Magyar Hírlap, 1998. december (31. évfolyam, 281-305. szám)

1998-12-05 / 285. szám

1998. DECEMBER 5., SZOMBAT Foglalkozása: Mikulás Mintha tegnap lett volna. Egy áruház előtt láttam meg, tömeg volt körülötte, megannyi szájtátl, de ő kimagaslott közülük. Hát mégis van Télapó! Oda akartam menni, de anyám fogta a ke­zem, siettünk. Sebaj, a hétvégén megint talál­koztam vele a szakszervezeti Mikulás-bulin. Ünneplő volt rajtam, a zoknim állandóan lecsúszott, izzadt a kezem. A Télapó a színpad szélén lógatta lábait, mellette krampusz ug­rándozott, a földön pedig álmaim netovábbja, az ajándékokkal teli vászonzsák. Egyenként szólított minket, dörmögve faggató­­zott, jók voltunk-e, erre a legtöbben el­bőgték magukat. Név szerint ismerte az összes ovist, és lis­tájába pillantva té­­vedhetetlenül sorol­ta vétkeinket. Le voltam nyűgözve. Akkor már sejtettem, hogy Mikulás nem lehet akárki. Sőt. Még a krampusz sem. A művelődési ház büféjében száznál is töb­ben szorongunk. A felvételi kétrészes, elő­ször írásbeli, aztán szóbeli. A szervezők kér­dőívet osztanak, külön krampusz-, külön Mi­kulás -teszt. Megannyi keresztkérdés, milyen verseket ismersz, mi a dolga egy krampusznak, mit csi­nálsz, ha a kölykök elbőgik magukat, miként tudod meggyőzni őket, hogy te vagy az egyet­len és igazi. Körmölés az asztaloknál, lépcsőn ülve, ol­dalpillantások - nehéz így felmérni, kiből lesz jó Mikulás. Ha készen vagy, beállhatsz a sor­ba. A szóbeli következik. Aki az első szűrőn átmegy, részt vesz a hét végi háromórás tréningen, ahol az ajándék­­osztás minden rejtelmét megtanítják. Mert nem egyszerű egy gyereket meggyőzni arról, hogy igazi a vattaszakáll, rávenni a nagy­szájú ovist, ne rángassa le a kalapgumival fel­erősített bajuszt. Veterán Télapók magyaráz­zák trükkjeiket, hogyan viselkedjenek, amikor a család kedvence üvöltve követeli, ő igenis szánkót kért, és a hülye Mikulás miért csak csokit akar neki adni. A félősebb gyerekek igen hangosan szoktak tiltakozni az ellen, hogy a piros kabátos bácsi közelebb jöjjön. Ilyenkor valahogy meg kell nyugtatni a bőgő kölyköt. Az ajtóban egymást tiporják a Mikulás-je­löltek, egy magas, fekete hajú srác sztorijait hallgatják. A fiú tapasztalt, tudja, mit kell mondani, ha a gyerekek mindenáron a rén­szarvasait akarják látni, vagy arról faggatják, hogyan tud lemászni a tetőről. Lehalkítja hangját, arról mesél, hogyan lehet ajándék­­osztás után a csinos anyukával randit meg­beszélni. A zsűri előtt színészkedni kell. Megmutat­ni, mit tennél, ha szakállal, puttonnyal állnál az ovisok előtt. Nehezen megy. Az öttagú zsűri viszont ki­válóan alakítja a videojátékokon felnőtt nagycsoportosokat. A válogatók profinak számítanak, ötödik éve képeznek ki Miku­lásokat. - Szervusztok gyerekek! - lép be egy öltö­nyös fiú. - Jók voltatok? A zsűri átmegy debilbe, fejhangon sipítja, hogy nem volt jó senki. A srác megtorpan, de nem hagyja magát. Verset szaval, poénkodik, aztán kimegy. Az asztalnál ülők egytől ötig osztályozzák a jelentkezőket, eredményhir­detés majd a legvégén. Egy szőke főiskolás kiválóan alakítja a Mikulást, lendületes, nem lehet zavarba hozni, még arra is tudja a vá­laszt, hogy ha Pisti egész évben rossz volt, ak­kor most miért kap ajándékot. Copfos lány énekelni próbál velünk, de az ovisokat alakító zsűri nem vevő rá. Aztán ala­csony, dundi lány perdül be, mókázik, játszik, kicsit hadar ugyan, de az Isten is krampusz­nak teremtette. Lány még sosem volt Mikulás. Nem azért, mert a szervezők hímsoviniszták - a hölgyek­nek nincs bátorságuk a szerephez. Aki pedig mégis megpróbálja, annak vagy a hangja nem elég mély, vagy a magassága nem elégséges a feladathoz. Zöld pulcsis lány képzeletbeli krampusz­farkát simogatja, mondja, megsérült, amikor leesett a szánról. Esetleg, ha énekelnénk neki. De a zsűri ki­jelenti, csak reppelni tud. Kopasz, kreol fiú következik, edzőcipő­ben. Enyhén dadog. Csukó­dik mögötte az ajtó, a zsűri szerint legfel­jebb hirdető­oszlopnak len­ne jó. Kopognak, miniszoknyás kiscsaj, barna rúzs, magasszárú csizma. A fiúk méregetik, lapján az áll, rendőrtisztin tanul. - Krampusz - csücsörít egy zakós a zsűri­ből -, te a Mikulás élettársa vagy? Aztán csak jönnek, egymás után, ügyes szí­nészek és negédes gügyögök. Nyikhaj fiú csámcsogva rágózik, kalapos férfi énekel és szaval, pedofilgyanús, vizenyős szemű, ko­pasz és tanítóképzős minden mennyiségben. Aki megfelel, az jöhet pénteken, aki két­esélyes, az telefonáljon, akit pedig jobb, ha nem engednek gyerekek közelébe, finoman eltanácsolják. Mikulás is többfajta van. Az épphogy megfeleltek flangálós Mikulások lesznek az áruházakban és az utcán. Énekeltetik majd a gyerekeket, és szaloncukrot osztogatnak. Az ügyesebbek iskolákba mennek, ahol a torna­teremben összeterelt csoportoknak mondják el, hogyan viselkedjenek jövőre. Az igazi ászok pedig műsorba kerülnek. Őket cégek rendelik meg a hatodikai ünnepélyre. Akad, ahol angolul is tudnia kell a Mikulásnak - hi­szen a külföldi partner gyerekei is ott lesznek. Családok is hívhatnak Mikulást vasárnap estére - erre a feladatra autó is kell. Melléjük kísérő jár, hisz a bozontos szakáll és a vastag, fehér szemöldök zavar a vezetésben. Egyéb­ként meg illúzióromboló, ha a szolgáltatás árát maga a Mikulás csúsztatja zsebébe, mi­után kiosztotta a csokicsomagokat. A feladat nem olyan könnyű, amilyennek látszik. Az álszőrzet és a jelmez igen meleg, ha az ember pár órát eltölt benne egy túlfű­tött osztályteremben, egyre idegesítőbbnek találja a gyerekek kérdéseit meg a krampusz ugrándozását. Ráadásul folyamatosan beszél­ni kell, mélyített hangon, kedvesen, mert hü­lyén mutat az ideges, csapkodó Mikulás. Mindezért óránként 500-1000 forintot kap­nak. Egy igazán menő Mikulás három nap alatt akár húszezret is megkeres. A következő jelölt szuperman-pólós, nagy­mellű leány, bőrnadrágban, körmei feketére lakkozva. Meglepően jól alakítja a kram­puszt. Utána sebhelyes arcú, fekete férfi, elöl hiányzik néhány foga. Lódenkabátja zsebébe süllyeszti kezét. Fáradunk. Nem látom az erőltetett moso­­lyú, farmeres srácokban a mesebeli putto­nyost. Bár a szakáll biztos sokat segít majd. Az ötvenedik jók voltatok gyerekek után már csak páran állnak az ajtó előtt. Baseballsapkás huszonéves rágózva vigyo­rog, elmagyarázza, hogy rénszarvasai havat esznek, ő pedig egész évben szaloncukrot. Aztán már csak az eredményhirdetés van hátra, kiderül, ki kap jelmezt a hétvégén. Ci­­helődünk. A sebhelyes arcú visszasündörög, hogy bocsi, de ugye nem az befolyásolta dön­tésüket, hogy kitört elöl néhány foga. Aztán mehetünk haza, útközben még be­­ugrunk a közértbe néhány kiló csokiért, hogy legyen mit adni a gyereknek vasárnap. AKOVÁCS ÉVA Lány még sosem volt Mikulás. Nem azért, mert a szervezők hímsoviniszták - a hölgyeknek nincs bátorságuk a szerephez. Fölösleges öregek Öregszünk - figyelmeztetnek a tár­sadalomkutatók. Vajon mit kez­dünk az idős beteg emberrel? Az orvos azt mondja: ez már nem az én szakterületem. De mit szól a geron­tológus? Semmit, mert hivatalosan ilyen szakorvos nincs: gerontológiá­ból nem lehet szakvizsgát tenni Ma­gyarországon. Mégis: hova kerül­hetnek öregjeink? A speciális szak­gondozóhálózatok valamelyikébe? Aligha, mert ilyen nincsen idehaza. Maradhatnak a család­ban? A rokon legtöbbször elutasít, röviden indokol: ilyen állapotban nem jöhet haza. De akkor hova vezet­­ az út? A „fizetős” szociális otthonba? E kiváltság csak a szerencsésebbeknek adatik meg. Mi marad hát? Sok esetben a rettegett el­fekvő. Abban is egyetlen kopott, magányos ágy. Nemrég egy neves pszichiáter professzorral beszélgettem, aki a magyar „gerontológia” helyzetét egy mondatban foglalta össze: vannak országok, amelyek meg­engedhetik maguknak, a tisztes­séges idősgondozást, ám Magyar­­ország nem tartozik ezek közé. Hajlott hátú asszony áll a kór­házi folyosón. Zavartan gyűrögeti régimódi táskáját, látszik, kínosan érzi magát. Végre előkerül az ad­junktus. Sietősen elindul, aztán hirtelen visszalép, hátát a nővér­­fülkének támasztja. - Nagyon sajnálom, de a mama nem maradhat tovább az osztá­lyon. Meggyógyítani nem tudjuk, az állapotában nem várható javu­lás. A daganat teljesen szétszóró­dott, viszont a szíve erős. Hóna­pokig elélhet még. Nagyon kevés az ágyunk. Az asszony könyörgőre fogja. Doktor úr, együtt élek anyámmal, és én is most jöttem ki a kórház­ból. Képtelen vagyok kilencven kilót megemelni és tisztába tenni. Még ha szólna is szegény, az ágy­tálat sem tudom alácsúsztatni. A szociális otthonra meg hónapokat kell várni, még ha lenne is protek­ció. De nekem nincs. Segítsen! Az orvos széttárja a karját, in­gatja a fejét. Az asszony beviszi a kórterembe a magával hozott Akiket a hozzátartozóik egyszerűen itt felejtenek, azok számára marad az átmeneti vagy a szociális „gyűjtőotthon”­ ebédet. Megeteti az anyját, aki azt hajtogatja: vigyél haza, otthon akarok meghalni. Egy másik kórteremben hatan fekszenek, mindannyian idős, sú­lyos betegek. Szinte minden ágy mellett infúziós állvány, a folya­dék lassan csepeg a kipreparált vénákba. A szag meghatározha­tatlan, furcsa, édeskés. A nővér ágyat húz, dől róla a veríték. Le­pedőcserénél rutinosan fordítja egyszer egyik oldalára, majd a másikra a tehetetlen öregeket, te­ríti alájuk a gumilepedőt.­­ Ahogy állapotukat sikerül sta­bilizálni, mennek, vissza ahonnan a mentő beszállította őket - mondja. Van, aki Pécsbányára, más egy szo­ciális otthonba, de a többségnek az elfekvő jut. Közülük - mutat a via­szos bőrű, beesett arcú, groteszk bábukra emlékeztető emberekre - senkit nem látogatnak, pedig mind gyerekeket nevelt fel. Amíg élnek, a nyugdíjat a fiatalok veszik fel. Abból ide nem jut. Általában felé­lik a pénzt, a temetés meg a leg­gyorsabb és a legegyszerűbb - le­gyint fáradtan az ápolónő. Nem beszélhetünk tovább, szól a csengő, a nővérnek mennie kell. A folyosón még hátraszól: szégyen ez, kérem, egy ország szégyene. Az utolsó kórteremből egy het­ven körüli asszony jön felém, köz­ben pongyoláját gombolja. Maga melyik újságtól jött - kérdezi. Negyedóra múlva mindent tudok róla. Már tíz éve az egyik belvárosi otthon lakója, a férje rég meg­halt, csak egy ivós fia van, aki korábban min­den pénzét elszedte. Nem szeret itt lenni. Nappal alszanak, éjsza­ka meg hangosan jajgatnak. Nem lehet beszélgetni. Annak viszont örül, hogy pénteken mehet Pécs­­bányára. A főorvosnő üzente on­nan: már várják. A pécsbánya-telepi kórház jó tíz kilométerre fekszik a várostól. Az itteni orvosok azt mondják: örülni kell annak, hogy a 250 ezer lakosú városra jut száz gerontoló­giai ágy. Aki idekerült, az tudta: életében ez az utolsó állomás. Több mint tizenhárom éven át kellett küzdenie az akkori kór­házvezetőnek azért, hogy a me­gyeszékhelyen egyáltalán létrejö­hessen egy ilyen intézmény. Olyan, ahol meg is lehet gyógyul­ni, egy kicsit megerősödni, ahon­nan nem a temetőbe vezet az út. A száz ágy nagyon kevés, a beke­rülésre itt is listán kell várakozni. A kórházban januártól csak idősgondozás folyik: megszűnt az aktív belgyógyászat, helyette ápolási osztály létesült. A „bentla­kás” ideje általában három hét, az ágyra mindig egy következő beteg vár. Akiket a hozzátartozóik egy­szerűen itt felejtenek, azok számá­ra marad az átmeneti vagy a szo­ciális „gyűjtőotthon”. Ez utóbbi­ban nemcsak idős, magatehetetlen betegek fekszenek, hanem - egyéb lehetőség hiányában - ide­kerülnek az idős szellemi fogyaté­kosok vagy az idült, utolsó stádiu­mú alkoholisták is. Olyanok, akik­kel senki nem tud semmit kezdeni.­­ Szomorú a geriátria helyzete. Pedig a gond egyre feszítőbb, az át­lagéletkor idehaza is növekszik - mondja a kórház belgyógyász igaz­gatónője. - Betegeink többsége visszatérő, van olyan, aki évente kétszer-háromszor is visszakéri magát hozzánk. Az okok nem min­dig derülnek ki: van, aki őszintén elmondja, hogy megverték otthon, van, aki csendesen sír. Amikor rá­kérdezünk az árulkodó nyomokra, nem szól semmit. Szégyelli. Faggat­ni senkit nincs jogunk. Egyre gyak­rabban fordul elő: az idős szülőt azért taszítják ki a családból, mert nem a gyerekére íratta a házát, vagy nem oda szánta a csekélyke örökséget. Ebből első lépésben ki­alakul a depresszió, a második fázis a külvilágtól való teljes elszigetelő­dés, majd bekövetkezik a testi (fizi­kai) bajok elhatalmasodása. A depresszió kezdeti stádiumában még tudunk segíteni. A betegeink másik része viszont hozzánk mene­kül: visszatéréseik oka nemcsak az állapotukon való javítás, hanem az, hogy itt beszélgetünk velük, társa­ságban vannak. Fájdalmas látnunk: ha közeledik a hazamenetel, egyre szomorúbb lesz a hangulat. Az egyik kórteremben rövid időre megüresedik az egyik ágy. Volt lakója, a vastag dioptriát vise­lő, bicegő asszony a kórház elbo­csátó papírjára vár. Az ágy mellet­ti széken kucorog, háttal a kórte­rem ajtajának, pedig várják oda­kint. Két ismerőse jött érte, mint mondja, ők a szomszédok. Nincs senkije, férje meghalt, a házasság­ból nem született gyerek. Legyint. - Rossz korban voltam fiatal, de rossz időben vénültem is. - Egyre gyakrabban fordul meg Pécsbá­­nyán, szeret visszajönni. Itt legalább nincs egyedül. Itt meleg van, és étel is. Mi is kellene több? Most el kell mennem - törli szemü­vege alól a könnyeket - de meg­ígérték: idén még egyszer visszajö­hetek. És az feltétlenül írja meg: itt nagyon jó. A zárójelentés időközben elké­szült, a fiatal doktor felsegíti a székről a nénit. Ő lassan kibiceg a kórteremből, búcsúzóul egyet meg int hátrafelé. Pár óra múlva ágyára hozzák a következő beteget. A lista több hónapra telített. ERDEI ÉVA RIPORT Miért nem beszél évek óta Kornélia? Horváth Kornélia, aki három nappal ezelőtt megnyerte a Magyar Hírlap süteményrajz-pályázatát, és műve alapján hat cukrász 6x3 méte­res óriástortát készít, évek óta nem beszél. Horváth Kornélia kilenc­éves esztergomi kislány meg­haragudott a világra. A szü­lőkre, akik nem látogatják, nem is látogatták, csak betet­ték egy nap a tatabányai cse­csemőotthonba. Horváth Kornélia hatévesen, is­kolaéretten került az enyhén értelmi fogyatékosok közé, a Montágh Imre Általános Iskolába. Hogyan is mehetett volna a nor­málisok közé, ha egyszer nem be­szélt. Nem beszél, nem kiabál, arti­kulálatlan hangokat sem ad ki, annál ő sokkal intelligensebb, magyarázza az iskola igazgatója. Mindent megért, ám az iskolában három éve megszólaltatni nem tudják. Horváth Kornélia megharagudott a világra. Horváth Kornélia olvas és megért mindent. Gyönyörűen ír és még gyö­nyörűbben rajzol. Az iskolában azon­ban három esztendeje megszólaltatni nem tudják. Ha bánat éri, ha nem tetszik neki valami, akkor persze elpityeredik, és a humort is érti; sokszor mosolyog úgy, hogy a szája sarkában titok, kis titokzatosság ül. - Valami nagy-nagy megráz­kódtatás érhette - töpreng az igazgatónő. - Már vizsgálták az országos beszédjavító intézetben, de okosabbak nem lettünk. Mint ahogy az előéletéről sem tudtunk meg többet. Csak azt, kik voltak a szülei. Horváth Kornélia aranyos, és enyhén értelmi fogyatékos. - De lehet, hogy nem - mondja az igazgatónő, Recska Valéria. - A ne­velőmama szerint egyszer, egyetlen egyszer megszólalt, mondott otthon valamit. Máskülönben Horváth Kor­nélia tényleg olyan, mint a többi igazi gyerek. Játszik, sír és nevet. Moso­lyog titokzatosan, s ha tetszik neki valami vagy ha akar valamit, meg­érinti a felnőtt kezét. Horváth Kornéliának van ám egy titka. Időnként, nagy ritkán a testvé­rével, aki szintén ott van, ott tanul és nevelkedik, beszél. De csak ha ma­guk között vannak. Nekem is van egy titkom. Foky Ottóval, a süteményrajz-pályázat zsűrielnökével azt gondoltuk ki, mi­lyen szép, milyen gyönyörűség len­ne, ha Kornéliát az a hétfői nagy, óriástorta-átadás ott, a Csepel Plazá­­ban, délután három órakor újból ki­zökkentené. Kizökkenne, s akkor talán icipicit kevésbé haragudna­­ a világra. SCIPIADES ERZSÉBET Emlékfoszlányok Bajban van az ember, ha mindenáron írni akar róla, de a szépségiparnak még a közelébe sem engedik. Nem­csak a kis szépségversenyek nagy rendezője vagy a divatbemutatók szervezője kap vegetatív eredetű ma­­láriás rohamot az ártatlanul érdeklő­dő ember neve hallatán, de még a szerkesztőségben is mindent kitalál­nak, Mikulást is bár, csak az illető ember nagyon-nagyon messzire he­lyezkedjék földrajzilag a szépség­­ipartól. És nem azért, mert az ember nem volna gyönyörű. Persze hogy az - aki ezt a típust kedveli, annak meg kife­jezetten. De nem, nem azt mondják - mármint a szépségiparosok és a holdudvarolók - hogy szépség híján coki az újságírónak, nincsenek se sminkbemutatók, se ruhaárverések, az csak a Xena-típusú női hölgyek­nek jár - nem. Azt mondják, hogy ta­pintatlan s durva kézzel illetni a szé­­pészetet: becstelenség. Egy egész nemzet sárba gyalázása. Aki ért a szóból, ilyenkor már tudja: azt nem kellene roppantul világgá kürtölni, hogy a szépségipar sok minden, csak nem szép, csak nem elegáns. Üzlet a javából, ordas érdekekkel és egy­másnak feszülő percentrátákkal. Vagy mikkel. Üldögél az ember olyankor bú­san, szépségipar híján szuicid gondo­latokkal dekázgatva a szobájában, a minden bájt nélkülöző, kifejezetten brutális számítógépes túlélőjátéka előtt, beleereszt még egy utolsó so­rozatot a Godzillába, dögöljön meg, ha rondának született, s akkor rá­­nyitja egy másik ember az ajtót, szépnek nem szép, viszont hasban vállas, ráadásul férfi, s a kezében egy paksaméta fotó, Hajdani divatbemu­tatókról. S a skribler szeme gonoszul össze­szűkül: vessenek a mókusok elé, ha ebbe bárki bele tud majd kötni, 1958-at írunk (már aki). Tombol a tervgazdálkodás, Sztálin öt éve ha­lott, Kádár sajátos rekvizítum-gyűjte­­ménnyel házaltatja a helyiérdekűit az ’56-os sajnálatos eseményekről, fúr­ják a metrót, barna-sárga fapados vil­lamosok cikáznak a Megyeri csárdá­tól be, egészen a távoli és egzotikus Kresz Géza utcáig, pancsolnak a kis­lányok és apám Újpesten leérettsé­gizik. Hadirokkant trafikosnál veszünk kiadványt, 10 év a szocialista keres­kedelem szolgálatában, „10 év csak suhanó perceket jelent a történelem­ben, egy ember életében azonban már nagy idő. És nagy idő egy, embe­reket foglalkoztató és embereket szolgáló vállalat életében is. Ha 1953 forgalmát 100-nak vesszük, akkor 1959-ben 260,8 a forgalmi index. Megjegyezzük, hogy az 1953 előtti számokat figyelembe véve a fejlődés még feltűnőbb volna, ámde ez ami úgy sem volna reális, mert akkoriban üzleti tevékenységünk még meglehe­tősen kezdetleges volt (Női és Gyer­mekruha Nagykereskedelmi Vál­lalat).” Még nem röhögünk rajta, egyfe­lől, mert még nem vagyunk, de még ha lennénk is, eszünkbe se jutna ko­moly dolgokon röhögni, hol van még (és hol van már) 88 borostás, Hősök terén bátor, odamondogatós, fiata­los alázatmentessége, most még csak a Gyuri van, aki a kifutón illeged magát mind a négy életéve teljes ön­tudatával, mert megteheti, nagyapja, a Gida, meg a család belvárosi középpolgár, ha létezne ez a szó, mint ahogy létezik is, káromkodás­képp, önkritika-gyakorló munkafü­zetekben. A Gyuri tehát ruhát próbál óvoda után, méretre készülnek a kisöltö­­nyök, kisnyakkendők, kiscipők, a Gyurinak már az óvodában vállra volt a jele, de nem utálják érte a kis­pajtások, egy cseppet sem, miért is utálnák? Azért, mert mindegyiken mackónadrág az ünneplő és svájci a sapka, s ha kimozdul a család, május elsején, még lufit is kap a kishuga? Éljen és virágozzék? Gyuri még nem tudja, hogy négy éve lesz csupán a divatszakmában, aztán a tanulás rovására megy majd az állandó fellépés, meg próba, meg színpadbejárás. Még nem tudja, mit, de már élvezi, hogy a szép nénikkel öltözködhet egy helyiségben, oda­­odasandítva a konfekcietrikó alól a kosaras, rózsaszín melltartókra és harisnyakötőkre, s ha a nénik rajta is kapják, legfeljebb egy barack a fejre az ára. Még nem tudja, hogy az öltöz­ködési mániája idővel paranormális szintre fog emelkedni, övé lesz tíz év múlva az első „dzsinsz” és a lányok a műkontyok alól zabálni fogják a stílust. És mindez azért nem jelenti, hogy nem lenne érdemes felnőni. A helyes kérdés úgy vetődik fel, már bizonyos filozófiai iskoláknál: érdemes-e egy­általán megajándékoznunk magunk­kal a világot, s ha igen, akkor is mi­nek. Ha úgyis ez lesz a vége. A képek megsárgulnak, a Mikulás meg már az elején legszívesebben visszafordulna. TÖRÖK MONIKA Az ombudsman jelentése Gönczöl Katalin, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa hivatalból indított vizsgálatot az időseket ápoló­gondozó otthonokban élő személyek alkotmányos em­beri jogainak helyzetéről. Az átfogó vizsgálatot többek között az indokolta, hogy folyamatosan növekszik az in­tézményi elhelyezés iránti igény, újraszabályozták a mű­ködés, fenntartás jogi feltételeit, valamint bővült az ilyen intézményeket fenntartók köre. (...) A vizsgálat megállapításai alapján az állampolgári jogok országgyűlési biztosa az egyes időseket ápoló­gondozó otthonok felügyeleti szervének, fenntartójá­nak és az intézményeknek tett 37 egyedi ajánláson kí­vül, az idős otthonokban gondozott személyek alkot­mányos emberi jogainak érvényesülése és védelme ér­dekében az alábbi ajánlásokat fogalmazta meg: 1. Kezdeményezte, hogy a szociális és családügyi mi­niszter vizsgálja felül a szociális intézmények működé­sét szabályozó jogszabályokat abból a szempontból, hogy az azokban foglalt előírások mennyire alkalma­sak az eltérő igényeket kielégítő, de jogszabályi minősí­tés szerint azonos típusú otthonok működésének sza­bályozására. A felülviszgálat úgy történjen meg, hogy legkésőbb 1999. december 31-éig a szükséges módosí­tások is elkészüljenek. 2. Kezdeményezte, hogy a szociális és családügyi mi­niszter, valamint a pénzügyminiszter a költségvetés összeállításakor, valamint a céltámogatással preferálni kívánt feladatok meghatározásakor fordítson különös figyelmet az 1993. évi III. törvény 129. §-ában meghatá­rozott feladat teljesítésére, miszerint céltámogatás kere­tében kell gondoskodni az idősek ápolását, gondozását nyújtó intézmények olyan mértékű férőhelybővítéséről, hogy az önkormányzatok eleget tudjanak tenni ellátási kötelezettségüknek. Kezdeményezte, hogy a kiemelke­dően támogatandó célok körébe sorolják a már műkö­dő otthonok olyan mértékű felújítását és korszerűsíté­sét is, amely a jogszabályban elírt feltételek teljesítésé­hez szükséges. 3. Kezdeményezte, hogy a szociális és családügyi mi­niszter, valamint a pénzügyminiszter vizsgálja meg an­nak lehetőségét, az állam milyen formában és mennyi­ben képes támogatni a nem állami fenntartású otthonok olyan mértékű felújítását és korszerűsítését, amely a jog­szabályban előírt feltételek teljesítéséhez szükséges. 4. Kezdeményezte, hogy a szociális és családügyi miniszter tegyen javaslatot, illetőleg készítse elő a 161/1996. (XI. 7.) kormányrendelet módosítását, illető­leg kiegészítését azokkal a garanciális szabályokkal, amelyek biztosítják, hogy egyetlen személyes gondosko­dást nyújtó szociális intézmény se kezdhesse meg műkö­dését a személyi, tárgyi és szakmai feltételek hiányában. 5. Kezdeményezte, hogy a szociális és családügyi mi­niszter vizsgálja felül a személyes gondoskodást nyújtó szociális intézmények dolgozóinak létszám-irányszá­maira és szakképzettségére vonatkozó előírásokat. Az oktatási miniszterrel együttműködve dolgozza ki a szervezett továbbképzés rendszerét és szabályait ak­ként, hogy ebben mind a munkáltató, mind a dolgozó érdekelt legyen. 6. Felkérte a közigazgatási hivatalok vezetőit, hogy a személyes gondoskodást nyújtó szociális intézmé­nyek működési engedélyezése, valamint az előírt ellen­őrzések során maradéktalanul követeljék meg a jogsza­bályi előírások betartását. 7. Felkérte a módszertani otthont fenntartó fővárosi és megyei önkormányzatokat, hogy az 1993. évi III. tör­vény 88. §-a (1) bekezdésének c) pontjában meghatáro­zott módszertani feladatokat az illetékességi területü­kön működő nem állami intézmények tekintetében is lássák el. Magyar Hírlap 15

Next