Magyar Hírlap, 1999. február (32. évfolyam, 26-49. szám)

1999-02-11 / 35. szám

1999. FEBRUÁR 11., CSÜTÖRTÖK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 És nem törtek át Nem tudom, hány évnek (évtizednek) kell eltelnie, amíg valaki is elhiszi: a legegysze­rűbb gazdasági kérdés mögött nem a szín­tiszta politika húzódik meg a magyar­román kapcsolatokban. Tény: a bizalom­­vesztés óriási volt, a bécsi Kurier által a múltban hagy­ományosan ellenségesnek mi­nősített két ország között. Jellemző, hogy a román kormányfő ked­di tárgyalását a bukaresti sajtó úgy értékelte, hogy nem robbant bomba, Orbán Viktor nem tett olyan kijelentést, amely elfogadha­tatlan lenne, vagy amely ellenséges érzése­ket kelthet a határon túl. A magyar kor­mányfő valóban rutinosabbá vált annyival, hogy a kinevezését követő romániai, majd­nem egész pályás lerohanás helyett most a diplomácia nyelvén mondta el mindazt, ami­től azóta sem tágít. Értésre adta azt is, hogy a Petőfi-Schiller egyetem alapítása nem le­het kérdéses. Radu Vasile, mint sok mással, ezzel el­viekben egyetértett, ám figyelemre méltóan nem ígért meg konkrétan semmit. Az egye­tem ügye változatlanul holtponton van. A Budapest-Bukarest autópálya nyomvo­nalát úgy alakítják ki, hogy az Erdélyt nem kerüli el, de a legnagyobb magyarlakta váro­sokhoz külön utakat kell(ene) majd építeni. S a magyar tőke látványosabb terjeszkedése egyelőre inkább Bukarestnek fontosabb, mint Budapestnek. Úgy tűnik, kormányfői szinten Orbán és Vasile megtette, amit meg akart tenni. Más kérdés, hogy ez mire elég, s a szakértők ke­zében mivé formálódnak a napi ügyek. Min­denesetre figyelemre méltó, hogy több kom­mentárból az érződött, mintha a kölcsönös előnyök helyett valamiféle cserealap diplo­matikus felemlegetésénél tartanának a fe­lek. Ha te beleegyezel az egyetem alapításá­ba, én nem piszkálom olyan élesen a ma­gyarországi románok önkormányzati botrá­nyát. Ha te nem csak szavakban támogatod az ország Európai Unió felé kanyargó (au­­tó)útját, én a gyakorlatban is finomítok vala­melyest a kisebbségi politikámon. Orbán Viktor és Radu Vasile nem tört át semmilyen nagy akadályon. Megelégedtek azzal, hogy az akadályt immár nem kell bari­kádnak nevezni. SZERDAHELYI CSABA Újabb győzelem A Magyar Televízió kuratóriumáról szóló egyre hevesebb hatpárti vitában egy rövid pillanatra úgy tűnt, hogy a Fidesz talán még­sem jártas annyira a médiatörvényben. Tör­tént ez akkor, amikor a legnagyobb kor­mánypárt frakcióvezetője bedobta kompro­misszumos javaslatát a hatfős testületről, amely nem mellékesen biztosította volna a kétharmados jobboldali többséget a kurató­riumban. Aztán kiderült, hogy a médiatör­vény igen kis létszámú elnökség felállítását nem engedélyezi, minimálisan nyolc főben szabja meg a kuratórium létszámát. Ha nem, hát nem, a kis megingás után a Fidesz korrigált, és a korábban megszokott gyakorlatnak megfelelően a törvény ellent­mondását kihasználva médiafronton újabb győzelmet aratott az ellenzék felett. A művelet jobban sikerült, most a decem­beri bővítésénél, hiszen ott csak kétharma­dos többséget sikerült elérni a testületekben. Az MTV-ben nem kell bíbelődni az ará­nyokkal, a négy megválasztott kurátorból négy kormánypárti. Nem kis szépséghibája a műveletnek, hogy sikere a MIÉP asszisztá­­lásán múlt. Persze arra bizonyíték nincs, és nem is lesz, hogy Orbán konspirált Csurká­­val, s megegyeztek előre a forgatókönyvről. Elképzelhető, hogy a MIÉP kérés nélkül tett keresztbe az ellenzéknek. Addig azonban a koalíciós pártok nem verhetik vissza a Csurkáékkal való kokettá­­lás vádját, amíg cinikusan az ellenzék bel- Ügyének minősítik, ha egy 13 fős frakció két­szer annyi helyet követel magának egy kura­tóriumban, mint a nála tízszer nagyobb kép­viselőcsoport. A hatpárti tárgyalásokon a házelnök és a kormánypártok egy félmon­dattal sem próbálták visszaterelni a MIÉP- et a legkisebb frakció szerepébe. Márpedig ha a jobboldali pártok együttműködése ilyen olajozottan működik mindenféle meg­beszélés nélkül, a médiában hamarosan bé­ke lesz. Ellenfél nélkül nem lehet háborúzni. HASZÁN ZOLTÁN Játék a törvénnyel Nem szerencsés, amit a koalíció médiumügyben tesz. Készül át­lépni a Rubicont, ami után már csak előre lehet menetelni. Az pedig egyenesen balfogás, amit az ellenzék követett el a közszolgálati televízió kuratóriumi elnökségének szavazásakor. Belement egy majdnem éjfélig tartó játékba, ahelyett, hogy déle­lőtt tíz óra körül egyetlen mozdulattal megállította volna azt. Mindössze húsz képviselőjének kellett volna megnyomnia a nem gombot a házelnök javaslatára. Ez esetben csak az maradt volna hátra, hogy a házelnök bejelentse: az Országgyűlés nem fogadta el a javaslatot. A médiumtörvény ugyanis szavazati szempontból is különös szerzet - valami miatt belekerült, hogy az összes kép­viselő egyszerű többsége szükségeltetik a döntéshozatalhoz. Úgy látszik, ennek a jogi következményeit nem ismerték föl az ellen­zéki oldalon. Pedig ha megteszik, ma nem lehetne a tévékuratórium elnöke az az MDF-es Bakó Lajos, akinek nevéhez egy nagyon fontos médiumháborús esemény köthető. Annak idején ő volt az, aki az utolsó pillanatban előhúzta „kalapjából” azt a javaslatát: rendel­jék az Antall-kormány büdzséje alá az MTV költségvetését. Hankiss diszkvalifikálásának az MTV éléről ez volt a legsikere­sebb momentuma. Igaz, ma nincs ilyen veszély, a médiumértelmiség már nem kapható háborúra. Részben azért, mert a kereskedelmi televíziók sokakat fölszippantottak az egykori szereplők közül, részben pe­dig azért, mert utólag veszteseknek és győzteseknek egyaránt le­esett a tantusz: egy ilyen pirruszi győzelemben a nyertesek hasz­na sem ér többet a vesztesekénél. Bakó pedig nemcsak a Lakitelek- és Népfőiskola Alapítvány több mint 200 milliós postabankos adósságán egyezkedhet to­vább, hanem a parlamentből kikopott MDF-es honatya új pers­pektívákat nyitva tevékenykedhet a közszolgálati televízió ne­mes céljaiért. Hála az ellenzék „jó” helyzetfelismerő képességének. Ami persze csak jó, mert előbb teljesül a kormányzat vágya a közmé­dium birtoklására. És korábban vezet a bumerángeffektushoz, mint ma azt gondolnák. FERENCZI KRISZTINA Muharay Katalin Pinochet megátalkodott hazai hívei Elegáns városnegyedekbe, jól őrzött villákba, luxuslakások­ba elkülönülve, az alsóbb tár­sadalmi rétegektől és a való­ságtól is elzárva a chilei jobb­oldal és a vele összeforrott ka­tonai elit értetlenül és sértő­dötten tekint a világba. Ho­gyan merik vádolni, letartóz­tatni az általuk feltétel nélkül tisztelt, Chile megmentőjének tekintett Augusto Pinochetet? Az eddig elképzelt forgató­­könyv szerint Pinochetnek ágyában, papi áldással, chilei zászlókkal és Szűzmária­­képekkel körülvéve kellene e világból távoznia, anélkül, hogy valaha bárki is számon kérhette volna rajta a katonai junta tetteit. Hívei meglepe­téssel és nem titkolt frusztráci­óval fogadták a mindaddig el­képzelhetetlent, hogy az örö­kös szenátort egy általuk bará­tinak, sőt példaképnek tekin­tett országban megfosztják szabadságától, és esetleg kia­datás vár rá. A Pinochet elleni elfogató­parancsot kiadó spanyol Baltasar Garzón bíró merész lépése olyan politikai földren­gést okozott Chilében, amely felszínre hozta az utóbbi évek­ben mind kevésbé manifesztá­lódott társadalmi ellentéteket, feltárta a demokratikus átme­net megoldatlan problémáit. Egy felmérés szerint a chileiek 45 százaléka negatívan ítéli meg a volt diktátor letartózta-­­­tását, 44 százaléka pedig pozi­tívan. Amikor Pinochet bű­nösségéről kellett véleményt mondani, az arány módosul: 63 százalék tartja vétkesnek és 17 százalék ártatlannak. Míg a diktatúra áldozatai, a meggyilkoltak hozzátartozói számára a bírósági eljárás azt jelentené, hogy fény derül a katonai rezsim alatt történtek­re, a másik oldal nemcsak ép­pen ezt szeretné megakadá­lyozni, hanem attól tart, hogy Pinochet „leáldozásával” elve­szítheti kiváltságainak jó ré­szét. Az Eduardo Frei vezette kormánykoalíció, amelynek az elnök által képviselt keresz­ténydemokrata párton kívül szocialisták és szociáldemok­raták is tagjai, két tűz között találta magát. Az ellenzékben lévő jobboldal és a katonai ve­zetés azt követelte a kormány­tól, hogy az ország szuvereni­tására hivatkozva energikusan álljon ki a volt diktátor mel­lett. A szocialisták, valamint az emberi jogi szervezetek vi­szont azt kívánták, hogy a kor­mány ne Pinochet érdekeit képviselje, hanem a diktatúra áldozataiét. Hogy az előbbi változat érvényesült, az a chi­lei demokrácia gyengeségére utal. Azt bizonyítja, hogy a „pinochetisták” a mai napig meghatározó szerepet tölte­nek be a chilei társadalomban. A „pinochetizmus” továbbélé­se a volt diktátornak köszön­ A szerző újságíró hete, aki 1990-ben úgy távo­zott a hatalomból, hogy nem­csak magát „örökítette át” mint örökös szenátort a de­mokratikus rendszerre, hanem az őt támogató rétegek kivált­ságait is jó előre biztosította. Olyan alkotmányt hagyott hát­ra, amellyel megkötötte a ké­sőbbi kormányok kezét, az amnesztiatörvénnyel pedig a katonai rezsim alatt gyakorolt elnyomás felelőseinek büntet­lenségét biztosította. A chilei jobboldal a szavazatok egy­­harmadával képes bármilyen nagyobb fontosságú témát megvétózni. Jelentős szerepet játszanak a katonai vezetők is. Pinochet a fegyveres erőkből valóságos politikai pártot for­mált, mintegy helyettesítve a nem működő jobboldaliakat. Ez a politikai szerepvállalás maradandónak látszik. A német mintára szerve­zett, erősen fegyelmezett, tel­jesen vertikális struktúrájú chilei fegyveres erők mindig „abszolút vezetőjüknek” te­kintették a tábornokot, soha nem kérdőjelezték meg szere­pét. Pinochet a Pentagonban osztogatott összegeket is meg­haladó fizetéseket biztosított a katonatiszteknek, és a fegyve­res erők rendelkeznek a mai napig is a fő exportcikknek számító réz eladásából szár­mazó bevétel 10 százalékával, minimum 210 millió dollárral. A visszavonult katonai veze­tők szinte automatikusan je­lentős cégek igazgatói székébe kerülnek, ingatlan- és rész­vénytulajdonosokká lesznek, a gazdasági elit, az oligarchia ré­szévé válnak. Mindez egy erő­sen összetartó és kivételezett réteget hozott létre, amelynek túl sok lenne a vesztenivalója, ha felbomlana az eddigi szisz­téma. Veszélyben érzik magukat azok is, akik közvetlenül sze­repet játszottak az elnyomás­ban, részt vettek kivégzések­ben, kínzásokban. Ha Pinochetet bíróság elé állítják, ők sem kerülhetik el a felelős­ségre vonást. A katonaság mellett az exdiktátor feltétel nélküli támogatóinak másik csoportja az egész chilei jobb­oldal. Még politikával eddig nemigen foglalkozott üzlet­emberek, vállalkozók is kiáll­tak a tábornok mellett. A chi­lei gazdasági elitnek van miért hálával tartoznia a volt diktá­tornak, és van mit veszítenie vele. Az általa bevezetett ult­raliberális gazdaságpolitiká­nak köszönheti kivételezett helyzetét. Pinochetet „saját emberének” tudhatta, aki megvédte érdekeit, helyet biz­tosított számára a közéletben, a hatalomban. Ez a szélsősé­gesen konzervatív réteg magát mint szinte kizárólag európai származásút felsőbbrendűnek tartja az indián vagy kevert fa­jú szegényebbekkel szemben. Zárt világot alakított ki magá­nak, ahova az „alantasabbak” csak kiszolgáló személyzet­ként tehetik be a lábukat. A chilei főváros ma már két jól elhatárolt részre oszlik. Van egy száraz, poros, szeme­tes, olcsó anyagokból épült vagy lepusztult házakból álló Santiago, és egy másik, ami csupa zöld, lombos, ahol a nagy kerttel, uszodával ren­delkező villák, az új, csillogó felhőkarcolók, a hatalmas be­vásárlóközpontok között ele­gáns autók suhannak. A Santi­­agóra jellemző szegregáció miatt urbanisztikai szakértők, szociológusok hangoztatják aggodalmukat, arra figyel­meztetve, hogy a társadalmi rétegek elzártsága már a város fejlődését veszélyezteti. A fel­ső osztályhoz tartozók úgy ér­zik, hogy az ő világuk a valódi, az egyetlen Chile. Pinochet letartóztatását (és esetleges kiadatását) hívei az ország belügyeibe való beavat­kozásként, a szuverenitás megsértéseként értelmezik. Tehetetlen haragjukban Spa­nyolország és Nagy-Britannia, valamint helyi nagykövetsége­ik ellen fordulnak, szabad te­ret engedve a nacionalista és idegengyűlölő érzelmeknek. „Légy hazafi, ölj meg egy an­golt!” szól a felhívás az elegáns tengerparti üdülőhely, Vina del Mar egyik házfalán. Hi­szen szerintük a volt diktátor „az Allende-kormány okozta káosztól, az összeomlástól, a polgárháború veszélyétől” mentette meg az országot. Mindezért nem tűnik túl nagy árnak számukra néhány ezer ember megkínzása, kivégzése, börtönbe, koncentrációs tá­borba zárása. Spanyolorszá­got, Nagy-Britanniát okolják a Pinochet-ügy miatt kiújult bel­ső ellentétekért. Néhány hónapja, amikor Pi­nochet felelősségre vonásának lehetősége még elképzelhetet­len volt, a chilei vállalkozók szövetségének elnöke úgy val­lott, hogy a szociáldemokrata kormányt ígérő jelöltre szán­dékozik szavazni a közelgő vá­lasztásokon. Döntését azzal indokolta, hogy így fegyelme­zett munkaerőre számíthat, mert az emberek azt hiszik majd, hogy szocialista kormá­nyuk lesz. Ma már ez a logika nem érvényes. A jobboldal új­ból a marxizmus rémével ijesztget. Chile legjelentősebb napilapja, a Mercurio valósá­gos hecckampányt indított a szocialisták ellen. Hamisnak bizonyult tehát a chilei demokratikus átmenet sikeré­nek tartott társadalmi megbé­kélés. Habár az áldozatok oldalán állók is jobban szeretnék, ha az exdiktátornak hazájában kellene elszámolnia az igaz­ságszolgáltatással, előttük is világos - amit a másik oldal sem tagad - hogy Chilében nincs esély Pinochet vagy más felelősök perbe fogására. Egy visszavonult tábornok szerint azért is elképzelhetetlen, hogy Pinochetet hazájában bíróság elé állítsák, mert a szerinte „teljesen független chilei igaz­ságszolgáltatás” egyszerűen nem találna ehhez vádponto­kat. Ha Pinochet, tekintélyé­ben kissé megtépázva vissza­térne, támogatói mindent megtennének, hogy újból sza­lonképessé tegyék. „... a „pinochetisták” a mai napig meghatározó szerepet töltenek be a chilei társadalomban. A »pinochetizmus« továbbélése a volt diktátornak köszönhető, aki 1990-ben úgy távozott a hatalomból, hogy nemcsak magát „örökítette át” mint örökös szenátort a demokratikus rendszerre, hanem az őt támogató rétegek kiváltságait is jó előre biztosította.” Revans JÓKÓ CSABA RAJZA T­ íz éve „örökzöld" téma, hogy szük­sége van-e a dohányzást korlátozó - eredetileg 1996-ra ígért - törvényre. A társadalom körülbelül egyhar­­mad-kétharmad arányban megosztott eb­ben a kérdésében, s a kisebbség szokása za­varja a többséget. Úgy látszik, a parlament most lépni fog. Az utóbbi években sajátos fordulat ta­pasztalható a dohányfronton. Az ipar nyu­gat-európai térvesztése után nálunk előbb sikeres privatizációt hajtott végre, majd mind nagyobb gazdasági és politikai térhó­dítást ért el. Ereje tudatában igényelte, s el is érte, hogy a dohányreklámok korábbi teljes tiltása után indokolatlanul liberalizáljanak. Az eleve hibásan kompromisszumos rek­lámjogi törvénytervezetet a parlamentben a módosító indítványok még megengedőbbé tették. Ezzel párhuzamosan össztűz zúdult a nemdohányzókat védő törvénytervezetre. A dohánylobby azonban valószínűleg túlgyőzte magát. Törekvése nagymértékben ellentétben áll a nemzetközi tendenciákkal. Ebben a helyzetben a nagy dohánycégek közvetlenül nem konfrontálódnak, hanem vélt vagy valódi igazuk védelmében külön­böző szervezeteket tolnak maguk előtt. A lényeg azonban: Amerikában és Európa zömében a dohánybizniszt egyik elementá­ris kudarc a másik után éri. Érlelődik egy dohányellenes tárgyú nemzetközi konven­ció kimunkálása is. Itthon ellenben a do­hányvertikum finnyásan elutasítja a készülő törvényt, színleli a prevenciót és az erő pozí­ciójából finanszíroz iskolai akciót, jótékony célokat. Nekünk, adófizető és választópol­gároknak a józan eszünket, természetes egészség- és igazságérzetünket próbálja kö­zömbösíteni. Nézzük meg közelebbről a főbb dohány­érveket és valóságtartalmukat. 1. Nem kell törvény, udvariasság kell; nem szabad, nem is életszerű a dohányzók jogát elvenni, korlátozni. Az igény valójá­ban a demokratikus jogállam semmibevéte­lét üzeni. Jogállamban éppen hogy a tör­vény szab határt, ad szereposztást egyénnek és közösségnek. Ma, ha valaki szól, hogy za­varja a füst, könnyen megkaphatja, mi köze hozzá, jogom van rá. A magánautonómiát ne sértse a törvény. Ám a köz életviszonyai­ban ne kényszeríthesse egyik ember a mási­kat káros szenvedélyének elviselésére. A dohánynemű törvényesen gyártható, forgalmazható termék. Ugyanakkor gyakor­latilag legális kábítószer, függőséget okoz. Az egyetlen engedélyezett fogyasztási cikk, mi több, élvezeti cikk, ami még rendeltetésszerű használat esetén is „súlyosan károsítja az Ön és környezete egészségét”. Éppen ezért a cél­keresztben a dohányzás, nem pedig a dohá­nyos ember áll. Fizessen tehát a károkozó az általa okozott - mostani és majdani - ártal­makkal arányosan. E célból - törvény alap­ján - legyen köteles sajátos egészségvédelmi alapba pénzt befizetni, sőt már a károkozás megelőzésére is előírt összegeket fordítani. Nem volna méltó az egészségügyi kormány­zathoz, ha koldulna a dohányipartól. Érje el inkább, hogy a dobozonként 100-600 forintos cigarettaárak törvényben meghatározott 3-4 forintnyi termékdíjat is tartalmazzanak. 2. A dohányzás felnőttszokás, szabad vá­lasztás dolga - halljuk a dohányipari szlo­gent. Csakhogy, ha egyszer egy­szer függő­séget okoz, nincs szó szabad választásról. Minden ember nemdohányzónak születik. A dohányipari érdek és cél egyszerű: rabul kell ejteni a leendő nikotinistát, majd meg kell tartani őt ilyennek. Egy dohányipari fel­mérés így szól: senki sem állította, hogy a reklámok hatására szokott volna rá a do­hányzásra. A józan ész ellenben azt mondja: nem költené a dohányvertikum egésze száz­milliókat reklámra, ha valóban az lenne a döntő célja, hogy a cigaretták versenyét s a korszerű termékek bemutatását szolgálja. 3. A magyar alkotmányban alapjog fűző­dik az egészséges emberi környezethez, lé­teznék továbbá a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog is. A do­hányzáshoz fűződő jog - ami az előbbiek an­­titézise lenne - azonban nincs a jogban. Ma­gánéletük bármelyik színhelyén, magánla­kásukban, gépkocsijukban, bárhol, hódol­hassanak szenvedélyüknek a dohányosok. Ezen a körön kívül viszont törvény szabja meg a füstölés szabadságát. Ez korrekt ér­dekharmónia, sőt abban a világban, ahová tartozni szeretnénk, evidencia is. A multina­cionális dohánylobbyval meg kellene értet­ni, hogy rövidesen nem Magyarország lesz a fejlett világban mindinkább értékesíthetet­len ártalmaiknak a gyűjtőhelye. 4. Egy-két dohányüzenet igazat, okos dolgot is mond. Életszerűtlen norma lenne a törvényjavaslatban szereplő kétszáz méte­res szabály. Ilyen körzeten belül például egészségügyi intézménytől, iskolától számít­va nem lehetne dohányt árusítani. Rossz az a jogi konstrukció is, amely az éttermek, a kocsmák és a dohányzás összefüggését ke­zelné. Ahol az emberek isznak, ott rendsze­rint dohányoznak is, tehát a belátó szabályo­zás a célszerű. Az is naivitás, hogy egy kö­zépiskolás diák közterületi rágyújtása jogi eszközökkel felszámolható. Azok a túlzott számok viszont nem mél­­tányolhatók, amelyek a jogos kritikára épülnek. Például olyanok, hogy tízezrek ve­szítenék el munkahelyüket vagy elmarad­nának a külföldi szállóvendégek, ha csak ki­jelölt helyen lenne szabad dohányozni. Saj­nos kommunikációs zavar is van. Néhány éve ugyanis még volt érvekre épülő eszme­csere a dohányvertikum és az egészségvé­dők között. Akkoriban még kicseréltük do­kumentumainkat, volt kemény, de sport­szerű nyilvános vita is. Mára ez megszűnt. A dohánylobby ma már nem áll oda tisztességgel vitázni, hanem közvetve befolyásol és „üzen”. Ezt jelzik a sajtótájékoztatók, amelyeken titokzatos pa­pírok, egyoldalú számsorok, függetlennek látszó megnyilatkozások vezetnek félre. Valójában viszont - különösebb vita nél­kül - ma már a lakosságnak mintegy 90 szá­zaléka egyetértene a nemdohányzókat védő törvénnyel, sőt háromnegyed része masszív reklámtilalmat is támogatna. A dohányzás nemzetgazdasági, társadalmi kára körülbe­lül ötször-hatszor haladja meg a költségve­tés dohányzásból eredő bevételeit. Tessék mondani olyan másik társada­lom- és gazdaságpolitikai tényezőt, ame­lyik többet, jobbat, egészségesebbet hozhat a konyhára?! KOLLÁTH GYÖRGY alkotmányjogász Dohányzás a parlament előtt A­z évtized elején az egyik skandináv országban egyesítet­ték a bank- és az értékpapír-felügyeletet. A várakozások szerint a „szupercsapat” hatékonyabban vizsgálta volna a bankokat, biztosítóintézeteket, brókercégeket és befektetési alapokat, ráadásul jóval olcsóbban, mint a különálló szerveze­tek. Az első tapasztalatok azonban kiábrándítóak voltak, s a leg­főbb cél, az ellenőrzés hatékonysága sem nőtt láthatóan. Az egyetlen kézzelfogható eredmény egy könyvtárosi állás megta­karítása volt. A nemzetközi statisztikák sem kecsegtetnek sok jóval. A vi­lág 140 országából mindössze fél tucatban működnek egyesí­tett felügyeletek - s ott sem régóta. A kilencvenes évek elején beindult egyesülési láz következtében Nagy-Britanniában és a skandináv országokban vonták össze a biztosítás-, pénztár-, ér­tékpapír- és bankfelügyeleteket, s a tapasztalatok nem igazán értékelhetők. Az elmúlt napokban viták középpontjába kerültek a hason­szőrű hazai intézmények is. A miniszterelnök, majd a pénzügy­­miniszter is nagyobb szigort, hatékonyabb ellenőrzést szorgal­maz, s ez utóbbi vizsgálatot folytat az eddigi hibák kiderítésére. A héten lezáruló feltárás eredményeképp meneszthetik a felü­gyelet vezetőit, módosíthatják a törvényi előírásokat és egyesít­hetik a biztosítás-, pénztárfelügyeleteket a pénz- és tőkepiaci fe­lügyelettel. De mire is lenne jó a szuperhivatal? A tervek szerint az össze­olvadás után nőne a szigor, az átláthatóság, és a felügyelők ha­mar a visszaélések nyomába eredhetnének. Eltűnnének a jelen­legi kiskapuk, és elkerülhetőek lennének a bróker- és bankcső­dök, vagyis az olyannyira áhított biztonság-magánembereknek és vállalatoknak egyaránt - elérhető közelségbe kerülne. Minderről azonban kizárólag feltételes módban helyes be­szélni. A felügyeleti összevonások ugyanis eddig sehol sem ered­ményeztek ilyen kiemelkedő változásokat. Az említett skandi­náv országban annyi történt mindössze, hogy egy házba költöz­tek az addig „külön élő” felügyelők, de az ellenőrzések és felü­gyeleti módszerek összehangolását, az informatikai rendszer egyesítést nem sikerült elérni. Az egyetlen - külső szemlélő szá­mára is érzékelhető - eredmény az volt, hogy új vezetőt nevez­tek ki az egyesített szervezetek élére. (A magyar pénzintézeti rendszer mintaképének számító Németországban az egyesítést követően 1994-ben ismét szétválasztották az intézményeket, mert rájöttek, hogy az egyesülés előnyei nincsenek arányban a befektetett energiával.) Ha már előny nincs, várható-e hátrány az összevonásokból? Az már első pillantásra biztos, hogy az összevonás híre görcsbe ránthatja a ma még külön működő szervezeteket. Vezetők és be­osztottak már most azon gondolkodnak, hogy meg tudják-e tar­tani helyüket, s ha nem, hová mehetnek. A pénzügyminiszter és Orbán Viktor fenyegető hangú kijelentéseinek árnyékában a fe­lügyeleti vezetők sem koncentrálhatnak a munkára, hiszen állan­dóan a fejük felett lebeg az elbocsátás réme. Ez a helyzet viszont cseppet sem azt a sokat hangoztatott kormányzati szándékot se­gíti elő, miszerint a felügyelet anyagi és szervezeti megerősítésre szorul. Arról nem is beszélve, hogy a vezetők eltávolítása, majd az ezt követő egyesítés legalább fél-egy évre lehetetlenné teszi a munkát; a különböző szervezetek egyesítése, a költöztetés, az új szervezeti rend ugyanis hónapokra megbénítja a működést. Az összevonás nemzetközi és hazai tapasztalatait ismerve, mégis miért szorgalmazza ezt a kormány? A tavalyi bank- és brókercsődök joggal felvetették a hatékonyabb ellenőrzés szük­ségességét és a hitelintézeti és értékpapírtörvény módosítását is. A jogszabályok - mint másutt is - jócskán lemaradva követik a pénz- és tőkepiaci változtatásokat, s ezért szinte elkerülhetetlen rendszeres felülvizsgálatuk. Az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felü­gyelet a nagy port felvert ügyek kapcsán - Postabank, Realbank - éppen jogosítványainak hiányosságait, hatókörének korlátait hangsúlyozta - vagyis szerintük a szigorúbb ellenőrzésre akár egy törvénymódosítással is lehetőséget lehetne teremteni. A kri­tikusok ugyanakkor azt vetik a „főfelügyelők” szemére, hogy - az említett esetekben, de a Globex-ügyben is - jogszabályokkal takaródzva kívánták elkerülni a konfliktusokat és a kemény döntéseket. Nem világos, hogy miből kívánja megteremteni az egyesítés anyagi bázisát a kormány - csak az biztos, hogy kormányzati pénzt erre nem akarnak fordítani. A hozzáállást jól példázza az a tény, hogy segítség helyett a kormány az idei évben egymilliárd forintot von el törvényellenesen a felügyeletektől­­ a bankok ál­tal befizetett felügyeleti díjakból, így érthető, hogy az érintett pénzintézetek, biztosítók, és nyugdíjpénztárak már most is so­kallják a díjat - hát még ha azt az egyesítés költségei is növelik... Az előnyök tehát nem láthatók, a hátrányok viszont már ér­zékelhetők. A szuperfelügyelet azonban biztos nem kerül le egyelőre a napirendről, sőt az is lehet, hogy rekordgyorsaság­­gal megteremtik az unió jogi alapjait, így ugyanis az egyik leg­fontosabb célt azonnal elérhetik: egy csapásra és bonyodalmak nélkül megszabadulhatnak a jelenleg különállóan működő há­rom felügyelet vezetőjétől. S ehhez már minisztériumi vizsgá­lat sem kellene.

Next