Magyar Hírlap, 1998. december (31. évfolyam, 281-305. szám)

1998-12-28 / 302. szám

1998. DECEMBER 28., HÉTFŐ „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Régi-új harcosok Kompromisszum nélkül zárják le a kor­mánypártok a médiakuratóriumok kibőví­tésének vitáját, ez pedig az ellenzék sze­rint hadüzenettel ér fel. A médiatörvény szerint az Országgyűlés a közszolgálati műsorszolgáltatás biztosítására, független­ségének védelmére hozta létre a kurató­riumokat. A jogszabály megalkotói ugyanakkor nem hagyták a politika ellen­őrzése alól kicsúszni a tömegtájékoztatást, hiszen a testületek elnökségeiben kizáró­lag pártdelegáltak ülnek. Ennek és a törvényszöveg rossz megfo­galmazásainak köszönhetően - ami legfő­képpen a korábbi kormánypártok, vagyis a jelenlegi ellenzék hibája - most ismét háborúskodásra készülnek a felek a mé­diában. Korábban ugyan előfordult, hogy a delegáltak néhány hónappal kinevezé­sük után nem tartották be pártközpontjuk utasításait, és némiképpen önállósították magukat. A jelenlegi helyzetben azonban ez szinte elképzelhetetlennek látszik. Vár­hatóan miniparlamentek alakulnak, amelyben fontos szerep juthat a MIÉP- nek, valamint a parlamenten kívül rekedt MDNP-nek és a KDNP-nek. A MIÉP több médiaháborús veterán­nak is lehetőséget kíván adni a testületek­ben. Csurkáék ezzel nem hagynak kétsé­get afelől, hogy nagy jelentőséget tulajdo­nítanak a kuratóriumoknak. Amennyiben pedig a szocialisták és a szabad demokra­ták beváltják azt a korábban kilátásba he­lyezett ígéretüket, hogy az általuk demok­ráciaellenesnek tartott kormányzati lépés­re válaszul visszahívják tagjaikat, a MIÉP újra körülnézhet a médiaharcosok között. Az így megüresedő helyekre ugyanis a tör­vény szerint egyetlennek megmaradt el­lenzéki pártként, a kormányzat ellensúlya­ként, Csurkáék tarthatnának igényt. A kuratórium elnökségi helyeiért vívott heves csatát figyelve pedig némi kétkedés­sel olvashatjuk a médiatörvény azon passzusát, miszerint a testületeknek nincs joguk beleszólni a műsorok tartalmába. Mindenesetre az elnökök visszahívását a kuratóriumok elnöksége kezdeményezhe­ti és javaslatot is tehet az új vezetők személyére. HASZÁN ZOLTÁN Unió Moszkvával Amíg a Kreml újabban Ázsia felé kacsingat, orosz-kínai-indiai stratégiai együttműkö­désről ábrándozva, a szláv unió megterem­tésével szisztematikusan igyekszik pozícióit erősíteni. Borisz Jelcin nem elégszik meg azzal, hogy egy vasat tartson a tűzben. Ezért ismét előbányászta 1996 óta jegelt tervét, hogy az első körben Minszkkel lép szoros államszö­vetségre, majd Kijevet kell megnyerni. Ami­kor a Nyugaton szalonképtelennek minősí­tett fehérorosz első emberrel, Alekszandr Lukasenkóval 1996-ban aláírta az első szer­ződést, Jelcin nem volt könnyű helyzetben. Azóta Minszkben - a demokratikus ügyeket tekintve - cseppet sem változott a helyzet, csupán Oroszország világpolitikai megítélé­se romlott és gyengült annyit, hogy Jelcin­nek tovább kellett lépnie a szláv úton. Az orosz és fehérorosz kommunisták ál­tal hangosan ünnepelt közös nyilatkozat alá­írása elsősorban a külföldnek szól. „Ha ti semmibe veszitek Moszkvát - így Jelcin akkor mi majd megmutatjuk, hogy számolni kell velünk.” A partnerválasztás tökéletes. Minszk felkarolásával Moszkva ott lehet a NATO-újonc, EU-tárgyaló Lengyelország határán, s ha Ukrajnát szintén megnyeri a tervnek, máris áll a kőkemény keleti blokk a „terjeszkedő” észak-atlanti szervezet el­lensúlyozására. Nem véletlen, hogy éppen ebben a pilla­natban ratifikálta a minden értelmes gondo­latot elvető kommunista többségű duma az orosz-ukrán barátsági és együttműködési szerződést. Moszkvában sokan azt gondol­ják, hogy ismét történelmet irák. Jelcin megadta az alaphangot a parlamenti- és el­nökválasztásokhoz. De a hadjáratban nem fogja bírni az iramot. SZERDAHELYI CSABA Szerbhorváth György Túszok legyünk vagy szabadok Amikor 1991 elején kitört a Ka­­lasnyikov-botrány, amely amo­lyan casus belliként is szolgált a jugoszláv haderőnek, a magyar külpolitika behúzta fülét-farkát, és azóta is e struccpolitikát foly­tatja a délszláv térség, de külö­nösen Szerbia irányában. A magyar külpolitikusok az­óta vigyázó szemüket Brüsszel felé vetik, és ahogyan ott bólin­tanak, pontosan úgy tesznek ők is. Így volt ez az Antall-kormány idején, amely alighanem éppen a Kalasnyikov-ügy miatt mon­dott le a nemzeti retorikáról, már ami a vajdasági magyarokat illeti, és így volt ez Kovács László idejében is. Nem azt mondom, hogy Ma­gyarország ne szólalt volna fel a vajdasági magyarokért, de az, amit és ahogyan tett, több, mint nevetséges. A kérdés az volt 1998 májusában, hogy az új kor­mányzat változtat-e az eddigi külpolitikán Szerbia irányában. A kormányprogram explicite ezt nem ígérte ugyan, implicite viszont annál inkább a magyar kisebbségekkel való törődést tűzte zászlajára. Románia és Szlovákia viszonylatában ez részben meg is valósulhat(ott) az ottani politikai klíma megvál­tozásával, a harmadik legna­gyobb számú magyar kisebbség azonban maradt ott, ahol volt. Az 1998-as esztendő nem hozott olyan túrázást, mint amilyent mondjuk Romániában tett Or­bán Viktor. Még a jobboldali radikálisok, a nagy nemzetfél­tők is csöndben maradtak - „ha már tenni nem tudunk semmit, legalább ne ártsunk” je­ligét szajkózva. A Kalasnyikov-ügy után Szerbiával kapcsolatosan egyér­telműen az a hang uralkodott el, miszerint is „csináljanak ők amit akarnak, csak minket hagyjanak ki mindenből”. Eközben egyik legfőbb érvük az volt, hogy „a vajdasági magyarok túszok, ha szólunk, ők bánják meg, és mi ezt nem engedhetjük meg ma­gunknak”. Ez azonban elhibázott érve­lés. S habár napnál is világosabb, ki számíthat túsznak - akit fogva tartanak, hogy zsarolhassanak vele valakit -, mégis ez vált a centrális retorikai elemmé. Egy túsznak le lehet vágni a fejét vagy az ujját, az azonban soha­sem lehetséges, hogy ő maga al­kudozzék fogvatartóival. A tör­ténet éppen itt kezdődik, és ami­ért e képet szét kell törni, az a magyar külpolitizálás e szégyen­foltja miatt feladat. Amikor Kis-Jugoszlávia ellen bevezették a nemzetközi zárla­tot, és ahogyan mind katasztro­­fálisabbá vált a gazdasági hely­zet, annak érdekében, hogy a Magyar Köztársaság által a vaj­dasági magyaroknak szánt segé­lyek zavartalanul eljuthassanak az érintettekhez, alku köttetett a két állam között. Ti szemet hunytak afölött, hogy (pénz­ügyileg) is támogatjuk a magyar politikai elitet, és általa a ma­gyarságot, ezért mi meg az em­bargó megsértését nézzük el, és A szerző vajdasági magyar író nem tesszük szóvá a kisebbségi és emberjogi állapotokat. A hu­manitárius szándék kétségtele­nül megvolt, ám azt is tudni kell, hogy az új vajdasági magyar po­litikai elit is hízni kezdett. És az­óta is hízik, miközben az egysze­rű polgár meg „túsz”, túsz, mert anno Ágoston András, ma meg Kasza József mondja ezt. A pa­radoxon persze az, hogy úgy egykor Ágoston, mint ma Kasza viszonylag gyakran tárgyal Mi­losevics elnökkel különböző en­gedményekért; ígéret mindig van, más sosem, Milosevics per­sze nagyon jól tudja, hogy az új elit, a Vajdasági Magyar Szövet­ség emberei nem tudnának el­lenni a magyarországi pénzsegé­lyek nélkül (magyarul, az ottani adófizetők pénze nélkül), igen ám,, csakhogy párt külföldről nem kaphat ilyen segítséget. Az akció tehát törvénytelen, ám va­lamit valamiért alapon mindent meg lehet oldani. Az ár kétségbeejtőn nagy: Magyarország hallgat a szerbiai, egyszersmind a magyarok kér­déséről, ugyanakkor a vajdasági magyar elit is gyakran megenge­di, hogy a szerbiai hatalom saját politikai céljaira, legitimációjára használja fel. Tudniillik a nem­zetközi közösség politikai csúcs­szerveiben (EU-szinten is) igen elterjedt vélemény, hogy a szer­biai albánok kérdése teljesen más, mint a magyaroké, hiszen utóbbiak szegről-végre elége­dettek helyzetükkel (lám, nekik nem kell önálló állam). Sírás-rí­­vás persze van, de hát erre min­den kisebbség hajlamos. Valamit valamiért. A magyar külpolitizálásnak az a bűne - 1991-től napjainkig -, hogy a „túszhelyzetre” való tekintettel soha sem ítélte el Európa egyik mai legtotalitáriusabb államát. Ez természetesen morális kér­dés, amibe kormány bele nem bukhat. Az azonban, hogy­­ az Orbán-kabinet még azután is gyáván hallgat, hogy a nemzet­közi erők hirtelenjében hátat fordítottak a szerbiai mészáros­nak, akiben korábban még a „béketeremtőt”, „a béke fakto­rát” látták, már súlyosabb jel. Azt mutatja, hogy az Orbán-kor­­mány még az elődein is túltesz az érzéketlenségben. (Ennek per­sze van egy magyarázata: az Or­bán-kabinet annyi frontot nyi­tott a belpolitikában, hogy egy külpolitikai „déli” front már meghaladná az erejét.) A magyar külpolitika, mint olyan, végig üzleti kapcsolatban állt és áll a Milosevics-rendszer­rel, mégpedig a vajdasági ma­gyar eliten keresztül. A túsz ikon használata ehhez a legegy­szerűbb módszer; ennek sze­génységi bizonyítvány voltát leginkább az mutatja, hogy az egykori jugószocialista klisére, a „békés egymás mellett élés és be nem avatkozás" doktrínájára emlékeztet. A bátorság legfel­jebb akkor mutatkozik meg, amikor - szintén szimptomati­kus módon - éppen Csurka Clintont nyaggatja Irak ügyé­ben, Seselj nevét szájára nem venné, mit szólna ahhoz közös barátjuk, Le Pen. Emellett nem feledkezhe­tünk meg a magyar értelmiség kiállásáról sem. Miközben élet­­történetük fontos momentuma­ként mutatják fel az egykori pe­tícióaláírásokat a csehszlovákiai ’68 és a lengyelországi '81 kap­csán, a chartázásokat, addig ugyanez az értelmiség - ma nem is kevés jelentős pozíciót betölt­ve - meg sem szólal, nemhogy valamit is aláírna, például a Szerbiában meghozott fasiszta jellegű egyetemi és médiatör­vény kapcsán. Vagy legalábbis erről a szerb független sajtó még nem értesült. Tévedés ne essék, nem a nemzetközi szolidaritás magyar részről való elmaradását sérel­mezem én. Nem. „Csupán” azt, hogy emögött olyan széles körű konszenzus uralkodik, amely 1991 óta a külpolitizálásban megnyilvánul. Azt sem állítom, hogy a mindenkori magyar kor­mányzatnak valami őrült fele­lőssége lenne e délszláv ügyek­ben - csakhogy ez az erőtlenség már nem nézhető bekötött szemmel. Főképpen akkor nem, ha a nagy európázás közben a szomszédsági kérdésekben ilyesfajta elvtelenség mutatko­zik meg. Büszkének lenni arra, hogy Miloseviccsel semmifajta konfliktust nem vállaltak és vál­lalnak fel, csupa nagy elmére vall, akikkel átevezni a követke­ző évezredben tényleg felejthe­tetlen dolog lesz. Mint hallom, éppen mostan­ság járt itt Torgyán József a vaj­dasági mezőgazdasági minisz­ternél. A kapcsolatok így épül­nek. De minek? - ez lenne a kérdésem. „A magyar külpolitika, mint olyan, végig üzleti kapcsolat­ban állt és áll a Milosevics-rendszerrel, mégpedig a vajda­sági magyar eliten keresztül. A túsz ikon használata ehhez a legegyszerűbb módszer; ennek szegénységi bizonyítvány voltát leginkább az mutatja, hogy az egykori jugószocia­­lista klisére, a »békés egymás mellett élés és be nem avat­kozás« doktrínájára emlékeztet.” Angyali üdvözlet ■ Köszönöm a beszélgetést KAJÁN TIBOR RAJZA A Tölgyessy-kérdés „A Fideszben alap­jában véve egyetlen ember alakítja a po­litikát. (...) A párt vezető szervei dön­tően legitimációs fó­rumok, a nagyobb létszámú testületek­ben többnyire nincs politikai vita. A parla­menti frakció a feladatkiosztás és a fegyel­mezés eszköze. (...) A szilárdan egy kézben tartott politikai gépezet a választási kam­pány idején hallatlanul hatékonnyá tette a Fidesz kommunikációját. (...) Csakhogy az eddigi eredményeket megalapozó vezetési rendszer inkább a hódítás, semmint a meg­fontolt kormányzás eszköze. Nemigen segíti elő a több szempontot mérlegelő döntésho­zatalt, mellette jókora a tévedés lehetősége. (...) A párt lendületét egyre inkább a hábo­rús logika, a harci szenvedély és a politikai vetélytárs iránt érzett ellenszenv adja. (...) A kormánytöbbség minden bizonnyal túl könnyen változtatott elődje néhány dönté­sén, feleslegesen hozott kicsinyes intézkedé­seket. Konfliktusba került több alkotmá­nyos hatalmi ággal. Lépéseivel elment az írott jog szerinti legszélső mezsgyéjéig, sőt esetenként készséget mutatott a jogállami határok feszegetésére is. (...) Az egymásnak feszülő harci táborok fenekedése közepette a Fidesz elnöke egyre kevésbé lehet az egész nemzet miniszterelnöke. Az ellenféllel szemben szinte mindent megengedhetőnek képzelő háborús észjárás hazánk kormá­­nyozhatóságát veszélyezteti. (...) A miniszterelnök valamennyi társada­lompolitikai és személyi intézkedését első helyen abból a szempontból vizsgálja, hogy gyarapítják-e uralmi erőforrásait. (...) Dön­tően nem stratégiában, hanem rámenősen kivitelezett akciókban gondolkodik. Mon­danivalóját a megoldásra váró helyzethez igazítja, szinte egyetlen állandó mozgatója a győzelem akarása. (...) Lendületes megnyil­vánulásainak visszatérő vonása a túlzás, né­ha a súlyos aránytévesztés. (...) A miniszterelnök társadalomképe híven kifejezi annak a csoportnak az érzéseit, ahonnét maga is érkezett. A kemény mun­kával, önerejéből boldogulni akaró, mozgé­kony középrétegeket tekinti leginkább poli­tikai bázisának. A jövő évi költségvetés az Antall-kormány gyakorlatával ellentétben az oktatás és a rendőrség kivételével nem kedvez a közalkalmazottaknak. Kifejezet­ten megszorításokat tartalmaz a legalacso­nyabb jövedelmű munkavállalók számára. A többgyermekes, jól kereső családok tá­mogatásával leginkább azok helyzetét javít­ja, akik nézete szerint a legfőbb teherviselők az országban. (...) Mindenütt elhalasztott szükségletek és régóta halmozódó elígérke­­zések tapasztalhatók. A reálértéken csökke­nő támogatáshoz jutó önkormányzatoknak nyilvánvaló érdekük, hogy megtalálják an­nak lehetőségét, minél kevésbé kelljen telje­síteniük a pedagógusok kiemelt béremelé­sét. Az egészségügyet messze a tavaszi vára­kozások alatt finanszírozza az új hatalom. A közalkalmazotti, közüzemi szférában bár­hol lehet a következő hónapokban tiltakozó megmozdulás. (...) Az eredményes nagypártok a nyugati vi­lágban mindenhol jobb- vagy baloldalon áll­nak, de mondandójukat egyformán a politikai centrum felé irányítják. A Fidesz, éppen for­dítva, inkább a közép felől fordul jobbra. (...) Az egyetlen mintára szabott véleménynyilvá­nítással a szervezet sokszor maga mond le arról, hogy valódi gyűjtőpártként többféle arculattal lépjen a közvélemény elé. (...) A politikai felhőrégió viharai láthatólag még kevéssé érintették meg az állampolgá­rok többségét. A Fidesz veszteségei inkább csak a gyorsan reagáló, magasabb státusú csoportok, továbbá az idősebbek körében tetemesek. Amennyiben viszont a közönség összeköti a teljesületlen várakozásai miatti csalódottságát a politikai ütközetek látvá­nyával, egyszerre úgy gondolhatja: a hata­lom gyakorlói ismét csak magukkal és nem az országgal törődnek. Ezért tavaszra a poli­tikai erőviszonyok jelentősen megváltozhat­nak, csakhogy a Fidesz kárára.” A fenti szöveg egy sokkal terjedelme­sebb írás válogatott részleteinek egymás mellé állításával jött létre - mégsem tekint­hető önkényes csoportosításnak, mert az idézetek sorrendje követi az eredeti cikk gondolatmenetét, és a vágás sehol nem he­lyezi a mondatokat más értelmi összefüg­gésbe. Ez a változat tehát lényegi sűrítmé­nye annak a teljes újságoldalt betöltő bel­politikai elemzésnek, amely a Magyar Nemzet karácsonyi számában Tölgyessy Péter tollából megjelent. Még pontosab­ban: mindannak az esszenciája, amit a szer­ző saját pártja, a Fidesz politikájáról ír. Ter­mészetesen Tölgyessy foglalkozik még az ellenzékkel is, éspedig szintén bíráló szel­lemben, de ezeket a passzusokat - noha egyetértek velük - kevésbé tartom revela­­tívnak, hiszen Tölgyessy mégiscsak a kor­mánypárt oldaláról fogalmaz. A Magyar Nemzetben publikált dolgozat rendkívüli érdekességét kétségkívül abban kell látni, amit Tölgyessy Péter a Fideszről és annak vezetőjéről mond. De az sem azért figyelemre méltó, mintha bármi újdonságot tartalmazna. Épp ellenkezőleg: a dolog pi­kantériája nem más, mint hogy ebben a vilá­gosan levezetett, indulatoktól és érzelmek­től tartózkodó, mondhatni szikár okfejtés­ben mintegy leltári igényű összefoglalását adja mindannak, amit az utóbbi hónapok kritikai fogantatású publicisztikái már rend­re szóvá tettek. Tölgyessy a pártján belül, de független el­mével gondolkodik, így hát Orbán Viktorról tett bíráló megállapításait mindössze annyi­val képes ellensúlyozni, hogy „a miniszterel­nök a gazdaságpolitikában nemigen kockáz­tatott, annak fő irányát egyértelműen a fo­lyamatosság jellemziA kiemelés a szerző­től származik, és alighanem azt óhajtja nyo­matékosítani, hogy amiben Tölgyessy mara­déktalanul egyetért pártja elnökével, az is olyasmi, amit az előző kormánytól vett át. A Magyar Nemzet Tölgyessy-cikke ol­vastán óhatatlanul felvetődik a kérdés: mit keres még egyáltalán Tölgyessy Péter a Fi­deszben? A belülről való jobbítás lehetősé­gét? Ennek ellentmond, hogy a konzervatív liberálisnak tekintett politikus a jelek sze­rint szinte minden tekintetben másként gon­dolkodik, mint Orbán Viktor. Sem a kor­mányfő módszereivel, sem eszmevilágával, sem stratégiai céljaival nem ért egyet. Pedig feltehető: egykor még, nem is oly régen, Tölgyessy, a demokratikus átalakulás alkot­mányos alapjainak egyik legfőbb megalko­tója, a szabad demokraták hajdani jobbszár­nyának vezére, a mindenki által elismert ál­lamjogi szaktekintély Orbán Viktorban lát­ta a magyar politikai megújulás zálogát. Kü­lönben aligha csatlakozott volna hozzá. Mostani soraiból azonban már csak a szkepszis olvasható ki. A politikai helyzet­kép, valamint az Orbán-portré, amit lefest, enyhén szólva elszomorító. Ha ennek elle­nére Tölgyessy kitart a Fideszben, nem vol­na érdektelen megtudni tőle azt is, hogy miben reménykedik még. V­életlen volt csupán, hogy a nyugalmas karácsonyi na­pokban éppen ez az olvasmány került elő. Amerikai szerző dolgozata arról, hogy mindenütt a világban ha­talmas fülek lebegnek fölöttünk, diszkréten kihallgatják be­szélgetéseinket. A legfontosabbakat bizonyosan, és ez ellen nem tud védekezni senki, még nagy befolyású állam- vagy kor­mányfők sem. James Bamford a „The Puzzle Palace” című könyvében azt írja le, amiről eddig sokan szemérmesen hallgattak, hogy tud­niillik nem a CIA a legnagyobb és leggazdagabb hírszerző szervezet, hanem az NSA (National Security Agency), amely 100 000 munkatársával és évi 16 milliárd dolláros költségveté­sével több mint egy évtizede működteti a kémműholdakat. Mindenütt ott vannak lehallgató-készülékei, száguld a hír Washington szomszédságába, a Fort Meade támaszpontra, ahol aztán a számítógépek szüntelenül válogatnak. A beérke­ző információknak természetesen csak töredékét őrzik meg, az igazán fontosakat. És hiába vége a hidegháborúnak, hiába egyetlen szuperhatalom van csupán, az Egyesült Államok ve­zetése úgy véli, hogy mindenről tudnia kell. Enélkül nem dönthetne elsőrendű ügyekben, amelyekben nézete szerint­­ mindenképpen neki kell döntenie. Etikus-e ez vagy sem? - sokan ezt a kérdést feszegetik, hi­szen a kémkedés bármilyen sokoldalú is, az információk zö­méhez technikai gazdagsága okán csupán az Egyesült Álla­mok férhet hozzá. A többiek, középhatalmak is, ennek a töre­dékével kénytelenek megelégedni. Mégis, Zbigniew Brzezins­­ki, aki annak idején Carter elnök nemzetbiztonsági főtanács­adójaként a mai értesüléseknek csak kicsiny hányadával ren­delkezett, úgy véli, a módszer igenis etikus. A jelenben is. Ha ugyanis - véli Brzezinski - ma az Elysée-palotában Chirac el­nök és Schröder kancellár tárgyalásain szóba hozza az Egye­sült Államokat, és mondanivalójuk nem érinti a tengerentúli biztonságot, miért is ne tudhatna róla Clinton? Ha viszont a francia meg a német vezető olyan összefüggésekben ejt szót az amerikai biztonságról, ami elsőrendűen érdekelheti a Fehér Házat, akkor a lehallgatóknak kötelességük továbbítani az in­formációt. Baráti országból is. Legutóbb, amidőn Washingtonban járt, Orbán Viktor a szoros szövetségesek közé osztályozta a magyar kormányt, az amerikaiak első igazi barátjaként a kabinetjét. Hamarosan teljes jogú NATO-tagok leszünk, így valószínűleg fölértéke­lődnek a Duna tájáról összegyűjtött információk. Belső éle­tünk apró eseményei is. Mennyire szilárd és hitelesen demok­ratikus a magyar demokrácia, milyen a kormánytábor és az­­ ellenzék viszonya, hogyan alakul a média helyzete, egyálta­lán, miképpen is fest a rendszerváltáson jócskán túljutott Ma­gyarország. Ha eljutott a State Departmentbe a miniszterelnök karácso­nyi tévényilatkozata - és bizonyosan eljutott -, az elemzők föl­tehetően arra a következtetésre jutottak, hogy ismét új Orbán Viktorral ismerkedhettek meg. A korábbi zordonnal, kemé­nyen magabiztossal, hajthatatlannal szemben nyájasabbal, ár­­nyaltabbal és higgadtabbal. Még a riporteri kérdések hangula­ta is megváltozott. A készséges, minden kényes ügyet tudato­san elkerülő faggató helyét olyan újságíró foglalta el, aki lát­szatra tüskésebb, a botlásokat szóvá tévő kérdéseket is föltett. Igaz, ez a nagy bátorság néha túlságosan is átlátszóan manipu­lált volt. A féléves mérlegből kimaradt a „nagy megfigyelési ügy”, van-e egyáltalán a legcsekélyebb bizonyíték is, és a par­lamenti vizsgálóbizottságok megalakítása nem annyira szemé­lyi problémák miatt maradt-e el, mint inkább éppen az adatok hiánya vagy soványsága miatt? Kíméletes volt egyáltalán a Simicska-ügy kezelése, éppen csak futólagosan került szóba. Ettől függetlenül, bizonyosan nem csupán a szent ünnep közelsége tette nyájasabbá a kormányfőt, hanem első hónap­jainak tapasztalatai is. A gyors, sebtében kifejtett gondolatok után az elmélkedés gazdagította az érvkészletet. Igaz, elkésve, az eredeti körülményekből kiragadva, de ha az új megközelí­tés őszinte és nem látszat vagy taktika csupán, talán még nincs­­ túlságosan késő. Nem egyáltalán ellenzék nélküli parlamentre­­ gondolt, részletezte Orbán Viktor, csak mert nem tudta, mi az oppozíció szándéka, a költségvetési vita zavartalan folytatásá­ra. Valójában újságokat sem akart kisajátítani koalíciója, hall­hattuk az utólagos magyarázatokat, mindössze „gazdasági megfontolásokból”, az értékesítés kedvezőbb feltételeinek ki­alakítására gondoltak új állami portfólió megteremtésére. Mi­niszterelnök soha nem mondja ki - legföljebb nagyon ritkán -, hogy csalódások, rossz kalkulációk, tévedések vezettek a hangnem megváltoztatására, de aki odafülel, észreveszi eze­ket az elhallgatott beismeréseket, így lett más a végkicsengés is. Néhány hete február, az új egyensúly kezdeteként még úgy jött szóba, hogy majd a hatal­mi politizálás teremti meg ennek az egyensúlynak a föltételeit. Most inkább reményként. Talán jön a konszolidálódás, a meg­békélés, és vége az acsarkodó szembenállásnak. Úgy legyen És ha csakugyan így lesz, az új hang nem csupán ünnepi szó­.ii marad, azok a bizonyos fölöttünk lebegő fülek is meghallják majd. És változhat a világban a rólunk nem mindig pozitívan alakult vélemény. Ránk férne. VÁRKONYI TIBOR E­zredvég TANDORI DEZSŐ L­izzy 2.­­ A veréb, Weöres Sándortól tudjuk, sorsmadár is lehet, félreértés ne essék, nem sasmadár, sorsmadár, jóllehet mi itthon a feleségemmel a Szpéró madarunkat „Kicsiny Sas” indián névvel is becéztük. Jó közemberség csak jó magánéletre épülhet, a többi eset a kivétel, és nekem a jó magánzáshoz, vagyis az irodalom közgyakorlásához szívbéli felforrósodás kellett, ezt nem adhatták meg kizárólag az emberi kapcsok, hát nyilván, így verekeztem be, így verekeztünk be itt mindketten, és még ismerek ilyeneket. Nem törvényszerű, kinek mi a fontos, így kerek a világ, az ember életében több fontos dolog is van, hála az égnek, a tényezők összeférnek. Nekem többé nem fontos az utazás, a Szpéró madarunk mellől majdnem tizenegy évig nem mentem sehová, én magam mondtam le 1978-ban (a) a német DAAD ösztöndíj lehetőségéről, ott kezdődött az, hogy én „a németre” nem is hajtottam rá; ezzel együtt, ha A Nagy Színdarabban hatvankettedik alabárdosnak netán kell pár német ügyem, hát kérem, sajnos, aligha bízhatok abban az eszményi csodában, hogy a jövő év őszi hónapjait napra-rendre végig Budapesten töltöm. Jóllehet az életemet, jelenleg a Mándytól kölcsönzött Totyi név jegyében (egy nagyon gyengén repülő, nálunk élő, érzelmileg rám szoruló kis verébhölgy, akire én is rászorulok érzelmileg, lásd közemberség), mondom, az életemet mint egy idegenre nehezen lefordítható könyv, főleg Budapesten élem, és egyre inkább azon kaptam magam, hogy Bécsben, Londonban, bárhol, csak vánszorgok, vonszolódom, egy-egy négyzetkilométerről már alig mozdulok ki. A minap így-úgy elütött az autó, megsántultam kicsit, Lizzy madaram is bice volt, hát mit látok, egy rendszámtábla: LIZZY 2. W. Tandori Dezső (1938) költő, író, műfordító. Legutóbbi kötete Játék-történet címmel idén jelent meg a Liget Kiadónál.

Next