Magyar Hírlap, 1998. december (31. évfolyam, 281-305. szám)
1998-12-05 / 285. szám
1998. DECEMBER 5., SZOMBAT Foglalkozása: Mikulás Mintha tegnap lett volna. Egy áruház előtt láttam meg, tömeg volt körülötte, megannyi szájtátl, de ő kimagaslott közülük. Hát mégis van Télapó! Oda akartam menni, de anyám fogta a kezem, siettünk. Sebaj, a hétvégén megint találkoztam vele a szakszervezeti Mikulás-bulin. Ünneplő volt rajtam, a zoknim állandóan lecsúszott, izzadt a kezem. A Télapó a színpad szélén lógatta lábait, mellette krampusz ugrándozott, a földön pedig álmaim netovábbja, az ajándékokkal teli vászonzsák. Egyenként szólított minket, dörmögve faggatózott, jók voltunk-e, erre a legtöbben elbőgték magukat. Név szerint ismerte az összes ovist, és listájába pillantva tévedhetetlenül sorolta vétkeinket. Le voltam nyűgözve. Akkor már sejtettem, hogy Mikulás nem lehet akárki. Sőt. Még a krampusz sem. A művelődési ház büféjében száznál is többen szorongunk. A felvételi kétrészes, először írásbeli, aztán szóbeli. A szervezők kérdőívet osztanak, külön krampusz-, külön Mikulás -teszt. Megannyi keresztkérdés, milyen verseket ismersz, mi a dolga egy krampusznak, mit csinálsz, ha a kölykök elbőgik magukat, miként tudod meggyőzni őket, hogy te vagy az egyetlen és igazi. Körmölés az asztaloknál, lépcsőn ülve, oldalpillantások - nehéz így felmérni, kiből lesz jó Mikulás. Ha készen vagy, beállhatsz a sorba. A szóbeli következik. Aki az első szűrőn átmegy, részt vesz a hét végi háromórás tréningen, ahol az ajándékosztás minden rejtelmét megtanítják. Mert nem egyszerű egy gyereket meggyőzni arról, hogy igazi a vattaszakáll, rávenni a nagyszájú ovist, ne rángassa le a kalapgumival felerősített bajuszt. Veterán Télapók magyarázzák trükkjeiket, hogyan viselkedjenek, amikor a család kedvence üvöltve követeli, ő igenis szánkót kért, és a hülye Mikulás miért csak csokit akar neki adni. A félősebb gyerekek igen hangosan szoktak tiltakozni az ellen, hogy a piros kabátos bácsi közelebb jöjjön. Ilyenkor valahogy meg kell nyugtatni a bőgő kölyköt. Az ajtóban egymást tiporják a Mikulás-jelöltek, egy magas, fekete hajú srác sztorijait hallgatják. A fiú tapasztalt, tudja, mit kell mondani, ha a gyerekek mindenáron a rénszarvasait akarják látni, vagy arról faggatják, hogyan tud lemászni a tetőről. Lehalkítja hangját, arról mesél, hogyan lehet ajándékosztás után a csinos anyukával randit megbeszélni. A zsűri előtt színészkedni kell. Megmutatni, mit tennél, ha szakállal, puttonnyal állnál az ovisok előtt. Nehezen megy. Az öttagú zsűri viszont kiválóan alakítja a videojátékokon felnőtt nagycsoportosokat. A válogatók profinak számítanak, ötödik éve képeznek ki Mikulásokat. - Szervusztok gyerekek! - lép be egy öltönyös fiú. - Jók voltatok? A zsűri átmegy debilbe, fejhangon sipítja, hogy nem volt jó senki. A srác megtorpan, de nem hagyja magát. Verset szaval, poénkodik, aztán kimegy. Az asztalnál ülők egytől ötig osztályozzák a jelentkezőket, eredményhirdetés majd a legvégén. Egy szőke főiskolás kiválóan alakítja a Mikulást, lendületes, nem lehet zavarba hozni, még arra is tudja a választ, hogy ha Pisti egész évben rossz volt, akkor most miért kap ajándékot. Copfos lány énekelni próbál velünk, de az ovisokat alakító zsűri nem vevő rá. Aztán alacsony, dundi lány perdül be, mókázik, játszik, kicsit hadar ugyan, de az Isten is krampusznak teremtette. Lány még sosem volt Mikulás. Nem azért, mert a szervezők hímsoviniszták - a hölgyeknek nincs bátorságuk a szerephez. Aki pedig mégis megpróbálja, annak vagy a hangja nem elég mély, vagy a magassága nem elégséges a feladathoz. Zöld pulcsis lány képzeletbeli krampuszfarkát simogatja, mondja, megsérült, amikor leesett a szánról. Esetleg, ha énekelnénk neki. De a zsűri kijelenti, csak reppelni tud. Kopasz, kreol fiú következik, edzőcipőben. Enyhén dadog. Csukódik mögötte az ajtó, a zsűri szerint legfeljebb hirdetőoszlopnak lenne jó. Kopognak, miniszoknyás kiscsaj, barna rúzs, magasszárú csizma. A fiúk méregetik, lapján az áll, rendőrtisztin tanul. - Krampusz - csücsörít egy zakós a zsűriből -, te a Mikulás élettársa vagy? Aztán csak jönnek, egymás után, ügyes színészek és negédes gügyögök. Nyikhaj fiú csámcsogva rágózik, kalapos férfi énekel és szaval, pedofilgyanús, vizenyős szemű, kopasz és tanítóképzős minden mennyiségben. Aki megfelel, az jöhet pénteken, aki kétesélyes, az telefonáljon, akit pedig jobb, ha nem engednek gyerekek közelébe, finoman eltanácsolják. Mikulás is többfajta van. Az épphogy megfeleltek flangálós Mikulások lesznek az áruházakban és az utcán. Énekeltetik majd a gyerekeket, és szaloncukrot osztogatnak. Az ügyesebbek iskolákba mennek, ahol a tornateremben összeterelt csoportoknak mondják el, hogyan viselkedjenek jövőre. Az igazi ászok pedig műsorba kerülnek. Őket cégek rendelik meg a hatodikai ünnepélyre. Akad, ahol angolul is tudnia kell a Mikulásnak - hiszen a külföldi partner gyerekei is ott lesznek. Családok is hívhatnak Mikulást vasárnap estére - erre a feladatra autó is kell. Melléjük kísérő jár, hisz a bozontos szakáll és a vastag, fehér szemöldök zavar a vezetésben. Egyébként meg illúzióromboló, ha a szolgáltatás árát maga a Mikulás csúsztatja zsebébe, miután kiosztotta a csokicsomagokat. A feladat nem olyan könnyű, amilyennek látszik. Az álszőrzet és a jelmez igen meleg, ha az ember pár órát eltölt benne egy túlfűtött osztályteremben, egyre idegesítőbbnek találja a gyerekek kérdéseit meg a krampusz ugrándozását. Ráadásul folyamatosan beszélni kell, mélyített hangon, kedvesen, mert hülyén mutat az ideges, csapkodó Mikulás. Mindezért óránként 500-1000 forintot kapnak. Egy igazán menő Mikulás három nap alatt akár húszezret is megkeres. A következő jelölt szuperman-pólós, nagymellű leány, bőrnadrágban, körmei feketére lakkozva. Meglepően jól alakítja a krampuszt. Utána sebhelyes arcú, fekete férfi, elöl hiányzik néhány foga. Lódenkabátja zsebébe süllyeszti kezét. Fáradunk. Nem látom az erőltetett mosolyú, farmeres srácokban a mesebeli puttonyost. Bár a szakáll biztos sokat segít majd. Az ötvenedik jók voltatok gyerekek után már csak páran állnak az ajtó előtt. Baseballsapkás huszonéves rágózva vigyorog, elmagyarázza, hogy rénszarvasai havat esznek, ő pedig egész évben szaloncukrot. Aztán már csak az eredményhirdetés van hátra, kiderül, ki kap jelmezt a hétvégén. Cihelődünk. A sebhelyes arcú visszasündörög, hogy bocsi, de ugye nem az befolyásolta döntésüket, hogy kitört elöl néhány foga. Aztán mehetünk haza, útközben még beugrunk a közértbe néhány kiló csokiért, hogy legyen mit adni a gyereknek vasárnap. AKOVÁCS ÉVA Lány még sosem volt Mikulás. Nem azért, mert a szervezők hímsoviniszták - a hölgyeknek nincs bátorságuk a szerephez. Fölösleges öregek Öregszünk - figyelmeztetnek a társadalomkutatók. Vajon mit kezdünk az idős beteg emberrel? Az orvos azt mondja: ez már nem az én szakterületem. De mit szól a gerontológus? Semmit, mert hivatalosan ilyen szakorvos nincs: gerontológiából nem lehet szakvizsgát tenni Magyarországon. Mégis: hova kerülhetnek öregjeink? A speciális szakgondozóhálózatok valamelyikébe? Aligha, mert ilyen nincsen idehaza. Maradhatnak a családban? A rokon legtöbbször elutasít, röviden indokol: ilyen állapotban nem jöhet haza. De akkor hova vezet az út? A „fizetős” szociális otthonba? E kiváltság csak a szerencsésebbeknek adatik meg. Mi marad hát? Sok esetben a rettegett elfekvő. Abban is egyetlen kopott, magányos ágy. Nemrég egy neves pszichiáter professzorral beszélgettem, aki a magyar „gerontológia” helyzetét egy mondatban foglalta össze: vannak országok, amelyek megengedhetik maguknak, a tisztességes idősgondozást, ám Magyarország nem tartozik ezek közé. Hajlott hátú asszony áll a kórházi folyosón. Zavartan gyűrögeti régimódi táskáját, látszik, kínosan érzi magát. Végre előkerül az adjunktus. Sietősen elindul, aztán hirtelen visszalép, hátát a nővérfülkének támasztja. - Nagyon sajnálom, de a mama nem maradhat tovább az osztályon. Meggyógyítani nem tudjuk, az állapotában nem várható javulás. A daganat teljesen szétszóródott, viszont a szíve erős. Hónapokig elélhet még. Nagyon kevés az ágyunk. Az asszony könyörgőre fogja. Doktor úr, együtt élek anyámmal, és én is most jöttem ki a kórházból. Képtelen vagyok kilencven kilót megemelni és tisztába tenni. Még ha szólna is szegény, az ágytálat sem tudom alácsúsztatni. A szociális otthonra meg hónapokat kell várni, még ha lenne is protekció. De nekem nincs. Segítsen! Az orvos széttárja a karját, ingatja a fejét. Az asszony beviszi a kórterembe a magával hozott Akiket a hozzátartozóik egyszerűen itt felejtenek, azok számára marad az átmeneti vagy a szociális „gyűjtőotthon” ebédet. Megeteti az anyját, aki azt hajtogatja: vigyél haza, otthon akarok meghalni. Egy másik kórteremben hatan fekszenek, mindannyian idős, súlyos betegek. Szinte minden ágy mellett infúziós állvány, a folyadék lassan csepeg a kipreparált vénákba. A szag meghatározhatatlan, furcsa, édeskés. A nővér ágyat húz, dől róla a veríték. Lepedőcserénél rutinosan fordítja egyszer egyik oldalára, majd a másikra a tehetetlen öregeket, teríti alájuk a gumilepedőt. Ahogy állapotukat sikerül stabilizálni, mennek, vissza ahonnan a mentő beszállította őket - mondja. Van, aki Pécsbányára, más egy szociális otthonba, de a többségnek az elfekvő jut. Közülük - mutat a viaszos bőrű, beesett arcú, groteszk bábukra emlékeztető emberekre - senkit nem látogatnak, pedig mind gyerekeket nevelt fel. Amíg élnek, a nyugdíjat a fiatalok veszik fel. Abból ide nem jut. Általában felélik a pénzt, a temetés meg a leggyorsabb és a legegyszerűbb - legyint fáradtan az ápolónő. Nem beszélhetünk tovább, szól a csengő, a nővérnek mennie kell. A folyosón még hátraszól: szégyen ez, kérem, egy ország szégyene. Az utolsó kórteremből egy hetven körüli asszony jön felém, közben pongyoláját gombolja. Maga melyik újságtól jött - kérdezi. Negyedóra múlva mindent tudok róla. Már tíz éve az egyik belvárosi otthon lakója, a férje rég meghalt, csak egy ivós fia van, aki korábban minden pénzét elszedte. Nem szeret itt lenni. Nappal alszanak, éjszaka meg hangosan jajgatnak. Nem lehet beszélgetni. Annak viszont örül, hogy pénteken mehet Pécsbányára. A főorvosnő üzente onnan: már várják. A pécsbánya-telepi kórház jó tíz kilométerre fekszik a várostól. Az itteni orvosok azt mondják: örülni kell annak, hogy a 250 ezer lakosú városra jut száz gerontológiai ágy. Aki idekerült, az tudta: életében ez az utolsó állomás. Több mint tizenhárom éven át kellett küzdenie az akkori kórházvezetőnek azért, hogy a megyeszékhelyen egyáltalán létrejöhessen egy ilyen intézmény. Olyan, ahol meg is lehet gyógyulni, egy kicsit megerősödni, ahonnan nem a temetőbe vezet az út. A száz ágy nagyon kevés, a bekerülésre itt is listán kell várakozni. A kórházban januártól csak idősgondozás folyik: megszűnt az aktív belgyógyászat, helyette ápolási osztály létesült. A „bentlakás” ideje általában három hét, az ágyra mindig egy következő beteg vár. Akiket a hozzátartozóik egyszerűen itt felejtenek, azok számára marad az átmeneti vagy a szociális „gyűjtőotthon”. Ez utóbbiban nemcsak idős, magatehetetlen betegek fekszenek, hanem - egyéb lehetőség hiányában - idekerülnek az idős szellemi fogyatékosok vagy az idült, utolsó stádiumú alkoholisták is. Olyanok, akikkel senki nem tud semmit kezdeni. Szomorú a geriátria helyzete. Pedig a gond egyre feszítőbb, az átlagéletkor idehaza is növekszik - mondja a kórház belgyógyász igazgatónője. - Betegeink többsége visszatérő, van olyan, aki évente kétszer-háromszor is visszakéri magát hozzánk. Az okok nem mindig derülnek ki: van, aki őszintén elmondja, hogy megverték otthon, van, aki csendesen sír. Amikor rákérdezünk az árulkodó nyomokra, nem szól semmit. Szégyelli. Faggatni senkit nincs jogunk. Egyre gyakrabban fordul elő: az idős szülőt azért taszítják ki a családból, mert nem a gyerekére íratta a házát, vagy nem oda szánta a csekélyke örökséget. Ebből első lépésben kialakul a depresszió, a második fázis a külvilágtól való teljes elszigetelődés, majd bekövetkezik a testi (fizikai) bajok elhatalmasodása. A depresszió kezdeti stádiumában még tudunk segíteni. A betegeink másik része viszont hozzánk menekül: visszatéréseik oka nemcsak az állapotukon való javítás, hanem az, hogy itt beszélgetünk velük, társaságban vannak. Fájdalmas látnunk: ha közeledik a hazamenetel, egyre szomorúbb lesz a hangulat. Az egyik kórteremben rövid időre megüresedik az egyik ágy. Volt lakója, a vastag dioptriát viselő, bicegő asszony a kórház elbocsátó papírjára vár. Az ágy melletti széken kucorog, háttal a kórterem ajtajának, pedig várják odakint. Két ismerőse jött érte, mint mondja, ők a szomszédok. Nincs senkije, férje meghalt, a házasságból nem született gyerek. Legyint. - Rossz korban voltam fiatal, de rossz időben vénültem is. - Egyre gyakrabban fordul meg Pécsbányán, szeret visszajönni. Itt legalább nincs egyedül. Itt meleg van, és étel is. Mi is kellene több? Most el kell mennem - törli szemüvege alól a könnyeket - de megígérték: idén még egyszer visszajöhetek. És az feltétlenül írja meg: itt nagyon jó. A zárójelentés időközben elkészült, a fiatal doktor felsegíti a székről a nénit. Ő lassan kibiceg a kórteremből, búcsúzóul egyet meg int hátrafelé. Pár óra múlva ágyára hozzák a következő beteget. A lista több hónapra telített. ERDEI ÉVA RIPORT Miért nem beszél évek óta Kornélia? Horváth Kornélia, aki három nappal ezelőtt megnyerte a Magyar Hírlap süteményrajz-pályázatát, és műve alapján hat cukrász 6x3 méteres óriástortát készít, évek óta nem beszél. Horváth Kornélia kilencéves esztergomi kislány megharagudott a világra. A szülőkre, akik nem látogatják, nem is látogatták, csak betették egy nap a tatabányai csecsemőotthonba. Horváth Kornélia hatévesen, iskolaéretten került az enyhén értelmi fogyatékosok közé, a Montágh Imre Általános Iskolába. Hogyan is mehetett volna a normálisok közé, ha egyszer nem beszélt. Nem beszél, nem kiabál, artikulálatlan hangokat sem ad ki, annál ő sokkal intelligensebb, magyarázza az iskola igazgatója. Mindent megért, ám az iskolában három éve megszólaltatni nem tudják. Horváth Kornélia megharagudott a világra. Horváth Kornélia olvas és megért mindent. Gyönyörűen ír és még gyönyörűbben rajzol. Az iskolában azonban három esztendeje megszólaltatni nem tudják. Ha bánat éri, ha nem tetszik neki valami, akkor persze elpityeredik, és a humort is érti; sokszor mosolyog úgy, hogy a szája sarkában titok, kis titokzatosság ül. - Valami nagy-nagy megrázkódtatás érhette - töpreng az igazgatónő. - Már vizsgálták az országos beszédjavító intézetben, de okosabbak nem lettünk. Mint ahogy az előéletéről sem tudtunk meg többet. Csak azt, kik voltak a szülei. Horváth Kornélia aranyos, és enyhén értelmi fogyatékos. - De lehet, hogy nem - mondja az igazgatónő, Recska Valéria. - A nevelőmama szerint egyszer, egyetlen egyszer megszólalt, mondott otthon valamit. Máskülönben Horváth Kornélia tényleg olyan, mint a többi igazi gyerek. Játszik, sír és nevet. Mosolyog titokzatosan, s ha tetszik neki valami vagy ha akar valamit, megérinti a felnőtt kezét. Horváth Kornéliának van ám egy titka. Időnként, nagy ritkán a testvérével, aki szintén ott van, ott tanul és nevelkedik, beszél. De csak ha maguk között vannak. Nekem is van egy titkom. Foky Ottóval, a süteményrajz-pályázat zsűrielnökével azt gondoltuk ki, milyen szép, milyen gyönyörűség lenne, ha Kornéliát az a hétfői nagy, óriástorta-átadás ott, a Csepel Plazában, délután három órakor újból kizökkentené. Kizökkenne, s akkor talán icipicit kevésbé haragudna a világra. SCIPIADES ERZSÉBET Emlékfoszlányok Bajban van az ember, ha mindenáron írni akar róla, de a szépségiparnak még a közelébe sem engedik. Nemcsak a kis szépségversenyek nagy rendezője vagy a divatbemutatók szervezője kap vegetatív eredetű maláriás rohamot az ártatlanul érdeklődő ember neve hallatán, de még a szerkesztőségben is mindent kitalálnak, Mikulást is bár, csak az illető ember nagyon-nagyon messzire helyezkedjék földrajzilag a szépségipartól. És nem azért, mert az ember nem volna gyönyörű. Persze hogy az - aki ezt a típust kedveli, annak meg kifejezetten. De nem, nem azt mondják - mármint a szépségiparosok és a holdudvarolók - hogy szépség híján coki az újságírónak, nincsenek se sminkbemutatók, se ruhaárverések, az csak a Xena-típusú női hölgyeknek jár - nem. Azt mondják, hogy tapintatlan s durva kézzel illetni a szépészetet: becstelenség. Egy egész nemzet sárba gyalázása. Aki ért a szóból, ilyenkor már tudja: azt nem kellene roppantul világgá kürtölni, hogy a szépségipar sok minden, csak nem szép, csak nem elegáns. Üzlet a javából, ordas érdekekkel és egymásnak feszülő percentrátákkal. Vagy mikkel. Üldögél az ember olyankor búsan, szépségipar híján szuicid gondolatokkal dekázgatva a szobájában, a minden bájt nélkülöző, kifejezetten brutális számítógépes túlélőjátéka előtt, beleereszt még egy utolsó sorozatot a Godzillába, dögöljön meg, ha rondának született, s akkor rányitja egy másik ember az ajtót, szépnek nem szép, viszont hasban vállas, ráadásul férfi, s a kezében egy paksaméta fotó, Hajdani divatbemutatókról. S a skribler szeme gonoszul összeszűkül: vessenek a mókusok elé, ha ebbe bárki bele tud majd kötni, 1958-at írunk (már aki). Tombol a tervgazdálkodás, Sztálin öt éve halott, Kádár sajátos rekvizítum-gyűjteménnyel házaltatja a helyiérdekűit az ’56-os sajnálatos eseményekről, fúrják a metrót, barna-sárga fapados villamosok cikáznak a Megyeri csárdától be, egészen a távoli és egzotikus Kresz Géza utcáig, pancsolnak a kislányok és apám Újpesten leérettségizik. Hadirokkant trafikosnál veszünk kiadványt, 10 év a szocialista kereskedelem szolgálatában, „10 év csak suhanó perceket jelent a történelemben, egy ember életében azonban már nagy idő. És nagy idő egy, embereket foglalkoztató és embereket szolgáló vállalat életében is. Ha 1953 forgalmát 100-nak vesszük, akkor 1959-ben 260,8 a forgalmi index. Megjegyezzük, hogy az 1953 előtti számokat figyelembe véve a fejlődés még feltűnőbb volna, ámde ez ami úgy sem volna reális, mert akkoriban üzleti tevékenységünk még meglehetősen kezdetleges volt (Női és Gyermekruha Nagykereskedelmi Vállalat).” Még nem röhögünk rajta, egyfelől, mert még nem vagyunk, de még ha lennénk is, eszünkbe se jutna komoly dolgokon röhögni, hol van még (és hol van már) 88 borostás, Hősök terén bátor, odamondogatós, fiatalos alázatmentessége, most még csak a Gyuri van, aki a kifutón illeged magát mind a négy életéve teljes öntudatával, mert megteheti, nagyapja, a Gida, meg a család belvárosi középpolgár, ha létezne ez a szó, mint ahogy létezik is, káromkodásképp, önkritika-gyakorló munkafüzetekben. A Gyuri tehát ruhát próbál óvoda után, méretre készülnek a kisöltönyök, kisnyakkendők, kiscipők, a Gyurinak már az óvodában vállra volt a jele, de nem utálják érte a kispajtások, egy cseppet sem, miért is utálnák? Azért, mert mindegyiken mackónadrág az ünneplő és svájci a sapka, s ha kimozdul a család, május elsején, még lufit is kap a kishuga? Éljen és virágozzék? Gyuri még nem tudja, hogy négy éve lesz csupán a divatszakmában, aztán a tanulás rovására megy majd az állandó fellépés, meg próba, meg színpadbejárás. Még nem tudja, mit, de már élvezi, hogy a szép nénikkel öltözködhet egy helyiségben, odaodasandítva a konfekcietrikó alól a kosaras, rózsaszín melltartókra és harisnyakötőkre, s ha a nénik rajta is kapják, legfeljebb egy barack a fejre az ára. Még nem tudja, hogy az öltözködési mániája idővel paranormális szintre fog emelkedni, övé lesz tíz év múlva az első „dzsinsz” és a lányok a műkontyok alól zabálni fogják a stílust. És mindez azért nem jelenti, hogy nem lenne érdemes felnőni. A helyes kérdés úgy vetődik fel, már bizonyos filozófiai iskoláknál: érdemes-e egyáltalán megajándékoznunk magunkkal a világot, s ha igen, akkor is minek. Ha úgyis ez lesz a vége. A képek megsárgulnak, a Mikulás meg már az elején legszívesebben visszafordulna. TÖRÖK MONIKA Az ombudsman jelentése Gönczöl Katalin, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa hivatalból indított vizsgálatot az időseket ápológondozó otthonokban élő személyek alkotmányos emberi jogainak helyzetéről. Az átfogó vizsgálatot többek között az indokolta, hogy folyamatosan növekszik az intézményi elhelyezés iránti igény, újraszabályozták a működés, fenntartás jogi feltételeit, valamint bővült az ilyen intézményeket fenntartók köre. (...) A vizsgálat megállapításai alapján az állampolgári jogok országgyűlési biztosa az egyes időseket ápológondozó otthonok felügyeleti szervének, fenntartójának és az intézményeknek tett 37 egyedi ajánláson kívül, az idős otthonokban gondozott személyek alkotmányos emberi jogainak érvényesülése és védelme érdekében az alábbi ajánlásokat fogalmazta meg: 1. Kezdeményezte, hogy a szociális és családügyi miniszter vizsgálja felül a szociális intézmények működését szabályozó jogszabályokat abból a szempontból, hogy az azokban foglalt előírások mennyire alkalmasak az eltérő igényeket kielégítő, de jogszabályi minősítés szerint azonos típusú otthonok működésének szabályozására. A felülviszgálat úgy történjen meg, hogy legkésőbb 1999. december 31-éig a szükséges módosítások is elkészüljenek. 2. Kezdeményezte, hogy a szociális és családügyi miniszter, valamint a pénzügyminiszter a költségvetés összeállításakor, valamint a céltámogatással preferálni kívánt feladatok meghatározásakor fordítson különös figyelmet az 1993. évi III. törvény 129. §-ában meghatározott feladat teljesítésére, miszerint céltámogatás keretében kell gondoskodni az idősek ápolását, gondozását nyújtó intézmények olyan mértékű férőhelybővítéséről, hogy az önkormányzatok eleget tudjanak tenni ellátási kötelezettségüknek. Kezdeményezte, hogy a kiemelkedően támogatandó célok körébe sorolják a már működő otthonok olyan mértékű felújítását és korszerűsítését is, amely a jogszabályban elírt feltételek teljesítéséhez szükséges. 3. Kezdeményezte, hogy a szociális és családügyi miniszter, valamint a pénzügyminiszter vizsgálja meg annak lehetőségét, az állam milyen formában és mennyiben képes támogatni a nem állami fenntartású otthonok olyan mértékű felújítását és korszerűsítését, amely a jogszabályban előírt feltételek teljesítéséhez szükséges. 4. Kezdeményezte, hogy a szociális és családügyi miniszter tegyen javaslatot, illetőleg készítse elő a 161/1996. (XI. 7.) kormányrendelet módosítását, illetőleg kiegészítését azokkal a garanciális szabályokkal, amelyek biztosítják, hogy egyetlen személyes gondoskodást nyújtó szociális intézmény se kezdhesse meg működését a személyi, tárgyi és szakmai feltételek hiányában. 5. Kezdeményezte, hogy a szociális és családügyi miniszter vizsgálja felül a személyes gondoskodást nyújtó szociális intézmények dolgozóinak létszám-irányszámaira és szakképzettségére vonatkozó előírásokat. Az oktatási miniszterrel együttműködve dolgozza ki a szervezett továbbképzés rendszerét és szabályait akként, hogy ebben mind a munkáltató, mind a dolgozó érdekelt legyen. 6. Felkérte a közigazgatási hivatalok vezetőit, hogy a személyes gondoskodást nyújtó szociális intézmények működési engedélyezése, valamint az előírt ellenőrzések során maradéktalanul követeljék meg a jogszabályi előírások betartását. 7. Felkérte a módszertani otthont fenntartó fővárosi és megyei önkormányzatokat, hogy az 1993. évi III. törvény 88. §-a (1) bekezdésének c) pontjában meghatározott módszertani feladatokat az illetékességi területükön működő nem állami intézmények tekintetében is lássák el. Magyar Hírlap 15