Magyar Hírlap, 1999. március (32. évfolyam, 50-75. szám)
1999-03-25 / 70. szám
1999. MÁRCIUS 25., CSÜTÖRTÖK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Civilkurázsi? Akár örülni is lehet annak, hogy a társadalom reprezentánsai keresztbe feküdtek a kormányzati nyomulásnak. Hiszen a Magyar Televízióban alapos előkészítés után minden adott volt. A kuratórium elnöksége kizárólag a koalíciós pártok delegáltjaiból áll, akik meg is tették a kötelességüket azzal, hogy az öt pályázó közül a kormánypárti jelöltet találták a legalkalmasabbnak az MTV vezetésére. Az elnököt ezután már csak az előzetesen jobboldalinak tartott kuratóriumnak kellett volna jóváhagynia. Aztán a simának látszó elnökválasztásból mégsem lett semmi, sőt a civil kurátorok még a kormányváltás után kinevezett két alelnök megbízatását is megtorpedózták. Kár hogy nem lehet tudni, mindezt miért tették. Mert igaz, hogy Feledy Péter leváltatta a hírműsorok vezetőit, elsősorban neki köszönhető az is, hogy a Napkelte kénytelen volt csatornát váltani. Hosszasan lehetne sorolni Feledy politikai színezetű döntéseit, csakhogy ezt a kurátorok nem tették. Azt valószínűleg pusztán időpocsékolásnak tartották, hogy személyesen is meghallgassák az MTV politikai műsorainak irányítóját és a kereskedelmi alelnökként a munkájába be sem melegedő, mindössze másfél hónapja kinevezett Such Györgyöt. Indoklás a megbízatás érvénytelenítésével nem járt, az az érvelés pedig némileg sántít, amit több társadalmi kurátor fejtegetett a döntés után. Eszerint nem Such és Feledy személyével volt baj, nem is a politikai beállítottságuk jelentett gondot. Azért kellett távozniuk, hogy a közszolgálati televízió várva várt új elnöke tiszta lappal indulhasson, és maga választhassa meg a munkatársait. Itt azért meg kell jegyezni, hogy a két alelnökről már a kudarccal végződött elnökválasztási kísérlet után szavazott a kuratórium. Azt is csak sejteni lehet, hogy a biztos befutónak látszó Szabó miért nem kapta meg a szükséges támogatást. A szavazás titkos volt, így nem tudni, hogy a húsz társadalmi szervezet, mondjuk a Magyar Autóklub vagy a Magyarországi Napóleon Társaság képviselője miként szavazott. Lehetne gondolni arra, hogy a kurátorok elbizonytalanodtak, hiszen a szocialisták pereskedést ígértek, ha elnököt választ a testület. Kétes a legitimációja a csak kormánypártok küldötteiből álló kuratóriumi elnökségnek, nem lehet tudni, hogy működhetnek-e csupán négyen, amikor a médiatörvény nyolc főben szabja meg a testület minimális létszámát, az ombudsman is nemtetszését fejezte ki, sőt még a bíróságon sincsenek regisztrálva az újonnan választottak. Számtalan buktatója volt tehát az elnökválasztásnak. A kudarcot mégsem az aggályoskodás okozta, hanem az a váratlan húzás, hogy a civil kurátorok egy csoportja aktivizálta magát, és elővarázsolta a kalapból Peták Istvánt. Érthető ez a lelkesedés, hiszen a társadalmi kurátorok megbízatása mindössze egy évre szól. A mostani tagok szerencsétlenségére a testület elnöksége tavaly feloszlatta magát, nélkülük pedig nem lehetett ülésezni. A társadalmi kurátorok majdnem kicsúsztak az időből, egy héttel mandátumuk lejárta előtt ülhettek össze végre. És borították fel az addigi elképzeléseket. Előbányászták ugyanis, hogy több kuratóriumi elnökségi tag nem volt a bíróságon bejegyezve azok közül, akik még tavaly januárban menesztették Petákot, így az a döntés érvénytelen, jöjjön vissza Peták, nem kell új elnököt választani, ha van régi. Patthelyzet. A kormánypárti delegáltak még a gondolattal sem játszhattak el, hiszen ha az a kuratórium két tag miatt törvénytelen volt, mit szólhatnak ők, akik közül egy sincs regisztrálva a bíróságon. Zárt ajtók mögött 12 órára volt szükség ennek megvitatására. A végeredmény: elnök nincs, sem Szabó, sem Peták, az MTV menedzsmentjének a felét leváltotta a kuratórium. Az talán elfelejtődött, hogy a Magyar Televízió csődhelyzetben van, maradt a tízmilliárdos adósság, amely napi húszmillió forinttal nő. Az MTV-nek már egyetlen pénzintézet sem ad hitelt, a televízió csak egy költségvetési mentőövben bízhatna. A kormánypártok felsülése után erre viszont vajmi kevés az esély, ha a saját emberük nem lehet elnök, minek adjanak pénzt. A felszámolási eljárást akár már most meg lehetne kezdeni. HASZÁN ZOLTÁN Régóta figyelem magam, és nem tudom megítélni, az elvárható módon érzek és viseltetem-e, árvíz- és belvízkárosult honfitársaim iránt. Megnyugodva tapasztalom, hogy érzelmileg még rendben vagyok, ha a tévében meglátok egy rogyadozó házat, vízben álló szomorú kecskét, s a nénikét, aki kétségbeesetten nézi, hogy megy mindene veszendőbe, elfacsarodik a szívem. Minden alkalommal, minden nénikénél. De tenni már nem teszek semmit. Ősszel, az árvíz idején még csomagot állítottam össze otthoni fölöslegből, izgultam, eljute Kárpátaljára, s azokhoz-e, akik szükséget szenvednek, és ha igen, hasznukra volt-e. Most már nem küldök semmit, nem azért, mert úgy érzem, kifogytam mindenből, vagy már megtettem a magamét. Nem. Talán inkább azért, mert úgy látom, túl nagy a baj. Itt már a kis segítség kevés. Mintha furcsa módon, a segítőkészség fordított arányban lenne a bajba jutottak számával. Az ember akkor segít szívesen, ha érzi, használni tud. Ám ha látja, a baj nagyságához képest nevetségesen kicsi az ő erőfeszítése, még azt a kicsit sem teszi meg. Nem hisz magában - tengeri kanállal ki- A XXI. század vallása menni úgysem lehet - gondolja, és nem hisz másokban, annyian úgyse fognak segíteni. Magamon is megfigyeltem: az aluljáróban a második hajléktalant szinte ingerülten hárítom el. Miért ingerülten? Mert elrontotta a jóságomat. Hiszen nem adtam neki, s olyan lettem előtte, mint a többi rideg, érzéketlen polgár. Mégse magyarázkodhatok, hogy már vettem tőlük újságot, a mai napra rendelt adakozáson már túl vagyok. Miért nem akarok adni? Mert az elsőnél arra gondolok, mit számít nekem az a húszas, ami neki jól jön, a másodiknál viszont arra, hogy ez úgysem megoldás a szegénységre. Mintha konkrétan hinnék a segítségben, általában meg nem. Pedig a világ tele van idült és akut nyomorúsággal. Tán sosem volt nagyobb szükség a szolidaritásra, mely a XXI. század vallása lehet. De kinek segítsünk a sok közül és hogyan? Számít-e, ér-e valamit, ha csak együttérzünk, de nem segítünk. Nyugtatgatom magam, talán igen. Talán hitet, erkölcsi erőt ad a bajbajutottaknak, de ha nekik nem is, minket erősíthet ez az érzés, és azzal, hogy ébren tartjuk magunkban, talán ébren lesz akkor is, amikor nem távoli katasztrófák károsultjainak ezreit kell sajnálni, hanem csak a közvetlen közelünkben kell valakinek a segítségére sietni. Ha magunkra vesszük a világ baját, megbénít az iszonyatos súly. Már azt is nehéz eldönteni, milyen célra adjuk az adónk egy százalékát. Volt olyan év, hogy semmit sem írtam be, mert száz helye lett volna. Tulajdonképpen nagy felelősség, még az a szerencse, hogy fillérekről van szó. Persze, állítólag sok kicsi sokra megy. De mi csak egy kicsiről tudunk és dönthetünk. Külön-külön ülünk a tévé előtt, bejön szobánkba a temérdek virtuális katasztrófa, szenvedés, és mi külön-külön együttérzünk. S minél nagyobb a baj, több a szenvedő, annál kevésbé tudjuk, mit tehetnénk a virtuális szolidaritáson kívül. Persze, az is valami, körülbelül annyit ér, mint a vízmost a gáton a virtuális homokzsák. SZÁLE LÁSZLÓ Sebők Marcell Pártok az Interneten A tavalyi parlamenti választások kampányidőszakában talán csak egy dolgot lehetett biztosra venni: a küzdelem nem az Interneten dől majd el. A magyar háztartásoknak ugyanis csak 3- 4 százaléka kapcsolódott a hálóra, a munkahelyeken, az egyetemeken és egyéb ingyenes helyeken szörfölgető dolgozók pedig nem alkottak olyan kritikus tömeget, amely alkalmas lett volna a választás befolyásolására. E helyzet ellenére a parlamentbe igyekvő pártok többsége „feltupírozta” honlapját, és különféle információkkal látta el közönségét. Silabizálni lehetett a közvélemény-kutató intézetek előrejelzéseit (vita is támadt a kampánycsend és az internetes információadás értelmezése körül, amire a mai napig nem született megoldás), és kialakultak a hálózati-választási tanakodások fórumai is, amelyek szintén nem váltak közvélemény-formáló tényezővé. Az eltelt közel egy év alatt tovább fejlődtek az internetes szolgáltatások, egyre többen érik el otthonról a hálózatot (bár még mindig nagyon kevesen, melynek legfőbb oka a magas telefontarifa), de ha az Országházba jutott pártok honlapjaira vetjük vigyázó tekintetünket, úgy tűnik, hat párt közül négynél megállt az idő. Lehet, hogy túl nagy igényeket támasztunk, mikor azt gondoljuk: a honlap legyen informatív, könnyen átlátható és kezelhető, valamint esztétikus. Lehet, hogy túl sokat feltételezünk, ha azt vélelmezzük: egy magyar párthonlapnak többnek kellene lennie, mint egy politikai plakátnak vagy szóróanyagnak. A virtuális valóság azonban az, hogy a mozdulatlanságba merevedett vagy alig változó párthonlapok semmit nem üzennek, felületeik csak internetes közhelyekből építkeznek, és szolgáltatásokat is csak kicsiny mennyiségben találhatunk oldalaikon. A legszomorúbb képet talán a Fidesz (www.fidesz.hu) honlapja mutatja, hiszen saját múltjához képest néz ki szánalmasan (amiről épp a közelmúltban folyt hálózati vita). Egy évvel ezelőtt a narancssárgában fürdő gyűjtemény normálisan voltfrissítve, hírlevelük volt, kongresszusukat RealVideo segítségével bárki követhette, sőt még saját viccrovatra is futotta. A mostani látogató egy kékben úszó és közhelyes nyitólappal találkozhat először, amely egy szövegszerkesztő felületet imitál, középen - egy csavaros fordulattal - a Parlamenttel. A kép bal oldali sarkában egy dátum: 1998. május 15. Ha ez az új idők kezdetét hivatott jelezni, akkor kis tévedés történt. A második forduló ugyanis május 24-én volt, s 25-én, Orbán napján kezdtek néhányan az órák átállításába. A többi oldal sem hoz katarzisközeli helyzetbe, hiszen az Aktuális rovat olyan friss, mint a harmadnapos kelkáposztafőzelék, az Irattár egység a választási negyven pontot tartalmazza, a Fidesz Történet fejezet pedig két oldalon foglalja össze a párttörténetet. Úgy látszik, az egész pályás letámadás eszköztárába az Internet pillanatnyilag nem fér be (a Miniszterelnöki Hivatal viszonylag rendesen informál, de most csak pártokról van szó). A szerző történész A koalíciós partnerektől eddig sem lehetett nagy hálózati kunsztokat látni, ám ehhez következetesen tartják magukat. „Üdvözöljük önt az FKGP honlapján!”, mely köszöntés után a Főmenü, maga Torgyán elnök következik, ki zöldes hátteréből néz bizakodóan a jövőbe (www.fkgp.hu). Az összesen négy leágazást tartalmazó honlap egyik rovata, az FKGP-szervezetek, üresen kong, a Linkek a MEH-hez és a HM-hez vezetnek, a Gazdaságpolitika rész a régi programot mondja fel, a Kis Újság pedig egy tavalyi szám tartalomjegyzéke. Az MDF-honlap (www.mdf.hu) sem hozza lázba a látogatót, bár a szerény mennyiségű információ legalább több csoportba van elrendezve. Ezek a rovatok azonban a historizálás bajnokai: a Párttörténetet a Képes Krónikához hasonlító felületen keresztül lehet megközelíteni, a Dokumentum részt egy régi ládával szimbolizálták, és őrzi Lezsák tavalyi beszédét, a Kapcsolatok rovat ikonja egy László Gyula-könyvből ollózott jurtabeli jelenet, ahol eleink tanakodnak, a Szervezeti felépítést pedig egy kacagányos kuruc testesíti meg. A díjnyertes rovat az Aktuálisra kattanva tárul fel: itt ugyanis nem található semmi. A MIÉP-oldalak, anyagi fedezet hiányában már tavaly szeptemberben bezárultak, de címükön (www.miep.hu) elérhető a XIII. kerületi szervezetük új honlapja. A Márciusban újra kezdjük a vétes jelszavával megindult vállalkozás rögtön és egyértelműen eligazít: a bal felső sarokban Nagy-Magyarország térkép mozgolódik, az elcsatolt részek hol egybeforrnak az országtesttel, hol eltávolodnak a mai területtől. Evvel a honlappal kapcsolatosan két dolog tűnik biztosnak: a térképet nem kartográfus készítette, az üdvözlő sorokat pedig a magyar nyelvvel csak távoli ismeretségben lévő ember írta. A parlamenti ellenzéki pártok honlapjai megfelelnek az Internetet gyakran használók elvárásainak. Az MSZP honlapjának (www.mszp.hu) arculata ugyan konzervatívan szellemtelen, de bőséges információval árasztja el az odatévedőt. Minden egyes rovat további oldalakhoz vezet, legyen az a Hírek, a Képviselőcsoport vagy a Kapcsolatok fejezet. Háttéranyagaikban az MSZP-tagozatok dolgozatai olvashatók, a két-három naponta frissített főoldalon pedig a sajtóban is elolvasható nyilatkozatok vagy felhívások találhatók. Az SZDSZ is nagy teret szentel szépen formált honlapján (www.szdsz.hu) az aktualitásoknak, itt is van Sajtóválogatás, gazdag linkgyűjtemény, programajánló, és e-mailen lehet kérni az általuk szerkesztett hírlevelet. Ezeken a honlapokon egyértelműen látszik, hogy szerkesztési elvük központi gondolata: akarnak kommunikálni közönségükkel és - azokon túl - másokkal is. E mellékmondat azonban kérdésként is felvethető: akarnak-e a parlamenti pártok az Interneten keresztül „társalogni” a közönséggel, és ha igen, hogyan? A példák azt mutatják, hogy a pártok kétharmada csak sajátos módon akar, illetve nem tekintik valódi kommunikációs eszköznek a honlapokat. Az alig változó párthonlapokra, többnyire történelmi jelvényekkel és közhelyekkel operálva, tablókat raktak fel, az Internetet médiumnak tekintők viszont informatív felületeket hoztak létre. A lelassult honlapok a technikát kiállításra használják, a gyakorta megújuló honlapok a technikát viszont közlésre szánják, a megálló idő a változó idővel áll szemben. A nem frissülő felületek megelégszenek a mérsékelt önfényezéssel, a naprakész oldalak az önfényezést a szolgáltatással vegyítik. Mindezek okát nem lehet egyszerűen a pénzhiányban keresni, sőt abban sem, hogy tavaly az Internet még nem játszhatott szerepet a választásokon. Az egyik előfeltevés valószínűleg az lehet a honlapokat nem fejlesztők fejében, hogy a magyar dolgozó elsősorban a hagyományos, médiumok - a tv, rádió és újságok - segítségével tájékozódik a magyar politikáról. Ez jogos feltevésnek tűnik, azonban készítőik vagy a propagandisták nem vesznek tudomást arról, hogy az Internet gazdagabb és egymásba kapcsolódó információkkal tudja ellátni az érdeklődőket, mint a tradicionális sajtó. Egy-egy jól szerkesztett (politikai) honlap ugyanis sokkal jobban megismerteti a látogatót a pártok politikájával, döntéseivel vagy háttéranyagaival, mint egy szimplán elhadart hír a híradóban. Az ügyekhez vagy botrányokhoz kapcsolódó kiegészítések sokkal világosabbá tehetnek pletykává fajuló szóbeszédeket, amennyiben vannak, akik ezeket végig akarják követni. Ez tűnik ugyanis a másik előfeltevésnek, miszerint a magyar ember éppen eleget hall és lát a hagyományos médiumokban, és egyébként is elege van a politikából, így semmi szükség arra, hogy az Interneten is üzenjünk neki valamit. Ezt az érvelést akár el is lehetne fogadni, csak az a bökkenő, hogy a hálózatra feltett anyagok világszerte elérhetők, a magyar polgárok társulásánál egy kicsit nagyobb (cél)közönség jöhet számításba. A tavalyi választások is azáltal válhattak követhető és átélhető élménnyé, hogy mind az előzményeket, mind pedig magukat a választásokat nyomon lehetett követni a világ bármely pontjáról. A „megáll az idő” típusú honlapok éppen ezért hatnak rendkívül provinciálisnak, hiszen csak az esetleg arra tévedő hazai vándornak szórnak bizonyos lejárt információmorzsákat a háztájiból (de mi van a 15 millió magyarral?). A „nem üzenés” üzenete az, hogy bár a XX. század végén járunk, nem kell annyira hinni a modern technikában, hiszen például csomó pénzt fogunk ölni abba is, hogy gépeink ne csinálják össze magukat 2000. január elsején. Az ilyen típusú PR-gondolkodás azonban nem valószínű, hogy tartható a három év múlva esedékes választásokat megelőző időszakban, sőt átgondolandó az is, valóban csak a kampányidőszakra kell-e felfuttatni a honlapokat. Sejthető, hogy 2002-re nagyon sok magyar otthon és intézmény lesz már bekapcsolva a hálózatba. Még ha sikerülne is a Sulinet program teljes kipukkasztása, éppen a szavazásra először jogosult fiatal generáció az, amely információi nagy részét a hálózatról szerzi, és annak segítségével formálhat véleményt. Elég megnézni mondjuk a Mélyvízhez kapcsolódó „csevelyszobákat”, vagy az internetes politikai interjúkhoz kapcsolódó kérdésáradatot, hogy lássuk: kialakulóban van a hálózati politizálás (amely kicsit szomorú is, hiszen a normális beszélgetést váltja fel a monitorral való „társalgással”). Mindezt érdemes fejben tartani píártervezőnek és tanácsadónak, hiszen jövőre látni fogjuk, hogy az amerikai elnökválasztást nagyban befolyásolhatja az Internet, és nálunk is valószínűsíthető, hogy a hálózati kommunikáció hatással lesz a politikai diskurzusra. „A virtuális valóság az, hogy a mozdulatlanságba merevedett vagy alig változó párthonlapok semmit nem üzennek, felületeik csak internetes közhelyekből építkeznek, és szolgáltatásokat is csak kicsiny mennyiségben találhatunk oldalaikon.” Megint lebukott néhány igen veszedelmes bűnöző. Éber rendőreink lecsaptak egy újabb budai gimnázium néhány diákjára, akik a klotyóban elszívtak néhány jointot, vagyis füves cigit. A fiatal demokraták vezette kormánytöbbség, fiatal politikusokhoz méltó törvényt hajtott keresztül tűzön-vízen át, a gimnazistákra eszerint többéves börtön is várhat. Figyelmes állampolgárként azt hallottam minden szakembertől (akik süket füleknek érveltek az új drogtörvény kártékony felszínessége ellen), hogy a marihuánára nem lehet rászokni, senkit nem tesz függővé, s hogy szigorúan megkülönböztetendő a kemény drogtól. Mármost miként tudósít bennünket az ügyről nagy felvilágosítónk, a média? Az egyik kereskedelmi adó mutatja hírei közt a gimnáziumot, a gyerekeket, amint mennek befele. Várjuk a nagy leleplezést, a kigomolygó füstöt az illemhely ajtórésén. Ámde mit látunk, a szokásos „narkós” képsort: öngyújtóval melegített anyag a kanálban, elszorított felkar, egy elkínzott vénába injekcióstű nyomul. Mármost képzeljük az Esti Riogató előtt az átlagnézőt. Dédunokáira A kábítás trükkje gondol, és kitöri a frász. S már adja is tovább: ezzel a két szememmel láttam, hogyan nyomják be maguknak a gyerekek azt a francos drogot. Nem köteles tudni, hogy amit látott, az úgynevezett vágókép. „Kapjatok elő valami jó dögös narkós anyagot ide”, szól a szerkesztő, s munkatársai már vágják is be a riporteri sóder alá az évek óta mindig fölhasznált heroinos képsort. Az átlagnéző nem sejti, hogy a „drog” gyűjtőfogalom, s konkrét megnevezés nélkül értelmezhetetlen. Nem sejti, hogy amit lát, az a szerkesztők adagolta butító-kábítószer; nem is vénán át, de egyenest az agyakba. A riportban szigorúan nyilatkozik az egyik illetékes. De nem tudok erkölcsöt sugárzó szavaira figyelni: szemem a nyilatkozó úr háta mögé téved, ahol a polcon két pálinkásüveg áll, egy kicsi, egy nagy. Akár vodka, akár cserkó, a nyilatkozó mondandójának, szigorának komoly erkölcsi alapot ad. FENCSIK FLÓRA Nagypályás már a játék A világ (valamivel) jobbik fele nem tud mit kezdeni a Milosevics típusú politikusokkal. Számszerűen nincs sok belőlük, de az a néhány időnként olyan gubancot tud összehozni, hogy a kibogozására hivatott vagy önjelölt többi hajszál híján ölre megy. A más kultúrán nevelkedett diplomaták, minden tapasztalatuk és felkészültségük ellenére (vagy éppen amiatt) képtelenek kezelni a kompromisszumra nem hajló, mindenki mást semmibe vevő, önmagát viszont - a nemzeti érzelmeket kihasználva - hősként ünnepeltető politikust. Ez a fajta ugyanis már a történelemé azokban az országokban, amelyek (többé-kevésbé) korunk történelmét irányítják. Ezért hát inkább szemlesütve ignorálják a kisdiktátorokat amíg lehet, állj!-t legfeljebb csak akkor kiáltanak, ha a szalonképtelen politikusok már nem elégednek meg saját kis szemétdombjukkal, hanem a szomszédéba is szívesen beletúrnának. Milosevics esetében éppen nyolc évet késnek a fejbe kólintással. A korábbi Jugoszlávia szétrobbantásakor ugyanis hiányzott a nemzetközi készség a megbüntetésére, mert a világpolitika tudorai nem ismerték fel az akkor szerb elnök problémateremtő képességét. Minthogy egy lépéssel korábban a szlovének és horvátok is azt gondolták, Milosevics betelik majd Koszovó és Vajdaság bekebelezésével. Időközben - némi horvátországi és boszniai kalandok után - immár az a lehetőség is felcsillant előtte, hogy a megunt hazai terepet a sokkal tágabb nemzetközire cserélje fel. Mennyivel izgalmasabb lenne az igazi nagypályásokat játékba lendíteni, gondolhatta, midőn a hatalmi sakktáblán képzeletben ismét lépett egyet (az ebben a játékban oly nélkülözhetetlen többlépéses tervezés nem az erőssége). Persze nem puszta önzetlenségből ad alkalmat arra, hogy Amerika ismét bizonyítsa fölényét, a NATO demonstrálja hatalmát, Oroszország pedig a valósnál fontosabbnak mutathassa magát. Közben reményei szerint saját fokozatosan haladó hatalma is újabb feltöltési lehetőséget kap, ismét lesz mivel magyarázni nélkülözhetetlenségét a szerb nép életében. Milosevics súlyos pozícióvesztést szenvedett el, miután már nem az a fontos tárgyalópartner, akit a boszniai békemegállapodás érdekében el kellett tűrni. A korábbi partnerek többsége végül mégis megunta az ügyeletes balek szerepét, és szokatlanul határozottá, keménnyé vált a balkáni nagy kombinátorral szemben. Azok, akik eddig végigasszisztálták a Milosevics szerzőpáros (a jugoszláv elnök és felesége) politikai forgatókönyveit, most már úgy vélik, a koszovói válság nem csak egy kis népcsoportra, hanem Európára nézve is életveszélyes. Nem kevésbé fontos szempont, hogy a világhatalom újrafelosztása óta önnön létének fontosságát bizonygató NATO súlyos hitelvesztést szenvedett el a balkáni események miatt. A teljes kiütést most már csak nagyon erélyes visszavágással kerülheti el. A jugoszláv elnök nem az lenne, aki, ha nem tudná ezt a helyzetet is hatalma meghosszabbítására felhasználni. A politikai halálát jelentené, ha egy békemegállapodás aláírásával lemondana Koszovóról. Marad tehát a legnagyobb szerb patrióta szerepe, aki akár az egész világgal is szembeszáll, hogy megpróbálja menteni „a szerb kultúra bölcsőjét”. A rendkívüli állapotok között, a tömeges mozgósításokkal remekül sakkban lehet tartani az embereket, még a demokrácia látszatát sem kell fenntartani, simán elnémítható a független tájékoztatás. Közben érdekesnek ígérkezik annak megfigyelése, miként reagálnak, főleg a szomszédok, a közelben folyó háborús játékokra, mennyire veszik komolyan a konfliktus kiterjedésének veszélyét, tartanak-e attól, hogy Moszkva aktívan védelmébe veszi a szláv testvéreket. Az orosz populáció életrevalóbb része ezt már nyilván megtette, bizonyítják a titkos fegyverszállítmányok, amelyek - ha útközben nem buknak le - az éjszaka leple alatt érkeznek Szerbiába, jugoszláv kiskatonák elbeszélése szerint. Nem valószínű, hogy Belgrád ennél többet várhat Moszkvától, amely minden lehetséges módon tiltakozik ugyan a nemzetközi megtorlások ellen, ám túlságosan a saját nyomorának túsza ahhoz, hogy nyíltan beavatkozzon. Mástól pedig Jugoszlávia még ennyi segítséget sem remélhet. Mindazonáltal nem véletlen, hogy a csapásokat végső eszközként alkalmazó hatalmak mindenáron igyekeztek elkerülni a fenyegetés beváltását. A meghirdetett akció nem egy sétagalopp, egy győzelmi bevonulás Koszovóba. A lehetséges kockázatok nagyjából ismertek, a végkifejlet és a következmények kevésbé. A masszív támadásnak egy vitathatatlan eredménye garantált: Belgrádot megfoszthatja katonai erejétől, amely eltörpül ugyan a NATO-é mellett, de kisebb regionális háborúkhoz maximális önbizalmat ad. A balkáni válság végképp lemeztelenítette a béke megőrzésére felesküdött világszervezetet, amely hónapok óta szóra sem méltatta a történteket, az orosz követelésre tegnap este sürgősen összehívott BT-ülés is csak eső után köpönyeg. Az ENSZ hivatalosan azzal indokolhatta némaságát, hogy ez a legújabb Jugoszlávia nem is tagja a szervezetnek, mert nem lehet automatikusan a korábbi jogutóda. A világszervezetbe delegált nemzeti képviselők azonban őszinte, nem hivatalos perceikben beismerik, hogy a jugoszláv beadványokra eleve nincs fogadókészség, bármi érkezzék is, az íróasztalfiókban landol majd. Ami szintén nem véletlen: Belgrád az elmúlt években legalább ugyanilyen mértékben semmibe vette a világszervezet intelmeit. NAGY MÉLYKÚTI EDIT Ezredvég CSERNA-SZABÓ ANDRÁS Gólyaélet Minden szeretnék lenni, csak nem én. Szívesen volnék néha például a fiatal Brando, máskor az öreg Dosztojevszkij. Most éppen fehér gólya lennék legszívesebben... Amikor ezt írom, a fehér gólyák éppen hazaindulnak Közép- Afrikából. Szeptemberben mentek el, március végére lesznek itthon. Egy hétig repülnek, egy gyönyörű hét a levegőben, hegyek, széles síkságok és a nagy kék víz felett. Ez az élet, barátaim! Mellesleg a fehér gólyák megint kihagyták a magyar telet. Ami pediglen állt pár szép, fehér hétből és sok hétnyi latyakos, sötét, depressziós poszttélből vagy pretavaszból. Borzalmas volt. Megviselte az idegeimet, a lelkemet, a májamat. Szívesen kihagytam volna. Nem tudom, barátaim, megfigyelték-e, hogy mióta minden okostojás a globális felmelegedésről dumál, azóta folyamatosan hideg van. Csípi a nyakamat a szél, átázik a cipőm, a reggeli fagy vörösre marja a füleimet. Odahúzódom a gázkonvektor mellé a kocsmában, vagy a meleg paplan alatt háziasított feleségem forró testéhez bújok, s közben arról álmodozom, milyen szép az élet, ha az ember nem embernek, hanem fehér gólyának születik. Szárnyalok Afrika felett, fürdök a napsütésben, aztán egy oázisnál landolok, belenyalok a hűs vízbe. Madártávlatból figyelem a gazellák táncát, a bennszülötteket, ahogy arcukat festik, a vadállatokat, ahogy tépik egymást. Szavannák, fekete nők, ó,ó,ó, Afrika... Ha unatkozom, követem a légiósok útját, s néha-néha Troppauer Hümér fölé reppenek, s bámulom ahogy rója a sorokat egymás alá. Csak akkor jövök haza Afrikából, ha a Körös torkánál kinyit végre Égető bácsi kerthelyisége, s ha a három öreg zenész rázendít a teraszon a nótára, citerával, gitárral, dobbal. Amíg nem hideg a szóda, én lesz le nem szállok, semmi pénzért. Csak akkor, amikor már a tálca kisfröccsöm az asztalon van, csak akkor akarok újra ember lenni. De akkor sem én, inkább a fiatal Brando és öreg Dosztojevszkij egyszerre. Cserna-Szabó András (1974) író, első kötete Fél négy címmel jelent meg a Magvető Kiadónál