Magyar Hírlap, 1998. október (31. évfolyam, 230-255. szám)
1998-10-16 / 243. szám
1998. OKTÓBER 16., PÉNTEK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 73 Az első nekifutás A kampányban a Fidesz politikusai többször kijelentették, hogy ami a választások után következik, az rendszerváltásnál kevesebb lesz, de kormányváltásnál több. Nem csoda, ha feszült várakozással figyeltük, mi lehet az, amit az Orbán Viktor vezette kormány tenni akar. A miniszterelnök mellesleg azt is világosan a tudomásunkra hozta, hogy nem szégyen az, ha valaki használja a megszerzett hatalmat. Ahhoz képest, hogy a Fidesz győzelme hajszálon múlott, merésznek hatott e radikalizmus. Mégse mondhatni, hogy ellenszenv fogadta volna az emberek ugyanis szeretnek bizakodni. Milyen szép lenne, ha jönne egy új generáció, amely okosan, pontosan, szépen (még az se baj, ha olykor vehemensen) intézi a jelen dolgait, megőrizve a (közel)múltból azt, ami arra érdemes. S eközben, ahogy Wittgenstein mondja, az egyetlen hatásos módon, a saját példamutatásával filozofál. illetve politizál. Kétségtelen, hogy a kormány ígéreteit - legalábbis a megvalósíthatókat - igyekezett gyorsan teljesíteni. A tb-önkormányzatok leváltása azonban - amit önmagában jó lépésnek minősíthetünk - csak a probléma egyik felét oldotta meg. A tandíj eltörlése is lehet pozitívum, de körülbelül olyan keveset segít a családokon, mint amennyit a költségvetésen segített egykor a bevezetése. Az új gyermek- és családpolitika elvei rokonszenvesek, de ha a jól és rosszul járók aránya olyan lesz, mint a nyugdíjrendszer esetében, akkor nem lesz benne sok köszönet. Orbán Viktor kormánya jórészt megfelel a rendszerváltás óta idealizált szakértői kormány kritériumainak. Ismert és elismert szakember áll sok tárca élén. Ráadásul túlnyomó többségük nem a Fidesz szőkebb pártvezetéséből érkezett. Ebből azonban az is következik, hogy a miniszterek politikai súlya tán még soha nem volt ilyen kicsi, mint manapság. Némelyik államtitkárnak nagyobb politikai ereje van, mint a szakértő minisztereknek együttvéve. Ez a helyzet - ámbár kevéssé látványosan - sokkal inkább erősíti a miniszterelnök hatalmát, mint az eddigieknél jóval nagyobb hatáskörű, tükörreferatúrákkal és államtitkárokkal megerősített „vízfejű” Miniszterelnöki Hivatal. A Fidesz megalakulásakor saját magát a magyar értelmiségi és politikai közélet súlyos megosztottságára utalva - az „elvált szülők gyermekének” aposztrofálta. Ezzel azt jelezte, hogy meg kívánja haladni az előző generációk káros és idejétmúlt szembenállását. Sajnos az Orbán-kormány feladni látszik ezt az egyik legfontosabb hitvallását. Nem feltétlenül azzal, hogy - félszemmel a jövendőbeli jobboldali egységre kacsintva - nem egyszer olyan személyeket emelt vezetői pozícióba, akiket a választók kiszavaztak a hazai közéletből. Sokkal inkább azzal, hogy kezdi átvenni a néhai MDF- kormány legrosszabb retorikáját. Miközben gyakran hangoztatják, hogy nem lesz többet kultúrharc, mégis rendszeresen olyan, a közéletet polarizáló kormánymegnyilatkozások látnak napvilágot, amelyek ennek ellenkezőjével fenyegetnek. Ha úgy tetszik, a Fidesz hosszas gondolkodás után kezd „bebútorozni” az egyik szülőhöz, és sokaknak ez a legnagyobb illúziórombolás. Társadalom-lélektani szempontból hasonlóan negatív hatású, ha a magas posztokat betöltők magán- és persze közemberi feddhetetlensége megkérdőjeleződik. Egy fiatal kormányzat, amely ráadásul tiszta kezű hatalomgyakorlást hirdet(ett), aligha követhet el nagyobb ballépést, mint ha fontos, bizalmi állásokba támadható múltú (jelenő) személyeket ültet. Rossz szellemük akkor is ott fog lebegni az Orbán-kormány felett, ha az ügyeket már rég ad acta tették, sőt a sajtó is belefáradt, hogy tisztázást követeljen. Magyarország nemzetközi kapcsolataiban, legalábbis ami az alapvető orientációt illeti, a jobbközép koalíció folyamatosságot ígért. Ezt be is tartotta, szívén viseli beilleszkedésünket a NATO-ba és az Európai Unióba. A változás annyi, hogy Orbán Viktor szerint az előző kormányzattól eltérően keményebben kell képviselni a magyar érdekeket. Aztán eljött az első próba. A balkáni válság kapcsán a NATO benyújtotta igényeit, és a magyar kormány készséggel eleget is tett ezeknek. Amikor nem volt „keményebb”, helyesen cselekedett, egyébként pedig a csatlakozás tempóját és sikerét illetően kicsi a szerepe. A kormány annak idején nyíltságot, határozott, gyors cselekvést ígért. A nyíltság ma már szelektív, a határozottság olykor öncélú, a gyorsaság azonban egyes területeken még töretlen. Bebizonyosodott például, hogy száz nap alatt sokat lehet öregedni. Hátszélben Orbán Viktor miniszterelnökkel úgy járt a magyar sajtó, VITRIOL mint én Gizi Majláth Mikes László nénivel. Kirovata mentem Gizus elé a Délibe, mert a bal lábára kicsit biceg, úriember akartam lenni, pénzt nem kímélve úgy döntöttem, hogy hazaviszem taxival, de pórul jártam. Ott szobroztam már tíz perce a Déliben, mindenki leszállt a vonatról, én aggódva végigjártam a kocsikat, hátha rosszul lett a néniké, de sehol senki. Ekkor megcsörrent a mobilom, Gizus volt, kicsit sértődötten mondta, leszállt Kelenföldön, de nem várta senki, pedig ő biceg a bal lábára. Orbán Viktor is negyvennyolc perccel korábban érkezett meg Ferihegyre New Yorkból, egyetlen fránya újságíró sem várta, gondolt egy merészet és hazatűzött, én megértem, napok óta nem látta a három gyerekét, most a szokásától eltérően nem vitte őket magával, talán azért, nehogy valami rosszat tanuljanak Clintontól. A malévesek később megmagyarázták, hogy nagy hátszél volt, a főpilóta felhúzta a gép orrvitorláját is, ezért landoltak háromnegyed órával előbb. Orbán úr nagyon örült az ajándékba kapott negyvennyolc perc előnynek, bár jobb szeretett volna már szombaton érkezni, hogy lássa a tévében, miként gázolják le a magyar fiúk az azerieket Bakiban. Szóval a miniszterelnök már javában otthon volt, a gyerekeknek átadta az ajándékokat, színváltós matchboxot, távirányítható batmant, gyakornok Barbie-t, a nejének beszámolt az általa rúgott két gólról, a tőzsdeharang szakszerű kongatásáról, Placido Domingo kedvességéről, amikor szegény Járai Zsigmond még mindig állta a sarat Ferihegyen. A pénzügyminiszter kivárta a sajtó érkezését, s nem győzött mindenkit megnyugtatni, hogy odakint annyira rádumálták az amikat a magyar gazdaságra és a magyar tőzsdére, hogy hamarosan sorban fognak állni az amerikai befektetők és a BUX-index magasabbra fog emelkedni, mint a darumadár fenn az égen, midőn hazafelé szálldogál. Csak úgy magunk között jegyzem meg, hogy piszok szerencséje volt a miniszterelnök úrnak, hogy egyáltalán beengedték Amerikába. No nem azért, mert párttag lett volna hajdanán és ezt elfelejtette beleírni a vízumkérelmébe, de megeshetett volna, hogy nincs benne az útlevelében az a bizonyos biztonsági jel. Már több magyart is visszaküldtek innen-onnan, mert a szeptember elején kiadott ötvenezer útlevél némelyikét bizony hibásan nyomtatta ki a nyomda. Képzeljük el azt a kellemetlen szituációt, hogy szegény miniszterelnökünk ott áll a kukacos amerikai hivatalnok pultja előtt, aki nem akarja beengedni a szövetségesként érkező első magyar kormányfőt, mert az útlevele adatoldaláról hiányzik a rozetta alakú biztonsági jel, mely szabad szemmel nem is látható, csak UV-fényben. Sok jót hallottam már a miniszterelnök úrról, de az nem elvárható még tőle sem, hogy ultravörös tekintettel vizslassa a saját útlevelét. Alig pihenhette ki Orbán Viktor az amerikai út fáradalmait, máris ott tornyosult előtte a kérdés, átengedjük-e légterünkön a NATO-repülőket. Szerencsére az összes parlamenti párt lényegében egyetértett az igenben, kivéve a rendbontó MIÉP-et. Csurkáék talán titokban azt szeretnék, hogy a honvédség összetákolt MiG-29-esei levadásszák a magyar puszta felett elhúzó amcsi bombázókat, ami köztudottan egy nagy marhaság lenne, már más is megmondta, hogy sas nem kapdos legyeket. Az utolsó pillanatban aztán Lezsák Sándor is megzavarodott, beszélt a vajdasági magyarokkal, s kijelentette, ellenzi a légtér átengedését. A koszovóiak most mégis örülhetnek, mert ezúttal Lezsák Sándor nem értett egyet saját, jól megfontolt véleményével, s az MDF-frakció úgy határozott, hogy e kérdésben is támogatja a kormányt. Lezsák pedig tartózkodott, mondván, csak nem képzeli valaki, hogy ő a saját kormánya ellen fog szavazni oly csekélység miatt, hogy más a véleménye, mint a kormánynak. Igaza is van, hová vezetne ez az egyénieskedés, nem úgy megy a demokrácia, hogy mindenki a saját feje után szavaz, mi lenne így a költségvetéssel és a retardált nyugdíjemeléssel. Hála istennek, most úgy néz ki, hogy elsimultak a dolgok, amikor Holbrooke utolsó érvként közölte Miloseviccsel, hogy már a Lezsák is beadta a derekát a magyar légtér átengedése ügyében, a szerb vezér elsápadt, a szava is elakadt és beadta a derekát. Jöhetnek a koszovói albánok Lakitelekre hozsannázni. Horváth László Állócsillag és visszajáró üstökös 1968 tavasza különleges dátuma az európai történelemnek. Egyfelől „állócsillagként” küldi felénk elemzésre, megfejtésre érdemes üzeneteit, másfelől - különösen az egyes résztvevők, az emlékező értelmiségiek lelkiszellemi háztartásában - titkos üzenetet rejtő üstökösként tér vissza időről időre, magában hordozva e különös, bizsergető társadalmi élmény teljességgel soha fel nem táruló értelmét. 1968 tavaszát a kapitalista világrendszer átalakulásának egy sajátos mozzanataként értelmezhetjük. Mondhatni egy „megtorpanásnak” az időben, amely - miközben a látványos, olykor erőszakos társadalmi megmozdulásokkal jelzi ennek a folyamatnak ellentmondásait -, végül is tovalép e kritikus történelmi pillanaton, ami lényegében azt jelenti, hogy a rákövetkező évtizedekben globálisan kiterjeszti a fogyasztói kapitalizmus logikáját, miközben magába olvasztja, „felzabálja” a ’68-as tiltakozási potenciál eredményeit is. (Felzabálja, de meg nem semmisíti. Mert ’68 azért olyan protesztfelvillanás volt, amely mindmáig ideológiai, esztétikai és érzelmi fogódzót és tartalékot nyújthat az azóta bekövetkezett társadalmi, gazdasági és politikai mozgások megértéséhez.) A ’60-as évek elejére véget ért a második világháború utáni nagy helyreállítási boom. Az elsődleges szektorban létrejövő nagymérvű felhalmozás következtében az értéktöbblet termelése továbbgyűrűzött a fogyasztás és szolgáltatás szektoraiba, megalapozva ezzel az említett „fogyasztói társadalom” gazdaságszerkezeti feltételeit. Ennek a változásnak a ’60-as évek Észak- Amerikája, a német gazdasági csoda (az erhardi és adenaueri konzervatív gazdaságpolitika) voltak a legszembetűnőbb megnyilvánulásai. Ezzel szemben a francia társadalmat számos történelmi frusztráció szorongatta: vereség a háborúban, félelem az újabb háborútól, a világgazdasági versengésben való lemaradás, szorongás a nukleáris katasztrófától, a kívül-belül terjedő kommunizmustól, valamint annak depressziós élménye, hogy a franciák mint gyarmattartók s mint európai hatalmi tényezők csak másodvonalbéliek lehetnek. '68 „fővárosa” tehát nem véletlenül Párizs. A párizsi diákság köréből toborzódó anarchista lázadás, mindenekelőtt - az anarchizmus hagyományaihoz kapcsolódva - államellenes mozgalom volt. Nemcsak „minimális államot” követeltek, de mindenfajta intézményes hatalom eltörlését igényelték! (Eszményeik a munkástanács-mozgalom, a spontán önigazgatás történeti példái voltak, hivatkozásaik gyakorta a kronstadti matrózok lázadására és az ’56-os magyar munkástanácsokra utaltak.) A szerző szociológus a azt se feledjük, hogy nem csupán a gaulle-ista hatalom állt velük szemben, hanem a francia kommunista mozgalom és a szociáldemokraták főbb irányzatai is. Ez utóbbiak a hagyományos politikai rendszer átalakítását hagyományos keretek (nemzetgyűlés, szenátus, választások, önkormányzatok stb.) között, saját pozícióik megerősítését pedig a munkásmozgalmak bevett eszközeivel (bérharc, rész’60-as évek kispolgára is megkapta-megtalálta a látvány társadalmának auditív és vizuális rágógumijait (a televíziós sorozatok, kvízműsorok szappanoperák, a turisztikai és szabadidőipar, a látvánnyá, modern gladiátorjátékká és passzív élménnyé váló sportküzdelmek ettől az időtől szaporodtak el, s járták be „vírusként” Európát, s a világot, mint a későkapitalizmus rekonstrukciójának „kísértetei”), szívódtak a hagyományos nagy szakszervezeti mozgalmak és intézmények világába, legfeljebb átcsaptak Kelet-Európába, ahol visszaidézve a mi ’56-unkat is, a ’60-as, ’70-es években újra szellemi inspirációt adtak a demokratizálódás antietatista attitűdjeinek. Egyet kell ugyanakkor értenünk mindazokkal, akik úgy tartják: ’68 nem hagyott hátra intézményes tapasztalatokat, kézzelfogható és alkalmazható politikai doktrínákat. De ’68 mégis hozzájárult az európai politikai kultúra felfrissüléséhez. ’68 nélkül nem lenne Angliának Tony Blairje, s talán Amerikának sem Bill Clintonja. Kelet-Európában pedig hozzásegített ahhoz, hogy a politikai kultúrában a vadászfegyveres, kártyázós, úrimáris rítusok, illetve a szivarozó, konzervatív arculatú nyugati politikusi imázs mellett - az ifjúsági szubkultúra mintáiból merítve - amennyire lehetett már a rendszerváltás előtt is szalonképessé lett a gitár, esetleg a szaxofon. ’68, tehát elsősorban mint életforma-forradalom áll meg az európai kultúra politikatörténetében. Az életformák elismert, kétségbe nem vonandó pluralizmusát és szabadságát gerjesztette, átcsapva a lajtai és elbai határokon és állami korridorokon. Az életforma pedig, egy-egy generációs életidő hullámaiban és ciklusaiban alakul, áthagyományozódik az újabb generációkra, legfőképpen mint gyermeknevelési és intézményes oktatási minta- és normarendszer. A média pedig, noha uniformizálja, stilizálja és kommercializálja az új életformákat, de egyúttal terjeszti is azokat. A szabadság levegője, rítusai, attitűdjei szétáramolva a generációk, a kisebb-nagyobb informális csoportok hálózatában elvégzik azt a munkát, amit az egykori barikádok - az eszmei és a tényleges barikádok kombattánsai nem voltak képesek egyszerre, egy csapásra megvalósítani. „...’68 résztvevői számos tradicionális XIX. századi intézmény és fogalom (az állam mellett például a vallás, a politikai intézmények, és a nemzeti identitás) kohéziós erejét kérdőjelezték meg, deklarálva és egyszerre bizonyítva, hogy az új, összefüggő gazdasági világrend eliminálja e rendszerek határait, a társadalmi létezés e formaadó különbségtételeit. Ez a folyamat egy új, egységesülő, világméretű - főként a generációs szubkultúrákban sarjadó - társadalmat teremt meg, s növeszt fel: az »élvezet«, a »látványvilág« társadalmáét.”leges politikai reformok) szándékolták. Csakhogy ’68 résztvevői számos tradicionális XIX. századi intézmény és fogalom (az állam mellett például a vallás, a politikai intézmények, és a nemzeti identitás) kohéziós erejét kérdőjelezték meg, deklarálva és egyszerre bizonyítva, hogy az új összefüggő gazdasági világrend eliminálja e rendszerek határait, a társadalmi létezés e formaadó különbségtételeit. Ez a folyamat egy új, egységesülő, világméretű - főként a generációs szubkultúrákban sarjadó társadalmat teremt meg, s növeszt fel: az „élvezet”, a „látványvilág” társadalmáét. Míg egyfelől a „vadak”, alternatívok, a hippik zártabb generációs és művészeti, valamint életforma-szubkultúrákat terveztek és valósítottak meg, addig a A passzív módon televíziójához és volánjához szegezett, a bevásárlóközpontokba zarándokló „europolgár” életvilága elleni korai, elementáris lázadás ’68-as jelszavai nem véletlenül követelik az „utópia” megvalósítását, a „lehetetlen” folytonos kísértését, aktualizálását. („Legyünk realisták, követeljük a lehetetlent!” - hangzik az egyik legtöbbet idézett szellemes jelszó ’68 környékéről.) 1968 diákvezérei, anarchista és szituacionista gladiátorai különféle, egymásra csak kevéssé ható életutakat jártak be azóta. Kiből az egykori utált moloch által üldözött államellenes terrorista, kiből topmenedzser vált. Sokan az elitista európai liberalizmus mezőnyét színezték át kollektivista attitűdjeikkel, szociális szerepvállalásukkal (pl. Cohn Bendit). A munkástanácseszmék fel esti mese Érdeklődéssel olvastam a Tárki vizsgálati jelentését arról, hogyan érintette a rendszerváltás óta a vállalkozások szelleme a magyar társadalmat. A vizsgálat ugyan csak az utolsó tíz évet szemléli ebből a szempontból, engem azonban a téma jó húsz éve izgat. Semmi sem táplálja jobban ugyanis az optimizmusomat, mint látni, hogy továbbra is a vállalkozások társadalma vagyunk. A jövőnk szempontjából ugyanis két dolgot tartok mindennél fontosabbnak: 1. hogyan állunk az oktatással; 2. mennyire él a vállalkozói hajlandóság. A magyar sajtó egyik szégyene, hogy mélyen hallgat arról a tényről: az egész nyugati kultúrkörön belül, tehát a Tűzföldtől az Urálig senki nem áll nálunk jobban a fiatalság reálképzését illetően. Ebben a pedagógusok és a szülők meg nem becsült érdeme mellett az is közrejátszik, hogy nálunk minden nyugati népnél jobban egyesül az Ázsiából hozott absztrakciós képesség a Nyugaton diadalt arató racionalizmussal. Ezt a szerencsés ötvözetünket mutatja az elméleti matematikában, a sakkban, a zenében elért sikerünk. Nemcsak világszinten vannak nagyjaink e három területen, hanem a gyakorlatban is jeleskedünk. Márpedig ez a képesség a jövő társadalmában a korábbinál sokkal nagyobb szerepet fog kapni. Most azonban vállalkozó szellemünk élenjárásáról akarok szólni. Már a hetvenes években lelkesen tapasztaltam, hogy egyetlen más nép sem járt olyan nagy arányban a vállalkozások óvodájába, a másodgazdaságba. Nemcsak a szocializmusban, de az egész világon nem volt még egy olyan nép, amelyben a családoknak mintegy fele részese volt a másodgazdálkodásnak. Kialakult egy olyan egyedülálló helyzet, amiben a családok fele részben bérből, részben másodgazdálkodásból élt. Számomra ezzel gyermekkorom falujának álma valósult meg. Akkor ugyanis a bakteri, a postást irigyelte az egész falu, még a viszonylag náluk jobbmódúak is. Nekik volt havi fix jövedelmük, biztosítékuk az öregkori nyugdíjra, és mellette élhettek a kisparasztok számára adódó minden jövedelempótló lehetőséggel. Volt kertjük, kukoricaföldjük, kaszálójuk, tehenük, disznójuk. Ez a szerény biztonság volt a falusi nép álma. Ezt akarta csírájában kiirtani a sztálinista parasztgyűlölő politika. Aztán, ahogyan kezdett nyilvánvalóvá válni a szocialista tervgazdálkodás csődje, úgy tűrte el, majd engedte meg a kádári politika azt, hogy az emberek, ha nem tudnak megélni a fizetésükből, egészíthessék azt ki a másodgazdálkodással. Egy politika csődjéből született az a kompromisszum, amiben én a magyar társadalom sikeres jövőjét láttam. Kritizáltam azokat a hibákat, amelyeknek végső soron a megoldás lett köszönhető. A rendszerváltás után nem éreztem nagyobb hibát annál, ahogyan a rendszer liberális gazdaságpolitikája néhány év alatt elvette másfél millió ember szűkös, de biztos kenyerét. Olyan megpróbáltatásnak tették ki ezzel a családoknak mintegy felét, amit nem tartottam megengedhetőnek. Mára azonban már ki merem mondani, hogy ez a megpróbáltatás végül történelmi sikerek kovásza lehet. József Attilával mondom: pokolra kell annak menni, aki dudás akar lenni. A Tárki vizsgálata megerősített hitemben. A neoliberális gazdaságpolitika a magyar családok negyedét kényszerítette arra, hogy vállalkozással próbálkozzon. Erre nincs másik példa a világon. E vállalkozások egyik felét a munkanélküliség, a másikat az alacsony kereset kényszerítette. A családok számához viszonyítva ennyi vállalkozás a világ egyetlen más társadalmában sincs. Arra is kevés példa akad, hogy a vállalkozással való próbálkozásoknak csak a fele végződött kudarccal. Ez az arány a fejlett nyugati társadalmakban általában négyötöd. A szocialista rendszer másodgazdaságai a vállalkozások óvodái voltak. A rendszerváltás utáni kényszervállalkozások az elemi iskolák. A talpon maradottak már középiskolásoknak tekinthetők. Óvodába járt a magyar társadalom fele, elemibe a negyede, középiskolába a nyolcada. Remélem, hogy egyetemre jut a tizenhatoda. Egyetem alatt értek minden olyan megszilárdult kis- és középvállalatot, amely tulajdonosának a diplomásokénál nagyobb jövedelmet biztosít. Ha ezt elérjük, mi leszünk a világ legvállalkozóbb társadalma. Ehhez hasonló eredményt csak néhány kultúrnép diaszpórája, Nyugaton a zsidó, Keleten a kínai ért el. Ennél nagyobb rangra egyetlen nép sem számíthat. Ehhez azonban pokoljárásra volt szükség. Ezt a poklot egyetlen más nép nem járta meg jobban, mint a zsidó és a kínai diaszpóra. Dagad a keblem, ha azt hihetem, hogy az én népem is ezek rangjára emelkedhet. Köszönet azoknak, akik népemet pokoljárásra kényszerítették! KOPÁTSY SÁNDOR közgazdász Disputa Vállalkozások országa Húsz év a Vatikánban PETÓCZ GYÖRGY Te fogod bevezetni az egyházat a harmadik évezredbe - jósolta neki annak idején Wisinszky kardinális, a lengyel püspöki kar feje. Karol Wojtyla azonban majdnem lekéste találkozását a sorssal. A pápaválasztó konklávéra a mendemonda szerint az utolsó pillanatban érkezett, szinte a befalazás előtt, mert túlságosan hosszan időzött egyik honfitársának a betegágyánál. A bíborosok többszöri szavazása után azonban 1978. október 16- án, azaz ma húsz éve végül is fölszállt a fehér füst, megszületett a döntés: pápává választották Krakkó ötvennyolc éves érsekét. A Vatikánba négyszázötven év óta először nem Itáliából és nem a kancellári hierarchiából érkezett új pápa új stílust és szellemet vitt az egyházba. „Ne féljetek, nyissátok meg ajtóitokat Krisztus előtt!” - hirdette megválasztása után a Szent Péter-bazilika előtt ünneplő tömegnek. Az ajtónyitás legfrissebb példája volt, amikor szerdán este az olasz televízió II. János Pállal foglalkozó élő adásában egyszer csak csöngött a telefon, és a megdöbbent műsorvezető - no meg a nézők - a pápa hangját hallhatták, amint megköszöni a neki szentelt figyelmet és jókívánságokat. II. János Pál pápaságának történelmi jelentőségét a legjobban talán Zbigniew Brzezinski, Carter elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója, a hetvenes és nyolcvanas évek fordulójának másik nagy lengyel „történelemcsinálója” foglalta össze a legjobban, az olasz La Repubblicának adott közelmúltbeli interjújában. „A pápa legnagyobb teljesítménye - mondta -, hogy megmentette a katolikus egyház egységét... II. János Pál megválasztásának idején a katolikus egyház a nemzeti egyházakra való szétesés felé haladt. Már-már a protestáns egyházakra kezdett hasonlítani.” S Brzezinski politikai értékelése? „Egyszer viccesen ezt mondtam neki: Szentatya, az elnökre gondolva [ekkor még Carter volt hivatalban] egy vallási vezetőt látok magam előtt. Amikor viszont Önre gondolok, egy világi szintű vezetőt látok.” A nemzetközi közvélemény megítélése a lengyel pápapolitikai tevékenységről valószínűleg egyértelműbb és egyöntetűbb. II. János Pálnak vitathatatlanul óriási szerepe volt a kommunizmus ideológiai alapzatának meggyengítésében, majd lerombolásában. Ugyancsak bátor, és sokak számára váratlan volt a kapitalizmus szélsőségeinek, antiszociális és elidegenítő következményeinek bírálata. A pápánál drámaibban és hatásosabban senki nem figyelmeztetett a szegénység, a szervezett bűnözés, a környezetrombolás emberellenességére és tarthatatlanságára. Mindenki mást megelőzve tárta föl a neoliberalizmus egyoldalúságát, elfogultságának következményeit. Túlzás volna persze azt állítani, ha akkor nagyobb figyelmet szentelnek II. János Pál figyelmeztető szavainak, akkor elkerülhető lett volna a mai válság, vagy legalábbis enyhíthetők hatásai, de azért érdemes elgondolkodni a világi vezetők felületességén. Korszaknyitó lépés volt a Vatikán hagyományos, és egyoldalú palesztinbarát álláspontjának kiegyensúlyozása és a hivatalos diplomáciai kapcsolatok felvétele Izrael Állammal. A Szentatya egyház-politikai, doktrinális és „újraevangelizációs” munkássága mindenkit ámulatba ejt, miközben e tekintetben már az egyházon belül és azon kívül is sokan fogalmaznak meg kritikákat. A laikus közvélemény hosszú ideig tévedésben vagy indokolatlan illúzióban élt. Azt hitte, hogy a nyitás és nyitottság, a globális gondolkodás, a kozmopolitizmus, a dinamizmus, a tömegtájékoztatási eszközök naprakész fel- és kihasználása, vagyis a modernség minden esetben és törvényszerűen liberális gyökerekből fakad. II. János Pál azonban e téren is korszakalkotónak bizonyult. Közvetve, de gyakran közvetlenül is, rámutatott a populista, alpári (nacionalista, fajvédő vagy fajgyűlölő) jobboldal ember- és jövőellenességére, megjelölve eközben egy új, modern konzervativizmus útját. Valószínűleg azok is tévedtek tehát, akik szerint a szexuális kérdésekben, a család és az élet védelmében elfoglalt hajthatatlan határozottság veszélybe sodorja az egyház népszerűségét és a korral való lépéstartást. Érdemes magunkba nézni. A pápa liberális kritikusai is valószínűleg elismerik, hogy az egs „botrányos” enciklikáktól időben eltávolodva mindig újra és újra előtérbe tolakodik bennünk az a II. János Pál, aki - ismét Brezinskit idézve - „újra élettel töltötte meg a modern világ, a hedonista és materialista társadalom spirituális dimenzióját”. Ezt szolgálta a pápa 84 külföldi és 137 olaszországi utazása (egymillió-százezer kilométert tett meg), tízezer beszéde, a tizenkét enciklika. De a számoknál fontosabbak a keresztény vallások közötti ökumenikus kezdeményezések, a nagy vallások párbeszéde és a katolikus vallás történelmi számvetése, az ezredfordulóra időzített mea culpa. Immáron két éve egymást követi az inkvizíció vagy a protánsokkal és zsidókkal kapcsolatos hagyományos álláspontok történelmi áttekintése, az egyház által elkövetett bűnök és tévedések feltárása és a kérdések újragondolása. Ebbe az irányba mutat az újabb, tizenharmadik enciklika is, a „Fides et ratio”, a keresztény hit és a filozófiai kutatás kapcsolatának monumentális tárgyalása. Ezen az évfordulón a világ egésze, és nem csupán a katolikus hívők százmilliói. II. János Pálban azt a nagy férfiút köszöntik, aki XXIII. János szellemében és művét kiteljesítve századunkban bizonnyal a legtöbbet tette a hit megerősítéséért.