Magyar Hírlap, 1998. szeptember (31. évfolyam, 204-229. szám)
1998-09-23 / 223. szám
1998. SZEPTEMBER 23., SZERDA „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Boszorkánykonyha Egy személyben Jevgenyij Primakovra épít a Nyugat éppúgy, mint Oroszország. Igaz, a külügyminiszterből kormányfővé kinevezett politikai veterán a csapatmunkát emlegeti, ám ez a csapat nyögvenyelősen áll össze. Jó tíz nappal ezelőtt, amikor Primakovot érettnek nyilvánította a parlament alsóháza, minden olyan egyszerűnek látszott. A kommunisták és szövetségeseik nem akadékoskodtak tovább, a reformerek szintén elégedettek lehettek. S a mélyben ugyancsak reménykedtek: lesz fizetés, emelkedik a nyugdíj, a bányászok is hazamehetnek a Kreml tövéből, erősödik a rubel. Tetszetős kívánságlista íródott. Aztán Primakovot a duma pártjai magára hagyták. Előbb a kommunisták mondtak nemet a felkérésekre, majd a liberálisok álltak el attól, hogy politikusokat adjanak. A kormányfő korábban sikeresebben szerzett híveket, most most minisztereket. A képviselők dörzsölték a kezüket: látványosan megoldották a válságot, de a gazdasági kátyúból húzza ki egyedül Primakov a szekeret. Primakov erőlködik. Naponta kapja Borisz Jelcintől az újabb és újabb kinevezettekről szóló rendeleteket, miközben üzenget a világnak: minden rendben lesz, a reformok maradnak. Igaz, kicsit másként, picit a valódi problémára terítve a lepett, de Moszkva majd masírozik előre. Határon túl a politikusok rendkívül elégedettek, a bankárok és üzletemberek azonban óvatosak. Azt mondják, mit akar ez a Primakov, amikor egy épkézláb pénzügyminisztert sem tud időben előhúzni? És mit akar Oroszország, amikor arra továbbra sincs garancia, hogy a hitelek célba érnek, és nem tűnnek el kézen-közön, ahogy évek óta oly sokszor? Az orosz választópolgár nem tehet mást: vár. Ahogy a Nyugat is. Néhány nagy fantáziájú elemző pedig már arról elmélkedik Moszkvában, hogy Primakov kormánya nem ér többet három-négy hónapnál. Feltéve ha egyszer megalakul. SZERDAHELYI CSABA Küldjék be a Lewinsky-szülőket! Sose titkoltam, hogy érdeklődésem a férfinem iránt csöppet sem elméletieskedő. A férfiakban legfőképp azt lehet imádni, hogy mi vagyunk imádatuk tárgyai. Meg is kell becsülni ezeket a ritka és kivételes példányokat. Én momentán mint a női nem aktuálisan ráérő szegmense, követelem, hogy azonnal küldjék be a Lewinsky-szülőket az igazgatóhoz korholósdira. És nekem is volna egy-két keresetlen szavam hozzájuk. Hogy miért nem néztek jobban a körmére annak a lánynak. Persze azt hitték, csak elég lesz azt hajtogatni: édes lányom, te csak tartsd a szád. Én momentán mint a női nem stb. kikérem magamnak, hogy rosszul nevelt, butácska, kissé elhízott és nagyon plasztikázott nők romba dönthessék az illúzióimat. A férfiakkal kapcsolatban. Nehogy már megtörténhessék, hogy minden szembejövő kis liba nyüszítő, szűkölő, farkát behúzva menekülő kóbor kutyát csináljon nekem a pasikból. Azokból a pasikból, akik potenciális vadászzsákmányt jelenthetnek. Mert mi úgy is, mint női nem stb. amúgy roppant sok energiát feccölünk létező és illuzórikus kapcsolatainkba. Sminkelünk. Fodrászolunk. Megtanulunk angolul. Éjszakákon át agyalunk a lehetséges megoldásokon, hogyan is kerülhetnénk tökvéletlenül szembe az utcán ővele úgy, hogy ne lássék: órák óta ott körözünk. Vagy összejön, vagy nem. Általában nem. Kedves Lewinsky-szülők, tetszenek tudni, miért? Mert bennünket történetesen nem nyomtak be apuciék a Fehér Házba, sem a Kremlbe, hogy ott aztán két diktálás között legyilkolhassuk morálisan, fizikálisan és aktuálisan az agyonfrusztrált hímet, majd dolgunk végeztével odavessük romjait a hiénák elé. Kedves Lewinsky-szülők! Csak nem volt valami baj odahaza? TÖRÖK MÓNIKA ZSEBTÜKÖR R. Székely Julianna rovata Legyet találtak a fogyasztóvédők egy üveg eredeti Apenta vízben. Az Apenta Kft.-nél nyomban összeült a válságstáb, hivatalos közleményben tudatták, hogy az esetet máris kivizsgálják, sőt megteszik a szükséges lépéseket, ha a Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség kiadja végre az inkriminált palackot, és közli a vásárlás helyét. Mindezek hiányában sajnos tehetetlenek. El tudom képzelni, hogy egy túlterhelt fogyasztóvédelmis lenyelte a legyet. A fogyasztóvédelemnek mostanában rengeteg a dolga. A kapitalista piacgazdaság korábban sosem látott termékbőséggel árasztja el a védtelen fogyasztót, pusztán a palackozott vizek ellenőrzése külön embereket kíván. Nekik kell kiszűrniük a sókban és nyomelemekben gazdag ásványvizeknek álcázott, méregdrága kristály- és szikvizeket, az eredeti védőkupakkal ellátott legyeket vagy mondjuk a DAX vizet, amelyről szintén most derült ki, hogy egy védőoltásokon átesett, szívós felnőtt szervezetét is próbára teszi, nemhogy csecsemőkét, akiknek külön ajánlották. A Cora Magyarország rögvest ki is vonta a forgalomból a DAX-ot, pedig annak forrása, mint megtudtuk, a Pireneusokban fakad. Egy pireneusi eredet már önmagában elgyöngíti és álmodozóvá teszi a magyar embert. Rögvest hozzáképzeli a kéklő bérceket, a harmatos füvet, az áttetsző búvópatakokat, melyekben a kényes pisztráng is megterem, ám hiába. A DAX-ban most egyszerre két laboratórium keresi a baktériumokat és egyéb szennyező anyagokat, a csecsemők addig is forralt csapvizet kapnak, was sicher ist sicher. Itt állunk hát egy végletekig fejlett és ellenőrzött, nyugati mércével mérve is tiszta kapitalista világban. Mármár azt mondanánk, hogy: Európa, reszkess!, ha a fenti hírekkel egy időben fertőzés következtében nem hal meg két idős ember és két koraszülött Nyíregyházán, illetve Kecskeméten. , Igaz, egyikük sem ivott gyanús DAX vagy Apenta vizet. A nyolcvan év körüli asszonyok a nyíregyházi Emlékezünk Szeretetotthonban ettek túrós palacsintát, amit a házi szakácsnő nyers, szalmonellás tojással bolondított meg. A kecskeméti megyei kórház koraszülöttosztályán rejtélyesebb a helyzet. A halálos fertőzést olyan baktérium okozta, amelynek előfordulása itt elvileg lehetetlen. A kórház illetékese ki is jelentette, hogy emberi mulasztás kizárható, járványról nincs is szó, csupán azonos esetek véletlenszerű ismétlődéséről. Két egyforma véletlent ugyan egészségügyi berkekben rendesen járványnak neveznek, ám ennél is figyelemreméltóbb, hogy a kórokozókat minden ott fekvő csecsemő vérében, sőt a környezetükben lévő tárgyakon, például a szappanon is kimutatta az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat. Ha ehhez hozzávesszük, hogy néhány éve hasonló fertőzés következtében halt meg ott kilenc koraszülöttből öt, akkor a kórházi magyarázatot illetően szívünkbe gyanú fészkelhet - ám nem sokáig. Az ÁNTSZ embere ugyanis kerek perec a szemünkbe mondta, hogy nincs min csodálkozni. Az okozhatna meglepetést, ha a nagy zsúfoltság, a közelben folyó építkezés és a krónikus szakemberhiány közepette mégsem lépett volna föl fertőzés. Az áldozatok száma is csak azért nem magasabb, mert a többi baba, úgy látszik, fejlettebb s így védettebb. Hozzáteszem: a szeretetotthonban sem csupán ketten betegedtek meg. Jóformán minden ott lakó, sőt a személyzet is ágynak esett, többüket máig kórházban ápolják, gyógyulásuk kulcsa a szakszerű ápoláson túl a bámulatosan ellenálló emberi szervezet. Fenti tételünk tehát némi kiegészítésre szorul. Igaz ugyan, hogy itt állunk egy rettentően fejlett, ellenőrzött, nyugati mércével mérve is tiszta kapitalista világban, azt is hozzá kell azonban tennünk, hogy csak az egyik lábunkkal. A szép, fehér lábunk mellett lévő másik ugyanis büdös és fekete. Ezzel a lábunkkal egy fejletlen és ellenőrizetlen, keleti mércével mérve is zavaros világban dagonyázunk, amely sem nem szocialista, sem nem kapitalista, a kettőnek éppen legundorítóbb elegye. Ebben a világban nem a vízbe esett légy a kivétel, hanem a szeretetotthon, amelyiknek telik egészségügyi könyves, valódi szakácsnőre az „otthonosabb és olcsóbb” ízek helyett. Ennek a világnak a kiterjedése felmérhetetlen. Ezt nem vizsgálják fogyasztóvédelmisek azon egyszerű okból, hogy lakói nem fogyasztók. Fogyasztanak ugyan ezt-azt, többek közt túrós palacsintát, szappant, anyatejet, ám ezek költségét egyfelől nem maguk állják, másfelől fogyasztásuk rendkívül korszerűtlen. Nemhogy új hipermarketeket, de egy komolyabb vegyesboltot sem lehet rájuk bazírozni, a reklámokra érzéketlenek, a Pireneusokról még vagy már semmi nem jut az eszükbe. Egyetlen előnyük van. A hihetetlen ellenállókészség. Az az évezredek során kifejlett génállomány, mely nyilván régi ismerősként üdvözli a szalmonellát és egyéb fertőzéseket. Egy kósza, döglött légyen pedig csak fölénnyel, sokat tudón nevet. Légy a vízben Barabás T. János Hol sikertörténet, hol akadályfutás Közép-európai sikertörténet, ahogy Orbán Viktor miniszterelnök értékelte? Vagy akadályfutás, ahogy a Gazeta Wyborcza, a legnagyobb lengyel napilap jellemezte? Esetleg olyasvalami, amit, a Business Central Europe gazdasági szaklap szerint még a szegény emberek Európai Uniójának sem lehet nevezni? Megítélés kérdése. Sokféle értékelés látott már napvilágot az öt éve működő Közép-európai Szabadkereskedelmi Megállapodásról, amit mindenki csak CEFTA-nak hív, az angol nevének kezdőbetűiből kialakult rövidítéssel. A CEFTA a visegrádi csoportként indult országok gazdasági együttműködéséből született, 1992. december 21-én Krakkóban írta alá Csehország, Lengyelország, Szlovákia és Magyarország azzal a céllal, hogy liberalizálják a kölcsönös kereskedelmet, gyorsítsák a gazdasági együttműködés fejlődését. Különösen szükséges volt ez a lépés, mert a KGST megszűnésével a térség országainak gazdasági kapcsolatai gyakorlatilag összeomlottak. Ráadásul olyan abszurd helyzet alakult ki, hogy a mindegyikük által vágyott európai uniós tagságért hozott vámcsökkentések következtében a nyugat-európai áruk vámjai alacsonyabbak lettek a szomszédos országokat sújtókénál. A hivatalos indokok között nem szerepelt, de brüsszeli tisztségviselők nem csináltak titkot belőle, hogy az EU is bátorította a CEFTA létrejöttét. Fontos érv volt létrehozása mellett, hogy az módot ad tagjainak bebizonyítani, képesek együttműködni, összehangolni nemzeti érdekeiket egy szükségszerűen bonyolult szabályrendszer kereteiben. A CEFTA sokoldalú kereskedelmi megállapodás, nem nemzetközi és integrációs szervezet. Alapvető célja az áruk szabad áramlásának biztosítása. A megállapodás lehetőséget biztosít valamennyi tagország számára, hogy szükség esetén rendkívüli intézkedésekkel védje meg belső gazdasági érdekeit, s ennek feltételeit és módjait is meghatározza - megfogalmazásai azonban nem elég precízek és világosak. Ennek pedig komoly szerepe van az utóbbi időben elsősorban a magyar mezőgazdasági exportot sújtó korlátozások körüli viták kialakulásában. A CEFTA rövid történelme alatt többször is döntött az iparcikk-kereskedelem liberalizálásának gyorsításáról, ennek köszönhetően e termékeknek már több mint 90 százaléka vámmentesen mehet egyik tagországból a másikba. A csekély számú, 2001- 2002-ig védett termékek kivételével 2000. január 1-jétől eltörlik a fennmaradó rész vámjait is. Az agrárforgalom mintegy nyolcvan százalékára is sikerült különböző mértékű vámkedvezményeket kivívni, az együttműködés azonban - ahogyan várható volt - itt ütközik a legnagyobb nehézségekbe. A felek mezőgazdasági miniszterei már idén augusztusban Prágában megállapodtak, hogy egyelőre nem lehet szó a mezőgazdasági termékek kereskedelmének további liberalizálásáról. Időközben a négy alapítóhoz csatlakozott Szlovénia és Románia, s jövő év január elsejétől a tagok közé lép Bulgária is. A CEFTA így már több mint 100 milliós piacot képvisel. Mint a csatlakozások is jelezték, a problémák ellenére sem vitathatók a megállapodás jelentős eredményei. A CEFTA-n belüli országok egymás közti kereskedelmi forgalma az 1993-as 7434 millió dollárról 1997-re 12144 millió dollárra nőtt. Ezalatt az ipari termékek forgalma két-háromszorosára emelkedett, márpedig ezek a cikkek tették ki a forgalomnak csaknem 90 százalékát, míg a mezőgazdaságé 10 százalék körül volt. Ki húzta a legtöbb hasznot ebből az együttműködésből? Lehet, hogy meglepően hangzik, de a CEFTA-n belüli általános vélemény szerint mi, magyarok. Lengyel források szerint a múlt évben Szlovákia 115 millió, Szlovénia 414 millió, Románia 73 millió és Lengyelország 126 millió dolláros deficittel zárta a CEFTA- tagokkal való kereskedelmét. A lengyel FAPA alapítvány adatai alapján míg Magyarország mezőgazdasági exportja a CEFTA-országokba 1995-ben 191 millió dollár volt, 1997-ben már 482 millió dollár. Az aktívumunk eszerint 385 millió dollárt ért el. Ugyancsak általános az a vélemény, hogy ezt a magyar sikert a többieknél lényegesen magasabb exporttámogatásnak köszönhetjük. Magyar források ugyanakkor az agrárágazat exporttöbbletét csak 250 milliósra becsülték. Más adatokban is elég jelentős eltérések mutatkoznak még a hazai számításokban is. Egyesek szerint ugyanis - bár a mezőgazdasági termékek exportjában aktívumot értünk el - a teljes külkereskedelmi mérleget tekintve eddig egyetlen évben sem volt pozitív számunkra a CEFTA-országokkal való kereskedelem. 1996-ban 239 milliós, 1997-ben 90 milliós passzívumot emlegetnek. Más források úgy tudják, hogy a teljes forgalmat már a múlt évben is aktívummal zártuk. Az idei év első hét hónapjában a magyar export 27, az import 19,2 százalékkal volt magasabb, mint a múlt év azonos időszakában. Az export értéke meghaladta az 1,1 milliárd, a behozatal pedig a 979 millió dollárt. Kétségtelen, hogy a legnagyobb probléma a mezőgazdasági termékek forgalma. Mára az is egyértelmű, hogy e probléma, az egész térséget sújtó túltermelési válság közepette, leginkább minket sújt. A hazai piac védelmére hivatkozva a lengyelek már a múlt évben tulajdonképpen büntetővámmal sújtották a magyar gabona behozatalát, őket követte Szlovénia, Románia, majd, e döntését a napokban tartott prágai csúcstalálkozóra időzítve, Szlovákia is. Mivel egyetlen országban sem haladja meg a felhasználás 3 százalékát a magyar áruk exportja, nehezen hihető, hogy valóban égető gazdasági érdekek állnak e döntések mögött. Kétségtelen, hogy a magyar gabona akár 50 százalékkal is olcsóbb lehet az ezekben az országokban igen gazdaságtalanul termeltnél, tehát ha nem is azonnali, de potenciális veszélyforrást jelent számukra. Az elrendelt vámemelések mögött azonban mindenütt inkább belpolitikai okok állnak. Lengyelországban például a Paraszt Szolidaritás és egyes radikális paraszti szervezetek közös akcióikkal útelzárásokat szerveztek, a határokon a vagonokból kiöntötték az importgabonát, a vonatok kerekeit a sínekhez hegesztették, vagyis drámai eszközökkel tiltakoztak a már elenyészőnek mondható gabonaimport ellen. A tét ugyanis nem igazán a magyar gabona, hanem az elmaradott, alacsony termelékenységű kisparaszti gazdaságok érdekeinek mindenáron való védelme. Józef Glemp bíboros, prímás keményen elítélte ezeket az akciókat, amelyeket terroristaként jellemzett - majd kénytelen volt bocsánatot kérni a megsértett parasztoktól, akik a hívők legnagyobb tömegét jelentik Lengyelországban. A lengyel kormány pedig inkább a kisebb ellenállás útját választotta, és engedett az agrárlobby követeléseinek. Janusz Rowinski, aki a CEFTA mezőgazdasági fejezetének kidolgozásánál a lengyel tárgyalóküldöttséget vezette, sajnálatosnak mondotta, hogy a mezőgazdasági kereskedelem liberalizálásának legfőbb fékezője Lengyelország lett. Úgy vélte, ezt az Európai Unió is felhasználhatja a lengyelek ellen. Az igazság kedvéért azért meg kell jegyeznünk, hogy éppen ezen a területen az EU nem sok joggal tehet szemrehányást a CEFTA bármelyik országának, hiszen éppen a mezőgazdaság-politika az, amelynek problémáira ott sem sikerült évtizedek óta megnyugtató megoldást találni. A Vladimír Meciar által a prágai csúcstalálkozón bejelentett vámpótlék kivetése a magyar gabonára ugyancsak elsősorban belpolitikai indíttatású. A magyar gabona alacsony áránál és magas sikértartalmánál sokkal nagyobb szerepe volt benne a közelgő parlamenti választásoknak. A szlovák kormányfő ezzel a lépéssel megint bizonyítani próbálta hívei előtt következetes magyarellenességét. Úgy tűnik, hogy a magyar fél is megkülönböztetett figyelmet szentel a szlovák problémának, hiszen míg a többi CEFTA-országgal tárgyalásokon próbáljuk rendezni a vitás kérdéseket, Szlovákiával szemben megtorló intézkedéseket helyezett kilátásba a magyar miniszterelnök, és Budapest a Kereskedelmi Világszervezethez fordul panaszával. A CEFTA gondjainak azonban merev időhatára van. Attól a pillanattól kezdve ugyanis, hogy az EU tagjai leszünk, ki kell lépnünk e megállapodás kereteiből - bár mezőgazdasági exportunk problémáit ez sem fogja egyértelműen megoldani. „Fontos érv volt a CEFTA létrehozása mellett, hogy az módot ad tagjainak bebizonyítani, képesek együttműködni, összehangolni nemzeti érdekeiket egy szükségszerűen bonyolult szabályrendszer kereteiben.” VÁRKONYI TIBORBikkfanyelv Csodálatos a magyar nyelv. Még az olyan fogalomra is, amely egyébként az egyhangúságot, a bürokratikus gondolkodást fejezi ki, zeneileg csengő formát talált. Bikkfanyelv, mondja a közhelynél is laposabb szürkeségre. A letűnt rendszerben nem volt meglepő, hogy minden tisztségviselő ezt a bikkfanyelvet használta, mert másnak nem is volt létjogosultsága. Egyetlen központ diktálta a gondolatokat, és megformulázni őket csakis egyetlen módon lehetett. Olvasván a minap Szájer József Fidesz-frakcióvezető nyilatkozatát az volt a föltűnő, hogy a bikkfanyelv milyen hamar utolérte a mai vezető kormánypárt jeleseit, milyen gyorsan megbékéltek a gondolattalansággal. Mintha az új koalíció kezdeti förgeteges lendülete után kifáradt volna. Nem telik már eredetiségre, vagy minduntalan csak azt szabad ismételni, amit mások már korábban megfogalmaztak. Alighanem avval magyarázható az egyébként, ha nem is sziporkázó, de azért nem is tucatpolitikus Szájer elszürkülése, hogy pártja és kormánya mostanában defenzívába szorul. A gazdaság gondjainak növelése nélkül nem lehet tovább ígéreteket teljesíteni, sőt régebbieket kell megszegni, és ezt indokolni elég kényelmetlen feladat. A nyugdíjemelés megnyirbálását imamalom-szerűen azzal alátámasztani, hogy hiszen Hornék négy éven át mindent megnyomorítottak, már unalomig elcsépelt. Valamirevaló közszereplő igyekezne valami eredetit találni. Különösen olyankor, amikor minden mai, ránk leselkedő baj hatásának csökkentése éppen az annyit szapult előző kormányzatot dicséri. Ha a jelenlegi koalíció azt mondhatja, hogy megalapozatlan pánikba esni a tőzsde súlyos zavarai láttán, az egyébként szilárd magyar gazdaság legföljebb ha kicsit rezzen majd az orosz válság kisugárzása nyomán, az nem föltétlenül a mostani ötven ragyogó napot minősíti. Igaztalan volna egyébként csak Szájer Józsefet elmarasztalni a bikkfanyelv használatának vétségében, amidőn szinte minden koalíciós politikus kötelességének érzi ehhez folyamodni, ha hirtelen nem jut eszébe semmi eredeti érv vagy gondolat. De csak a politikusok teszik ezt. Szakember, pénzügyi tekintély, akit hozzáértő kollegiális tábor ellenőriz, a világért sem tenné ezt; kényelmetlen helyzetben megszorongatva természetesen igyekszik kiverekedni magát az ellentmondásokból, de nem szajkózná a lejáratott közhelyeket. Nem törvényszerű, de bizonyos tekintetben érthető, hogy egy kormányzó együttesben elsősorban a miniszterelnöknek van joga újszerűségeket mondani, mellőzni a bikkfanyelvet, különösen ha külföldön vagy külföldi orgánumban teszi ezt. Kevésbé ismert országára azzal hívhatja föl a figyelmet, hogy váratlan gondolatokat tolmácsol, vagy olyan mondatfüzérekbe foglalja elképzeléseit, amelyek odakinn akár meghökkenést is kelthetnek. Alighanem ez sikerült is. A német Die Woche a múlt héten közölte Orbán Viktor nyilatkozatát Magyarország európai elhelyezkedéséről, szándékairól, de mindenekelőtt arról, hogy mi hogyan látjuk a nyugati vezető hatalmak eddigi közép-európai cselekedeteit. Ilyen esetekben csaknem mindenütt az a szokás, hogy a miniszterelnök konzultál a külügyminiszterrel, sőt néha még utólag, az interjút követően is kikéri véleményét, vajon elég árnyaltan, elég diplomatikusan fogalmazott-e. Nagy baj volna, ha ilyen interjúba a magyar külügyminiszter nem volna beavatva, de talán még ennél is nagyobb, ha tud róla, viszont nincs hozzá megjegyzése. Ami azért eléggé valószínűtlen. Nos, nem annyira Németországban, mint inkább idehaza ez a nyilatkozat azzal kelthetett föltűnést, hogy kendőzetlenül kioktatta úgyszólván az egész nyugati világot arról, miként is kellene Kelet-Közép-Európában viselkednie. A hangnem erősen emlékeztet néhai Antall Józsefnek mindenkit lehengerlő történelmi szemléletére; őt annak idején meghallgatták és méltányolták, már csak életkora miatt is, de nem biztos, hogy késői utódját hozzá hasonlóan kezelik. Orbán mindent és mindenkit a helyére rak. Oroszország mai és tegnapi bajait nagymértékben a Nyugat nyakába varrja. Közép-Európában önzéssel és tudatlansággal vádolja a hibát hibára halmozó külső hatalmakat, amelyek Magyarország esetében - nagymértékben a Horn-kormány „bűneként” is - prédának tekintették ezt a szerencsétlen földet, majd kifejti, hogy véleménye szerint a Fidesz nehezen helyezhető el egy nyugat-európai koordinátarendszerben. Ez különösen azért meglepő, mert eddig a Fidesz is, az ország is egyakaratúan a Nyugat felé igyekezett, és inkább hasonulni törekedett hozzá, mintsem elválasztódni és különbözni. Az eltérés Orbán szerint főként abban mutatkozik meg, hogy a középosztályi létet nem csupán liberális eszközökkel kell és lehet elérni, hanem a nemzeti öntudat és kulturális identitás erősítésével is. Kétségtelen, hogy ezt a gondolatmenetet a mai Nyugat nehezebben tudja filozófiájába beilleszteni, holott csakugyan igyekszik Magyarországot minél nyugatibbnak és minél európaibbnak elfogadni. A taktika észlelhetően valahol megbicsaklott. Idehaza is, ahol a bikkfanyelv aligha alkalmas a mind nyilvánvalóbb társadalmi nyugtalanságok csillapítására, a nagyvilágban pedig ezernyi gond közepette nem biztos hogy méltányolják azt az eredetiséget, amely kioktatással párosulva minden baj okát másokban keresi. Disputa Navigare, navigare Valamikor a nyolcvanas évek elején villanófényként hatott Vargha Jánosnak a Valóságban megjelent pamfletje a bősi-nagymarosi vízlépcső terveiről, és a laikus állampolgár rögvest kételkedni kezdett az államközi szerződés hasznos és indokolt voltában. Ehhez képest minimum meghökkentő, hogy ugyanez a Vargha János - olvasom az MH-ban - nem áll szóba a témáit alaposan körüljáró Moldova Györggyel. Pedig volnának itt kérdések, amelyekre Vargha Jánosnak válaszolnia kellene! Különösen amiatt, mert az ő álláspontja végül is kormányzati intézkedéseket gerjesztett, és a mai helyzet - a lebontott nagymarosi építményektől a megvalósult C variánsig - az általa képviselt, kombattáns zöldek kiküzdötte politika következménye. A kérdéseket nyilván fölteszi majd neki valaki. E sorok íróját legföljebb az aggasztja, hogy e harcias zöldtársaság miért a hozzá hasonló laikus állampolgárokat és - sajnos - még laikusabb politikusokat győzködi, s miért nem tette inkább eredményesen a hágai bíróság tagjaival. Mindez vészesen időszerűvé tesz egy olyan témakört, nevezetesen a hajózást, amely még sok kellemetlenséget okozhat külpolitikánknak. A Duna-egyezményekben vállaltak miatt nemcsak az a dolgunk, hogy a szabad hajózás feltételeit megteremtsük, hanem az is, hogy egyáltalán lehessen hajózni. Amire most nincs lehetőség, és nem a szlovákok vízirigysége miatt. De van itt más is! Kikerülhetetlen annak vizsgálata, mennyiben érintik az eddigi események a keleti országrészt. Nyíregyházától Hegyeshalomig egy 20-22 tonnás exportárut szállító (kilépő) vasúti kocsi fuvardíja nagyjából 130 ezer forint. Ugyancsak Nyíregyházáról egy húsztonnás kamion Hamburgig 300 ezer forintért viszi el rakományát. Hanza-kikötőkben a kínaiak olyan olcsón kínálják sok millió tonnás almatermésük javát, hogy mi egyszerűen nem rúghatunk labdába mellettük. Hajón szállítják oda, így a szállítási költségek alacsonyak. Nyugat-Európa nem azért építette meg a Rajna-Majna-Duna-csatornákat, mert már nem tudta másra költeni a pénzét. Nálunk a hajózás huszadrangú - egyelőre. A Tisza talán Dombrádig hajózható, de ott már csak kisebb fordulási sugarú járművekkel. Pedig szükség lenne az olcsó teherforgalomra. Erre ma semmi esély. A Tisza körül élők természetesen jól tudják, hogy a Dunakanyar tájbéli szépsége fontosabb tényező némely zöldlelkű csoport számára, mint az, hogy az ország keleti felét az európai hajózási vérkeringésbe kapcsolja az ország. Nem elegendő szavakban papolni a vidékfejlesztésről, sajnálkozni a lemaradott országrészekről, hanem tenni is kellene olykor az ott élő hazánkfiainak szolgálatában. Minderről eddig sem Vargha János, sem kormányzati tényező nem ejtett szót. Látszólag alig van köze a bős-nagymarosi plánumhoz, pedig a kapcsolat szoros. Kelet-Magyarország boldogulásának elemi feltétele a hajózás. Navigare necesse est ma is, most is, eztán is. Sokan verik a mellüket a politikai elitben a Nyugathoz való tartozásunkról anélkül, hogy az ott uralkodó ésszerűség meglegyintette volna köreiket. KUN ISTVÁN közíró