Magyar Hírlap, 1999. január (32. évfolyam, 1-25. szám)
1999-01-06 / 4. szám
1999. JANUÁR 6., SZERDA „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Bányászváros Bukarestre ráfér már egy kis verés - így gondolják a Zsil völgyének sztrájkban álló, elkeseredett bányászai, akik tehetetlen dühüket újfent a főváros kirakatüvegein kívánják levezetni. Románia utóbbi két évének nagy dilemmája most egy utcai csatában csúcsosodhat ki: képes-e az elvekben reformpárti kormány sokkszerű megszorítócsomaggal kilábalni a mély válságból, vagy megijed a Miron Cosma-féle bányászvezérek és társaik fenyegetéseitől? A reformpárti kormány eddig kevés eredménnyel járt, amikor „drasztikus, drákói, radikális” terveit valóra kívánta váltani. Románia továbbra is eladósodott, tárgyalásai többször megszakadtak a Nemzetközi Valutaalappal, alig-alig folyt be külföldi tőke, a lakosság semmit nem lát az ígért javulásból. Olyan pénznyelő monstrumokhoz pedig, mint a bányászat például, csak szavakban nyúlt hozzá a Ciorbea, majd annak szinte törvényszerű bukása után a Vasilekormány. Hiányzott és hiányzik a bátorság, az elhatározás és a program a válságkezelésre. A bányák a Zsil völgyében eladósodtak, elavultak, nyereségessé tételükre semmi esély. Cosma bányászvezérnek azonban szintén nem lenne esélye a „fekete emberek” felheccelésére, ha a kormány kidolgozott program szerint építené le a bányászatot, fizetné a végkielégítéseket, földet adna, átképzéseket szervezne. A kormány persze nehéz helyzetben van. A válság jóval mélyebb, mint Kelet- és Közép-Európa reformországaiban volt. Az 1989-es forradalom utáni lendület után hat évig álomba merültek a gazdasági reformok. Az azóta elszegényedett társadalmi csoportok ma is vevők a szélsőségekre, nemcsak „Cosma atya” hőzöngésére, hanem például az egyre népszerűbb Nagy-Románia Párt nacionalizmusára is. Ráadásul amint átalakításba kezd a kabinet, mindig akad kormánypárti képviselő, aki népszerűségnövelésre használja ki, hogy ellenszegülhet Sokkal több bátorság kell a kormány részéről, még akkor is, ha ez most például a törvénytelenül tüntető bányászvezér újbóli letartóztatását vagy a túlzó bányászkövetelések letörését jelenti. Enélkül nem megy. ÚJVÁRI MIKLÓS Habos torta Olyan országban szeretnék élni, ahol a törvény nem csak a kólát védi. Olyan országban, ahol a legvérmesebb állampolgári megnyilatkozás az, ha az aktuálisan kevésbé tisztelt miniszterünket bomba helyett habos tortával kínálják arcba. Mint a minap, Hollandiában. Igaz, azt a tortát az euro kapcsán „tálalták” a pénzügyminiszternek, de hát mégis. Micsoda lehetőségek. Gondoljuk csak tovább. Oroszországban Matijoska babákba csomagolt marcipánnal terrorizálnának, Clintont szamócatortával ijesztgetnék, Írországban kávés szeletet whiskyvel locsolva, Izraelben kindlit a knesszetbe, Japánban mindegy, csak legyen benne jókívánság, összesodorva, meglepetésként. Ha idehaza is elharapózna a tortadobálás brutális szokása, egyhamar virtuálisból valóságos kabaréba menne át az Országgyűlés plenáris ülése. Felállna a szónok, s a kormány bírálása kapcsán egy hatalmas habos szeletet kenne az érintett miniszter helyett jelen lévő államtitkára hajába. Az Országgyűlés elnöke persze rendreutasítaná a magáról megfeledkezettet, alkalmasint épp egy marokra való Esterházy-szelettel. Ám ekkor az érintett, a viszonválasz jogán, előkapná a kabátja alól a diabetikus tejszínhabsprét, s két percben viszontfújna. Némi gondot okozhatna persze az, ha a megtámadott harminc napon belül és írásban kívánna válaszolni az őt ért vádakra, ám ez sem volna jelentős akadály. A csomagküldő szolgálatok évtizedét éljük. Valószínűleg pár éven belül beállna az egészséges egyensúly. Pártok szerint differenciálódna az édességfogyasztás. Képviselőfünkot mindenkinek! Sacher-tortát dobnánk az idegenszívűeknek, rigójancsit a kisebbségieknek, orosz krémtortát az önmagukat átmentőknek, NATO- kompatíbilis franciakrémest az érintetteknek, s végül, bár nem utolsósorban cakkos szélű linzert, hadd hajazzon a fogaskerékre. Az irakiak pedig kaphatnának gesztenyebombákat. TOROK MONIKA R. Székely Julianna rovata Dickens-mesék „Az életben maradás nehéz műfaj manapság” - nyilatkozta a Népszabadságban Mezei György, a Twist Olivér Alapítvány elnöke, s kijelentése súlyát nem annyira a tartalom adja, mint inkább maga a nyilatkozó. Mezei az életben maradás régi és avatott szakértője. Már akkor e műfajban utazott, mikor a többség számára az korántsem látszott komoly drámának, inkább középfajú társasági színműnek, némi bohózati és abszurd beütéssel. Az Újpesti Családsegítő Központ vezetőjeként a rendszerváltozás előtt és alatt még csak a szegénységről szállított kényelmetlen híreket, létminimum-számításaiból ki-ki megtudhatta, meddig emelkedett vagy csúszott a társadalmi skálán. Az életben maradás mint végcél átvitt értelmű volt. Mezei extrém jelentései azóta kommersz közhelyekké laposodtak, a szegénységről nem kell tudósítani, ott hever lábunk előtt lépésenként a járdán. Ha valaki mégis megkérdi a nagy szakállú, torzonborz egykori népművelőt, akinek már a külseje is merő szolidaritás, hogy nahát, milyen most a helyzet, annak nagy oka kell legyen. Mondjuk, hogy másfél hónap alatt ebben az országban több mint száz ember megfagyott. Megfagyni persze szegények és hajléktalanok szoktak elsősorban, ám mint kiderül, ez sem ennyire egyszerű. „Senki sem úgy megy ki az utcára, hogy ma meg akarok fagyni” - mondja Mezei, ami első hallásra teljesen kézenfekvő, pedig nagyon is bonyolult dolog. Összetett döntések, minuciózus mérlegelések után jut el odáig egy hajléktalan például, hogy nagyvárosi téli éjszakákon a mínusz tizenöt fokos utcát válassza, s ne a közösségi szállót. Anélkül hogy valaha műfajelméletet tanult volna, ott áll váratlanul a színpadon, hogy végigjátssza az Életben maradás című többfelvonásos drámát teljes szövegtudással, saját ruhatárral, a Sztanyiszlavszkij-féle átéléses módszerrel, rendezői instrukciók nélkül. Hogy hát akkor mégis mi a jobb? Tetűirtásra, tüdőszűrésre menni, s aztán tiszta lappal a menhelyre, ahol esetleg ellopják mindenét és agyba-főbe verik a hajléktalanok seregének nehézfiúi, vagy venni nagykabát gyanánt két üveg bort (pálinkát) s megpróbálni kihúzni egy padon reggelig, míg nyitnak a pályaudvarok? Ugyanez falusi, tanyasi fellépésnél annyiban módosul, hogy az ember eldöntheti, ma fűtsön-e be a házában vagy holnap, s amikor nem, akkor helyette mégis mennyit igyon. Nincs ismétlés, főpróba, szerepvisszaadás. Aki rosszul dönt, másnapra esetleg megfagyott (hülyére verték, kirabolták), s jöhet a végső föllépés: újságokban a mínuszos halálhír. Nincs mese, az életben maradást előbb kell elkezdeni. Mondjuk a vasútnál. Ezt nem azért mondom, mert vasutassztrájk van éppen, és mindenki a vasutasokról beszél, hanem mert egy olyan vonatvezetőről olvastam, akiből akkor lett hajléktalan, amikor már éppen sínre tette az életét (bár egy vasutasnál ilyesmivel soha ne ironizáljunk). Elvált iszákos feleségétől, saját lakást szerzett és menetrendszerűen vezette a vonatokat, mikor egy nap a szerelvény levágta fél lábát. Akkor derült ki, hogy az életben maradás műfajáról sok mindent rosszul tudott. Rokkantnyugdíja a lakásrezsire se volt elég, mára öröklakó egy hajléktalanszállón, mely annyira távol esik a legközelebbi kocsmától is, hogy a hazafelé igyekvő lakókat rendre elcsapja egyegy autó. Kérdés, mennyi lett volna a vonatvezető rokkantnyugdíja, ha még aktív korában sztrájkolni kezd egy alapos béremelésért? Vagy akkor még hamarabb hajléktalanstátusba kerül, mert 1. a szakszervezete megalkuszik, 2. A MÁV elbocsátja, 3. szolgálati lakását elveszik? Több ezer vasutas, „sztrájk” fedőnéven ma éppúgy az életben maradás nehéz műfaját próbálja, mint merőben más módszerekkel több tízezer BKV-dolgozó, rendőr, mezőgazdász, tanár, újságíró, ápolónő. Ki így, ki úgy. Ez a mostani vasutassztrájk épp attól különleges, hogy a túlélési stratégiák és taktikák egész arzenálját vonultatja föl a hallgatag belenyugvástól kezdve a félszívű kiegyezésen át a kétségbeesett és öntudatos harcig. Nem mindegy persze, ki mivel indul. Egy hajléktalan éhségsztrájkja nagyjából akkora hatást fejt ki, mint ha könyvtárosok akarják megbénítani az országot, és állattenyésztők próbálják lassítani a munka menetét. De még ha sztrájkolhat is az ember, ki tudja, hogyan kell és meddig? Itt nem él nemzedék, amelyik élesben próbálta volna és tudná, mennyi az éppen elég. Az elég béremelés, elég károkozás, elég kompromisszum, elég eltökéltség. Mindeddig néma, ismeretlen arcú váltó- és sorompókezelők, krampácsolók és sarusok, állomásfőnökök és kalauzok lesznek hirtelen országosan ismert, komoly tényezők, akik miatt leáll egy-egy tájegység közlekedése, emberek ezrei nem jutnak munkába, lakodalomba, temetésre. Akik napokig hősnek érzik magukat, s csak később derül ki, nem áldozatok-e véletlenül. Egy ország kísérletezik a vasútmodelljével: hogyan tudna manapság életben maradni? Ha sztrájkol vagy ha sztrájkot tör? Ha munkaadóinak hisz, vagy ha a szakszervezeti vezetőinek? Ha csöndben marad, mert három gyereke van, vagy ha kiabál ugyanezért? Figyeli, mikor lehet ugyanolyan biztonságosan utazni, mint régen, és ugyanolyan biztonságosan élni, de mert valószínűleg egyiket sem lehet, hát marad a végső kérdés: hogyan lehet ezt az egészet túlélni? Twist Olivér a múlt század Angliájában vette a bátorságot, és repetát kért a dologházban - az eredmény közismert. Igaz, ha nem teszi, soha nem keveredik kegyetlen kalandok sorozatába, melyeknek végén kiderül, hogy ő voltaképp gazdag ember, szerencsés örökös. Sajnálatos, hogy rólunk manapság nem Charles Dickens úr írja a regényt. Béndek Péter Sötétben tapogatózunk A rendszerváltás korának sajátos kudarca, hogy máig nincs társadalomelmélete. Nem áll rendelkezésünkre reprezentatív elmélet, amely lehetőséget adna a rendszerváltozásban rejlő lehetőségek kritikai megvitatására. Sötétben tapogatózunk vagy hamis fényt kölcsönzünk a bevett - főleg nyugati - mintáknak, amelyek inkább csak elleplezik a belső társadalmi folyamatokat. A magyar társadalomtudósok belenyugodtak világunk megváltoztathatatlanságába, és egy sajátos történelmi teleológiával - miszerint a néhány jól ismert kulcsszóval megragadható céljainkon úgysem kell vagy lehet változtatni - igazolva látják példátlan passzivitásukat. A társadalomtudományok mára a puszta eszközszerűség állapotába jutottak, és nincs igényük arra, hogy a szerteágazó kutatásoknak alaptudományos és makroelméleti szinten is értelmet adjanak. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a kormány utóbbi féléves tevékenységének sincs komolyan vehető kritikája. Amint hivatalba lépett egy olyan kabinet, amely szembefordult elődei érvrendszerével és igazolási technikáival, nemcsak a politikában, hanem a társadalomtudományban is kitört a pánik, és e pánikból feltörő indulatok elsöpörték az értelmes párbeszéd lehetőségét. Ennek kapcsán azonban érdemes megjegyezni, hogy bár a párbeszéd - melyet ez idáig a liberális paradigma irányított - elakadt, de azért korábbi virulenciája sem egy jól működő társadalomtudomány jele volt. Ellenkezőleg: a társadalomtudomány mindig gyenge lábakon állt, és a dialógus sorsában bekövetkezett változás csupán azt tükrözi, hogy politika és társadalomtudomány között valójában nincsen megfelelő kapcsolat. Ezért a kormánnyal szemben hangoztatott mai vélemények megmaradnak véleményeknek, és többségükből világosan kitetszik, hogy szerzőik szerint a társadalomtudomány legvégső megalapozása az ideológiáktól remélhető. Nem lehet elégszer leírni - épp a jelenség beláthatatlan következményei miatt hogy a magyar társadalomtudomány továbbra is, és nem csökkenő mértékben ideologikus. Ez kihat a tudományosságról alkotott fogalmainktól kezdve a tudományos művek értékelésén át az egyéni sorsokig bezárólag sok mindenre, amit a tudomány részének tekintünk. Ez pedig - egy bizonyos határon túl, amelyet már elértünk - megengedhetetlen. Különösen szembetűnő a tudomány ideologikussága az utóbbi hónapokban kialakult helyzetben, amikor egy ideológia - jelesül a liberalizmus - sorsáról folyik a vita. Ennek a „hogyan lehet megvédeni egy ideológiát ideológiai alapon” című játéknak az a lényege, hogy nálunk a liberalizmus állítólag válságban van, mert válságba jutott az a párt, amely a leginkább összefüggésbe hozható vele. Erre a válságra a szóban forgó párt ideológusai (érthetően) úgy reagáltak, hogy a liberális közvélemény megtér A szerző politológus vedt, tehát legföljebb a közvélemény válságáról lehet beszélni, a liberalizmus úgy jó, ahogy van. Szerintük a magyar társadalom bajaira a liberalizmus által kínált gyógyír megfelelő, s ez azok számára is hamarosan nyilvánvalóvá válik, akik ez idő tájt még a konkurencia hatása alatt állnak. Valójában azonban minden ideológia létjogosultságát elfogadottsága jelzi. Ma a liberalizmus a szóban forgó párt, az SZDSZ által képviselt formájában népszerűtlen. Miért kellene hát hinni neki az elvek szintjén? Ezek az elvek ráadásul a liberális érvrendszeren belül sem mindig állják meg a helyüket. Teljességgel elhibázott például az az érvelés, hogy a kormány a közpénzeket herdálja, amikor a Magyar Nemzetet nem engedi eltűnni a piacról. A liberalizmus szerint ugyanis a piac tőkecentralizáló jellegét a kormányoknak pozitív diszkriminációval kell ellensúlyozniuk. Ha egy lap eredendően hátrányból indulva viszonylag kis példányszámban jelenik meg - mire a hirdetők, a szerzők és az olvasók fokozatosan elpártolnak tőle, minek utána a lap példányszáma tovább zsugorodik, akkor a kormánynak bizonyos körülmények között kötelessége (!) biztosítania a lap elfogadható színvonalú megjelenését. Ez a politika ugyanazt az elvet érvényesíti, amelyet a liberálisok az államtól a kisebbségi etnikumok, egyházak és életformák viszonylatában elvárnak - itt azonban valami okból megfeledkeznek róla. Azzal, hogy Magyarországon a liberalizmus többé-kevésbé egy párt hitbizományává vált, és társadalomelmélet híján ebben a zárt formájában tudta befolyásolni a társadalomtudományos gondolkodás módszertanát és értékrendszerét, majdnem lehetetlenné vált a liberalizmus kritikája, amelynek egyébként a társadalomtudomány oldaláról kellene érkeznie. Ezt kizárólag a társadalomelmélettől várhatjuk - úgy tűnik, ez az egyetlen legitim formája az effajta kritikának, mert a társadalomtudomány ideologikussága minden más kritikai törekvést kisiklat. Egyedül a társadalomelméleti gondolkodás élénkülésétől várhatjuk, hogy előbb-utóbb értelmes megállapításokat tehessünk a rendszerváltás utáni kor liberalizmusáról. Átmenetileg azonban érdemes elgondolkodnunk a posztliberalizmus jelenségéről, amely tanulsággal szolgálhat az Orbánkormány működésével kapcsolatban. A posztliberalizmus kétféle értelemben használható a társadalomelméletben. Egyrészt jelzi a korábbi univerzalista liberalizmus csődjét, amely az individualizmus, a szabadság, az autonómia, az ésszerűség stb. elvét minden további nélkül kiterjesztendőnek tartotta a világ összes kultúrájára. A posztliberalizmus ebben a felfogásban kizárólag bizonyos - elsősorban nyugati - kultúrák világnézete, és nem igazolható ezeken a kultúrákon kívül. Ha mármost Magyarországon nincsen konszenzus a liberalizmus kanonizált (párt-) variánsáról, akkor kijelenthető, hogy Magyarország nem tartozik az utóbbi kultúrkörbe. (Ennek a hipotézisnek a feloldását azonban nem tekintem feladatomnak, mert a liberalizmus kanonizált változata - éppen a reflektálatlansága miatt - ma jóval intoleránsabb Magyarországon, mint Nyugaton.) Másrészt a posztliberalizmus a liberális elvekkel való tudatos szembehelyezkedést is jelenti, méghozzá azon az alapon, hogy a liberalizmus nem válaszol egy adott társadalom által felvetett problémákra. Azt, hogy ez így van - ideológiákról lévén szó - leginkább retorikai úton lehet „bizonyítani”, tehát szükséges hozzá egy kellően erős politikai tényező, amely elhatárolja magát a liberális kánontól. A vita tehát nem (tudományos) tényekről, hanem alternatív valóságkonstrukciók között folyik. Az alternatív politikai tényező a mai Magyarországon a Fidesz. Retorikai fölényét vetélytársaival szemben felesleges volna taglalni. Most azt várhatnánk, hogy a posztliberalizmus hatalmi és retorikai fölényére támaszkodva fokozatosan felszámolja a távolságot az állam és a társadalom, valamint a köz- és a magánszféra között. Az állam lemond arról az igényéről, hogy a társadalmi rend pártatlan őre legyen, és jogosítványai egy részét megosztja a hozzá közel álló korporációk között. A joguralom célszempontú újragondolása, az igazságosság tartalmi szempontokkal való kiegészítése, bizonyos magatartásminták ösztönzése és mások elutasítása, illetve a személyes létezés minőségét javítandó kollektivisztikus törekvések ugyancsak a posztliberalizmus fegyvertárába tartoznak. De valóban ráillik-e ez a kép az Orbánkabinetre? Nem tudni. Ma semmi esetre sem, perspektivikusan talán. Ennél azonban fontosabb kérdés, hogy ha igen, ez vajon jó-e, és ha nem, rossz-e az ország lakosságának. Nem akarok válaszolni ezekre a kérdésekre, hiszen egyelőre megválaszolhatatlanok. A posztliberalizmus felemlegetése most csak azt a célt szolgálja, hogy jelezzük a tendenciák egy lehetséges értelmezését, amely mindazonáltal komolyan nem vethető el. Még nem tudjuk, hogy a posztliberalizmus hatékonyabban tudná-e kezelni a magyar társadalom előtt álló nehézségeket, mint a liberalizmus, képes lenne-e jobban összeegyeztetni az állammal szembeni átlagos elvárásokat, mint a másik. Ki tudja-e alakítani az értékek és az érdekek stabil harmóniáját, a közjó legitim felfogását? Ezeket a kérdéseket csak a társadalomelméleti kutatások előrehaladtával leszünk képesek biztonsággal eldönteni. Addig, mint jeleztem, csak sötétben tapogatózunk. Arra fordul a hajónk, amerről szebben szólnak a szirének. Szabad ezt hagyni? „Egyedül a társadalomelméleti gondolkodás élénkülésétől várhatjuk, hogy előbb-utóbb értelmes megállapításokat tehessünk a rendszerváltás utáni kor liberalizmusáról. Átmenetileg azonban érdemes elgondolkodnunk a posztliberalizmus jelenségéről, amely tanulsággal szolgálhat az Orbán-kormány működésével kapcsolatban.” Lobbyzás KOZMA GYÖRGY A valóság csatornái Kapcsolgatom a tévét. A Sadl reklámja: „A zsemlekészítés nem varázslat!” A Spektrumon Churchillt és Titót látjuk 1945-ben: „Az el nem kötelezettség nem volt népszerű Jugoszláviában.” A TNT-n a Blow Up (Nagyítás) megy Antonionitól, Vanessa Redgrave épp a fotósnak integet haragosan a hatvanas évek végén: „Stop it!” Mire a fotós: „It is a public place. (Ez közterület.)” A francia tévén épp Miss Picardie-t vezeti a riporter a szépségverseny gáláján. Az Msaton Zámbó Jimmy énekel: „Add vissza nekem, ő kell még, látni akarom.” Az olasz RAI-n, a vetélkedőn német felirat fut: „Stop alle telefonate...” A magyar kettesen egy búvár szól: „A hajó nem probléma, légzsákot kötünk rá.” Az RTL Klubon a Batmanben Jim Carrey azt rikoltja: „Ez orgazmus!” Az egyes MTV-n Orbán Viktor beszél: „Most, amikor Clintonnak a botrány miatt támadásokat kell kiállnia, Dole, a legtekintélyesebb republikánus, Clinton oldalán áll, szerinte ez a támadás nem fair és nem érdeke Amerikának...” A Duna Tv-n Szörényi Levente hangját halljuk: „Nap jő...Ősöd üzen.” A Tv3-on hírt kap a főhős: „Ria Gable hajlandó válni.” A CNN-en egy palesztin vezetőnő szerint: „Megalázó, hogy mások akarják diktálni, alapokmányunkba belevesszük-e (hogy Izrael megsemmisítése a célunk).” A spanyolon időjárás: „Temperaturas alias más...” A Muzzik-on Delibes Lakmé c. balettját járják. Az RTL2-n egy családi vita közepén tartunk: „Mondtam, hogy elfelejtetted felbontani bátyád ajándékát...” A CNN közben kasmír alapanyagú luxustáskákat mutat már, az MTV1-en pedig egyenesben éneklik az Operettben: „A lányok, a lányok, a lányok angyalok...” Az RTL-en a fiatalember szemrehány: „Mama, ne úgy mondd, hogy »mi történt«: Donald AIDS-es, és haldoklik.” A Dunán pedig 1958-ban Simone Signoret kimegy, felöltözik, „amíg ti koncerteztek”. Amióta feltalálták a távkapcsolót és mi magunk készítjük az eizensteini montázsokat, nincs olyan pillanat, amely tanulság nélkül volna. Kozma György (1954) író, grafikus, producerasszisztens, harmadik regénye (A kalandor lélek) idén jelent meg a Seneca Kiadónál Miniszter a divat Ezentúl minden szombat reggel beszivárog otthonunkba az Aranyfüst. A közszolgálati tévé január 9-étől induló programjáról alkotói azt mondják: elsősorban érzelmi alapon fogja megközelíteni a nézőt, és romantikus hangulatot teremt majd. Sajnos azonban már a beharangozóból kiderül, hogy az ígért politikamentesség nem valósulhat meg - a „füst” kifejezetten konzervatív értékrendet sejtet. Vagyis - szerintem - a Magyar Televízió így kerüli meg a médiatörvény előírásait. A jogszabály ugyanis elfogulatlan tájékoztatást követel a közszolgálati műsorszolgáltatótól, márpedig nincs hír arról, hogy az Aranyfüst előtt vagy utána liberális, illetve szociáldemokrata beállítottságú műsor Is rókát sugározna ugyanaz a csatorna. Az alkotók egyébként abban reménykednek, hogy a január 9-ei bemutatkozó adást a stúdióban végigüli majd Hámori József, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának első embere is. Lassan persze már nem is lesz újdonság e módszer - hisz az elektronikus közszolgálati médiában mostanság úgymond miniszter a divat. A Hét egyik decemberi adása például úgy kezdődött, hogy Torgyán József a műsorvezetői asztalnál ülve Luca-napi népi szokásokról tartott a nézőknek kiselőadást. A népszerű politikai összeállítás valószínűleg nem torpan majd meg a családias hangulat miniszteri szintű biztosításánál, hanem néhány héten belül a képernyőre kerülő riportok rögtön a legszakavatottabb koalíciós kommentátorok magyarázataival fűszerezve jutnak el a polgár otthonába. Az ötletet továbbfejlesztve, a miniszterek akár pártfeladatként vehetnék át a szombat reggeli vagy vasárnap esti műsorvezetést, s mivel így hivatásos újságíróra nem is lenne szükség, szép pénzeket takarítanának meg a súlyos anyagi gondokkal küszködő MTV számára De félre a tréfával! A közszolgálati rádióban és televízióban egyre világosabban körvonalazódik a pártjelmezbe bújtatott vélemények rendje. Meggyőződésem, hogy ez a folyamat egyelőre teljesen független a médiakuratóriumok körül zajló parlamenti csetepatétól. Még azt sem gondolom, hogy valódi kormányzati nyomás alatt cselekednének a szerkesztőségek. Inkább meteorológiai érzékenységük működik hibátlanul, pontosan megállapítják, merről fúj a szél. Következésképp egyre több olyan műsorkészítő jut fontos feladathoz, aki az adott klíma körülményeihez a legjobban tud alkalmazkodni. A kiválasztott emberek nyilván saját ízlésükre szabják a programot, és elképzeléseiktől egyáltalán nem ide- igen, hogy miniszteri segítséghez folyamodjanak. Ez pedig gyakorlatilag azt jelenti, hogy megszűnik a műsor el nem kötelezettsége, a közszolgálatiság fontos záloga. Egyébként az Aranyfüst bevallottan a Kossuth rádióban hallható Vasárnapi Újság tradícióit kívánja folytatni. A modell megfelelő, mert a Vasárnapi Újság a közszolgálati műsorok között az elsők között valósította meg a véleménykülönbségek száműzését. Az elmúlt év utolsó műsorában (az 582. számú adásban) 1998 legizgalmasabb anyagai között tallózva kizárólag a kormányoldal szószólóinak nyilatkozatait sugározták. Ez már a makulátlan szerkesztői munka mintapéldája, amelyből egyértelműen kiderül, hogy a köz szolgálata számukra a koalíciós erők szolgálatát jelenti. Az előző kormányzat alatt ugyanez a műsor a vitás ügyekben még gyakran adott szót a szemben álló feleknek. Még ha a szerkesztői vélemény át is sütött az alig színlelt semlegességen, a pár hónappal ezelőtti Vasárnapi Újság legalább megpróbálta ütköztetni a véleményeket. Most már fölösleges figyelniük ilyen részletekre. Példának okáért Nemeskürty Istvántól újfent megtudjuk, hogy a leszavazott szoclib kormány nemzetellenes magatartása teljesen nyilvánvaló. A tanár urat időközben - tehát a nyáron felvett interjú és a decemberi ismétlés között - kinevezték az ezeréves magyar államiság hivatalos ünnepélyszervezőjévé. Nyilatkozatát ismerve több mint valószínű, hogy a „másik oldalt” közelébe sem engedi azoknak a milliárdoknak, amelyeket a millenniumi megemlékezésekre fordítanak majd. Persze itt már nemcsak a médiatörvény, hanem a szakma alapszabályai követelték volna az ellenérdekelt fél megszólaltatását - ám Nemeskürty ítéletével a Vasárnapi Újságban mégsem vitatkozott senki. Nem szeretném túldramatizálni az egyenruhába bújtatott tájék skoztatás veszélyét. Szerencsére a közszolgálati média egyeduralkodása megszűnt - csavargathatjuk a keresőt vagy nyomkodhatjuk a távirányítót, ha nincs ínyünkre a műsor. A tavalyi és az öt éve tartott választások egyébként is azt bizonyítják, hogy a kormányzati propaganda elektronikus dömpingje nem hoz új szavazókat, sőt, néha a kívánt hatással ellenkező előjelű eredményekhez vezet. Azt pedig már kifejezetten unalmas feszegetni, hogy a nem konzervatív ízlésű adófizető pénzéből ugyan miért finanszíroznak miniszteri műsorvezetéssel koalíciós álláspontokat ellenvélemény nélkül népszerűsítő programokat? S habár nehéz feladat, mégis meg kellene próbálnunk felülemelkedni az első kedvezőtlen benyomásokon, hogy észrevegyük a dolog pozitív oldalát is. Hiszen lehet, hogy a konzervatív műsorzuhatag végeredményben jó hatást gyakorol meggyötört idegeinkre. Például nem kell állandóan az egymásnak feszülő álláspontok közül kajtatni az igazság után, mert azt ügyes szerkesztők a szájunkba rágják. Mint kellemes közszolgálati hozzájárulást a nyugodalmas hétvégéhez. Ezredvég