Magyar Hírlap, 1998. november (31. évfolyam, 256-280. szám)
1998-11-21 / 273. szám
Az osztrák televízió vasárnap esti vitaműsorának kerekasztalát csupa profi ülte körül. A hat vendég közül négy gyakorlott újságíró, a másik kettő pedig a téma minden hájjal megkent szakértője - egy volt osztrák belügyminiszter meg a rettegett keletnémet titkosszolgálat, a Stasi egykori főnöke. Ám a néző az adás után sem tudta eldönteni, vajon Helmut Zilk, Bécs volt polgármestere a hatvanas években valóban a csehszlovák titkosszolgálat ügynöke volt-e. Persze kitől is várt felvilágosítást: csak egyetlen olyan személy szólalt meg, aki biztosan tudhatja, mi történt akkortájt - ő pedig maga a gyanúsított, aki határozottan cáfol. Hiányzott viszont a vádló, az a kommunizmus bűneit fáradhatatlanul kutató prágai férfiú, aki állítólagos dokumentumokra hivatkozva így próbálta megkímélni Havel elnököt az - úgymond - blamázstól, nevezetesen Zilk kitüntetésétől. Őt, Václav Bandát jól célzott kérdésekkel talán sarokba lehetett volna szorítani - különösen, mert sokan amúgy is notórius hazudozónak tartják, akinek fő célja Havel elnök lejáratása. Nem volt a meghívottak között az egyetlen igazi tanú sem, a prágai tavasz előtt bécsi követségi sajtóattaséként ügynökök beszervezésével foglalkozó Ladislav Bittmann. Az ő szavahihetőségét persze rontja, hogy ’68-as disszidálása óta amerikai egyetemeken éppen a dezinformáció művészetét oktatja. A News magazin mindenre elszánt riportere később mégis kisajtolt belőle egy nyilatkozatot, amelyben igazolta is Zilket, meg nem is. Nem - mondta -, Zilk, az egykori ORF-munkatárs nem volt fizetett ügynök, csak afféle beszédes újságíró. Beszélgetéseik felületesen érintették a politikát, amolyan újság-információ szinten, de hogy ne rabolja Zilk idejét, később ezeket a csekély értékű információkat is kazettán kérte Zilktől. Szerinte ezek a hangszalagok, az ausztriai viszonyokról szóló beszámo- Bécsi levél Kém vagy nem kém? Szászi Júlia nak bizonyára ma is megvannak. Ha így is van - noha Zilk mit sem tud ilyesmiről -, ez mégsem ugyanaz, mint a súlyos vád, vagyis, hogy Zilk cseh ellenzékiekről szállított adatokat, s azok akkoriban letartóztatásokhoz is vezettek. A tévéműsorra visszatérve, csak a naivak várhattak szenzációt Markus Wolftól, a Stasi egykor rettegett főnökétől. A csehszlovákiai ügyekről nem az NDK, inkább a mindenható Moszkva tudott. Wolf a legszívesebben rezzenéstelen arckifejezéssel ülte volna végig az adást. Rendíthetetlen nyugalmából Lendvai Pál sem zökkentette ki, amikor megunva a keletnémet kémszolgálatról előadott tündérmesét, felháborodottan rátámadt: az a Stasi tán mégse szamaritánus intézmény volt, a játék életre-halálra ment. Na igen, voltak áldozatok - felelte Wolf könnyedén, és rögtön immár zsebváltozatban is megjelent könyvét reklámozta. A botrányt kirobbantó Süddeutsche Zeitung bécsi tudósítója viszont azzal lepte meg a nézőket, hogy beismerte: a szerkesztőség soha nem látta a dokumentumot Zilk állítólagos ügynöki megbízatásáról és a 66 ezer schillinges honorárium felvételéről. A szenzációs hír közléséhez beérte annyival, hogy „jó forrásra” hivatkozva bizonygatta a dokumentum létezését. Arra a kérdésre sincs válasz, vajon kinek az érdeke bemocskolni a nyugdíjasként is tevékeny Zilket. Ellenségei persze vannak, ezt bizonyítja szétroncsolódott bal keze 1993-ban a rasszizmus elleni kérlelhetetlen fellépése váltotta ki a levélbombagyártó dühét. Szókimondása, nyughatatlan természete elégszer sodorta más konfliktusokba is. Tisztességéhez eddig soha nem fért kétség, s érhetően váltott ki belőle a vád először bénult keserűséget. A hatvanas években, a pedagógusi kezdet és a ’74-ben beindult politikusi pálya között ORF-moderátorként éppen az osztrák-csehszlovák kapcsolatok javításán, a prágai rendszer liberalizálásán munkálkodott, s párbeszédműsora az enyhülés igazi szenzációja volt. Igaz, akkortájt Bécsben hemzsegtek a kémek, s a legaktívabbak éppen a csehek voltak. Ők itt igazán otthonosak, a bécsi telefonkönyvben sorjázó cseh nevek bizonyítják, mennyi családnak van itt cseh őse Vranitzkytól Klimáig. A titkosszolgálat könnyedén talált ügynököket. Az első lépcsőfok a „bizalmi” kapcsolat volt, innen indult a besúgói karrier. Hogy aztán a fizetett kém valóban megkapta-e jussát, vagy azt az összekötő tette zsebre, az soha nem derülhet ki. Mint ahogy a listára se lehetett nehéz felkerülni, elég volt néhány barátságos szó - hiszen a titkosszolgálati megbízottnak minél szélesebb hálózatot kellett felmutatnia. Az állítólagos dossziéban található állítólagos nyugta a volt polgármester aláírásával 66 ezer schillingről, külön is felháborítja Zilket. Soha nem voltam rászorulva ilyen „mellékesre” - mondja -, de ilyen olcsón nem is adtam volna magam. Az üggyel eleinte a támadásra mindig kész osztrák ellenzék se tudott mit kezdeni, hiába igyekezett belekeverni a Városháza aktuális botrányait, például a keleteurópai fővárosokban működő képviseleti irodák költségvetése körüli vitákat, mondván, hogy a hálózat, mint annyi keleteurópai kapcsolat, Zilk szívügye volt. Az összefüggés sántított - mígnem aztán a ’68 és ’70 között hivatalban lévő belügyminiszter, a ma nyugdíjas Franz Soronics önkéntelenül a segítségükre sietett. Ő Zilk védelmére fiókjából előhúzott egy, a hatvanas évek végéről keltezett titkos aktát, amelyben az osztrák titkosszolgálat tanúsítja, hogy Zilk nem volt a csehek ügynöke, s hazája ellen soha semmit nem tett. Az irat egy, a cseh kapcsolatokkal rendelkező osztrákokat átvilágító titkos akció később megsemmisített jelentéséből származik. Az ellenzék rögtön ráharapott: hogyan került a dokumentum a volt miniszter éjjeliszekrény-fiókjába? A titkos dossziékat csak úgy haza lehet vinni? Ez az ügy is elhalt - mint ahogy az egész kémhistória lángja is éppen készül kihunyni. Bizonyosság ugyanis ebben az ügyben soha nem lesz. A prágai belügyminisztérium mai ura már közölte: a dossziékba államfők és külföldiek soha nem pillanthatnak bele. A kitüntetési ceremóniát oly hirtelen lemondó Václav Havel ne is álmodjon arról, hogy Prágába meghívott bécsi barátjával együtt átnézik majd azt a kereken 6 milliméter vastagságú dossziét. Marad a ködösítés, a vádaskodás. Zilk soha nem moshatja le magáról, hogy kémügybe keveredett - s a kívülálló csak ámul, mi minden történhet a politikában. Lehet vádaskodni, képtelenségnek tűnő dolgokat állítani, aztán vállvonogatva odébb somfordálni, amikor az érintettek a bizonyítékot követelik? A dosszié jó helyen van, ki-ki gondoljon amit akar. Végtére demokráciában élünk. 12 ifof.vzt/e Kutyavilág Magyarországon Beszélgetés Csányi Vilmossal V. Bálint Éva - A TV2 legnézettebb műsora a Rex felügyelő. Közepesen érdekes krimisorozat, amelynek főszereplője Rex, egy fantasztikus németjuhász kutya. Mit eszik rajta a közönség? Sajátos antropomorfizáció-e, amikor a kutyákat emberi tulajdonságokkal ruházzuk föl? - Ez bonyolult, ám sok szempontból mégis egyszerű kérdés. A legújabb DNS-vizsgálatok szerint a kutya domesztikációja 130 ezer évvel ezelőtt kezdődött. Azaz a házikutya egyidős a modern homo sapiensszel. Ez a hosszú együttlét elegendő idő arra, hogy a kutya viselkedése sok szempontból illeszkedjen az őt befogadó emberi közösségek adaptációs feltételeihez. A kutya szimulál bizonyos emberi tulajdonságokat. Azt is kell mondanom - bár tudományosan elég nehéz bizonyítani -, hogy az ember is megváltozott e hosszú együttélés alatt. Hajlamos lett a kutyát bizonyos szempontból csoporttagnak tekinteni, és így maga is felruházta olyan tulajdonságokkal, amelyek egyébként csak az emberre jellemzőek. Az a folyamat, amelyben a kutya fölszedett bizonyos emberre jellemző tulajdonságokat, másfelől az ember szinte gyereknek vagy valami primitívebb embernek tekinti, nos, ez tartja ébren állandó érdeklődésünket a kutyák iránt. Ez a Rex felügyelő, a Beethoven, a Rin-Tin- Tin, a Lassie és egyéb kutyás filmek, könyvek titka. Az ember hajlandó elhinni azt, hogy a kutyák hozzá hasonló módon gondolkodnak, viselkednek, terveznek. E hiedelmek nagy része persze alaptalan. Másfelől csakugyan a kutya az egyetlen olyan állat, amelyiket valóban állandóan érdekli az, hogy mi történik a környezetében, és megállás nélkül figyeli az embert, a gazdáját. - Visszatérve Rex felügyelőhöz, amikor a gazdi főhős meghal, azt látjuk, hogy a kutya igazi gyászmunkát végez. Mennyire hiteles ez? - Nézzünk egy szélesebb értelmezési keretet. A modern homo sapienst a kutya domesztikációjának feltételezett kezdetén bizonyos viselkedési összetevők jellemezték, ide tartozott többek közt az empátia, szoros érzelmi szinkronizáció a csoporttársakkal, a rítuskövetés, a különleges kooperációs képesség. Vizsgálataink során abból a hipotézisből indultunk ki, hogy ezeknek a különleges tulajdonságoknak az egyszerűbb formái a kutyáknál is kialakultak, mert enélkül a kutya képtelen lett volna sokáig az emberi közösségben megmaradni. Ebből következik az, hogy a kutya genetikai változások segítségével kialakította az érzelmi viselkedés elemeit, ki tudja fejezni kíváncsiságát, büszkeségét, együttérzését, sértődését vagy éppenséggel a gyászát. A kutya a gazda betegsége esetén többnyire együtt szomorkodik vele. Amikor családom egyik tagja rosszul lett - az orvos legnagyobb megdöbbenésére - a kutya ugyanazokat a tüneteket produkálta, öklendezett, és bágyadt volt. Majd amikor a családtag meggyógyult, az eb is varázsütésre rendbejött. Ez a fajta empátiás készség állatoknál általában hiányzik, még az emberszabású majmoknál is csak minimálisan van meg. Igaz, számukra komoly hátránya is lenne a túlélésért vívott harcban. A kérdésre válaszolva: igen, a kutyák tudnak gyászolni, és a gyászmunka időtartama a kötődéstől függ. Ismerünk igen jól dokumentált eseteket, amikor ez a gyász hónapokig is eltarthat, de még átlagos kötődés esetén is jó néhány napig gyászol a kutya. Erre az emóciós képességre a kutya genetikailag képes, vagy minden gazda-kutya kapcsolatban újra meg újra meg kell tanulnia? - A kutya a törzsfejlődés során bekövetkezett genetikai változása révén képes az empátiára. Ez a képesség attól kezd el aktivizálódni, ha megfelelő kötődési viszony alakul ki gazdi és a kutya között. A kutya olyan, mint egy tükör, pontos mása a gazda érzelmeinek. - Ezek szerint a szociálpszichológiából ismert csereelmélet a kutya és ember vonatkozásában is alkalmazható? - Egészen biztos vagyok abban, hogy minden korlátozás nélkül érvényes. Hogy éppen az emberek között feltétlenül érvényes volna, abban már nem vagyok bizonyos. - Tudvalevő, hogy a rendszerváltás után nálunk ugrásszerűen megnőtt a kutyák száma. Ez a társadalom orientációs zavarait, az emberek kapcsolatképtelenségét jelzi? - Igen, a növekedés egyértelműen a rendszerváltással függ össze, s ez a folyamat még nem zárult le. Amikor a családi, baráti, munkahelyi kapcsolatok felborulnak, a rosszul megszőtt szociális háló felbomlik, az emberek ott állnak egyedül. És szeretnének valakit, akinek nem kell magyarázkodni, aki előtt nem kell restelkedni, valakit, aki minden cécó nélkül hajlandó szeretni őket. S erre a kutya a legalkalmasabb partner. Tudjuk, az érzelmi kapcsolatnak sajátos kémiája is van. A kutya ölelgetése, simogatása olyan agyi, endofin rendszereket mozgósít, amelyek nagyon fontosak a jó emberi közérzet számára. Vizsgálatok bizonyítják, hogy az idős emberek, akiknek nincs családjuk, mennyire hiányolják a napi ölelgetést. Az emberi faj egyedeinek a mindennapos jó érzéséhez gyerekkortól a sírig szükségük van arra, hogy megöleljék őket, hogy tapintási ingereket érzékeljenek. De a legjobb idősek otthonában sem ölelgetik az öregeket, mert a mi kultúránk ezt nem engedi meg. A kutyát viszont minden további nélkül lehet ölelgetni, és ez nagyon természetes érzelempótlék. Az egy főre eső kutyák számát tekintve európai listavezetők vagyunk. Másfél millió nyilvántartott kutya van Magyarországon. Sokan keseregnek azon, hogy mi lesz a járdával meg egyebekkel, holott fontosabb szempont, hogy a kutyák rendkívül fontos szerepet töltenek be az emberek érzelmi problémáinak orvoslásában. Az etológus Csányi Vilmos évtizedek óta foglalkozik az állatok viselkedésével. A vele való beszélgetésből megtudjuk, mennyire képezhető le a kutyák alapján a társadalom. Rex képes-e valóban gyászolni partnerét, a felügyelőt, továbbá azt, hogy miből adódik a kutyák speciális kommunikatív és empátiás képessége. Ha az ember járkál az utcán, azt tapasztalja: a kutyák leképezik a társadalmat. Látunk kolduló kutyákat, hajléktalanok társkutyáit, őrző-védő ebeket és fényképes rádiós belépővel rendelkező kutyacsodákat. Gombamódra szaporodtak el a kutyakozmetikák, miközben egyre több a kutyamenhely. Vannak csizmás kutyák és gyilkos kutyák. Angliában külön intézmény foglalkozik azzal, hogy átmenetileg megoldja a hajléktalanok kutyáinak problémáit. Ha a hajléktalan kórházba kerül, legnagyobb gondja az, mi legyen az állattal, s ekkor jelentkezhet egy egyesületnél, hogy ideiglenes gondozásba adja. A gazdag Anglia nem tudta megszüntetni a hajléktalanságot, de legalább a hajléktalan kutyákkal foglalkozik. Nyilvánvaló egyébként, hogy miután az ember teljesen elfogadja a kutyát mint szociális partnerét, annak sorsából, státusából leképezhető a társadalom is. - Több évtizedes etológiai munkássága során ön sokat foglalkozott kutyákkal. Most hol tart a vizsgálataiban? - Én már lefelé megyek ezen a pályán. S hogy utolsó nagy témául éppen a kutyát választottam, annak több oka van. Pályám elején már foglalkoztam a kutyákkal, és kiderült, hogy rendkívül bonyolult lelki életű állatokról van szó, akik a tanszéken mindenkivel valamiféle viszonyt alakítottak ki. Ezek a viszonyok ellenőrizhetetlen módon és olyannyira befolyásolták megfigyeléseinket, hogy a vizsgálatba sokáig nem is mertünk belevágni. A kutató számára ugyanis az etológia hagyományosan két fő vizsgálati lehetőséget kínál. Az első az állat viselkedésének természetes környezetben történő alapos megfigyelése. A kutya az emberi környezetben él, különleges terepen mozog, különleges módszerekre van szükség a megfigyeléséhez. Ha egy családban megjelenik a megfigyelő, munkáját nem tudja anélkül végezni, hogy ne zavarná a család életét. Ezt a problémát úgy próbáljuk orvosolni, hogy a gazdákat is bevonjuk a megfigyelő programba, és videofelvételek segítségével dolgozunk. Másik lehetőség az etológus számára a félig vagy teljesen mesterséges laboratóriumi környezetben történő vizsgálat. Ám az izolált kutya rövid idő alatt lelkibeteg lesz, és teljesen alkalmatlanná válik bármifajta vizsgálatra. Az egyik állatvédő szervezet közösen tartott kutyáival végeztünk bizonyos vizsgálatokat, amelyek során ugyanazt a kutyát többször egymás után kellett megfigyelésre a többiek közül kiemelni. Nagyon gyorsan kiderült, hogy a kutyák versengeni kezdtek a kiemelésért, és ha többször vezettünk el egy-egy ebet, akkor azokat visszatéréskor kemény agresszióval büntették társaik. Ami most a kutatásainkat illeti - hiszen az előbb csak módszertani problémákat jeleztem -, hosszú távú vizsgálataink vannak a kutyák kommunikációs képességeiről. Az már bizonyos, hogy a családi kutyák, ha megszokják, hogy figyelnek rájuk, akkor az átlagos állati kommunikációs rendszereknél jóval magasabb rendű képességeket mutatnak. Mint ismeretes, már nagyon részletesen vizsgálták a főemlősök kommunikációs képességeit, s ezek a vizsgálatok legfőképpen azt célozták, hogy képes-e a csimpánz vagy a gorilla az emberi nyelvet használni. A majdnem végleges válasz az, hogy nem. Mi viszont arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyen típusú megértés jöhet létre ember és kutya között, és milyen eszközöket használ fel a kutya kommunikációja során, miből érti meg azt, amit megért. Nem gondoljuk, hogy a kutyák értik az emberi nyelvet, még a legegyszerűbb szinten sem, de arra képesek, hogy nemcsak a mozdulatokat, a gesztusokat, a tekintetet, hanem a szavakat is jelzésnek tekintsék, és segítségükkel egészen bonyolult közléseket értsenek meg. Feladatunk ennek a mechanizmusnak a tisztázása, mert igen-igen valószínű, hogy a nyelv evolúciós megjelenése előtt, elődjeink ugyanilyen problémákkal küszködtek. Amikor tehát a kutyáinkat figyeljük, valójában az emberre vagyunk kíváncsiak. Az Ahogy tetszik magazin kizárólagos támogatója a Pannon GSM Szőts István A kozmikus lehetőség A múlt héten Ausztriában elhunyt Szőts Istvánnal, a magyar és az egyetemes filmművészet kiemelkedő személyiségével még 1970-ben, egyik budapesti látogatása alkalmával beszélgetett életéről és pályájáról Szekfű András. A terjedelmes interjúvallomás a mai napig nem került publikálásra - egy részletét adjuk most közre. Dél-erdélyi, Hunyad megyei családból származom. A család állítólag még az Árpádok idején került arra a vidékre, gyarapodtak, ott éltek. Gyermekkorom első éveit egy kicsiny faluban, Szentgyörgyvályán töltöttem - még a térképen sincs rajta, csak az egészen nagy katonáin. Az az érzésem, hogy amit az ember mint egy szivacs felszív magába az első nyolc-tíz évben, és még olvasmányaival a következő néhány év alatt, húsz-huszonöt éves koráig - ebből élősködik azután élete végéig. Eleven hagyományú, babonás vidék volt ez, az emberfarkas, a Prikulics története szájról szájra járt. Előfordult, hogy egy öregasszony, Mariska Mohor, aki nekünk is kedvenc öreg mesélőasszonyunk volt, halálakor nagy dögvész ütött ki a faluban. Addig tanakodtak a derék emberek, amíg kiderítették, hogy valaki álmában meglátta az öregasszonyt, hogy az okozza a vészt. Erre mi volt a teendő? Másnap vagy harmadnap hallottuk, rettentő megbotránkozva, hogy felásták a sírt, és persze el volt mozdulva a sírban a test, akkor beütöttek egy szeget a szívébe, tüskebokorral lefedték, azt petróleummal leöntötték és felgyújtották, és csodálatos módon megszűnt a marhavész... A hiedelmek, a babonák, a természet és a föld mélyében lévő titkok természetes módon vettek körül. A sors ajándékaként egy ilyen, szinte érintetlen világba pottyantam bele, és a múlttal, a természettel olyan közeli kapcsolatba kerültem, hogy valóban ebből alakult ki bennem egy - ha szabad így mondanom - kozmikus életérzés. Ami a filmnél izgatott, és ha néha-néha moziba járok, és egy ilyen impulzust kapok, most is felborzol: éreztem, hogy a film az a világszínpad, ahol az ember hirtelen hatalmas monstrum, óriás lesz, csak a kinyíló szemének a döbbenetes, szélesvászon-méretű felnagyítása révén, majd pedig kicsike hangya lesz, ha repülőfelvételről mutatják, és ugyanúgy vele játszik a pók vagy a bolha, a mélytengeri hal, vagy a csillag, a felhő, a tenger csapódó hulláma... Az a világszínpad, ahol a művészet, az akarat, a fantázia elképzelése szerint egészen megváltoztatott és eltorzult arányokban lehet bemutatni nemcsak az embert, az egész környezetét, ahol ő egyenrangú vagy éppen alárendelt... Próbálom a helyére rakni önmagamat, mint ahogy bár betonban élek, kétségbeesetten próbálom meg a kontaktust tartani a négy évszak természetes ritmusával, a nappal, a fénnyel, a hideggel, az állatokkal... Ami a férfi és a nő között van, ami az élet és a halál közt van - ezek olyan „kellemetlen” dolgok, ezeket úgy sterilizáljuk, divatossá tesszük, lezárt, szűk szektorként gondolkodunk róluk. Ezt a különös, furcsa lényt, aki a múltba lát és a jövőt kémleli, akinek a fantáziája már régen átrepült napokat és életet és halált - a kozmikus embert, ezt a furcsa, furcsa állatfajtát valahogy elsekélyesítették - itt látok valamit, ahol a film esetleg még tehet, sokat. Valahogy így függhet össze az a kozmikus életérzés, melyet megkaptam közvetlenül, és a kozmikus lehetőség, melyet a filmben érzek - és ebben reménykedek, hogy a film ezt még ki fogja ásni az emberekből. A másik döntő élmény az erdélyi és a magyarságélmény. Ez megint közvetlenül jelentkezett, családi mendemondákból. 1848 például... Apámék családjánál, Alvincen, az ebédlőben volt egy nagy családi kép. Erdélyi gubernátor volt valamelyik ős, és egy divatos bécsi piktorral megfestete magát szép tájban, nagy fák alatt, előkelő fehér parókával, könyvvel a kezében, mögötte selyem krinolinban a feleség, a kisebb gyermek az ölében, a többiek hosszú bugyogókban, virágokat szedve - ilyen jozefinista, empire kép volt. De nem ez a fontos. A kicsi gyermek, az ölben ülő, aki talán a dédanyám lehetett - annak ki volt lyukasztva a szeme. Mindig mesélték, hogy amikor 1849- ben a kozákok bejöttek, akkor bedöfték a lándzsát a kicsi gyermeknek a szemébe. Dédapám, Buda Miklós pedig még emlékezett Bem apóra, a piski ütközetre. Piski tőlünk tízegynéhány kilométerre volt, és amikor Szászvárosba mentünk - kocsin jártunk legtöbbször - átmentünk a piski hídon, még ott volt az a csárda is, és vagy a nagynéném, vagy a nagyanyám elbeszélték, hogy Bem akkor lehúzta a sapkáját, hogy ha a híd elveszett... Akkor a dédapám még ott volt. Aztán, ha messzibb ment a hadjárat, akkor hazamentek. Abbahagyták a dolgot. Amikor aztán jöttek a kozákok, mesélték, hogy nagyon féltek - ez a dédapám bebújt az ágyába, és betegnek tettette magát, de viszont a kardot bedugta a paplan alá, hogy ha mégis baj lesz, ott a kard, nem hagyja magát... Alvincen például nagyanyám mesélt az Avram Iancu-féle lázadások idejéről, amikor Zalatnánál nagy vérfürdő volt. Őket az alvinci román pap menekítette meg, parasztruhákat adott rájuk... Vagy még korábban, a Heriaidőkben volt egy román közmondás, ami a faluban körbejárt: „Cine a mai vazut val verde si Buda cu minte?...” „Ki a fene látott még zöld lovat és eszes Budát?” Mert állítólag az egyik Buda zöldre festette a lovait. Azután kiderült, hogy nem is volt olyan bolond, mert annak idején, amikor ezt csinálta, menekülni kellett megint valami elől, és erdős vidéken a zöld lovat kevésbé vették észre, mint a fehéret... Apai részről egyik dédanyám Zeyk-lány volt. Azok meg beszéltek a Zeykekről. Zeyk Dani, aki Bemnek fedezte az útját a fehéregyházi síkon és menekvéskor nem adta meg magát, legendás ember... A magyarság és az állandó életveszedelem 1848. Horia, török, a büszkeség, hogy személyes élmények csatolnak ahhoz, ami másnak csak papír és történelmi adat. Különös, zárt kis világ volt ez a Hunyad megye. Ez az osztály nagyon büszke, mondjuk korlátolt, de erényeiben is nagyon eredeti, krúdys, mikszáthos társaság volt. Kis- vagy középbirtokos famíliák, származásukra büszkék, csak egymás között házasodtak. Apám, aki a szomszéd megyéből jött, már kicsit jövevénynek számított. Aki a Maroson túlra házasodott, arra azt mondták, törjön ki a lába szára, mert az a rész eredetileg Zaránd megye volt. De ezekből a leszűkített kis gőgökből és hagyományokból eredt rengeteg szép erény és kedves dolog - és ez az embert bizonyos feszültséggel, de bizonyos büszkeséggel és öntudattal is eltöltötte. Lehet, hogy sok mindent rosszul csináltak, és nem egészen eszesen, de valahogyan a tartásban és a formában és a gesztusban volt mindig valamilyen szép és meglepő és kicsiszolt. Generációk lecsiszolt eredménye. Budapestre tizenegy éves koromban kerültem. Apám, aki hivatásos katonatiszt volt az első világháború végéig, mindenáron katonát akart nevelni belőlem. Beadott kadettiskolába. Sopronban és Kőszegen voltam, de már a Ludovikát nem bírtam, az sok volt nekem fegyelemből, fantáziátlannak tartottam. Romantikus voltam, anyám egyedül élt otthon - szüleim elváltak - és én haza akartam menni a földre gazdálkodni. A földet nem tekintettük csak vagyontárgynak - arra gondoltam, hány és hány generáció művelte - szégyelltem volna, hogy eladjuk, pedig lett volna rá alkalom. Egy-két évig csináltam is, nagy nehézségekkel. Modern elvek, nemesített vetőmagok, gyümölcsöskert, kiásni a római köveket - nem boldogultam. Apám, akinek fájt, hogy nem vagyok katona, mindenáron azon volt, hogy valami állami helyre beprotezsáljon - postára vagy bárhová. Semmi kedvem nem volt. Művészkedő elképzeléseim, naiv ténykedéseim korábban is voltak, írogattam - ki nem írt verset? -, festettem, jártam egy ideig Pesten Aba-Novák és Iványi Grünwald esti iskolábra, az iskolai önképzőkörben színházat rendeztem, játszottam, szavaltam, azután kicsit tárgyilagosan elgondolkoztam. Ha írok - előttem volt már Dante, Goethe is volt, Tolsztoj is volt. Petőfi is, Arany is. Festőből is ezer nagy név... És észrevettem egy fehér foltot a művészetek földjén, amit filmnek hívnak. Itt mindenki, aki két centit lép előre, már csinált valamit. Úttörő és ős, ahelyett, hogy utód vagy epigon lenne. Úgy éreztem, hogy a filmnél jó, ha az ember ért egy kicsit az irodalomhoz, a színészkedéshez, jó, ha tud rajzolni, ha van kompozíciós érzéke. És ami elsősorban izgatott a filmnél, az a bizonyos kozmikus, kozmikus, kozmikus távlat. Elhatároztam, hogy filmes leszek. Szőts István 1970-ben, Budapesten, az interjú közben Fotó: Kardos Sándor 1998. november 21., szombat