Magyar Hírlap, 1998. szeptember (31. évfolyam, 204-229. szám)

1998-09-23 / 223. szám

1998. SZEPTEMBER 23., SZERDA „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Boszorkánykonyha Egy személyben Jevgenyij Primakovra épít a Nyugat éppúgy, mint Oroszország. Igaz, a külügyminiszterből kormányfővé kinevezett politikai veterán a csapatmunkát emlegeti, ám ez a csapat nyögvenyelősen áll össze. Jó tíz nappal ezelőtt, amikor Primakovot érett­nek nyilvánította a parlament alsóháza, min­den olyan egyszerűnek látszott. A kommunisták és szövetségeseik nem akadékoskodtak tovább, a reformerek szin­tén elégedettek lehettek. S a mélyben ugyancsak reménykedtek: lesz fizetés, emel­kedik a nyugdíj, a bányászok is hazamehet­nek a Kreml tövéből, erősödik a rubel. Tet­szetős kívánságlista íródott. Aztán Primakovot a duma pártjai magára hagyták. Előbb a kommunisták mondtak ne­met a felkérésekre, majd a liberálisok álltak el attól, hogy politikusokat adjanak. A kor­mányfő korábban sikeresebben szerzett hí­veket, most most minisztereket. A képvise­lők dörzsölték a kezüket: látványosan megol­dották a válságot, de a gazdasági kátyúból húzza ki egyedül Primakov a szekeret. Primakov erőlködik. Naponta kapja Bo­risz Jelcintől az újabb és újabb kinevezet­tekről szóló rendeleteket, miközben üzenget a világnak: minden rendben lesz, a reformok maradnak. Igaz, kicsit másként, picit a való­di problémára terítve a lepett, de Moszkva majd masírozik előre. Határon túl a politikusok rendkívül elé­gedettek, a bankárok és üzletemberek azon­ban óvatosak. Azt mondják, mit akar ez a Primakov, amikor egy épkézláb pénzügymi­nisztert sem tud időben előhúzni? És mit akar Oroszország, amikor arra továbbra sincs garancia, hogy a hitelek célba érnek, és nem tűnnek el kézen-közön, ahogy évek óta oly sokszor? Az orosz választópolgár nem tehet mást: vár. Ahogy a Nyugat is. Néhány nagy fantá­ziájú elemző pedig már arról elmélkedik Moszkvában, hogy Primakov kormánya nem ér többet három-négy hónapnál. Felté­ve ha egyszer megalakul. SZERDAHELYI CSABA Küldjék be a Lewinsky-szülőket! Sose titkoltam, hogy érdeklődésem a fér­finem iránt csöppet sem elméletieskedő. A férfiakban legfőképp azt lehet imádni, hogy mi vagyunk imádatuk tárgyai. Meg is kell becsülni ezeket a ritka és kivételes példányokat. Én momentán mint a női nem aktuálisan ráérő szeg­mense, követelem, hogy azonnal küldjék be a Lewinsky-szülőket az igazgatóhoz korholósdira. És nekem is volna egy-két keresetlen szavam hozzájuk. Hogy miért nem néztek jobban a körmére annak a lánynak. Persze azt hitték, csak elég lesz azt hajtogatni: édes lányom, te csak tartsd a szád. Én momentán mint a női nem stb. ki­kérem magamnak, hogy rosszul nevelt, butácska, kissé elhízott és nagyon plasz­tikázott nők romba dönthessék az illú­zióimat. A férfiakkal kapcsolatban. Nehogy már megtörténhessék, hogy minden szembejövő kis liba nyüszítő, szű­kölő, farkát behúzva menekülő kóbor kutyát csináljon nekem a pasikból. Azok­ból a pasikból, akik potenciális vadász­zsákmányt jelenthetnek. Mert mi úgy is, mint női nem stb. amúgy roppant sok energiát feccölünk lé­tező és illuzórikus kapcsolatainkba. Sminkelünk. Fodrászolunk. Megtanu­lunk angolul. Éjszakákon át agyalunk a lehetséges megoldásokon, hogyan is ke­rülhetnénk tökvéletlenül szembe az ut­cán ővele úgy, hogy ne lássék: órák óta ott körözünk. Vagy összejön, vagy nem. Általában nem. Kedves Lewinsky-szülők, tetszenek tudni, miért? Mert bennünket története­sen nem nyomtak be apuciék a Fehér Házba, sem a Kremlbe, hogy ott aztán két diktálás között legyilkolhassuk morá­lisan, fizikálisan és aktuálisan az agyon­frusztrált hímet, majd dolgunk végeztével odavessük romjait a hiénák elé. Kedves Lewinsky-szülők! Csak nem volt valami baj odahaza? TÖRÖK MÓNIKA ZSEBTÜKÖR R. Székely Julianna rovata Legyet találtak a fogyasztó­­védők egy üveg eredeti Apenta vízben. Az Apenta Kft.-nél nyomban összeült a válság­stáb, hivatalos közlemény­ben tudatták, hogy az esetet máris kivizsgálják, sőt meg­teszik a szükséges lépéseket, ha a Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség kiadja végre az inkriminált palac­kot, és közli a vásárlás helyét. Mindezek hiányában sajnos tehetetlenek. El tudom képzelni, hogy egy túlterhelt fogyasz­tóvédelmis lenyelte a legyet. A fogyasztóvédelemnek mostanában rengeteg a dolga. A kapitalista piacgazdaság korábban sosem látott termékbőséggel árasztja el a védtelen fo­gyasztót, pusztán a palackozott vizek ellenőrzése külön embereket kíván. Nekik kell kiszűrniük a sókban és nyomelemekben gazdag ásványvizeknek álcázott, méregdrága kristály- és szikvizeket, az ere­deti védőkupakkal ellátott legyeket vagy mondjuk a DAX vizet, amelyről szintén most derült ki, hogy egy védőoltásokon átesett, szívós felnőtt szerveze­tét is próbára teszi, nemhogy csecsemőkét, akiknek külön ajánlották. A Cora Magyarország rögvest ki is vonta a forgalomból a DAX-ot, pedig annak for­rása, mint megtudtuk, a Pireneusokban fakad. Egy pireneusi eredet már önmagában elgyöngíti és ál­modozóvá teszi a magyar embert. Rögvest hozzá­képzeli a kéklő bérceket, a harmatos füvet, az áttet­sző búvópatakokat, melyekben a kényes pisztráng is megterem, ám hiába. A DAX-ban most egyszer­re két laboratórium keresi a baktériumokat és egyéb szennyező anyagokat, a csecsemők addig is forralt csapvizet kapnak, was sicher ist sicher. Itt ál­lunk hát egy végletekig fejlett és ellenőrzött, nyuga­ti mércével mérve is tiszta kapitalista világban. Már­­már azt mondanánk, hogy: Európa, reszkess!, ha a fenti hírekkel egy időben fertőzés következtében nem hal meg két idős ember és két koraszülött Nyíregyházán, illetve Kecskeméten. , Igaz, egyikük sem ivott gyanús DAX vagy Apen­ta vizet. A nyolcvan év körüli asszonyok a nyíregy­házi Emlékezünk Szeretetotthonban ettek túrós pa­lacsintát, amit a házi szakácsnő nyers, szalmonellás tojással bolondított meg. A kecskeméti megyei kór­ház koraszülöttosztályán rejtélyesebb a helyzet. A halálos fertőzést olyan baktérium okozta, amely­nek előfordulása itt elvileg lehetetlen. A kórház ille­tékese ki is jelentette, hogy emberi mulasztás kizár­ható, járványról nincs is szó, csupán azonos esetek véletlenszerű ismétlődéséről. Két egyforma vélet­lent ugyan egészségügyi berkekben rendesen jár­ványnak neveznek, ám ennél is figyelemreméltóbb, hogy a kórokozókat minden ott fekvő csecsemő vé­rében, sőt a környezetükben lévő tárgyakon, példá­ul a szappanon is kimutatta az Állami Népegészség­ügyi és Tisztiorvosi Szolgálat. Ha ehhez hozzá­vesszük, hogy néhány éve hasonló fertőzés követ­keztében halt meg ott kilenc koraszülöttből öt, ak­kor a kórházi magyarázatot illetően szívünkbe gya­nú fészkelhet - ám nem sokáig. Az ÁNTSZ embere ugyanis kerek perec a sze­münkbe mondta, hogy nincs min csodálkozni. Az okozhatna meglepetést, ha a nagy zsúfoltság, a kö­zelben folyó építkezés és a krónikus szakemberhi­ány közepette mégsem lépett volna föl fertőzés. Az áldozatok száma is csak azért nem magasabb, mert a többi baba, úgy látszik, fejlettebb s így védettebb. Hozzáteszem: a szeretetotthonban sem csupán ketten betegedtek meg. Jóformán minden ott la­kó, sőt a személyzet is ágynak esett, többüket má­ig kórházban ápolják, gyógyulásuk kulcsa a szak­szerű ápoláson túl a bámulatosan ellenálló embe­ri szervezet. Fenti tételünk tehát némi kiegészítésre szorul. Igaz ugyan, hogy itt állunk egy rettentően fejlett, ellenőrzött, nyugati mércével mérve is tiszta kapita­lista világban, azt is hozzá kell azonban tennünk, hogy csak az egyik lábunkkal. A szép, fehér lábunk mellett lévő másik ugyanis büdös és fekete. Ezzel a lábunkkal egy fejletlen és ellenőrizetlen, keleti mér­cével mérve is zavaros világban dagonyázunk, amely sem nem szocialista, sem nem kapitalista, a kettőnek éppen legundorítóbb elegye. Ebben a vi­lágban nem a vízbe esett légy a kivétel, hanem a sze­retetotthon, amelyiknek telik egészségügyi köny­ves, valódi szakácsnőre az „otthonosabb és ol­csóbb” ízek helyett. Ennek a világnak a kiterjedése felmérhetetlen. Ezt nem vizsgálják fogyasztóvédelmisek azon egy­szerű okból, hogy lakói nem fogyasztók. Fogyaszta­nak ugyan ezt-azt, többek közt túrós palacsintát, szappant, anyatejet, ám ezek költségét egyfelől nem maguk állják, másfelől fogyasztásuk rendkívül kor­szerűtlen. Nemhogy új hipermarketeket, de egy ko­molyabb vegyesboltot sem lehet rájuk bazírozni, a reklámokra érzéketlenek, a Pireneusokról még vagy már semmi nem jut az eszükbe. Egyetlen előnyük van. A hihetetlen ellenálló­készség. Az az évezredek során kifejlett génállo­mány, mely nyilván régi ismerősként üdvözli a szal­monellát és egyéb fertőzéseket. Egy kósza, döglött légyen pedig csak fölénnyel, sokat tudón nevet. Légy a vízben Barabás T. János Hol sikertörténet, hol akadályfutás Közép-európai sikertörténet, ahogy Orbán Viktor miniszterel­nök értékelte? Vagy akadályfu­tás, ahogy a Gazeta Wyborcza, a legnagyobb lengyel napilap jelle­mezte? Esetleg olyasvalami, amit, a Business Central Europe gazdasági szaklap szerint még a szegény emberek Európai Unió­jának sem lehet nevezni? Meg­ítélés kérdése. Sokféle értékelés látott már napvilágot az öt éve működő Közép-európai Szabad­kereskedelmi Megállapodásról, amit mindenki csak CEFTA-nak hív, az angol nevének kezdőbe­tűiből kialakult rövidítéssel. A CEFTA a visegrádi cso­portként indult országok gazda­sági együttműködéséből szüle­tett, 1992. december 21-én Krak­kóban írta alá Csehország, Len­gyelország, Szlovákia és Magyar­­ország azzal a céllal, hogy libera­lizálják a kölcsönös kereskedel­met, gyorsítsák a gazdasági együttműködés fejlődését. Külö­nösen szükséges volt ez a lépés, mert a KGST megszűnésével a térség országainak gazdasági kapcsolatai gyakorlatilag össze­omlottak. Ráadásul olyan ab­szurd helyzet alakult ki, hogy a mindegyikük által vágyott euró­pai uniós tagságért hozott vám­­csökkentések következtében a nyugat-európai áruk vámjai ala­csonyabbak lettek a szomszédos országokat sújtókénál. A hivatalos indokok között nem szerepelt, de brüsszeli tiszt­ségviselők nem csináltak titkot belőle, hogy az EU is bátorította a CEFTA létrejöttét. Fontos érv volt létrehozása mellett, hogy az módot ad tagjainak bebizonyíta­ni, képesek együttműködni, összehangolni nemzeti érdekei­ket egy szükségszerűen bonyo­lult szabályrendszer kereteiben. A CEFTA sokoldalú kereske­delmi megállapodás, nem nem­zetközi és integrációs szervezet. Alapvető célja az áruk szabad áramlásának biztosítása. A meg­állapodás lehetőséget biztosít va­lamennyi tagország számára, hogy szükség esetén rendkívüli intézkedésekkel védje meg belső gazdasági érdekeit, s ennek felté­teleit és módjait is meghatározza - megfogalmazásai azonban nem elég precízek és világosak. En­nek pedig komoly szerepe van az utóbbi időben elsősorban a ma­gyar mezőgazdasági exportot sújtó korlátozások körüli viták kialakulásában. A CEFTA rövid történelme alatt többször is döntött az ipar­cikk-kereskedelem liberalizálá­sának gyorsításáról, ennek kö­szönhetően e termékeknek már több mint 90 százaléka vámmen­tesen mehet egyik tagországból a másikba. A csekély számú, 2001- 2002-ig védett termékek kivéte­lével 2000. január 1-jétől eltörlik a fennmaradó rész vámjait is. Az agrárforgalom mintegy nyolcvan százalékára is sikerült különböző mértékű vámkedvezményeket kivívni, az együttműködés azon­ban - ahogyan várható volt - itt ütközik a legnagyobb nehézsé­gekbe. A felek mezőgazdasági miniszterei már idén augusztus­ban Prágában megállapodtak, hogy egyelőre nem lehet szó a mezőgazdasági termékek keres­kedelmének további liberalizálá­sáról. Időközben a négy alapítóhoz csatlakozott Szlovénia és Romá­nia, s jövő év január elsejétől a tagok közé lép Bulgária is. A CEFTA így már több mint 100 milliós piacot képvisel. Mint a csatlakozások is jelezték, a problémák ellenére sem vitatha­tók a megállapodás jelentős eredményei. A CEFTA-n belüli országok egymás közti kereske­delmi forgalma az 1993-as 7434 millió dollárról 1997-re 12144 millió dollárra nőtt. Ezalatt az ipari termékek forgalma két-há­­romszorosára emelkedett, már­pedig ezek a cikkek tették ki a forgalomnak csaknem 90 száza­lékát, míg a mezőgazdaságé 10 százalék körül volt. Ki húzta a legtöbb hasznot eb­ből az együttműködésből? Le­het, hogy meglepően hangzik, de a CEFTA-n belüli általános véle­mény szerint mi, magyarok. Len­gyel források szerint a múlt év­ben Szlovákia 115 millió, Szlové­nia 414 millió, Románia 73 millió és Lengyelország 126 millió dol­láros deficittel zárta a CEFTA- tagokkal való kereskedelmét. A lengyel FAPA alapítvány ada­tai alapján míg Magyarország mezőgazdasági exportja a CEF­­TA-országokba 1995-ben 191 millió dollár volt, 1997-ben már 482 millió dollár. Az aktívumunk eszerint 385 millió dollárt ért el. Ugyancsak általános az a véle­mény, hogy ezt a magyar sikert a többieknél lényegesen magasabb exporttámogatásnak köszönhet­jük. Magyar források ugyanak­kor az agrárágazat exporttöbble­tét csak 250 milliósra becsülték. Más adatokban is elég jelen­tős eltérések mutatkoznak még a hazai számításokban is. Egye­sek szerint ugyanis - bár a mező­­gazdasági termékek exportjá­ban aktívumot értünk el - a tel­jes külkereskedelmi mérleget tekintve eddig egyetlen évben sem volt pozitív számunkra a CEFTA-országokkal való ke­reskedelem. 1996-ban 239 mil­liós, 1997-ben 90 milliós passzí­vumot emlegetnek. Más forrá­sok úgy tudják, hogy a teljes for­galmat már a múlt évben is aktí­vummal zártuk. Az idei év első hét hónapjában a magyar export 27, az import 19,2 százalékkal volt magasabb, mint a múlt év azonos időszakában. Az export értéke meghaladta az 1,1 mil­liárd, a behozatal pedig a 979 millió dollárt. Kétségtelen, hogy a legnagyobb probléma a mezőgazdasági termékek for­galma. Mára az is egyértelmű, hogy e probléma, az egész térsé­get sújtó túltermelési válság kö­zepette, leginkább minket sújt. A hazai piac védelmére hivat­kozva a lengyelek már a múlt év­ben tulajdonképpen büntető­vámmal sújtották a magyar ga­bona behozatalát, őket követte Szlovénia, Románia, majd, e döntését a napokban tartott prá­gai csúcstalálkozóra időzítve, Szlovákia is. Mivel egyetlen or­szágban sem haladja meg a fel­­használás 3 százalékát a magyar áruk exportja, nehezen hihető, hogy valóban égető gazdasági ér­dekek állnak e döntések mögött. Kétségtelen, hogy a magyar ga­bona akár 50 százalékkal is ol­csóbb lehet az ezekben az orszá­gokban igen gazdaságtalanul ter­meltnél, tehát ha nem is azonna­li, de potenciális veszélyforrást jelent számukra. Az elrendelt vámemelések mögött azonban mindenütt inkább belpolitikai okok állnak. Lengyelországban például a Paraszt Szolidaritás és egyes radikális paraszti szerveze­tek közös akcióikkal útelzáráso­kat szerveztek, a határokon a va­gonokból kiöntötték az import­gabonát, a vonatok kerekeit a sí­nekhez hegesztették, vagyis drá­mai eszközökkel tiltakoztak a már elenyészőnek mondható ga­bonaimport ellen. A tét ugyanis nem igazán a magyar gabona, ha­nem az elmaradott, alacsony ter­melékenységű kisparaszti gazda­ságok érdekeinek mindenáron való védelme. Józef Glemp bíbo­ros, prímás keményen elítélte ezeket az akciókat, amelyeket terroristaként jellemzett - majd kénytelen volt bocsánatot kérni a megsértett parasztoktól, akik a hívők legnagyobb tömegét jelen­tik Lengyelországban. A lengyel kormány pedig inkább a kisebb ellenállás útját választotta, és en­gedett az agrárlobby követelései­nek. Janusz Rowinski, aki a CEFTA mezőgazdasági fejezeté­nek kidolgozásánál a lengyel tár­gyalóküldöttséget vezette, sajná­latosnak mondotta, hogy a mező­­gazdasági kereskedelem liberali­zálásának legfőbb fékezője­ Len­gyelország lett. Úgy vélte, ezt az Európai Unió is felhasználhatja a lengyelek ellen. Az igazság ked­véért azért meg kell jegyeznünk, hogy éppen ezen a területen az EU nem sok joggal tehet szemre­hányást a CEFTA bármelyik or­szágának, hiszen éppen a mező­gazdaság-politika az, amelynek problémáira ott sem sikerült év­tizedek óta megnyugtató megol­dást találni. A Vladimír Meciar által a prá­gai csúcstalálkozón bejelentett vámpótlék kivetése a magyar ga­bonára ugyancsak elsősorban belpolitikai indíttatású. A ma­gyar gabona alacsony áránál és magas sikértartalmánál sokkal nagyobb szerepe volt benne a közelgő parlamenti választások­nak. A szlovák kormányfő ezzel a lépéssel megint bizonyítani próbálta hívei előtt következetes magyarellenességét. Úgy tűnik, hogy a magyar fél is megkülön­böztetett figyelmet szentel a szlo­vák problémának, hiszen míg a többi CEFTA-országgal tárgya­lásokon próbáljuk rendezni a vi­tás kérdéseket, Szlovákiával szemben megtorló intézkedése­ket helyezett kilátásba a magyar miniszterelnök, és Budapest a Kereskedelmi Világszervezethez fordul panaszával. A CEFTA gondjainak azon­ban merev időhatára van. Attól a pillanattól kezdve ugyanis, hogy az EU tagjai leszünk, ki kell lép­nünk e megállapodás kereteiből - bár mezőgazdasági exportunk problémáit ez sem fogja egyértel­műen megoldani. „Fontos érv volt a CEFTA létrehozása mellett, hogy az módot ad tagjainak bebizonyítani, képesek együttműködni, összehangolni nemzeti érdekeiket­­ egy szükségszerűen bonyolult szabályrendszer kereteiben.” VÁRKONYI TIBORBikkfanyelv C­sodálatos a magyar nyelv. Még az olyan fogalomra is, amely egyébként az egyhangúságot, a bürokratikus gon­dolkodást fejezi ki, zeneileg csengő formát talált. Bikkfa­nyelv, mondja a közhelynél is laposabb szürkeségre. A letűnt rendszerben nem volt meglepő, hogy minden tiszt­ségviselő ezt a bikkfanyelvet használta, mert másnak nem is volt létjogosultsága. Egyetlen központ diktálta a gondolatokat, és megformulázni őket csakis egyetlen módon lehetett. Olvasván a minap Szájer József Fidesz-frakcióvezető nyilatkozatát az volt a föltűnő, hogy a bikkfanyelv milyen hamar utolérte a mai vezető kormánypárt jeleseit, milyen gyorsan megbékéltek a gondolatta­­lansággal. Mintha az új koalíció kezdeti förgeteges lendülete után kifáradt volna. Nem telik már eredetiségre, vagy minduntalan csak azt szabad ismételni, amit mások már korábban megfogal­maztak. Alighanem avval magyarázható az egyébként, ha nem is szi­porkázó, de azért nem is tucatpolitikus Szájer elszürkülése, hogy pártja és kormánya mostanában defenzívába szorul. A gazdaság gondjainak növelése nélkül nem lehet tovább ígére­teket teljesíteni, sőt régebbieket kell megszegni, és ezt indokol­ni elég kényelmetlen feladat. A nyugdíjemelés megnyirbálását imamalom-szerűen azzal alátámasztani, hogy hiszen Hornék négy éven át mindent megnyomorítottak, már unalomig elcsé­pelt. Valamirevaló közszereplő igyekezne valami eredetit talál­ni. Különösen olyankor, amikor minden mai, ránk leselkedő baj hatásának csökkentése éppen az annyit szapult előző kormány­zatot dicséri. Ha a jelenlegi koalíció azt mondhatja, hogy meg­alapozatlan pánikba esni a tőzsde súlyos zavarai láttán, az egyébként szilárd magyar gazdaság legföljebb ha kicsit rezzen majd az orosz válság kisugárzása nyomán, az nem föltétlenül a mostani ötven ragyogó napot minősíti.­­ Igaztalan volna egyébként csak Szájer Józsefet elmarasztalni a bikkfanyelv használatának vétségében, amidőn szinte minden koalíciós politikus kötelességének érzi ehhez folyamodni, ha hir­telen nem jut eszébe semmi eredeti érv vagy gondolat. De csak a politikusok teszik ezt. Szakember, pénzügyi tekintély, akit hozzá­értő kollegiális tábor ellenőriz, a világért sem tenné ezt; kényel­metlen helyzetben megszorongatva természetesen igyekszik ki­verekedni magát az ellentmondásokból, de nem szajkózná a lejá­ratott közhelyeket. Nem törvényszerű, de bizonyos tekintetben érthető, hogy egy kormányzó együttesben elsősorban a miniszterelnöknek van jo­ga újszerűségeket mondani, mellőzni a bikkfanyelvet, különösen ha külföldön vagy külföldi orgánumban teszi ezt. Kevésbé ismert országára azzal hívhatja föl a figyelmet, hogy váratlan gondolato­kat tolmácsol, vagy olyan mondatfüzérekbe foglalja elképzelése­it, amelyek odakinn akár meghökkenést is kelthetnek. Aligha­nem ez sikerült is. A német Die Woche a múlt héten közölte Orbán Viktor nyi­latkozatát Magyarország európai elhelyezkedéséről, szándékai­ról, de mindenekelőtt arról, hogy mi hogyan látjuk a nyugati ve­zető hatalmak eddigi közép-európai cselekedeteit. Ilyen esetek­ben csaknem mindenütt az a szokás, hogy a miniszterelnök kon­zultál a külügyminiszterrel, sőt néha még utólag, az interjút köve­tően is kikéri véleményét, vajon elég árnyaltan, elég diplomati­kusan fogalmazott-e. Nagy baj volna, ha ilyen interjúba a magyar külügyminiszter nem volna beavatva, de talán még ennél is na­gyobb, ha tud róla, viszont nincs hozzá megjegyzése. Ami azért eléggé valószínűtlen. Nos, nem annyira Németországban, mint inkább idehaza ez a nyilatkozat azzal kelthetett föltűnést, hogy kendőzetlenül kiok­tatta úgyszólván az egész nyugati világot arról, miként is kellene Kelet-Közép-Európában viselkednie. A hangnem erősen emlé­keztet néhai Antall Józsefnek mindenkit lehengerlő történelmi szemléletére; őt annak idején meghallgatták és méltányolták, már csak életkora miatt is, de nem biztos, hogy késői utódját hoz­zá hasonlóan kezelik. Orbán mindent és mindenkit a helyére rak. Oroszország mai és tegnapi bajait nagymértékben a Nyugat nyakába varrja. Kö­­zép-Európában önzéssel és tudatlansággal vádolja a hibát hibára halmozó külső hatalmakat, amelyek Magyarország esetében - nagymértékben a Horn-kormány „bűneként” is - prédának te­kintették ezt a szerencsétlen földet, majd kifejti, hogy véleménye szerint a Fidesz nehezen helyezhető el egy nyugat-európai koor­dinátarendszerben. Ez különösen azért meglepő, mert eddig a Fi­desz is, az ország is egyakaratúan a Nyugat felé igyekezett, és in­kább hasonulni törekedett hozzá, mintsem elválasztódni és kü­lönbözni. Az eltérés Orbán szerint főként abban mutatkozik meg, hogy a középosztályi létet nem csupán liberális eszközökkel kell és lehet elérni, hanem a nemzeti öntudat és kulturális identi­tás erősítésével is. Kétségtelen, hogy ezt a gondolatmenetet a mai Nyugat nehezebben tudja filozófiájába beilleszteni, holott csak­ugyan igyekszik Magyarországot minél nyugatibbnak és minél európaibbnak elfogadni. A taktika észlelhetően valahol megbicsaklott. Idehaza is, ahol a bikkfanyelv aligha alkalmas a mind nyilvánvalóbb társadalmi nyugtalanságok csillapítására, a nagyvilágban pedig ezernyi gond közepette nem biztos hogy méltányolják azt az eredetiséget, amely kioktatással párosulva minden baj okát másokban keresi. D­isputa Navigare, navigare Valamikor a nyolcvanas évek elején villanófény­ként hatott Vargha Jánosnak a Valóságban meg­jelent pamfletje a bősi-nagymarosi vízlépcső ter­veiről, és a laikus állampolgár rögvest kételkedni kezdett az államközi szerződés hasznos és indo­kolt voltában. Ehhez képest minimum meghök­kentő, hogy ugyanez a Vargha János - olvasom az MH-ban - nem áll szóba a témáit alaposan körül­járó Moldova Györggyel. Pedig volnának itt kér­dések, amelyekre Vargha Jánosnak válaszolnia kellene! Különösen amiatt, mert az ő álláspontja végül is kormányzati intézkedéseket gerjesztett, és a mai helyzet - a lebontott nagymarosi építmé­nyektől a megvalósult C variánsig - az általa kép­viselt, kombattáns zöldek kiküzdötte politika kö­vetkezménye. A kérdéseket nyilván fölteszi majd neki valaki. E sorok íróját legföljebb az aggasztja, hogy e har­cias zöldtársaság miért a hozzá hasonló laikus ál­lampolgárokat és - sajnos - még­ laikusabb politi­kusokat győzködi, s miért nem tette inkább ered­ményesen a hágai bíróság tagjaival. Mindez vészesen időszerűvé tesz egy olyan té­makört, nevezetesen a hajózást, amely még sok kellemetlenséget okozhat külpolitikánknak. A Duna-egyezményekben vállaltak miatt nemcsak az a dolgunk, hogy a szabad hajózás feltételeit megteremtsük, hanem az is, hogy egyáltalán le­hessen hajózni. Amire most nincs lehetőség, és nem a szlovákok vízirigysége miatt. De van itt más is! Kikerülhetetlen annak vizsgálata, mennyiben érintik az eddigi események a keleti országrészt. Nyíregyházától Hegyeshalomig egy 20-22 ton­nás exportárut szállító (kilépő) vasúti kocsi fuvar­díja nagyjából 130 ezer forint. Ugyancsak Nyír­egyházáról egy húsztonnás kamion Hamburgig 300 ezer forintért viszi el rakományát. Hanza-ki­­kötőkben a kínaiak olyan olcsón kínálják sok mil­lió tonnás almatermésük javát, hogy mi egysze­rűen nem rúghatunk labdába mellettük. Hajón szállítják oda, így a szállítási költségek alacsonyak. Nyugat-Európa nem azért építette meg a Raj­­na-Majna-Duna-csatornákat, mert már nem tud­ta másra költeni a pénzét. Nálunk a hajózás hu­szadrangú - egyelőre. A Tisza talán Dombrádig hajózható, de ott már csak kisebb fordulási sugarú járművekkel. Pedig szükség lenne az olcsó teher­forgalomra. Erre ma semmi esély. A Tisza körül élők természetesen jól tudják, hogy a Dunakanyar tájbéli szépsége fontosabb tényező némely zöldlelkű csoport számára, mint az, hogy az ország keleti felét az európai hajózá­si vérkeringésbe kapcsolja az ország. Nem ele­gendő szavakban papolni a vidékfejlesztésről, sajnálkozni a lemaradott országrészekről, hanem tenni is kellene olykor az ott élő hazánkfiainak szolgálatában. Minderről eddig sem Vargha János, sem kor­mányzati tényező nem ejtett szót. Látszólag alig van köze a bős-nagymarosi plánumhoz, pedig a kapcsolat szoros. Kelet-Magyarország boldogulá­sának elemi feltétele a hajózás. Navigare necesse est­­ ma is, most is, eztán is. Sokan verik a mellü­ket a politikai elitben a Nyugathoz való tartozá­sunkról anélkül, hogy az ott uralkodó ésszerűség meglegyintette volna köreiket. KUN ISTVÁN közíró

Next