Magyar Hírlap, 1999. május (32. évfolyam, 101-124. szám)

1999-05-18 / 114. szám

1999. MÁJUS 18., KEDD „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD”­ 1 Magyar Hírlap 7 A Kreml toronyórája Az orosz állami duma kommunista frakció­ját nem rázta meg túlságosan a szombati sza­vazás Jelcin-ügyben. Képviselőik csalódot­tan vállat rándítottak, s jó öreg elméletük alapján folytatják parlamenti ügyködésüket, vagyis: minél rosszabb, annál jobb. Tény: Oroszországban ma ezerszer jobb képvise­lőként zajongani, mint képviseltként elége­detlenkedni. Oroszországban a hatalom kandallója mellett egy ideje már senki sem azzal törő­dik, hogyan mennek a dolgok, hanem azzal, miként lehetne, pártállástól függően, na­gyobb pecsenyét sütögetni. A baloldal a múlt szerdán még tajtékozva vette tudomá­sul a Primakov-kabinet menesztését, s negli­gálta a babaarcú, halk szavú Sztyepasin bel­­ügyér jelölését. Mára mégis fordult a kocka. Ha már egyszer nem sikerült Jelcint a lejtő felé lökni, elő azzal a Sztyepasinnal, az idő úgysem neki dolgozik. S a Kreml toronyórája tényleg nem az egyelőre ügyvezető kormányfőnek ketyeg. De akkor kinek? Mert Jelcinnek sem, aki al­kotmányos jogával (vissza)élve váltogatja a kormányokat. A dumában most arra gondolhatnak, hogy a következő félévben a menetrend sze­rinti választásokig nem érdemes ugrálni. A gazdaságot Sztyepasin sem tudja rendbe tenni, s ha a mainál is nagyobb lesz a káosz, jönnek majd a szavazók, hogy voksaikkal el­söpörjék a kormányt. Aztán 2000-ben Jelcin is befejezi államfői ténykedését, és jön a... Hogy mi is? A zűrzavar itt teljesedik ki, mert a duma baloldala egy lépést sem tesz előre, de kettőt hátrál. A sorozatosan sarokba hajított törvé­nyek, a reformok merev elutasítása, a tragi­komikus, ordítozós-verekedős ülések leg­alábbis erről tanúskodnak. A kommunisták azzal igazán nem vádolhatók, hogy a parla­mentben a konstruktív ellenzék szerepét töl­tenék be. Ha akadnak hasznosítható ötle­teik, azokat gondosan megőrzik (akna)mun­­kájuk nagy része abban merül ki, hogy a Szovjetunió újbóli összetákolásáról szövö­getik terveiket. Ez a fajta kiszámíthatóság pedig a Jelcin-féle kiszámíthatatlanságnál is sötétebb jövőt jósol. SZERDAHELYI CSABA Teleregény A közszolgálati televízió új vezetője beje­lentette, nem törődik a körülményekkel, és nekilát az MTV rendbetételének. Elbúcsú­zik a munkatársak harmadától, megválik a drága műsoroktól, egy kivételével hajlandó akár az összes ingatlant eladni. Kétségtelen, indokolt a halaszthatatlan munka. A köz té­véje 12 milliárdos adósságtengerben fuldok­­lik, köztartozásait fél éve nem fizeti, a pénz­hiány miatt azok is otthagyják, akiknek ez korábban meg sem fordult a fejükben. Az intézmény presztízse nem süllyedhet mé­lyebbre. Vagy talán mégis? Mert mi lesz, ha az új ügyvezető befejezi a karcsúsítást, eladja az épületeket, aztán ki­derül, hogy mindezt törvénytelen felhatal­mazás alapján tette. Az Alkotmánybíróság, a főügyészség és a cégbíróság is vizsgálja a csonka kuratórium igencsak kérdéses legiti­mitását. Mi lesz, ha akár csak az egyik tör­vénytelennek minősíti a Szabót megválasztó testületet? De az ellenzék öröme sem lehet felhőtlen, ha beadványaikkal sikert érnek el. Ezzel ugyanis csak tovább mélyíthetik az MTV válságát. Fordulatokban gazdag történet a Magyar Televízióé, de nem szórakoztató. A politika játékszere lett. A választások óta a kormány­zatnak nem volt olyan kérése, amelyet a Sza­badság tér ne teljesített volna, mindent ki­használtak arra, hogy megszerezzék az ellen­őrzést a tévé felett. A következmény közis­mert: a negyvenéves Magyar Televízió né­zettsége és tekintélye mélypontra zuhant. Rendet várni csak egy vitathatatlan legitimi­­tású kuratóriumtól és egy általa megválasz­tott elnöktől lehetne. Jelenleg ez illúzió. Az őstévés Vitray azzal indokolta távozá­sát, hogy bizonyos határon túl a hűség egy­szerűen ostobaság. A kormánypártok vajon meddig ragaszkodnak ilyen kitartóan a poli­tikailag jelentős tényezőnek tartott MTV rögeszméjéhez? Mikor látják be, hogy a köztévé a közé,­s a köz érdeke egy színvona­las, kiegyensúlyozott, gazdasági ügyeiben jól átlátható televízió? Zűrös viszonyokkal, két­séges jogi megoldásokkal remény sincs arra, hogy ez a helyzet bekövetkezzék. HASZÁN ZOLTÁN Bizonyítékokra várva Markos András Javallatok és ellenjavallatok a ma­gyar gyógyszerpiacon című cikkéhez (MH, máj. 14.) a következőket szeretném hozzáfűzni. Ha a szerző úgy tartja, hogy „bizonyítottan hatás­talan termékeket drágábban próbálnak rásózni az egészségügyre, mint amennyiért például az Egyesült Államokban forgalmazza ugyanaz a gyártó”, akkor ezzel nemcsak a gyártót, hanem - elsősorban - az il­letékes törzskönyvező hatóságot, Magyarországon az Országos Gyógyszerészeti Intézetet (OGYI), az USA-ban az FDA-t támadja. Hiszen ezek a hatósá­gok hatástalan terméket nem törzskönyvezhetnek. A törzskönyvi bejegyzés hármas kritériuma: minő­ség, biztonság, hatásosság. Aki az említett hatóságo­kat támadja, az nyújtsa be bizonyítékait az említett szervekhez, és azok nyilván érdemben fognak foglal­kozni az üggyel. Ugyanez vonatkozik a „... nevű” (késztermékne­vet nem lett volna szabad kiírni a cikkben, ezt jog­szabály tiltja) termékről szóló állításra is, miszerint az „úgynevezett emlékezetjavító gyógyszerről min­den szakember évtizedek óta tudja, hogy tabletta formájában hatástalan, az állami támogatása pedig kiemelkedően magas”. A szakemberek véleménye legyen ugyanolyan megalapozott, mint a hatóságé. Dr. BÚZÁS LÁSZLÓ a Magyarországi Gyógyszergyártók Országos Szövetségének igazgatója Ki­tikkad Bujdosó Dezső Tikkad, mert kövér című írása (MH, április 28.) azokon a hasábokon jelent meg, ahol po­litikai vélemények, kommentárok kapnak helyet. Hiába mentegetőzik a szerző: „Ez az írás a művé­szetről és az érzékekről szól, ezért nem politizálok” - meglepő indíttatású és hangú cikke mégis politikai töltést kap. Méghozzá kissé sandát. A szerző egy Shakespeare-dialógból vett kurta ci­tátum trambulinjáról ugrik rá - gyakorlatilag - egyetlen politikusra, s merő véletlenségből az éppen ellenzéki szabad demokraták frakcióvezetőjére; eb­ből ugyebár nem lehet - momentán - baj. Megfogal­mazásában Kuncze többek között „megfáradt, szét­eső arcú óriáscsecsemő”, arca „meggyötört koravén kamaszarc”, végül ezt a mondatot képes leírni: „Ná­la magányosabb, szánandóbb figurát keveset láttam még az aluljárók kéregetői között is.” A jó humorát és nyugalmát ma is őrző Kuncze Gábor nem szorul a védelmemre, kosárlabdás, ha­talmas fizikuma is jól állja az ütéseket. A politikusok népszerűségi listáján ma is az élbolyban foglal helyet 54 pontjával, míg utódja, Pintér Sándor épp fele annyi pontot kap, 27-et, s a sor végén kuporog, Tor­­gyán és Szájer mögött, Csurkán innen. Ki érti, a kö­zönség miért­ nem Pintér arca iránt érez több bi­zalmat? „Az új fiúk új időket hoztak. A vejjel már nem fordulhat elő, ami az apóssal” - folytatja rejtjelesen a szerző. Hadd fordítom le név nélküli célzását. Az após: Horváth István késő pártállami belügyminisz­ter, róla esik szó a cikk elején, ő volt az, akit egy em­lékezetes tévéinterjúban (Dunagate-ügy) a szemünk láttára öntött el a veríték. Nagy, rendszerváltó pilla­nat volt: első ízben láttunk minisztert bukni élőben, amint összeomlik a szabad sajtó kérdései alatt. A vő (mert magyarul így mondják) pedig Stumpf István. (Ha már külső, testi jegyeket ír le a „művészetről és érzékekről” szóló cikk, elidőzhetett volna hasonló tapintattal a miniszter asszonyos kövérségén, sértett kis száján.) Ami meg azt a kategorikus állítást illeti, hogy az új fiúkkal ez - mármint a hatalom elvesztése - nem történhet meg, nos, mit mondjak: megtörténhet., FENCSIK FLÓRA A szerző ügyvéd D­isputa Hanák András Az ORTT-játszma jogi képtelenségei Ha valaki kielégítő nemzetközi kitekintéssel bíró jogászként el­olvassa a Legfelsőbb Bíróságnak az Országos Rádió és Televízió Testületet (ORTT) elmarasztaló döntését, kevés kétsége marad azt illetően, hogy hasonló eset­ben a Lajtától nyugatra vala­mennyi médiatestület összes tag­ja benyújtja lemondását. Jogász­ként szégyenteljesnek tartom azt, hogy az ORTT tagjai képte­lenek voltak meghozni az egyet­len becsületes döntést. Talán ha tudták volna, hogy Európa egy másik - hasonlóan felelősségre vonhatatlan és beszámoltathatat­­lan­­ nagy hatalmú testülete, az Európai Unió brüsszeli Bizottsá­ga egy könyvvizsgálói jelentés tervezetének hatására egyönte­tűen a lemondást választja, akkor az ORTT tagjai sem azzal fogla­latoskodtak volna csaknem egy hónapon keresztül, hogy jogi szőrszálhasogatással próbálják igazolni, miért nem kell tisztelet­tudóan végrehajtani a Legfel­sőbb Bíróság jogerős döntését. Fontos, hogy az olvasó értse, miről is van szó, ezért nem árt fel­idézni, hogy mi áll a Legfelsőbb Bíróság fellebbezhetetlen ítéleté­nek úgynevezett rendelkező ré­szében. Ebben azt mondták ki, hogy az ORTT jogsértően járt el, amikor alaki érvénytelenség miatt nem zárta ki az RTL Klub pályázatát, és ily módon kötött műsor-szolgáltatási szerződést a csatornával. Jogsértő volt az ORTT döntése azért is, mert az általa kiírt pályázatban eltért a maga megalkotta értékelési sza­bályoktól. Aki higgadtan fogja fel ezt az állapotot, nyomban rá­döbben: a legfelső bírói fórum nem pusztán azt mondta ki, hogy az ORTT egyszerűen tévedett, hanem azt is, hogy - megtéveszt­ve a közvéleményt - csalt. A Legfelsőbb Bíróság nem jogi teó­riákat vetett papírra, hanem sú­lyosan elmarasztaló tényeket ál­lapított meg. Ezért - ismétlem - Európa legtöbb országában száz médiatestület közül száz lemond. A lemondás mielőbbi elhatá­rozását talán csak egyetlen szempont ingathatta volna meg. Jelesül az, hogy az ORTT távo­zása előtt teljesíthesse a Legfel­sőbb Bíróság ítéletének indoklá­sában kimondott parancsot, hogy az RTL Klubbal kötött szerződést azonnali hatállyal mondja fel. És ha a tagok néme­lyikébe még ennél is több civil­kurázsi szorult volna, akkor el­mondja, miként fájlalja személy szerint azt, hogy a politikai szél­járásnak engedve az ORTT megszegte a maga létrehozta pá­­­ lyázati szabályrendszert azért, hogy az egyik pályázót a partvo­nalon kívülre tessékelje. Ehelyett az ORTT egy hóna­pig azzal foglalatoskodott, hogy milyen jogi kiskapukon lehetne kibújni kötelezettsége alól. Eleinte arról hallhattunk, hogy az ítélet indoklásában található előírásokat az ORTT-nek nem kell követnie, mert ami egy íté­let indoklásában és nem rendel­kező részében szerepel, az nem végrehajtandó kötelezettség, pusztán jámbor bírói óhaj. Aki ezt állítja, annak nem való a jogi diploma. Jogerős bírói ítélet ese­tében ugyanis megtehetjük, hogy szakértőként vagy jogtu­dósként nem értünk egyet a döntéssel, de állampolgárként és közigazgatási testületként végre kell hajtanunk. Az egy hónapos habozás után az ORTT olyan döntést hozott, amely alulmúl minden elképzel­hető józan jogászi mércét. Az az ORTT, amely egyéb eljárásainál gyakran a jogállamiság legele­mibb intézményeit is hajlandó Az ötlet eljárásjogiig is non­szensz. Az ORTT nem függeszt­het fel egy közigazgatási eljárást amiatt, hogy kétségei vannak az alkalmazandó médiatörvény egyik passzusának alkotmányos­ságát illetően. Tekintsünk most el attól, hogy ezek az aggályok eddig elkerülték az ORTT-t, és éppen most érkezett el a megvi­lágosodás órája. De ebben a ke­gyelmi állapotban is tudnia ille­nék az ORTT-nek, hogy egy köz­ismét csak a­ demokráciák alkot­mányjogában szerzett eddigi ta­pasztalataimra hivatkoznék: az ORTT utólagos normakontrollt kérő indítványa teljesen megala­pozatlan és a (jó) szellem tökéle­tes hiányát tükrözi. Aki úgy véli, hogy komoly alkotmányos sérel­met idéz elő az a helyzet, amikor a valóban kaméleon természetű ORTT polgári jogi szerződő fél­ként köti meg a műsor-szolgálta­tási szerződést, ámde annak fel­mondásakor közigazgatási ható­ságként jár el, az vagy rendkívül naiv, vagy mérhetetlenül cinikus. Gyanítom, hogy esetünkben az utóbbi eset forog fenn. Erre ala­pozva reménykedem abban, hogy az Alkotmánybíróságnak a közelmúltban megválasztott el­nöke nem mulasztja el észreven­ni, hogy az ORTT eljárására - analógia útján - megalapozottan alkalmazhatók a „rosszhiszemű pervitel” rendszabályai. A kafkai dramaturgia nyilvánul meg ab­ban is, hogy az ORTT március utolsó hetében kérte az Alkot­mánybíróság döntését, de a fo­lyamodványt az Alkotmánybíró­ság csupán május első hetében kapta meg. Több mint egy hó­napra volt szükség a szabályszerű kézbesítéshez. Ideje lenne végre belátni, hogy az ORTT az évek során diszkreditálta magát. Azok, akik a sajtószabadság és a plurális tájékoztatás védelmezői­nek igyekeznek föltüntetni ma­gukat, az elmúlt években szol­gaian teljesítették politikai uraik igényeit. Ezért nem csupán a közvélemény veszítette el bizal­mát a médiatestület tisztességé­ben, de a politikai megbízók is le­nézik kiszolgálóikat. Szerencsés volna, ha az ORTT rossz szelle­me nem rendítené meg a Legfel­sőbb Bíróság döntéseibe vetett bizalmat és az Alkotmánybíró­ságnak az alaptörvényt értelme­ző integritását. „...a legfelső bírói fórum nem pusztán azt mondta ki, hogy az ORTT egyszerűen tévedett, hanem azt is, hogy - megtévesztve a közvéleményt - csalt. A Legfelsőbb Bíróság nem jogi teóriákat vetett papírra, hanem súlyosan elmarasztaló tényeket állapított meg. Ezért Európa legtöbb országában száz médiatestület közül száz lemond.” volt mellőzni, most az alkotmá­nyos rend biztosítását elérendő buzgalmában bődületes ostoba­ságot talált ki. Ügyes taktikai ér­zékkel és kafkai dramaturgiával felfüggesztette eljárását, és az Alkotmánybírósághoz fordult. Annak a megvizsgálását kérte, vajon összeegyeztethető-e az al­kotmánnyal a médiatörvény passzusa, amely szerint egy szer­ződés álruhájába bújtatott mű­sor-szolgáltatási engedélyt köz­­igazgatási eljárás keretében fel kell mondania. Az ORTT lépése mind tartal­mi tekintetben, mind eljárásjogi­ig kritikán aluli. A tartalmi vo­natkozást tekintve azért alamu­­szian alaptalan, mert nincs az a szemüveg, amelyen keresztül az Alkotmánybíróság bármit is ta­lálhatna az írott vagy a láthatat­lan alkotmányban, amely az ORTT aggályait alátámasztaná. igazgatási szerv nem függeszthe­ti fel a döntésre váró ügyet arra hivatkozva, hogy az alkalmazan­dó jogszabály egyes aspektusait illetően alkotmányos aggályai vannak. Az ORTT ötlete leg­alább olyan bizarr, mintha a rendőrség azért függesztené fel a nyomozást lopás alapos gyanúja miatt (és kérné a Büntetőtör­vénykönyv alkotmánybírósági értelmezését), mert az eljáró nyomozóhatóságban „alkotmá­nyos­ aggályok” merültek fel a te­kintetben, hogy aránytalanul és megengedhetetlenül korlátozza a tulajdonszerzés szabadságának alkotmányos alapjogát a lopás­nak szabadságvesztéssel való büntetése. Tisztában vagyok vele, hogy akadnak olyan jeles jogi szakér­tők is, akik szerint az ORTT ki­búvó hadművelete megalapo­zott, mi több „szellemes”. Nos, JÖKŐ CSABA RAJZA Légtérhasználat-vita Hullarabló nemzet lettünk? Ismét időszerű a gróf Teleki Pál búcsúlevelében megfogalmazottakon elgondolkodni. Hat évti­zeddel ezelőtt a náci Németország kiszolgálói vol­tunk annak reményében, hogy a bécsi döntések­kel sikerül területeket visszaszerezni. A mostani helyzet megértéséhez nem árt visszatekinteni. A NATO-t az amerikaiak kezdeményezték, hogy legyen jogalapjuk az európai kontinensen amerikai katonákat állomásoztatni. A nyugat­európai államok számára előnyös volt a szövet­ség, mert nem tudtak elégséges véderőt felmu­tatni a szovjetekkel szemben. A védelmi szövetség fél évszázadon keresz­tül eredményesen működött. Egyik félnek sem volt esélye, hogy elviselhetetlen veszteségek nélkül kerüljön ki győztesen egy esetleges világ­háborúból. A Szovjetunió bevonta a Varsói Szerződésbe a befolyásolási övezetébe tartozó államokat, így haderejének jelentős részét a „vasfüggöny" kö­zelében tudta állomásoztatni. A Szovjetunió és a VSZ szétbomlott. Bár még így is jelentős mennyiségű tömegpusztító fegyver maradt Oroszország birtokában, ami változatlan fenye­getést jelent a nyugat-európai államok számára. Következésképpen a NATO-t továbbra is szük­ségesnek tartják. Ezért kerestek indokot a légi­háború, azaz egy erődemonstráció megindításá­ra. Hazánk tagfelvételét is elősegítette, hogy használható támaszpont vagyunk a forrongó Balkán szomszédságában. Egy szigorú olaj- és kereskedelmi embargó­val - ami tengeri blokáddal párosul - a koszovói válság megszüntetése is kikényszeríthető. Eb­ben persze a hadiipari lobby nem érdekelt. Az amerikai törvényhozók által megszavazott 13 milliárd dollárból ugyanis csak néhány millió jut a koszovói menekülteknek. Kisebb hányada ke­rül a hadigépezet működtetésére és a katonák hadműveleti pótlékára, a többi a fegyverszállí­tók profitját növeli. Elképesztő ködösítés folyik, hogy mennyire keveredhetünk bele a háborúba. Mióta képvise­lőink a légitámadások megindítását megszavaz­ták, egy hadüzenet nélküli háború résztvevő ál­lama vagyunk. Most már teljesen értelmetlen azon vitázni, hogy mit jelent a korlátlan haszná­lat. Abban reménykedni, hogy részt vehetünk az újjáépítésben, gusztustalan ostobaság. Majd azoknak az országoknak a vállalatai lesznek ott, amelyek a kölcsönöket nyújtják. Ne áltassa magát senki, hogy most már a Mal Rt.-n keresztül mi is részesedünk a nyereségből. No meg adóbevétel is származik az értékesített üzemanyag után. Akkor tudnánk a „hullarabló” bélyeget lemosni, ha ezzel az összeggel enyhíte­nénk a vajdasági magyarok vagyonában okozott károkat. Az emberéletek veszteségeit úgysem tudjuk orvosolni. KALOCSÁN ISTVÁN Ajka Hitler lett Németország kancellárja, s az orszá­got elöntötte a barna szenny. Állami politika lett a fajgyűlölet. Újabb ártatlan embermilliók az ál­dozati oltáron. A politikusok ismét elfeledkez­tek az alapelvről. A puskák láb mellett marad­tak. Az eredmény ismeretes. A Sivatagi Vihar hadműveletben hamar meg­tisztították Kuvaitot a betolakodó agresszorok­­tól, de a munkát nem fejezték be. Azóta is fáj a világ feje Szaddám Huszein miatt. Az elmúlt esztendőkben egy újabb minidiktá­tor miatt lángba borult Jugoszlávia. Szerencsére - most úgy tűnik - a világ nem feledkezett meg az alapelvről, s a NATO - amelynek immáron Magyarország is a tagja - lesújtott! Ezt a munkát most be kell fejezni Konrád György fanyalgása, az MSZP kétszínű viselkedése ellenére is. Itt a perdöntő bizonyíték, hogy az MSZP sem politikailag, sem erkölcsileg nem hiteles párt. Természetesen nem szabad az MSZP-s képvise­lők által is megszavazott határozatot felülvizs­gálni, azon egy jottányit is változtatni. Milyen MSZP-s képviselő az, aki kellő infor­máltság nélkül, a tárgyi tudás hiányában meré­szel dönteni? Megítélésem szerint felelőtlen! A hatpárti tárgyalásokat nem kell felfüggesz­teni, de az azokon elhangzó, kétes értékű MSZP-s megnyilatkozásokat bőségesen ismer­tetni kell mind a világ, mind a hazai közvéle­mény előtt. Az lesz ugyanis a bizonyíték arra, hogy az MSZP nem a nemzet érdekeit tartja szem előtt, hanem politikájának minden rezdü­lése arra utal, hogy mindenáron vissza akarja szerezni a hatalmat! KARÁCSONYI ISTVÁN Budapest Mitől fél a diktátor? Elöljáróban szeretnék leszögezni egy alapelvet: a diktátor csak a lesújtani kész ököltől fél! Ahányszor a világ erről megfeledkezett, iszo­nyatos bajok zúdultak az emberiségre. Az első világháború végén Oroszországot el­öntötte a vörös szenny, amit proletárforrada­lomnak neveztek. Noha amerikai, angol, japán és csehszlovák csapatok tartózkodtak a térség­ben, tessék-lássék módon kezelték a kérdést. Az eredmény ismeretes: 1917-től Oroszországot, 1945-től Közép-Európát sújtotta az embertelen sztálini terror. Mintegy 100 millió halott, s a tér­ség totáls erkölcsi lezüllése. 1933. január 30-án egy másik diktátor, Adolf ­ C­sak kezd kiengesztelődni Kína, két héttel a belgrádi­­ nagykövetséget ért szerencsétlen támadás után. A Wa­shington-Peking viszony zavartalanságáért még sok mindent kell tenni, de a napokban, amikor Clinton többszöri eredménytelen kísérlet után ismét kereste telefonon Csiang Cö-min államfőt, már kapcsolták, nem azt mondták neki, hogy „az elnök úr házon kívül van”. A fagy kezd fölengedni. Egyébként erre számítani lehetett. Csupán a legborúlátób­­­­bak hitték azt, hogy ez a komoly incidens tovább kuszálja majd a koszovói válság miatt amúgy is súlyos világpolitikai viszonyo­kat. Attól féltek különösen, hogy a nyilvánosan nagy haragra gerjedt kínai vezetés a Biztonsági Tanácsban állja majd útját a balkáni politikai rendezést elindító bátortalan kezdeményezé­seknek, és akkor mindennek lőttek. Átvitt értelemben is, való-­­l­ságosan is. Az elnöki telefonbeszélgetés mintha az optimistább várako­zást látszanék igazolni. Voltak, akik tudatosan eltúlzottnak tartották a kínai reagá­lást. Színigaz, minden államot, a legkisebbet is indulatokra ser­kentett volna diplomáciai képviseletének fegyveres rombolá­sa, ártatlan állampolgárainak megölése. Mégis mintha Peking­­ (amely egyébként nem túlzottan becsüli nagyra az emberéle­tet, példa rá az éppen tíz éve eldördült Tienanmen téri sortűz és a rendszeres nyilvános kivégzések bagatell gazdasági vétsé­gekért) túljátszotta volna az incidenst. De miért? Mi lehetett az ok, ami miatt az állítólag eltévedt NATO-bombából ekkora diplomáciai válság kerekedett? Há­rom ürügyet nyomban találtak rá a sinológusok, de egyik sem tekinthető újnak. Peking számára megalázóan soká húzódik országuk fölvétele a Nemzetközi Kereskedelmi Szervezetbe; Washington azon töpreng, hogy új rakétaelhárító rendszert te­lepít a tajvani szorosba, amit lehet akár kihívásnak is tekinteni; végül a kínaiak torkig vannak azzal, hogy Washingtonban nuk­leáris kémkedéssel vádolják őket. Ám egyik sem olyan, ami in­dokolná a váratlan és heves Amerika-ellenes kirohanásokat. Holott, különösen a válság első napjaiban, a Fehér Házban­­ és a State Departmentben szinte kiszáradt a torkuk a szoron-I­gástól. Nem volt akármi, hogy a százezres tömeg elszabadította (elszabadíthatta) indulatait, beverhette a pekingi amerikai nagykövetség ablakait a rendőrök csaknem mosolygós asszisz­­tálása mellett, a nagykövet pedig sápadtan, aggódva lesett ki az utcára, túsznak érezte magát. És ugyanez történt más kínai nagyvárosokban is, mi több - igaz, kicsinyített változatban - né­hány európai képviselet előtt is. Az maradt rejtély a megfigye­lők előtt, hogy mi indíthatta a pekingi vezetőket a nacionaliz­mus ilyen féktelen fölkorbácsolására, miközben maguk is tud­ják, mennyire veszélyes játék ez a tűzzel. Ha nem vigyáznak az arányokkal, az elégedetlenség egyhamar ellenük is fordulhat. Mert Kína imponálónak látszó növekedése ellenére is sú­­­­lyos belső feszültségekkel terhes. A kommunista-szocialista eszmék hivatalos egyeduralma nemhogy fölszámolta volna a társadalmi egyenlőtlenségeket, hanem, éppen a gazdasági ki-­s ugrás által, minden eddiginél nagyobbakat teremtett. Hasonló­képpen a neoliberális rendszerekhez, kialakult az újgazdagok, a kivételezettek kasztja és vele szemben a tömegnélkülözés. A korábbi ellentéteket megtetézve mélyebb lett a szakadék a város és a falu között, elviselhetetlenné növekedett a korrup­ció, a pökhendi új osztály szemérmetlen harácsolása. A pekin­gi vezetés, hogy megőrizze a Nyugat elismerését, csak kínnal tudta fönntartani a jüan mesterségesen támogatott árfolyamát, és még mindig nem biztos ez a keservesen megőrzött stabilitás. Eközben az anyaországba bekebelezett Hongkongban be­következett az, amire eleve számítani lehetett. Az ottani pros­­­­peritás ugyan egyes exportcikkek olcsó tömegtermelésére is épült, de a spekulatív tőke zöme az ingatlanüzletekből szárma­zott. Most úgy látszik, kifulladt ez az üzletág, a cégek mennek tönkre, a belőle élők menekülnek, és az anyaországban próbál­koznak, vagy bejön, vagy nem. Az elmúlt hónapok terebélyes és riasztó ázsiai válsága, a káosszal küszködő Indonézia kivéte­lével csaknem mindenütt (Szingapúrban, Thaiföldön, Maláj­földön) kezd tovatűnni, a bajok gyógyulnak, miközben Kína most szembesül a következményekkel. Ennek is tulajdonítják, hogy Peking, éppen a föllendülés megőrzése érdekében, sajátos alkut kötött a nyugati hatalmak­kal, jelesen az Egyesült Államokkal. Megkapja tőlük a korsze­rű technikát, ami lehetővé tenné további gyarapodását. Csak­hogy a Nyugatot - vélhetően - az európai helsinki rendszer­­ szándékához hasonlóan hátsó gondolatok is vezérelték. Ha megy a technika, megy vele a vállalkozói szellem, az eszmék áramlása, a gazdasági szabadság, egyáltalán a szabadság mint csempészáru. Ezt a fertőzésveszélyt a pekingi vezetés megma­radt doktriner szárnya megelégelte, és legalábbis elszigetelni igyekszik. Éppen kapóra jött neki a belgrádi incidens. Emiatt akadt el, ha csak két hétre is, a világ lélegzete, vajon mi lesz a kínai-amerikai feszültségből. Clinton és Csiang Cö-min telefonbeszélgetése azt engedi re­mélni, hogy talán túljutottak a nehezén. És akkor még abban is­­ bizakodni lehet, hogy a tétova balkáni békekísérleteket nem torpedózzák meg sehonnan sem. ­ Pártok, szervezetek, mozgalmak stb. véleményét nem közöljük. A hozzászólások, vitacikkek rövi­dítésének és szerkesztésének jogát fenntartjuk.

Next