Magyar Hírlap, 1999. február (32. évfolyam, 26-49. szám)
1999-02-11 / 35. szám
1999. FEBRUÁR 11., CSÜTÖRTÖK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 És nem törtek át Nem tudom, hány évnek (évtizednek) kell eltelnie, amíg valaki is elhiszi: a legegyszerűbb gazdasági kérdés mögött nem a színtiszta politika húzódik meg a magyarromán kapcsolatokban. Tény: a bizalomvesztés óriási volt, a bécsi Kurier által a múltban hagyományosan ellenségesnek minősített két ország között. Jellemző, hogy a román kormányfő keddi tárgyalását a bukaresti sajtó úgy értékelte, hogy nem robbant bomba, Orbán Viktor nem tett olyan kijelentést, amely elfogadhatatlan lenne, vagy amely ellenséges érzéseket kelthet a határon túl. A magyar kormányfő valóban rutinosabbá vált annyival, hogy a kinevezését követő romániai, majdnem egész pályás lerohanás helyett most a diplomácia nyelvén mondta el mindazt, amitől azóta sem tágít. Értésre adta azt is, hogy a Petőfi-Schiller egyetem alapítása nem lehet kérdéses. Radu Vasile, mint sok mással, ezzel elviekben egyetértett, ám figyelemre méltóan nem ígért meg konkrétan semmit. Az egyetem ügye változatlanul holtponton van. A Budapest-Bukarest autópálya nyomvonalát úgy alakítják ki, hogy az Erdélyt nem kerüli el, de a legnagyobb magyarlakta városokhoz külön utakat kell(ene) majd építeni. S a magyar tőke látványosabb terjeszkedése egyelőre inkább Bukarestnek fontosabb, mint Budapestnek. Úgy tűnik, kormányfői szinten Orbán és Vasile megtette, amit meg akart tenni. Más kérdés, hogy ez mire elég, s a szakértők kezében mivé formálódnak a napi ügyek. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy több kommentárból az érződött, mintha a kölcsönös előnyök helyett valamiféle cserealap diplomatikus felemlegetésénél tartanának a felek. Ha te beleegyezel az egyetem alapításába, én nem piszkálom olyan élesen a magyarországi románok önkormányzati botrányát. Ha te nem csak szavakban támogatod az ország Európai Unió felé kanyargó (autó)útját, én a gyakorlatban is finomítok valamelyest a kisebbségi politikámon. Orbán Viktor és Radu Vasile nem tört át semmilyen nagy akadályon. Megelégedtek azzal, hogy az akadályt immár nem kell barikádnak nevezni. SZERDAHELYI CSABA Újabb győzelem A Magyar Televízió kuratóriumáról szóló egyre hevesebb hatpárti vitában egy rövid pillanatra úgy tűnt, hogy a Fidesz talán mégsem jártas annyira a médiatörvényben. Történt ez akkor, amikor a legnagyobb kormánypárt frakcióvezetője bedobta kompromisszumos javaslatát a hatfős testületről, amely nem mellékesen biztosította volna a kétharmados jobboldali többséget a kuratóriumban. Aztán kiderült, hogy a médiatörvény igen kis létszámú elnökség felállítását nem engedélyezi, minimálisan nyolc főben szabja meg a kuratórium létszámát. Ha nem, hát nem, a kis megingás után a Fidesz korrigált, és a korábban megszokott gyakorlatnak megfelelően a törvény ellentmondását kihasználva médiafronton újabb győzelmet aratott az ellenzék felett. A művelet jobban sikerült, most a decemberi bővítésénél, hiszen ott csak kétharmados többséget sikerült elérni a testületekben. Az MTV-ben nem kell bíbelődni az arányokkal, a négy megválasztott kurátorból négy kormánypárti. Nem kis szépséghibája a műveletnek, hogy sikere a MIÉP asszisztálásán múlt. Persze arra bizonyíték nincs, és nem is lesz, hogy Orbán konspirált Csurkával, s megegyeztek előre a forgatókönyvről. Elképzelhető, hogy a MIÉP kérés nélkül tett keresztbe az ellenzéknek. Addig azonban a koalíciós pártok nem verhetik vissza a Csurkáékkal való kokettálás vádját, amíg cinikusan az ellenzék bel- Ügyének minősítik, ha egy 13 fős frakció kétszer annyi helyet követel magának egy kuratóriumban, mint a nála tízszer nagyobb képviselőcsoport. A hatpárti tárgyalásokon a házelnök és a kormánypártok egy félmondattal sem próbálták visszaterelni a MIÉP- et a legkisebb frakció szerepébe. Márpedig ha a jobboldali pártok együttműködése ilyen olajozottan működik mindenféle megbeszélés nélkül, a médiában hamarosan béke lesz. Ellenfél nélkül nem lehet háborúzni. HASZÁN ZOLTÁN Játék a törvénnyel Nem szerencsés, amit a koalíció médiumügyben tesz. Készül átlépni a Rubicont, ami után már csak előre lehet menetelni. Az pedig egyenesen balfogás, amit az ellenzék követett el a közszolgálati televízió kuratóriumi elnökségének szavazásakor. Belement egy majdnem éjfélig tartó játékba, ahelyett, hogy délelőtt tíz óra körül egyetlen mozdulattal megállította volna azt. Mindössze húsz képviselőjének kellett volna megnyomnia a nem gombot a házelnök javaslatára. Ez esetben csak az maradt volna hátra, hogy a házelnök bejelentse: az Országgyűlés nem fogadta el a javaslatot. A médiumtörvény ugyanis szavazati szempontból is különös szerzet - valami miatt belekerült, hogy az összes képviselő egyszerű többsége szükségeltetik a döntéshozatalhoz. Úgy látszik, ennek a jogi következményeit nem ismerték föl az ellenzéki oldalon. Pedig ha megteszik, ma nem lehetne a tévékuratórium elnöke az az MDF-es Bakó Lajos, akinek nevéhez egy nagyon fontos médiumháborús esemény köthető. Annak idején ő volt az, aki az utolsó pillanatban előhúzta „kalapjából” azt a javaslatát: rendeljék az Antall-kormány büdzséje alá az MTV költségvetését. Hankiss diszkvalifikálásának az MTV éléről ez volt a legsikeresebb momentuma. Igaz, ma nincs ilyen veszély, a médiumértelmiség már nem kapható háborúra. Részben azért, mert a kereskedelmi televíziók sokakat fölszippantottak az egykori szereplők közül, részben pedig azért, mert utólag veszteseknek és győzteseknek egyaránt leesett a tantusz: egy ilyen pirruszi győzelemben a nyertesek haszna sem ér többet a vesztesekénél. Bakó pedig nemcsak a Lakitelek- és Népfőiskola Alapítvány több mint 200 milliós postabankos adósságán egyezkedhet tovább, hanem a parlamentből kikopott MDF-es honatya új perspektívákat nyitva tevékenykedhet a közszolgálati televízió nemes céljaiért. Hála az ellenzék „jó” helyzetfelismerő képességének. Ami persze csak jó, mert előbb teljesül a kormányzat vágya a közmédium birtoklására. És korábban vezet a bumerángeffektushoz, mint ma azt gondolnák. FERENCZI KRISZTINA Muharay Katalin Pinochet megátalkodott hazai hívei Elegáns városnegyedekbe, jól őrzött villákba, luxuslakásokba elkülönülve, az alsóbb társadalmi rétegektől és a valóságtól is elzárva a chilei jobboldal és a vele összeforrott katonai elit értetlenül és sértődötten tekint a világba. Hogyan merik vádolni, letartóztatni az általuk feltétel nélkül tisztelt, Chile megmentőjének tekintett Augusto Pinochetet? Az eddig elképzelt forgatókönyv szerint Pinochetnek ágyában, papi áldással, chilei zászlókkal és Szűzmáriaképekkel körülvéve kellene e világból távoznia, anélkül, hogy valaha bárki is számon kérhette volna rajta a katonai junta tetteit. Hívei meglepetéssel és nem titkolt frusztrációval fogadták a mindaddig elképzelhetetlent, hogy az örökös szenátort egy általuk barátinak, sőt példaképnek tekintett országban megfosztják szabadságától, és esetleg kiadatás vár rá. A Pinochet elleni elfogatóparancsot kiadó spanyol Baltasar Garzón bíró merész lépése olyan politikai földrengést okozott Chilében, amely felszínre hozta az utóbbi években mind kevésbé manifesztálódott társadalmi ellentéteket, feltárta a demokratikus átmenet megoldatlan problémáit. Egy felmérés szerint a chileiek 45 százaléka negatívan ítéli meg a volt diktátor letartózta-tását, 44 százaléka pedig pozitívan. Amikor Pinochet bűnösségéről kellett véleményt mondani, az arány módosul: 63 százalék tartja vétkesnek és 17 százalék ártatlannak. Míg a diktatúra áldozatai, a meggyilkoltak hozzátartozói számára a bírósági eljárás azt jelentené, hogy fény derül a katonai rezsim alatt történtekre, a másik oldal nemcsak éppen ezt szeretné megakadályozni, hanem attól tart, hogy Pinochet „leáldozásával” elveszítheti kiváltságainak jó részét. Az Eduardo Frei vezette kormánykoalíció, amelynek az elnök által képviselt kereszténydemokrata párton kívül szocialisták és szociáldemokraták is tagjai, két tűz között találta magát. Az ellenzékben lévő jobboldal és a katonai vezetés azt követelte a kormánytól, hogy az ország szuverenitására hivatkozva energikusan álljon ki a volt diktátor mellett. A szocialisták, valamint az emberi jogi szervezetek viszont azt kívánták, hogy a kormány ne Pinochet érdekeit képviselje, hanem a diktatúra áldozataiét. Hogy az előbbi változat érvényesült, az a chilei demokrácia gyengeségére utal. Azt bizonyítja, hogy a „pinochetisták” a mai napig meghatározó szerepet töltenek be a chilei társadalomban. A „pinochetizmus” továbbélése a volt diktátornak köszön A szerző újságíró hete, aki 1990-ben úgy távozott a hatalomból, hogy nemcsak magát „örökítette át” mint örökös szenátort a demokratikus rendszerre, hanem az őt támogató rétegek kiváltságait is jó előre biztosította. Olyan alkotmányt hagyott hátra, amellyel megkötötte a későbbi kormányok kezét, az amnesztiatörvénnyel pedig a katonai rezsim alatt gyakorolt elnyomás felelőseinek büntetlenségét biztosította. A chilei jobboldal a szavazatok egyharmadával képes bármilyen nagyobb fontosságú témát megvétózni. Jelentős szerepet játszanak a katonai vezetők is. Pinochet a fegyveres erőkből valóságos politikai pártot formált, mintegy helyettesítve a nem működő jobboldaliakat. Ez a politikai szerepvállalás maradandónak látszik. A német mintára szervezett, erősen fegyelmezett, teljesen vertikális struktúrájú chilei fegyveres erők mindig „abszolút vezetőjüknek” tekintették a tábornokot, soha nem kérdőjelezték meg szerepét. Pinochet a Pentagonban osztogatott összegeket is meghaladó fizetéseket biztosított a katonatiszteknek, és a fegyveres erők rendelkeznek a mai napig is a fő exportcikknek számító réz eladásából származó bevétel 10 százalékával, minimum 210 millió dollárral. A visszavonult katonai vezetők szinte automatikusan jelentős cégek igazgatói székébe kerülnek, ingatlan- és részvénytulajdonosokká lesznek, a gazdasági elit, az oligarchia részévé válnak. Mindez egy erősen összetartó és kivételezett réteget hozott létre, amelynek túl sok lenne a vesztenivalója, ha felbomlana az eddigi szisztéma. Veszélyben érzik magukat azok is, akik közvetlenül szerepet játszottak az elnyomásban, részt vettek kivégzésekben, kínzásokban. Ha Pinochetet bíróság elé állítják, ők sem kerülhetik el a felelősségre vonást. A katonaság mellett az exdiktátor feltétel nélküli támogatóinak másik csoportja az egész chilei jobboldal. Még politikával eddig nemigen foglalkozott üzletemberek, vállalkozók is kiálltak a tábornok mellett. A chilei gazdasági elitnek van miért hálával tartoznia a volt diktátornak, és van mit veszítenie vele. Az általa bevezetett ultraliberális gazdaságpolitikának köszönheti kivételezett helyzetét. Pinochetet „saját emberének” tudhatta, aki megvédte érdekeit, helyet biztosított számára a közéletben, a hatalomban. Ez a szélsőségesen konzervatív réteg magát mint szinte kizárólag európai származásút felsőbbrendűnek tartja az indián vagy kevert fajú szegényebbekkel szemben. Zárt világot alakított ki magának, ahova az „alantasabbak” csak kiszolgáló személyzetként tehetik be a lábukat. A chilei főváros ma már két jól elhatárolt részre oszlik. Van egy száraz, poros, szemetes, olcsó anyagokból épült vagy lepusztult házakból álló Santiago, és egy másik, ami csupa zöld, lombos, ahol a nagy kerttel, uszodával rendelkező villák, az új, csillogó felhőkarcolók, a hatalmas bevásárlóközpontok között elegáns autók suhannak. A Santiagóra jellemző szegregáció miatt urbanisztikai szakértők, szociológusok hangoztatják aggodalmukat, arra figyelmeztetve, hogy a társadalmi rétegek elzártsága már a város fejlődését veszélyezteti. A felső osztályhoz tartozók úgy érzik, hogy az ő világuk a valódi, az egyetlen Chile. Pinochet letartóztatását (és esetleges kiadatását) hívei az ország belügyeibe való beavatkozásként, a szuverenitás megsértéseként értelmezik. Tehetetlen haragjukban Spanyolország és Nagy-Britannia, valamint helyi nagykövetségeik ellen fordulnak, szabad teret engedve a nacionalista és idegengyűlölő érzelmeknek. „Légy hazafi, ölj meg egy angolt!” szól a felhívás az elegáns tengerparti üdülőhely, Vina del Mar egyik házfalán. Hiszen szerintük a volt diktátor „az Allende-kormány okozta káosztól, az összeomlástól, a polgárháború veszélyétől” mentette meg az országot. Mindezért nem tűnik túl nagy árnak számukra néhány ezer ember megkínzása, kivégzése, börtönbe, koncentrációs táborba zárása. Spanyolországot, Nagy-Britanniát okolják a Pinochet-ügy miatt kiújult belső ellentétekért. Néhány hónapja, amikor Pinochet felelősségre vonásának lehetősége még elképzelhetetlen volt, a chilei vállalkozók szövetségének elnöke úgy vallott, hogy a szociáldemokrata kormányt ígérő jelöltre szándékozik szavazni a közelgő választásokon. Döntését azzal indokolta, hogy így fegyelmezett munkaerőre számíthat, mert az emberek azt hiszik majd, hogy szocialista kormányuk lesz. Ma már ez a logika nem érvényes. A jobboldal újból a marxizmus rémével ijesztget. Chile legjelentősebb napilapja, a Mercurio valóságos hecckampányt indított a szocialisták ellen. Hamisnak bizonyult tehát a chilei demokratikus átmenet sikerének tartott társadalmi megbékélés. Habár az áldozatok oldalán állók is jobban szeretnék, ha az exdiktátornak hazájában kellene elszámolnia az igazságszolgáltatással, előttük is világos - amit a másik oldal sem tagad - hogy Chilében nincs esély Pinochet vagy más felelősök perbe fogására. Egy visszavonult tábornok szerint azért is elképzelhetetlen, hogy Pinochetet hazájában bíróság elé állítsák, mert a szerinte „teljesen független chilei igazságszolgáltatás” egyszerűen nem találna ehhez vádpontokat. Ha Pinochet, tekintélyében kissé megtépázva visszatérne, támogatói mindent megtennének, hogy újból szalonképessé tegyék. „... a „pinochetisták” a mai napig meghatározó szerepet töltenek be a chilei társadalomban. A »pinochetizmus« továbbélése a volt diktátornak köszönhető, aki 1990-ben úgy távozott a hatalomból, hogy nemcsak magát „örökítette át” mint örökös szenátort a demokratikus rendszerre, hanem az őt támogató rétegek kiváltságait is jó előre biztosította.” Revans JÓKÓ CSABA RAJZA T íz éve „örökzöld" téma, hogy szüksége van-e a dohányzást korlátozó - eredetileg 1996-ra ígért - törvényre. A társadalom körülbelül egyharmad-kétharmad arányban megosztott ebben a kérdésében, s a kisebbség szokása zavarja a többséget. Úgy látszik, a parlament most lépni fog. Az utóbbi években sajátos fordulat tapasztalható a dohányfronton. Az ipar nyugat-európai térvesztése után nálunk előbb sikeres privatizációt hajtott végre, majd mind nagyobb gazdasági és politikai térhódítást ért el. Ereje tudatában igényelte, s el is érte, hogy a dohányreklámok korábbi teljes tiltása után indokolatlanul liberalizáljanak. Az eleve hibásan kompromisszumos reklámjogi törvénytervezetet a parlamentben a módosító indítványok még megengedőbbé tették. Ezzel párhuzamosan össztűz zúdult a nemdohányzókat védő törvénytervezetre. A dohánylobby azonban valószínűleg túlgyőzte magát. Törekvése nagymértékben ellentétben áll a nemzetközi tendenciákkal. Ebben a helyzetben a nagy dohánycégek közvetlenül nem konfrontálódnak, hanem vélt vagy valódi igazuk védelmében különböző szervezeteket tolnak maguk előtt. A lényeg azonban: Amerikában és Európa zömében a dohánybizniszt egyik elementáris kudarc a másik után éri. Érlelődik egy dohányellenes tárgyú nemzetközi konvenció kimunkálása is. Itthon ellenben a dohányvertikum finnyásan elutasítja a készülő törvényt, színleli a prevenciót és az erő pozíciójából finanszíroz iskolai akciót, jótékony célokat. Nekünk, adófizető és választópolgároknak a józan eszünket, természetes egészség- és igazságérzetünket próbálja közömbösíteni. Nézzük meg közelebbről a főbb dohányérveket és valóságtartalmukat. 1. Nem kell törvény, udvariasság kell; nem szabad, nem is életszerű a dohányzók jogát elvenni, korlátozni. Az igény valójában a demokratikus jogállam semmibevételét üzeni. Jogállamban éppen hogy a törvény szab határt, ad szereposztást egyénnek és közösségnek. Ma, ha valaki szól, hogy zavarja a füst, könnyen megkaphatja, mi köze hozzá, jogom van rá. A magánautonómiát ne sértse a törvény. Ám a köz életviszonyaiban ne kényszeríthesse egyik ember a másikat káros szenvedélyének elviselésére. A dohánynemű törvényesen gyártható, forgalmazható termék. Ugyanakkor gyakorlatilag legális kábítószer, függőséget okoz. Az egyetlen engedélyezett fogyasztási cikk, mi több, élvezeti cikk, ami még rendeltetésszerű használat esetén is „súlyosan károsítja az Ön és környezete egészségét”. Éppen ezért a célkeresztben a dohányzás, nem pedig a dohányos ember áll. Fizessen tehát a károkozó az általa okozott - mostani és majdani - ártalmakkal arányosan. E célból - törvény alapján - legyen köteles sajátos egészségvédelmi alapba pénzt befizetni, sőt már a károkozás megelőzésére is előírt összegeket fordítani. Nem volna méltó az egészségügyi kormányzathoz, ha koldulna a dohányipartól. Érje el inkább, hogy a dobozonként 100-600 forintos cigarettaárak törvényben meghatározott 3-4 forintnyi termékdíjat is tartalmazzanak. 2. A dohányzás felnőttszokás, szabad választás dolga - halljuk a dohányipari szlogent. Csakhogy, ha egyszer egyszer függőséget okoz, nincs szó szabad választásról. Minden ember nemdohányzónak születik. A dohányipari érdek és cél egyszerű: rabul kell ejteni a leendő nikotinistát, majd meg kell tartani őt ilyennek. Egy dohányipari felmérés így szól: senki sem állította, hogy a reklámok hatására szokott volna rá a dohányzásra. A józan ész ellenben azt mondja: nem költené a dohányvertikum egésze százmilliókat reklámra, ha valóban az lenne a döntő célja, hogy a cigaretták versenyét s a korszerű termékek bemutatását szolgálja. 3. A magyar alkotmányban alapjog fűződik az egészséges emberi környezethez, léteznék továbbá a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog is. A dohányzáshoz fűződő jog - ami az előbbiek antitézise lenne - azonban nincs a jogban. Magánéletük bármelyik színhelyén, magánlakásukban, gépkocsijukban, bárhol, hódolhassanak szenvedélyüknek a dohányosok. Ezen a körön kívül viszont törvény szabja meg a füstölés szabadságát. Ez korrekt érdekharmónia, sőt abban a világban, ahová tartozni szeretnénk, evidencia is. A multinacionális dohánylobbyval meg kellene értetni, hogy rövidesen nem Magyarország lesz a fejlett világban mindinkább értékesíthetetlen ártalmaiknak a gyűjtőhelye. 4. Egy-két dohányüzenet igazat, okos dolgot is mond. Életszerűtlen norma lenne a törvényjavaslatban szereplő kétszáz méteres szabály. Ilyen körzeten belül például egészségügyi intézménytől, iskolától számítva nem lehetne dohányt árusítani. Rossz az a jogi konstrukció is, amely az éttermek, a kocsmák és a dohányzás összefüggését kezelné. Ahol az emberek isznak, ott rendszerint dohányoznak is, tehát a belátó szabályozás a célszerű. Az is naivitás, hogy egy középiskolás diák közterületi rágyújtása jogi eszközökkel felszámolható. Azok a túlzott számok viszont nem méltányolhatók, amelyek a jogos kritikára épülnek. Például olyanok, hogy tízezrek veszítenék el munkahelyüket vagy elmaradnának a külföldi szállóvendégek, ha csak kijelölt helyen lenne szabad dohányozni. Sajnos kommunikációs zavar is van. Néhány éve ugyanis még volt érvekre épülő eszmecsere a dohányvertikum és az egészségvédők között. Akkoriban még kicseréltük dokumentumainkat, volt kemény, de sportszerű nyilvános vita is. Mára ez megszűnt. A dohánylobby ma már nem áll oda tisztességgel vitázni, hanem közvetve befolyásol és „üzen”. Ezt jelzik a sajtótájékoztatók, amelyeken titokzatos papírok, egyoldalú számsorok, függetlennek látszó megnyilatkozások vezetnek félre. Valójában viszont - különösebb vita nélkül - ma már a lakosságnak mintegy 90 százaléka egyetértene a nemdohányzókat védő törvénnyel, sőt háromnegyed része masszív reklámtilalmat is támogatna. A dohányzás nemzetgazdasági, társadalmi kára körülbelül ötször-hatszor haladja meg a költségvetés dohányzásból eredő bevételeit. Tessék mondani olyan másik társadalom- és gazdaságpolitikai tényezőt, amelyik többet, jobbat, egészségesebbet hozhat a konyhára?! KOLLÁTH GYÖRGY alkotmányjogász Dohányzás a parlament előtt Az évtized elején az egyik skandináv országban egyesítették a bank- és az értékpapír-felügyeletet. A várakozások szerint a „szupercsapat” hatékonyabban vizsgálta volna a bankokat, biztosítóintézeteket, brókercégeket és befektetési alapokat, ráadásul jóval olcsóbban, mint a különálló szervezetek. Az első tapasztalatok azonban kiábrándítóak voltak, s a legfőbb cél, az ellenőrzés hatékonysága sem nőtt láthatóan. Az egyetlen kézzelfogható eredmény egy könyvtárosi állás megtakarítása volt. A nemzetközi statisztikák sem kecsegtetnek sok jóval. A világ 140 országából mindössze fél tucatban működnek egyesített felügyeletek - s ott sem régóta. A kilencvenes évek elején beindult egyesülési láz következtében Nagy-Britanniában és a skandináv országokban vonták össze a biztosítás-, pénztár-, értékpapír- és bankfelügyeleteket, s a tapasztalatok nem igazán értékelhetők. Az elmúlt napokban viták középpontjába kerültek a hasonszőrű hazai intézmények is. A miniszterelnök, majd a pénzügyminiszter is nagyobb szigort, hatékonyabb ellenőrzést szorgalmaz, s ez utóbbi vizsgálatot folytat az eddigi hibák kiderítésére. A héten lezáruló feltárás eredményeképp meneszthetik a felügyelet vezetőit, módosíthatják a törvényi előírásokat és egyesíthetik a biztosítás-, pénztárfelügyeleteket a pénz- és tőkepiaci felügyelettel. De mire is lenne jó a szuperhivatal? A tervek szerint az összeolvadás után nőne a szigor, az átláthatóság, és a felügyelők hamar a visszaélések nyomába eredhetnének. Eltűnnének a jelenlegi kiskapuk, és elkerülhetőek lennének a bróker- és bankcsődök, vagyis az olyannyira áhított biztonság-magánembereknek és vállalatoknak egyaránt - elérhető közelségbe kerülne. Minderről azonban kizárólag feltételes módban helyes beszélni. A felügyeleti összevonások ugyanis eddig sehol sem eredményeztek ilyen kiemelkedő változásokat. Az említett skandináv országban annyi történt mindössze, hogy egy házba költöztek az addig „külön élő” felügyelők, de az ellenőrzések és felügyeleti módszerek összehangolását, az informatikai rendszer egyesítést nem sikerült elérni. Az egyetlen - külső szemlélő számára is érzékelhető - eredmény az volt, hogy új vezetőt neveztek ki az egyesített szervezetek élére. (A magyar pénzintézeti rendszer mintaképének számító Németországban az egyesítést követően 1994-ben ismét szétválasztották az intézményeket, mert rájöttek, hogy az egyesülés előnyei nincsenek arányban a befektetett energiával.) Ha már előny nincs, várható-e hátrány az összevonásokból? Az már első pillantásra biztos, hogy az összevonás híre görcsbe ránthatja a ma még külön működő szervezeteket. Vezetők és beosztottak már most azon gondolkodnak, hogy meg tudják-e tartani helyüket, s ha nem, hová mehetnek. A pénzügyminiszter és Orbán Viktor fenyegető hangú kijelentéseinek árnyékában a felügyeleti vezetők sem koncentrálhatnak a munkára, hiszen állandóan a fejük felett lebeg az elbocsátás réme. Ez a helyzet viszont cseppet sem azt a sokat hangoztatott kormányzati szándékot segíti elő, miszerint a felügyelet anyagi és szervezeti megerősítésre szorul. Arról nem is beszélve, hogy a vezetők eltávolítása, majd az ezt követő egyesítés legalább fél-egy évre lehetetlenné teszi a munkát; a különböző szervezetek egyesítése, a költöztetés, az új szervezeti rend ugyanis hónapokra megbénítja a működést. Az összevonás nemzetközi és hazai tapasztalatait ismerve, mégis miért szorgalmazza ezt a kormány? A tavalyi bank- és brókercsődök joggal felvetették a hatékonyabb ellenőrzés szükségességét és a hitelintézeti és értékpapírtörvény módosítását is. A jogszabályok - mint másutt is - jócskán lemaradva követik a pénz- és tőkepiaci változtatásokat, s ezért szinte elkerülhetetlen rendszeres felülvizsgálatuk. Az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet a nagy port felvert ügyek kapcsán - Postabank, Realbank - éppen jogosítványainak hiányosságait, hatókörének korlátait hangsúlyozta - vagyis szerintük a szigorúbb ellenőrzésre akár egy törvénymódosítással is lehetőséget lehetne teremteni. A kritikusok ugyanakkor azt vetik a „főfelügyelők” szemére, hogy - az említett esetekben, de a Globex-ügyben is - jogszabályokkal takaródzva kívánták elkerülni a konfliktusokat és a kemény döntéseket. Nem világos, hogy miből kívánja megteremteni az egyesítés anyagi bázisát a kormány - csak az biztos, hogy kormányzati pénzt erre nem akarnak fordítani. A hozzáállást jól példázza az a tény, hogy segítség helyett a kormány az idei évben egymilliárd forintot von el törvényellenesen a felügyeletektől a bankok által befizetett felügyeleti díjakból, így érthető, hogy az érintett pénzintézetek, biztosítók, és nyugdíjpénztárak már most is sokallják a díjat - hát még ha azt az egyesítés költségei is növelik... Az előnyök tehát nem láthatók, a hátrányok viszont már érzékelhetők. A szuperfelügyelet azonban biztos nem kerül le egyelőre a napirendről, sőt az is lehet, hogy rekordgyorsasággal megteremtik az unió jogi alapjait, így ugyanis az egyik legfontosabb célt azonnal elérhetik: egy csapásra és bonyodalmak nélkül megszabadulhatnak a jelenleg különállóan működő három felügyelet vezetőjétől. S ehhez már minisztériumi vizsgálat sem kellene.