Magyar Hírlap, 1999. április (32. évfolyam, 76-100. szám)

1999-04-29 / 99. szám

1999. ÁPRILIS 29., CSÜTÖRTÖK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Egy mondat Alapvetően igaza van Orbán Viktor minisz­terelnöknek. Valóban „csak jelentéktelen­nek mondható erők” fedezték fel a NATO Jugoszlávia elleni légi csapásaiban a határ­módosítás lehetőségét. Még kevesebben mondták ki azt, hogy a beavatkozással nem csak a koszovói albánok helyzetét kellene rendezni (határmódosítás árán), hanem egy­úttal Jugoszlávia, azaz a Vajdaság magyar­lakta területeit vissza kellene csatolni Ma­gyarországhoz. De mégiscsak kimondták. Mit mond viszont erre a miniszterelnök? Semmit sem mond, megkerüli a választ. Tegnap a rádió reggeli hírműsorában úgy, hogy kijelentette, Magyarországnak „nem az a baja, hogy irredenta követelésektől len­ne hangos”. Hozzátette, hogy ő a magyar ér­dekek képviseletével, nem pedig szócséplés­­sel foglalkozik. Jó válasz, csak kevés. A határrevízióról a tegnapi hatpárti egyeztetés után is kérdezték a miniszter­elnököt, akkor az volt a válasz, hogy azért nem reagálnak az ilyen nyilatkozatokra, mert nem kívánnak súlyt adni a kabinet szándékaitól eltérő nézeteknek. Annál is in­kább, hogy a kormányprogramban nem sze­repel a határok módosítása. Ez bizony sovány érv. Az ár- és belvízka­tasztrófa, valamint az oroszországi és brazil pénzügyi válságok sem szerepeltek tételesen a kormányprogramban - a légi csapásokat vagy a focimizériát hadd ne is említsem -, mégis foglalkozni kellett velük. Az élet nem fenékig kormányprogram. Egy mondattal el lehetne intézni ezt is: a kormány képviselője - akár maga a minisz­terelnök - kijelenthetné, hogy Magyaror­szágnak nincsenek területi követelései Jugo­szláviával szemben. Miért nem lehet ezt kimondani? Miért jobb bizonytalanságban hagyni az embere­ket? Hisz ha senki sem mondja, hogy a hatá­rokat nem akarjuk módosítani és nincsenek területi igényeink, akkor lehet arra is gon­dolni, hogy módosítani szeretnénk a határo­kat és területi igényeink vannak, csak még nem ismertük be. Egy mondat nem sok. Annyi súlyt lehet­ne adni a jelentéktelen erőknek is. Kor­mányprogramtól függetlenül. MAKAI JÓZSEF Minimális veszélyben A Pentagonban igen komolyan tartanak at­tól, hogy Szerbia vegyi fegyvereket vet be a NATO ellen - cikkeznek a nyugati lapok napok óta. Magyarországon a honvédelmi bizottság ülésén bejelentik, hogy a hadsereg akkor sem tudja ellátni valamennyi katoná­ját gázálarcokkal és különféle vegyvédelmi eszközökkel, ha vésztartalékait is felhasznál­ja. Szerencsétlen egybeesés csupán, hogy a két hír szinte egy időben jelent meg. Felesle­ges a pánikkeltés, magyar katona úgysem megy Jugoszláviába. Eddig is ismert volt, hogy az évtizedes pénzügyi koplalásában csonttá soványodott hadseregünk, felhizlalása pedig még nem kezdődött el. Naponta meggyőződhetünk erről, hiszen amikkel Magyarország hozzá­járul a légi csapásokhoz, azok közül mind­össze a légtér nem szorul felújításra. Azt a miniszterelnök is elismeri, miközben NA­­TO-tagságunk hasznossága mellett érvel, hogy „a saját katonai erőnk jó esetben, de nagyon jó esetben arra elég, hogy a déli ha­tárainkat úgy-ahogy meg tudjuk védeni, de többre nem”. Nem kis teljesítmény tehát iyen állapotban védeni a határt a szomszéd­ban dúló háborútól. Mindezek ellenére kár lenne elkezdeni aggódni. A katonák évek óta vártak golyó­álló mellényekre, éjjel látó készülékekre, ezeket most titokban megkapják. A szakmi­niszter bejelentette azt is, hogy most jut pénz a vadászpióták repülésére. A leharcolt vegyvédelmi köpönyegek helyett pedig csak kerülnek majd újak. Aki pedig a hadseregben továbbra sem bízik, azt nyugtassák meg a kormányfő ko­rábbi szavai: „Az ország déli része az jó álla­potban van, katonáink is jó állapotban van­nak, hadrafoghatóságuk jó, és a ma fenyege­tő, elvileg elgondolható veszéllyel szemben sikerrel tudjuk felvenni a küzdelmet.” Hi­szen az az elgondolható veszély, amelyet a hadsereg le tud küzdeni, igencsak minimális lehet. Vagy egyáltalán nem is létezik. HASZAN ZOLTÁN Disputa Nem babra megy a játék Érdeklődéssel olvastam minap Majláth Mikes László vitriolos írását (MH, 1999. április 23.), melyben valóban jó humorral és maró gúnnyal pellengérezi ki fel­hívásunkat. Fizetett közleményben ugyanis arra biztattuk az olvasókat, hogy a jugoszláviai krízis békés megoldá­sa érdekében esténként 10 órakor meditáljanak, imádkozzanak ve­lünk. Megértem, hogy neves újság­írónk jót röhög naivnak és idealis­tának tűnő kezdeményezésünkön, de talán ő is hallott már dr. Carl Jungról. Jung fedezte fel, hogy az embe­ri elmék mélyebb rétegei, az úgy­nevezett tudatalattik között rádió­­adóvevő-szerű kapcsolat műkö­dik, ami többek közt megmagya­rázza, hogy miért álltak és állnak elő sokszor egymástól távol élő felfedezők és feltalálók egyszerre azonos felismerésekkel. Ez a tu­datalatti kapcsolat (kollektív tu­dattalan) azonban - amint azt szá­mos tudományos kísérlet is bizo­nyítja - azt is lehetővé teszi, hogy gondolati úton hassunk távol lévő emberekre is. Elgondolkodtató példa erre az, ami néhány éve Salgótarjánban történt. Egy hónappal az ottani agykontrolltanfolyam után egy helybéli fiatal rendőr elmesélte, hogy a város rendőrfőnöke teljesen paff lett. Azon döbbent meg, hogy a városban és környékén egyetlen bűntény sem történt azon a két hétvégén, amikor a kurzus zajlott. Ilyen még nem fordult elő Salgó­tarján történetében. A néhány száz laza, optimista, megoldáscentrikus hozzáállású ember meditálása a tu­datalatti csatornákon hatva abban az időszakban nyugodtabbá tette az izgága embereket. (Külföldi megfigyelések és kísérletek is alá­támasztják ezt a jelenséget.) Ha Majláth Mikes úr kíváncsi ember, s érdekli, hogy elménknek valójában milyen és mekkora ereje van, akkor javaslom, végezzen el egy furcsa kísérletet! Csúsztasson két kistányérban vizes vattán, teljesen azonos körül­mények között, két-két babsze­met! Ám az egyik babpárra reggel, ébredés után és este, elalvás előtt, gondoljon szeretettel, s képzelje el, hogy azok nagyon gyorsan kicsí­ráznak, s csírájuk sebesen nő! Napközben - feltéve hogy a szom­szédok nem látják - beszéljen eh­hez a két babhoz gyakran, szere­tettel! ígérem, legalább kétszer ak­kora csírát növeszt ez a két bab, mint az elhanyagolt babpár. Ennek láttán talán már egy fok­kal kevésbé tűnik számára ab­szurdnak jó szándékú felhívásunk. A különbség, hogy Jugoszlávia ügyében sajnos nem babra megy a játék... DR. DOMJÁN LÁSZLÓ az orvostudomány kandidátusa / Gereben Ágnes Az orosz Weimar-szindróma Már régóta nem volt annyira ér­dekes és olyan fontos figyelni az Oroszországból érkező híreket - a politikusok viselkedését, „az utca emberének” véleményét, a társadalomtudósok elemzését -, mint most, amikor a NATO ju­goszláviai bombázása két évszá­zados orosz és hét évtizedes szovjet beidegződéseket hozott a felszínre. Nem, egyáltalán nem a „vörösbarnák” hisztérikus ki­rohanásaira gondolok. Már csak azért sem, mert a fasiszták és a nemzeti kommunisták most is csak azt mondják, amit évek óta. Pontosabban 1957-től kezdve, amikor a KGB tévedhetetlenül megérezte, hogy Hruscsov párt­­főtitkárnak a sztálinizmus bűnei­ről a XX. pártkongresszuson el­mondott 1956. februári beszéde, majd a magyarok (gyakran mindmáig a jellegzetesen biro­dalmi „lázadás” kifejezéssel em­legetett) érthetetlen októberi felkelése vészesen megingatta a szovjet rendszer alapjait, és ezért a leningrádi Vasziljev-szigeti pártbizottságon létre nem hozta a Pamjaty nevű majdani fasiszta rohamosztagot. Az orosz cárok bevált receptje szerint - hosszú távon - verőlegényekkel erősít­ve meg a politika és az ideológia meggyengült állásait. A Pamjaty azóta sok kis bar­na és fekete inges csoportocská­­ra szakadt, amelyek tagjai fegy­veres masírozásokkal növelik öntudatukat az orosz városok­ban, riogatván a rájuk már alig­­alig figyelő közvéleményt. Moszkvában éppen ezekben a napokban született meg egy ilyen ügyben az első komoly szankció: Luzskov moszkvai pol­gármester (államelnöki ambí­cióit erősítő nemzetközi presz­tízs érdekében) a fekete inges Barkasov-párt moszkvai szerve­zetének betiltásához az ügyészi és a rendőri szerveknek megadta az Oroszországban nélkülözhe­tetlen politikai jóváhagyást. A balkáni válság kimenetelé­re és oroszországi hatására néz­ve azonban a fekete és barna in­­geseknek nincs befolyásuk. Va­lószínűleg a józan, valóban de­mokratikusan gondolkodó em­bereknek sem, akik mint minden országban, a volt Szovjetunió legnagyobb utódállamában is ki­sebbséget alkotnak. De vannak ilyenek. Névvel és címmel han­got adnak véleményüknek, s ez már önmagában hír értékű a Jel­cin utáni Oroszország szempont­jából. „Az etnikai tisztogatások, amelyeket az egész falvak lakos­ságát kiirtó jugoszláv hadsereg Koszovóban folytat, megmutat­ták a szerb fasiszták igazi arcát” - írta egy bizonyos Oleg Har­­kovból a Moszkovszkije Novosz­­tyi Internet-oldalára. „Csak azt nem értem, miért hallgatott a NATO meg az Egyesült Álla­mok, amikor Oroszország ugyanezt tette Csecsenföldön.” Egy másik olvasó pedig angolul, franciául tanuló, amerikai filme­ A szerző egyetemi oktató két követelő honfitársai „várat­lan, hisztérikus szerb imádatát” nem érti. Hiszen „Szerbiának óriási történelmi bűne van Oroszországgal szemben. 1914- ben éppen Szerbia miatt keve­redtünk bele az első világhábo­rúba, és ezért ötmillió ember­élettel fizettünk; ez a háború idézte elő hazánkban az 1917-es társadalmi-politikai katasztrófá­hoz vezető káoszt, amely nyo­mán a bolsevikok megkaparin­tották a hatalmat. Az ő uralmuk több tízmillió ember életébe ke­rült, így ha már mindenáron ön­kénteseket akarunk küldeni a Balkánra, akkor logikusabb len­ne a NATO, nem pedig Szerbia oldalán harcolni.” A találomra idézett két véle­mény a kritikus gondolkodású Internet-kapcsolatokkal rendel­kező, érveiket megformálni ké­pes kevesek hangja. Azt példáz­za, hogy háromnegyed évszázad elképzelhetetlen információs vá­kuuma után alig néhány év sza­badság elég volt a társadalom­­formáló gondolati pluralizmus létrejöttére Oroszországban. Ez­zel a ténnyel pedig még akkor is számolni lehet a közeljövő moszkvai forgatókönyveit latol­gatva, ha tudjuk, hogy a legfris­sebb közvélemény-kutatási ada­tok szerint az oroszok 92 százalé­ka elítéli a NATO jugoszláviai hadműveletét. És itt kezd érdekessé válni a történet. A posztszovjet korszak orosz történelmében ugyanis most első ízben jött létre nemze­ti konszenzus. Éppen egy olyan kérdésben, amely a birodalmi ösztönöket és a főleg etnikai gyökerű birodalmi félelmeket hozza felszínre. A „nép hangjá­nál” maradva egy Nyina nevű ol­vasót idézhetek, aki a Szevodnya című moszkvai lapnak ezt írta: „Azonnal el kell küldeni a szer­­beknek a legújabb orosz fegyve­reket, különben a szerbek után Oroszországot fogják bombázni. Tele vagyunk konfliktusokkal terhelt területekkel: itt van pél­dául Abházia meg a Dnyeszter vidéke.” Hogy mi hol van, abba talán most ne menjünk bele. Az idé­zett olvasó zsigermélyi félelmei már-már genetikailag kódolt történelmi lelkiismeret-furdalá­­sának mértékét jelzik, hogy azt hiszi: a ma a független Grúziá­hoz tartozó Abházia és a szintén független Moldovai Köztársaság részét alkotó Dnyeszter-vidék etnikai konfliktusa miatt Orosz­országot fogják „bombázni”. Akkor vajon tudat alatt hogy retteghetnek attól a nyolc szov­jetunióbeli néptől, amelynek fiai között - alig egy emberöltővel ezelőtt - Sztálin politikai rendőr­sége éppen a szerbek koszovói módszereivel hajtott végre geno­cídiumot? Ez a nem túl távoli múltban gyökerező, hovatovább egy hó­napja egyre inkább kozmikus méreteket öltő moszkvai para­noia a maga mai, sok tekintetben új formáiban nem lebecsülhető veszélyt hordoz. Felszínre tört-e a Jugoszláviába küldött orosz se­gélyszállítmányok nemkívána­tosnak nyilvánított része miatti, moszkvai részről teljesen irracio­nális záhonyi botrányban, ame­lyet az orosz tömegtájékoztatási eszközökben hisztérikus kiroha­nások és a magyar vonatkozás­ban évek óta igen passzív orosz diplomácia öngerjesztően és ön­­igazolóan túlméretezett válaszlé­pései kísértek? Az embernek az a benyomá­sa, mintha éppen most, tíz évvel a szovjet birodalom hallatlanul gyors, de majdnem teljesen vér­­telen felbomlása után Orosz­országban a tehetetlen bénultság állapota után „Nyiától” - a kis­embertől - a Szmolenszkaja téri külügyminisztérium stratégáin át az atomtöltetű rakéták új célpon­tokra irányításával fenyegetőző vezérkarig mindenkin elhatalma­sodott volna a reváns lebírhatat­­lan, minden más megfontoláson felülkerekedő vágya. A katonák - akiket a megszállt európai or­szágokból való megalázó kivonu­láson kívül a csecsenföldi gyalá­zat kompenzálásának szándéka is vezet - korábban nem tapasz­talt ideológiai offenzívába kezd­tek. Az orosz, illetve szovjet had­sereg szigorú engedelmességre épülő hagyományaitól idegen ez a vérszomjas kezdeményező­készség. „A Balkánon két globá­lis geopolitikai tendencia hat, az atlanti és az eurázsiai” - írja a Krasznaja Zvezda, a hadsereg lapja legújabb számában. Azt su­gallva, hogy az elmúlt évtized európai változásai nem azért mentek végbe, mert a szovjet ér­dekszférából kiszakadt államok vissza akarták nyerni szuvereni­tásukat. Ilyen motívum fel sem merül. A valóságos ok e gondol­kodásmód szerint az, hogy a nyu­gati civilizáció, élén az Amerikai Egyesült Államokkal nagyszabá­sú, átfogó hadművelettel felbom­lasztja és fokozatosan megsem­misíti az ideológiailag, vallási, gazdasági és főleg politikai szem­pontból Kelet felé tájékozódó - vagyis Moszkva befolyása alá sie­tő - etnikumokat. E folyamat el­ső szakaszában az euroatlanti vi­lág az elszakadást ösztönző, mes­terséges konfliktusokat keltett az eurázsiai országok és Kelet- Európa népei között. Ennek si­kere után a Nyugattól való füg­getlenségüket még viszonylag megőrző országokban - Jugo­szláviában, Romániában és Bul­gáriában - támogatta a szepara­tizmusra törő etnikai mozgalma­kat. Végül a szélsőséges albán szeparatizmus nyílt támogatásá­val, katonai erővel most megpró­bálja felmorzsolni a Nyugat dik­tátuma ellenére saját civilizációs hagyományaihoz ragaszkodó Szerbiát, a pravoszlávia balkáni erődjét. Ebben a megközelítés­ben a szerb testvérek melletti ki­állás Oroszország számára a nemzethalál elkerülésének egyetlen lehetősége. Weimar, a la russe... A meg­sértett birodalmi és nemzeti tu­dat öngerjesztő ideológiája. Ra­gadóssá válhat egy olyan ország­ban, ahol az utóbbi időben na­gyon meggyengült a központi hatalom politikai, adminisztra­tív, sőt erkölcsi alapja. Egy sok­etnikumú, sokvallású államban, ahol máig kibeszéletlen s így tisz­tázatlan a múlt. „Az oroszok 92 százaléka elítéli a NATO jugoszláviai hadműveletét. A posztszovjet korszak orosz történelmében most első ízben jött létre nemzeti konszenzus. Éppen egy olyan kérdésben, amely a birodalmi ösztönöket és a főleg etnikai gyökerű birodalmi félelmeket hozza felszínre.” / Úttörőköszöntéssel: előre! Lakitelek a világ közepe, s kisvártatva még inkább az lesz - már ha lehet ezt fokozni egyáltalán. Egyébként nyilván lehet. Azt találták ugyanis ki Lakiteleken, hogy a 210 millió forintnyi államadós­ság törlesztését az előre menekülés ősi, ám annál jobban bevált módszerével oldanák meg. Jó ötlet. Mert lehetne, teszem azt, kivárásra is játszani. Eddig ugyebár a Postabanknak tartoztak, amely fű­­be-fába-ideológiába gaz módon tömte a zsozsót, s lám, türelem rózsát terem, mára már meg is szűnt a tartozás postai címe. Maradt az államadósság. De nyilván arra gondoltak az ötlet kiagyalói, hogy egy állam fölszámolásához némiképp tán több időre van szükség, mint egy bank - így mondják - kon­szolidálásához. Vagy mijéhez. Igaz ugyan, hogy egy állam talán nem küld a pénzbehajtásra verőlegé­nyeket, de Lakiteleken úgy gondolják: a tartozást mégis törleszteni kell, így kívánja a becsület. És most jön az előre menekülés prodzsektje. La­kiteleken ugyanis - a Lakiteleki Népfőiskola és Alapítvány révén - működik egy, különösen kelet­­közép-európai szemmel igencsak rendben lévő szálloda,­ a hozzá tartozó kiszolgálóegységekkel együtt. Egyetlen szépséghibája van csupán a ma­gyar ugarból kinőtt álomországnak: az, hogy nem­igen működik. A szálloda például 40 százalékos ki­használtsággal. Az ilyeténformán csúcsra járatott idegenforgalmi komplexum így aztán minimálisan tud csak segédkezet nyújtani a felhalmozódott tar­tozás mielőbbi kiegyenlítésére. Az álomprodzsekt értelmében viszont a némi­képp veszteséges szálloda mellé mihamarább fel­húznának még egyet, ha lehet, még szebbet, még jobbat. Nem kell ahhoz többet végezni az általános iskola negyedik osztályánál, hogy belássuk: ha egy szállodában egy éjszaka kétszáz vendég kér szál­lást, akkor két szállodában egy éjszaka négyszázan teszik ugyanezt. Kétszer annyi pénzért. Na ugye. Nem beszélve arról a haladványról, hogy két szállo­dában két éjszaka alatt ez mennyi. Ebbe már ne is gondoljunk bele. Olyan összeg jönne ki hosszabb távon, amely meghatározná a következő évezred magyar gazdaságának trendjeit. És nem is kell hoz­zá más, mint a józan paraszti ész. Miszerint kétszer negyven százalék az kereken nyolcvan százalék. Fenébe a makro- és mikrogazdasági együtthatók­kal, kamatlábakkal, egyéb destruktivista számítá­sokkal. Működik ez, csak akarni kell. Lakiteleken mindazonáltal nem honos a mer­kantilista szemlélet. Csak a pénzért dolgozni olyan idegen szívű dolog volna. Másról van itt szó, több­ről, jobbról. Nem is adják el magukat júdáspén­­zért, hanem kikötötték: a lakiteleki szellemiség, a keresztény ethosz megmarad, sőt - értelemszerűen - tovább épül az új szállodával. Miáltal nyilván megsokszorozódik, ezzel irányt mutatva a felnö­vekvő, hanyatló erkölcsű generációknak. Az előre menekülés lakiteleki prodzsektje ugyanis nem ke­vesebbet tűzött ki célul maga elé, mint azt, hogy az úgynevezett holtszezonban - ami a mi áldott ég­hajlatunkon legfeljebb októbertől áprilisig tart, te­hát egyetlen másodperccel sem több hét hónapnál, mivel a síturizmus kevéssé irányul még Lakitelek felé - a régi és az új szálloda arra ösztönözné a cserkészcsapatokat, ott vegyenek szállást, s ha el­mentek a cserkészek, a kiszolgálóegységek még mindig alkalmasak lesznek arra, hogy a környék közétkeztetési gondjait enyhítsék, ideértve az idő­sek ellátását is. Sőt! Az anyaföld ölén mélyen rej­tező termálvíz úgynevezett kitermelésével a moz­gássérültek paradicsomát is létrehoznák úgy, hogy a beutaltak nem lesznek kénytelenek elszakadni családjuktól, azok ugyanis szállásra és ellátásra lel­hetnek Lakiteleken. Az álomprodzsekt olvastán csupán egyetlen kér­dés merülhet fel a destruktivistákban: miért nem tetszettek eddig belehúzni? De ne legyünk kicsi­nyesek. Úttörőköszöntéssel: előre! TOROK MONIKA Civil­agresszió j­­ól ismert társaság agilis képviselőibe botlottam a minap. Mit­­ szólnék egy IQ-teszthez, semmi az egész, felmegyünk szépen az irodába, egy hét múlva jöhetek az eredményért, nem árt, ha tisztában van vele az ember, mennyire alkalmazkodóképes, ugye. Tudtam, mire megy ki a játék, szakmai kíváncsiságtól hajtva mégis belementem - az történt, amire számítottam. Következő héten már kisebb csődület várt az iroda udvarán, mindenki egy­­egy példányt szorongatott friss tesztemből. Megrohamoztak, mu­tatták az elemzést, látszik, baj van a önkontrollommal, a kitartá­sommal meg az alázatommal, de sebaj, ők tudnak egy jó tanfolya­mot, pár ezer forint, és megszabadulhatok csúnya tulajdonsá­gaimtól. Nem keserítettem őket azzal, hogy én kimondottan sze­retem a negatívumaimat, csak menekülőre fogtam. Csak azt felej­tettem el, hogy ezzel a kis akciómmal rákerültem a listájukra. A lista pedig fontos dolog, nem könnyű manapság címekhez, vagyis potenciális ügyfelekhez jutni, akiket aztán lehet mindenfé­le személyiségfejlesztő tréningekkel meg egyéb agymosásokkal zaklatni. Ötletesnek tűnik előbb ingyenes szolgáltatást - úgymint IQ-tesztet - ajánlani, aztán támadni, az eredményt pedig csak fo­kozhatja, ha az üzleti tevékenységet kifejezetten civilmotívumok­kal kombinálják. Érdemes például állampolgári jogokat védő szervezetet alapítani, így könnyebb hozzájutni a pszichés betegsé­gekben szenvedők lajstromához. E sokszínű missziót ma Magyar­­országon egyetlen nonprofitnak álcázott szervezet égisze alatt le­hetséges működtetni - végcél a profit. Az individuum ilyetén letámadásán már nem lepődünk meg. Megszoktuk, és egyre ügyesebben rázzuk le a nem kért segítséget, mint ahogy végül a hűvösvölgyi pszichiátriai intézet is elhajtotta adatbázisa környékéről a jogvédőket. Vannak viszont ennél bo­nyolultabb esetek, amikor észbe sem kaptunk, s már az intimszfé­ránk legrejtettebb zugába kutakodnak vagy telefonokkal bom­báznak, adjunk pénzt, mert ha nem, erkölcsi nullák vagyunk. Leg­harsányabban a dávodi kislány esete mutatta meg, hogy a civilse­gítség időnként agresszióba, az önrendelkezési jog durva megsér­tésébe csap át. Legutóbb pedig, mint hallom, egy kórház azért uta­sított vissza négymilliós adományt, mert az alapítvány olyan erő­szakosan gyűjtötte a pénzt számukra, hogy azt már nem tudták vállalni. Az Alfa Szövetségnek vagy az Inkubátor a Koraszülött Gyermekekért Alapítványnak erről nyilván más a véleménye. De akárhonnan is nézzük, kétségtelen: Magyarországon egyre harciasabbak egyes társadalmi szervezetek - ám nem klasszikus, úgymond aktivista értelemben. Másról van itt szó, és ezzel vissza is jutottunk kiindulópontunkhoz, a pénzhez. Ezúttal a megszerez­hető támogatásokhoz. Mert a civilek viselkedése, a civilszerveze­tek pillanatnyi struktúrája értelmezhetetlen anélkül, hogy anyagi hátterüket vizsgálnánk. Nagyon leegyszerűsítve: alapvetően létez­nek olyanok, amelyek minimális pályázati pénzekből és alamizs­nákból, önkéntesek ingyenmunkájával vegetálnak (erkölcsileg vi­szont prosperálnak), mások állami pénzeket habzsolnak, és olya­nok is akadnak, amelyek egyszerűen üzleti vagy politikai tényke­dések fedőszervezetei. Először is kérdés, egyesek miért nem kérnek a központi pén­zekből. Az érintettek azt mondják, azért nem, mert még mindig nem az a legfontosabb, ki mit teljesít, hanem, hogy ki kivel van. Aki meg nem akar senkivel sem lenni, csak mondjuk emberi jo­gokat védene vagy a szexuális erőszak áldozatainak utógondozá­sát vállalja, azt nem kontrolltényezőnek, segítő szervezetnek te­kintik, hanem ellenségnek bélyegzik. Máshonnan nézve: aki elfo­gadja az állami támogatást, annak „le kell feküdnie” az állammal. Azt hallgatólagosan megvették. Az el nem kötelezetteknek vi­szont még a léte is zavaró a hatalom számára, és szerencsés eset­ben csak azzal támogatja ezt a csoportot, hogy megtűri őket. Nyugaton ez is másként van, mondják a romantikus szakértők. Ott nem összeférhetetlen, hogy az államilag dotált civilek támad­ják a hivatalos szerveket. De kiket támogat a magyar állam? Azokat, akik a hatalom szá­mára teljesen veszélytelenek­­ az üvegművészek, a versmondók meg a denevérkutatók egyesületét. De kritikus hangok szerint fő­képp azokat, akik hajlandóak szócsővé vagy, ha kell, végrehajtó­vá válni, akiknek létével a mindenkori kormány bizonyíthatja: igenis létezik a civilszféra. Csakhogy ezeket a nemzetközi szakiro­dalom GRONGO-knak, magyarán álcivileknek nevezi. És itt érkeztünk el a harciassághoz. Mert a központi pénzek egyre szűkösebbek. Ami 1995-ben még 400 millió volt, ma már - infláció ide vagy oda - csak 317 millió. A húsosfazék körül vi­szont mind nagyobb a tolongás, úgyhogy bizonyítani kell. Legha­tásosabb a harsány fellépés: meg kell mutatni az aktivitást, ha kell, adománygyűjtéssel mindenáron, ha kell magzatvédelemmel mindenáron. Még biztosabb, ha mindez a konkurensek lejáratá­sával párosul. Alapvetően az a baj, hogy nem igazán tudjuk, mi fán terem a civilség, a civiltársadalomról már nem is beszélve. A jogszabályi kiskapukon és egyéb anomáliákon túl társadalmunkkal is baj van: kultúránkból hiányzik a protestáns etika, az elv, amely nem­csak a „tálentumokkal való jó sáfárkodás” kötelességét rója az emberekre, hanem a szerencsések számára azt is előírja, hogy segítsenek az elesetteken. A vadkapitalizmus morálnélkülisége alól - ami az agresszív nyomulást illeti - nem kivétel számos ci­vilszervezet sem. Alighanem mégiscsak elkelne mindannyiunknak egy IQ-teszt. Csak azért, hogy megismerjük gyarlóságainkat. DUSZA ERIKA Ezredvég TANDORI DEZSŐ Ingmar! Ing már? Kosztolányiéktól tudjuk, lehet szépen fogalmazni magyarul egy­­egy szó ilyen bizarr írásával is, ha költészetről van szó: ing már... az „inog már” helyett. De Kosztolányi egy háború előtti költészetbe bele (hadi utu reá) írta azt is: „1914... siessünk...” A Nyugat 1945 után csúnyán, randán, mocsokul „benne ha­gyott” minket. Globálstratégiai érdekekért, ki tudja, miért. Valahogy megszoktuk a megszokhatatlant, éltük a nehezen él­­hetőt. E jó negyvenéves (relatív) nyomorúság után túl rózsás nem le­hetett a helyzetünk. De ha nem néztünk a tükörbe, ha nagyon megalkudtunk (a műfordító - a szépirodalmi, ellentétben a műszakival, a tol­máccsal - 1999-ben is az 1991-es honoráriummal kell hogy meg­alkudjék), még 1989 után is volt valami szilárd élhetés. Legalább már akiknek. Nevetségesnek tartottam a hetvenes években (kb.), hogy egy Ingmar Bergman nevű filmművész európai polgárháborúról ír. „Nyugati” túlfélésnek, fantom agyrémnek neveztem. Mindannak megtoldásaképpen, NATO-felvételünk „jaj-de­­sürgésével” a Nyugat a szegény, szerény nyomorúságunkat is fel akarná áldozni? Nem rémeket látok-terjesztek, csak az újságok napra-nap csusszantott értékeléseiből olvasok. E cikk írásakor épp 1999. április 15-én. Hát nekünk nem éri meg, nekem és az általam ismert (nem túl­ságosan jól prosperáló szintű) magyar emberiségnek a szent Nyu­gat semmi érdeke. El a kezekkel a békénk megingatásától! Tandori Dezső (1938) költő, író, műfordító

Next