Magyar Hírlap, 1998. július (31. évfolyam, 152-178. szám)
1998-07-09 / 159. szám
1998. JÚLIUS 9„ CSÜTÖRTÖK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Média(szám)háború Vajon az előző ciklus egyik kormánypártjának tekinthetjük-e a Köztársaság Pártot azért, mert Veér András személyében miniszteri biztossal erősítette a kabinet munkáját? S ugyanakkor hova sorolható a Magyar Demokrata Néppárt, amelynek elnöke államtitkári posztot vállal az egészségügyi tárcában? A média-számháború kulcskérdései ezek. Hat párt képviselői ültek le, hogy döntsenek a közszolgálati műsorszolgáltatók tulajdonosi jogait gyakorló testületekről. A megegyezés azonban éppen azon pártok miatt hiúsult meg, melyek képviselői már csak külső szemlélőként követhetik figyelemmel az egyeztetést. A választások után ellenzékbe szorult pártok ugyanis azt még kénytelenek voltak elismerni, hogy hozzájuk hasonlóan a MIÉP sem kormánypárt, azt viszont már elfogadhatatlannak tartják, hogy a parlamentből kihullott, de a kuratóriumokban még kétéves mandátummal rendelkező pártok az ellenzékhez tartoznak. Ezzel ugyanis - a paritás elvének megfelelően - velük szemben még tagokat is delegálhat a kormányoldal. A koalíciós pártok azzal vágnak vissza, hogy szerződést sem a kereszténydemokratákkal, sem az MDNP-vel nem kötöttek, tehát a két párt az ellenzékhez sorolható be. A vita eldöntetlen, jogászok szerint ez politikai kérdés, a politikusok szerint pedig jogi. A kompromisszum elmaradása miatt a MIÉP egyelőre nem jutott be a médiatestületekbe, a Fidesz meg kiszorult az MTI- ből. A megoldás elodázása nem teszi semmissé azt a tényt sem, hogy az Országgyűlés több hónapos törvényi mulasztást követ el amiatt, mert képtelen felállítani az új MTV kuratóriumi elnökséget. A vita a sokat szapult médiatörvény újabb gyenge pontjára világított rá, és borítékolható, hogy a következő ciklusban az egyik legtöbb problémát okozó jogszabály lesz az 1996-os egyes törvény. Mindenki egyetért azzal, hogy a törvény rossz, de átszabása várhatóan mégis várat magára. Jelenleg legalábbis a kétharmados kompromisszum igen távolinak tűnik. HASZÁN ZOLTÁN Nigéria Abiola után két szívinfarktus, de micsoda különbség. Júniusban a nigériai diktátort vitte el a szívroham, kedden pedig a fő ellenzéki vezető, Moshood Abiola halt meg ugyanígy. A diktátor után a családon kívül senki sem hullatott könnyeket Afrika legnépesebb államában Abiola halálhíre azonban tömeghisztériát váltott ki: Lagos utcáin autók égnek és emberek halnak meg. Egy hónapig tartott az emberek reménye. Az elmúlt 38 évből 28-ban Nigéria népe a legsötétebb katonai diktatúrákban volt kénytelen élni. Az egykori nagyvállalkozóból politikussá vált joruba törzsi vezető időközben jelképes figura lett, elismertsége Nelson Mandela dél-afrikai népszerűségével vetekedett. Az 1994 óta házi őrizetben tartott Abiola volt az, aki bármelyik pillanatban élére állhatott volna egy demokratikus fordulatnak, és elnöke lehetett volna a közép-afrikai olajállamnak. Abiola 1993-ban valószínűleg megnyerte a szabad elnökválasztást, az akkori államfő azonban megsemmisítette az eredményeket. Azóta élt Abiola a politikától távol, házi őrizetben. Csak Abacha tábornok halála nyitotta meg számára a szabadság felé vezető utat. A sors kegyetlen volt hozzá, egy nappal azelőtt halt meg, hogy az új vezetés szabadon engedte volna. Mi lesz így Nigériával? A képlet eddig egyszerű volt: adott egy reformpárti katonai vezető, aki kész átadni a hatalmat egy szabadon választott polgári vezetésnek, és adott egy ellenzéki politikus, aki kész és esélyes a győzelemre. De a kép most zavarossá vált. A mostani elnök, Abdulsalam Abubakar bizonyára átmeneti figurája az ország vérzivataros történelmének, de hogy utána mi jön, nehéz megjósolni. Ha a közép-afrikai térség szokásos forgatókönyveit lapozgatjuk, abban csak törzsi háborúk, diktatúrák és népirtások váltják egymást. Nigériában e hagyományt kellene meghaladni, ebből kellene kiemelkedni. Van esély erre, különösen az olajtartalékok miatt. De hogy lesz-e pozitív fordulat a kedvező jelek után, az elsősorban a katonai juntától függ, de nagy szerepe lehet a külföldre menekült értelmiségnek is. És persze a fejlett világnak, amely nyomást gyakorolhat a mostani elnökre. Csak mindehhez kell találni egy új Abiolát. ÚJVÁRI MIKLÓS A minap dr. Gyarmati István, a Honvédelmi Minisztérium helyettes államtitkára válaszolt (Hadkötelezettség, laktanyák, 1998. június 23.) Szűcs Mihály egyenruhás állampolgárnak, a Hadkötelezettséget Ellenzők Ligája ügyvivőjének írására (Hadihiány a kampányban, 1998. június 16.). Gyarmati István szemére veti Szűcs Mihálynak, hogy mint „a Magyar Honvédség egyik tisztje, az újságokon keresztül üzenget - nem éppen barátságosan, de ez az ő dolga (csak nem értem, akkor miért katona) - elöljáróinak”. Gyarmati megállapításai nem furcsák hanem inkorrektek, mert: 1. A hierarchikus struktúrák szorításában remekül boldoguló és a felettesek igényeit diplomatikusan tolmácsoló Gyarmati képtelen tolerálni, hogy egy neki alárendelt egyenruhás állampolgár tőle eltérő véleményt mer képviselni nyilvánosan és határozottan. Van szerencsém tudni, hogy éppen az ilyen Gyarmati-féle hozzáállás és hangnem miatt a hivatásos katonák közül sokan nem merik nyíltan vállalni véleményüket az általános hadkötelezettség ellen. 2. Tudomásom szerint Szűcs Mihály évek óta eredménytelenül keresi a párbeszéd lehetőségét. 3. Szintén van szerencsém tudni, hogy Szűcs Mihály - az én megközelítésem szerint túlságosan is - büszke katona, aki éppen büszkén viselt hivatásos katona mivolta miatt emel szót azért, hogy hatékonyabban és olcsóbban tudja védeni hazáját.Tehát szigorúan szakmai, katonai, ha tetszik, miutáns érvek miatt mondja azt, amit mond, és nem olyan pacifista megközelítésből, mint ahogyan azt én teszem.) Gyarmati a továbbiakban azt írja, hogy nem érti, mit is jelent a Szűcs által használt „kényszersorozott fiatalok” kategóriája. A hadtudományok kandidátusa, a jelenleg vezető beosztású HM-alkalmazott Gyarmati ne ismerné a magyar alkotmányt és a honvédelmi törvényt? Nyilván ismeri, így pontosan tudja, hogy mert „a haza védelme a Magyar Köztársaság minden állampolgárának kötelessége”, „az állampolgárok az általános honvédelmi kötelezettség alapján” teljesítenek fegyveres vagy fegyvertelen katonai, illetve polgári szolgálatot. Tehát a fiatalok és a nem fiatalok nem maguktól mennek katonának, hanem az állam által szankcionált törvényi előírásoknál fogva, vagyis kényszerből. Gyarmati úgy fogalmaz, hogy „természetesen lehet ellenezni a sorkötelezettség fenntartását, de emellett érveket és nem frázisokat kell(ene) felhozni”. Ha Gyarmati vette volna a fáradságot, és eljött volna a júniusban az általános hadkötelezettségről saját tárcája által rendezett nemzetközi konferenciára, vagy átolvasta volna az ott elhangzott előadásokat, akkor legalább ott megtudhatott volna néhány fontos érvet az általános hadkötelezettség megszüntetése mellett. Kollégáitól hallhatta volna például, hogy Franciaországban és Olaszországban miért akarják megszüntetni az általános hadkötelezettséget, továbbá, hogy Magyarországon a demográfiai helyzet miatt egyszerűen fenntarthatatlan a jelenlegi struktúra, valamint, hogy a magyar határőrség miért és hogyan hagyott fel a kényszersorozással. A helyettes államtitkár úr argumentált választ kaphatott volna arra a kérdésére is, hogy melyik hadsereg-szervezési modell a drágább, és mennyibe kerül az átállás.A hivatásos hadsereg modellre való átállást Franciaország, Hollandia és Belgium egy fillér plusz ráfordítás nélkül valósította, illetve valósítja meg.) Szó sincs tehát a Gyarmati által riogatásként és esetleg újabb pénzek megszerzése végett említett tízmilliárdos áttérési költségről (csak nem készülnek számítások az áttéréssel kapcsolatban?), de arról sincs szó, hogy hivatásos hadsereg esetén a hadsereg „gettóba” kerülne. Szó van viszont arról, hogy a hadsereg, a kényszersorozással sohasem fog tudni - ellentétben Gyarmati állításával - teljesen a „demokratikus intézményrendszer részévé” válni. Gyarmati István azt állítja, hogy „egyszerűen tény: a magyar lakosság nagy része támogatja a hadkötelezettség fenntartását”. Valóban így van, csak a helyettes államtitkár úr elfelejti közölni a HM egyik intézményének kutatási adatait, miszerint a magyar lakosság mintegy fele-fele arányban támogatja és ellenzi az általános hadkötelezettséget. Gyarmati befejezésül azt írja, hogy a jövőben „részben sorozott, de hatékony haderőnk lesz, amely - részben azért, mert sorozott - élvezni fogja a nemzet támogatását és megbecsülését”. Jól hangzó frázis, csak az a baj hogy ez sem így igaz. Egy kivételével valamennyi parlamenti párt a jövőben hivatásos hadsereget szeretne, az új honvédelmi miniszterrel egyetemben. Másrészt meg tisztelettel kérdezem, hogy az amerikai, a kanadai, az angol, a francia, a belga, a holland stb. kizárólag önkéntesekből álló hadsereg nem élvezi nemzetének támogatását? Gyarmati féligazságokat tartalmazó kiállása az általános hadkötelezettség fenntartása mellett azért is érthetetlen, mert hadtudósként szakmailag látnia kellene a tömeghadseregek végét, és ismernie kellene a hadtudomány - még csak azt sem mondanám, hogy legfrissebb - eredményeit, továbbá mert a magyar NATO-csatlakozás élharcosaként tapasztalnia kellett, hogy a NATO-n belül fogy az általános hadkötelezettséget életben tartó országok száma. Mindezek mellett Gyarmati mint a HM egyik vezetője személyesen is felelős annak az ígéretnek a betartásáért, amelyet a NATO-kampány idején a HM anyagi és morális támogatását élvező Manfred Wörner Alapítvány a magyar NATO-tagság esetére az általános hadkötelezettség megszüntetésére tett. CSAPODY TAMÁS jogász, szociológus Disputa Kényszersorozott fiatalok Szegő Andrea Mi veszélyezteti az önkormányzatokat? A társadalombiztosítás kérdése az elmúlt hetek során a közélet egyik legvitatottabb kérdése lett. Különösen azóta, hogy a Fidesz-Magyar Polgári Párt hat képviselője a parlamentben indítványt nyújtott be a két tbönkormányzat megszüntetéséről. Mivel egy vita csak akkor előrevivő, ha az érintettek nemcsak politikai deklarációkat, nyilatkozatokat tesznek, hanem az álláspontjukat megalapozó nézeteiket is kifejtik, tekintsük át röviden a tb-önkormányzatok rendszerváltozás utáni történetét. A társadalombiztosítás önkormányzati irányításáról szóló 1991. évi törvény egyik fontos politikai motivációja az volt, hogy nálunk is létrejöjjön a (nyugat-európai országokban többnyire meglévő) önkormányzati irányítású tb. (A történeti hagyomány is emellett szólt: az OTI a háború előtt önkormányzati rendszerrel működött.) De legalább ilyen fontos volt, hogy a tb-törvénnyel az Antall-kormány a megerősödött hagyományos szakszervezetek felé akart nyitni. Mindemellett a tb-önkormányzatokkal kapcsolatos szakszervezeti problémát nem szabad elszakítani a munkaadói oldalon zajló folyamatoktól. Az események ugyanis két színpadon zajlanak, azaz a tb-önkormányzatok - s benne a munkavállalói és munkaadói érdekképviseletek - egyszerre vannak kitéve a politikai és gazdasági elitcsoportok küzdelmének. A szakszervezeti és a munkaadói oldal párhuzamos vizsgálata az 1993-ban megalakult önkormányzatok kapcsán érdekes aszinkronitásra hívja fel a figyelmet. Az 1991. évi törvény a szakszervezeti oldalon előírta a választást, a munkaadók biztosítási képviselőiket azonban delegátussal juttathatták el a tb-önkormányzatba. A szakszervezetekben 1993- ban megtörténtek a valódi választások, és ez legitim képviselőket juttatott a tb-önkormányzatokba. Az 1991-es társadalombiztosítási törvény sérülékeny oldala a munkaadói térfél volt. A delegálást ugyan a törvény nem korlátozta az Érdekegyeztető Tanácsra (ÉT), mivel a megfogalmazás szerint a munkaadók összes országos érdekképviselete élhetett a delegálás jogával - ami ebben az időben gyakorlatilag az ÉT delegálását eredményezte. (A Stratosz például csak 1994-ben alakult.) És a történet később valójában arról szól, miként gyűrte az ÉT maga alá a tbönkormányzatokat. A folyamat Horn Gyula és az ÉT között 1997. február 21-én létrejött informális megállapodással gyorsult fel. Mindenekelőtt abban egyeztek meg, hogy a tb-önkormányzatok irányító testületeibe kizárólag az ÉT-tagok küldöttei jussanak, méghozzá úgy, hogy mind a munkaadók, mind a szakszervezetek azonos módon - delegálással - határozzák meg képviselőiket. A miniszterelnök és az ÉT közötti informális megállapodás derékba törte azokat a törekvéseket, amelyek az ÉT megújítására irányultak. Megalapozta továbbá az ÉT bebetonozását eredményező folyamatot. Az informális ÉT-megállapodás alapján született meg a tb-önkormányzatok irányítását érintő 1997. évi kormányzati törvény-A szerző a Stratosz főtitkára módosítási kezdeményezés. Ez beleillett abba az 1994 utáni törvényhozási folyamatba, amely fokozatosan egyre inkább központi hatalmi intézménnyé tette a jogi, politikai és társadalmi legitimációt nélkülöző ÉT-t. Ráadásul a tb ügye időközben a politikai pártok egyre élesebb vitatémájává vált. A tb-önkormányzatok irányítása kérdésében az akkori kormánypártok között haladás következett be. Az ellenzéki pártokkal együtt az SZDSZ is bírálta azt a módot, ahogy 1997. februárjában Horn Gyula az ÉT-vel megegyezett. Az SZDSZ kritikája ezen túlmenően a szakszervezetek delegálási jogára irányult, valamint arra, hogy a települési önkormányzatok nem jutnak mandátumhoz a tb-testületekben. Az SZDSZ négyszögesíteni akarta a tb-irányítási struktúrát: a települési önkormányzatok bevonása mellett is szót emelt, részleges sikerrel. Ugyanakkor az akkori ellenzéki pártok szerint a tb-önkormányzatok irányítását a parlament által választott felügyelőbizottságnak kellett volna átvenni, mondván, hogy a biztosítottak egyre kisebb körét fedik le a szakszervezetek, a munkaadói szövetségek legitimitása, támogatottsága körül pedig nagy a homály. Épp ezért sem a háromoldalú struktúra, sem annak négyszögesítése nem oldja meg a problémát, csak egy, a parlament által választott felügyelőbizottság hidalhatja át a nehézségeket. A pártvélemények teljes megosztottságát tapasztalva már akkor is felmerült, hogy amennyiben nem sikerül megegyezésre jutni, úgy szükségessé válhat kormánybiztos állítása a tb élére. A fent bemutatott folyamatok magyarázatot adnak egy meglepőnek tűnő fordulatra is. Arra is., hogy az Egészségbiztosítási Önkormányzat 1997. március 3-i közgyűlésén a munkaadók váratlanul napirendre tűzették az ÉT munkaadói oldala azon javaslatát, miszerint ne csak a munkaadók, hanem a szakszervezetek is delegáljanak tagokat az önkormányzatok irányító testületeibe. E javaslattal az ÉT legnagyobb munkaadói szervezetei felvállalták az MSZOSZ hatalmi pozíciói megerősítését, mivel a munkaadói térfélen az ÉT bebetonozásától (jogosan) saját súlyuk felértékelődését várták. (S egyben a Stratosz végérvényes kiszorítását az ÉT-ből.) Mindez a korszak egy különös ellentmondását is megvilágítja. Mégpedig azt, miképp is néz ki a szociális partnerség hazai intézménye, ha az ÉT és a tbönkormányzatok között az átjárás ilyen nagy érdekegységet hoz létre a munkaadói és a munkavállalói szervezetek között. Miről is szól akkor a történet? Többek közt valószínűleg sokkal inkább a tb-önkormányzatok körüli „előprivatizációról”, mintsem a nyugat-európai típusú háromoldalú érdekegyeztetési szerepkörök kifejlődéséről. Hiszen az ÉT delegálási jogköre a hatalmi-politikai csoportokat a privatizáció egészének folyamatával összekapcsolta. A tb-önkormányzatokban az ÉT munkaadó szervezeteinek ugyanis kulcsszerepe volt abban, hogy a szóban forgó önkormányzatokat egyre inkább az ÉT egyik fiókszervezeteként működtették. Annak ellenére tették ezt, hogy a megalakulás után az első ciklusban a munkavállalói szervezetek küldöttei valós választással jutottak mandátumhoz a tb-önkormányzatokban. Az ÉT munkaadói szervezetei ezzel egyértelműen az MSZOSZ érdekeit szolgálták, s előkészítették azt a fejleményt, hogy kiszorítsák az egyik rendszerváltó szakszervezetet, a Munkástanácsokat, és az 1997. évi tb-törvény módosításával valójában az egész tb-t alárendeljék az ÉT-nek. E megállapításoknak csak látszólag mond ellent az, hogy az informális ÉT-egyezséget tükröző kormányzati törvénymódosítási javaslattal szemben az MSZP végül is módosító indítványt nyújtott be. A munkaadók esetében visszanyúlt az 1991. évi változathoz, mely szerint minden országos munkaadói érdekképviseletet megilleti a delegálás joga, és a parlament ezt a változatot fogadta el, így a Stratosz éppen az 1997. évi tb-törvénymódosítással kapott lehetőséget arra, hogy bejusson az önkormányzatok irányító testületeibe, és ezzel megtörje a betokosodott munkaadói struktúrát. A lényeg azonban az, hogy a szakszervezetek oldalán a delegálás kimondásával 1993-hoz képest 1997-re az ÉT több eleme épült be a tb-önkormányzatokba, mint amennyi a Stratosz bekerülésével a munkaadói oldalon kétségkívül lemorzsolódott. Nem véletlen, hogy az MSZP-n kívül egyetlen parlamenti párt sem támogatta a szakszervezetek delegálási jogát. Sőt! Egységesen tiltakoztak. Még a koalíciós partner is. 1997-re az ÉT meghatározó szakszervezetei és munkaadói érdekképviseletei között teljes egységfront jött létre, annak következtében, hogy az 1997. évi tb-törvénymódosítás eredményeként az ÉT függelékévé tették a tb-önkormányzatokat. Mindezekből megállapítható, hogy a két tb-önkormányzat problémája szociológiai szempontból, a többi testület problémája pedig mind jogi, mind szociológiai szempontból az Érdekegyeztető Tanács illegitim helyzetéből következik. Ennek ellenére 1994-től folyamatosan születtek meg azok a jogszabályok, melyek az ÉT szerepét és jelentőségét növelték anélkül, hogy az ÉT demokratikus jogelvek szerinti átalakulására sor került volna. Az ÉT szinte központi hatalmi intézménnyé vált, melyen keresztül az ÉT-tagok delegálhatták képviselőiket a piacfejlesztést, az iparpolitikát, a versenypolitikát és foglalkoztatáspolitikát, a képzést-szakképzést stb. alapvetően befolyásoló testületekbe. Csak a legfontosabbakat felsorolva: Munkaerőpiaci Alap Irányító Testületé, Bérgarancia Alap Irányító Testületé, Országos Területfejlesztési Tanács, Közbeszerzési Tanács, Országos Foglalkoztatási Közalapítvány, Államháztartási Reform Bizottság, ÁPV Rt. FB. 1997 tavaszán a Stratosz beadvánnyal fordult az Országgyűlés alkotmánybizottsága elnökéhez, melyben rámutatott arra, hogy az itt felvázolt helyzet - ti. az ÉT delegálási joga - sérti az alkotmányos elveket. E beadványra válasz a mai napig nem érkezett. Időközben az Alkotmánybíróság a Munkástanácsok beadványa alapján alkotmánysértőnek ítélte a tb-delegálás módját. Az Alkotmánybíróság ítélete kopernikuszi fordulatot hozott az érdek-képviseleti oldalon kialakult kakofóniába. Kimondja, hogy közfeladatot ellátó testületekben a részvétel feltétele a demokratikus legitimáció. Ha a demokratikus legitimáció biztosított, akkor a részvétel alapja lehet akár választás, akár delegálás. Az önkormányzatiság alapvető érték. Az előbb vázolt feltételek mellett azonban nem jöhetnek létre legitim bázisú és racionális működést biztosító önkormányzatok. Ha a szociális partnerek nem kezdeményezik az érdekegyeztetés rendszerének átalakítását, valamint a köztestületekben, közfeladatokat ellátó intézményekben részvételük legitim bázisának megteremtését, akkor a szociális partnerek ártanak az önkormányzatiságnak, mivel ők maguk nyitják meg az utat az államosítási törekvések előtt. „Az Alkotmánybíróság ítélete kopernikuszi fordulatot hozott az érdek-képviseleti oldalon kialakult kakofóniába. Kimondja, hogy közfeladatot ellátó testületekben a részvétel feltétele a demokratikus legitimáció. Ha a demokratikus legitimáció biztosított, akkor a részvétel alapja lehet akár választás, akár delegálás.” Búzaégetés Változások kora Okos lehetsz, szép nem, tréfálkozott Orbán Viktor kormányfő a minap. Persze lehet, hogy fordítva gondolta, ám ez majdhogynem lényegtelen. Az enyhén elcsépelt szlogent újságírói felvetés juttatta eszébe, amely azt firtatta, mi az oka, hogy a választásokon győztes párt kevés politikusát delegálta a kormányba. A miniszterelnök megállapította: a kulcsposztok zömére titkos fideszeseket jelölhetett, akik bár nem párttagok, hosszú évek óta kivették részüket programjának kidolgozásából, s tanácsaikkal segítették politizálását. Rögvest megemlítette Chikán Attila és Stumpf István nevét. Hozzátehetjük: másokat is beilleszthetett volna a sorba Gógl Árpádtól Katona Kálmánon át Hámori Józsefig. Ekkor tért ki szépség és okosság összefüggésére is, mondandóját azzal egészítve ki, hogy ha a pártjában a tagsági igazolvánnyal büszkélkedők közül jelölte volna a minisztereket, azt hányták volna a szemére, hogy fiatal, tapasztalatlan komisszárokat ültetett a tárcavezéri bársonyszékekbe, a szakértői-tanácsadói körből választottak miatt most meg a fideszeseket hiányolják. Azt, hogy Orbán Viktor van-e olyan szép, mint amilyen okos - vagy fordítva -, nem tisztünk eldönteni, s mindaddig, amíg az érdemi munka el sem kezdődött, nem is lenne fair megpróbálkoznunk vele. Hanem mégis érdekes, hogy a Fidesz minisztereinek tizenegy fős csapatában a párt frontemberei közül mindösszesen kettőt találunk. Kilenc poszton tapasztaltnak nevezhető szakemberek produkálhatnak, ha tudnak. Hasonló jelenséggel a rendszerváltás óta véletlenül sem találkoztunk. Pedig a Magyar Szocialista Párt négy évvel ezelőtt szavazatok százezreit kasszírozta, többek között a szakértő kormány felállításának nehezen értelmezhető jelszavával. A szakértő kormány - ha valamelyes spéttel is - valósággá vált. Megkérdőjelezhetetlen például Chikán Attila, Gógl Árpád, Járai Zsigmond vagy Martonyi János jártassága a nekik szánt területen. Itt szükséges kitérnünk Pintér Sándor karrierjének nagy meghökkenést kiváltó fordulatára is. Pintér kinevezésével szemben számos kifogásunk lehet - mi több van -, de az legalább egyértelmű, hogy a rendőrség viszonyaival, lehetőségeivel és problémáival nem most kell megismerkednie (igaz, mindez nem garantálja a bűnüldözés gyökeres fordulatát). Ha már itt tartunk, Pokorni Zoltán is inkább az oktatás terén tapasztalható otthonosságával, mint pártkomisszári indíttatásával jellemezhető. A kisgazdákon kívül talán csak Hámori József akadémikus lóg ki a sorból, hiszen őt életútja az oktatás, semmint a művelődés szakértőjévé tehette, de eddigi megnyilvánulásaiból kiderül, bölcsen tudja, mire vállalkozott. (Hírlik, hetekig győzködték Hámorit, fogadja el a felkérést, s ő maga hiába vetett fel más potenciális jelölteket, végül rá maradt az embert próbáló feladat.) Azt azonban rögzítenünk kell, hogy a (nagyobbrészt) szakértő kormány felállítása mindaddig nem több puszta ténynél, amíg konkrét lépéseik helyénvaló vagy helytelen voltáról tapasztalatokat nem szerzünk. Éppen ezért korai lenne felidézni a miniszterelnöknek a Horn-Orbán-vitában elhangzott gondolatfoszlányát, amely szerint amit az elődök elterveztek, azt az utódok megvalósítják. Annál inkább, mert a kormány ilyen formában történt megalakításának a tudatosságon kívül oka lehetett a Fideszben eluralkodott káderhiány - hogy egy mulatságosan anakronisztikus kifejezést vegyünk elő a közelmúlt homályából. A választások két fordulója között, amikor elérhető közelségbe került a diadal, a Fidesz egyik szakértője kétségek között panaszolta: nem tudja, mi lesz, ha győznek, mivel kevés a minisztériumokban megüresedő posztok betöltésére alkalmas személy. Igaz, ő akkor még arra gondolt, hogy néhol nem ártana egészen a portásig kicserélni a garnitúrát. Hát, a portások biztosan maradnak. Mindez egyébként a parlament összetételére is érvényes. Azzal, hogy a létszámában meglehetősen kicsiny, közepesen gyenge szervezettségű Fidesz legyőzte a monstrum szocialistákat, 1994 után ismét óriásit változott az Országgyűlés. Négy éve több tucat teljesen ismeretlen szocialista került a Házba. Sokan közülük éveken át képtelenek voltak feldolgozni e fordulat feletti meglepetésüket. Ennek ékes bizonyítéka, hogy számosan egész parlamenti pályafutásuk során alig néhány percnyi felszólamlást vállaltak, ennyit elégnek vélve, hogy országjobbító gondolataikat megosszák társaikkal és a széles közvéleménnyel. Ezúttal is hallani a listára jobb híján került, saját párttársaik által is alig-alig ismert fiatalemberekről, akik egyelőre eufóriában ünnepük nem várt felemelkedésüket. Hogy képesek lesznek-e dolgozni is, az csak ezután derül ki. Aminthogy az is megválaszolhatatlan e pillanatban, vajon a közeljövőben, netán a következő választásokkor véget ér-e a földrengésszerű változások kora. A győztes ilyenkor azt reméli, ő lesz az első, aki mandátuma lejártával újabb megerősítést nyerhet. Bizonyosan ezt gondolták, gondolhatták a szocialisták is, egészen ez év tavaszáig. Ők tévedtek. GAZDA ALBERT