Magyar Hírlap, 1999. április (32. évfolyam, 76-100. szám)
1999-04-29 / 99. szám
1999. ÁPRILIS 29., CSÜTÖRTÖK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Egy mondat Alapvetően igaza van Orbán Viktor miniszterelnöknek. Valóban „csak jelentéktelennek mondható erők” fedezték fel a NATO Jugoszlávia elleni légi csapásaiban a határmódosítás lehetőségét. Még kevesebben mondták ki azt, hogy a beavatkozással nem csak a koszovói albánok helyzetét kellene rendezni (határmódosítás árán), hanem egyúttal Jugoszlávia, azaz a Vajdaság magyarlakta területeit vissza kellene csatolni Magyarországhoz. De mégiscsak kimondták. Mit mond viszont erre a miniszterelnök? Semmit sem mond, megkerüli a választ. Tegnap a rádió reggeli hírműsorában úgy, hogy kijelentette, Magyarországnak „nem az a baja, hogy irredenta követelésektől lenne hangos”. Hozzátette, hogy ő a magyar érdekek képviseletével, nem pedig szócsépléssel foglalkozik. Jó válasz, csak kevés. A határrevízióról a tegnapi hatpárti egyeztetés után is kérdezték a miniszterelnököt, akkor az volt a válasz, hogy azért nem reagálnak az ilyen nyilatkozatokra, mert nem kívánnak súlyt adni a kabinet szándékaitól eltérő nézeteknek. Annál is inkább, hogy a kormányprogramban nem szerepel a határok módosítása. Ez bizony sovány érv. Az ár- és belvízkatasztrófa, valamint az oroszországi és brazil pénzügyi válságok sem szerepeltek tételesen a kormányprogramban - a légi csapásokat vagy a focimizériát hadd ne is említsem -, mégis foglalkozni kellett velük. Az élet nem fenékig kormányprogram. Egy mondattal el lehetne intézni ezt is: a kormány képviselője - akár maga a miniszterelnök - kijelenthetné, hogy Magyarországnak nincsenek területi követelései Jugoszláviával szemben. Miért nem lehet ezt kimondani? Miért jobb bizonytalanságban hagyni az embereket? Hisz ha senki sem mondja, hogy a határokat nem akarjuk módosítani és nincsenek területi igényeink, akkor lehet arra is gondolni, hogy módosítani szeretnénk a határokat és területi igényeink vannak, csak még nem ismertük be. Egy mondat nem sok. Annyi súlyt lehetne adni a jelentéktelen erőknek is. Kormányprogramtól függetlenül. MAKAI JÓZSEF Minimális veszélyben A Pentagonban igen komolyan tartanak attól, hogy Szerbia vegyi fegyvereket vet be a NATO ellen - cikkeznek a nyugati lapok napok óta. Magyarországon a honvédelmi bizottság ülésén bejelentik, hogy a hadsereg akkor sem tudja ellátni valamennyi katonáját gázálarcokkal és különféle vegyvédelmi eszközökkel, ha vésztartalékait is felhasználja. Szerencsétlen egybeesés csupán, hogy a két hír szinte egy időben jelent meg. Felesleges a pánikkeltés, magyar katona úgysem megy Jugoszláviába. Eddig is ismert volt, hogy az évtizedes pénzügyi koplalásában csonttá soványodott hadseregünk, felhizlalása pedig még nem kezdődött el. Naponta meggyőződhetünk erről, hiszen amikkel Magyarország hozzájárul a légi csapásokhoz, azok közül mindössze a légtér nem szorul felújításra. Azt a miniszterelnök is elismeri, miközben NATO-tagságunk hasznossága mellett érvel, hogy „a saját katonai erőnk jó esetben, de nagyon jó esetben arra elég, hogy a déli határainkat úgy-ahogy meg tudjuk védeni, de többre nem”. Nem kis teljesítmény tehát iyen állapotban védeni a határt a szomszédban dúló háborútól. Mindezek ellenére kár lenne elkezdeni aggódni. A katonák évek óta vártak golyóálló mellényekre, éjjel látó készülékekre, ezeket most titokban megkapják. A szakminiszter bejelentette azt is, hogy most jut pénz a vadászpióták repülésére. A leharcolt vegyvédelmi köpönyegek helyett pedig csak kerülnek majd újak. Aki pedig a hadseregben továbbra sem bízik, azt nyugtassák meg a kormányfő korábbi szavai: „Az ország déli része az jó állapotban van, katonáink is jó állapotban vannak, hadrafoghatóságuk jó, és a ma fenyegető, elvileg elgondolható veszéllyel szemben sikerrel tudjuk felvenni a küzdelmet.” Hiszen az az elgondolható veszély, amelyet a hadsereg le tud küzdeni, igencsak minimális lehet. Vagy egyáltalán nem is létezik. HASZAN ZOLTÁN Disputa Nem babra megy a játék Érdeklődéssel olvastam minap Majláth Mikes László vitriolos írását (MH, 1999. április 23.), melyben valóban jó humorral és maró gúnnyal pellengérezi ki felhívásunkat. Fizetett közleményben ugyanis arra biztattuk az olvasókat, hogy a jugoszláviai krízis békés megoldása érdekében esténként 10 órakor meditáljanak, imádkozzanak velünk. Megértem, hogy neves újságírónk jót röhög naivnak és idealistának tűnő kezdeményezésünkön, de talán ő is hallott már dr. Carl Jungról. Jung fedezte fel, hogy az emberi elmék mélyebb rétegei, az úgynevezett tudatalattik között rádióadóvevő-szerű kapcsolat működik, ami többek közt megmagyarázza, hogy miért álltak és állnak elő sokszor egymástól távol élő felfedezők és feltalálók egyszerre azonos felismerésekkel. Ez a tudatalatti kapcsolat (kollektív tudattalan) azonban - amint azt számos tudományos kísérlet is bizonyítja - azt is lehetővé teszi, hogy gondolati úton hassunk távol lévő emberekre is. Elgondolkodtató példa erre az, ami néhány éve Salgótarjánban történt. Egy hónappal az ottani agykontrolltanfolyam után egy helybéli fiatal rendőr elmesélte, hogy a város rendőrfőnöke teljesen paff lett. Azon döbbent meg, hogy a városban és környékén egyetlen bűntény sem történt azon a két hétvégén, amikor a kurzus zajlott. Ilyen még nem fordult elő Salgótarján történetében. A néhány száz laza, optimista, megoldáscentrikus hozzáállású ember meditálása a tudatalatti csatornákon hatva abban az időszakban nyugodtabbá tette az izgága embereket. (Külföldi megfigyelések és kísérletek is alátámasztják ezt a jelenséget.) Ha Majláth Mikes úr kíváncsi ember, s érdekli, hogy elménknek valójában milyen és mekkora ereje van, akkor javaslom, végezzen el egy furcsa kísérletet! Csúsztasson két kistányérban vizes vattán, teljesen azonos körülmények között, két-két babszemet! Ám az egyik babpárra reggel, ébredés után és este, elalvás előtt, gondoljon szeretettel, s képzelje el, hogy azok nagyon gyorsan kicsíráznak, s csírájuk sebesen nő! Napközben - feltéve hogy a szomszédok nem látják - beszéljen ehhez a két babhoz gyakran, szeretettel! ígérem, legalább kétszer akkora csírát növeszt ez a két bab, mint az elhanyagolt babpár. Ennek láttán talán már egy fokkal kevésbé tűnik számára abszurdnak jó szándékú felhívásunk. A különbség, hogy Jugoszlávia ügyében sajnos nem babra megy a játék... DR. DOMJÁN LÁSZLÓ az orvostudomány kandidátusa / Gereben Ágnes Az orosz Weimar-szindróma Már régóta nem volt annyira érdekes és olyan fontos figyelni az Oroszországból érkező híreket - a politikusok viselkedését, „az utca emberének” véleményét, a társadalomtudósok elemzését -, mint most, amikor a NATO jugoszláviai bombázása két évszázados orosz és hét évtizedes szovjet beidegződéseket hozott a felszínre. Nem, egyáltalán nem a „vörösbarnák” hisztérikus kirohanásaira gondolok. Már csak azért sem, mert a fasiszták és a nemzeti kommunisták most is csak azt mondják, amit évek óta. Pontosabban 1957-től kezdve, amikor a KGB tévedhetetlenül megérezte, hogy Hruscsov pártfőtitkárnak a sztálinizmus bűneiről a XX. pártkongresszuson elmondott 1956. februári beszéde, majd a magyarok (gyakran mindmáig a jellegzetesen birodalmi „lázadás” kifejezéssel emlegetett) érthetetlen októberi felkelése vészesen megingatta a szovjet rendszer alapjait, és ezért a leningrádi Vasziljev-szigeti pártbizottságon létre nem hozta a Pamjaty nevű majdani fasiszta rohamosztagot. Az orosz cárok bevált receptje szerint - hosszú távon - verőlegényekkel erősítve meg a politika és az ideológia meggyengült állásait. A Pamjaty azóta sok kis barna és fekete inges csoportocskára szakadt, amelyek tagjai fegyveres masírozásokkal növelik öntudatukat az orosz városokban, riogatván a rájuk már aligalig figyelő közvéleményt. Moszkvában éppen ezekben a napokban született meg egy ilyen ügyben az első komoly szankció: Luzskov moszkvai polgármester (államelnöki ambícióit erősítő nemzetközi presztízs érdekében) a fekete inges Barkasov-párt moszkvai szervezetének betiltásához az ügyészi és a rendőri szerveknek megadta az Oroszországban nélkülözhetetlen politikai jóváhagyást. A balkáni válság kimenetelére és oroszországi hatására nézve azonban a fekete és barna ingeseknek nincs befolyásuk. Valószínűleg a józan, valóban demokratikusan gondolkodó embereknek sem, akik mint minden országban, a volt Szovjetunió legnagyobb utódállamában is kisebbséget alkotnak. De vannak ilyenek. Névvel és címmel hangot adnak véleményüknek, s ez már önmagában hír értékű a Jelcin utáni Oroszország szempontjából. „Az etnikai tisztogatások, amelyeket az egész falvak lakosságát kiirtó jugoszláv hadsereg Koszovóban folytat, megmutatták a szerb fasiszták igazi arcát” - írta egy bizonyos Oleg Harkovból a Moszkovszkije Novosztyi Internet-oldalára. „Csak azt nem értem, miért hallgatott a NATO meg az Egyesült Államok, amikor Oroszország ugyanezt tette Csecsenföldön.” Egy másik olvasó pedig angolul, franciául tanuló, amerikai filme A szerző egyetemi oktató két követelő honfitársai „váratlan, hisztérikus szerb imádatát” nem érti. Hiszen „Szerbiának óriási történelmi bűne van Oroszországgal szemben. 1914- ben éppen Szerbia miatt keveredtünk bele az első világháborúba, és ezért ötmillió emberélettel fizettünk; ez a háború idézte elő hazánkban az 1917-es társadalmi-politikai katasztrófához vezető káoszt, amely nyomán a bolsevikok megkaparintották a hatalmat. Az ő uralmuk több tízmillió ember életébe került, így ha már mindenáron önkénteseket akarunk küldeni a Balkánra, akkor logikusabb lenne a NATO, nem pedig Szerbia oldalán harcolni.” A találomra idézett két vélemény a kritikus gondolkodású Internet-kapcsolatokkal rendelkező, érveiket megformálni képes kevesek hangja. Azt példázza, hogy háromnegyed évszázad elképzelhetetlen információs vákuuma után alig néhány év szabadság elég volt a társadalomformáló gondolati pluralizmus létrejöttére Oroszországban. Ezzel a ténnyel pedig még akkor is számolni lehet a közeljövő moszkvai forgatókönyveit latolgatva, ha tudjuk, hogy a legfrissebb közvélemény-kutatási adatok szerint az oroszok 92 százaléka elítéli a NATO jugoszláviai hadműveletét. És itt kezd érdekessé válni a történet. A posztszovjet korszak orosz történelmében ugyanis most első ízben jött létre nemzeti konszenzus. Éppen egy olyan kérdésben, amely a birodalmi ösztönöket és a főleg etnikai gyökerű birodalmi félelmeket hozza felszínre. A „nép hangjánál” maradva egy Nyina nevű olvasót idézhetek, aki a Szevodnya című moszkvai lapnak ezt írta: „Azonnal el kell küldeni a szerbeknek a legújabb orosz fegyvereket, különben a szerbek után Oroszországot fogják bombázni. Tele vagyunk konfliktusokkal terhelt területekkel: itt van például Abházia meg a Dnyeszter vidéke.” Hogy mi hol van, abba talán most ne menjünk bele. Az idézett olvasó zsigermélyi félelmei már-már genetikailag kódolt történelmi lelkiismeret-furdalásának mértékét jelzik, hogy azt hiszi: a ma a független Grúziához tartozó Abházia és a szintén független Moldovai Köztársaság részét alkotó Dnyeszter-vidék etnikai konfliktusa miatt Oroszországot fogják „bombázni”. Akkor vajon tudat alatt hogy retteghetnek attól a nyolc szovjetunióbeli néptől, amelynek fiai között - alig egy emberöltővel ezelőtt - Sztálin politikai rendőrsége éppen a szerbek koszovói módszereivel hajtott végre genocídiumot? Ez a nem túl távoli múltban gyökerező, hovatovább egy hónapja egyre inkább kozmikus méreteket öltő moszkvai paranoia a maga mai, sok tekintetben új formáiban nem lebecsülhető veszélyt hordoz. Felszínre tört-e a Jugoszláviába küldött orosz segélyszállítmányok nemkívánatosnak nyilvánított része miatti, moszkvai részről teljesen irracionális záhonyi botrányban, amelyet az orosz tömegtájékoztatási eszközökben hisztérikus kirohanások és a magyar vonatkozásban évek óta igen passzív orosz diplomácia öngerjesztően és önigazolóan túlméretezett válaszlépései kísértek? Az embernek az a benyomása, mintha éppen most, tíz évvel a szovjet birodalom hallatlanul gyors, de majdnem teljesen vértelen felbomlása után Oroszországban a tehetetlen bénultság állapota után „Nyiától” - a kisembertől - a Szmolenszkaja téri külügyminisztérium stratégáin át az atomtöltetű rakéták új célpontokra irányításával fenyegetőző vezérkarig mindenkin elhatalmasodott volna a reváns lebírhatatlan, minden más megfontoláson felülkerekedő vágya. A katonák - akiket a megszállt európai országokból való megalázó kivonuláson kívül a csecsenföldi gyalázat kompenzálásának szándéka is vezet - korábban nem tapasztalt ideológiai offenzívába kezdtek. Az orosz, illetve szovjet hadsereg szigorú engedelmességre épülő hagyományaitól idegen ez a vérszomjas kezdeményezőkészség. „A Balkánon két globális geopolitikai tendencia hat, az atlanti és az eurázsiai” - írja a Krasznaja Zvezda, a hadsereg lapja legújabb számában. Azt sugallva, hogy az elmúlt évtized európai változásai nem azért mentek végbe, mert a szovjet érdekszférából kiszakadt államok vissza akarták nyerni szuverenitásukat. Ilyen motívum fel sem merül. A valóságos ok e gondolkodásmód szerint az, hogy a nyugati civilizáció, élén az Amerikai Egyesült Államokkal nagyszabású, átfogó hadművelettel felbomlasztja és fokozatosan megsemmisíti az ideológiailag, vallási, gazdasági és főleg politikai szempontból Kelet felé tájékozódó - vagyis Moszkva befolyása alá siető - etnikumokat. E folyamat első szakaszában az euroatlanti világ az elszakadást ösztönző, mesterséges konfliktusokat keltett az eurázsiai országok és Kelet- Európa népei között. Ennek sikere után a Nyugattól való függetlenségüket még viszonylag megőrző országokban - Jugoszláviában, Romániában és Bulgáriában - támogatta a szeparatizmusra törő etnikai mozgalmakat. Végül a szélsőséges albán szeparatizmus nyílt támogatásával, katonai erővel most megpróbálja felmorzsolni a Nyugat diktátuma ellenére saját civilizációs hagyományaihoz ragaszkodó Szerbiát, a pravoszlávia balkáni erődjét. Ebben a megközelítésben a szerb testvérek melletti kiállás Oroszország számára a nemzethalál elkerülésének egyetlen lehetősége. Weimar, a la russe... A megsértett birodalmi és nemzeti tudat öngerjesztő ideológiája. Ragadóssá válhat egy olyan országban, ahol az utóbbi időben nagyon meggyengült a központi hatalom politikai, adminisztratív, sőt erkölcsi alapja. Egy soketnikumú, sokvallású államban, ahol máig kibeszéletlen s így tisztázatlan a múlt. „Az oroszok 92 százaléka elítéli a NATO jugoszláviai hadműveletét. A posztszovjet korszak orosz történelmében most első ízben jött létre nemzeti konszenzus. Éppen egy olyan kérdésben, amely a birodalmi ösztönöket és a főleg etnikai gyökerű birodalmi félelmeket hozza felszínre.” / Úttörőköszöntéssel: előre! Lakitelek a világ közepe, s kisvártatva még inkább az lesz - már ha lehet ezt fokozni egyáltalán. Egyébként nyilván lehet. Azt találták ugyanis ki Lakiteleken, hogy a 210 millió forintnyi államadósság törlesztését az előre menekülés ősi, ám annál jobban bevált módszerével oldanák meg. Jó ötlet. Mert lehetne, teszem azt, kivárásra is játszani. Eddig ugyebár a Postabanknak tartoztak, amely fűbe-fába-ideológiába gaz módon tömte a zsozsót, s lám, türelem rózsát terem, mára már meg is szűnt a tartozás postai címe. Maradt az államadósság. De nyilván arra gondoltak az ötlet kiagyalói, hogy egy állam fölszámolásához némiképp tán több időre van szükség, mint egy bank - így mondják - konszolidálásához. Vagy mijéhez. Igaz ugyan, hogy egy állam talán nem küld a pénzbehajtásra verőlegényeket, de Lakiteleken úgy gondolják: a tartozást mégis törleszteni kell, így kívánja a becsület. És most jön az előre menekülés prodzsektje. Lakiteleken ugyanis - a Lakiteleki Népfőiskola és Alapítvány révén - működik egy, különösen keletközép-európai szemmel igencsak rendben lévő szálloda, a hozzá tartozó kiszolgálóegységekkel együtt. Egyetlen szépséghibája van csupán a magyar ugarból kinőtt álomországnak: az, hogy nemigen működik. A szálloda például 40 százalékos kihasználtsággal. Az ilyeténformán csúcsra járatott idegenforgalmi komplexum így aztán minimálisan tud csak segédkezet nyújtani a felhalmozódott tartozás mielőbbi kiegyenlítésére. Az álomprodzsekt értelmében viszont a némiképp veszteséges szálloda mellé mihamarább felhúznának még egyet, ha lehet, még szebbet, még jobbat. Nem kell ahhoz többet végezni az általános iskola negyedik osztályánál, hogy belássuk: ha egy szállodában egy éjszaka kétszáz vendég kér szállást, akkor két szállodában egy éjszaka négyszázan teszik ugyanezt. Kétszer annyi pénzért. Na ugye. Nem beszélve arról a haladványról, hogy két szállodában két éjszaka alatt ez mennyi. Ebbe már ne is gondoljunk bele. Olyan összeg jönne ki hosszabb távon, amely meghatározná a következő évezred magyar gazdaságának trendjeit. És nem is kell hozzá más, mint a józan paraszti ész. Miszerint kétszer negyven százalék az kereken nyolcvan százalék. Fenébe a makro- és mikrogazdasági együtthatókkal, kamatlábakkal, egyéb destruktivista számításokkal. Működik ez, csak akarni kell. Lakiteleken mindazonáltal nem honos a merkantilista szemlélet. Csak a pénzért dolgozni olyan idegen szívű dolog volna. Másról van itt szó, többről, jobbról. Nem is adják el magukat júdáspénzért, hanem kikötötték: a lakiteleki szellemiség, a keresztény ethosz megmarad, sőt - értelemszerűen - tovább épül az új szállodával. Miáltal nyilván megsokszorozódik, ezzel irányt mutatva a felnövekvő, hanyatló erkölcsű generációknak. Az előre menekülés lakiteleki prodzsektje ugyanis nem kevesebbet tűzött ki célul maga elé, mint azt, hogy az úgynevezett holtszezonban - ami a mi áldott éghajlatunkon legfeljebb októbertől áprilisig tart, tehát egyetlen másodperccel sem több hét hónapnál, mivel a síturizmus kevéssé irányul még Lakitelek felé - a régi és az új szálloda arra ösztönözné a cserkészcsapatokat, ott vegyenek szállást, s ha elmentek a cserkészek, a kiszolgálóegységek még mindig alkalmasak lesznek arra, hogy a környék közétkeztetési gondjait enyhítsék, ideértve az idősek ellátását is. Sőt! Az anyaföld ölén mélyen rejtező termálvíz úgynevezett kitermelésével a mozgássérültek paradicsomát is létrehoznák úgy, hogy a beutaltak nem lesznek kénytelenek elszakadni családjuktól, azok ugyanis szállásra és ellátásra lelhetnek Lakiteleken. Az álomprodzsekt olvastán csupán egyetlen kérdés merülhet fel a destruktivistákban: miért nem tetszettek eddig belehúzni? De ne legyünk kicsinyesek. Úttörőköszöntéssel: előre! TOROK MONIKA Civilagresszió jól ismert társaság agilis képviselőibe botlottam a minap. Mit szólnék egy IQ-teszthez, semmi az egész, felmegyünk szépen az irodába, egy hét múlva jöhetek az eredményért, nem árt, ha tisztában van vele az ember, mennyire alkalmazkodóképes, ugye. Tudtam, mire megy ki a játék, szakmai kíváncsiságtól hajtva mégis belementem - az történt, amire számítottam. Következő héten már kisebb csődület várt az iroda udvarán, mindenki egyegy példányt szorongatott friss tesztemből. Megrohamoztak, mutatták az elemzést, látszik, baj van a önkontrollommal, a kitartásommal meg az alázatommal, de sebaj, ők tudnak egy jó tanfolyamot, pár ezer forint, és megszabadulhatok csúnya tulajdonságaimtól. Nem keserítettem őket azzal, hogy én kimondottan szeretem a negatívumaimat, csak menekülőre fogtam. Csak azt felejtettem el, hogy ezzel a kis akciómmal rákerültem a listájukra. A lista pedig fontos dolog, nem könnyű manapság címekhez, vagyis potenciális ügyfelekhez jutni, akiket aztán lehet mindenféle személyiségfejlesztő tréningekkel meg egyéb agymosásokkal zaklatni. Ötletesnek tűnik előbb ingyenes szolgáltatást - úgymint IQ-tesztet - ajánlani, aztán támadni, az eredményt pedig csak fokozhatja, ha az üzleti tevékenységet kifejezetten civilmotívumokkal kombinálják. Érdemes például állampolgári jogokat védő szervezetet alapítani, így könnyebb hozzájutni a pszichés betegségekben szenvedők lajstromához. E sokszínű missziót ma Magyarországon egyetlen nonprofitnak álcázott szervezet égisze alatt lehetséges működtetni - végcél a profit. Az individuum ilyetén letámadásán már nem lepődünk meg. Megszoktuk, és egyre ügyesebben rázzuk le a nem kért segítséget, mint ahogy végül a hűvösvölgyi pszichiátriai intézet is elhajtotta adatbázisa környékéről a jogvédőket. Vannak viszont ennél bonyolultabb esetek, amikor észbe sem kaptunk, s már az intimszféránk legrejtettebb zugába kutakodnak vagy telefonokkal bombáznak, adjunk pénzt, mert ha nem, erkölcsi nullák vagyunk. Legharsányabban a dávodi kislány esete mutatta meg, hogy a civilsegítség időnként agresszióba, az önrendelkezési jog durva megsértésébe csap át. Legutóbb pedig, mint hallom, egy kórház azért utasított vissza négymilliós adományt, mert az alapítvány olyan erőszakosan gyűjtötte a pénzt számukra, hogy azt már nem tudták vállalni. Az Alfa Szövetségnek vagy az Inkubátor a Koraszülött Gyermekekért Alapítványnak erről nyilván más a véleménye. De akárhonnan is nézzük, kétségtelen: Magyarországon egyre harciasabbak egyes társadalmi szervezetek - ám nem klasszikus, úgymond aktivista értelemben. Másról van itt szó, és ezzel vissza is jutottunk kiindulópontunkhoz, a pénzhez. Ezúttal a megszerezhető támogatásokhoz. Mert a civilek viselkedése, a civilszervezetek pillanatnyi struktúrája értelmezhetetlen anélkül, hogy anyagi hátterüket vizsgálnánk. Nagyon leegyszerűsítve: alapvetően léteznek olyanok, amelyek minimális pályázati pénzekből és alamizsnákból, önkéntesek ingyenmunkájával vegetálnak (erkölcsileg viszont prosperálnak), mások állami pénzeket habzsolnak, és olyanok is akadnak, amelyek egyszerűen üzleti vagy politikai ténykedések fedőszervezetei. Először is kérdés, egyesek miért nem kérnek a központi pénzekből. Az érintettek azt mondják, azért nem, mert még mindig nem az a legfontosabb, ki mit teljesít, hanem, hogy ki kivel van. Aki meg nem akar senkivel sem lenni, csak mondjuk emberi jogokat védene vagy a szexuális erőszak áldozatainak utógondozását vállalja, azt nem kontrolltényezőnek, segítő szervezetnek tekintik, hanem ellenségnek bélyegzik. Máshonnan nézve: aki elfogadja az állami támogatást, annak „le kell feküdnie” az állammal. Azt hallgatólagosan megvették. Az el nem kötelezetteknek viszont még a léte is zavaró a hatalom számára, és szerencsés esetben csak azzal támogatja ezt a csoportot, hogy megtűri őket. Nyugaton ez is másként van, mondják a romantikus szakértők. Ott nem összeférhetetlen, hogy az államilag dotált civilek támadják a hivatalos szerveket. De kiket támogat a magyar állam? Azokat, akik a hatalom számára teljesen veszélytelenek az üvegművészek, a versmondók meg a denevérkutatók egyesületét. De kritikus hangok szerint főképp azokat, akik hajlandóak szócsővé vagy, ha kell, végrehajtóvá válni, akiknek létével a mindenkori kormány bizonyíthatja: igenis létezik a civilszféra. Csakhogy ezeket a nemzetközi szakirodalom GRONGO-knak, magyarán álcivileknek nevezi. És itt érkeztünk el a harciassághoz. Mert a központi pénzek egyre szűkösebbek. Ami 1995-ben még 400 millió volt, ma már - infláció ide vagy oda - csak 317 millió. A húsosfazék körül viszont mind nagyobb a tolongás, úgyhogy bizonyítani kell. Leghatásosabb a harsány fellépés: meg kell mutatni az aktivitást, ha kell, adománygyűjtéssel mindenáron, ha kell magzatvédelemmel mindenáron. Még biztosabb, ha mindez a konkurensek lejáratásával párosul. Alapvetően az a baj, hogy nem igazán tudjuk, mi fán terem a civilség, a civiltársadalomról már nem is beszélve. A jogszabályi kiskapukon és egyéb anomáliákon túl társadalmunkkal is baj van: kultúránkból hiányzik a protestáns etika, az elv, amely nemcsak a „tálentumokkal való jó sáfárkodás” kötelességét rója az emberekre, hanem a szerencsések számára azt is előírja, hogy segítsenek az elesetteken. A vadkapitalizmus morálnélkülisége alól - ami az agresszív nyomulást illeti - nem kivétel számos civilszervezet sem. Alighanem mégiscsak elkelne mindannyiunknak egy IQ-teszt. Csak azért, hogy megismerjük gyarlóságainkat. DUSZA ERIKA Ezredvég TANDORI DEZSŐ Ingmar! Ing már? Kosztolányiéktól tudjuk, lehet szépen fogalmazni magyarul egyegy szó ilyen bizarr írásával is, ha költészetről van szó: ing már... az „inog már” helyett. De Kosztolányi egy háború előtti költészetbe bele (hadi utu reá) írta azt is: „1914... siessünk...” A Nyugat 1945 után csúnyán, randán, mocsokul „benne hagyott” minket. Globálstratégiai érdekekért, ki tudja, miért. Valahogy megszoktuk a megszokhatatlant, éltük a nehezen élhetőt. E jó negyvenéves (relatív) nyomorúság után túl rózsás nem lehetett a helyzetünk. De ha nem néztünk a tükörbe, ha nagyon megalkudtunk (a műfordító - a szépirodalmi, ellentétben a műszakival, a tolmáccsal - 1999-ben is az 1991-es honoráriummal kell hogy megalkudjék), még 1989 után is volt valami szilárd élhetés. Legalább már akiknek. Nevetségesnek tartottam a hetvenes években (kb.), hogy egy Ingmar Bergman nevű filmművész európai polgárháborúról ír. „Nyugati” túlfélésnek, fantom agyrémnek neveztem. Mindannak megtoldásaképpen, NATO-felvételünk „jaj-desürgésével” a Nyugat a szegény, szerény nyomorúságunkat is fel akarná áldozni? Nem rémeket látok-terjesztek, csak az újságok napra-nap csusszantott értékeléseiből olvasok. E cikk írásakor épp 1999. április 15-én. Hát nekünk nem éri meg, nekem és az általam ismert (nem túlságosan jól prosperáló szintű) magyar emberiségnek a szent Nyugat semmi érdeke. El a kezekkel a békénk megingatásától! Tandori Dezső (1938) költő, író, műfordító