Magyar Hírlap, 1999. április (32. évfolyam, 76-100. szám)
1999-04-01 / 76. szám
1999. ÁPRILIS L, CSÜTÖRTÖK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Primakov kanyarja Több hullámban ostromolja az orosz diplomácia Belgrádot, a siker szikrányi jele nélkül Moszkva mégsem beszél kudarcról. Az exkormányfő reformista Jegor Gajdar csupán az előszobáig jutott. Jugoszláviában már a reform szótól borsódzó hátú vezérkarból az a Vuk Draskovics fogadta, aki épp nem tudja eldönteni, hogy a szerb államgépezetből ki akar-e csavarodni vagy befelé tekeredik. Az orosz miniszterelnököt már a kandalló mellé ültették, hogy hatórányi megfeszített tárgyalás végén úgy álljon fel, mintha ott sem járt volna. Jevgenyij Primakov, aki pedig nagy mestere, hogy barátait meggyőzze (lásd a bagdadi bika megszelídítéséről szóló történeteket), Szlobodan Milosevicstől annyit sem volt képes kicsikarni, amin a NATO elgondolkodhatott volna. Nehezen értelmezhető, hogy Primakov egyáltalán közvetíteni akart-e. Aligha, hiszen csak az közvetíthet, aki a vitázó (jelen esetben háborúzó) felek között áll. Moszkva pedig kezdetektől Belgrád pártját fogta. (Mellesleg ezért értelmetlen minden felvetés az esetleges magyar közvetítéssel kapcsolatban is, hiszen március 12-e óta Magyarország NATO-tagállam.) Primakov, aki Belgrádban személyesen Borisz Jelcint képviselte, egyetlen dolgot ért el. Azt, hogy több mint fél napon át nem bombázta a NATO az álló és élő célpontokat, ezzel is időt engedve a koszovói albánok mind nagyobb számú elkergetéséhez. A történelem és Milosevics ugyanis új mértékegységet vezetett be: az óránkénti menekültek számát. Ez napjainkban négyezer főt tesz ki, vagyis hasonló tempó esetén nem egész két héten belül megoldható lenne a válság Koszovón belül. Mert akkorra egyetlen élő albán sem maradna a porig rombolt tartományban, s Milosevics elégedetten hátradőlhetne, sőt engedményként megkezdhetné csapatai egy részének kivonását. Hogy mindezzel nem kalkulált volna utazása előtt Primakov? Ez is nehezen hihető. De Moszkva most legalább inthet a Nyugat felé: helló, Washington, mi megpróbáltuk, most már jöhet az IMF-segély. Igen egyszerű a koszovói történet orosz fejezete. S ettől halálosan bonyolult. SZERDAHELYI CSABA Gólok „csomagban” A kormány most eldöntheti, hogy 3-0-ra vagy 2-1-re játszik, mondta az egyik szakszervezet képviselője az új érdekegyeztetési rendszerről tartott tárgyalás után. Ugyanis amikor egy témáról folyik a tárgyalás, az akkor is a másik kettőhöz van kötve, de egyhez biztosan. A kormány kinyilvánította: a társadalmi párbeszéd átalakításáról, a Munka törvénykönyvének módosításáról és a gazdasági növekedéshez kötött béremelési módszerről együtt, „csomagban” hajlandó megállapodni. A konstrukciót azonban úgy alkották meg, hogy minden megegyezés, sőt kormányzati engedmény csakis a GDP-növekedés 50 százalékához kötött reálbéremelési ajánlat elfogadásától függ. Erről viszont - mint Orbán Viktor világossá tette - nincs mit tárgyalni, ez a kormányprogramban is szerepel, ha ettől eltérnének, megsértenék a választókkal kötött megállapodást. A kormányzat olyan meccset szeretne játszani a szakszervezetekkel, amely eleve 1-0-lal kezdődik, azaz a GDP-növekedéshez kötött reálbéremelés labdája az első sípszónál már a szakszervezetek hálójában van. Ráadásul hogy a kormánycsapat edzői előre megadnák a helyzetek, gólok időpontját. Szerintük a társadalmi párbeszédről és a Munka törvénykönyvéről szóló egyeztetések után április 9-én meg kell tartani a Gazdasági Tanács ülését, április 13-án az Érdekegyeztető Tanácsét, amely egyúttal át is alakulhatna új fórummá, Országos Munkaügyi Tanáccsá. A szakszervezetek viszont az Érdekegyeztető Tanácsot a Gazdasági Tanács ülése, azaz április 9-e előtt tartanák meg, hiszen szerintük előbb meg kellene állapodni az új fórumok működésének szabályairól. Mostanában azonban bármiről is esik szó, mindig ugyanoda érkezünk vissza: elfogadják-e a szakszervezetek a kormány bérajánlatát, vagy szépíteni akarnak 2-1-re, s akkor lehet, hogy félbeszakad a meccs, és törlik az eredményt. JOÓB SÁNDOR A szerző író Születésnapi köszöntő elé Attila példáját (tudniillik írt volna egy verset). Mert azok a legsúlyosabb dilemmák, amelyeken a válság mélypontján túljutva mindenkinek el kell majd gondolkodnia, éppen a NATO- mindenhatóság premierjével váltak nyilvánvalóvá. A válság mélypontján túljutva el kell majd gondolkodnunk azon, hogy ami történt, az egy epizód csupán, avagy egy konfrontatív új világrend immár visszavonhatatlan nyitánya. Amely új világrendben a nagyhatalmi egyeztetés helyett egyetlen centrum döntései számítanak csak. Amelyben az államok egyik csoportosulásának (most mindegy, hogy egyébként legcivilizáltabb csoportjának) szuverén döntésén áll majd más államok szuverenitása. Amelyben az ENSZ BT helyét a NATO nagyköveti tanácsa veszi át. Amelyben a Nyugattal így-úgy szemben állók ma még heterogén halmaza blokkosodik a nyugatos orientációt feladó oroszok és a politikailag amúgy is kevésbé westernizálódott kínaiak körül (és akik a saját kis hátsó udvaraikban éppúgy „legitim rendcsinálók” lesznek, mint a NATO a nagyvilágban). Amelyben az összes olyan kisebbség, amely világpolitikailag neuralgikus helyen él és ezért komoly konfliktuskeltő potenciálja van, intranzigens magatartásra csábíttatik majd (mint az albánok, akik a szerbiai választások bojkottálásával maguk is hozzájárultak Milosevics bebetonozásához). És amelyben a NATO maga is meginoghat, mert sokirányú elkötelezettségeivel túlvállalhatja magát és mert az államközi egyenlőség elvének a relativizálása - konszenzus-elv ide vagy oda - elérheti a szervezet berkeit is. Nem a mai helyzetet jellemzem és nem vészforgatókönyvet írok; az események irányából fakadó veszélyeket jelezném. Mert igaz, hogy a NATO ma már többé-kevésbé kényszerpályára került, szavahihetősége a tét. Az is igaz, hogy a világnak szüksége van hatékony konfliktuskezelő és válságmegelőző intézményre, amelyre az ENSZ mostani formájában nem alkalmas. Csakhogy a NATO részben önhibájából került erre a kényszerpályára, mivel az amerikai szuperhatalmi megfontolások és a saját posztbipoláris helykeresése közepette fel akart vállalni mindent, amit csak lehetett. Az új világrendben, amely a nagyhatalmi erőviszonyok átalakulása folytán úgyis kialakul, az észak-atlanti szövetségnek kiemelt helye lesz. De ha kizárólagosságra törekszik, akkor a mostani (valóban szörnyűséges helyi háborúk sokaságát provokáló) „világrendetlenségből” csakis hidegháborús rendet teremthet. A koszovói úton még mindig nem kell végigmenni. Rambónk van éppen elég ebben a világban, ott lenn délen például Milosevics meg az UCK. De annak a szervezetnek (és persze a magját alkotó államnak), amely helyzeténél és erejénél fogva manapság a világ sorsáért a legtöbb felelősséget viseli, legyen ereje nemcsak határozottnak, de higgadtnak is lenni. Az is bolond...Magam is írtam már arról, hogy meghatározott feltételek esetén, a nagyhatalmi egyeztetésen alapuló kétoldalú, vagyis az albánokra is kiterjedő nyomásgyakorlás keretében szükségessé válhat Milosevics megfékezése. Azt sem tartom eleve kizártnak, hogy a NATO akciója elérje deklarált célját - igaz, legalábbis rövid távon valószínűnek se végtére is elég nagy a katonai fölénye. De kétlem, hogy ez a légi háború alkalmas eszköze lehetne a szerb-albán kompromisszum kikényszerítésének. Ám engedtessék meg, hogy ezúttal ne Koszovóról beszéljek. Mert az igazán kétséges az - amire az elmúlt napokban már többen is rámutattak -, hogy ennek a légi háborúnak az egyetlen célja a szerb-albán kompromisszum kikényszerítése lenne. Magam is lelkesen csatlakoznék a humanitárius szempontokat hangoztató moralista táborhoz, ha a NATO megvédené például a kurdokat a saját tagállamával szemben is. Ha nem kellene arra gyanakodni, hogy a haditechnikai újdonságok időnként kipróbálásra szorulnak, márpedig a méregdrága B-2-es szuperbombázót élesben még nem tesztelhették. Ha néhány állam titokban nem a tranzitforgalom áthelyeződéséből adódó pluszbevételekre aspirálna. Vagy ha a NATO nem a tulajdon mindenhatóságának, valamint az orosz nagyhatalmiság korlátainak a végérvényes kinyilvánításával akarta volna a fél évszázados születésnapjára megajándékozni saját magát. Pedig ha a NATO csak a születésnapjára, április 4-ére akarta megajándékozni magát, akkor követte volna inkább József Juhász József történész Márton László Móricka és az összeesküvés Németországban közvéleménykutatást folytatnak - szól a vicc. Az egyik állításra, miszerint a „zsidókat és a biciklistákat gázkamrába kell küldeni”, a megkérdezettek nyolcvan százaléka visszakérdez: „miért a biciklistákat?” A történetben groteszk és egyúttal borzalmas, hogy a megkérdezettek négyötöde axiómaként fogadja el: a zsidók helye a gázkamrában van. Az ORFK, amely elvben az igazságszolgáltatás végrehajtó szerve, felülbírálta a Legfelsőbb Bíróságnak a Mein Kampf magyar kiadásának terjesztését megtiltó döntését. A rendőrség szerint a műhöz csatolt utószó: „nem uszít gyűlöletre. Különösen nem a zsidó nép elleni gyűlöletre, hisz negatív értékítéletei nem is a zsidóságra, hanem a szabadkőműves-szervezetre, az abba beépült gazdag zsidókra vonatkoznak. ... Az utószó nem lépi túl a szabad véleménynyilvánítás jogi korlátait, ezen belül az alkotói szabadság és az ismeretek terjesztésének határait”. Hozzáteszik, hogy az utószó „a szabadkőművesség világuralmi törekvéseit” tárja az olvasó elé. A rendőrviccel felérő határozat ezek szerint axiómának tekinti, hogy 1. a szabadkőművesség világuralmi terveket sző és 2. e tervek szerzői az oda beépült gazdag zsidók, valamint hogy 3. az ilyen „vélemények” közzététele nem lépi túl az alkotói szabadság és az ismeretterjesztés határait. Hitler Adolf művének kiadója és az ismeretterjesztő utószó szerzője a Hódmezővásárhelyen élő Mónus Áron. Mintegy tíz éve települt haza Svájcból, és azóta élete fő céljának a zsidó-szabadkőműves összeesküvés dajkameséjének terjesztését tartja. Azelőtt Franciaországban tevékenykedett - jóval kevesebb sikerrel. Ott ugyanis a mesét már sokszor előadták, a nagyközönség unva unja, a médiák szóra sem érdemesítik. Mónus (határ)eset: normális ország normális nyilvánossága előtt nem érdemelne és nem is kapna nyomdafestéket. Magyarország sajnos még nem ebbe a kategóriába tartozik. Itt a „zsidó-szabadkőműves összeesküvésen” csámcsogva csúcsidőben rádió és televízió interjúkhoz lehet jutni, az aluljárókban terjesztett irodalommal a közvélemény kevéssé tájékozott, tehát eleve előítéletre hajlamos részébe lehet sulykolni az összeesküvés axiómáját. A zsidó-szabadkőműves öszszeesküvés meséjét nem Mónus találta ki. Különálló elemei - tudniillik a zsidók elleni vérvád - már az ókor végétől; a katolikus egyház elleni szabadkőművesösszeesküvés, illetve a francia forradalom kirobbantásának vádjai pedig a XVIII. század elejétől elhangzanak. Megjegyzendő, hogy a két külön futó legendát a XIX. század végén koholt és terjesztett röpirat, a Cion bölcseinek jegyzőkönyve című fonja össze. Ennek lényege szerint az első, bázeli cionista kongresszus „titkos” ülésének résztvevői (magától értetődően zsidók, bár korántsem magától értetődően szabadkőművesek) elhatározták: a tőke, a sajtó és a forradalom eszközeivel hatalmukba kerítik a világot. Innen ered a XX. század antiszemita szerzői által oly sokszor felelevenített képzet a főkapitalista, a főújságíró, a főforradalmár - és természetesen a főrabbi - évi tanácskozásáról, ahol eldöntik a világ sorsát. A Mein Kampf szerzőjével vádolta. Gál egy párizsi szabadkőműves-szervezet tagja volt. A szervezet elnöke vizsgálatot indított, de nem fogadta el készpénzként Mónus vádjait. Ezek után őt is összesküvéssel, majd gyilkosságra felbujtással vádolta meg: a hosszúra nyúlt per közben mind Gál, mind a szabadkőművesszervezet elnöke elhunyt. Mónus ekkor azt terjesztette, hogy mindkettőt társaik tették el láb alól, nehogy az „összeesküvésre” fény derüljön. Az Összeesküvés: Itt jutunk vissza a Mein Kampf kiadásához. Az utószó szerzője szerint Hitler azért határozta el a zsidók kiirtását, mert „amerikai szabadkőműves zsidó bankároktól” nem kapott hitelt a német gazdaság helyreállításához. Külön elemzést igényelne, hogyan vált a primitív gyűlöleten kívül egyéb mondandóval nem rendelkező valaki a kilencvenes évek Magyarországán kis híján közéleti személyiséggé. Annyi bizonyos, hogy Mónus túljár a bulvárhírlapírók - és bulvárrádiósok, -tévések - eszén, ügyesebben kezeli a médiákat, mint azok a jelenséget. Régi történeteihez mind hajmeresztőbb fordulatokat talál ki, mind újabb „összeesküvőket” leplez le. Miniszterelnökségük idején feljelentette Antall Józsefet és Horn Gyulát is. Nincs olyan történelmi név, olyan téma, amely ne adna alkalmat, hogy a zsidó-szabadkőműves világhatalom szakértőjeként hozzászóljon. Legutóbb, mialatt éppen a közpénzen fenntartott magyar televízióban kommentálta írását, a nézők tiltakoztak az antiszemita uszítás ellen. „Mi csupán véleményeket ütköztetünk” válaszolta a műsorvezető... Jogos lenne a kérdés: miért nem leplezik le az érdekeltek a nagy leleplezőt? Mindenkinek külön oka van rá. A történészszakmából senkinek sincs kedve „véleményt ütköztetni” olyan szerzővel, aki tények helyett képzeletének termékét tálalja fel, s ezeket kommentálja, hiszen ezzel egyszersmind vitapartnerként fogadná el. A megrágalmazott szabadkőművesek, az antiszemita támadásnak kitett zsidók képviselői, érzésem szerint, nem bíznak a magyar igazságszolgáltatásban. Szomorú, de nincs miért bízniuk: az elmúlt tíz esztendőben még nem volt példa arra, hogy a bíróság az uszítók jogaival szemben a megtámadottakét védte volna meg. Mónus esetében a jogi út egyébként sem célszerű: a mártíromság hozama ugyanakkora vagy még több lenne, mint rögeszméinek büntetlen terjesztése. Magam se pazarolnám a papírt és az olvasók idejét, ha nálunk, mint bármely nyugat-európai országban, a szabadkőművesség hiteles dokumentumait, a szervezet történetéről szóló tárgyilagos tanulmányokat bármely könyvesboltban kapni lehetne, ha székházukat bárki meglátogathatná, nyilvános előadásaikon bárki részt vehetne. Erre azonban 1919 óta alig volt mód, hiszen Kun Béla és Horthy Miklós, majd Rákosi Mátyás egyaránt betiltotta, könyvtárukat, múzeumokat széthányta. A rágalomária még most is hangosabb, mint a mértéktartó tiltakozás. A társadalom kevésbé művelt rétegeiből persze mindig akad vevő rémtörténetekre. Nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél? Móricka - jelen esetében - se bokor, se szél. De azért mindig az jut eszébe. „A megrágalmazott szabadkőművesek, az antiszemita támadásnak kitett zsidók képviselői - érzésem szerint - nem bíznak a magyar igazságszolgáltatásban. Szomorú, de nincs miért bízniuk: az elmúlt tíz esztendőben még nem volt példa arra, hogy a bíróság az uszítók jogaival szemben a megtámadottakét védte volna meg.” nem lehet tudni, olvasta-e Cion bölcseinek jegyzőkönyvét, de annyi bizonyos, hogy egyéni agyrémeit az ebből eredő tematikával egészítette ki, így a társadalom minden rétegébe befurakodó, az árja faj életterét bekebelező összeesküvőkkel szembeszáll a magányos hős, aki végül megmenti a veszélyeztetett (fehér bőrű, kék szemű) emberiséget. A Mein Kampf szövegét Mónus utószavával összevetve feltűnő, hogy amíg a tébolyult Hitler elsősorban a zsidókat - valamennyit - vádolja, addig Mónus az eredeti tételt megfejelve elsősorban a szabadkőművesek és mellékesen a zsidók, illetve ennek egyéni ötvözete, a „a gazdag szabadkőműves zsidók” ellen szerkeszt magánvádiratot. Mónus kényszerképzetei fokozatosan nyerték el mai formájukat. Első, Franciaországban önköltségen kiadott könyve, a Koporsó titka arról szólt, miként vált a szerző összeesküvés áldozatává. Eszerint egy perzsa diák az életére tört, a Sorbonne rektora és Párizs rendőrprefektusa azonban nem adott hitelt a történetnek, így aztán ők is az összeesküvés részévé váltak... Ezek után hajdani üzlettársával, Gál Györggyel keveredett perbe, őt nagyobb összeg elsikkasztásával a nietzschei Birodalom című könyve - ugyancsak saját kiadásban - először magyarul, majd franciául jelent meg. Ebben már túllépett a személyét ért állítólagos sérelmeken, és kibontotta a világméretű szabadkőművesösszeesküvés vádját. Téziseit a Cion bölcseinek jegyzőkönyvéből kölcsönzi, de saját, az eredeti hamisítványnál is hajmeresztőbb koholmányaival tűzdeli meg. Egyetlen példa Mónus „ismeretterjesztő” módszereinek szemléltetésére: Juhász György szegedi állambiztonsági alezredes, akinél Mónus 1988-ban a magyarországi szabadkőműves „összeesküvőket” feljelentette, szívszélhűdésben meghalt. Ez tény. Következtetés: az alezredest szabadkőművesek gyilkolták meg. Szerzőnknek, mint Mórickának, mindenről az jut eszébe: szerinte szabadkőműves volt a Kerenszkij-kormányt megdöntő Lenin, szabadkőművesek okozták Grace monacói hercegnő autóbalesetét stb. Miért? Csak. A felsorolt „bűntettek” a szerző értelmezésében mind axióma jellegű igazságok, ezért nincs szükség arra, hogy a történetírásban szokásos módszerekkel (nevek, dátumok, források) bizonyítást nyerjenek. Szegény apám ha élne még, biztosan jót röhögne, hogy a bolondok - na jó: a humor - világnapja egybeesik az apák napjával. Ezt is biztosan a nők találták ki, mondaná, és gyomráig leslukkolná a mezítlábas Kossuthot. Mert az is bolond, aki apának áll Magyarországon. A legelső pozitív békaleletet hármasugrásban vittem haza a páromnak, szegény, csak állt és igen hülyén nézett. Aztán lázasan kezdett valamiféle kuckóépítésbe, míg fel nem világosítottam, hogy a fészekrakási ösztön a leendő anyán ütközik csak ki, és csak a kilencedik hónap végén. Végigvárta. Eltűrte, hogy mindennap menetrendszerűen felolvasom neki a terheskönyv odavonatkozó passzusát, hogy hízom, mint a vágómarha, s a legváratlanabb helyzetekben fakadok ordító kacagásra avagy bőgésre. Végigülte a kórházi folyosón azt a két-három napot, ami alatt az azóta roppant lustává érett leányzónk kiméltóztatott az anyaméhből. Eltűrte, hogy hozzá se érhessen, s én pedig megesküdjek mindenre, ami szent, hogy engem többet az életben férfiember nem ismerhet meg - mármint bibliai értelemben. Aztán az első otthoni este csak állt az uraságoktól levetett rácsos ágy mellett, és annyit tudott kinyögni: valaki mozgatja a takarót. És bőgött. A második gyereket ő vette észre. Gyanús lett neki, hogy hajnali háromkor Sztroganoff bélszín készül. Kérdés nélkül hozta a terheskönyveket, és leszögezte, másodszor nem zárhatom ki a szülőszobából. Még ha az ágy alá is kell rugdosni őt az ájulása folytán. Pedig senki sem rugdosta, és a lila folt is gyorsan gyógyult a szeme alatt. Attól kezdve csak papamadárnak hívta magát, és úgyszólván a csőrében hordta haza a betevőt, az irgalmatlan mennyiségű pelenkától a méregdrága ketyerékig. A harmadikat egy pénzszűkös karácsonyra kapta, a fa alá, bejelentés formájában. Akkor megesküdött, ha ez is lány lesz, Csicsóra magyarosítunk. Később összeveszett minden szociális gondozónővel, aki zaklatni merte az ő kis szapora, ólnyi méretű, ámde leánykori nevet viselő feleségét. Aztán kitalálta, hogy semmit ne bízzunk a véletlenre, legyen programozott apás szülés, amiről persze elkéstünk, semmi nem úgy működött, mint az a szakkönyvekben állt, ráadásul a leánynak prognosztizált leány igencsak fiúnak sikeredett, amitől megdöntve érezte azt az ősi bölcsességet, mely szerint egy ember csak egyfélét. Aztán már semmi érdekes nem történt. Három évig úgy aludt, hogy a bal tenyerébe fogta a kisebbik leányzó fejét, a jobbal meg a nagyobbik hátát támasztotta, miközben a harmadik és negyedik kezével az ifjabb férfiember cumiját tartotta, s azt dünnyögte közben, aludjak csak, egy anyának kell a pihenés, biztos fáradt vagyok. Néha azt mondja - de csak ha nagyon mérges a szétszórt legók és a mosatlan edények miatt -, hogy az apa funkciója valahol a szolgahad és az udvari bolond között van. Mostanában nem ér rá. Fonni tanul, hajat. És emeletes házat épít a játék mackóknak. Lesz benne akkora ágy, hogy az összes kismackó odabújhasson az anyamedvéhez. Mert az a természet rendje. Anya csak egy van. . .. TOROK MONIKA Ostromállapot békeidőben A nagy osztozkodás állítólag egy vasárnapi ebéden történt meg. A híg húsleves után és a grízes nudli előtt nagyapám egyszerűen, hatalmi szóval szétosztotta a pártokat a családtagok között. Mostoha nagyanyámra a kommunista pártot, anyámra a szocdemeket szignálta, ő maga pedig a kisgazda szerepkört vállalta fel. „Bárki jut is majd hatalomra - mondta a pótkávét szürcsölgetve, két világháborúval és egy holocausttal a háta mögött -, valaki képviseli majd a család érdekeit.” A párttagkönyveket még kiváltották, de előny mégsem származott a bölcs családfői döntésből. Lustaságból vagy egyszerűen feledékenység- ből-e, de senki sem bizonyult buzgó párttagnak - így alig néhány hónap alatt pártonkívüli lett az egész família. Főleg a nagyit okolták később, mert ha legalább a párttaggyűlésekre eljár, akkor idejében tudomást szerezhetett volna nagyapám az ellene is készülődő galádságról, ami aztán államosításként vonult be a történelemkönyvekbe, s amelynek végeredménye a „tisztes szegénység” lett. Néhány évtized múltán, a rendszerváltás hajnalán, ha nem is változatlan formában, de megismétlődött a „leosztás”. Az új demokrácia a családban is jól látható rétegződéshez vezetett. Bár párttagsági könyvet egy híján senki sem váltott, a szimpátiák már az első szabad választás előtt is heves vitákat indukáltak. A nagyszülők a kereszténydemokraták mellett, a gyerekek érthetően a Fidesz mellett törtek lándzsát, de volt emdéefes, szabad demokrata, sőt szocdem is. Egyedül a korábbi állampártot nem vállalta senki (azóta sem). A családi ebédeken, esküvőkön és halotti torokon szikrázott a levegő. Taxisblokád, március 15-ei ünnepség, privatizáció vagy horvátországi fegyverszállítás - minden hónapra akadt valami pikáns téma a politikai vitához. A második választás után, de különösen tavaly május óta azonban valami megváltozott. Addig egymás véleményét meghallgatták a vitázók, s ha nem is fogadták el az érvelést, de civilizált párbeszéd zajlott köztük. Ebből lett lassanként kíméletlen vádaskodás, amelyben az érvek helyett egyre inkább az indulatok vették át a főszerepet. Ma ott tartunk, hogy az egyre ritkább családi együttlétek előtt a felek kikötik: politikáról egy szót sem. Aztán persze mégis elindul a veszekedés. Ki a nemzetrontó, s ki a nemzetmentő? Kik privatizálták el a vagyont, s kik nyúlják le a maradékot? Ki kivel paktált le, s ki maradt hű egykori eszméihez? Ki zsidózik, s ki nem antiszemita? A családi ostromállapot ugyanis nem ismer megállapodást és egyezményeket. Induljon bár a beszélgetés a divatról, egy új regényről, a nyaralásról, a vége mindig a politika. Kilöttyent kávé, összegyűrt szalvéta, vörös fejek, víz nélkül lenyelt andaxin, méltatlankodó dörmögések, hangos pisszegések próbálják levezetni a feszültséget, mindhiába. Nem tudom, hogy másutt is így van-e, de ahogy körülnézek, hasonló jelenségeket látok. Családtagok nem beszélnek egymással, gyermekkori barátok kapnak hajba s vesznek össze mindörökre, diáktársak tagadják meg egymást-valamint a közös múltat - a politika miatt. Meglehet, hogy az indulatokat a média által szétterített szélsőséges pártok és nézetek szítják fel, de biztos, hogy nyolc, öt, vagy talán három évvel ezelőtt ugyanezek a nézetkülönbségek egyáltalán nem okoztak volna ilyen feszültségeket. A pluralizmus, úgy tűnik, sokat kivett az emberekből - fizikailag, érzelmileg és észbelileg egyaránt. Csökkent toleranciaszintjük, és elveszett a türelmük is. A lassan évtizede tartó belpolitikai ostromállapot még azok életét is megmérgezi, akik nem a rádió híreivel kelnek és hajtják álomra fejüket, akiket látszólag nem érdekel a politika. A torzsalkodások, az értelmetlen kivagyiság és törtetés, az eszmék mögül nagyon is jól kikandikáló gazdasági érdekek és az egyre kisebb húsosfazék körül tülekedő „államférfiak” ugyanakkor fásulná és csalódottá tették az emberek jó részét. Ezt még tetézik a napi megélhetési gondok és a létbizonytalanság, így aztán érthető, ha egy, máskülönben lényegtelen kijelentés napokig tartó vihart kavar, kiabálásra és végig nem gondolt mondatokra ösztönzi a polgárt. Nem számít immár az iskolai végzettség és civilizációs szint - a diplomások legfeljebb árnyaltabban küldik el egymást a jófenébe és cizelláltabban fogalmaznak ugyanarról. Ez különösen most veszélyes, hiszen az emberi kapcsolatok felbomlása, a családi kötelékek fellazulása világjelenség, háborúk, exodusok, politikai viharok nélkül is elég fejtörést okoz a szakembereknek és a helyzetet megélőknek. Az élet minden területén tapasztalható izompolitika a sporttól, a kultúrán át a szakszervezetekig osztja meg végletesen az embereket, lerombolja az államapparátusba, az egyházakba, az alapítványokba, a rendőrségbe - és még sorolhatnám - vetett hitet s, mint azt tapasztalataim mutatják, atomjaira bontja a családokat is. Pedig milyen nagyszerű lenne ismét együtt elkölteni egy nyugodt vasárnapi ebédet. Velőscsonttal, maceszgombóclevessel, rántott hússal és rósejbnivel, a végén pedig az elmaradhatatlan túrógombóccal (jó adag tejföllel locsolva). A kávé mellett el lehetne beszélgetni a gyerekek cseperedéséről, Jancsó új filmjéről, a virágba borult rózsafáról és a szomszéd rosszcsont kutyájáról is. Szorongások, aggodalmak, veszekedések nélkül - mint egykor nagyapám asztalánál 1946-ban. S mennyivel könnyebb lenne ez nekünk itt, mint az utakon menekülő családoknak a háborúba ájult Szerbiában. SZAKONYI PÉTER Disputa Egy dátum Koncz Mária, a Fidesz-frakció sajtóirodájának vezetője Megújult honlap (MH, márc. 30.) című levelével reflektált március 25-én közölt cikkemre. Ebben felhívta a figyelmemet arra, hogy a Fidesz honlapja február 16. óta megújult, és „érdemes lett volna a cikk leadása előtt rákattintani a www.fidesz.hura, és megnézni, mi jön be a monitoron”. Ez meg is történt, pontosan március 21-én, vasárnap estefelé, midőn cikkemet lezártam és utoljára ellenőriztem forrásaimat. Azokban ekkor még az általam lefestett régi honlap köszönt reám. Magyarán: Koncz Mária cikkének állítása az új honlap február 16-ai indulásáról sajnos nem igaz. (Érdemes ellátogatni az Internettó vagy az SZDSZ fórumrovataihoz, hogy bárki lássa: még március elején is arról tanakodtak a lelkes internetezők, hogy hová tűnt, illetve mivé lett a Fidesz r£gi általam is „megzenésített” honlapja) Először nem is akartam komputert „ragadni” viszonválasz írásához azonban időközben újra átgondolva ezt a bagatellnek látszó kis tévedést, arra jutottam: sajnos nem fogadható e ei egy téves állításból induló kritika. Nagyobb tisztelettel kellene adózni a dátumoknak és tényeknek, amelyek ugye makacs dolgok. Egyébként pedig ha írmennyi ingyenreklámot csaptunk az Új honlapnak, amely színes, már majdnem interaktív és egészen informatív csak szerencsét tudok kívánni további fejlesztéséhez. SEBŐK MARCELL