Magyar Hírlap, 1998. október (31. évfolyam, 230-255. szám)

1998-10-16 / 243. szám

1998. OKTÓBER 16., PÉNTEK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD”­­ Magyar Hírlap 7­3 Az első nekifutás A kampányban a Fidesz politikusai többször kijelentették, hogy ami a választások után kö­vetkezik, az rendszerváltásnál kevesebb lesz, de kormányváltásnál több. Nem csoda, ha fe­szült várakozással figyeltük, mi lehet az, amit az Orbán Viktor vezette kormány tenni akar. A miniszterelnök mellesleg azt is világosan a tudomásunkra hozta, hogy nem szégyen az, ha valaki használja a megszerzett hatalmat. Ahhoz képest, hogy a Fidesz győzelme haj­szálon múlott, merésznek hatott e radikaliz­mus. Mégse mondhatni, hogy ellenszenv fo­gadta volna­­ az emberek ugyanis szeretnek bi­zakodni. Milyen szép lenne, ha jönne egy új ge­neráció, amely okosan, pontosan, szépen (még az se baj, ha olykor vehemensen) intézi a jelen dolgait, megőrizve a (közel)múltból azt, ami arra érdemes. S eközben, ahogy Wittgenstein mondja, az egyetlen hatásos módon, a saját példamutatásával filozofál. illetve politizál. Kétségtelen, hogy a kormány ígéreteit - legalábbis a megvalósíthatókat - igyekezett gyorsan teljesíteni. A tb-önkormányzatok le­váltása azonban - amit önmagában jó lépés­nek minősíthetünk - csak a probléma egyik felét oldotta meg. A tandíj eltörlése is lehet pozitívum, de körülbelül olyan keveset segít a családokon, mint amennyit a költségveté­sen segített egykor a bevezetése. Az új gyer­mek- és családpolitika elvei rokonszenvesek, de ha a jól és rosszul járók aránya olyan lesz, mint a nyugdíjrendszer esetében, akkor nem lesz benne sok köszönet. Orbán Viktor kormánya jórészt megfelel a rendszerváltás óta idealizált szakértői kor­mány kritériumainak. Ismert és elismert szakember áll sok tárca élén. Ráadásul túl­nyomó többségük nem a Fidesz szőkebb pártvezetéséből érkezett. Ebből azonban az is következik, hogy a miniszterek politikai sú­lya tán még soha nem volt ilyen kicsi, mint manapság. Némelyik államtitkárnak na­gyobb politikai ereje van, mint a szakértő mi­nisztereknek együttvéve. Ez a helyzet - ám­bár kevéssé látványosan - sokkal inkább erő­síti a miniszterelnök hatalmát, mint az eddi­gieknél jóval nagyobb hatáskörű, tükörrefe­­ratúrákkal és államtitkárokkal megerősített „vízfejű” Miniszterelnöki Hivatal. A Fidesz megalakulásakor saját magát­­ a magyar értelmiségi és politikai közélet súlyos megosztottságára utalva - az „elvált szülők gyermekének” aposztrofálta. Ezzel azt jelezte, hogy meg kívánja haladni az előző generációk káros és idejétmúlt szembenállását. Sajnos az Orbán-kormány feladni látszik ezt az egyik leg­fontosabb hitvallását. Nem feltétlenül azzal, hogy - félszemmel a jövendőbeli jobboldali egységre kacsintva - nem egyszer olyan szemé­lyeket emelt vezetői pozícióba, akiket a válasz­tók kiszavaztak a hazai közéletből. Sokkal in­kább azzal, hogy kezdi átvenni a néhai MDF- kormány legrosszabb retorikáját. Miközben gyakran hangoztatják, hogy nem lesz többet kultúrharc, mégis rendszeresen olyan, a köz­életet polarizáló kormánymegnyilatkozások látnak napvilágot, amelyek ennek ellenkezőjé­vel fenyegetnek. Ha úgy tetszik, a Fidesz hosszas gondolkodás után kezd „bebútorozni” az egyik szülőhöz, és sokaknak ez a legna­gyobb illúziórombolás. Társadalom-lélektani szempontból hason­lóan negatív hatású, ha a magas posztokat be­töltők magán- és persze közemberi feddhetet­lensége megkérdőjeleződik. Egy fiatal kor­mányzat, amely ráadásul tiszta kezű hatalom­­gyakorlást hirdet(ett), aligha követhet el na­gyobb ballépést, mint ha fontos, bizalmi állá­sokba támadható múltú (jelenő) személyeket ültet. Rossz szellemük akkor is ott fog lebegni az Orbán-kormány felett, ha az ügyeket már rég ad acta tették, sőt a sajtó is belefáradt, hogy tisztázást követeljen. Magyarország nemzetközi kapcsolataiban, legalábbis ami az alapvető orientációt illeti, a jobbközép koalíció folyamatosságot ígért. Ezt be is tartotta, szívén viseli beilleszkedésünket a NATO-ba és az Európai Unióba. A változás annyi, hogy Orbán Viktor szerint az előző kor­mányzattól eltérően keményebben kell képvi­selni a magyar érdekeket. Aztán eljött az első próba. A balkáni válság kapcsán a NATO be­nyújtotta igényeit, és a magyar kormány kész­séggel eleget is tett ezeknek. Amikor nem volt „keményebb”, helyesen cselekedett, egyéb­ként pedig a csatlakozás tempóját és sikerét illetően kicsi a szerepe. A kormány annak idején nyíltságot, határo­zott, gyors cselekvést ígért. A nyíltság ma már szelektív, a határozottság olykor öncélú, a gyorsaság azonban egyes területeken még töretlen. Bebizonyosodott például, hogy száz nap alatt sokat lehet öregedni. Hátszélben Orbán Viktor miniszterelnök­kel úgy járt a magyar sajtó, VITRIOL mint én Gizi Majláth Mikes László nénivel. Ki­rovata mentem Gizus elé a Délibe, mert a bal lábára kicsit biceg, úriem­ber akartam lenni, pénzt nem kímélve úgy döntöttem, hogy hazaviszem taxi­­val, de pórul jártam. Ott szobroztam már tíz perce a Déliben, mindenki le­szállt a vonatról, én aggódva végigjár­tam a kocsikat, hátha rosszul lett a né­niké, de sehol senki. Ekkor megcsör­rent a mobilom, Gizus volt, kicsit sér­tődötten mondta, leszállt Kelenföl­­dön, de nem várta senki, pedig ő biceg a bal lábára. Orbán Viktor is negyven­­nyolc perccel korábban érkezett meg Ferihegyre New Yorkból, egyetlen fránya újságíró sem várta, gondolt egy merészet és hazatűzött, én megértem, napok óta nem látta a három gyere­két, most a szokásától eltérően nem vitte őket magával, talán azért, ne­hogy valami rosszat tanuljanak Clin­tontól. A malévesek később megma­gyarázták, hogy nagy hátszél volt, a főpilóta felhúzta a gép orrvitorláját is, ezért landoltak háromnegyed órával előbb. Orbán úr nagyon örült az aján­dékba kapott negyvennyolc perc előnynek, bár jobb szeretett volna már szombaton érkezni, hogy lássa a tévében, miként gázolják le a magyar fiúk az azerieket Bakiban. Szóval a miniszterelnök már javában otthon volt, a gyerekeknek átadta az ajándé­kokat, színváltós matchboxot, távirá­nyítható batmant, gyakornok Bar­­bie-t, a nejének beszámolt az általa rúgott két gólról, a tőzsdeharang szakszerű kongatásáról, Placido Do­mingo kedvességéről, amikor szegény Járai Zsigmond még mindig állta a sa­rat Ferihegyen. A pénzügyminiszter kivárta a sajtó érkezését, s nem győ­zött mindenkit megnyugtatni, hogy odakint annyira rádumálták az ami­­kat a magyar gazdaságra és a magyar tőzsdére, hogy hamarosan sorban fog­nak állni az amerikai befektetők és a BUX-index magasabbra fog emelked­ni, mint a darumadár fenn az égen, midőn hazafelé szálldogál. Csak úgy magunk között jegyzem meg, hogy piszok szerencséje volt a mi­niszterelnök úrnak, hogy egyáltalán be­engedték Amerikába. No nem azért, mert párttag lett volna hajdanán és ezt elfelejtette beleírni a vízumkérelmébe, de megeshetett volna, hogy nincs ben­ne az útlevelében az a bizonyos bizton­sági jel. Már több magyart is vissza­küldtek innen-onnan, mert a szeptem­ber elején kiadott ötvenezer útlevél né­melyikét bizony hibásan nyomtatta ki a nyomda. Képzeljük el azt a kellemetlen szituációt, hogy szegény miniszterelnö­künk ott áll a kukacos amerikai hivatal­nok pultja előtt, aki nem akarja been­gedni a szövetségesként érkező első magyar kormányfőt, mert az útlevele adatoldaláról hiányzik a rozetta alakú biztonsági jel, mely szabad szemmel nem is látható, csak UV-fényben. Sok jót hallottam már a miniszterelnök úr­ról, de az nem elvárható még tőle sem, hogy ultravörös tekintettel vizslassa a saját útlevelét. Alig pihenhette ki Orbán Viktor az amerikai út fáradalmait, máris ott tor­nyosult előtte a kérdés, átengedjük-e légterünkön a NATO-repülőket. Sze­rencsére az összes parlamenti párt lé­nyegében egyetértett az igenben, kivé­ve a rendbontó MIÉP-et. Csurkáék ta­lán titokban azt szeretnék, hogy a hon­védség összetákolt MiG-29-esei leva­dásszák a magyar puszta felett elhúzó amcsi bombázókat, ami köztudottan egy nagy marhaság lenne, már más is megmondta, hogy sas nem kapdos le­gyeket. Az utolsó pillanatban aztán Lezsák Sándor is megzavarodott, be­szélt a vajdasági magyarokkal, s kije­lentette, ellenzi a légtér átengedését. A koszovóiak most mégis örülhetnek, mert ezúttal Lezsák Sándor nem értett egyet saját, jól megfontolt véleményé­vel, s az MDF-frakció úgy határozott, hogy e kérdésben is támogatja a kor­mányt. Lezsák pedig tartózkodott, mondván, csak nem képzeli valaki, hogy ő a saját kormánya ellen fog sza­vazni oly csekélység miatt, hogy más a véleménye, mint a kormánynak. Igaza is van, hová vezetne ez az egyénieske­­dés, nem úgy megy a demokrácia, hogy mindenki a saját feje után szavaz, mi lenne így a költségvetéssel és a re­tardált nyugdíjemeléssel. Hála istennek, most úgy néz ki, hogy elsimultak a dolgok, amikor Holbrooke utolsó érvként közölte Miloseviccsel, hogy már a Lezsák is beadta a derekát a magyar légtér át­engedése ügyében, a szerb vezér elsá­padt, a szava is elakadt és beadta a de­rekát. Jöhetnek a koszovói albánok Lakitelekre hozsannázni. Horváth László Állócsillag és visszajáró üstökös 1968 tavasza különleges dátuma az európai történelemnek. Egy­felől „állócsillagként” küldi fe­lénk elemzésre, megfejtésre ér­demes üzeneteit, másfelől - külö­nösen az egyes résztvevők, az emlékező értelmiségiek lelki­szellemi háztartásában - titkos üzenetet rejtő üstökösként tér vissza időről időre, magában hor­dozva e különös, bizsergető tár­sadalmi élmény teljességgel soha fel nem táruló értelmét. 1968 tavaszát a kapitalista vi­lágrendszer átalakulásának egy sajátos mozzanataként értelmez­hetjük. Mondhatni egy „megtor­panásnak” az időben, amely - miközben a látványos, olykor erőszakos társadalmi megmoz­dulásokkal jelzi ennek a folya­matnak ellentmondásait -, végül is tovalép e kritikus történelmi pillanaton, ami lényegében azt jelenti, hogy a rákövetkező évti­zedekben globálisan kiterjeszti a fogyasztói kapitalizmus logiká­ját, miközben magába olvasztja, „felzabálja” a ’68-as tiltakozási potenciál eredményeit is. (Felza­bálja, de meg nem semmisíti. Mert ’68 azért olyan protesztfel­­villanás volt, amely mindmáig ideológiai, esztétikai és érzelmi fogódzót és tartalékot nyújthat az azóta bekövetkezett társadal­mi, gazdasági és politikai mozgá­sok megértéséhez.) A ’60-as évek elejére véget ért a második világháború utáni nagy helyreállítási boom. Az el­sődleges szektorban létrejövő nagymérvű felhalmozás követ­keztében az értéktöbblet terme­lése továbbgyűrűzött a fogyasz­tás és szolgáltatás szektoraiba, megalapozva ezzel az említett „fogyasztói társadalom” gazda­ságszerkezeti feltételeit. Ennek a változásnak a ’60-as évek Észak- Amerikája, a német gazdasági csoda (az erhardi és adenaueri konzervatív gazdaságpolitika) voltak a legszembetűnőbb meg­nyilvánulásai. Ezzel szemben a francia társadalmat számos törté­nelmi frusztráció szorongatta: ve­reség a háborúban, félelem az újabb háborútól, a világgazdasá­gi versengésben való lemaradás, szorongás a nukleáris katasztró­fától, a kívül-belül terjedő kom­munizmustól, valamint annak depressziós élménye, hogy a franciák mint gyarmattartók s mint európai hatalmi tényezők csak másodvonalbéliek lehetnek. '68 „fővárosa” tehát nem vé­letlenül Párizs. A párizsi diákság köréből to­­borzódó anarchista lázadás, min­denekelőtt - az anarchizmus ha­gyományaihoz kapcsolódva - ál­lamellenes mozgalom volt. Nem­csak „minimális államot” köve­teltek, de mindenfajta intézmé­nyes hatalom eltörlését igényel­ték! (Eszményeik a munkásta­nács-mozgalom, a spontán ön­igazgatás történeti példái voltak, hivatkozásaik gyakorta a krons­­tadti matrózok lázadására és az ’56-os magyar munkástanácsok­ra utaltak.) A szerző szociológus­ a azt se feledjük, hogy nem csupán a gaulle-ista hatalom állt velük szemben, hanem a francia kommunista mozgalom és a szo­ciáldemokraták főbb irányzatai is. Ez utóbbiak a hagyományos politikai rendszer átalakítását hagyományos keretek (nemzet­­gyűlés, szenátus, választások, önkormányzatok stb.) között, saját pozícióik megerősítését pedig a munkásmozgalmak be­vett eszközeivel (bérharc, rész­’60-as évek kispolgára is meg­­kapta-megtalálta a látvány társa­dalmának auditív és vizuális rá­gógumijait (a televíziós soroza­tok, kvízműsorok szappanope­rák, a turisztikai és szabadidő­ipar, a látvánnyá, modern gladiá­torjátékká és passzív élménnyé váló sportküzdelmek ettől az időtől szaporodtak el, s járták be „vírusként” Európát, s a világot, mint a későkapitalizmus rekonst­rukciójának „kísértetei”), szívódtak a hagyományos nagy szakszervezeti mozgalmak és in­tézmények világába, legfeljebb átcsaptak Kelet-Európába, ahol visszaidézve a mi ’56-unkat is, a ’60-as, ’70-es években újra szelle­mi inspirációt adtak a demokrati­zálódás antietatista attitűdjeinek. Egyet kell ugyanakkor érte­nünk mindazokkal, akik úgy tart­ják: ’68 nem hagyott hátra intéz­ményes tapasztalatokat, kézzel­fogható és alkalmazható politikai doktrínákat. De ’68 mégis hozzá­járult az európai politikai kultúra felfrissüléséhez. ’68 nélkül nem lenne Angliának Tony Blairje, s talán Amerikának sem Bill Clin­tonja. Kelet-Európában pedig hozzásegített ahhoz, hogy a poli­tikai kultúrában a vadászfegyve­res, kártyázós, úri­máris rítusok, illetve a szivarozó, konzervatív arculatú nyugati politikusi imázs mellett - az ifjúsági szubkultúra mintáiból merítve - amennyire lehetett már a rendszerváltás előtt is szalonképessé lett a gitár, esetleg a szaxofon. ’68, tehát elsősorban mint életforma-forradalom áll meg az európai kultúra politikatörténe­tében. Az életformák elismert, kétségbe nem vonandó pluraliz­musát és szabadságát gerjesztet­te, átcsapva a lajtai és elbai hatá­rokon és állami korridorokon. Az életforma pedig, egy-egy ge­nerációs életidő hullámaiban és ciklusaiban alakul, áthagyomá­nyozódik az újabb generációkra, legfőképpen mint gyermekneve­lési és intézményes­ oktatási min­ta- és normarendszer. A média pedig, noha unifor­mizálja, stilizálja és kommerciali­­zálja az új életformákat, de egy­úttal terjeszti is azokat. A sza­badság levegője, rítusai, attitűd­jei szétáramolva a generációk, a kisebb-nagyobb informális cso­portok hálózatában elvégzik azt a munkát, amit az egykori bari­kádok - az eszmei és a tényleges barikádok­­ kombattánsai nem voltak képesek egyszerre, egy csapásra megvalósítani. „...’68 résztvevői számos tradicionális XIX. századi intézmény és fogalom (az állam mellett például a vallás, a politikai intézmények, és a nemzeti identitás) kohéziós erejét kérdőjelezték meg, deklarálva és egyszerre bizonyítva, hogy az új, összefüggő gazdasági világrend eliminálja e rendszerek határait, a társadalmi létezés e formaadó különbségtételeit. Ez a folyamat egy új, egységesülő, világméretű - főként a generációs szubkultúrákban sarjadó - társadalmat teremt meg, s növeszt fel: az »élvezet«, a »látványvilág« társadalmáét.”­leges politikai reformok) szán­dékolták. Csakhogy ’68 résztvevői szá­mos tradicionális XIX. századi intézmény és fogalom (az állam mellett például a vallás, a politi­kai intézmények, és a nemzeti identitás) kohéziós erejét kérdő­jelezték meg, deklarálva és egy­szerre bizonyítva, hogy az új összefüggő gazdasági világrend eliminálja e rendszerek határait, a társadalmi létezés e formaadó különbségtételeit. Ez a folyamat egy új, egységesülő, világméretű - főként a generációs szubkultú­rákban sarjadó­­ társadalmat te­remt meg, s növeszt fel: az „élve­zet”, a „látványvilág” társadal­máét. Míg egyfelől a „vadak”, al­ternatívok, a hippik zártabb ge­nerációs és művészeti, valamint életforma-szubkultúrákat tervez­tek és valósítottak meg, addig a A passzív módon televíziójá­hoz és volánjához szegezett, a be­vásárlóközpontokba zarándokló „europolgár” életvilága elleni ko­rai, elementáris lázadás ’68-as jel­szavai nem véletlenül követelik az „utópia” megvalósítását, a „lehe­tetlen” folytonos kísértését, ak­tualizálását. („Legyünk realisták, követeljük a lehetetlent!” - hang­zik az egyik legtöbbet idézett szel­lemes jelszó ’68 környékéről.) 1968 diákvezérei, anarchista és szituacionista gladiátorai külön­féle, egymásra csak kevéssé ható életutakat jártak be azóta. Kiből az egykori utált moloch által ül­dözött államellenes terrorista, ki­ből topmenedzser vált. Sokan az elitista európai liberalizmus me­zőnyét színezték át kollektivista attitűdjeikkel, szociális szerepvál­lalásukkal (pl. Cohn Bendit). A munkástanácseszmék fel­­ ­esti mese Érdeklődéssel olvastam a Tárki vizsgálati jelentését arról, hogyan érintette a rend­szerváltás óta a vállalkozások szelleme a magyar társadalmat. A vizsgálat ugyan csak az utolsó tíz évet szemléli ebből a szempont­ból, engem azonban a téma jó húsz éve iz­gat. Semmi sem táplálja jobban ugyanis az optimizmusomat, mint látni, hogy továbbra is a vállalkozások társadalma vagyunk. A jövőnk szempontjából ugyanis két dolgot tartok mindennél fontosabbnak: 1. hogyan állunk az oktatással; 2. mennyire él a vállalkozói hajlandóság. A magyar sajtó egyik szégyene, hogy mé­lyen hallgat arról a tényről: az egész nyugati kultúrkörön belül, tehát a Tűzföldtől az Urálig senki nem áll nálunk jobban a fiatal­ság reálképzését illetően. Ebben a pedagó­gusok és a szülők meg nem becsült érdeme mellett az is közrejátszik, hogy nálunk minden nyugati népnél jobban egyesül az Ázsiából hozott absztrakciós képesség a Nyugaton diadalt arató racionalizmussal. Ezt a szerencsés ötvözetünket mutatja az el­méleti matematikában, a sakkban, a zené­ben elért sikerünk. Nemcsak világszinten vannak nagyjaink e három területen, ha­nem a gyakorlatban is jeleskedünk. Márpe­dig ez a képesség a jövő társadalmában a korábbinál sokkal nagyobb szerepet fog kapni. Most azonban vállalkozó szellemünk élenjárásáról akarok szólni. Már a hetvenes években lelkesen ta­pasztaltam, hogy egyetlen más nép sem járt olyan nagy arányban a vállalkozások óvodájába, a másodgazdaságba. Nemcsak a szocializmusban, de az egész világon nem volt még egy olyan nép, amelyben a csalá­doknak mintegy fele részese volt a másod­gazdálkodásnak. Kialakult egy olyan egye­dülálló helyzet, amiben a családok fele részben bérből, részben másodgazdálko­dásból élt. Számomra ezzel gyermekkorom falujá­nak álma valósult meg. Akkor ugyanis a bakteri, a postást irigyelte az egész falu, még a viszonylag náluk jobbmódúak is. Ne­kik volt havi fix jövedelmük, biztosítékuk az öregkori nyugdíjra, és mellette élhettek a kisparasztok számára adódó minden jöve­delempótló lehetőséggel. Volt kertjük, ku­koricaföldjük, kaszálójuk, tehenük, disznó­juk. Ez a szerény biztonság volt a falusi nép álma. Ezt akarta csírájában kiirtani a sztáli­nista parasztgyűlölő politika. Aztán, ahogyan kezdett nyilvánvalóvá válni a szocialista tervgazdálkodás csődje, úgy tűrte el, majd engedte meg a kádári po­litika azt, hogy az emberek, ha nem tudnak megélni a fizetésükből, egészíthessék azt ki a másodgazdálkodással. Egy politika csőd­jéből született az a kompromisszum, ami­ben én a magyar társadalom sikeres jövőjét láttam. Kritizáltam azokat a hibákat, ame­lyeknek végső soron a megoldás lett kö­szönhető. A rendszerváltás után nem érez­tem nagyobb hibát annál, ahogyan a rend­szer liberális gazdaságpolitikája néhány év alatt elvette másfél millió ember szűkös, de biztos kenyerét. Olyan megpróbáltatásnak tették ki ezzel a családoknak mintegy felét, amit nem tartottam megengedhetőnek. Mára azonban már ki merem mondani, hogy ez a megpróbáltatás végül történelmi sikerek kovásza lehet. József Attilával mondom: pokolra kell annak menni, aki dudás akar lenni. A Tárki vizsgálata megerősített hitem­ben. A neoliberális gazdaságpolitika a ma­gyar családok negyedét kényszerítette arra, hogy vállalkozással próbálkozzon. Erre nincs másik példa a világon. E vállalkozá­sok egyik felét a munkanélküliség, a má­sikat az alacsony kereset kényszerítette. A családok számához viszonyítva ennyi vál­lalkozás a világ egyetlen más társadalmá­ban sincs. Arra is kevés példa akad, hogy a vállalkozással való próbálkozásoknak csak a fele végződött kudarccal. Ez az arány a fejlett nyugati társadalmakban általában négyötöd. A szocialista rendszer másodgazdaságai a vállalkozások óvodái voltak. A rendszer­­váltás utáni kényszervállalkozások az elemi iskolák. A talpon maradottak már középis­kolásoknak tekinthetők. Óvodába járt a magyar társadalom fele, elemibe a negyede, középiskolába a nyolca­da. Remélem, hogy egyetemre jut a tizenha­­toda. Egyetem alatt értek minden olyan megszilárdult kis- és középvállalatot, amely tulajdonosának a diplomásokénál nagyobb jövedelmet biztosít. Ha ezt elérjük, mi le­szünk a világ legvállalkozóbb társadalma. Ehhez hasonló eredményt csak néhány kul­­túrnép diaszpórája, Nyugaton a zsidó, Kele­ten a kínai ért el. Ennél nagyobb rangra egyetlen nép sem számíthat. Ehhez azonban pokoljárásra volt szükség. Ezt a poklot egyetlen más nép nem járta meg jobban, mint a zsidó és a kínai diaszpóra. Dagad a keblem, ha azt hihetem, hogy az én népem is ezek rangjára emelked­het. Köszönet azoknak, akik népemet po­koljárásra kényszerítették! KOPÁTSY SÁNDOR közgazdász D­isputa V­állalkozások országa Húsz év a Vatikánban PETÓCZ GYÖRGY T­e fogod bevezetni az egyházat a harmadik évezredbe - jó­solta neki annak idején Wisinszky kardinális, a lengyel püs­pöki kar feje. Karol Wojtyla azonban majdnem lekéste ta­lálkozását a sorssal. A pápaválasztó konklávéra a mendemonda szerint az utolsó pillanatban érkezett, szinte a befalazás előtt, mert túlságosan hosszan időzött egyik honfitársának a betegágyánál. A bíborosok többszöri szavazása után azonban 1978. október 16- án, azaz ma húsz éve végül is fölszállt a fehér füst, megszületett a döntés: pápává választották Krakkó ötvennyolc éves érsekét. A Vatikánba négyszázötven év óta először nem Itáliából és nem a kancellári hierarchiából érkezett új pápa új stílust és szelle­met vitt az egyházba. „Ne féljetek, nyissátok meg ajtóitokat Krisz­tus előtt!” - hirdette megválasztása után a Szent Péter-bazilika előtt ünneplő tömegnek. Az ajtónyitás legfrissebb példája volt, amikor szerdán este az olasz televízió II. János Pállal foglalkozó élő adásában egyszer csak csöngött a telefon, és a megdöbbent műsorvezető - no meg a nézők - a pápa hangját hallhatták, amint megköszöni a neki szentelt figyelmet és jókívánságokat. II. János Pál pápaságának történelmi jelentőségét a legjobban talán Zbigniew Brzezinski, Carter elnök nemzetbiztonsági főta­nácsadója, a hetvenes és nyolcvanas évek fordulójának másik nagy lengyel „történelemcsinálója” foglalta össze a legjobban, az olasz La Repubblicának adott közelmúltbeli interjújában. „A pá­pa legnagyobb teljesítménye - mondta -, hogy megmentette a ka­tolikus egyház egységét... II. János Pál megválasztásának idején a katolikus egyház a nemzeti egyházakra való szétesés felé haladt. Már-már a protestáns egyházakra kezdett hasonlítani.” S Brze­zinski politikai értékelése? „Egyszer viccesen ezt mondtam neki: Szentatya, az elnökre gondolva [ekkor még Carter volt hivatal­ban] egy vallási vezetőt látok magam előtt. Amikor viszont Önre gondolok, egy világi szintű vezetőt látok.” A nemzetközi közvélemény megítélése a lengyel pápa­politikai tevékenységről valószínűleg egyértelműbb és egyöntetűbb. II. Já­nos Pálnak vitathatatlanul óriási szerepe volt a kommunizmus ideológiai alapzatának meggyengítésében, majd lerombolásában. Ugyancsak bátor, és sokak számára váratlan volt a kapitalizmus szélsőségeinek, antiszociális és elidegenítő következményeinek bírálata. A pápánál drámaibban és hatásosabban senki nem fi­gyelmeztetett a szegénység, a szervezett bűnözés, a környezet­rombolás emberellenességére és tarthatatlanságára. Mindenki mást megelőzve tárta föl a neoliberalizmus egyoldalúságát, elfo­gultságának következményeit. Túlzás volna persze azt állítani, ha akkor nagyobb figyelmet szentelnek II. János Pál figyelmeztető szavainak, akkor elkerülhető lett volna a mai válság, vagy leg­alábbis enyhíthetők hatásai, de azért érdemes elgondolkodni a vi­lági vezetők felületességén. Korszaknyitó lépés volt a Vatikán hagyományos, és egyoldalú palesztinbarát álláspontjának kiegyensúlyozása és a hivatalos dip­lomáciai kapcsolatok felvétele Izrael Állammal. A Szentatya egy­ház-politikai, doktrinális és „újraevangelizációs” munkássága mindenkit ámulatba ejt, miközben e tekintetben már az egyházon belül és azon kívül is sokan fogalmaznak meg kritikákat. A laikus közvélemény hosszú ideig tévedésben vagy indokolatlan illúzió­ban élt. Azt hitte, hogy a nyitás és nyitottság, a globális gondolko­dás, a kozmopolitizmus, a dinamizmus, a tömegtájékoztatási esz­közök naprakész fel- és kihasználása, vagyis a modernség minden esetben és törvényszerűen liberális gyökerekből fakad. II. János Pál azonban e téren is korszakalkotónak bizonyult. Közvetve, de gyakran közvetlenül is, rámutatott a populista, alpá­ri (nacionalista, fajvédő vagy fajgyűlölő) jobboldal ember- és jö­vőellenességére, megjelölve eközben egy új, modern konzervati­vizmus útját. Valószínűleg azok is tévedtek tehát, akik szerint a szexuális kérdésekben, a család és az élet védelmében elfoglalt hajthatatlan határozottság veszélybe sodorja az egyház népszerű­ségét és a korral való lépéstartást. Érdemes magunkba nézni. A pápa liberális kritikusai is valószínűleg elismerik, hogy az eg­­s „botrányos” enciklikáktól időben eltávolodva mindig újra és újra előtérbe tolakodik bennünk az a II. János Pál, aki - ismét Br­e­­zinskit idézve - „újra élettel töltötte meg a modern világ, a hedo­nista és materialista társadalom spirituális dimenzióját”. Ezt szolgálta a pápa 84 külföldi és 137 olaszországi utazása (egymillió-százezer kilométert tett meg), tízezer beszéde, a tizen­két enciklika. De a számoknál fontosabbak a keresztény vallások közötti ökumenikus kezdeményezések, a nagy vallások párbeszé­de és a katolikus vallás történelmi számvetése, az ezredfordulóra időzített mea culpa. Immáron két éve egymást követi az inkvizíció vagy a pro­tánsokkal és zsidókkal kapcsolatos hagyományos álláspontok tör­­ténelmi áttekintése, az egyház által elkövetett bűnök és tévedések feltárása és a kérdések újragondolása. Ebbe az irányba mutat az újabb, tizenharmadik enciklika is, a „Fides et ratio”, a keresztény hit és a filozófiai kutatás kapcsolatának monumentális tárgyalása. Ezen az évfordulón a világ egésze, és nem csupán a katolikus hívők százmilliói. II. János Pálban azt a nagy férfiút köszöntik, aki XXIII. János szellemében és művét kiteljesítve századunkban bi­zonnyal a legtöbbet tette a hit megerősítéséért.

Next