Magyar Hírlap, 1998. szeptember (31. évfolyam, 204-229. szám)
1998-09-08 / 210. szám
1998. SZEPTEMBER 8., KEDD „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Üres a kassza Egészen eddig elismerésre méltó volt az az optimizmus, amellyel a Magyar Televízió ügyvezető alelnöke bizonygatta, hogy nehéz helyzetben van a közt szolgáló televízió, ám a baj azért mégsem akkora. Ez a nyugalom ragadhatott át az országgyűlési képviselőkre, akik a MTV Rt. tulajdonosi jogait gyakorló testületének megválasztása helyett inkább az eseménydús őszi időszakra való felkészülés jegyében elmentek nyaralni. Az idő őket igazolta, hiszen a nyári szünet véget ért, a parlament újra munkába állt, a Magyar Televízió pedig még mindig működik. Ráadásul az MTV megúszta a társadalombiztosítás legutóbbi - a tévében igencsak barátságtalannak minősített - lépését a felhalmozott félmilliárdos tb-hátralék azonnali behajtására. Mindenféle cáfolat ellenére a lényeg az, hogy az MTV kasszája üres. Sőt ennél is rosszabbul áll a közszolgálati adó, ugyanis a kényszerű hitelezők követelései sorra érkeznek a Szabadság térre. Az Orbán-kormány már első ülésén napirendjére vette a Magyar Televízió ügyét, konkrét lépésekről azonban azóta sem lehet tudni. Bár Stumpf István többszöri halasztás után várhatóan a napokban fogadja az MTV ügyvezető alelnökét, akinek a posztjára lehet hogy van jobb jelöltje a kormánynak, ám a kinevezésre nincs törvényi lehetősége. Az MTV-ben arra panaszkodnak, hogy a társadalombiztosítás mindenféle előzetes értesítés nélkül kezdeményezte az inkasszót. Mivel a tb élén fideszes államtitkár áll, könnyen elképzelhető, hogy a kabinet valóban fogást keres a közszolgálati televízión, mert saját emberét szeretné látni az élén. Ebben lehet pozitívumot is találni, hiszen a kormány - a jelenlegi helyzettől eltérően - bizonyosan teljes támogatást nyújtana az általa favorizált MTV-vezetőnek. Kis szépséghiba, hogy egy ilyen forgatókönyv megvalósításához előbb csődbe kell vinni a közszolgálati televíziót. HASZÁN ZOLTÁN Fejcserés támadás Hogyan lehet elegánsan, lehetőleg presztízsveszteség nélkül kihátrálni a botrányszagú erőműtenderből? A pályázat körül bábáskodó illetékesek közül sokak fejében motoszkálhat mostanában ez a kérdés. A gondok forrását az 1995-ben született titkos különmegállapodás jelenti (lapunk erről hétfőn számolt be), amellyel a Mátrai Erőmű privatizációján nyertes német RWE-EVS- konzorcium 26 millió dollárért megvehette a bükkábrányi ezer megawattos erőmű építési jogát. Ugyanakkor az is kiderült, hogy a különalku jogszerűsége fölöttébb kétséges. A tavaly júliusban kiírt erőmű-építési tendert páholyból figyelhették a németek, hiszen a felkínált kapacitás felét már odaígérték nekik. De biztos, ami biztos alapon ők is elindultak a tenderen. Akkor kezdtek idegeskedni, amikor a különmegállapodás híréről mit sem sejtő Magyar Villamos Művek Rt. felére zsugorította a megpályázható teljesítményt. Az új helyzetben ugyanis a németek egymaguk elhalászták volna a többiek orra elől az erőmű-építési lehetőséget. Ebben a helyzetben tulajdonképpen érthető a konzorcium ragaszkodása a titkos megállapodáshoz, még ha szokatlan eszközökkel is igyekezett nyomást gyakorolni a döntéshozókra. A Horn-kormány rögtön felismerte: közvetlenül a választások előtt az 1100 bányász elbocsátása és a százmillió dolláros tőkekivonással való fenyegetés valóra váltása kockázatos lépés. Szétrombolta volna a külföldi befektetők Magyarországba vetett bizalmáról szóló szocialista sikerpropagandát. Ezért gyorsan igyekeztek lecsendesíteni a háborgó németeket, mondván, az erőműtenderre beadott ajánlatukat „versenyképesnek” ítélték. Jóval a pályázat hivatalos eredményhirdetése előtt. Az ügyben jó döntés nem születhet Ha a németeket hirdetik nyertesnek, a többiek perelnek. Ha az RWE-EVS-konzorcium veszít, akkor 22 milliárd forintos kártérítést követelhet az államtól. Főhet tehát az új kabinet feje. A kormány előretolt bástyája, az ÁPV Rt. mindenesetre a bűnbakokat a villamosművek vezetőiben találta meg, s hamarosan saját bizalmasait ülteti a társaság vezérkarába. KRIVÁN BENCE Cséfalvay Zoltán Se ajtó, se ablak? Mostanában egyre gyakrabban jut eszembe a Tanú című film hányatott sorsú gátőrjének, Pelikán Józsefnek a megrökönyödött kérdése: „Virág elvtárs, se ajtó, se ablak?” Így fakadt ki szegény Pelikán, amikor a dunai árvíz által elsodort házát Virág elvtárs gyors kezű brigádjának a munkásai újjáépítették, ám a nagy sebbel-lábbal felhúzott házból valahogy kihagyták az ajtót és az ablakokat. Szerencsére ma már Budapesten és a vidéki nagyvárosokban nem Virág elvtárs építkezik, hanem a nagytőkés befektető - Virág úr, Herr Blume vagy Mr. Flower - építi a nagyobbnál nagyobb bevásárlóközpontokat, a különféle plázákat és centereket. Ezeknek van ugyan már ajtaja - sőt csalogatóan tágas ajtaja -, de ablaka annál kevesebb. Az elmúlt négy esztendőben egyedül Budapesten tizenöt kisebb-nagyobb bevásárlóközpont létesült, összesen háromszázezer négyzetméter bruttó alapterülettel. Sőt a prognózisok szerint a következő években még legalább ugyanennyi felépítésével számolhatunk. Mégis, ezekben a bevásárlóközpontokban ablak vagy nagyobb üvegfelület, amelyen keresztül esetleg a külvilágba is kikukucskálhatnánk, csak elvétve akad. Mindössze annyi, amennyi ablakfelület az acélüveg-márvány modernséget sugalló szentháromságához okvetlenül szükséges. Gyanítom azonban, hogy az ablakok hiánya nem az építészek feledékenységének, nem is valamiféle spórolási szándéknak, hanem egy nagyon is tudatos koncepciónak az eredménye. Ezekben az épületekben ugyanis minden befelé fordul. Az élet a bevásárlóközpont belsejében, a mesterségesen kiképzett „utcákon” zajlik. Ezekre a „utcákra” nyílnak műfénnyel, művirággal és plasztikmosolyú műlányokkal - az üzletek is. A bevásárlóközpontok kopasz homlokzata mögött valójában egy filmgyári álomvilág bújik meg, márpedig a filmstúdiók falain köztudottan nincs ablak. Amikor az egyik budapesti bevásárlóközpontban merő kíváncsiságból megkopogtattam egy „márványoszlopot”, az oszlop csak üresen kongott. Kartonból volt, úgy, mint a filmgyári díszleteknél. A beruházók még arra sem vették a fáradságot, hogy az illúziót legalább valami tömörebb anyagból készült oszloppal fokozzák. De valószínűleg nincs is szükség ilyen felesleges pénzpocsékolásra. A gyanútlan látogató ne az oszlopokat kopogtassa, hanem vásároljon, és elégedjen meg a látvány keltette élménnyel. Lukovich Tamás írja nagyon találóan a Posztmodern kor városépítészetének kihívásai cí A szerző geográfus, az Osztrák Tudományos Akadémia Város- és Regionális Kutató Intézetének tudományos munkatársa mű könyvében, hogy a bevásárlóközpont nem más, mint „szervezett látványosság befelé forduló mikrovilágokkal, pszeudo-közterületekkel, illetve -terekkel, amelyek közös jellemzője a hagyományos utca gazdag hangulatának szimulációja”. Úgy harminc felett persze az ember már nem hisz ezeknek a díszleteknek, többé-kevésbé tisztában van a kulisszák mesterkélt világa és a rideg valóság közötti különbséggel. De hogyan magyarázzuk el tizenéves gyermekeinknek, hogy mindaz, amit látnak - és rettentően menőnek tartanak - igazából csak kulissza, amelynek egyetlen célja, hogy a vásárlás és a szórakozás közötti határt örök időkre eltörölje. Ha minden a jelenlegi menetrend szerint halad, akkor hamarosan úgy nő fel a következő nemzedék, hogy már nem képes elválasztani egymástól a fogyasztást és a kikapcsolódást. Mindenesetre a bevásárlóközpontok szellemi atyjának, a Bécsből Amerikába kivándorolt építésznek, Victor Grünnek az álmai ennél még jóval emberibb léptékűek voltak. Grün még nem akart többet, mint az elhagyott császárváros bevásárlóutcáinak hangulatát visszacsempészni az amerikai nagyvárosok káoszába. Olyan építményekről álmodott, ahol egyetlen fedél alatt üzletek és szolgáltatások százai elférnek úgy, hogy közben visszaadják a Kärtnerstrasse élményét is. Ráadásul Grün és első követői az 1950-es években többnyire olyan városokban építkeztek, ahol télen még a mínusz húsz fok hideg sem számít ritkaságnak. Az sem véletlen, hogy a világ eddigi legnagyobb fedett bevásárlóközpontja is a zordon kanadai Edmontonban épült fel, így Grün bevásárlóközpontjait akár funkcionálisan ésszerű létesítményeknek is nevezhetnénk, hiszen ilyen éghajlat mellett elég nehéz elképzelni a szabad ég alatti utcai nézelődést és vásárlást. Ám mit keresnek ezek az ablaktalan monstrumok, a fogyasztás felszentelt templomai a mérsékelt égöv szerencsésebb éghajlatú vidékein, mint például Magyarországon? Azt hiszem, nálunk az ablaktalan bevásárlóközpontok, a megannyi plázák és centerek sikerének a kulcsa nem annyira a zordon természettől való védelemben, hanem inkább a társadalmi csoportok - többé-kevésbé tudatos - elzárkózásában, befelé fordulásában van. A hazai bevásárlóközpontok üzleteinek az árszínvonala ugyanis meglehetősen magas, valahol a felső középosztály jövedelmi viszonyait veszi célba. Ez az árszínvonal pedig olyan, mint egy szűrő, amely jól láthatóan kirostálja a bevásárlóközpontokból - a jövedelmeket tekintve - az oda nem illő látogatókat, így a bevásárlóközpont „utcája” valóban csak pszeudoközterület, ahova - ellentétben az igazi utcával, amely valódi közterület - már csak megfelelő pénztárcával vagy hitelkártyával lehet belépni. Magyarországon az 1960-as években Szelényi Iván és tanítványai által végzett kutatások nyomán honosodott meg a lakóhelyi szegregáció fogalma, értve ez alatt a különböző társadalmi rétegek területi elkülönülését a városban. Szemmel láthatóan a bevásárlóközpontok is ezt a célt - a területi elkülönülést - szolgálják, csak ezúttal nem a lakóhely terén, hanem a fogyasztásban és a szabadidő eltöltésében. A bevásárlóközpont pedig a legtökéletesebb fogyasztói szegregáció. Ezért nem kell ablak, ezért a sok csupasz homlokzat. Csak ne szüremkedjen be kívülről semmi zavaró, csak ne találkozzunk más társadalmi csoportokkal - ne adj isten, koldussal, ami Budapest utcáin könnyen előfordulhat -, csak legyünk magunkban, a mi saját fogyasztói világunkban. A társadalmi rétegünktől idegen betolakodóktól a biztonsági őröknél is jobban védenek a sok számjegyű árcédulák. Talán ezért is koptak ki oly hirtelen az elmúlt negyven esztendő atyáskodó híradásai, amelyek büszkén tudatták a néppel, hogy X. város vagy kerület egy új áruházat „kapott". A helyzet most már sokkal tisztább: a bevásárlóközpontokat nem mindenki kapja, hanem a felső középosztály ajándékozza önmagának. A különböző fogyasztói csoportok természetesen a valódi utcák városában is elkülönültek egymástól. Például a pesti Váci utca környékére megfelelően vastag pénztárca híján - korábban is inkább csak bámészkodni tévedt el az emberek többsége. Ám a fogyasztói csoportok elhatárolódása, befelé fordulása nem volt ennyire éles és látványos, mint a bevásárlóközpontokban. Magyarországon - kényszerűen - megszoktuk már, hogy a szegények és a gazdagok közötti olló egyre tágabbra nyílik. Megszoktuk továbbá, hogy a szegények és a gazdagok lakóhelyük szerint is egyre jobban elkülönülnek egymástól. Most pedig úgy tűnik, hozzá kell szoknunk ahhoz is, hogy a szegények és a gazdagok a fogyasztás helyét tekintve is elzárkóznak egymástól, így a bevásárlóközpontok acél-üveg-márvány homlokzatáról mindenkire rásugárzó modernség inkább csak álca, amely mögött egy szétszakadozó társadalom képe feslik fel. Mi pedig újra csak szajkózhatjuk a jobb sorsra érdemes dunai gátőr kérdését: „se ajtó, se ablak?” „...úgy tűnik, hozzá kell szoknunk ahhoz is, hogy a szegények és a gazdagok a fogyasztás helyét tekintve is elzárkóznak egymástól, így a bevásárlóközpontok acél-üveg-márvány homlokzatáról mindenkire rásugárzó modernség inkább csak álca, amely mögött egy szétszakadozó társadalom képe feslik fel.” Az új ember Kovácsa JÓKY CSABA RAJZA Legyünk pozitívak (de nem kötelező) Ha egy kissé felszínes és általánosításokra hajlamos olvasó átfutotta Bihari László interjúját Kukorelly Endrével a tatai JAK-táborról (MH, aug. 31.), akkor az a határozott benyomása támadhatott, hogy a fiatal írók 1. kiröhögik egymást, 2. sunyik, 3. rosszindulatúak, 4. részegesek, 5. őszintétlenek, 6. ellenségesek, 7. nevetségesek, 8. belterjesek. A kissé felszínes és általánosításokra hajlamos olvasóval szemben azonban akkor vagyunk korrektek, ha azt is elmondjuk, hogy arra a kérdésre, hogy „akkor el kell felejteni ezt az egész Tata-dolgot, a JÁK-ot, és az egész ún. »fiatal írók« című garnitúrát?”. Kukorelly Endre nagyon határozott „nem”-mel felelne, de miért? Azért, mert - és ezt megemlítvén korrektek leszünk a tábor szervezőivel (továbbá meg nem említett előadóival és résztvevőivel) szemben is - az öt nap alatt négy felolvasóest volt, négy beszélgetés jeles szerzőkkel, három filmvetítés vitákkal, három-három író-, költő-, illetve műfordító-szeminárium, egy kiállítás, egy paródiaverseny, két nagyon jó koncert, két beszélgetés prominens kultúrpolitikusokkal, hat előadás a populáris kultúrától a képzőművészetig sok mindenről satöbbi, melyek túlnyomó része nívós és érdekes volt a programokon részt vettek túlnyomó része szerint. Aki szerint pedig nem, az nemtetszésének kinyilvánítását tekintse automatikusan felkérésnek a jövő évi JAK- tábor szervezésére. Jánossy Lajos a pénteki számban joggal teszi tehát szóvá, hogy az említett interjú annyira nem tekinthető reprezentatívnak, hogy az már túlzás. Ugyanakkor Kukorellyhez hasonlóan negatív véleménye van a mostani Tatáról, pontosabban az egész, úgymond, irodalmi közéletről. Állóvíz, tétnélküliség, gőg, szabadság- és bátorsághiány - ezek jellemzik szerinte a mostani irodalmi diskurzust, s szembeálltatja a rég volt Taták korszakával, amikor is minden másképp és jobb volt. Nos, szerintem sem tökéletes minden, de két fontos korrektívumot tartok szükségesnek megjegyezni. Egyfelől hogy számos szempontból valóban meghökkentően más volt a diszkurzus akár csak hét évvel ezelőtt is, de ragaszkodnék ehhez a kifejezéshez: más. Más volt, de nem az aranykor. Nincsenek rossz emlékeim a „régi időkkel” kapcsolatban, de eléggé kívülről és furcsán kerültem ebbe a közegbe ahhoz, hogy (úgy) tudjam: nem, az sem az aranykor volt. Másfelől: tekintve hogy azért nem annyira nagy és nem annyira mereven szabályozott ez a mi kis („fiatal”) irodalmi életünk, úgyszólván bárki komoly diszkurzív tényező lehet benne, olykor még tehetség nélkül is, de valamiféle tehetséggel biztosan. Vagyis tessék felállni, oda menni, és mondani. Nem feltétlenül azt, hogy mi a baj, hanem hogy mi az érdekes, izgalmas, tessék kockázatot vállalni, tétre játszani, intellektuálisan turbózni, megrendülni és megrendíteni. Reagálni fognak. Nincs elveszett nemzedék, reménytelen korszak, kulturális csőd, legfeljebb gyorsuló és radikalizálódó változások. Tehát a feladat egyrészt az, hogy különbözőképpen magyarázzuk, másrészt hogy megváltoztassuk. Ezen a kis terepen nem annyira tények, mint inkább teendők vannak. De ha e teendőket túl nagynak érzi is valaki, érdemes a bokononista tételhez tartania magát: „Isten, adj nekem derűt és nyugalmat, hogy tudomásul vegyem mindazt, amin úgysem változtathatok, bátorságot, hogy változtassak azon, aminek megváltoztatására képes vagyok, és bölcsességet, hogy mindig megmondhassam, mi a különbség a kettő között.” FARKAS ZSOLT kritikus Disputa Egy kis gőgös öntetszelgés Válasz Jánossy Lajosnak Mottó: Két, valóságosan létező, néven nem nevezett író beszélget. Egyik: Képzeld, már öt hónapja nem iszom egy kortyot se. Másik: Mi az, öreg, te alkoholista vagy? Hogy izé, „a tatai írótábor soha nem a különböző individuumok alkoholfogyasztási szokásairól szólt”. Jánossy Lajos: Kártyavár (MH, szept. 4.). Ez biztos, egyetértek az előttem szóló individuummal. Még egy másik dologban is: a tábort remekül szervezte Csontos Erika és a József Attila Kör titkára, Ágoston Zoltán. Már csak azért is remekül, mert, Zeke Gyulával együtt, fölkértek Tata-naplóírásra. Egyébként idén el se megyek. Kár lett volna, mi mindenről lemaradok, elő se sorolom, akit érdekel, olvassa el az Új Forrás c. lapban. Pl. lemaradok arról, hogy interjút adjak Bihari Lászlónak. Az „eseménysorozat záró, vagyis összegző interjújáról van szó”. Jánossy szerint. Amelyben az általa „inkriminált idézetek egyes, néven nevezett írók alkoholos befolyásoltságáról számolnak be, az ebből adódó kérdések az írói jelenlét és az alkohol összefüggéseit firtatják”. Vagyis összegző. Van szó. Befolyásoltság. Firtatják. Szerintem leginkább arról van szó, hogy mentsen Isten a komolyko-fontoskodóktól. Bihari éjjel 2 felé az orrom alá dugta a mikrofont, erről van szó. Hogy én „kezdő költőpalántaiként], aki elveszíti a fejét attól, hogy interjút adhat[ok]”, arra válaszolok, amit kérdeznek, és úgy, ahogy gondolom. Úgy gondolom, ahogy mondtam: nem érdekel, ki mennyit „fogyaszt”, a publikum elé állásban azonban van némi felelősségmozzanat. Nem szeretek moralizálni, de stb., jelentettem ki. Moralizálok, jelenti ki Jánossy. Figyelj, ipiapacs, én már mondtam, hogy most, bocs, de moralizálok, neked fölösleges rám pirítanod, nem? Meg az, hogy mindez ráadásul a beszélgetés „szerkezeti középpontjában jelent meg”. Édes jó istenem, ebben a piaügyben, úgy látszik, akaratomon kívül nagyon beletrafáltam valakinek a szerkezeti középpontjába. Aszondja még Jánossy, hogy „akkor vegye a bátorságot, és gondolkodjon el”, mármint én, mi is volt a baj Tatával. És lövell az obligát romlástörténet, hogy bezzeg „8-10 évvel ezelőtt”. Na én ilyenkor fogom általában menekülőre. Szóval tőlem akárki ellubickolhat a hanyatlás nagy elbeszélésében, csak ne akarjon belerántani. Nem mintha nem volna hanyatlás. Nem mintha nem kezdetben lett volna Aranykor. Felhőbe hanyatlik a drégeli rom, abszolút minden olvasat jogos, csak nehogy már kötelező legyen. Ott szoktam volt lenni Tatán akkoriban is, nyakig az aranyban, az átsugárzás-, pezsgés-, lüktetés-, gondolkodás-, szabadság-, bátorság-, együttlét-, lét- és kockázatban, s mostanság is, a kivérzőben, és hogy „kritikai közelítésem sekélyességével és meghökkentő méltatlanságával hozsannázzak” (szóhasználat Jánossytól, ragozás tőlem), nagyjából mindig a nyár legjobb hetét töltöttem el ott. Olyannyira, hogy komolyan nem értem azokat, akik nem jönnek el. Ha szabad, én is idéznék valamit a naplómból: „Mondtam reggel a szomszédnak, megyek Tatára. A szomszéd Mészöly Miklós. Fekszik a szobájában, nem tud fölkelni, a térde egy nagyobbfajta zsömle. Azt mondja, hogy ő valószínűleg nem tud idén lenézni Tatára, itt kell maradnia. Mert fáj a lába. Olvasta az ÉS-ben a programot, és hogy az milyen érdekes lesz. Többször is eljött régebben, bőven ő, szerintem, a korelnök. Hallom, hogy egyesek, Mészölynél mondjuk negyven évvel fiatalabbak, már kiöregedtek volna ebből. Pontosan nincs megadva, miből. Találkozni a barátaikkal, beszélgetni náluk fiatalabbakkal, ebből? Vagy mi a [itt most egy csúnya szó jön]-ból? Csak úgy halkan érdeklődök.” Kivérzés persze van, mert Farkas Zsolt tényleg kivérzett a focinál, na jó, de például Takács Jóska minden évben kivérzik. Egyébként az interjú után az egyik, különben Térey Jancsi néven nevezett író, fölhívott, marha helyes volt, mondta, hogy tényleg cikik voltak, meg hogy változás, ilyesmik, egyből olyan lett a helyzet, hogy sajnálni kezdtem a dolgot, mármint hogy leírtam a véleményem. Már csak ebből a beszédhelyzetből is kijött, hogy a Térey nagyon tehetséges. Peer Krisztián (aki, idézet Zeke naplójából, „úgy ült a fotelban, mint a Psychóban az anya oszló hullája”) nem hívott, de hát vele már tényleg elég sokat beszéltünk ilyesmiről, tudom, mi van. Szerintem az van, hogy nincs baj. Individuumok, ahogy Jánossy találóan fogalmazott. KUKORELLY ENDRE író A vitát a szerkesztőség ezzel lezártnak tekinti Nyugodt erő Már megint nyugodt az erő. Nemrég ugyan még nyugtalankodott, hiszen Orbán Viktor augusztus végi varsói látogatásán Jerzy Buzek lengyel kormányfővel folytatott tárgyalásain központi téma volt az orosz gazdasági válság és annak várható hatása országainkra. A helyzetet a két miniszterelnök akkor olyan ijesztőnek találta, hogy megállapodtak, állandó kapcsolatban maradnak. A válságstáb összeült, majd az egészből az sült ki, hogy ha nincs is minden a legnagyobb rendben, de majdnem. Szóval se Budapesten, se Varsóban nem kell semmit se tenni, ső a nyugalom. Azóta egyfolytában nyugtatgatnak minket. Járai Zsigmond pénzügyminiszter is, Chikán Attila gazdasági miniszter is megnyugtatott, sőt ez utóbbi úgy vélte, hosszú távon a magyar gazdaságnak még haszna is lehet az orosz válságból. Aztán Martonyi János külügyminiszter ment ki Varsóba, ahol kollégájával, Bronis-law Geremekkel arról biztosították egymást s a két ország közvéleményét, hogy az orosz pénzügyi válság nincs lényeges hatással a két országra. Már majdnem megnyugodtam, amikor elkezdtek érkezni a hírek arról, hogy a Graboplast leállítja az orosz exportot, s nem lehet tudni, mi lesz a nagy magyar gyógyszeripari cégekkel és konzervgyárakkal, melyeknek jelentős piaca Oroszország, valamint a rubelhez millió szállal kötődő többi volt szovjet köztársaság. A lengyel külkereskedelmi forgalomnak hét százalékát teszi ki az oroszokkal folytatott kereskedelem, de ha hozzászámoljuk a FÁK többi országát, ez 15 százalékra megy fel. Ha nálunk ez az arány mondjuk csak nyolc százalék, az sem jelentene könnyen lejárható veszteséget a magyar gazdaságnak. No de még ebben az esetben is lehetünk optimisták, mondván, a válság arra ösztönzi a magyar gazdaságot, hogy kizárólag a legigényesebb nyugati piacokat célozza meg, s ráadásul újabb lehetőséget biztosít Torgyán József miniszter úrnak, hogy az éhes magyar gyermekeknek az iskolatej mellé kitűnő magyar konzerveket is juttasson. Persze közel sem sújt minket annyira az orosz válság, mint Soros Györgyöt, aki emiatt kétmilliárd dollárt vesztett, s a többi nagybefektetőt, akik ugyancsak milliárdokkal próbálták megtámogatni a demokráciának nevezett orosz rendszer düledező építményét, természetesen komoly hasznot remélve. De ha makrogazdasági szinten igaz lehet, hogy ami Moszkvában történt, az ránk nézve nem jelent komoly veszélyt, úgy vélem, a mi helyzetünkben a kevésbé komoly is nagyon veszélyes. Nem csupán arra a mintegy egymilliárd dollárra gondolok, amely a budapesti tőzsdén keresztül máris visszaáramlott Nyugatra, hanem arra a sok milliárdra, amely vagy nem, vagy csak sokkal lassabban és kedvezőtlenebb feltételekkel jön majd be. A szakértők szinte egybehangzóan állítják, hogy a magyar, a lengyel, a cseh tőzsdét is csaknem a víz alá nyomó roham oka az, hogy azok a fránya nyugati tőkések még mindig egy csoportba sorolnak minket Oroszországgal. Vagyis eszerint elegendő lenne meggyőzni a kis butákat arról, hogy ez nem így van, és máris minden rendben lenne. Az esetleges pánik elleni védekezés másik, már az ázsiai válság esetében is haszontalannak bizonyult állítása szerint a reálgazdaság szférájában nincs semmi baj, a krízis kizárólag pénzügyi jellegű. Ami engem illet, e kettőt elválaszthatatlannak tartom, hiszen a pénz olyan szerves része a gazdaságnak, amely nélkül az nem működőképes. Biztos, hogy az orosz gazdaság túl nagy, zavaros és kockázatos ahhoz, hogy egy, a dél-koreaihoz hasonló pénzügyi segélyakcióval meg lehessen menteni. Ez utóbbi sokszorosan igaz a világgazdaságot sokkal komolyabban fenyegető japán válságra, ahol a sok billió dolláros tőzsdei értékcsökkenés összegét az orosz gazdaság teljes értékének ötszörösére becsülik. Akármi lesz is, a tanulságokat az egész világnak le kell majd vonnia. Valószínű, hogy újra kell gondolni a szabadkereskedelem eddigi felfogását, valamint az oly sokat emlegetett globalizációt. A krízis súlyos érveket adott azok kezébe, akik szerint nincs és nem is kell hogy legyen minden ország által követendő, egységes modellje a kapitalizmusnak. Megkérdőjelezik továbbá azt az eddig jószerével egyeduralkodó s a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank által proponált nézetet, hogy a szabadpiacok, az áruk, szolgáltatások és a tőke szabad áramlása a fejlődés alapjai. Soros György - aki bár ennek az elméletnek a gyakorlatban hol legnagyobb nyertesei, hol legnagyobb vesztesei közé tartozik, úgy tűnik, képes messzebbre látni az átlagos multimilliárdosoknál. Ő még az orosz válság előtt úgy vélte: szükség van a tőkeáramlás szervezett szabályozására. A liberális iskola hívei már ezt se vették jó néven, ám e mostani helyzet az övénél sokkal radikálisabb nézeteket is felszínre dobott. Paul Krugman amerikai közgazdász Kínát hozza fel példaként, amelyet szerinte azért nem sújtott annyira a válság, mint szomszédait, mert valutája nem konvertibilis, gazdasága pedig gyakorlatilag zárt. Ez az iskola tehát a világgazdaságtól való elzárkózásban látja a gazdasági biztonság garanciáját. Egy olyan világban tehát, amiből mi csak az utóbbi években próbálunk kitörni. Mondhatni úgy is, hogy ami az amerikai professzornak elmélet, azt mi az elmúlt évtizedekben a saját bőrünkön tapasztaltuk. Nem vált be. Azt hiszem, akkor már inkább érdemes vállalni a kockázatot. L—__....... .....—__