Magyar Hírlap, 1999. január (32. évfolyam, 1-25. szám)

1999-01-29 / 24. szám

1999. JANUÁR 29., PÉNTEK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Szerkesztőminiszter Torgyán József elégedetlen. Ült az Aktuális­ban, és a napirenden lévő kérdéseket - egye­temi integráció, Fradi-pálya - félretolva, hír­­szerkesztési tanácsokkal látta el a Magyar Televízió vezetőit. Mert igaz, hogy őt meg­hívták a háttérműsorba, de hát az mégiscsak egy éjszakai rétegműsor. Ott van viszont a Híradó, ahonnan tömegek szerzik az infor­mációikat, ebből pedig, a miniszter meglátá­sa szerint rendre kimarad a kisgazdapárt. A tendenciára felfigyelt az FKGP, jelezte a pártelnök. Sőt alig burkoltan meg is fenye­gette miatta az MTV vezetőit. Meghökkentő, hogy a miniszter éppen akkor fakadt ki, amikor ismertté vált az - el­vileg a kiegyensúlyozott tájékoztatás felett őrködő - ORTT legfrissebb elemzése a hír­műsorokról. Márpedig ebből az volt kiolvas­ható, hogy a kormányzati nyomulás nem hagy alább az elektronikus médiában, a ka­binet és a koalíciós pártok 80 százalékban uralják a hírműsorokat. Elgondolkodtató, hogy Torgyán hogyan fokozná még jobban a kormányzat jelenlétét a híradásokban. A számok alapján az FKGP-nek nem az ellenzéket kell kiszorítania a tudósításokból, hanem a koalíciós pártokat, esetleg meg kel­lene hosszabbítani a hírműsorokat. Ez per­sze már nem Torgyán gondja. Nem várható el tőle, hogy a hírszerkesztés alapjaiba avas­sa be a szakembereket, csak az irányelvek megadásában segíthet, amiket levélben készségesen át is küldött az MTV ügyveze­tőjének. Amiatt már a tévéseknek kell ma­gyarázkodniuk, hogy az ausztriai buszbal­eset hogyan szoríthatta ki a Híradóból a rep­téren nyilatkozó Torgyánt. Az, hogy mennyire megértő a kisgazda panaszok iránt a televízió első embere, majd kiderül az ORTT következő hírelemzéséből. És talán végre az is, meddig láttamozza a mé­diahatóság mindenféle kommentár és követ­kezmény nélkül a saját figyelőrendszere által megállapított aránytalanságokat. Mikor kö­vetkezik akár egy enyhe figyelmeztetés? Kezdetnek legalábbis. HASZÁN ZOLTÁN Sivatagi zűrzavar Viharszerűen tombol a sivatagi zűrzavar el­nevezésű, hivatalosan meg sem hirdetett amerikai hadművelet Irak ellen. Bagdad kérdésében szinte mindenki mindenki ellen fordult, a helyzet kaotikus. Washington például a Sztálinnal kötött szövetség óta nem sűrűn pénzelt kommunis­tákat, most azonban, a cél érdekében erre is kész. Az emigrációban dolgozó hét iraki kurd szervezet egyike ugyanis a kommunis­ta párt, amely szintén részesülhet a százmil­lió dollárból. Eddig csak egy társaság nem fogadta el az ajánlatot, s az nem a kommu­nista párt volt. Vagyis az iraki ellenzék nem­csak erőtlen, hanem máris megosztott. Szaddám Huszeinről az arab világon be­lül is erősen megoszlanak a vélemények. Bagdad leginkább az ellenséget „kiszolgá­ló” Szaúd-Arábiára és Kuvaitra haragszik. Szaúd-Arábia viszont Amerikával tudatta, hogy nem indíthat területéről akciókat. Szaddám „perben” áll Törökországgal is, mert Ankara NATO-támaszpontjaival segí­ti a hadműveleteket. Ankara viszont az Irak északi területein élő kurdok miatt aggódik. Nagyobb gondot jelent a Biztonsági Ta­nácson belüli lassan kibékíthetetlenné váló ellentét Washington, valamint Moszkva és Peking között, amelyet tovább feszít Párizs kardoskodása. Clinton politikáját a szövet­ségen belül is mind több bírálat éri. Az ENSZ fegyverzetellenőreinek önként távo­zott vezetője, Scott Ritter is ellene fordult, ugyanis veszélyben látta az UNSCOM füg­getlenségét. Az ENSZ humanitárius se­gélyprogramjának ugyancsak leköszönt első embere, Dennis Haliday is azt hangoztatja, hogy a szankciópolitika zsákutcába vezetett. Talán ezért választja az Egyesült Álla­mok a napi bombázásokat, várva az igazi visszacsapásra, amelyet követhetne a leszá­molás. Ami persze nem lenne a végső, mert Szaddám hatalma - akár haláláig - meg­dönthetetlennek látszik. Ez van - még ha nincs is jól. SZERDAHELYI CSABA Rusznák Tamás A banktitok titkai és megvédésének esélyei Rendre tapasztalhatjuk, hogy a legkülönbözőbb alkalmakkor olyan iratok kerülnek napvilág­ra, melyek eredeti célja valamely banknak az ügyfelével kötött ügylet adatainak rögzítése vagy az ügyfélről való informálása volt. Márpedig a bank bizalmi üzlet, melynek egyik alapköve a banktitok intézménye lenne. A bankok iránti bizalom közügy. A bank és az ügyfele közti sa­játos bizalmi viszony igen ha­sonlatos az orvos és a beteg kap­csolatához. Ha megfelelő szol­gáltatást akarok, akkor mások előtt rejtett, belső titkaimba be kell avatnom úgy a doktort, mint a bankárt. Természetes vi­szont, hogy a lehető legkisebb körre szeretném korlátozni azok számát, akiknek betekin­tést engedek a magánszférámba, s magam szeretném meghatá­rozni, kinek, miről és mikor adok információt. Az egyes államok, elismerve mind az ügyfélnek, mind a bank­nak a banktitok megőrzéséhez fűződő nyomós érdekeit és a bi­zalom megőrzésének fontossá­gát, különféle jogi eszközökkel védik a banktitkot. Nyilvánvaló, hogy a bank hallgatása nem védheti a bűnö­zőt, hiszen a bankkal szembeni bizalmat is csökkentené, ha bűn­­cselekményből származó pénz­zel üzletelne, lehetőséget adna a pénzmosásra. A közjó érdeké­ben az állam tehát korlátozhatja a mégoly méltányolható magán­érdekek érvényesülését is. A bankokkal kapcsolatos bi­zalom megőrzése végett ugyan­akkor mindenütt igyekeznek na­gyon világos vonalat húzni és igen szűken meghatározni azok­nak az eseteknek a körét, ame­lyekben valaki hozzáférhet a banktitokkal védett informáci­ókhoz. A szigorúan célhoz kö­tött hozzáférés, akárcsak az így szerzett információk felhaszná­lása, mindenesetre a legritkább esetben vezethet a nyilvánosság­ra hozatalhoz. Mi az oka mégis, hogy nálunk időről időre kijut­nak a bankokból olyan adatok, amelyeknek titokban kellett vol­na maradniuk? Nem egy, hanem számos, egymással összefüggő okot lehetne felsorolni, s jó ré­szük nem a bankokhoz és nem is a banktitok hazai szabályozásá­hoz kötődik, sokkal általáno­sabb azoknál. Itt és most csupán a bankok tájékára szeretnék né­hány pillantást vetni. Irodalmi élményeink alapján a bankárok többségükben pon­tosak, megbízhatóak, és minde­­nekfelett titoktartók. Az újkori hazai tapasztalat azonban rend­re rácáfol e képre. A kilencvenes évek első felének gombamód szaporodó bankjaiba ugyanis - ritka kivétellel - nem bankárok, hanem a legkülönfélébb terüle­tekről jött alkalmazottak kerül­tek. A viselkedésmintákat, jobb híján, a korábbi államigazgatás­ból, a tanács pénzügyi osztályá­ról vagy valamelyik állami válla-A szerző bankjogász­­at könyveléséről hozták. E min­ták egyszerre tartalmazták a titkot őrző viselkedésmintát és a jólértesültség tanúsításának szükségességét. E két, elvileg egymás ellen ható érdek eseté­ben természetesen az erősebb győzött. Érdekes módon azon­ban, a kezdet éveiben, a államról levált, önazonosságukat kereső bankok - a szocializmusból örö­költ jogszabályok keretei között - a világ egyik legszigorúbb banktitokőrzési gyakorlatát va­lósították meg. Bármilyen infor­mációt kért is az állam, a bank a banktitokra hivatkozva ajtót mutatott. Az állam azonban ellentáma­dásba ment át. 1991 végén meg­született a pénzintézeti törvény, amely európai minták alapján igyekezett szabályozni a bankti­tok megőrzésére és a titokkal vé­dett információkhoz való hozzá­férésre vonatkozó kérdéseket. A törvényi szabályozás azonban évekig csak jó kívánság maradt, mivel megsértésének nem volt szankciója. Csupán 1993-ban tör­tént meg a Büntető törvény­­könyv kiegészítése, amely már bűncselekménynek minősítette és büntetni rendelte a banktitok megsértését. Furcsa mód, nagy­jából épp a börtönbüntetéssel való fenyegetettség időszakától számíthatjuk a banktitok gyako­ribb és látványosabb megsérté­sét. Ez az az időszak ugyanis, amikortól a szolgálatkész és ti­toktartó bankok egy része - tő­kéjét és ügyfelei pénzének egy részét elveszítve a gazdasági-tár­sadalmi átalakulás viharaiban - az állam segítségére szorult. Mind nehezebb volt azt mondani a konszolidációt végrehajtó ál­lamnak, hogy semmi köze azok­hoz az adatokhoz, amelyekből a várható vagy már bekövetkezett veszteségek összege megállapít­ható. Bár elvileg ez esetben is lett volna más lehetőség, a bizalmat­lanság és a különböző állami intézmények közötti rivalizálás eredményeként mindenki vá­gyott hozzájutni a banktitokhoz. A baj csak az, hogy a potenciális felhasználóknál már egyáltalán nem volt szabályozva és ellen­őrizve az eredetileg banktitkot képező ügyféladatok felhaszná­lása. Nem lehetett tehát megálla­pítani, hogy a titoktartási köte­lezettséget valójában ki sértette meg. A titoksértés, a védett ada­tok kiadása pedig ez esetben nemcsak elvont sérelmet okoz­hat valamely körülhatárolatlan körnek, hanem súlyos anyagi, erkölcsi károkat is mind az érin­tett ügyfél, mind az adott bank számára. A konkrét károkozá­son túlmenően kiszámíthatatlan mértékben sérülhet a egész bankrendszerrel szembeni biza­lom, ami a nemzetgazdaság szá­mára okozhat nehézségeket és fölösleges kiadásokat. Ez volt az oka, hogy az akkori Állami Bankfelügyelet, meglehetősen kevés szimpátiától kísérten, igye­kezett volna szigorítani a bankti­tokra vonatkozó előírásokat, és ügyelni azok betartására. A hely­zet azonban nem kedvezett en­nek a törekvésnek. A bankokkal szembeni bizalom más tényezők miatt is súlyosan sérült, nem a banktitok védelme érdekelte az érintetteket, így a banktitokra vonatkozó törvényi rendelkezé­sek minden évben módosultak, mind több és több intézmény vív­ta ki, hogy felkerüljön arra a lis­tára, amely a titokkal védett in­formációkhoz valói hozzáférési jogosultságot biztosítja. A mind jobban gyengülő tör­vényi védelem nyomán a titok­­tartási kötelezettség jobbára már csak a kíváncsi házastársakkal és szomszédokkal szemben védett. Néha még az egyre lazább szabá­lyozás is terhet jelentett, ezek­ben az esetekben azonban segí­tett a találékonyság. A rendőr­ség például, amely az ismeretlen tettes ellen folyó nyomozásban nem tudta produkálni a konkrét számlatulajdonos megnevezését, a „merítőhálót” leengedve ház­kutatást tartott a bankban, és ki­lószámra vitte el vagy gyűjtötte ki a védett információkat. A rendelkezések 1997-től, bi­zonyos változtatásokkal átkerül­tek a hitelintézeti törvénybe. A hozzáférési lista sajnos nem szűkült, de azért az új törvény hozott néhány pozitív, a ma­gánszférát erősítő változást is. Ennek alapján a feljogosított szervezetnek hivatalos, írásbeli megkereséssel, a célt, az ügyfelet és a kért adatok fajtáját ponto­san megjelölve kell kérnie az in­formációt, amit csak a megjelölt célra használhat fel. Lényeges garanciális szabály, hogy az adatkérő az adatkérés tényéről - kevés kivétellel - ma­gát az ügyfelet is köteles tájékoz­tatni. Ez alól csak akkor ad fel­mentést a törvény, ha az ilyen in­formálás más fontosabb - pél­dául a nyomozás sikeréhez fűző­dő­­ érdeket veszélyeztetne. Szi­gorodott a bármilyen módon megszerzett, de banktitokkal vé­dett adatok jogosulatlan felhasz­nálását tiltó előírás is. Mindez azonban csak írott malaszt, ha a banktitok megsér­tése esetében a magánszféra til­takozása erőtlen, a közszféra pedig érzéketlen és közömbös. Nem tudok arról, hogy az elmúlt évek jó néhány, a médián ke­resztül is nyilvánosságra került banktitoksértése esetében egy­értelmű, határozott kiállásra, til­takozásra vagy szankció alkal­mazására sor került volna. Bár, ha meggondoljuk, mind­ebben nincs semmi meglepő. Ér­tékeket, értékrendet, etikai nor­mákat csak igen rossz hatásfok­kal és nagyon lassan lehet jogsza­bályokkal terjeszteni. A banko­kat, társadalmi méretekben, csak tíz éve kezdtük el újra használni. A velük kapcsolatos szabályok, ahogy számos új törvény eseté­ben is, még nem tudtak szervesen beépülni. A folyamatot persze gyorsíthatná, ha akár az állam, akár a bankszövetség sokkal kö­vetkezetesebben és határozot­tabban lépne fel a meglévő sza­bályok érvényesítése érdekében. A jogszabályok szervesülésének lassúságára tekintettel előre kell tervezni. Lehet, hogy a konszoli­dáció időszakában a tőke fonto­sabb volt bizalom szempontjából a banktitoknál, de szerintem már itt az ideje, hogy az ilyen, vi­szonylag apróbb kérdések is a szemünk elé kerüljenek. Ami pedig a magánszférát illeti, lehet, hogy a banktitokkal kapcsolatban pillanatnyilag a közszféra érdekérvényesítő ké­pessége erősebb. Mindemellett lehet és kell is harcolnunk, ha a törvények által biztosított jogaink csorbulnak. A bankti­tok megtartása csupán az egyes bankalkalmazottak hozzáállá­sán, jóindulatán fog múlni, ha nem követeljük meg magunk is a banktitokhoz fűződő jogaink biztosítását. „A bank és az ügyfele közti sajátos bizalmi viszony igen hasonlatos az orvos és a beteg kapcsolatához. Természetes viszont, hogy magam szeretném meghatározni, kinek, miről és mikor adok információt.” Újpesti partizánok A piacról ballagtam hazafelé, fel­szabadultan lóbáltam összehajt­ható acélkék nejlonszatyromat, melyet még Karl Marx Stadtban vettem. Nagyon jól szolgál ma is az NDK hajdani könnyűiparának eme bámulatos terméke, ha nincs rá szükség, össze lehet hajtogatni önmaga műbőr tokjába, becipzározni, s máris úgy érzi az ember, aznap nem élt hiába. A szatyromban egyéb­ként nem volt más, mint egy csomag hattojásos kézitar­honya és harminc deka ecetes dinnye, a nejem imádja, madarat lehet vele fogatni, ha csócsálhatja. Gondtalanul fütyörésztem a Szulikót, amiről már csak kevesen tud­juk, hogy Sztálin elvtárs kedvenc nótája volt, lóbáltam a keletnémet nejlont, és határozottan meneteltem a sarki krimó felé, mint a haladó emberiség, amikor két rosszul öltözött pasi fogott közre. - Uram - susogták egyszerre -, szánna ránk öt percet? - Köszönöm, nem veszek hőtakarékos kuglófsütőt, már van otthon egy rahedli - feleltem könnyedén, pedig szí­vem csücske ilyenkor úgy szokott rebegni, mint csene­­vész bokor, melyre túlsúlyos madárka szállott rá. - Egészen másról van szó - csippentett kádárosan a sze­mével a kettő ember -, az emberi élet alapértékeit sze­retnénk magával számba venni. - Kérem, én heteroszexuális vagyok! Továbbá nem ér­dekelnek a jehovista hittételek, s hasonlóképpen tudat­lan szeretnék maradni a Krisna-tudatú tudattól. A müz­lit is utálom - mondtam oly bátran, mint Zaja Kozmo­­gyemszkaja, bár ezt még kevesebben ismerik, mint a Szulikót. - Mi valójában hivatalos személyek vagyunk - simogat­ta meg a fejemet a kettő ember, de éreztem, hogy csak barátilag. - Simicsekás adórendőrök vagy pelikános aranyfelügye­lők? - próbáltam viccel elütni a dolgot, pedig belülről már picikét reszkettem, mintha Visinszkij előtt álltam volna, bár ezt már szinte senki sem tudja. - Pszt! - mondta a kettő ember. - Mink nem vagyunk olyanok, mint szocialista képviselők vagyunk. - Hála Istennek - sóhajtottam akkorát, mint egy tüdő­beteg kétkulacsos mensevik likvidátor -, már azt hittem, hogy zsebtolvajok vagy a Kaya Ibrahim és Joszip Tot. - Mink, mint mondottuk volt, szocialista képviselők vol­nánk, instálom, a Kovács elvtárs küldött minket a nép közé, hogy itten a nép körében szembesüljünk az ön problémájával. Nem tudom, hallott-e róla, hogy a jobb­oldali kurzus egy hónapból három hétre betiltotta az Országgyűlést, s csak havi egy hét demokráciát engedé­lyez plenárisan a tévé nyilvánossága vonatkozásában. - Valami rémlik - mondtam -, meghívhatom a narod­­nyik elvtársakat egy kisfröccsre? - Ühüm - mondták a népbarátok -, egészen ki vagyunk tikkadva, úgy porzik a tüdőnk a sok agitációtól, mint a Karakum-sivatag a tagosítás előtt. Gyorsan legurítottuk a kisfröccsöket, aztán folytatta a kettő ember. - Azt mondta a Kovács elvtárs, hogy nem hagyjuk magunkat letiporni a sztolipini reakciótól. Ha nincs par­lament, hát nincs, ha nincs tévéközvetítés, hát nincs, ti­zenhétben sem volt, mégis padlóra küldtük a kadétokat és az eszereket. Kovács elvtárs azt mondta, velünk nem fog kibabrálni ez a kurzus, parlament helyett majd lejá­runk a megyékbe, a városokba, a falvakba, és a helyszí­nen tájékozódunk, hogy mi a teendő. Majd megtudja mindenki, hogy kik azok a népbarátok és mit akarnak. Nem fizetne nekünk még egy kisfröccsöt? - Azon ne múljon a világforradalom - mondtam ke­gyesen -, az asszony is várhat az ecetes dinnyére, nem a Clara Zetkin, hogy el legyen kényeztetve.­­ Azt is üzeni a Kovács elvtárs, hogy állandóan lesz­nek nagygyűlések, ottan fogunk szembesülni a széles la­kosság égető problémáival. Nem akarunk titkokat kife­csegni, de Horn Gyula állítólag márciusban Iváncsán felveti a vagyonadó kérdését is. - Ez már döfi - csettintettem egy nagyot. - Rám min­dig számíthatnak. Itt az idő az új osztálypolitikára, amint azt Tamás, Gáspár és Miklós elvtársak meghir­dették a Szabad Népben, mert az Orbán-kurzus első fél­éve alatt sokat romlott a hattojásos kézitarhonya minő­sége. Éljen Csapajev! ! kik abban reménykednek, hogy az MDF elnökválasztó országos gyűlése nemcsak egy (régi-új?) elnököt és egy új elnökséget hozhat, hanem talán még egy jó nagy, morcos pártütést is, bizonyára nem akarják az MDF-nek a puszta létét sem. Ak­kor talán a „maradék” MDF egyik fele eset­leg a Fideszbe olvad bele, míg a másik („Le­­zsákék”, csak így, összegezve) véglegesen a politikai enyészet martalékává válnak. Az el­múlt hetek „latens” megnyilatkozásainak fényhomályában viszonylag jól sejthető, „ki hol áll”. Azok a cikkek, hangok és képek, amelyekből közszolgálatilag eddig tájéko­zódhattunk, azt sugallják, hogy az MDF-ben most végre fontos döntések készülődnek. Mindenkinek igen fontosak, akik a polgári jobbközép erőinek jó szándékú összefogásán munkálkodnak, általában tényleg önzetlenül. Akik tehát most a tisztújítás előtt a ribilliós önveszejtés jóslatainak tétova, bár szorgos küldöncei, azok (bizonyára indokoltan) nem­igen kedvelik az MDF-et, hiszen nekik az MDF még ma is útban van. De azok sem igen áhítják az MDF meg­erősödését, akik valamiféle hirtelen, de ke­mény kézzel, felülről és kézi erővel egybe­szerkesztett, nemzeti-liberális-keresztény­­jobbközép (stb.) egységfrontot, egységblok­kot, netán egységes pártot szeretnének mi­hamarabb látni, pártszövetség, unió, fúzió címkéje alatt. Az MDF bizony nekik is út­ban van, hiszen ők az MDF-et nem meg­szüntetve megőrizni, hanem inkább nevé­vel, múltjával, hagyományaival és erejével együtt megőrizve megszüntetni szeretnék. Akik ma így vélekednek, bizonnyal nem­igen szeretnének egy valóban megújult és nem csupán „tisztújított” pártot, még kevés­bé egy erősbödő és rokonszenves, a maga sa­játos karakterét és politikai identitását meg­tartani tudó, kormányképes nemzeti-jobbkö­zép MDF-et. Pedig most, a párt küszöbön álló elnökválasztása előtt megannyi más kér­déssel (pl. a teljes szervezeti újjáépítés teen­dőivel, a „magyar CDU-CSU” kialakítású­ Mi lesz veled, MDF- ban való lehetséges és szükséges kezdemé­nyezéssel­ kellene foglalkozni. Az MDF-et az akkori kormányzás ter­hei, az akkori viszályok, kibeszéletlen belső ellentétei vitték el 1994-ig, aztán pedig, már a választási vereség után­­ néhányan úgy tettek, mintha győztek volna. Akkor szó sem lehetett „felelősségre vonásról” a vá­lasztási bukás okainak elemzéséről, a fele­lősök, nem a „bűnösök”, csak a párt akkori vezetőinek legalább belső és fájdalommen­tes kérdőre vonásáról, a merre tovább kere­séséről stb. Minderről szó sem esett. Az MDF-nek volt egy 38 fős parlamenti frak­ciója, melyet túlnyomórészt az a (kontra­szelektált) korábbi MDF-vezetés alkotott, amelyik - önmagát helyezvén a lista élére - automatikusan ott volt az új parlamentben is, és közben máris fölizzott mindaz, ami az­tán 1996-ban Szabó Ivánék botrányos kivá­lásához vezetett. Azt az iszonyú erkölcsi és politikai kárt, azt a nevetségességgel határos, váratlan és hirtelen súlyvesztést, az MDF iránti közbi­zalomnak azt a máig hatóan tragikus meg­rendülését - amit a pártnak máig se sikerült kihevernie - nem(csak) az akkori politikai ellenfelek okozták. Ez a sokak szerint nem csupán belső elhatározásokból fakadó, és a név szerint is megnevezhető kevesek önér­dekét és személyes politikai „túlélését” szol­gáló akkori „hirtelen” pártütés volt épp az egyik oka a ’98-as MDF-vereségnek. A má­sik - bár a frakciószakadás után az MDF végre keményen és megtisztultan „egyben maradt” - parlamenti szereplése, amely csu­pán igen kevesek érdeklődését keltette fel. „Annyiakét” semmiképpen sem, hogy az MDF megerősödhetett volna. Ehelyett vi­szont - ellenzékben! - szinte havonta veszí­tett népszerűségéből. Az akkori frakció a maga langy tétovasága, szervezetlensége és határozatlansága miatt képtelen volt a vá­lasztásokon is felmutatni az ütőképes, ka­rakteres szavazatszerző politikai erő képét. Aztán lett, ami lett. Mindemellett számos külső okai is voltak az MDF ’98-as „eredmé­nyeinek”, pl. a kényszerű és önemésztő ál­dozatvállalása a választásokon. Annyit mindenesetre már látni lehet, hogy az elnökválasztási küzdelemnek tán a leg­főbb tétje éppen az, hogy kinek a szájából hangzik el hihetően és „garanciálisan” az MDF megmaradásának, önszervezésének és talpon maradásának gyakorlati programja? Ki lesz az, aki komolyan gondolja, és képes is tán folytatni a Magyar Kereszténydemokrata Unió kezdeményeit? Ki tud majd - cselekvé­si tervvel a kezében - előállni azzal, hogy mandátumot nem a bárhova is tervezett be­olvadás előkészítésére, hanem az MDF ön­építésére kér? Ki lesz az, aki a kormányzati, a parlamenti és a pártszervezési-vezetési ter­hek elosztásában személyekre szabható munkamegosztást kínál (párt-frakció-kor­­mány)? Ki lesz az, akire rá lehet majd bízni az MDF több mint félezer szervezetének újjá­építését, kézben tartását és segítését? Ki lesz az, aki majd ebben a mai politikai, illyési „szélárnyékban” nemcsak a helyzet nyugodt biztonságát, de a szélárnyék nyugalmát is az MDF erősítésére, és nem az MDF-ből meg­élők biztosítására fogja fordítani? És végül ki lesz az, aki fölvállal minden rejtett reményt és kimondott igényt, aki megkapja majd a több­ség jövőt építő bizalmát? Patetikusan fogalmazva történelmi felelős­ség hárul a tisztújító országos gyűlés küldöt­teire. Ők döntenek holnap arról, hogy a rend­szerváltás leghitelesebb jelképére, a lakiteleki sátorra építkezzenek, vagy átadják azt a törté­nelmi enyészetnek. SÁNTHA GÁBOR az MDF alapító tagja A kormány máris jelentős eredményeket ért el a szervezett bűnözés visszaszorítása terén - büszkélkedett a közelmúlt­ban a miniszterelnök. Szép is, meg jó is az a bizonyos negy­ven pont - még talán tetszik is nekünk a tények viszont makacs dolgok, s az események a kormányfő már-már gyermeki hitet su­gárzó voluntarizmusához nem mindig hajlandók igazodni. Vagy­is a nagyra törő elképzelések és a valóság között néhol elég szé­les szakadék tátong, legyen szó az elvonások kilátásba helyezett mérsékléséről, bérfejlesztésről, a gazdasági növekedés üteméről vagy éppen a közbiztonságról. Akár tetszik, akár nem, a reálfo­lyamatok kevés figyelmet fordítanak a kormányprogramokra, akár ötéves tervnek hívják, akár valamilyen hangzatosabb nevet adnak neki. Az persze kétségtelen, hogy a korábbi robbantássorozatnak vége szakadt, és pusztító hatású pokolgépek helyett legfeljebb egy-két Molotov-koktéllal próbálkoznak, de megnyugtató ma­gyarázat híján elégedettségre semmi ok. Mert amíg a hatóságok­nak fogalmuk sincs például arról, hogy ki és miért lőtt ki vállról indítható rakétát egy budai diszkóra, az eset bármikor megismét­lődhet. Hogy ez nem következett be, aligha az Orbán-kormány érdeme. De túl sok még a kérdőjel a Fenyő-gyilkosság vagy az Aranykéz utcai merénylet körül is, egyéb, azóta már-már fele­désbe merült ügyekről nem beszélve. A számok ráadásul feketén-fehéren mutatják, hogy tavaly sem történt kevesebb bűncselekmény. Sőt általában csaknem minden területen néhány százalékos emelkedést regisztráltak - a statisztikát feje tetejére állító néhány extrém sorozatüggyel pedig nem érdemes foglalkozni vagyis a korábbi trend folytatódik to­vább. Igaz, ezért még felerészben sem a kormány felel, hiszen az 1997-ben elkövetett cselekmények egy része is csak most jelenik meg a statisztikában, szóval - sikerpropaganda helyett - egyelőre okosabb lett volna a szoclib éra nyakába varrni az egészet. Ha viszont az egész gondolatmenet sántít, és mégis teljesültek volna a kormányprogram bűnüldözéssel kapcsolatos direktívái, s a szervezett alvilág visszavonulót fújt, minek az a sokat vitatott maffiacsomag? Vajon mi indokolja, hogy annak az alig több mint kétszáz főgazembernek a kedvéért, akikről az országos főkapi­tány beszélt, megmozduljon a kormány, a törvényhozás, a köz­­társasági elnök, az Alkotmánybíróság, és még ki tudja, miféle tes­tület? Ha már úgyis pontosan tudják, kik mozgatják az alvilágot, nem egyszerűbb lenne letartóztatni a magyar keresztapákat? Persze a rendőrség nyilván lépne is, ha tudna. De feltehetően hiányoznak a bizonyítékok. Tények híján viszont kár beszélni, úgyis túl sok mindent fecsegnek összevissza ebben az ország­ban, ahol maholnap jószerivel mindenkit sikerül lejáratni. Mi­közben azt sem tudjuk, tulajdonképpen miről is van szó. A ta­valyi bűnügyi statisztika szerint ugyanis azoknak a száma, akik­kel kapcsolatban a bűnszervezethez tartozást egyáltalán való­színűsíteni lehetett, összesen nem éri el a kétszázat. Ennyire vi­szont biztosan nem kedvező a kép, vagyis aligha képzelhető el, hogy a 140 ezernyi gyanúsított csaknem kivétel nélkül magá­nyos farkas lenne. Tehát a statisztika a szervezett bűnözés leírására alkalmatlan­nak látszik. Más egzakt mérce pedig nincs. Vagyis fogalmunk sem lenne a magyar alvilágról? Azt senki nem tudhatja, hogy a rendőrség ténylegesen milyen információkkal rendelkezik, az vi­szont tény: a közvélemény a sejtelmes nyilatkozatok, korábbi fő­rendőröknek a politika és az alvilág összefonódására tett utalásai meg a Nyírfa-dosszié és más kétes értékű források alapján csak elég felületes - és vélhetően rendkívül torz - képet alkothat minderről. Azt persze hellyel-közzel pontosan tudhatjuk, hogy van lakás­maffia, koldusmaffia, virágzik a prostitúció, megjelentek a drog­dealerek, de felszínes ismereteink körülbelül eddig terjednek. Hallottunk persze olajmaffiáról is, meg védelmi pénzeket szedő bandákról, alvilági leszámolásokról, bérgyilkosságokról, a hát­térben meghúzódó félelmetes keresztapákról, de hol vannak a tények? Hol a látványos letartóztatások, a példás ítéletek? Van egyáltalán magyar maffia? És tulajdonképpen mi a szer­vezett alvilág? A gépkocsifeltörő-bandák, a lakásbetörésre sza­kosodott társaságok, a narkóban utazó bűnözők, a bombagyáro­sok, vagy inkább a befektetési biznisz legújabb kori hősei, az olaj­üzlet soha le nem buktatott és azóta vélhetően jó útra tért milliár­dosai tartoznának e körbe? Esetleg azok is, akik „csupán” ügye­sen kamatoztatják politikai kapcsolataikat, és így jutnak bagóért százmilliós üzletekhez? Azután kérdéses, melyikük a veszélye­sebb: a profi betörő, aki a maga módján „tisztességes iparos”, hi­szen egyetlen pillanatig sem hagy kétséget szándékai felől, vagy az a fehérgalléros, aki - túl ez első gyanús millió megszerzésén - elegáns irodájában laptopja képernyője előtt ülve üti nyélbe mil­liárdos üzleteit? Előbbi eszköze a feszítővas, utóbbi viszont szak­értők, ügyvédek sorával bástyázza körül magát, és zsebében az egész világ. Az APEH meg futhat a pénzünk után. Orbán Viktor a sikereket emlegetve vajon kikre gondolt? LINCSF KÁROLY

Next