Magyar Hírlap, 1998. december (31. évfolyam, 281-305. szám)
1998-12-28 / 302. szám
1998. DECEMBER 28., HÉTFŐ „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Régi-új harcosok Kompromisszum nélkül zárják le a kormánypártok a médiakuratóriumok kibővítésének vitáját, ez pedig az ellenzék szerint hadüzenettel ér fel. A médiatörvény szerint az Országgyűlés a közszolgálati műsorszolgáltatás biztosítására, függetlenségének védelmére hozta létre a kuratóriumokat. A jogszabály megalkotói ugyanakkor nem hagyták a politika ellenőrzése alól kicsúszni a tömegtájékoztatást, hiszen a testületek elnökségeiben kizárólag pártdelegáltak ülnek. Ennek és a törvényszöveg rossz megfogalmazásainak köszönhetően - ami legfőképpen a korábbi kormánypártok, vagyis a jelenlegi ellenzék hibája - most ismét háborúskodásra készülnek a felek a médiában. Korábban ugyan előfordult, hogy a delegáltak néhány hónappal kinevezésük után nem tartották be pártközpontjuk utasításait, és némiképpen önállósították magukat. A jelenlegi helyzetben azonban ez szinte elképzelhetetlennek látszik. Várhatóan miniparlamentek alakulnak, amelyben fontos szerep juthat a MIÉP- nek, valamint a parlamenten kívül rekedt MDNP-nek és a KDNP-nek. A MIÉP több médiaháborús veteránnak is lehetőséget kíván adni a testületekben. Csurkáék ezzel nem hagynak kétséget afelől, hogy nagy jelentőséget tulajdonítanak a kuratóriumoknak. Amennyiben pedig a szocialisták és a szabad demokraták beváltják azt a korábban kilátásba helyezett ígéretüket, hogy az általuk demokráciaellenesnek tartott kormányzati lépésre válaszul visszahívják tagjaikat, a MIÉP újra körülnézhet a médiaharcosok között. Az így megüresedő helyekre ugyanis a törvény szerint egyetlennek megmaradt ellenzéki pártként, a kormányzat ellensúlyaként, Csurkáék tarthatnának igényt. A kuratórium elnökségi helyeiért vívott heves csatát figyelve pedig némi kétkedéssel olvashatjuk a médiatörvény azon passzusát, miszerint a testületeknek nincs joguk beleszólni a műsorok tartalmába. Mindenesetre az elnökök visszahívását a kuratóriumok elnöksége kezdeményezheti és javaslatot is tehet az új vezetők személyére. HASZÁN ZOLTÁN Unió Moszkvával Amíg a Kreml újabban Ázsia felé kacsingat, orosz-kínai-indiai stratégiai együttműködésről ábrándozva, a szláv unió megteremtésével szisztematikusan igyekszik pozícióit erősíteni. Borisz Jelcin nem elégszik meg azzal, hogy egy vasat tartson a tűzben. Ezért ismét előbányászta 1996 óta jegelt tervét, hogy az első körben Minszkkel lép szoros államszövetségre, majd Kijevet kell megnyerni. Amikor a Nyugaton szalonképtelennek minősített fehérorosz első emberrel, Alekszandr Lukasenkóval 1996-ban aláírta az első szerződést, Jelcin nem volt könnyű helyzetben. Azóta Minszkben - a demokratikus ügyeket tekintve - cseppet sem változott a helyzet, csupán Oroszország világpolitikai megítélése romlott és gyengült annyit, hogy Jelcinnek tovább kellett lépnie a szláv úton. Az orosz és fehérorosz kommunisták által hangosan ünnepelt közös nyilatkozat aláírása elsősorban a külföldnek szól. „Ha ti semmibe veszitek Moszkvát - így Jelcin akkor mi majd megmutatjuk, hogy számolni kell velünk.” A partnerválasztás tökéletes. Minszk felkarolásával Moszkva ott lehet a NATO-újonc, EU-tárgyaló Lengyelország határán, s ha Ukrajnát szintén megnyeri a tervnek, máris áll a kőkemény keleti blokk a „terjeszkedő” észak-atlanti szervezet ellensúlyozására. Nem véletlen, hogy éppen ebben a pillanatban ratifikálta a minden értelmes gondolatot elvető kommunista többségű duma az orosz-ukrán barátsági és együttműködési szerződést. Moszkvában sokan azt gondolják, hogy ismét történelmet irák. Jelcin megadta az alaphangot a parlamenti- és elnökválasztásokhoz. De a hadjáratban nem fogja bírni az iramot. SZERDAHELYI CSABA Szerbhorváth György Túszok legyünk vagy szabadok Amikor 1991 elején kitört a Kalasnyikov-botrány, amely amolyan casus belliként is szolgált a jugoszláv haderőnek, a magyar külpolitika behúzta fülét-farkát, és azóta is e struccpolitikát folytatja a délszláv térség, de különösen Szerbia irányában. A magyar külpolitikusok azóta vigyázó szemüket Brüsszel felé vetik, és ahogyan ott bólintanak, pontosan úgy tesznek ők is. Így volt ez az Antall-kormány idején, amely alighanem éppen a Kalasnyikov-ügy miatt mondott le a nemzeti retorikáról, már ami a vajdasági magyarokat illeti, és így volt ez Kovács László idejében is. Nem azt mondom, hogy Magyarország ne szólalt volna fel a vajdasági magyarokért, de az, amit és ahogyan tett, több, mint nevetséges. A kérdés az volt 1998 májusában, hogy az új kormányzat változtat-e az eddigi külpolitikán Szerbia irányában. A kormányprogram explicite ezt nem ígérte ugyan, implicite viszont annál inkább a magyar kisebbségekkel való törődést tűzte zászlajára. Románia és Szlovákia viszonylatában ez részben meg is valósulhat(ott) az ottani politikai klíma megváltozásával, a harmadik legnagyobb számú magyar kisebbség azonban maradt ott, ahol volt. Az 1998-as esztendő nem hozott olyan túrázást, mint amilyent mondjuk Romániában tett Orbán Viktor. Még a jobboldali radikálisok, a nagy nemzetféltők is csöndben maradtak - „ha már tenni nem tudunk semmit, legalább ne ártsunk” jeligét szajkózva. A Kalasnyikov-ügy után Szerbiával kapcsolatosan egyértelműen az a hang uralkodott el, miszerint is „csináljanak ők amit akarnak, csak minket hagyjanak ki mindenből”. Eközben egyik legfőbb érvük az volt, hogy „a vajdasági magyarok túszok, ha szólunk, ők bánják meg, és mi ezt nem engedhetjük meg magunknak”. Ez azonban elhibázott érvelés. S habár napnál is világosabb, ki számíthat túsznak - akit fogva tartanak, hogy zsarolhassanak vele valakit -, mégis ez vált a centrális retorikai elemmé. Egy túsznak le lehet vágni a fejét vagy az ujját, az azonban sohasem lehetséges, hogy ő maga alkudozzék fogvatartóival. A történet éppen itt kezdődik, és amiért e képet szét kell törni, az a magyar külpolitizálás e szégyenfoltja miatt feladat. Amikor Kis-Jugoszlávia ellen bevezették a nemzetközi zárlatot, és ahogyan mind katasztrofálisabbá vált a gazdasági helyzet, annak érdekében, hogy a Magyar Köztársaság által a vajdasági magyaroknak szánt segélyek zavartalanul eljuthassanak az érintettekhez, alku köttetett a két állam között. Ti szemet hunytak afölött, hogy (pénzügyileg) is támogatjuk a magyar politikai elitet, és általa a magyarságot, ezért mi meg az embargó megsértését nézzük el, és A szerző vajdasági magyar író nem tesszük szóvá a kisebbségi és emberjogi állapotokat. A humanitárius szándék kétségtelenül megvolt, ám azt is tudni kell, hogy az új vajdasági magyar politikai elit is hízni kezdett. És azóta is hízik, miközben az egyszerű polgár meg „túsz”, túsz, mert anno Ágoston András, ma meg Kasza József mondja ezt. A paradoxon persze az, hogy úgy egykor Ágoston, mint ma Kasza viszonylag gyakran tárgyal Milosevics elnökkel különböző engedményekért; ígéret mindig van, más sosem, Milosevics persze nagyon jól tudja, hogy az új elit, a Vajdasági Magyar Szövetség emberei nem tudnának ellenni a magyarországi pénzsegélyek nélkül (magyarul, az ottani adófizetők pénze nélkül), igen ám,, csakhogy párt külföldről nem kaphat ilyen segítséget. Az akció tehát törvénytelen, ám valamit valamiért alapon mindent meg lehet oldani. Az ár kétségbeejtőn nagy: Magyarország hallgat a szerbiai, egyszersmind a magyarok kérdéséről, ugyanakkor a vajdasági magyar elit is gyakran megengedi, hogy a szerbiai hatalom saját politikai céljaira, legitimációjára használja fel. Tudniillik a nemzetközi közösség politikai csúcsszerveiben (EU-szinten is) igen elterjedt vélemény, hogy a szerbiai albánok kérdése teljesen más, mint a magyaroké, hiszen utóbbiak szegről-végre elégedettek helyzetükkel (lám, nekik nem kell önálló állam). Sírás-rívás persze van, de hát erre minden kisebbség hajlamos. Valamit valamiért. A magyar külpolitizálásnak az a bűne - 1991-től napjainkig -, hogy a „túszhelyzetre” való tekintettel soha sem ítélte el Európa egyik mai legtotalitáriusabb államát. Ez természetesen morális kérdés, amibe kormány bele nem bukhat. Az azonban, hogy az Orbán-kabinet még azután is gyáván hallgat, hogy a nemzetközi erők hirtelenjében hátat fordítottak a szerbiai mészárosnak, akiben korábban még a „béketeremtőt”, „a béke faktorát” látták, már súlyosabb jel. Azt mutatja, hogy az Orbán-kormány még az elődein is túltesz az érzéketlenségben. (Ennek persze van egy magyarázata: az Orbán-kabinet annyi frontot nyitott a belpolitikában, hogy egy külpolitikai „déli” front már meghaladná az erejét.) A magyar külpolitika, mint olyan, végig üzleti kapcsolatban állt és áll a Milosevics-rendszerrel, mégpedig a vajdasági magyar eliten keresztül. A túsz ikon használata ehhez a legegyszerűbb módszer; ennek szegénységi bizonyítvány voltát leginkább az mutatja, hogy az egykori jugószocialista klisére, a „békés egymás mellett élés és be nem avatkozás" doktrínájára emlékeztet. A bátorság legfeljebb akkor mutatkozik meg, amikor - szintén szimptomatikus módon - éppen Csurka Clintont nyaggatja Irak ügyében, Seselj nevét szájára nem venné, mit szólna ahhoz közös barátjuk, Le Pen. Emellett nem feledkezhetünk meg a magyar értelmiség kiállásáról sem. Miközben élettörténetük fontos momentumaként mutatják fel az egykori petícióaláírásokat a csehszlovákiai ’68 és a lengyelországi '81 kapcsán, a chartázásokat, addig ugyanez az értelmiség - ma nem is kevés jelentős pozíciót betöltve - meg sem szólal, nemhogy valamit is aláírna, például a Szerbiában meghozott fasiszta jellegű egyetemi és médiatörvény kapcsán. Vagy legalábbis erről a szerb független sajtó még nem értesült. Tévedés ne essék, nem a nemzetközi szolidaritás magyar részről való elmaradását sérelmezem én. Nem. „Csupán” azt, hogy emögött olyan széles körű konszenzus uralkodik, amely 1991 óta a külpolitizálásban megnyilvánul. Azt sem állítom, hogy a mindenkori magyar kormányzatnak valami őrült felelőssége lenne e délszláv ügyekben - csakhogy ez az erőtlenség már nem nézhető bekötött szemmel. Főképpen akkor nem, ha a nagy európázás közben a szomszédsági kérdésekben ilyesfajta elvtelenség mutatkozik meg. Büszkének lenni arra, hogy Miloseviccsel semmifajta konfliktust nem vállaltak és vállalnak fel, csupa nagy elmére vall, akikkel átevezni a következő évezredben tényleg felejthetetlen dolog lesz. Mint hallom, éppen mostanság járt itt Torgyán József a vajdasági mezőgazdasági miniszternél. A kapcsolatok így épülnek. De minek? - ez lenne a kérdésem. „A magyar külpolitika, mint olyan, végig üzleti kapcsolatban állt és áll a Milosevics-rendszerrel, mégpedig a vajdasági magyar eliten keresztül. A túsz ikon használata ehhez a legegyszerűbb módszer; ennek szegénységi bizonyítvány voltát leginkább az mutatja, hogy az egykori jugószocialista klisére, a »békés egymás mellett élés és be nem avatkozás« doktrínájára emlékeztet.” Angyali üdvözlet ■ Köszönöm a beszélgetést KAJÁN TIBOR RAJZA A Tölgyessy-kérdés „A Fideszben alapjában véve egyetlen ember alakítja a politikát. (...) A párt vezető szervei döntően legitimációs fórumok, a nagyobb létszámú testületekben többnyire nincs politikai vita. A parlamenti frakció a feladatkiosztás és a fegyelmezés eszköze. (...) A szilárdan egy kézben tartott politikai gépezet a választási kampány idején hallatlanul hatékonnyá tette a Fidesz kommunikációját. (...) Csakhogy az eddigi eredményeket megalapozó vezetési rendszer inkább a hódítás, semmint a megfontolt kormányzás eszköze. Nemigen segíti elő a több szempontot mérlegelő döntéshozatalt, mellette jókora a tévedés lehetősége. (...) A párt lendületét egyre inkább a háborús logika, a harci szenvedély és a politikai vetélytárs iránt érzett ellenszenv adja. (...) A kormánytöbbség minden bizonnyal túl könnyen változtatott elődje néhány döntésén, feleslegesen hozott kicsinyes intézkedéseket. Konfliktusba került több alkotmányos hatalmi ággal. Lépéseivel elment az írott jog szerinti legszélső mezsgyéjéig, sőt esetenként készséget mutatott a jogállami határok feszegetésére is. (...) Az egymásnak feszülő harci táborok fenekedése közepette a Fidesz elnöke egyre kevésbé lehet az egész nemzet miniszterelnöke. Az ellenféllel szemben szinte mindent megengedhetőnek képzelő háborús észjárás hazánk kormányozhatóságát veszélyezteti. (...) A miniszterelnök valamennyi társadalompolitikai és személyi intézkedését első helyen abból a szempontból vizsgálja, hogy gyarapítják-e uralmi erőforrásait. (...) Döntően nem stratégiában, hanem rámenősen kivitelezett akciókban gondolkodik. Mondanivalóját a megoldásra váró helyzethez igazítja, szinte egyetlen állandó mozgatója a győzelem akarása. (...) Lendületes megnyilvánulásainak visszatérő vonása a túlzás, néha a súlyos aránytévesztés. (...) A miniszterelnök társadalomképe híven kifejezi annak a csoportnak az érzéseit, ahonnét maga is érkezett. A kemény munkával, önerejéből boldogulni akaró, mozgékony középrétegeket tekinti leginkább politikai bázisának. A jövő évi költségvetés az Antall-kormány gyakorlatával ellentétben az oktatás és a rendőrség kivételével nem kedvez a közalkalmazottaknak. Kifejezetten megszorításokat tartalmaz a legalacsonyabb jövedelmű munkavállalók számára. A többgyermekes, jól kereső családok támogatásával leginkább azok helyzetét javítja, akik nézete szerint a legfőbb teherviselők az országban. (...) Mindenütt elhalasztott szükségletek és régóta halmozódó elígérkezések tapasztalhatók. A reálértéken csökkenő támogatáshoz jutó önkormányzatoknak nyilvánvaló érdekük, hogy megtalálják annak lehetőségét, minél kevésbé kelljen teljesíteniük a pedagógusok kiemelt béremelését. Az egészségügyet messze a tavaszi várakozások alatt finanszírozza az új hatalom. A közalkalmazotti, közüzemi szférában bárhol lehet a következő hónapokban tiltakozó megmozdulás. (...) Az eredményes nagypártok a nyugati világban mindenhol jobb- vagy baloldalon állnak, de mondandójukat egyformán a politikai centrum felé irányítják. A Fidesz, éppen fordítva, inkább a közép felől fordul jobbra. (...) Az egyetlen mintára szabott véleménynyilvánítással a szervezet sokszor maga mond le arról, hogy valódi gyűjtőpártként többféle arculattal lépjen a közvélemény elé. (...) A politikai felhőrégió viharai láthatólag még kevéssé érintették meg az állampolgárok többségét. A Fidesz veszteségei inkább csak a gyorsan reagáló, magasabb státusú csoportok, továbbá az idősebbek körében tetemesek. Amennyiben viszont a közönség összeköti a teljesületlen várakozásai miatti csalódottságát a politikai ütközetek látványával, egyszerre úgy gondolhatja: a hatalom gyakorlói ismét csak magukkal és nem az országgal törődnek. Ezért tavaszra a politikai erőviszonyok jelentősen megváltozhatnak, csakhogy a Fidesz kárára.” A fenti szöveg egy sokkal terjedelmesebb írás válogatott részleteinek egymás mellé állításával jött létre - mégsem tekinthető önkényes csoportosításnak, mert az idézetek sorrendje követi az eredeti cikk gondolatmenetét, és a vágás sehol nem helyezi a mondatokat más értelmi összefüggésbe. Ez a változat tehát lényegi sűrítménye annak a teljes újságoldalt betöltő belpolitikai elemzésnek, amely a Magyar Nemzet karácsonyi számában Tölgyessy Péter tollából megjelent. Még pontosabban: mindannak az esszenciája, amit a szerző saját pártja, a Fidesz politikájáról ír. Természetesen Tölgyessy foglalkozik még az ellenzékkel is, éspedig szintén bíráló szellemben, de ezeket a passzusokat - noha egyetértek velük - kevésbé tartom revelatívnak, hiszen Tölgyessy mégiscsak a kormánypárt oldaláról fogalmaz. A Magyar Nemzetben publikált dolgozat rendkívüli érdekességét kétségkívül abban kell látni, amit Tölgyessy Péter a Fideszről és annak vezetőjéről mond. De az sem azért figyelemre méltó, mintha bármi újdonságot tartalmazna. Épp ellenkezőleg: a dolog pikantériája nem más, mint hogy ebben a világosan levezetett, indulatoktól és érzelmektől tartózkodó, mondhatni szikár okfejtésben mintegy leltári igényű összefoglalását adja mindannak, amit az utóbbi hónapok kritikai fogantatású publicisztikái már rendre szóvá tettek. Tölgyessy a pártján belül, de független elmével gondolkodik, így hát Orbán Viktorról tett bíráló megállapításait mindössze annyival képes ellensúlyozni, hogy „a miniszterelnök a gazdaságpolitikában nemigen kockáztatott, annak fő irányát egyértelműen a folyamatosság jellemziA kiemelés a szerzőtől származik, és alighanem azt óhajtja nyomatékosítani, hogy amiben Tölgyessy maradéktalanul egyetért pártja elnökével, az is olyasmi, amit az előző kormánytól vett át. A Magyar Nemzet Tölgyessy-cikke olvastán óhatatlanul felvetődik a kérdés: mit keres még egyáltalán Tölgyessy Péter a Fideszben? A belülről való jobbítás lehetőségét? Ennek ellentmond, hogy a konzervatív liberálisnak tekintett politikus a jelek szerint szinte minden tekintetben másként gondolkodik, mint Orbán Viktor. Sem a kormányfő módszereivel, sem eszmevilágával, sem stratégiai céljaival nem ért egyet. Pedig feltehető: egykor még, nem is oly régen, Tölgyessy, a demokratikus átalakulás alkotmányos alapjainak egyik legfőbb megalkotója, a szabad demokraták hajdani jobbszárnyának vezére, a mindenki által elismert államjogi szaktekintély Orbán Viktorban látta a magyar politikai megújulás zálogát. Különben aligha csatlakozott volna hozzá. Mostani soraiból azonban már csak a szkepszis olvasható ki. A politikai helyzetkép, valamint az Orbán-portré, amit lefest, enyhén szólva elszomorító. Ha ennek ellenére Tölgyessy kitart a Fideszben, nem volna érdektelen megtudni tőle azt is, hogy miben reménykedik még. Véletlen volt csupán, hogy a nyugalmas karácsonyi napokban éppen ez az olvasmány került elő. Amerikai szerző dolgozata arról, hogy mindenütt a világban hatalmas fülek lebegnek fölöttünk, diszkréten kihallgatják beszélgetéseinket. A legfontosabbakat bizonyosan, és ez ellen nem tud védekezni senki, még nagy befolyású állam- vagy kormányfők sem. James Bamford a „The Puzzle Palace” című könyvében azt írja le, amiről eddig sokan szemérmesen hallgattak, hogy tudniillik nem a CIA a legnagyobb és leggazdagabb hírszerző szervezet, hanem az NSA (National Security Agency), amely 100 000 munkatársával és évi 16 milliárd dolláros költségvetésével több mint egy évtizede működteti a kémműholdakat. Mindenütt ott vannak lehallgató-készülékei, száguld a hír Washington szomszédságába, a Fort Meade támaszpontra, ahol aztán a számítógépek szüntelenül válogatnak. A beérkező információknak természetesen csak töredékét őrzik meg, az igazán fontosakat. És hiába vége a hidegháborúnak, hiába egyetlen szuperhatalom van csupán, az Egyesült Államok vezetése úgy véli, hogy mindenről tudnia kell. Enélkül nem dönthetne elsőrendű ügyekben, amelyekben nézete szerint mindenképpen neki kell döntenie. Etikus-e ez vagy sem? - sokan ezt a kérdést feszegetik, hiszen a kémkedés bármilyen sokoldalú is, az információk zöméhez technikai gazdagsága okán csupán az Egyesült Államok férhet hozzá. A többiek, középhatalmak is, ennek a töredékével kénytelenek megelégedni. Mégis, Zbigniew Brzezinski, aki annak idején Carter elnök nemzetbiztonsági főtanácsadójaként a mai értesüléseknek csak kicsiny hányadával rendelkezett, úgy véli, a módszer igenis etikus. A jelenben is. Ha ugyanis - véli Brzezinski - ma az Elysée-palotában Chirac elnök és Schröder kancellár tárgyalásain szóba hozza az Egyesült Államokat, és mondanivalójuk nem érinti a tengerentúli biztonságot, miért is ne tudhatna róla Clinton? Ha viszont a francia meg a német vezető olyan összefüggésekben ejt szót az amerikai biztonságról, ami elsőrendűen érdekelheti a Fehér Házat, akkor a lehallgatóknak kötelességük továbbítani az információt. Baráti országból is. Legutóbb, amidőn Washingtonban járt, Orbán Viktor a szoros szövetségesek közé osztályozta a magyar kormányt, az amerikaiak első igazi barátjaként a kabinetjét. Hamarosan teljes jogú NATO-tagok leszünk, így valószínűleg fölértékelődnek a Duna tájáról összegyűjtött információk. Belső életünk apró eseményei is. Mennyire szilárd és hitelesen demokratikus a magyar demokrácia, milyen a kormánytábor és az ellenzék viszonya, hogyan alakul a média helyzete, egyáltalán, miképpen is fest a rendszerváltáson jócskán túljutott Magyarország. Ha eljutott a State Departmentbe a miniszterelnök karácsonyi tévényilatkozata - és bizonyosan eljutott -, az elemzők föltehetően arra a következtetésre jutottak, hogy ismét új Orbán Viktorral ismerkedhettek meg. A korábbi zordonnal, keményen magabiztossal, hajthatatlannal szemben nyájasabbal, árnyaltabbal és higgadtabbal. Még a riporteri kérdések hangulata is megváltozott. A készséges, minden kényes ügyet tudatosan elkerülő faggató helyét olyan újságíró foglalta el, aki látszatra tüskésebb, a botlásokat szóvá tévő kérdéseket is föltett. Igaz, ez a nagy bátorság néha túlságosan is átlátszóan manipulált volt. A féléves mérlegből kimaradt a „nagy megfigyelési ügy”, van-e egyáltalán a legcsekélyebb bizonyíték is, és a parlamenti vizsgálóbizottságok megalakítása nem annyira személyi problémák miatt maradt-e el, mint inkább éppen az adatok hiánya vagy soványsága miatt? Kíméletes volt egyáltalán a Simicska-ügy kezelése, éppen csak futólagosan került szóba. Ettől függetlenül, bizonyosan nem csupán a szent ünnep közelsége tette nyájasabbá a kormányfőt, hanem első hónapjainak tapasztalatai is. A gyors, sebtében kifejtett gondolatok után az elmélkedés gazdagította az érvkészletet. Igaz, elkésve, az eredeti körülményekből kiragadva, de ha az új megközelítés őszinte és nem látszat vagy taktika csupán, talán még nincs túlságosan késő. Nem egyáltalán ellenzék nélküli parlamentre gondolt, részletezte Orbán Viktor, csak mert nem tudta, mi az oppozíció szándéka, a költségvetési vita zavartalan folytatására. Valójában újságokat sem akart kisajátítani koalíciója, hallhattuk az utólagos magyarázatokat, mindössze „gazdasági megfontolásokból”, az értékesítés kedvezőbb feltételeinek kialakítására gondoltak új állami portfólió megteremtésére. Miniszterelnök soha nem mondja ki - legföljebb nagyon ritkán -, hogy csalódások, rossz kalkulációk, tévedések vezettek a hangnem megváltoztatására, de aki odafülel, észreveszi ezeket az elhallgatott beismeréseket, így lett más a végkicsengés is. Néhány hete február, az új egyensúly kezdeteként még úgy jött szóba, hogy majd a hatalmi politizálás teremti meg ennek az egyensúlynak a föltételeit. Most inkább reményként. Talán jön a konszolidálódás, a megbékélés, és vége az acsarkodó szembenállásnak. Úgy legyen És ha csakugyan így lesz, az új hang nem csupán ünnepi szó.ii marad, azok a bizonyos fölöttünk lebegő fülek is meghallják majd. És változhat a világban a rólunk nem mindig pozitívan alakult vélemény. Ránk férne. VÁRKONYI TIBOR Ezredvég TANDORI DEZSŐ Lizzy 2. A veréb, Weöres Sándortól tudjuk, sorsmadár is lehet, félreértés ne essék, nem sasmadár, sorsmadár, jóllehet mi itthon a feleségemmel a Szpéró madarunkat „Kicsiny Sas” indián névvel is becéztük. Jó közemberség csak jó magánéletre épülhet, a többi eset a kivétel, és nekem a jó magánzáshoz, vagyis az irodalom közgyakorlásához szívbéli felforrósodás kellett, ezt nem adhatták meg kizárólag az emberi kapcsok, hát nyilván, így verekeztem be, így verekeztünk be itt mindketten, és még ismerek ilyeneket. Nem törvényszerű, kinek mi a fontos, így kerek a világ, az ember életében több fontos dolog is van, hála az égnek, a tényezők összeférnek. Nekem többé nem fontos az utazás, a Szpéró madarunk mellől majdnem tizenegy évig nem mentem sehová, én magam mondtam le 1978-ban (a) a német DAAD ösztöndíj lehetőségéről, ott kezdődött az, hogy én „a németre” nem is hajtottam rá; ezzel együtt, ha A Nagy Színdarabban hatvankettedik alabárdosnak netán kell pár német ügyem, hát kérem, sajnos, aligha bízhatok abban az eszményi csodában, hogy a jövő év őszi hónapjait napra-rendre végig Budapesten töltöm. Jóllehet az életemet, jelenleg a Mándytól kölcsönzött Totyi név jegyében (egy nagyon gyengén repülő, nálunk élő, érzelmileg rám szoruló kis verébhölgy, akire én is rászorulok érzelmileg, lásd közemberség), mondom, az életemet mint egy idegenre nehezen lefordítható könyv, főleg Budapesten élem, és egyre inkább azon kaptam magam, hogy Bécsben, Londonban, bárhol, csak vánszorgok, vonszolódom, egy-egy négyzetkilométerről már alig mozdulok ki. A minap így-úgy elütött az autó, megsántultam kicsit, Lizzy madaram is bice volt, hát mit látok, egy rendszámtábla: LIZZY 2. W. Tandori Dezső (1938) költő, író, műfordító. Legutóbbi kötete Játék-történet címmel idén jelent meg a Liget Kiadónál.