Magyar Hírlap, 1998. szeptember (31. évfolyam, 204-229. szám)

1998-09-08 / 210. szám

1998. SZEPTEMBER 8., KEDD „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Üres a kassza Egészen eddig elismerésre méltó volt az az optimizmus, amellyel a Magyar Televízió ügyvezető alelnöke bizonygatta, hogy nehéz helyzetben van a közt szolgáló televízió, ám a baj azért mégsem akkora. Ez a nyugalom ragadhatott át az országgyűlési képviselők­re, akik a MTV Rt. tulajdonosi jogait gya­korló testületének megválasztása helyett in­kább az eseménydús őszi időszakra való fel­készülés jegyében elmentek nyaralni. Az idő őket igazolta, hiszen a nyári szünet véget ért, a parlament újra munkába állt, a Ma­gyar Televízió pedig még mindig működik. Ráadásul az MTV megúszta a társada­lombiztosítás legutóbbi - a tévében igencsak barátságtalannak minősített - lépését a fel­halmozott félmilliárdos tb-hátralék azonnali behajtására. Mindenféle cáfolat ellenére a lényeg az, hogy az MTV kasszája üres. Sőt ennél is rosszabbul áll a közszolgálati adó, ugyanis a kényszerű hitelezők követelései sorra érkeznek a Szabadság térre. Az Orbán-kormány már első ülésén na­pirendjére vette a Magyar Televízió­ ügyét, konkrét lépésekről azonban azóta sem le­het tudni. Bár Stumpf István többszöri ha­lasztás után várhatóan a napokban fogadja az MTV ügyvezető alelnökét, akinek a posztjára lehet hogy van jobb jelöltje a kor­mánynak, ám a kinevezésre nincs törvényi lehetősége. Az MTV-ben arra panaszkodnak, hogy a társadalombiztosítás mindenféle előzetes ér­tesítés nélkül kezdeményezte az inkasszót. Mivel a tb élén fideszes államtitkár áll, könnyen elképzelhető, hogy a kabinet való­ban fogást keres a közszolgálati televízión, mert saját emberét szeretné látni az élén. Ebben lehet pozitívumot is találni, hiszen a kormány - a jelenlegi helyzettől eltérően - bizonyosan teljes támogatást nyújtana az ál­tala favorizált MTV-vezetőnek. Kis szépség­hiba, hogy egy ilyen forgatókönyv megvaló­sításához előbb csődbe kell vinni a közszol­gálati televíziót. HASZÁN ZOLTÁN Fejcserés támadás Hogyan lehet elegánsan, lehetőleg presztízs­­veszteség nélkül kihátrálni a botrányszagú erőműtenderből? A pályázat körül bábás­kodó illetékesek közül sokak fejében mo­toszkálhat mostanában ez a kérdés. A gon­dok forrását az 1995-ben született titkos kü­­lönmegállapodás jelenti (lapunk erről hét­főn számolt be), amellyel a Mátrai Erőmű privatizációján nyertes német RWE-EVS- konzorcium 26 millió dollárért megvehette a bükkábrányi ezer megawattos erőmű építési jogát. Ugyanakkor az is kiderült, hogy a kü­­lönalku jogszerűsége fölöttébb kétséges. A tavaly júliusban kiírt erőmű-építési tendert páholyból figyelhették a németek, hiszen a felkínált kapacitás felét már oda­ígérték nekik. De biztos, ami biztos alapon ők is elindultak a tenderen. Akkor kezdtek idegeskedni, amikor a különmegállapodás híréről mit sem sejtő Magyar Villamos Mű­vek Rt. felére zsugorította a megpályázható teljesítményt. Az új helyzetben ugyanis a németek egymaguk elhalászták volna a töb­biek orra elől az erőmű-építési lehetőséget. Ebben a helyzetben tulajdonképpen ért­hető a konzorcium ragaszkodása a titkos megállapodáshoz, még ha szokatlan eszkö­zökkel is igyekezett nyomást gyakorolni a döntéshozókra. A Horn-kormány rögtön felismerte: közvetlenül a választások előtt az 1100 bányász elbocsátása és a százmillió dol­láros tőkekivonással való fenyegetés valóra váltása kockázatos lépés. Szétrombolta vol­na a külföldi befektetők Magyarországba vetett bizalmáról szóló szocialista sikerpro­pagandát. Ezért gyorsan igyekeztek lecsen­desíteni a háborgó németeket, mondván, az erőműtenderre beadott ajánlatukat „ver­senyképesnek” ítélték. Jóval a pályázat hi­vatalos eredményhirdetése előtt. Az ügyben jó döntés nem születhet Ha a németeket hirdetik nyertesnek, a többiek perelnek. Ha az RWE-EVS-konzorcium veszít, akkor 22 milliárd forintos kártérítést követelhet az államtól. Főhet tehát az új kabinet feje. A kor­mány előretolt bástyája, az ÁPV Rt. min­denesetre a bűnbakokat a villamosművek vezetőiben találta meg, s hamarosan saját bi­zalmasait ülteti a társaság vezérkarába. KRIVÁN BENCE Cséfalvay Zoltán Se ajtó, se ablak? Mostanában egyre gyakrabban jut eszembe a Tanú című film hányatott sorsú gátőrjének, Pe­likán Józsefnek a megrökönyö­dött kérdése: „Virág elvtárs, se ajtó, se ablak?” Így fakadt ki szegény Pelikán, amikor a du­nai árvíz által elsodort házát Virág elvtárs gyors kezű bri­gádjának a munkásai újjáépí­tették, ám a nagy sebbel-lábbal felhúzott házból valahogy ki­hagyták az ajtót és az ablako­kat. Szerencsére ma már Buda­pesten és a vidéki nagyváro­sokban nem Virág elvtárs épít­kezik, hanem a nagytőkés be­fektető - Virág úr, Herr Blume vagy Mr. Flower - építi a na­­gyobbnál nagyobb bevásárló­­központokat, a különféle plázákat és centereket. Ezek­nek van ugyan már ajtaja - sőt csalogatóan tágas ajtaja -, de ablaka annál kevesebb. Az elmúlt négy esztendőben egyedül Budapesten tizenöt ki­­sebb-nagyobb bevásárlóköz­pont létesült, összesen három­­százezer négyzetméter bruttó alapterülettel. Sőt a prognózi­sok szerint a következő évek­ben még legalább ugyanennyi felépítésével számolhatunk. Mégis, ezekben a bevásárló­­központokban ablak vagy na­gyobb üvegfelület, amelyen ke­resztül esetleg a külvilágba is kikukucskálhatnánk, csak el­vétve akad. Mindössze annyi, amennyi ablakfelület az acél­­üveg-márvány modernséget su­galló szentháromságához ok­vetlenül szükséges. Gyanítom azonban, hogy az ablakok hiánya nem az építé­szek feledékenységének, nem is valamiféle spórolási szándék­nak, hanem egy nagyon is tuda­tos koncepciónak az eredmé­nye. Ezekben az épületekben ugyanis minden befelé fordul. Az élet a bevásárlóközpont belsejében, a mesterségesen ki­képzett „utcákon” zajlik. Ezek­re a „utcákra” nyílnak­­ mű­fénnyel, művirággal és plasztik­­mosolyú műlányokkal - az üz­letek is. A bevásárlóközpontok kopasz homlokzata mögött va­lójában egy filmgyári álomvilág bújik meg, márpedig a filmstú­diók falain köztudottan nincs ablak. Amikor az egyik buda­pesti bevásárlóközpontban me­rő kíváncsiságból megkopog­tattam egy „márványoszlopot”, az oszlop csak üresen kongott. Kartonból volt, úgy, mint a filmgyári díszleteknél. A beru­házók még arra sem vették a fáradságot, hogy az illúziót leg­alább valami tömörebb anyag­ból készült oszloppal fokozzák. De valószínűleg nincs is szük­ség ilyen felesleges pénzpocsé­­kolásra. A gyanútlan látogató ne az oszlopokat kopogtassa, hanem vásároljon, és elégedjen meg a látvány keltette él­ménnyel. Lukovich Tamás írja nagyon találóan a Posztmodern kor vá­rosépítészetének kihívásai cí­ A szerző geográfus, az Osztrák Tudományos Akadémia Város- és Regionális Kutató Intézetének tudományos munkatársa mű könyvében, hogy a bevá­sárlóközpont nem más, mint „szervezett látványosság befelé forduló mikrovilágokkal, pszeu­­do-közterületekkel, illetve -te­rekkel, amelyek közös jellem­zője a hagyományos utca gaz­dag hangulatának szimuláció­ja”. Úgy harminc felett persze az ember már nem hisz ezek­nek a díszleteknek, többé-ke­­vésbé tisztában van a kulisszák mesterkélt világa és a rideg valóság közötti különbséggel. De hogyan magyarázzuk el ti­zenéves gyermekeinknek, hogy mindaz, amit látnak - és retten­tően menőnek tartanak - iga­zából csak kulissza, amelynek egyetlen célja, hogy a vásárlás és a szórakozás közötti határt örök időkre eltörölje. Ha min­den a jelenlegi menetrend sze­rint halad, akkor hamarosan úgy nő fel a következő nemze­dék, hogy már nem képes elvá­lasztani egymástól a fogyasz­tást és a kikapcsolódást. Mindenesetre a bevásárló­­központok szellemi atyjának, a Bécsből Amerikába kivándo­rolt építésznek, Victor Grün­­nek az álmai ennél még jóval emberibb léptékűek voltak. Grün még nem akart többet, mint az elhagyott császárváros bevásárlóutcáinak hangulatát visszacsempészni az amerikai nagyvárosok káoszába. Olyan építményekről álmodott, ahol egyetlen fedél alatt üzletek és szolgáltatások százai elférnek úgy, hogy közben visszaadják a Kärtnerstrasse élményét is. Rá­adásul Grün és első követői az 1950-es években többnyire olyan városokban építkeztek, ahol télen még a mínusz húsz fok hideg sem számít ritkaság­nak. Az sem véletlen, hogy a vi­lág eddigi legnagyobb fedett bevásárlóközpontja is a zordon kanadai Edmontonban épült fel, így Grün bevásárlóköz­pontjait akár funkcionálisan ésszerű létesítményeknek is ne­vezhetnénk, hiszen ilyen éghaj­lat mellett elég nehéz elképzel­ni a szabad ég alatti utcai néze­lődést és vásárlást. Ám mit ke­resnek ezek az ablaktalan monstrumok, a fogyasztás fel­szentelt templomai a mérsékelt égöv szerencsésebb éghajlatú vidékein, mint például Magyar­­országon? Azt hiszem, nálunk az ablak­talan bevásárlóközpontok, a megannyi plázák és centerek sikerének a kulcsa nem annyira a zordon természettől való vé­delemben, hanem inkább a tár­sadalmi csoportok - többé-ke­­vésbé tudatos - elzárkózásá­ban, befelé fordulásában van. A hazai bevásárlóközpontok üzleteinek az árszínvonala ugyanis meglehetősen magas, valahol a felső középosztály jö­vedelmi viszonyait veszi célba. Ez az árszínvonal pedig olyan, mint egy szűrő, amely jól látha­tóan kirostálja a bevásárlóköz­pontokból - a jövedelmeket te­kintve - az oda nem illő látoga­tókat, így a bevásárlóközpont „utcája” valóban csak pszeudo­­közterület, ahova - ellentétben az igazi utcával, amely valódi közterület - már csak megfele­lő pénztárcával vagy hitelkár­tyával lehet belépni. Magyarországon az 1960-as években Szelényi Iván és tanít­ványai által végzett kutatások nyomán honosodott meg a la­kóhelyi szegregáció fogalma, értve ez alatt a különböző tár­sadalmi rétegek területi elkülö­nülését a városban. Szemmel láthatóan a bevásárlóközpon­tok is ezt a célt - a területi elkü­lönülést - szolgálják, csak ezút­tal nem a lakóhely terén, ha­nem a fogyasztásban és a sza­badidő eltöltésében. A bevá­sárlóközpont pedig a legtökéle­tesebb fogyasztói szegregáció. Ezért nem kell ablak, ezért a sok csupasz homlokzat. Csak ne szüremkedjen be kívülről semmi zavaró, csak ne talál­kozzunk más társadalmi cso­portokkal - ne adj isten, kol­dussal, ami Budapest utcáin könnyen előfordulhat -, csak legyünk magunkban, a mi saját fogyasztói világunkban. A tár­sadalmi rétegünktől idegen be­tolakodóktól a biztonsági őrök­nél is jobban védenek a sok számjegyű árcédulák. Talán ezért is koptak ki oly hirtelen az elmúlt negyven esztendő atyáskodó híradásai, amelyek büszkén tudatták a néppel, hogy X. város vagy kerület egy új áruházat „kapott". A helyzet most már sokkal tisztább: a be­vásárlóközpontokat nem min­denki kapja, hanem a felső kö­zéposztály ajándékozza önma­gának. A különböző fogyasztói csoportok természetesen a va­lódi utcák városában is elkülö­nültek egymástól. Például a pesti Váci utca környékére­­ megfelelően vastag pénztárca híján - korábban is inkább csak bámészkodni tévedt el az emberek többsége. Ám a fo­gyasztói csoportok elhatároló­dása, befelé fordulása nem volt ennyire éles és látványos, mint a bevásárlóközpontok­ban. Magyarországon - kény­szerűen - megszoktuk már, hogy a szegények és a gazda­gok közötti olló egyre tágabb­­ra nyílik. Megszoktuk továb­bá, hogy a szegények és a gaz­dagok lakóhelyük szerint is egyre jobban elkülönülnek egymástól. Most pedig úgy tű­nik, hozzá kell szoknunk ah­hoz is, hogy a szegények és a gazdagok a fogyasztás helyét tekintve is elzárkóznak egy­mástól, így a bevásárlóköz­pontok acél-üveg-márvány homlokzatáról mindenkire rá­sugárzó modernség inkább csak álca, amely mögött egy szétszakadozó társadalom ké­pe feslik fel. Mi pedig újra csak szajkóz­hatjuk a jobb sorsra érdemes dunai gátőr kérdését: „se ajtó, se ablak?” „...úgy tűnik, hozzá kell szoknunk ahhoz is, hogy a szegények és a gazdagok a fogyasztás helyét tekintve is elzárkóznak egymástól, így a bevásárlóközpontok acél-üveg-márvány homlokzatáról mindenkire rásugárzó modernség inkább csak álca, amely mögött egy szétszakadozó társadalom képe feslik fel.” Az új ember Kovácsa JÓKY CSABA RAJZA Legyünk pozitívak (de nem kötelező) Ha egy kissé felszínes és általánosításokra hajlamos ol­vasó átfutotta Bihari László interjúját Kukorelly Endré­vel a tatai JAK-táborról (MH, aug. 31.), akkor az a hatá­rozott benyomása támadhatott, hogy a fiatal írók 1. kirö­högik egymást, 2. sunyik, 3. rosszindulatúak, 4. részege­sek, 5. őszintétlenek, 6. ellenségesek, 7. nevetségesek, 8. belterjesek. A kissé felszínes és általánosításokra hajlamos olva­sóval szemben azonban akkor vagyunk korrektek, ha azt is elmondjuk, hogy arra a kérdésre, hogy „akkor el kell felejteni ezt az egész Tata-dolgot, a JÁK-ot, és az egész ún. »fiatal írók« című garnitúrát?”. Kukorelly Endre nagyon határozott „nem”-mel felelne, de mi­ért? Azért, mert - és ezt megemlítvén korrektek le­szünk a tábor szervezőivel (továbbá meg nem említett előadóival és résztvevőivel) szemben is - az öt nap alatt négy felolvasóest volt, négy beszélgetés jeles szer­zőkkel, három filmvetítés vitákkal, három-három író-, költő-, illetve műfordító-szeminárium, egy kiállítás, egy paródiaverseny, két nagyon jó koncert, két beszél­getés prominens kultúrpolitikusokkal, hat előadás a populáris kultúrától a képzőművészetig sok mindenről satöbbi, melyek túlnyomó része nívós és érdekes volt a programokon részt vettek túlnyomó része szerint. Aki szerint pedig nem, az nemtetszésének kinyilvánítását tekintse automatikusan felkérésnek a jövő évi JAK- tábor szervezésére. Jánossy Lajos a pénteki számban joggal teszi tehát szóvá, hogy az említett interjú annyira nem tekinthető reprezentatívnak, hogy az már túlzás. Ugyanakkor Ku­­korellyhez hasonlóan negatív véleménye van a mostani Tatáról, pontosabban az egész, úgymond, irodalmi közéletről. Állóvíz, tétnélküliség, gőg, szabadság- és bátorsághiány - ezek jellemzik szerinte a mostani iro­dalmi diskurzust, s szembeálltatja a rég volt Taták kor­szakával, amikor is minden másképp és jobb volt. Nos, szerintem sem tökéletes minden, de két fontos korrek­­tívumot tartok szükségesnek megjegyezni. Egyfelől hogy számos szempontból valóban meghökkentően más volt a diszkurzus akár csak hét évvel ezelőtt is, de ragaszkodnék ehhez a kifejezéshez: más. Más volt, de nem az aranykor. Nincsenek rossz emlékeim a „régi időkkel” kapcsolatban, de eléggé kívülről és furcsán kerültem ebbe a közegbe ahhoz, hogy (úgy) tudjam: nem, az sem az aranykor volt. Másfelől: tekintve hogy azért nem annyira nagy és nem annyira mereven szabá­lyozott ez a mi kis („fiatal”) irodalmi életünk, úgyszól­ván bárki komoly diszkurzív tényező lehet benne, oly­kor még tehetség nélkül is, de valamiféle tehetséggel biztosan. Vagyis tessék felállni, oda menni, és monda­ni. Nem feltétlenül azt, hogy mi a baj, hanem hogy mi az érdekes, izgalmas, tessék kockázatot vállalni, tétre játszani, intellektuálisan turbózni, megrendülni és megrendíteni. Reagálni fognak. Nincs elveszett nemze­dék, reménytelen korszak, kulturális csőd, legfeljebb gyorsuló és radikalizálódó változások. Tehát a feladat egyrészt az, hogy különbözőképpen magyarázzuk, másrészt hogy megváltoztassuk. Ezen a kis terepen nem annyira tények, mint inkább teendők vannak. De ha e teendőket túl nagynak érzi is valaki, érdemes a bo­­kononista tételhez tartania magát: „Isten, adj nekem derűt és nyugalmat, hogy tudomásul vegyem mindazt, amin úgysem változtathatok, bátorságot, hogy változ­tassak azon, aminek megváltoztatására képes vagyok, és bölcsességet, hogy mindig megmondhassam, mi a különbség a kettő között.” FARKAS ZSOLT kritikus Disputa Egy kis gőgös öntetszelgés Válasz Jánossy Lajosnak Mottó: Két, valóságosan létező, néven nem ne­vezett író beszélget. Egyik: Képzeld, már öt hó­napja nem iszom egy kortyot se. Másik: Mi az, öreg, te alkoholista vagy? Hogy izé, „a tatai írótábor soha nem a külön­böző individuumok alkoholfogyasztási szoká­sairól szólt”. Jánossy Lajos: Kártyavár (MH, szept. 4.). Ez biztos, egyetértek az előttem szó­ló individuummal. Még egy másik dologban is: a tábort remekül szervezte Csontos Erika és a József Attila Kör titkára, Ágoston Zoltán. Már csak azért is remekül, mert, Zeke Gyu­lával együtt, fölkértek Tata-naplóírásra. Egyébként idén el se megyek. Kár lett volna, mi mindenről lemaradok, elő se sorolom, akit érdekel, olvassa el az Új Forrás c. lapban. Pl. lemaradok arról, hogy interjút adjak Bihari Lászlónak. Az „eseménysorozat záró, vagyis összegző interjújáról van szó”. Jánossy szerint. Amely­ben az általa „inkriminált idézetek egyes, né­ven nevezett írók alkoholos befolyásoltságá­ról számolnak be, az ebből adódó kérdések az írói jelenlét és az alkohol összefüggéseit firtat­ják”. Vagyis összegző. Van szó. Befolyásolt­ság. Firtatják. Szerintem leginkább arról van szó, hogy mentsen Isten a komolyko-fontos­­kodóktól. Bihari éjjel 2 felé az orrom alá dug­ta a mikrofont, erről van szó. Hogy én „kezdő költőpalántaiként], aki elveszíti a fejét attól, hogy interjút adhat[ok]”, arra válaszolok, amit kérdeznek, és úgy, ahogy gondolom. Úgy gondolom, ahogy mondtam: nem érde­kel, ki mennyit „fogyaszt”, a publikum elé ál­lásban azonban van némi felelősségmozzanat. Nem szeretek moralizálni, de stb., jelentettem ki. Moralizálok, jelenti ki Jánossy. Figyelj, ipi­­apacs, én már mondtam, hogy most, bocs, de moralizálok, neked fölösleges rám pirítanod, nem? Meg az, hogy mindez ráadásul a beszél­getés „szerkezeti középpontjában jelent meg”. Édes jó istenem, ebben a piaügyben, úgy látszik, akaratomon kívül nagyon beletra­­fáltam valakinek a szerkezeti középpontjába. Aszondja még Jánossy, hogy „akkor vegye a­­ bátorságot, és gondolkodjon el”, mármint én, mi is volt a baj Tatával. És lövell az obligát rom­lástörténet, hogy bezzeg „8-10 évvel ezelőtt”. Na én ilyenkor fogom általában menekülőre. Szóval tőlem akárki ellubickolhat a hanyatlás nagy elbeszélésében, csak ne akarjon beleránta­ni. Nem mintha nem volna hanyatlás. Nem mintha nem kezdetben lett volna Aranykor. Felhőbe hanyatlik a drégeli rom, abszolút min­den olvasat jogos, csak nehogy már kötelező le­gyen. Ott szoktam volt lenni Tatán akkoriban is, nyakig az aranyban, az átsugárzás-, pezsgés-, lüktetés-, gondolkodás-, szabadság-, bátorság-, együttlét-, lét- és kockázatban, s mostanság is, a kivérzőben, és hogy „kritikai közelítésem seké­lyességével és meghökkentő méltatlanságával hozsannázzak” (szóhasználat Jánossytól, rago­zás tőlem), nagyjából mindig a nyár legjobb he­tét töltöttem el ott. Olyannyira, hogy komolyan nem értem azokat, akik nem jönnek el. Ha szabad, én is idéznék valamit a naplómból: „Mondtam reggel a szomszédnak, megyek Ta­tára. A szomszéd Mészöly Miklós. Fekszik a szobájában, nem tud fölkelni, a térde egy na­gyobbfajta zsömle. Azt mondja, hogy ő valószí­nűleg nem tud idén lenézni Tatára, itt kell ma­radnia. Mert fáj a lába. Olvasta az ÉS-ben a programot, és hogy az milyen érdekes lesz. Többször is eljött régebben, bőven ő, szerintem, a korelnök. Hallom, hogy egyesek, Mészölynél mondjuk negyven évvel fiatalabbak, már kiöre­­gedtek volna ebből. Pontosan nincs megadva, miből. Találkozni a barátaikkal, beszélgetni ná­luk fiatalabbakkal, ebből? Vagy mi a [itt most egy csúnya szó jön]-ból? Csak úgy halkan ér­deklődök.” Kivérzés persze van, mert Farkas Zsolt tényleg kivérzett a focinál, na jó, de pél­dául Takács Jóska minden évben kivérzik. Egyébként az interjú után az egyik, külön­ben Térey Jancsi néven nevezett író, fölhívott, marha helyes volt, mondta, hogy tényleg cikik voltak, meg hogy változás, ilyesmik, egyből olyan lett a helyzet, hogy sajnálni kezdtem a dolgot, mármint hogy leírtam a véleményem. Már csak ebből a beszédhelyzetből is kijött, hogy a Térey nagyon tehetséges. Peer Kriszti­án (aki, idézet Zeke naplójából, „úgy ült a fo­telban, mint a Psychóban az anya oszló hullá­ja”) nem hívott, de hát vele már tényleg elég sokat beszéltünk ilyesmiről, tudom, mi van. Szerintem az van, hogy nincs baj. Individuu­mok, ahogy Jánossy találóan fogalmazott. KUKORELLY ENDRE író A vitát a szerkesztőség ezzel lezártnak tekinti Nyugodt erő M­ár megint nyugodt az erő. Nemrég ugyan még nyugta­lankodott, hiszen Orbán Viktor augusztus végi varsói látogatásán Jerzy B­uzek lengyel kormányfővel folyta­tott tárgyalásain központi téma volt az orosz gazdasági válság és annak várható hatása országainkra. A helyzetet a két mi­niszterelnök akkor olyan ijesztőnek találta, hogy megállapod­tak, állandó kapcsolatban maradnak. A válságstáb összeült, majd az egészből az sült ki, hogy ha nincs is minden a legna­gyobb rendben, de majdnem. Szóval se Budapesten, se Varsó­ban nem kell semmit se tenni, ső a nyugalom. Azóta egyfolytában nyugtatgatnak minket. Járai Zsigmond pénzügyminiszter is, Chikán Attila gazdasági miniszter is meg­nyugtatott, sőt ez utóbbi úgy vélte, hosszú távon a magyar gazda­ságnak még haszna is lehet az orosz válságból. Aztán Martonyi Já­nos külügyminiszter ment ki Varsóba, ahol kollégájával, Bronis-­­­law Geremekkel arról biztosították egymást s a két ország közvé­leményét, hogy az orosz pénzügyi válság nincs lényeges hatással a két országra. Már majdnem megnyugodtam, amikor elkezdtek érkezni a hí­rek arról, hogy a Graboplast leállítja az orosz exportot, s nem le­het tudni, mi lesz a nagy magyar gyógyszeripari cégekkel és kon­zervgyárakkal, melyeknek jelentős piaca Oroszország, valamint a rubelhez millió szállal kötődő többi volt szovjet köztársaság. A lengyel külkereskedelmi forgalomnak hét százalékát teszi ki az oroszokkal folytatott kereskedelem, de ha hozzászámoljuk a FÁK többi országát, ez 15 százalékra megy fel. Ha nálunk ez az arány mondjuk csak nyolc százalék, az sem jelentene könnyen le­­j­árható veszteséget a magyar gazdaságnak. No de még ebben az esetben is lehetünk optimisták, mondván, a válság arra ösztönzi a magyar gazdaságot, hogy kizárólag a legigényesebb nyugati pia­cokat célozza meg, s ráadásul újabb lehetőséget biztosít Torgyán József miniszter úrnak, hogy az éhes magyar gyermekeknek az is­kolatej mellé kitűnő magyar konzerveket is juttasson. Persze közel sem sújt minket annyira az orosz válság, mint So­ros Györgyöt, aki emiatt kétmilliárd dollárt vesztett, s a többi nagybefektetőt, akik ugyancsak milliárdokkal próbálták megtá­mogatni a demokráciának nevezett orosz rendszer düledező épít­ményét, természetesen komoly hasznot remélve. De ha makro­gazdasági szinten igaz lehet, hogy ami Moszkvában történt, az ránk nézve nem jelent komoly veszélyt, úgy vélem, a mi helyze­tünkben a kevésbé komoly is nagyon veszélyes. Nem csupán arra a mintegy egymilliárd dollárra gondolok, amely a budapesti tőzs­dén keresztül máris visszaáramlott Nyugatra, hanem arra a sok milliárdra, amely vagy nem, vagy csak sokkal lassabban és kedve­zőtlenebb feltételekkel jön majd be. A szakértők szinte egybe­hangzóan állítják, hogy a magyar, a lengyel, a cseh tőzsdét is csak­nem a víz alá nyomó roham oka az, hogy azok a fránya nyugati tő­kések még mindig egy csoportba sorolnak minket Oroszország­gal. Vagyis eszerint elegendő lenne meggyőzni a kis butákat arról, hogy ez nem így van, és máris minden rendben lenne. Az esetleges pánik elleni védekezés másik, már az ázsiai válság esetében is haszontalannak bizonyult állítása szerint a reálgazda­ság szférájában nincs semmi baj, a krízis kizárólag pénzügyi jelle­gű. Ami engem illet, e kettőt elválaszthatatlannak tartom, hiszen­­ a pénz olyan szerves része a gazdaságnak, amely nélkül az nem működőképes. Biztos, hogy az orosz gazdaság túl nagy, zavaros és kockázatos ahhoz, hogy egy, a dél-koreaihoz hasonló pénzügyi se­gélyakcióval meg lehessen menteni. Ez utóbbi sokszorosan igaz a világgazdaságot sokkal komolyabban fenyegető japán válságra, ahol a sok billió dolláros tőzsdei értékcsökkenés összegét az orosz gazdaság teljes értékének ötszörösére becsülik. Akármi lesz is, a tanulságokat az egész világnak le kell majd vonnia. Valószínű, hogy újra kell gondolni a szabadkereskedelem eddigi felfogását, valamint az oly sokat emlegetett globalizációt. A krízis súlyos érveket adott azok kezébe, akik szerint nincs és nem is kell hogy legyen minden ország által követendő, egységes modellje a kapitalizmusnak. Megkérdőjelezik továbbá azt az ed­dig jószerével egyeduralkodó s a Nemzetközi Valutaalap és a Vi­lágbank által proponált nézetet, hogy a szabadpiacok, az áruk, szolgáltatások és a tőke szabad áramlása a fejlődés alapjai. Soros György - aki bár ennek az elméletnek a gyakorlatban hol legnagyobb nyertesei, hol legnagyobb vesztesei közé tartozik­­, úgy tűnik, képes messzebbre látni az átlagos multimilliárdosok­nál. Ő még az orosz válság előtt úgy vélte: szükség van a tőke­áramlás szervezett szabályozására. A liberális iskola hívei már ezt se vették jó néven, ám e mostani helyzet az övénél sokkal radiká­lisabb nézeteket is felszínre dobott. Paul Krugman amerikai köz­gazdász Kínát hozza fel példaként, amelyet szerinte azért nem súj­tott annyira a válság, mint szomszédait, mert valutája nem kon­vertibilis, gazdasága pedig gyakorlatilag zárt. Ez az iskola tehát a világgazdaságtól való elzárkózásban látja a gazdasági biztonság garanciáját. Egy olyan világban tehát, amiből mi csak az utóbbi években próbálunk kitörni. Mondhatni úgy is, hogy ami az ameri­kai professzornak elmélet, azt mi az elmúlt évtizedekben a saját bőrünkön tapasztaltuk. Nem vált be. Azt hiszem, akkor már inkább érdemes vállalni a kockázatot. L—__....... .....—__

Next