikus intézmény­­rendszer részévé” válni. Gyarmati István azt állítja, hogy „egyszerűen tény: a magyar lakosság nagy része támogatja a hadkötelezettség fenntartá­sát”. Valóban így van, csak a helyettes államtitkár úr elfelejti közölni a HM egyik intézményének kutatási adatait, miszerint a magyar lakosság mintegy fele-fele arányban támogatja és el­lenzi az általános hadkötelezettséget. Gyarmati befejezésül azt írja, hogy a jövőben „részben soro­zott, de hatékony haderőnk lesz, amely - részben azért, mert so­rozott - élvezni fogja a nemzet támogatását és megbecsülését”. Jól hangzó frázis, csak az a baj hogy ez sem így igaz. Egy kivéte­lével valamennyi parlamenti párt a jövőben hivatásos hadsere­get szeretne, az új honvédelmi miniszterrel egyetemben. Más­részt meg tisztelettel kérdezem, hogy az amerikai, a kanadai, az angol, a francia, a belga, a holland stb. kizárólag önkéntesekből álló hadsereg nem élvezi nemzetének támogatását? Gyarmati féligazságokat tartalmazó kiállása az általános hadkötelezettség fenntartása mellett azért is érthetetlen, mert hadtudósként szakmailag látnia kellene a tömeghadseregek vé­gét, és ismernie kellene a hadtudomány - még csak azt sem mondanám, hogy legfrissebb - eredményeit, továbbá mert a magyar NATO-csatlakozás élharcosaként tapasztalnia kellett, hogy a NATO-n belül fogy az általános hadkötelezettséget életben tartó országok száma. Mindezek mellett Gyarmati mint a HM egyik vezetője személyesen is felelős annak az ígé­retnek a betartásáért, amelyet a NATO-kampány idején a HM anyagi és morális támogatását élvező Manfred Wörner Alapít­vány a magyar NATO-tagság esetére az általános hadkötele­zettség megszüntetésére tett. CSAPODY TAMÁS jogász, szociológus Disputa Kényszersorozott fiatalok Szegő Andrea Mi veszélyezteti az önkormányzatokat? A társadalombiztosítás kérdé­se az elmúlt hetek során a köz­élet egyik legvitatottabb kérdé­se lett. Különösen azóta, hogy a Fidesz-Magyar Polgári Párt hat képviselője a parlamentben indítványt nyújtott be a két tb­­önkormányzat megszüntetésé­ről. Mivel egy vita csak akkor előrevivő, ha az érintettek nemcsak politikai deklaráció­kat, nyilatkozatokat tesznek, hanem az álláspontjukat meg­alapozó nézeteiket is kifejtik, tekintsük át röviden a tb-ön­­kormányzatok rendszerválto­zás utáni történetét. A társadalombiztosítás ön­­kormányzati irányításáról szóló 1991. évi törvény egyik fontos politikai motivációja az volt, hogy nálunk is létrejöjjön a (nyugat-európai országokban többnyire meglévő) önkor­mányzati irányítású tb. (A törté­neti hagyomány is emellett szólt: az OTI a háború előtt önkor­mányzati rendszerrel műkö­dött.) De legalább ilyen fontos volt, hogy a tb-törvénnyel az Antall-kormány a megerősödött hagyományos szakszervezetek felé akart nyitni. Mindemellett a tb-önkor­­mányzatokkal kapcsolatos szak­­szervezeti problémát nem sza­bad elszakítani a munkaadói ol­dalon zajló folyamatoktól. Az események ugyanis két színpa­don zajlanak, azaz a tb-önkor­­mányzatok - s benne a munka­­vállalói és munkaadói érdek­­képviseletek - egyszerre vannak kitéve a politikai és gazdasági elitcsoportok küzdelmének. A szakszervezeti és a munka­adói oldal párhuzam­os vizsgála­ta az 1993-ban megalakult ön­­kormányzatok kapcsán érdekes aszinkronitásra hívja fel a figyel­met. Az 1991. évi törvény a szakszervezeti oldalon előírta a választást, a munkaadók biztosí­tási képviselőiket azonban dele­gátussal juttathatták el a tb-ön­­kormányzatba. A szakszervezetekben 1993- ban megtörténtek a­­ valódi­­ választások, és ez legitim képvi­selőket juttatott a tb-önkor­­mányzatokba. Az 1991-es társadalombizto­sítási törvény sérülékeny oldala a munkaadói térfél volt. A dele­gálást ugyan a törvény nem kor­látozta az Érdekegyeztető Ta­nácsra (ÉT), mivel a megfogal­mazás szerint a munkaadók összes országos érdekképvisele­te élhetett a delegálás jogával - ami ebben az időben gyakorlati­lag az ÉT delegálását eredmé­nyezte. (A Stratosz például csak 1994-ben alakult.) És a történet később valójában arról szól, mi­ként gyűrte az ÉT maga alá a tb­­önkormányzatokat. A folyamat Horn Gyula és az ÉT között 1997. február 21-én létrejött informális megállapo­dással gyorsult fel. Mindenek­előtt abban egyeztek meg, hogy a tb-önkormányzatok irányító testületeibe kizárólag az ÉT-ta­­gok küldöttei jussanak, méghoz­zá úgy, hogy mind a munka­adók, mind a szakszervezetek azonos módon - delegálással - határozzák meg képviselőiket. A miniszterelnök és az ÉT közötti informális megállapodás derékba törte azokat a törekvé­seket, amelyek az ÉT megújítá­sára irányultak. Megalapozta to­vábbá az ÉT bebetonozását eredményező folyamatot. Az in­formális ÉT-megállapodás alap­ján született meg a tb-önkor­mányzatok irányítását érintő 1997. évi kormányzati törvény-A szerző a Stratosz főtitkára módosítási kezdeményezés. Ez beleillett abba az 1994 utáni tör­vényhozási folyamatba, amely fokozatosan egyre inkább köz­ponti hatalmi intézménnyé tette a jogi, politikai és társadalmi le­gitimációt nélkülöző ÉT-t. Ráadásul a tb ügye időköz­ben a politikai pártok egyre éle­sebb vitatémájává vált. A tb-ön­­kormányzatok irányítása kérdé­sében az akkori kormánypártok között haladás következett be. Az ellenzéki pártokkal együtt az SZDSZ is bírálta azt a módot, ahogy 1997. februárjában Horn Gyula az ÉT-vel megegyezett. Az SZDSZ kritikája ezen túl­menően a szakszervezetek dele­gálási jogára irányult, valamint arra, hogy a települési önkor­mányzatok nem jutnak mandá­tumhoz a tb-testületekben. Az SZDSZ négyszögesíteni akarta a tb-irányítási struktúrát: a tele­pülési önkormányzatok bevoná­sa mellett is szót emelt, részleges sikerrel. Ugyanakkor az akkori ellen­zéki pártok szerint a tb-önkor­­mányzatok irányítását a parla­ment által választott felügyelő­bizottságnak kellett volna át­venni, mondván, hogy a biztosí­tottak egyre kisebb körét fedik le a szakszervezetek, a munka­adói szövetségek legitimitása, támogatottsága körül pedig nagy a homály. Épp ezért sem a háromoldalú struktúra, sem an­nak négyszögesítése nem oldja meg a­ problémát, csak egy, a parlament által választott fel­ügyelőbizottság hidalhatja át a nehézségeket. A pártvélemények teljes megosztottságát tapasztalva már akkor is felmerült, hogy amennyiben nem sikerül meg­egyezésre jutni, úgy szükségessé válhat kormánybiztos állítása a tb élére. A fent bemutatott folyama­tok magyarázatot adnak egy meglepőnek tűnő fordulatra is. Arra is., hogy az Egészségbizto­sítási Önkormányzat 1997. már­cius 3-i közgyűlésén a munka­adók váratlanul napirendre tű­zették az ÉT munkaadói oldala azon javaslatát, miszerint ne csak a munkaadók, hanem a szakszervezetek is delegáljanak tagokat az önkormányzatok irá­nyító testületeibe. E javaslattal az ÉT legnagyobb munkaadói szervezetei felvállalták az MSZOSZ hatalmi pozíciói meg­erősítését, mivel a munkaadói térfélen az ÉT bebetonozásától (jogosan) saját súlyuk felértéke­lődését várták. (S egyben a Stratosz végérvényes kiszorítá­sát az ÉT-ből.) Mindez a korszak egy külö­nös ellentmondását is megvilá­gítja. Mégpedig azt, miképp is néz ki a szociális partnerség ha­zai intézménye, ha az ÉT és a tb­­önkormányzatok között az átjá­rás ilyen nagy érdekegységet hoz létre a munkaadói és a mun­kavállalói szervezetek között. Miről is szól akkor a történet? Többek közt valószínűleg sokkal inkább a tb-önkormány­zatok körüli „előprivatizáció­ról”, mintsem a nyugat-európai típusú háromoldalú érdekegyez­tetési szerepkörök kifejlődésé­ről. Hiszen az ÉT delegálási jog­köre a hatalmi-politikai csopor­tokat a privatizáció egészének folyamatával összekapcsolta. A tb-önkormányzatokban az ÉT munkaadó szervezeteinek ugyanis kulcsszerepe volt ab­ban, hogy a szóban forgó önkor­mányzatokat egyre inkább az ÉT egyik fiókszervezeteként működtették. Annak ellenére tették ezt, hogy a megalakulás után az első ciklusban a munka­­vállalói szervezetek küldöttei valós választással jutottak man­dátumhoz a tb-önkormányza­tokban. Az ÉT munkaadói szer­vezetei ezzel egyértelműen az MSZOSZ érdekeit szolgálták, s előkészítették azt a fejleményt, hogy kiszorítsák az egyik rend­szerváltó szakszervezetet, a Munkástanácsokat, és az 1997. évi tb-törvény módosításával va­lójában az egész tb-t alárendel­jék az ÉT-nek. E megállapításoknak csak látszólag mond ellent az, hogy az informális ÉT-egyezséget tükröző kormányzati törvény­­módosítási javaslattal szemben az MSZP végül is módosító in­dítványt nyújtott be. A munka­adók esetében visszanyúlt az 1991. évi változathoz, mely sze­rint minden országos munka­adói érdekképviseletet megille­ti a delegálás joga, és a parla­ment ezt a változatot fogadta el, így a Stratosz éppen az 1997. évi tb-törvénymódosítással ka­pott lehetőséget arra, hogy be­jusson az önkormányzatok irá­nyító testületeibe, és ezzel meg­törje a betokosodott munka­adói struktúrát. A lényeg azonban az, hogy a szakszervezetek oldalán a dele­gálás kimondásával 1993-hoz képest 1997-re az ÉT több ele­me épült be a tb-önkormányza­­tokba, mint amennyi a Stratosz bekerülésével a munkaadói ol­dalon kétségkívül lemorzsoló­dott. Nem véletlen, hogy az MSZP-n kívül egyetlen parla­menti párt sem támogatta a szakszervezetek delegálási jo­gát. Sőt! Egységesen tiltakoztak. Még a koalíciós partner is. 1997-re az ÉT meghatározó szakszervezetei és munkaadói érdekképviseletei között teljes egységfront jött létre, annak kö­vetkeztében, hogy az 1997. évi tb-törvénymódosítás eredmé­nyeként az ÉT függelékévé tet­ték a tb-önkormányzatokat. Mindezekből megállapítható, hogy a két tb-önkormányzat problémája szociológiai szem­pontból, a többi testület problé­mája pedig mind jogi, mind szo­ciológiai szempontból az Érdek­egyeztető Tanács illegitim hely­zetéből következik. Ennek elle­nére 1994-től folyamatosan szü­lettek meg azok a jogszabályok, melyek az ÉT szerepét és jelen­tőségét növelték anélkül, hogy az ÉT demokratikus jogelvek szerinti átalakulására sor került volna. Az ÉT szinte központi hatalmi intézménnyé vált, me­lyen keresztül az ÉT-tagok dele­gálhatták képviselőiket a piac­­fejlesztést, az iparpolitikát, a versenypolitikát és foglalkozta­táspolitikát, a képzést-szakkép­­zést stb. alapvetően befolyásoló testületekbe. Csak a legfonto­sabbakat felsorolva: Munkaerő­piaci Alap Irányító Testületé, Bérgarancia Alap Irányító Tes­tületé, Országos Területfejlesz­tési Tanács, Közbeszerzési Ta­nács, Országos Foglalkoztatási Közalapítvány, Államháztartási Reform Bizottság, ÁPV Rt. FB. 1997 tavaszán a Stratosz be­advánnyal fordult az Országgyű­lés alkotmánybizottsága elnöké­hez, melyben rámutatott arra, hogy az itt felvázolt helyzet - ti. az ÉT delegálási joga - sérti az alkotmányos elveket. E bead­ványra válasz a mai napig nem érkezett. Időközben az Alkotmánybí­róság a Munkástanácsok bead­ványa alapján alkotmánysértő­nek ítélte a tb-delegálás módját. Az Alkotmánybíróság ítélete kopernikuszi fordulatot hozott az érdek-képviseleti oldalon ki­alakult kakofóniába. Kimondja, hogy közfeladatot ellátó testü­letekben a részvétel feltétele a demokratikus legitimáció. Ha a demokratikus legitimáció bizto­sított, akkor a részvétel alapja lehet akár választás, akár de­legálás. Az önkormányzatiság alap­vető érték. Az előbb vázolt fel­tételek mellett azonban nem jö­hetnek létre legitim bázisú és ra­cionális működést biztosító ön­­kormányzatok. Ha a szociális partnerek nem kezdeményezik az érdekegyeztetés rendszeré­nek átalakítását, valamint a köztestületekben, közfeladato­kat ellátó intézményekben rész­vételük legitim bázisának meg­teremtését, akkor a szociális partnerek ártanak az önkor­mányzatiságnak, mivel ők ma­guk nyitják meg az utat az álla­mosítási törekvések előtt. „Az Alkotmánybíróság ítélete kopernikuszi fordulatot hozott az érdek-képviseleti oldalon kialakult kakofóniába. Kimondja, hogy közfeladatot ellátó testületekben a részvétel feltétele a demokratikus legitimáció. Ha a demokratikus legitimáció biztosított, akkor a részvétel alapja lehet akár választás, akár delegálás.” Búzaégetés Változások kora O­kos lehetsz, szép nem, tréfálkozott Orbán Viktor kormányfő a minap. Persze lehet, hogy fordítva gondolta, ám ez majd­hogynem lényegtelen. Az enyhén elcsépelt szlogent újságírói felvetés juttatta eszébe, amely azt firtatta, mi az oka, hogy a választásokon győztes párt kevés politikusát delegálta a kormányba. A miniszterelnök megállapította: a kulcsposztok zömére titkos fideszeseket jelölhetett, akik bár nem párttagok, hosszú évek óta kivették részüket programjának kidolgozá­sából, s tanácsaikkal segítették politizálását. Rögvest meg­említette Chikán Attila és Stumpf István nevét. Hozzáte­hetjük: másokat is beilleszthetett volna a sorba Gógl Ár­pádtól Katona Kálmánon át Hámori Józsefig. Ekkor tért ki szépség és okosság összefüggésére is, mondandóját azzal egészítve ki, hogy ha a pártjában a tagsági igazolvánnyal büszkélkedők közül jelölte volna a minisztereket, azt hány­ták volna a szemére, hogy fiatal, tapasztalatlan komisszáro­kat ültetett a tárcavezéri bársonyszékekbe, a szakértői-ta­nácsadói körből választottak miatt most meg a fideszeseket hiányolják. Azt, hogy Orbán Viktor van-e olyan szép, mint amilyen okos - vagy fordítva -, nem tisztünk eldönteni, s mindaddig, amíg az érdemi munka el sem kezdődött, nem is lenne fair megpróbálkoznunk vele. Hanem mégis érdekes, hogy a Fidesz minisztereinek ti­zenegy fős csapatában a párt frontemberei közül mind­­összesen kettőt találunk. Kilenc poszton tapasztaltnak ne­vezhető szakemberek produkálhatnak, ha tudnak. Hasonló jelenséggel a rendszerváltás óta véletlenül sem találkoz­tunk. Pedig a Magyar Szocialista Párt négy évvel ezelőtt szavazatok százezreit kasszírozta, többek között a szakértő kormány felállításának nehezen értelmezhető jelszavával. A szakértő kormány - ha valamelyes spéttel is - valóság­gá vált. Megkérdőjelezhetetlen például Chikán Attila, Gógl Ár­pád, Járai Zsigmond vagy Martonyi János jártassága a ne­kik szánt területen. Itt szükséges kitérnünk Pintér Sándor karrierjének nagy meghökkenést kiváltó fordulatára is. Pintér kinevezésével szemben számos kifogásunk lehet - mi több­ van -, de az legalább egyértelmű, hogy a rendőrség vi­szonyaival, lehetőségeivel és problémáival nem most kell megismerkednie (igaz, mindez nem garantálja a bűnüldözés gyökeres fordulatát). Ha már itt tartunk, Pokorni Zoltán is inkább az oktatás terén tapasztalható otthonosságával, mint pártkomisszári indíttatásával jellemezhető. A kisgazdákon kívül talán csak Hámori József akadémi­kus lóg ki a sorból, hiszen őt életútja az oktatás, semmint a művelődés szakértőjévé tehette, de eddigi megnyilvánulá­saiból kiderül, bölcsen tudja, mire vállalkozott. (Hírlik, he­tekig győzködték Hámorit, fogadja el a felkérést, s ő maga hiába vetett fel más potenciális jelölteket, végül rá maradt az embert próbáló feladat.) Azt azonban rögzítenünk kell, hogy a (nagyobbrészt) szakértő kormány felállítása mindaddig nem több puszta ténynél, amíg konkrét lépéseik helyénvaló vagy helytelen voltáról tapasztalatokat nem szerzünk. Éppen ezért korai lenne felidézni a miniszterelnöknek a Horn-Orbán-vitában elhangzott gondolatfoszlányát, amely szerint amit az elő­dök elterveztek, azt az utódok megvalósítják. Annál inkább, mert a kormány ilyen formában történt megalakításának a tudatosságon kívül oka lehetett a Fi­­deszben eluralkodott káderhiány - hogy egy mulatságosan anakronisztikus kifejezést vegyünk elő a közelmúlt homá­lyából. A választások két fordulója között, amikor elérhető közelségbe került a diadal, a Fidesz egyik szakértője kétsé­gek között panaszolta: nem tudja, mi lesz, ha győznek, mi­vel kevés a minisztériumokban megüresedő posztok betöl­tésére alkalmas személy. Igaz, ő akkor még arra gondolt, hogy néhol nem ártana egészen a portásig kicserélni a gar­nitúrát. Hát, a portások biztosan maradnak. Mindez egyébként a parlament összetételére is érvényes. Azzal, hogy a létszámában meglehetősen kicsiny, közepe­sen gyenge szervezettségű Fidesz legyőzte a monstrum szo­cialistákat, 1994 után ismét óriásit változott az Országgyű­lés. Négy éve több tucat teljesen ismeretlen szocialista ke­rült a Házba. Sokan közülük éveken át képtelenek voltak feldolgozni e fordulat feletti meglepetésüket. Ennek ékes bizonyítéka, hogy számosan egész parlamenti pályafutásuk során alig néhány percnyi felszólamlást vállaltak, ennyit elégnek vélve, hogy országjobbító gondolataikat meg­osszák társaikkal és a széles közvéleménnyel. Ezúttal is hallani a listára jobb híján került, saját párttár­saik által is alig-alig ismert fiatalemberekről, akik egyelőre eufóriában ünnepük nem várt felemelkedésüket. Hogy ké­pesek lesznek-e dolgozni is, az csak ezután derül ki. Aminthogy az is megválaszolhatatlan e pillanatban, va­jon a közeljövőben, netán a következő választásokkor vé­get ér-e a földrengésszerű változások kora. A győztes ilyenkor azt reméli, ő lesz az első, aki mandá­tuma lejártával újabb megerősítést nyerhet. Bizonyosan ezt gondolták, gondolhatták a szocialisták is, egészen ez év ta­vaszáig. Ők tévedtek. GAZDA ALBERT

Next