Magyar Hírlap, 1999. január (32. évfolyam, 1-25. szám)
1999-01-29 / 24. szám
1999. JANUÁR 29., PÉNTEK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Szerkesztőminiszter Torgyán József elégedetlen. Ült az Aktuálisban, és a napirenden lévő kérdéseket - egyetemi integráció, Fradi-pálya - félretolva, hírszerkesztési tanácsokkal látta el a Magyar Televízió vezetőit. Mert igaz, hogy őt meghívták a háttérműsorba, de hát az mégiscsak egy éjszakai rétegműsor. Ott van viszont a Híradó, ahonnan tömegek szerzik az információikat, ebből pedig, a miniszter meglátása szerint rendre kimarad a kisgazdapárt. A tendenciára felfigyelt az FKGP, jelezte a pártelnök. Sőt alig burkoltan meg is fenyegette miatta az MTV vezetőit. Meghökkentő, hogy a miniszter éppen akkor fakadt ki, amikor ismertté vált az - elvileg a kiegyensúlyozott tájékoztatás felett őrködő - ORTT legfrissebb elemzése a hírműsorokról. Márpedig ebből az volt kiolvasható, hogy a kormányzati nyomulás nem hagy alább az elektronikus médiában, a kabinet és a koalíciós pártok 80 százalékban uralják a hírműsorokat. Elgondolkodtató, hogy Torgyán hogyan fokozná még jobban a kormányzat jelenlétét a híradásokban. A számok alapján az FKGP-nek nem az ellenzéket kell kiszorítania a tudósításokból, hanem a koalíciós pártokat, esetleg meg kellene hosszabbítani a hírműsorokat. Ez persze már nem Torgyán gondja. Nem várható el tőle, hogy a hírszerkesztés alapjaiba avassa be a szakembereket, csak az irányelvek megadásában segíthet, amiket levélben készségesen át is küldött az MTV ügyvezetőjének. Amiatt már a tévéseknek kell magyarázkodniuk, hogy az ausztriai buszbaleset hogyan szoríthatta ki a Híradóból a reptéren nyilatkozó Torgyánt. Az, hogy mennyire megértő a kisgazda panaszok iránt a televízió első embere, majd kiderül az ORTT következő hírelemzéséből. És talán végre az is, meddig láttamozza a médiahatóság mindenféle kommentár és következmény nélkül a saját figyelőrendszere által megállapított aránytalanságokat. Mikor következik akár egy enyhe figyelmeztetés? Kezdetnek legalábbis. HASZÁN ZOLTÁN Sivatagi zűrzavar Viharszerűen tombol a sivatagi zűrzavar elnevezésű, hivatalosan meg sem hirdetett amerikai hadművelet Irak ellen. Bagdad kérdésében szinte mindenki mindenki ellen fordult, a helyzet kaotikus. Washington például a Sztálinnal kötött szövetség óta nem sűrűn pénzelt kommunistákat, most azonban, a cél érdekében erre is kész. Az emigrációban dolgozó hét iraki kurd szervezet egyike ugyanis a kommunista párt, amely szintén részesülhet a százmillió dollárból. Eddig csak egy társaság nem fogadta el az ajánlatot, s az nem a kommunista párt volt. Vagyis az iraki ellenzék nemcsak erőtlen, hanem máris megosztott. Szaddám Huszeinről az arab világon belül is erősen megoszlanak a vélemények. Bagdad leginkább az ellenséget „kiszolgáló” Szaúd-Arábiára és Kuvaitra haragszik. Szaúd-Arábia viszont Amerikával tudatta, hogy nem indíthat területéről akciókat. Szaddám „perben” áll Törökországgal is, mert Ankara NATO-támaszpontjaival segíti a hadműveleteket. Ankara viszont az Irak északi területein élő kurdok miatt aggódik. Nagyobb gondot jelent a Biztonsági Tanácson belüli lassan kibékíthetetlenné váló ellentét Washington, valamint Moszkva és Peking között, amelyet tovább feszít Párizs kardoskodása. Clinton politikáját a szövetségen belül is mind több bírálat éri. Az ENSZ fegyverzetellenőreinek önként távozott vezetője, Scott Ritter is ellene fordult, ugyanis veszélyben látta az UNSCOM függetlenségét. Az ENSZ humanitárius segélyprogramjának ugyancsak leköszönt első embere, Dennis Haliday is azt hangoztatja, hogy a szankciópolitika zsákutcába vezetett. Talán ezért választja az Egyesült Államok a napi bombázásokat, várva az igazi visszacsapásra, amelyet követhetne a leszámolás. Ami persze nem lenne a végső, mert Szaddám hatalma - akár haláláig - megdönthetetlennek látszik. Ez van - még ha nincs is jól. SZERDAHELYI CSABA Rusznák Tamás A banktitok titkai és megvédésének esélyei Rendre tapasztalhatjuk, hogy a legkülönbözőbb alkalmakkor olyan iratok kerülnek napvilágra, melyek eredeti célja valamely banknak az ügyfelével kötött ügylet adatainak rögzítése vagy az ügyfélről való informálása volt. Márpedig a bank bizalmi üzlet, melynek egyik alapköve a banktitok intézménye lenne. A bankok iránti bizalom közügy. A bank és az ügyfele közti sajátos bizalmi viszony igen hasonlatos az orvos és a beteg kapcsolatához. Ha megfelelő szolgáltatást akarok, akkor mások előtt rejtett, belső titkaimba be kell avatnom úgy a doktort, mint a bankárt. Természetes viszont, hogy a lehető legkisebb körre szeretném korlátozni azok számát, akiknek betekintést engedek a magánszférámba, s magam szeretném meghatározni, kinek, miről és mikor adok információt. Az egyes államok, elismerve mind az ügyfélnek, mind a banknak a banktitok megőrzéséhez fűződő nyomós érdekeit és a bizalom megőrzésének fontosságát, különféle jogi eszközökkel védik a banktitkot. Nyilvánvaló, hogy a bank hallgatása nem védheti a bűnözőt, hiszen a bankkal szembeni bizalmat is csökkentené, ha bűncselekményből származó pénzzel üzletelne, lehetőséget adna a pénzmosásra. A közjó érdekében az állam tehát korlátozhatja a mégoly méltányolható magánérdekek érvényesülését is. A bankokkal kapcsolatos bizalom megőrzése végett ugyanakkor mindenütt igyekeznek nagyon világos vonalat húzni és igen szűken meghatározni azoknak az eseteknek a körét, amelyekben valaki hozzáférhet a banktitokkal védett információkhoz. A szigorúan célhoz kötött hozzáférés, akárcsak az így szerzett információk felhasználása, mindenesetre a legritkább esetben vezethet a nyilvánosságra hozatalhoz. Mi az oka mégis, hogy nálunk időről időre kijutnak a bankokból olyan adatok, amelyeknek titokban kellett volna maradniuk? Nem egy, hanem számos, egymással összefüggő okot lehetne felsorolni, s jó részük nem a bankokhoz és nem is a banktitok hazai szabályozásához kötődik, sokkal általánosabb azoknál. Itt és most csupán a bankok tájékára szeretnék néhány pillantást vetni. Irodalmi élményeink alapján a bankárok többségükben pontosak, megbízhatóak, és mindenekfelett titoktartók. Az újkori hazai tapasztalat azonban rendre rácáfol e képre. A kilencvenes évek első felének gombamód szaporodó bankjaiba ugyanis - ritka kivétellel - nem bankárok, hanem a legkülönfélébb területekről jött alkalmazottak kerültek. A viselkedésmintákat, jobb híján, a korábbi államigazgatásból, a tanács pénzügyi osztályáról vagy valamelyik állami válla-A szerző bankjogászat könyveléséről hozták. E minták egyszerre tartalmazták a titkot őrző viselkedésmintát és a jólértesültség tanúsításának szükségességét. E két, elvileg egymás ellen ható érdek esetében természetesen az erősebb győzött. Érdekes módon azonban, a kezdet éveiben, a államról levált, önazonosságukat kereső bankok - a szocializmusból örökölt jogszabályok keretei között - a világ egyik legszigorúbb banktitokőrzési gyakorlatát valósították meg. Bármilyen információt kért is az állam, a bank a banktitokra hivatkozva ajtót mutatott. Az állam azonban ellentámadásba ment át. 1991 végén megszületett a pénzintézeti törvény, amely európai minták alapján igyekezett szabályozni a banktitok megőrzésére és a titokkal védett információkhoz való hozzáférésre vonatkozó kérdéseket. A törvényi szabályozás azonban évekig csak jó kívánság maradt, mivel megsértésének nem volt szankciója. Csupán 1993-ban történt meg a Büntető törvénykönyv kiegészítése, amely már bűncselekménynek minősítette és büntetni rendelte a banktitok megsértését. Furcsa mód, nagyjából épp a börtönbüntetéssel való fenyegetettség időszakától számíthatjuk a banktitok gyakoribb és látványosabb megsértését. Ez az az időszak ugyanis, amikortól a szolgálatkész és titoktartó bankok egy része - tőkéjét és ügyfelei pénzének egy részét elveszítve a gazdasági-társadalmi átalakulás viharaiban - az állam segítségére szorult. Mind nehezebb volt azt mondani a konszolidációt végrehajtó államnak, hogy semmi köze azokhoz az adatokhoz, amelyekből a várható vagy már bekövetkezett veszteségek összege megállapítható. Bár elvileg ez esetben is lett volna más lehetőség, a bizalmatlanság és a különböző állami intézmények közötti rivalizálás eredményeként mindenki vágyott hozzájutni a banktitokhoz. A baj csak az, hogy a potenciális felhasználóknál már egyáltalán nem volt szabályozva és ellenőrizve az eredetileg banktitkot képező ügyféladatok felhasználása. Nem lehetett tehát megállapítani, hogy a titoktartási kötelezettséget valójában ki sértette meg. A titoksértés, a védett adatok kiadása pedig ez esetben nemcsak elvont sérelmet okozhat valamely körülhatárolatlan körnek, hanem súlyos anyagi, erkölcsi károkat is mind az érintett ügyfél, mind az adott bank számára. A konkrét károkozáson túlmenően kiszámíthatatlan mértékben sérülhet a egész bankrendszerrel szembeni bizalom, ami a nemzetgazdaság számára okozhat nehézségeket és fölösleges kiadásokat. Ez volt az oka, hogy az akkori Állami Bankfelügyelet, meglehetősen kevés szimpátiától kísérten, igyekezett volna szigorítani a banktitokra vonatkozó előírásokat, és ügyelni azok betartására. A helyzet azonban nem kedvezett ennek a törekvésnek. A bankokkal szembeni bizalom más tényezők miatt is súlyosan sérült, nem a banktitok védelme érdekelte az érintetteket, így a banktitokra vonatkozó törvényi rendelkezések minden évben módosultak, mind több és több intézmény vívta ki, hogy felkerüljön arra a listára, amely a titokkal védett információkhoz valói hozzáférési jogosultságot biztosítja. A mind jobban gyengülő törvényi védelem nyomán a titoktartási kötelezettség jobbára már csak a kíváncsi házastársakkal és szomszédokkal szemben védett. Néha még az egyre lazább szabályozás is terhet jelentett, ezekben az esetekben azonban segített a találékonyság. A rendőrség például, amely az ismeretlen tettes ellen folyó nyomozásban nem tudta produkálni a konkrét számlatulajdonos megnevezését, a „merítőhálót” leengedve házkutatást tartott a bankban, és kilószámra vitte el vagy gyűjtötte ki a védett információkat. A rendelkezések 1997-től, bizonyos változtatásokkal átkerültek a hitelintézeti törvénybe. A hozzáférési lista sajnos nem szűkült, de azért az új törvény hozott néhány pozitív, a magánszférát erősítő változást is. Ennek alapján a feljogosított szervezetnek hivatalos, írásbeli megkereséssel, a célt, az ügyfelet és a kért adatok fajtáját pontosan megjelölve kell kérnie az információt, amit csak a megjelölt célra használhat fel. Lényeges garanciális szabály, hogy az adatkérő az adatkérés tényéről - kevés kivétellel - magát az ügyfelet is köteles tájékoztatni. Ez alól csak akkor ad felmentést a törvény, ha az ilyen informálás más fontosabb - például a nyomozás sikeréhez fűződő érdeket veszélyeztetne. Szigorodott a bármilyen módon megszerzett, de banktitokkal védett adatok jogosulatlan felhasználását tiltó előírás is. Mindez azonban csak írott malaszt, ha a banktitok megsértése esetében a magánszféra tiltakozása erőtlen, a közszféra pedig érzéketlen és közömbös. Nem tudok arról, hogy az elmúlt évek jó néhány, a médián keresztül is nyilvánosságra került banktitoksértése esetében egyértelmű, határozott kiállásra, tiltakozásra vagy szankció alkalmazására sor került volna. Bár, ha meggondoljuk, mindebben nincs semmi meglepő. Értékeket, értékrendet, etikai normákat csak igen rossz hatásfokkal és nagyon lassan lehet jogszabályokkal terjeszteni. A bankokat, társadalmi méretekben, csak tíz éve kezdtük el újra használni. A velük kapcsolatos szabályok, ahogy számos új törvény esetében is, még nem tudtak szervesen beépülni. A folyamatot persze gyorsíthatná, ha akár az állam, akár a bankszövetség sokkal következetesebben és határozottabban lépne fel a meglévő szabályok érvényesítése érdekében. A jogszabályok szervesülésének lassúságára tekintettel előre kell tervezni. Lehet, hogy a konszolidáció időszakában a tőke fontosabb volt bizalom szempontjából a banktitoknál, de szerintem már itt az ideje, hogy az ilyen, viszonylag apróbb kérdések is a szemünk elé kerüljenek. Ami pedig a magánszférát illeti, lehet, hogy a banktitokkal kapcsolatban pillanatnyilag a közszféra érdekérvényesítő képessége erősebb. Mindemellett lehet és kell is harcolnunk, ha a törvények által biztosított jogaink csorbulnak. A banktitok megtartása csupán az egyes bankalkalmazottak hozzáállásán, jóindulatán fog múlni, ha nem követeljük meg magunk is a banktitokhoz fűződő jogaink biztosítását. „A bank és az ügyfele közti sajátos bizalmi viszony igen hasonlatos az orvos és a beteg kapcsolatához. Természetes viszont, hogy magam szeretném meghatározni, kinek, miről és mikor adok információt.” Újpesti partizánok A piacról ballagtam hazafelé, felszabadultan lóbáltam összehajtható acélkék nejlonszatyromat, melyet még Karl Marx Stadtban vettem. Nagyon jól szolgál ma is az NDK hajdani könnyűiparának eme bámulatos terméke, ha nincs rá szükség, össze lehet hajtogatni önmaga műbőr tokjába, becipzározni, s máris úgy érzi az ember, aznap nem élt hiába. A szatyromban egyébként nem volt más, mint egy csomag hattojásos kézitarhonya és harminc deka ecetes dinnye, a nejem imádja, madarat lehet vele fogatni, ha csócsálhatja. Gondtalanul fütyörésztem a Szulikót, amiről már csak kevesen tudjuk, hogy Sztálin elvtárs kedvenc nótája volt, lóbáltam a keletnémet nejlont, és határozottan meneteltem a sarki krimó felé, mint a haladó emberiség, amikor két rosszul öltözött pasi fogott közre. - Uram - susogták egyszerre -, szánna ránk öt percet? - Köszönöm, nem veszek hőtakarékos kuglófsütőt, már van otthon egy rahedli - feleltem könnyedén, pedig szívem csücske ilyenkor úgy szokott rebegni, mint csenevész bokor, melyre túlsúlyos madárka szállott rá. - Egészen másról van szó - csippentett kádárosan a szemével a kettő ember -, az emberi élet alapértékeit szeretnénk magával számba venni. - Kérem, én heteroszexuális vagyok! Továbbá nem érdekelnek a jehovista hittételek, s hasonlóképpen tudatlan szeretnék maradni a Krisna-tudatú tudattól. A müzlit is utálom - mondtam oly bátran, mint Zaja Kozmogyemszkaja, bár ezt még kevesebben ismerik, mint a Szulikót. - Mi valójában hivatalos személyek vagyunk - simogatta meg a fejemet a kettő ember, de éreztem, hogy csak barátilag. - Simicsekás adórendőrök vagy pelikános aranyfelügyelők? - próbáltam viccel elütni a dolgot, pedig belülről már picikét reszkettem, mintha Visinszkij előtt álltam volna, bár ezt már szinte senki sem tudja. - Pszt! - mondta a kettő ember. - Mink nem vagyunk olyanok, mint szocialista képviselők vagyunk. - Hála Istennek - sóhajtottam akkorát, mint egy tüdőbeteg kétkulacsos mensevik likvidátor -, már azt hittem, hogy zsebtolvajok vagy a Kaya Ibrahim és Joszip Tot. - Mink, mint mondottuk volt, szocialista képviselők volnánk, instálom, a Kovács elvtárs küldött minket a nép közé, hogy itten a nép körében szembesüljünk az ön problémájával. Nem tudom, hallott-e róla, hogy a jobboldali kurzus egy hónapból három hétre betiltotta az Országgyűlést, s csak havi egy hét demokráciát engedélyez plenárisan a tévé nyilvánossága vonatkozásában. - Valami rémlik - mondtam -, meghívhatom a narodnyik elvtársakat egy kisfröccsre? - Ühüm - mondták a népbarátok -, egészen ki vagyunk tikkadva, úgy porzik a tüdőnk a sok agitációtól, mint a Karakum-sivatag a tagosítás előtt. Gyorsan legurítottuk a kisfröccsöket, aztán folytatta a kettő ember. - Azt mondta a Kovács elvtárs, hogy nem hagyjuk magunkat letiporni a sztolipini reakciótól. Ha nincs parlament, hát nincs, ha nincs tévéközvetítés, hát nincs, tizenhétben sem volt, mégis padlóra küldtük a kadétokat és az eszereket. Kovács elvtárs azt mondta, velünk nem fog kibabrálni ez a kurzus, parlament helyett majd lejárunk a megyékbe, a városokba, a falvakba, és a helyszínen tájékozódunk, hogy mi a teendő. Majd megtudja mindenki, hogy kik azok a népbarátok és mit akarnak. Nem fizetne nekünk még egy kisfröccsöt? - Azon ne múljon a világforradalom - mondtam kegyesen -, az asszony is várhat az ecetes dinnyére, nem a Clara Zetkin, hogy el legyen kényeztetve. Azt is üzeni a Kovács elvtárs, hogy állandóan lesznek nagygyűlések, ottan fogunk szembesülni a széles lakosság égető problémáival. Nem akarunk titkokat kifecsegni, de Horn Gyula állítólag márciusban Iváncsán felveti a vagyonadó kérdését is. - Ez már döfi - csettintettem egy nagyot. - Rám mindig számíthatnak. Itt az idő az új osztálypolitikára, amint azt Tamás, Gáspár és Miklós elvtársak meghirdették a Szabad Népben, mert az Orbán-kurzus első féléve alatt sokat romlott a hattojásos kézitarhonya minősége. Éljen Csapajev! ! kik abban reménykednek, hogy az MDF elnökválasztó országos gyűlése nemcsak egy (régi-új?) elnököt és egy új elnökséget hozhat, hanem talán még egy jó nagy, morcos pártütést is, bizonyára nem akarják az MDF-nek a puszta létét sem. Akkor talán a „maradék” MDF egyik fele esetleg a Fideszbe olvad bele, míg a másik („Lezsákék”, csak így, összegezve) véglegesen a politikai enyészet martalékává válnak. Az elmúlt hetek „latens” megnyilatkozásainak fényhomályában viszonylag jól sejthető, „ki hol áll”. Azok a cikkek, hangok és képek, amelyekből közszolgálatilag eddig tájékozódhattunk, azt sugallják, hogy az MDF-ben most végre fontos döntések készülődnek. Mindenkinek igen fontosak, akik a polgári jobbközép erőinek jó szándékú összefogásán munkálkodnak, általában tényleg önzetlenül. Akik tehát most a tisztújítás előtt a ribilliós önveszejtés jóslatainak tétova, bár szorgos küldöncei, azok (bizonyára indokoltan) nemigen kedvelik az MDF-et, hiszen nekik az MDF még ma is útban van. De azok sem igen áhítják az MDF megerősödését, akik valamiféle hirtelen, de kemény kézzel, felülről és kézi erővel egybeszerkesztett, nemzeti-liberális-keresztényjobbközép (stb.) egységfrontot, egységblokkot, netán egységes pártot szeretnének mihamarabb látni, pártszövetség, unió, fúzió címkéje alatt. Az MDF bizony nekik is útban van, hiszen ők az MDF-et nem megszüntetve megőrizni, hanem inkább nevével, múltjával, hagyományaival és erejével együtt megőrizve megszüntetni szeretnék. Akik ma így vélekednek, bizonnyal nemigen szeretnének egy valóban megújult és nem csupán „tisztújított” pártot, még kevésbé egy erősbödő és rokonszenves, a maga sajátos karakterét és politikai identitását megtartani tudó, kormányképes nemzeti-jobbközép MDF-et. Pedig most, a párt küszöbön álló elnökválasztása előtt megannyi más kérdéssel (pl. a teljes szervezeti újjáépítés teendőivel, a „magyar CDU-CSU” kialakítású Mi lesz veled, MDF- ban való lehetséges és szükséges kezdeményezéssel kellene foglalkozni. Az MDF-et az akkori kormányzás terhei, az akkori viszályok, kibeszéletlen belső ellentétei vitték el 1994-ig, aztán pedig, már a választási vereség után néhányan úgy tettek, mintha győztek volna. Akkor szó sem lehetett „felelősségre vonásról” a választási bukás okainak elemzéséről, a felelősök, nem a „bűnösök”, csak a párt akkori vezetőinek legalább belső és fájdalommentes kérdőre vonásáról, a merre tovább kereséséről stb. Minderről szó sem esett. Az MDF-nek volt egy 38 fős parlamenti frakciója, melyet túlnyomórészt az a (kontraszelektált) korábbi MDF-vezetés alkotott, amelyik - önmagát helyezvén a lista élére - automatikusan ott volt az új parlamentben is, és közben máris fölizzott mindaz, ami aztán 1996-ban Szabó Ivánék botrányos kiválásához vezetett. Azt az iszonyú erkölcsi és politikai kárt, azt a nevetségességgel határos, váratlan és hirtelen súlyvesztést, az MDF iránti közbizalomnak azt a máig hatóan tragikus megrendülését - amit a pártnak máig se sikerült kihevernie - nem(csak) az akkori politikai ellenfelek okozták. Ez a sokak szerint nem csupán belső elhatározásokból fakadó, és a név szerint is megnevezhető kevesek önérdekét és személyes politikai „túlélését” szolgáló akkori „hirtelen” pártütés volt épp az egyik oka a ’98-as MDF-vereségnek. A másik - bár a frakciószakadás után az MDF végre keményen és megtisztultan „egyben maradt” - parlamenti szereplése, amely csupán igen kevesek érdeklődését keltette fel. „Annyiakét” semmiképpen sem, hogy az MDF megerősödhetett volna. Ehelyett viszont - ellenzékben! - szinte havonta veszített népszerűségéből. Az akkori frakció a maga langy tétovasága, szervezetlensége és határozatlansága miatt képtelen volt a választásokon is felmutatni az ütőképes, karakteres szavazatszerző politikai erő képét. Aztán lett, ami lett. Mindemellett számos külső okai is voltak az MDF ’98-as „eredményeinek”, pl. a kényszerű és önemésztő áldozatvállalása a választásokon. Annyit mindenesetre már látni lehet, hogy az elnökválasztási küzdelemnek tán a legfőbb tétje éppen az, hogy kinek a szájából hangzik el hihetően és „garanciálisan” az MDF megmaradásának, önszervezésének és talpon maradásának gyakorlati programja? Ki lesz az, aki komolyan gondolja, és képes is tán folytatni a Magyar Kereszténydemokrata Unió kezdeményeit? Ki tud majd - cselekvési tervvel a kezében - előállni azzal, hogy mandátumot nem a bárhova is tervezett beolvadás előkészítésére, hanem az MDF önépítésére kér? Ki lesz az, aki a kormányzati, a parlamenti és a pártszervezési-vezetési terhek elosztásában személyekre szabható munkamegosztást kínál (párt-frakció-kormány)? Ki lesz az, akire rá lehet majd bízni az MDF több mint félezer szervezetének újjáépítését, kézben tartását és segítését? Ki lesz az, aki majd ebben a mai politikai, illyési „szélárnyékban” nemcsak a helyzet nyugodt biztonságát, de a szélárnyék nyugalmát is az MDF erősítésére, és nem az MDF-ből megélők biztosítására fogja fordítani? És végül ki lesz az, aki fölvállal minden rejtett reményt és kimondott igényt, aki megkapja majd a többség jövőt építő bizalmát? Patetikusan fogalmazva történelmi felelősség hárul a tisztújító országos gyűlés küldötteire. Ők döntenek holnap arról, hogy a rendszerváltás leghitelesebb jelképére, a lakiteleki sátorra építkezzenek, vagy átadják azt a történelmi enyészetnek. SÁNTHA GÁBOR az MDF alapító tagja A kormány máris jelentős eredményeket ért el a szervezett bűnözés visszaszorítása terén - büszkélkedett a közelmúltban a miniszterelnök. Szép is, meg jó is az a bizonyos negyven pont - még talán tetszik is nekünk a tények viszont makacs dolgok, s az események a kormányfő már-már gyermeki hitet sugárzó voluntarizmusához nem mindig hajlandók igazodni. Vagyis a nagyra törő elképzelések és a valóság között néhol elég széles szakadék tátong, legyen szó az elvonások kilátásba helyezett mérsékléséről, bérfejlesztésről, a gazdasági növekedés üteméről vagy éppen a közbiztonságról. Akár tetszik, akár nem, a reálfolyamatok kevés figyelmet fordítanak a kormányprogramokra, akár ötéves tervnek hívják, akár valamilyen hangzatosabb nevet adnak neki. Az persze kétségtelen, hogy a korábbi robbantássorozatnak vége szakadt, és pusztító hatású pokolgépek helyett legfeljebb egy-két Molotov-koktéllal próbálkoznak, de megnyugtató magyarázat híján elégedettségre semmi ok. Mert amíg a hatóságoknak fogalmuk sincs például arról, hogy ki és miért lőtt ki vállról indítható rakétát egy budai diszkóra, az eset bármikor megismétlődhet. Hogy ez nem következett be, aligha az Orbán-kormány érdeme. De túl sok még a kérdőjel a Fenyő-gyilkosság vagy az Aranykéz utcai merénylet körül is, egyéb, azóta már-már feledésbe merült ügyekről nem beszélve. A számok ráadásul feketén-fehéren mutatják, hogy tavaly sem történt kevesebb bűncselekmény. Sőt általában csaknem minden területen néhány százalékos emelkedést regisztráltak - a statisztikát feje tetejére állító néhány extrém sorozatüggyel pedig nem érdemes foglalkozni vagyis a korábbi trend folytatódik tovább. Igaz, ezért még felerészben sem a kormány felel, hiszen az 1997-ben elkövetett cselekmények egy része is csak most jelenik meg a statisztikában, szóval - sikerpropaganda helyett - egyelőre okosabb lett volna a szoclib éra nyakába varrni az egészet. Ha viszont az egész gondolatmenet sántít, és mégis teljesültek volna a kormányprogram bűnüldözéssel kapcsolatos direktívái, s a szervezett alvilág visszavonulót fújt, minek az a sokat vitatott maffiacsomag? Vajon mi indokolja, hogy annak az alig több mint kétszáz főgazembernek a kedvéért, akikről az országos főkapitány beszélt, megmozduljon a kormány, a törvényhozás, a köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság, és még ki tudja, miféle testület? Ha már úgyis pontosan tudják, kik mozgatják az alvilágot, nem egyszerűbb lenne letartóztatni a magyar keresztapákat? Persze a rendőrség nyilván lépne is, ha tudna. De feltehetően hiányoznak a bizonyítékok. Tények híján viszont kár beszélni, úgyis túl sok mindent fecsegnek összevissza ebben az országban, ahol maholnap jószerivel mindenkit sikerül lejáratni. Miközben azt sem tudjuk, tulajdonképpen miről is van szó. A tavalyi bűnügyi statisztika szerint ugyanis azoknak a száma, akikkel kapcsolatban a bűnszervezethez tartozást egyáltalán valószínűsíteni lehetett, összesen nem éri el a kétszázat. Ennyire viszont biztosan nem kedvező a kép, vagyis aligha képzelhető el, hogy a 140 ezernyi gyanúsított csaknem kivétel nélkül magányos farkas lenne. Tehát a statisztika a szervezett bűnözés leírására alkalmatlannak látszik. Más egzakt mérce pedig nincs. Vagyis fogalmunk sem lenne a magyar alvilágról? Azt senki nem tudhatja, hogy a rendőrség ténylegesen milyen információkkal rendelkezik, az viszont tény: a közvélemény a sejtelmes nyilatkozatok, korábbi főrendőröknek a politika és az alvilág összefonódására tett utalásai meg a Nyírfa-dosszié és más kétes értékű források alapján csak elég felületes - és vélhetően rendkívül torz - képet alkothat minderről. Azt persze hellyel-közzel pontosan tudhatjuk, hogy van lakásmaffia, koldusmaffia, virágzik a prostitúció, megjelentek a drogdealerek, de felszínes ismereteink körülbelül eddig terjednek. Hallottunk persze olajmaffiáról is, meg védelmi pénzeket szedő bandákról, alvilági leszámolásokról, bérgyilkosságokról, a háttérben meghúzódó félelmetes keresztapákról, de hol vannak a tények? Hol a látványos letartóztatások, a példás ítéletek? Van egyáltalán magyar maffia? És tulajdonképpen mi a szervezett alvilág? A gépkocsifeltörő-bandák, a lakásbetörésre szakosodott társaságok, a narkóban utazó bűnözők, a bombagyárosok, vagy inkább a befektetési biznisz legújabb kori hősei, az olajüzlet soha le nem buktatott és azóta vélhetően jó útra tért milliárdosai tartoznának e körbe? Esetleg azok is, akik „csupán” ügyesen kamatoztatják politikai kapcsolataikat, és így jutnak bagóért százmilliós üzletekhez? Azután kérdéses, melyikük a veszélyesebb: a profi betörő, aki a maga módján „tisztességes iparos”, hiszen egyetlen pillanatig sem hagy kétséget szándékai felől, vagy az a fehérgalléros, aki - túl ez első gyanús millió megszerzésén - elegáns irodájában laptopja képernyője előtt ülve üti nyélbe milliárdos üzleteit? Előbbi eszköze a feszítővas, utóbbi viszont szakértők, ügyvédek sorával bástyázza körül magát, és zsebében az egész világ. Az APEH meg futhat a pénzünk után. Orbán Viktor a sikereket emlegetve vajon kikre gondolt? LINCSF KÁROLY