Magyar Hírlap, 1999. január (32. évfolyam, 1-25. szám)

1999-01-06 / 4. szám

1999. JANUÁR 6., SZERDA „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Bányászváros Bukarestre ráfér már egy kis verés - így gon­dolják a Zsil völgyének sztrájkban álló, el­keseredett bányászai, akik tehetetlen dühü­ket újfent a főváros kirakatüvegein kívánják levezetni. Románia utóbbi két évének nagy dilemmája most egy utcai csatában csúcso­sodhat ki: képes-e az elvekben reformpárti kormány sokkszerű megszorítócsomaggal kilábalni a mély válságból, vagy megijed a Miron Cosma-féle bányászvezérek és társa­ik fenyegetéseitől? A reformpárti kormány eddig kevés eredménnyel járt, amikor „drasztikus, drá­kói, radikális” terveit valóra kívánta váltani. Románia továbbra is eladósodott, tárgyalá­sai többször megszakadtak a Nemzetközi Valutaalappal, alig-alig folyt be külföldi tő­ke, a lakosság semmit nem lát az ígért javu­lásból. Olyan pénznyelő monstrumokhoz pedig, mint a bányászat például, csak sza­vakban nyúlt hozzá a Ciorbea­, majd annak szinte törvényszerű bukása után a Vasile­­kormány. Hiányzott és hiányzik a bátorság, az elhatározás és a program a válságkezelés­re. A bányák a Zsil völgyében eladósodtak, elavultak, nyereségessé tételükre semmi esély. Cosma bányászvezérnek azonban szintén nem lenne esélye a „fekete embe­rek” felheccelésére, ha a kormány kidolgo­zott program szerint építené le a bányásza­tot, fizetné a végkielégítéseket, földet adna, átképzéseket szervezne. A kormány persze nehéz helyzetben van. A válság jóval mélyebb, mint Kelet- és Kö­­zép-Európa reformországaiban volt. Az 1989-es forradalom utáni lendület után hat évig álomba merültek a gazdasági reformok. Az azóta elszegényedett társadalmi csopor­tok ma is vevők a szélsőségekre, nemcsak „Cosma atya” hőzöngésére, hanem például az egyre népszerűbb Nagy-Románia Párt nacionalizmusára is. Ráadásul amint átala­kításba kezd a kabinet, mindig akad kor­mánypárti képviselő, aki népszerűségnöve­lésre használja ki, hogy ellenszegülhet Sok­kal több bátorság kell a kormány részéről, még akkor is, ha ez most például a törvény­telenül tüntető bányászvezér újbóli letartóz­tatását vagy a túlzó bányászkövetelések le­törését jelenti. Enélkül nem megy. ÚJVÁRI MIKLÓS Habos torta Olyan országban szeretnék élni, ahol a törvény nem csak a kólát védi. Olyan országban, ahol a legvérmesebb állampolgári megnyilatkozás az, ha az ak­tuálisan kevésbé tisztelt miniszterünket bomba helyett habos tortával kínálják arc­ba. Mint a minap, Hollandiában. Igaz, azt a tortát az euro kapcsán „tálalták” a pénz­ügyminiszternek, de hát mégis. Micsoda lehetőségek. Gondoljuk csak tovább. Oroszország­ban Matijoska babákba csomagolt marci­pánnal terrorizálnának, Clintont szamóca­tortával ijesztgetnék, Írországban kávés szeletet whiskyvel locsolva, Izraelben kindlit a knesszetbe, Japánban mindegy, csak legyen benne jókívánság, összesodor­va, meglepetésként. Ha idehaza is elharapózna a tortadobá­­lás brutális szokása, egyhamar virtuálisból valóságos kabaréba menne át az Ország­­gyűlés plenáris ülése. Felállna a szónok, s a kormány bírálása kapcsán egy hatalmas habos szeletet kenne az érintett miniszter­­ helyett jelen lévő államtitkára­­ hajába. Az Országgyűlés elnöke persze rendre­­utasítaná a magáról megfeledkezettet, al­kalmasint épp egy marokra való Ester­­házy-szelettel. Ám ekkor az érintett, a vi­szonválasz jogán, előkapná a kabátja alól a diabetikus tejszínhabsprét, s két percben viszontfújna. Némi gondot okozhatna persze az, ha a megtámadott harminc napon belül és írás­ban kívánna válaszolni az őt ért vádakra, ám ez sem volna jelentős akadály. A cso­magküldő szolgálatok évtizedét éljük. Valószínűleg pár éven belül beállna az egészséges egyensúly. Pártok szerint dif­ferenciálódna az édességfogyasztás. Kép­viselőfünkot mindenkinek! Sacher-tortát dobnánk az idegenszívűeknek, rigójan­­csit a kisebbségieknek, orosz krémtortát az önmagukat átmentőknek, NATO- kompatíbilis franciakrémest az érintet­teknek, s végül, bár nem utolsósorban cakkos szélű linzert, hadd hajazzon a fo­gaskerékre. Az irakiak pedig kaphatnának geszte­nyebombákat. TOROK MONIKA R. Székely Julianna rovata Dickens-mesék „Az életben maradás nehéz műfaj manapság” - nyilatkozta a Népsza­badságban Mezei György, a Twist Olivér Alapítvány elnöke, s kijelenté­se súlyát nem annyira a tartalom adja, mint inkább maga a nyilatkozó. Mezei az életben maradás régi és avatott szakértője. Már akkor e mű­fajban utazott, mikor a többség számára az korántsem lát­szott komoly drámának, inkább középfajú társasági színmű­nek, némi bohózati és abszurd beütéssel. Az Újpesti Család­­segítő Központ vezetőjeként a rendszerváltozás előtt és alatt még csak a szegénységről szállított kényelmetlen híreket, lét­minimum-számításaiból ki-ki megtudhatta, meddig emelke­dett vagy csúszott a társadalmi skálán. Az életben maradás mint végcél átvitt értelmű volt. Mezei extrém jelentései azóta kommersz közhelyekké la­posodtak, a szegénységről nem kell tudósítani, ott hever lá­bunk előtt lépésenként a járdán. Ha valaki mégis megkérdi a nagy szakállú, torzonborz egykori népművelőt, akinek már a külseje is merő szolidaritás, hogy nahát, milyen most a hely­zet, annak nagy oka kell legyen. Mondjuk, hogy másfél hónap alatt ebben az országban több mint száz ember megfagyott. Megfagyni persze szegények és hajléktalanok szoktak el­sősorban, ám mint kiderül, ez sem ennyire egyszerű. „Senki sem úgy megy ki az utcára, hogy­ ma meg akarok fagyni” - mondja Mezei, ami első hallásra teljesen kézenfekvő, pedig nagyon is bonyolult dolog. Összetett döntések, minuciózus mérlegelések után jut el odáig egy hajléktalan például, hogy nagyvárosi téli éjszakákon a mínusz tizenöt fokos utcát vá­lassza, s ne a közösségi szállót. Anélkül hogy valaha műfajel­méletet tanult volna, ott áll váratlanul a színpadon, hogy vé­gigjátssza az Életben maradás című többfelvonásos drámát teljes szövegtudással, saját ruhatárral, a Sztanyiszlavszkij-féle átéléses módszerrel, rendezői instrukciók nélkül. Hogy hát akkor mégis mi a jobb? Tetűirtásra, tüdőszűrésre menni, s az­tán tiszta lappal a menhelyre, ahol esetleg ellopják mindenét és agyba-főbe verik a hajléktalanok seregének nehézfiúi, vagy venni nagykabát gyanánt két üveg bort (pálinkát) s meg­próbálni kihúzni egy padon reggelig, míg nyitnak a pályaud­varok? Ugyanez falusi, tanyasi fellépésnél annyiban módosul, hogy az ember eldöntheti, ma fűtsön-e be a házában vagy hol­nap, s amikor nem, akkor helyette mégis mennyit igyon. Nincs ismétlés, főpróba, szerepvisszaadás. Aki rosszul dönt, másnapra esetleg megfagyott (hülyére verték, kirabol­ták), s jöhet a végső föllépés: újságokban a mínuszos halálhír. Nincs mese, az életben maradást előbb kell elkezdeni. Mondjuk a vasútnál. Ezt nem azért mondom, mert vasutassztrájk van éppen, és mindenki a vasutasokról beszél, hanem mert egy olyan vonat­vezetőről olvastam, akiből akkor lett hajléktalan, amikor már éppen sínre tette az életét (bár egy vasutasnál ilyesmivel soha ne ironizáljunk). Elvált iszákos feleségétől, saját lakást szer­zett és menetrendszerűen vezette a vonatokat, mikor egy nap a szerelvény levágta fél lábát. Akkor derült ki, hogy az élet­ben maradás műfajáról sok mindent rosszul tudott. Rokkant­nyugdíja a lakásrezsire se volt elég, mára öröklakó egy hajlék­talanszállón, mely annyira távol esik a legközelebbi kocsmá­tól is, hogy a hazafelé igyekvő lakókat rendre elcsapja egy­­egy autó. Kérdés, mennyi lett volna a vonatvezető rokkantnyugdíja, ha még aktív korában sztrájkolni kezd egy alapos béremelé­sért? Vagy akkor még hamarabb hajléktalanstátusba kerül, mert 1. a szakszervezete megalkuszik, 2. A MÁV elbocsátja, 3. szolgálati lakását elveszik? Több ezer vasutas, „sztrájk” fedőnéven ma éppúgy az élet­ben maradás nehéz műfaját próbálja, mint merőben más módszerekkel több tízezer BKV-dolgozó, rendőr, mezőgaz­dász, tanár, újságíró, ápolónő. Ki így, ki úgy. Ez a mostani vas­utassztrájk épp attól különleges, hogy a túlélési stratégiák és taktikák egész arzenálját vonultatja föl a hallgatag belenyug­vástól kezdve a félszívű kiegyezésen át a kétségbeesett és ön­tudatos harcig. Nem mindegy persze, ki mivel indul. Egy haj­léktalan éhségsztrájkja nagyjából akkora hatást fejt ki, mint ha könyvtárosok akarják megbénítani az országot, és állatte­nyésztők próbálják lassítani a munka menetét. De még ha sztrájkolhat is az ember, ki tudja, hogyan kell és meddig? Itt nem él nemzedék, amelyik élesben próbálta volna és tudná, mennyi az éppen elég. Az elég béremelés, elég károkozás, elég kompromisszum, elég eltökéltség. Mindeddig néma, ismeretlen arcú váltó- és sorompókezelők, krampácsolók és sarusok, állomásfőnökök és kalauzok lesz­nek hirtelen országosan ismert, komoly tényezők, akik miatt leáll egy-egy tájegység közlekedése, emberek ezrei nem jut­nak munkába, lakodalomba, temetésre. Akik napokig hős­nek érzik magukat, s csak később derül ki, nem áldozatok-e véletlenül. Egy ország kísérletezik a vasútmodelljével: hogyan tudna manapság életben maradni? Ha sztrájkol vagy ha sztrájkot tör? Ha munkaadóinak hisz, vagy ha a szakszervezeti vezetői­nek? Ha csöndben marad, mert három gyereke van, vagy ha kiabál ugyanezért? Figyeli, mikor lehet ugyanolyan biztonsá­gosan utazni, mint régen, és ugyanolyan biztonságosan élni, de mert valószínűleg egyiket sem lehet, hát marad a végső kérdés: hogyan lehet ezt az egészet túlélni? Twist Olivér a múlt század Angliájában vette a bátorságot, és repetát kért a dologházban - az eredmény közismert. Igaz, ha nem teszi, soha nem keveredik kegyetlen kalandok soro­zatába, melyeknek végén kiderül, hogy ő voltaképp gazdag ember, szerencsés örökös. Sajnálatos, hogy rólunk manapság nem Charles Dickens úr írja a regényt. Béndek Péter Sötétben tapogatózunk A rendszerváltás korának sajátos kudarca, hogy máig nincs társa­dalomelmélete. Nem áll rendel­kezésünkre reprezentatív elmé­let, amely lehetőséget adna a rendszerváltozásban rejlő lehe­tőségek kritikai megvitatására. Sötétben tapogatózunk vagy ha­mis fényt kölcsönzünk a bevett - főleg nyugati - mintáknak, ame­lyek inkább csak elleplezik a bel­ső társadalmi folyamatokat. A magyar társadalomtudósok bele­nyugodtak világunk megváltoz­­tathatatlanságába, és egy sajátos történelmi teleológiával - misze­rint a néhány jól ismert kulcsszó­val megragadható céljainkon úgysem kell vagy lehet változtat­ni - igazolva látják példátlan passzivitásukat. A társadalomtu­dományok mára a puszta eszköz­szerűség állapotába jutottak, és nincs igényük arra, hogy a szerte­ágazó kutatásoknak alaptudo­mányos és makroelméleti szinten is értelmet adjanak. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a kormány utóbbi féléves tevékenységének sincs komolyan vehető kritikája. Amint hivatalba lépett egy olyan kabinet, amely szembefordult elődei érvrendszerével és igazo­lási technikáival, nemcsak a poli­tikában, hanem a társadalomtu­dományban is kitört a pánik, és e pánikból feltörő indulatok elsö­pörték az értelmes párbeszéd le­hetőségét. Ennek kapcsán azon­ban érdemes megjegyezni, hogy bár a párbeszéd - melyet ez idáig a liberális paradigma irányított - elakadt, de azért korábbi virulen­­ciája sem egy jól működő társa­dalomtudomány jele volt. Ellen­kezőleg: a társadalomtudomány mindig gyenge lábakon állt, és a dialógus sorsában bekövetkezett változás csupán azt tükrözi, hogy politika és társadalomtudomány között valójában nincsen megfe­lelő kapcsolat. Ezért a kormánnyal szemben hangoztatott mai vélemények megmaradnak véleményeknek, és többségükből világosan kitet­szik, hogy szerzőik szerint a tár­sadalomtudomány legvégső megalapozása az ideológiáktól remélhető. Nem lehet elégszer leírni - épp a jelenség belátha­tatlan következményei miatt hogy a magyar társadalomtudo­mány továbbra is, és nem csök­kenő mértékben ideologikus. Ez kihat a tudományosságról alko­tott fogalmainktól kezdve a tu­dományos művek értékelésén át az egyéni sorsokig bezárólag sok mindenre, amit a tudomány ré­szének tekintünk. Ez pedig - egy bizonyos határon túl, ame­lyet már elértünk - megenged­hetetlen. Különösen szembetűnő a tu­domány ideologikussága az utóbbi hónapokban kialakult helyzetben, amikor egy ideológia - jelesül a liberalizmus - sorsáról folyik a vita. Ennek a „hogyan le­het megvédeni egy ideológiát ideológiai alapon” című játéknak az a lényege, hogy nálunk a libe­ralizmus állítólag válságban van, mert válságba jutott az a párt, amely a leginkább összefüggésbe hozható vele. Erre a válságra a szóban forgó párt ideológusai (érthetően) úgy reagáltak, hogy a liberális közvélemény megtér A szerző politológus vedt, tehát legföljebb a közvéle­mény válságáról lehet beszélni, a liberalizmus úgy jó, ahogy van. Szerintük a magyar társadalom bajaira a liberalizmus által kínált gyógyír megfelelő, s ez azok szá­mára is hamarosan nyilvánvaló­vá válik, akik ez idő tájt még a konkurencia hatása alatt állnak. Valójában azonban minden ideológia létjogosultságát elfoga­dottsága jelzi. Ma a liberalizmus a szóban forgó párt, az SZDSZ által képviselt formájában nép­szerűtlen. Miért kellene hát hinni neki az elvek szintjén? Ezek az elvek ráadásul a liberális érv­rendszeren belül sem mindig áll­ják meg a helyüket. Teljességgel elhibázott például az az érvelés, hogy a kormány a közpénzeket herdálja, amikor a Magyar Nem­zetet nem engedi eltűnni a piac­ról. A liberalizmus szerint ugyan­is a piac tőkecentralizáló jellegét a kormányoknak pozitív diszkri­minációval kell ellensúlyozniuk. Ha egy lap eredendően hátrány­ból indulva viszonylag kis pél­dányszámban jelenik meg - mire a hirdetők, a szerzők és az olva­sók fokozatosan elpártolnak tő­le, minek utána a lap példányszá­ma tovább zsugorodik­­, akkor a kormánynak bizonyos körülmé­nyek között kötelessége (!) biz­tosítania a lap elfogadható szín­vonalú megjelenését. Ez a politi­ka ugyanazt az elvet érvényesíti, amelyet a liberálisok az államtól a kisebbségi etnikumok, egyhá­zak és életformák viszonylatában elvárnak - itt azonban valami ok­ból megfeledkeznek róla. Azzal, hogy Magyarországon a liberalizmus többé-kevésbé egy párt hitbizományává vált, és tár­sadalomelmélet híján ebben a zárt formájában tudta befolyá­solni a társadalomtudományos gondolkodás módszertanát és ér­tékrendszerét, majdnem lehetet­lenné vált a liberalizmus kritiká­ja, amelynek egyébként a társa­dalomtudomány oldaláról kelle­ne érkeznie. Ezt kizárólag a tár­sadalomelmélettől várhatjuk - úgy tűnik, ez az egyetlen legitim formája az effajta kritikának, mert a társadalomtudomány ideologikussága minden más kri­tikai törekvést kisiklat. Egyedül a társadalomelméleti gondolko­dás élénkülésétől várhatjuk, hogy előbb-utóbb értelmes meg­állapításokat tehessünk a rend­szerváltás utáni kor liberalizmu­sáról. Átmenetileg azonban ér­demes elgondolkodnunk a poszt­liberalizmus jelenségéről, amely tanulsággal szolgálhat az Orbán­­kormány működésével kapcso­latban. A posztliberalizmus kétféle értelemben használható a társa­dalomelméletben. Egyrészt jelzi a korábbi univerzalista liberaliz­mus csődjét, amely az individua­lizmus, a szabadság, az autonó­mia, az ésszerűség stb. elvét min­den további nélkül kiterjeszten­­dőnek tartotta a világ összes kul­túrájára. A posztliberalizmus eb­ben a felfogásban kizárólag bizo­nyos - elsősorban nyugati - kul­túrák világnézete, és nem igazol­ható ezeken a kultúrákon kívül. Ha mármost Magyarországon nincsen konszenzus a liberaliz­mus kanonizált (párt-) variánsá­ról, akkor kijelenthető, hogy Ma­gyarország nem tartozik az utób­bi kultúrkörbe. (Ennek a hipoté­zisnek a feloldását azonban nem tekintem feladatomnak, mert a liberalizmus kanonizált változata - éppen a reflektálatlansága miatt - ma jóval intoleránsabb Magyarországon, mint Nyuga­ton.) Másrészt a posztliberaliz­mus a liberális elvekkel való tu­datos szembehelyezkedést is je­lenti, méghozzá azon az alapon, hogy a liberalizmus nem válaszol egy adott társadalom által felve­tett problémákra. Azt, hogy ez így van - ideológiákról lévén szó - leginkább retorikai úton lehet „bizonyítani”, tehát szükséges hozzá egy kellően erős politikai tényező, amely elhatárolja magát a liberális kánontól. A vita tehát nem (tudományos) tényekről, hanem alternatív valóságkonst­rukciók között folyik. Az alternatív politikai tényező a mai Magyarországon a Fidesz. Retorikai fölényét vetélytársai­­val szemben felesleges volna tag­lalni. Most azt várhatnánk, hogy a posztliberalizmus hatalmi és re­torikai fölényére támaszkodva fokozatosan felszámolja a távol­ságot az állam és a társadalom, valamint a köz- és a magánszféra között. Az állam lemond arról az igényéről, hogy a társadalmi rend pártatlan őre legyen, és jo­gosítványai egy részét megosztja a hozzá közel álló korporációk között. A joguralom célszem­pontú újragondolása, az igazsá­gosság tartalmi szempontokkal való kiegészítése, bizonyos ma­gatartásminták ösztönzése és mások elutasítása, illetve a sze­mélyes létezés minőségét javítan­dó kollektivisztikus törekvések ugyancsak a posztliberalizmus fegyvertárába tartoznak. De va­lóban ráillik-e ez a kép az Orbán­­kabinetre? Nem tudni. Ma semmi esetre sem, perspektivikusan talán. Ennél azonban fontosabb kér­dés, hogy ha igen, ez vajon jó-e, és ha nem, rossz-e az ország la­kosságának. Nem akarok vála­szolni ezekre a kérdésekre, hi­szen egyelőre megválaszolhatat­­lanok. A posztliberalizmus fel­emlegetése most csak azt a célt szolgálja, hogy jelezzük a ten­denciák egy lehetséges értelme­zését, amely mindazonáltal ko­molyan nem vethető el. Még nem tudjuk, hogy a posztlibera­lizmus hatékonyabban tudná-e kezelni a magyar társadalom előtt álló nehézségeket, mint a liberalizmus, képes lenne-e job­ban összeegyeztetni az állammal szembeni átlagos elvárásokat, mint a másik. Ki tudja-e alakíta­ni az értékek és az érdekek sta­bil harmóniáját, a közjó legitim felfogását? Ezeket a kérdéseket csak a társadalomelméleti kuta­tások előrehaladtával leszünk képesek biztonsággal eldönteni. Addig, mint jeleztem, csak sö­tétben tapogatózunk. Arra for­dul a hajónk, amerről szebben szólnak a szirének. Szabad ezt hagyni? „Egyedül a társadalomelméleti gondolkodás élénkülésétől várhatjuk, hogy előbb-utóbb értelmes megállapításokat tehessünk a rendszerváltás utáni kor liberalizmusáról. Átmenetileg azonban érdemes elgondolkodnunk a posztliberalizmus jelenségéről, amely tanulsággal szolgálhat az Orbán-kormány működésével kapcsolatban.” Lobbyzás KOZMA GYÖRGY A valóság csatornái Kapcsolgatom a tévét. A Sadl reklámja: „A zsemlekészítés nem varázslat!” A Spektrumon Churchillt és Titót látjuk 1945-ben: „Az el nem kötelezettség nem volt népszerű Jugoszláviában.” A TNT-n a Blow Up (Nagyítás) megy Antonionitól, Vanessa Redgrave épp a fotósnak integet hara­gosan a hatvanas évek végén: „Stop it!” Mire a fotós: „It is a public place. (Ez közterület.)” A francia tévén épp Miss Picardie-t vezeti a riporter a szépségverseny gáláján. Az Msaton Zámbó Jimmy énekel: „Add vissza nekem, ő kell még, látni akarom.” Az olasz RAI-n, a ve­télkedőn német felirat fut: „Stop alle telefonate...” A magyar kette­sen egy búvár szól: „A hajó nem probléma, légzsákot kötünk rá.” Az RTL Klubon a Batmanben Jim Carrey azt rikoltja: „Ez orgazmus!” Az egyes MTV-n Orbán Viktor beszél: „Most, amikor Clintonnak a botrány miatt támadásokat kell kiállnia, Dole, a legtekintélyesebb republikánus, Clinton oldalán áll, szerinte ez a támadás nem fair és nem érdeke Amerikának...” A Duna Tv-n Szörényi Levente hang­ját halljuk: „Nap jő...Ősöd üzen.” A Tv3-on hírt kap a főhős: „Ria Gable hajlandó válni.” A CNN-en egy palesztin vezetőnő szerint: „Megalázó, hogy mások akarják diktálni, alapokmányunkba bele­vesszük-e (hogy Izrael megsemmisítése a célunk).” A spanyolon időjárás: „Temperaturas alias más...” A Muzzik-on Delibes Lakmé c. balettját járják. Az RTL2-n egy családi vita közepén tartunk: „Mondtam, hogy elfelejtetted felbontani bátyád ajándékát...” A CNN közben kasmír alapanyagú luxustáskákat mutat már, az MTV1-en pedig egyenesben éneklik az Operettben: „A lányok, a lá­nyok, a lányok angyalok...” Az RTL-en a fiatalember szemrehány: „Mama, ne úgy mondd, hogy »mi történt«: Donald AIDS-es, és hal­doklik.” A Dunán pedig 1958-ban Simone Signoret kimegy, felöltö­zik, „amíg ti koncerteztek”. Amióta feltalálták a távkapcsolót és mi magunk készítjük az eizensteini montázsokat, nincs olyan pillanat, amely tanulság nélkül volna. Kozma György (1954) író, grafikus, producerasszisztens, harmadik regénye (A kalandor lélek) idén jelent meg a Seneca Kiadónál Miniszter a divat E­zentúl minden szombat reggel beszivárog otthonunkba az Aranyfüst. A közszolgálati tévé január 9-étől induló prog­ramjáról alkotói azt mondják: elsősorban érzelmi alapon fogja megközelíteni a nézőt, és romantikus hangulatot teremt majd. Sajnos azonban már a beharangozóból kiderül, hogy az ígért politikamentesség nem valósulhat meg - a „füst” kifejezet­ten konzervatív értékrendet sejtet. Vagyis - szerintem - a Magyar­­ Televízió így kerüli meg a médiatörvény előírásait. A jogszabály ugyanis elfogulatlan tájékoztatást követel a közszolgálati műsor­­szolgáltatótól, márpedig nincs hír arról, hogy az Aranyfüst előtt vagy utána liberális, illetve szociáldemokrata beállítottságú műsor Is rókát sugározna ugyanaz a csatorna. Az alkotók egyébként abban reménykednek, hogy a január 9-ei bemutatkozó adást a stúdióban végigüli majd Hámori József, a Nemzeti Kulturális Örökség Mi­nisztériumának első embere is. Lassan persze már nem is lesz újdonság e módszer - hisz az elektronikus közszolgálati médiában mostanság úgymond minisz­ter a divat. A Hét egyik decemberi adása például úgy kezdődött,­­ hogy Torgyán József a műsorvezetői asztalnál ülve Luca-napi né­pi szokásokról tartott a nézőknek kiselőadást. A népszerű politi­kai összeállítás valószínűleg nem torpan majd meg a családias hangulat miniszteri szintű biztosításánál, hanem néhány héten be­lül a képernyőre kerülő riportok rögtön a legszakavatottabb koa­líciós kommentátorok magyarázataival fűszerezve jutnak el a pol­gár otthonába. Az ötletet továbbfejlesztve, a miniszterek akár pártfeladatként vehetnék át a szombat reggeli vagy vasárnap esti műsorvezetést, s mivel így hivatásos újságíróra nem is lenne szük­ség, szép pénzeket takarítanának meg a súlyos anyagi gondokkal küszködő MTV számára De félre a tréfával! A közszolgálati rádióban és televízióban egyre világosabban körvonalazódik a pártjelmezbe bújtatott véle­mények rendje. Meggyőződésem, hogy ez a folyamat egyelőre tel­jesen független a médiakuratóriumok körül zajló parlamenti cse­tepatétól. Még azt sem gondolom, hogy valódi kormányzati nyo­más alatt cselekednének a szerkesztőségek. Inkább meteorológiai érzékenységük működik hibátlanul, pontosan megállapítják, mer­ről fúj a szél. Következésképp egyre több olyan műsorkészítő jut fontos feladathoz, aki az adott klíma körülményeihez a legjobban tud alkalmazkodni. A kiválasztott emberek nyilván saját ízlésük­re szabják a programot, és elképzeléseiktől egyáltalán nem ide- i­gen, hogy miniszteri segítséghez folyamodjanak. Ez pedig gyakor­latilag azt jelenti, hogy megszűnik a műsor el nem kötelezettsége,­­ a közszolgálatiság fontos záloga. Egyébként az Aranyfüst bevallottan a Kossuth rádióban hall­ható Vasárnapi Újság tradícióit kívánja folytatni. A modell meg­felelő, mert a Vasárnapi Újság a közszolgálati műsorok között az elsők között valósította meg a véleménykülönbségek száműzését. Az elmúlt év utolsó műsorában (az 582. számú adásban) 1998 leg­izgalmasabb anyagai között tallózva kizárólag a kormányoldal szószólóinak nyilatkozatait sugározták. Ez már a makulátlan szer­kesztői munka mintapéldája, amelyből egyértelműen kiderül, hogy a köz szolgálata számukra a koalíciós erők szolgálatát jelen­ti. Az előző kormányzat alatt ugyanez a műsor a vitás ügyekben még gyakran adott szót a szemben álló feleknek. Még ha a szer­kesztői vélemény át is sütött az alig színlelt semlegességen, a pár hónappal ezelőtti Vasárnapi Újság legalább megpróbálta ütköz­tetni a véleményeket. Most már fölösleges figyelniük ilyen részle­tekre. Példának okáért Nemeskürty Istvántól újfent megtudjuk, hogy a leszavazott szoclib kormány nemzetellenes magatartása teljesen nyilvánvaló. A tanár urat időközben - tehát a nyáron fel­vett interjú és a decemberi ismétlés között - kinevezték az ezer­éves magyar államiság hivatalos ünnepélyszervezőjévé. Nyilatko­zatát ismerve több mint valószínű, hogy a „másik oldalt” közelé­be sem engedi azoknak a milliárdoknak, amelyeket a millenniumi megemlékezésekre fordítanak majd. Persze itt már nemcsak a médiatörvény, hanem a szakma alapszabályai követelték volna az ellenérdekelt fél megszólaltatását - ám Nemeskürty ítéletével a Vasárnapi Újságban mégsem vitatkozott senki. Nem szeretném túldramatizálni az egyenruhába bújtatott tájék s­koztatás veszélyét. Szerencsére a közszolgálati média egyedural­­kodása megszűnt - csavargathatjuk a keresőt vagy nyomkodhat­juk a távirányítót, ha nincs ínyünkre a műsor. A tavalyi és az öt éve tartott választások egyébként is azt bizonyítják, hogy a kor­mányzati propaganda elektronikus dömpingje nem hoz új szava­zókat, sőt, néha a kívánt hatással ellenkező előjelű eredmények­hez vezet. Azt pedig már kifejezetten unalmas feszegetni, hogy a nem konzervatív ízlésű adófizető pénzéből ugyan miért finanszí­roznak miniszteri műsorvezetéssel koalíciós álláspontokat ellen­­vélemény nélkül népszerűsítő programokat? S habár nehéz feladat, mégis meg kellene próbálnunk felül­emelkedni az első kedvezőtlen benyomásokon, hogy észrevegyük a dolog pozitív oldalát is. Hiszen lehet, hogy a konzervatív műsor­­zuhatag végeredményben jó hatást gyakorol meggyötört ide­geinkre. Például nem kell állandóan az egymásnak feszülő állás­pontok közül kajtatni az igazság után, mert azt ügyes szerkesztők a szájunkba rágják. Mint kellemes közszolgálati hozzájárulást a nyugodalmas hétvégéhez. E­zredvég

Next