Magyar Hírlap, 1998. november (31. évfolyam, 256-280. szám)
1998-11-21 / 273. szám
„Nem vagyok az ellesett pillanatok embere” Korniss Péter albumot készített például az indiánokról, Dél-Jemenről, Amszterdamról, s a táncművészet megörökítésének elismert mestere. Több mint harminc éve fényképezi Erdélyt, ezekből a képeiből láthattunk a közelmúltban nagy sikerű kiállítást a Műcsarnokban. Rendszeresen dolgozik külföldi lapoknak, a Színház című folyóirat képszerkesztője, talán a legelismertebb magyar fotóművész. A napokban kapott Budapestért Díjat. Találkozás Korniss Péterrel Bóra Gábor - Ott harminc évig dolgozott a Nők Lapjánál... - Napra pontosan harminc évig. Tudtam, hogy el akarok jönni, és a felmondólevéllel megvártam a jubileum napját. Nem volt konfliktusom, nem küldtek el, de úgy éreztem, hogy egy korszaknak vége van. Amikor privatizálták a Nők Lapját, akkor tudtam, hogy ez már egy másfajta újság lesz. Februárban, márciusban eldöntöttem, hogy eljövök, de akkor már úgy gondoltam, hogy megvárom a május másodikát. Ekkor bementem a főszerkesztőhöz, letettem elé a felmondólevelemet, kijöttem az épületből, az aluljáróban vettem egy hatalmas csokor virágot, és elmentem az akkor már nyugdíjban lévő, volt főszerkesztőmhöz, Németi Irénhez, aki engem harminc évvel azelőtt felvett. Ő legendás főszerkesztő volt, és egy legendás csapatot szervezett. Megteremtette a béke szigetét. - Igen sokat dolgozott a Nők Lapjánál, de hagytak önnek időt arra is, hogy szabadon megvalósíthassa a művészi elképzeléseit. - Védettek voltunk a Nők Lapjánál. Németi Irénnek meglehetősen jó kapcsolatai voltak a pártközponttal. Ennek köszönhetően megengedhette magának, hogy a laphoz vegye az ötvenhatos letartóztatása után Galsai Pongrácot, az ötvenhatos Irodalmi Újságtól Földes Annát, később a K-vonal című novellája miatt szilenciumra ítélt Kanakéi Juditot. - Ön is ötvenhatos volt... Segédmunkásként is dolgozott emiatt egy ideig. Mit csinált? - Semmi különöset. Joghallgatóként ott voltam az eseményeknél, lehet, hogy feltűnőbb, hangosabb voltam másoknál, de utólag nem akarok hősködni. - De kitették az egyetemről. Mondható az, hogy a fotózás önnél kezdetben kényszerpálya volt? - Talán a kényszerpálya rossz szó. Amikor az egyetemről eltanácsoltak, akkor elmentem segédmunkásnak. Kocsit húztam, villanyszerelőnél dolgoztam. Számot kellett vetnem azzal, hogy az egyetemre nem tudok visszamenni. Töprengtem azon, mi legyen velem, és rájöttem arra, hogy olyan szakmát kell keresnem, ami összekapcsolható az én abszolút humán érdeklődésemmel, így spekuláltam ki, hogy fotós leszek. Előtte nem is volt fényképezőgép a kezemben. Akkor még nem gondoltam arra, hogy majd kiállításaim lesznek, de arra igen, hogy van olyan fényképész, aki filmezéseken dolgozik, és van olyan is, aki színházi próbákra jár, így aztán segédmunkásnak jelentkeztem a Fényszövhöz, ahová először felvettek éjszakai idénymunkára. Három hónapig szárítottam a képeket, aztán fél évig ott tevékenykedtem, ahol a felvételeket kasírozták. Közben kijártam a riporterekkel, vittem a lámpát, az állványt utánuk. És a hétvégeken elkezdtem a Képes Sportnak külsőzni. Lassan-lassan önálló feladatokat is kaptam. - És hogyan került a Nők Lapjához? -Gyakornokot kerestek 1961-ben, jelentkeztem és felvettek. Eltitkoltam az ötvenhatos múltamat - mert tudtam, hogy amiatt nem vettek volna föl amikor aztán ez mégis kiderült, fegyelmi úton elbocsátottak. Németi Irén a fegyelmi után behívott a szobájába, azt mondta, hogy „magát megszerettük, tehetségesnek tartjuk, menjen vissza a szakmába, dolgozzon, tanuljon, és előbb-utóbb visszahozom”. Két év múlva vissza is vett. 1961-ben, azt hiszem, nem sok ilyen főszerkesztő akadt. - A Nők Lapjánál nyilván szinte mindent lehetett fotózni... - Igen, de ez már a Fényszöv riportosztályán is így volt. A szövetkezeti közgyűléstől a temetésig, a színházi felvételektől a házasságkötésig, a tárgyfotótól a repróig bármit meg lehetett tanulni. Rendkívül jó iskola volt. - Fotóriporterként szerencsés, ha valaki sokoldalú, de önt igazán táncfotósként tartja számon a szakma. Hogyan került erre a területre? -Véletlenül. Már a Fényszövnél is másodosztályú focimeccseket, kosárlabda- és kézilabdamérkőzéseket fényképeztem. Az egyik nap a főnököm, Varsányi Béla - nagyszerű ember, máig barátok vagyunk - azt mondta, hogy az Operaházban lesz a Balettintézet vizsgaelőadásának főpróbája. A kolléga, aki ezt évek óta fényképezte, megbetegedett, menjek el én. Mondtam, hogy még alig láttam balettet, és életemben nem fényképeztem ilyesmit. Azt felelte: „Ugyan, fiam, te sportot fényképezel a hétvégeken, ott is ugrálnak, itt is ugrálnak, eredj, meg tudod te ezt csinálni!”. Úgy látszik, rokonszenvesnek találtak, és sikerültek a képek, mert aztán a Balettintézetbe is mehettem fényképezni. Fotóztam a különböző évfolyamokat. Megtanultam, hogy a táncból mi mutat a képen. És azzal az évfolyammal, amelyikből a Pécsi Balett született, mentem Pécsre is. A Muzsika című folyóiratban jelentek meg a balettképeim, Novák Ferenc koreográfus látta ezeket, és arra gondolt, hogy neki ez a fotós kellene. Érdeklődött utánam a szerkesztőségnél, közölték vele, hogy a Fényszövnél találhat, ott mondták, hogy én csak segédmunkás vagyok. Novák erre azt felelte, hogy nem baj, jó leszek én neki. És elhívott a Bihari együttesbe fotózni, így aztán néptáncot is fényképezni kezdtem. - Állítólag Novák Ferenc vitte ki önt Erdélybe is. - így van. Én ugyan erdélyi származású vagyok, kolozsvári, de akkoriban nem jártam soha falvakban. Valóban Novák Ferenc vitt el 1967 őszén Székre, és ott egyenesen a táncházba mentünk. Úgy éreztem, mintha a XIX. századba kerültem volna. Döbbenetes élmény volt számomra, amit akkor láttam, mi nem tudtunk arról, hogy ilyen érintetlenül, elzártan, szokásaiban, öltözködésében, táncaiban létezik még ez a világ. Itt éreztem rá, hogy „meg kell csinálni”, meg kell örökíteni. Hiszen erre való a fényképezőgép. - Mi az, ami fényképen jobban megörökíthető, mint famen? - Egy fényképezőgéppel „bele lehet simulni” az emberek életébe. A fényképezőgép nem olyan nagy apparátus, mint ami a filmezéshez szükséges, hogy mennyire hat zavaróan, az mindig azon múlik, ki tartja a kezében. Ha a fotográfusnak képessége van arra, hogy az emberekkel elfogadtassa magát, olyan atmoszférát teremt, hogy elfeledkeznek a gépről, akkor szinte észrevétlenül a legbensőségesebb pillanatok megragadása is lehetséges. - Igen sok felvételt csinált lakásokban. Exponálás előtt beszélget, együtt eszik, együtt él az ott lakókkal? - Együtt eszem, együtt iszom, kocsmában ülök velük, beszélgetek. Nem vagyok az ellesett pillanatok embere, magát ezt a szót is utálom. Amikor a fotós érintetlenségében akar valamit megragadni, akkor annak komoly előzményei vannak. Az előzmény pedig az, hogy megismerjük egymást, jó kapcsolat alakul ki köztünk, megbíznak bennem. A fényképezés igen nagy részben bizalom. Az erdélyi falvakban élők annak idején rendkívül nyíltak voltak. Nagyon könnyű volt bejutni a házakba, szívesen beinvitáltak egy pohár pálinkára. Ezekben a falvakban úgy éreztem, hogy megállt az idő. Az embereket érdekelte az idegen, mert elzártabbak voltak, mint most. Amikor lakodalom vagy temetés volt, akkor még inkább közéjük tudtam sodródni, még több kapcsolatot tudtam kialakítani. Az erdélyiek a szokásaikra, az ünnepeikre mindig nagyon büszkék voltak, és azt érezték, ha ilyenkor idegen is jelen van, az megtiszteli őket, emeli az esemény fényét. Amikor például először jártam román faluban, akkor ott katonabúcsúztatót tartottak, ami fantasztikus élmény volt. Máramarosi barátságaim ott kezdődtek. - Mitől mások az ön erdélyi képei, mint amilyeneket a többi fotós csinál? -Nyilván más érdekli őket. És én harmincegy éve fényképezem Erdélyt, ez olyan többletet jelent, amivel az, aki egy-két hétre kiruccan, nyilvánvalóan nem veheti fel a versenyt. Amit az erdélyiek váltottak, és az, amit én változtam a harmincegy év alatt, nyilvánvalóan a képekben is jelentkezik. - Leginkább nem eseményeket, nem akciókat fényképez, az ön számára érezhetően az emberek a legfontosabbak. - Nekem mindig az ember a legfontosabb. Bár amikor Erdélyt fotózni kezdtem, akkor még a szokások izgattak leginkább. Aztán éreztem meg, hogy a szokások mögött közösségek állnak. Az izgatott, hogyan lehet ezeket képpé fogalmazni. Majd a közösség leglényegesebb alkotóeleme, az ember kezdett igazán érdekelni. - Azért az a közeg is hangsúlyos a képein, melyben az alanyai élnek. A hagyományos értelemben ön mégsem portréfotós. - Nem. Egyébként különböző versenyeken gyakran portré-emberábrázolás elnevezéssel illetik azt a kategóriát, amit én is művelek. A klasszikus portré általában arc- vagy mellkép. Én ilyet ritkán csinálok. - Talán a legkülönösebb a művészetében, hogy beállított képeket is készít... - Véletlenül találtam rá erre a kifejezési formára. Van egy széki család, amelyikhez huszonhét éve nagyon szoros szálak fűznek, keresztapja vagyok az egyik kislánynak, ott voltam a lakodalmán is. Egyszer azt mondták, hogy csináljak már a családról egy képet, mert éppen mindenki otthon van. Elkezdtek egy régi, szabályos műtermi képhez beállni, fölvették a régi fotókon látható pózokat. Akkor még ebben nem láttam semmi különöset. De nagyítás közben rendszerint nemcsak a művelet technikájára figyelek, hanem jár az agyam, spekulálok. Éreztem, hogy valami érdekes dolog történt Lassan, tudatosan kezdtem hasonló felvételeket csinálni. Rájöttem, hogy az erdélyiek saját környezetében érdemes olyan műtermi körülményeket teremteni, amelyek előhívják belőlük a régi magatartásokat, emlékeiket, hagyományaikat. Ezeken a beállított felvételeken visszajött a századfordulós tartás, mert a korabeli képek ideáljainak akartak megfelelni. És ez a régi ideálkép szembesült a megváltozott környezettel, ruházattal, ami viszont ellentmond az egykori eszményeknek, mutatja, hogy már más korban élünk. - Máshogy dolgozott, amikor nem Erdélyben járt? Hiszen sokfelé megfordult... - Ilyenkor riporter voltam. Csináltam például Jemenről, Amszterdamról, az indiánokról egyegy könyvet. Azért ha valaki az anyanyelvének köszönhetően otthon van valahol, az egészen másfajta betekintést enged. Az indiánok között szinte megmukkanni sem tudtam - nem azért, mert nyelvi problémáim voltak -, hanem mert annyira zárt a világuk. De azért meg akartam azoknak mutatni, akiknek csak Cooper-könyvekből vannak információik, hogy mit is jelent az, hogy indián. Sokfelé utaztam, a Fülöp-szigetektől Vietnamig, de talán a legizgalmasabb vizuális élménnyel Dél-Jemen szolgált. Annak a kis országnak elképesztő földrajzi adottságai, épületei, várai, népművészete van. - Most is utazik valahová? - Most a Műcsarnokban kiállított erdélyi képeimmel utazom majd. Februárban Bukarestben, a nyáron Hamburgban, ősszel pedig Mexikóban és utána valószínűleg Prágában állítom ki őket... Fotó: Habik Csaba 14 Hangraforgó Válás után, díjak után Amikor a Budapesti Fesztiválzenekar-Kocsis Zoltán-Fischer Iván művészi szövetkezése felbomlott, tartani lehetett attól, hogy a történtek kedvezőtlenül befolyásolhatják mindnyájuk helyzetét abban az ádáz versengésben, amelyre a lemezkiadók és az előadók ma rákényszerülnek. Az elmúló esztendő rácáfolt az aggodalmakra. Tükrözte ezt a Gramophone-díjak odaítélése - október 5-én Londonban -, még inkább a fokozatosan szűkülő jelölőlisták a megelőző fordulókban. Már akkor föltűnt, hogy Bartóknak és magyar tolmácsolóinak révén magasan „a számarányunkon felül” szerepelünk. Igaz, Bartók-mű előadásáért utoljára 1994-ben adtak díjat, akkor Kyung Wha Chung hegedűművésznek (EMI). Most a szavazás végeredményén kívül közölték a helyezési adatokat is. A listák élére került lemezek három kategóriában Bartók hírnevét növelik tovább. A kamarazenei díjat a Takács Vonósnégyes DECCA albuma vitte el; 15 ponttal előzték meg az utánuk következőt. (Kiválás és haláleset miatt már csak két magyar alapító működik a kvartettben, Schranz Károly II. hegedűs és Fejér András gordonkás.) A szólóhangszerek osztályában Kocsis Zoltán sorozatának IV. kötete egyetlen ponttal, 102-101 arányban szorult a második helyre. Egy angol cég angol előadója a katalán Mompou darabjaival győzött; feltehetően az utóbbi kiadvány ritkaságértéke nyomott egy ponttal többet a latban. Végül ugyancsak egyetlen ponttal (100-99) nyert a zenekari felvételek versenyében a Fesztiválzenekar és Fischer Iván, többek között A csodálatos mandarin, a Magyar képek és a Román népi táncok előadásáért. Mellesleg a még szintén „olimpiai pontszerző” 6. helyet is megszerezték ugyane kategóriában Liszt Faust-szimfóniájával. Ismeretes, hogy Kocsist több mint másfél évtizede, a zenekart és karmesterét két éve kizárólagos szerződés köti a nemzetközi hanglemezkiadás egyik óriásához, a Philips céghez. (Megjegyzendő még, hogy a Fesztiválzenekart és Fischer Ivánt a versenyművek csoportjában is jelölték, Schiff András partnereként a Teldec rögzítette Bartók-zongoraversenyekért.) Az említettek legfrissebb lemezein az átélt válságok csekély jele sem tapasztalható. Kocsis három Mozart-versenyművet bocsátott közre, nem a legnépszerűbbek közül, hanem a K.413, illetve 459 jelzésű F-dúr darabokat és a „rendhagyó” mivoltában is a jelentékenyebb, mélyebbre szántó hangulatában is édes G-dúr versenyt (K.453). Ennyi gyöngéd szenvedélyt, humort, játékosságot korábbi Mozart-lemezein nem fedezett föl az ajánlás írója. (Ami persze nem a művészt, hanem az ajánlót minősíti, aki 50 esztendei gyűjtés után úgy érzi, minél többször hallgat gyönyörűséges zenét, annál kevesebbet tud róla.) A kamaralétszámúra csökkentett Fesztiválzenekar átszellemült derűvel játszik Kocsis kezére és keze alatt, ugyanis ez alkalommal ő tanította be és vezényelte az együttest. A zenekar és Fischer Iván Bartók-sorozatának legújabb, 3. önálló lemeze a szokatlanul szerkesztett műsor és az előadás számos pontján szintén meglepetést és izgalmas fölfedezéseket kínál. A karmester Bartók három arcképét akarta felmutatni a különböző életszakaszokból. A Kossuthszimfónia (1903) annak a Habsburg-ellenes függetlenségi hullámnak a visszaverődése, amely a millenniumi eseményekkel emelkedett meg „...mindenkor és minden módon egy célt fogok szolgálni: a magyar nemzet és a magyar haza javát” - írta az ifjú Bartók. 1918-as önéletrajzában majd rávilágít, hogy ez az elhatározás terelte figyelmét a magyar népzene felé. A szlovák népzenében gyökerező Falunciklus (a háromtételes, női karra és kamarazenekarra készült változat 1926-ból) már azt a géniuszt vetíti előre, aki a népek testvériségét vallotta vezéreszméjének. A Concerto életutat összegező világkép és önportré; a falutól, a kis hazától, Közép-Európától az amerikai metropolisig vetődött világpolgárról. Megtűzdelve szerzői „névjegyekkel”, a közbenső állomások tábláival és átitatva vágyakozással, ha az út még egyszer megnyílna hazafelé. Uhrman György A Budapesti Fesztiválzenekar új CD-i 1. Mozart-versenyművek Zongorázik és vezényel: Kocsis Zoltán 2. Bartók: Concerto, Falun, Kossuth Vezényel: Fischer Iván Philips, 1996-97 Próféták ecsettel A fiatal Rippl, miután kilépett mestere és patrónusa, Munkácsy párizsi műterméből, nem az akkor már delelőjén túljutott impresszionista mozgalomban, hanem a magukat héber szóval prófétának nevező festők - Denis, Bonnard, Naillol, Vuillard, a Nabiskör tagjai - között talált rá önmagára. Arra a világra, amelynek követeként idehaza az újkori magyar művészet egyik legjelentősebb életművét hozta létre. A francia szimbolizmus nem azonos a Nabis-körrel, amely a múlt század utolsó éveiben tevékenykedett. Egy évtizeddel korábban, egy breton faluban - Pont Avenban - Gauguin körül és az ő hatása alatt már hasonló szellemben dolgozott például Emile Bernard, Charles Fitinger, Armand Seguin. S a francia szimbolistákat sem csupán Rippl-Rónai révén illik-jobban mondva illenék ismernünk. (Mivelhogy még ma is gyalázatosan keveset tudunk róluk.) A Szépművészeti Múzeum modern gyűjteménye, az elmúlt időszak látványos gyarapodása ellenére, változatlanul igencsak hézagos, a szimbolistákra azonban nem lehet panaszunk: Gauguin nevezetes képe, a Fekete sertések mellett több, sem a Nabiskörhöz, sem a Pont Aven-i iskolához nem tartozó, az egyetemes művészetben ugyanakkor az élvonalban számon tartott olyan kiválóságtól is őriz műveket, mint Odilon Redon, Eugene Carriére vagy Puvis de Chavannes. Ennyit bevezetőül ahhoz a Franciaországból érkezett kiállításhoz, amely - a történelmi tények ismeretében mi sem természetesebb - Rippl-Rónai életművének cseretárlataként jött Budapestre, és amely - többek között - Redon és Carriére műveivel kezdődik. A szimbolizmus ugyan nem tekinthető olyan egyetemes stílusnak, mint amilyen az impresszionizmus volt (nálunk önálló irányzatként nem is létezett), de Baudelaire, Verlaine, Rimbaud hazájában nem csodálkozhatunk azon, hogy Carriére Verlainről készít portrét (ezt mi is láthatjuk most), s hogy a szimbolisták a múlt nagy teljesítményeit szeretnék folytatni, miközben a lehető legradikálisabb szakítást hirdetik a klasszikus örökséget szerintük üres manírra laposító-torzító akadémizmussal. Ne ítéljünk elhamarkodottan. Az emberiség - benne a kultúra - nem egy nagy tettet köszönhet hasonlóan paradox kísérleteknek. Különben is: a vállalkozás nem egyedülálló. Valamivel korábban, de ugyancsak e korban lázadtak fel az angol preraffaeliták - szintén a szecesszió előfutáraiként - a gép világa ellen, kerestek védelmet és találtak ihletet a középkor művészetében. Mint ahogy a szimbolisták is a még romlatlan - ősi, tiszta - kultúrára vágynak, ezért utaznak a civilizált fővárosból az elmaradott Bretagne-ba. S ugyanennek az ideának az igézetében vezet végül Gauguin útja az általa paradicsominak vélt Tahitiba. De ez már egy másik történet. Mert az a Gauguin, aki Pont Avenban dolgozott, fakó színei ellenére ecsetjárásával még jobban hasonlít Van Goghhoz (nem sokkal korábban Arles-ban együtt dolgoztak), mint majdani önmagához. Kollégája, Emile Bernard már ekkor - a nyolcvanas években született munkáival - többet valósít meg Gauguin programjából, mint maga a mester, aki nézeteivel döntő hatást gyakorolt pályatársaira, de akinek művészete csak ezt követően teljesedett ki. A szimbolisták között a legnagyobb egyéniség kétségtelenül ő volt; már a kortársak is állandóan rá - műveire és kijelentéseire - hivatkoztak. A szimbolizmus reprezentánsa mégis egy nálánál sokkal szerényebb tehetség: Maurice Denis. Denis-vel megint csak szerencséje van a magyar közönségnek. Amikor még volt nálunk művészeti könyvkiadás, legfontosabb írásai kötetbe gyűjtve megjelentek, Szabadi Judit pedig, a korszak szakembereként, kiváló utószót írt a válogatáshoz. Ebben az esszében az olvasható, hogy bár Denis közepes képességű festő volt, a szimbolizmus népszerűsítőjeként annál nagyobb hatású, hiszen ő tudatosította egy egész nemzedékben azt a felfogást, amely a korábbiakhoz képest elképesztő szabadságot adott a festőknek, és amely nélkül aligha sikerült volna véghezvinni a nagy áttörést a modern művészetben. Denis szerint Gauguin volt az, aki feljogosította a festőket arra, hogy akár cinóberpirosra fessék a fát, s a váll ívét is deformálni lehet - ha a szív úgy diktálja. A másolás ellenére a kifejezésre helyezte a hangsúlyt, ahogy írta: „A művészet a természet szentesítése.” A földszagú natura éteri régióba emelése. Mondhatni: mindez mikrofilológia, amely a tudósokra és a tudományra tartozik. Hát nem egészen... Ranson A tavasz című képe láttán azonnal Rippl-Rónainak a Les Vierges című kötethez készült illusztrációi jutnak eszünkbe; Bonnard ebédlőberendezése és bútorterve kapcsán pedig az, hogy ezek szerint az Andrássy-ebédlő enteriőrje is - ahogy mondani szokták - „benne volt a kor levegőjében”. Más szóval, Rippl nem egyszerűen tagja volt a Nabis-körnek, hanem eszményeket hozott onnan éppen egy olyan országba, ahol a másoló esztétika, az aprólékos akadémizmus erős pozíciókkal rendelkezett. Másrészt a fentiekből az is következik, hogy négy korai festménye ellenére ennek a kiállításnak nem Gauguin a főszereplője, hanem Marke Denis, akitől kétteremnyi anyagot látunk. Érdekes, mégis középszerű műveket. Akik tehát a századvég dekadens misztikájára fogékonyak, azoknak csemege lesz itt minden darab. Remekművekre csak kivételesen számítsanak. Vadas József Francia szimbolisták Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában január 24-éig Az Ahogy tetszik magazin kizárólagos támogatója a Pannon GSM 1998. november 21., szombat