Magyar Hírlap, 1999. június (32. évfolyam, 125-150. szám)

1999-06-14 / 136. szám

1999. JÚNIUS 14., HÉTFŐ „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Végh-játék Magyarországot az elmúlt hónapokban va­lóban nem fenyegethette komoly katonai veszély, hiszen a honvédelmi vezetés legna­gyobb problémája nem a szomszédban dúló háború volt. Másfajta csata kezdődött a mi­nisztérium falain belül, amelyben a délszláv válsághoz hasonlóan tűzszünetet kötöttek ugyan, de békét nem. A légi csapások csak kissé zavarhatták a minisztérium irányítóit abban, hogy hosszú évek halogatása után megkezdjék a viszony­lagos önállósággal bíró katonai vezetés be­­gyűrését. A hadsereg feletti civilkontroll NATO-követelmény, már az előző kor­mány is tervezte a vezérkar beolvasztását a minisztériumba. Ezt kénytelenek elismerni a főkatonák is, csakhogy attól tartanak, hogy a tárca élén jelenleg álló politikusok képte­lenek lesznek szakmai felügyeletet gyako­rolni. A vezérkar nem tekinti partnernek azt a minisztert, aki saját bevallása szerint is egy, a honvédelem előző ciklusban mutatott tel­jesítményét értékelő kiadvánnyal alapozta meg ismereteit a hadseregről, sorkatona ugyanis nem volt. Mindezek ellenére a vezérkar makacsko­­dó főnökei vereségre vannak ítélve, hiszen sorsukról éppen a velük szemben álló politi­kusok döntenek. Ha az integrációhoz szük­séges kétharmados törvény és az alkot­mánymódosítások nem is kapják meg az el­lenzék támogatását a parlamentben, amely­re a jelenlegi politikai helyzetben azért van némi esély, személycseréket akkor is lehet eszközölni. Csak akad olyan katona, aki fenntartások nélkül végrehajtja a tárca ve­zetőinek döntéseit. A miniszter addig is meg tudja alázni a vezérkari főnököt azzal, hogy jelentésírásra kötelezi, mikor, kivel, miről tárgyalt. Egyetlen dolog marad hátra, ez lesz azon­ban a neheze. Diplomáciai körökben ugyan­is Végh népszerűsége össze sem hasonlítha­tó a kisgazda irányítású tárcáéval. Szabóék magyarázkodni kényszerülnek majd a NA­­TO-ban, a szövetség pedig úgysem minősíti nyíltan a lépést. Csak behúznak egy újabb rovátkát a Honvédelmi Minisztérium neve mellé. HASZÁN ZOLTÁN Borítékolt balhé Nem kellett különösebben nagy jóstehetség ahhoz, hogy megjövendögül. Ismét skanda­lum lesz a telefontenderből. A hazai telefó­­nia - és nem csak ez úgy tűnik, nem tud egyetlen balhémentes tendert sem lebonyolí­tani. Legyen az vezetékes telefonközpont-, analóg rádiótelefon-, GSM- vagy éppen a mostani DCS-pályázat, valami mindig okot ad a nemzetközi botrányra. A pártoktól és kormányoktól független - vagyis hát de­hogyis független! - ügyeletes botrány abban különbözik a nyugat-európai hasonló zűrök­től, hogy „szaga” rendszerint már az ered­mény kihirdetése előtt érezhető. Vagy a pá­lyázati szöveg kiírása - lásd a Ford kisbuszok tendere, ahol milliméterre megadták a jö­vendő győztes adatait - ad okot a felzúdulás­ra, hol a pályázati anyagok beadásának kö­rülményei. A végeredmény szempontjából mindegy, melyik változat jön be, a dolog lé­nyege az, hogy nemzetközi botrány lesz a do­logból, diplomaták vetik be kormányuk be­folyását, a versenytársak pedig perrel fenye­getőznek. (Mint ismeretes, a most záródó mobiltelefon-tender eredményhirdetése csú­szik, az egyik pályázó ajánlata pedig állítólag érvénytelen - ennek ellenére elfogadták.) Mondhatnánk persze, hogy ez így van mindenütt a világon, hiszen a vesztesek nem adják fel. Nekik semmi sem drága, hiszen nemcsak a pályázati anyagra elköltött dollár­­milliókat szeretnék visszakapni, de az üzlet­ben rejlő milliárdokat is szeretnék zsebre tenni. Az érthetetlen csupán, hogy az elmúlt tíz évben miért nem sikerült egy tapodtat sem előre mozdulni a pályázati bonyodal­mak megelőzése érdekében. Miért nem sike­rült olyan tanácsadó cégeket alkalmazni, amelyek egyértelmű pályázati feltételek megfogalmazásával és a beérkező ajánlatok vitán felül álló értékelésével akadályozhat­nák meg a kellemetlenségeket? Vagy ha si­került ilyen cégeket találni, a napi politika miért gyűri maga alá minden egyes alkalom­mal az észérveket és a gazdaságossági számí­tásokat? Talán naivitás újólag felvetni ezeket a kérdéseket, de talán egyszer eljön az idő, amikor valaki válaszolni fog rájuk. Ha más­hogyan nem, egy botránymentes tenderrel. SZAKONYI PÉTER Mészáros Tamás rovata A Magyar Hirdető Részvénytársaság ve­zérigazgatója közle­ményben sietett rea­gálni az Eörsi Má­tyás szabad demok­rata képviselő sajtó­­tájékoztatóján el­hangzottakra. A kétféle nyilatkozattétel módszertana azonban szembetűnően kü­lönbözik egymástól: amíg ugyanis Eörsi dokumentumokat mutatott be, amelyek alapján cégeket, neveket, időpontokat és összegeket nevezett meg, addig Győri Ti­bor a Mahir képviseletében kísérletet sem tett arra, hogy érdemben megcáfolja, mi­szerint az úgynevezett Fidesz közeli vállal­kozások a Postabank és a Magyar Hitel­bank többrendbeli megfejésével pártcélok­ra használtak fel jelentős közpénzeket. Nem, a Mahir vezérigazgatója ugyan „a leghatározottabban” visszautasítja a „rágal­mazó kijelentéseket”, ám ahelyett hogy hatá­rozottsága mellett bármiféle meggyőző argu­mentumot is felmutatna, inkább azt mondja, hogy „Az egész lejáratási kampányról alko­tott véleményemet egy sporthasonlattal tu­dom a legjobban érzékeltetni”. A vezérigazgató úr azt hiszi, hogy itt és most akad ember, aki a véleményére kíván­csi, és nem a tényekre. Ha Eörsi Mátyás csak­ugyan rágalmaz - vagyis hazudik -, akkor Győri Tibornak illene ezt bizonyítania. Amikor azonban Győri úr ehelyett a „ki­esés ellen küzdő SZDSZ SC” kényszerű já­tékoscseréjéről elmélkedik, és maliciózusan megállapítja, hogy „elemzők szerint ez a tel­jesítmény kevés lesz a bennmaradáshoz”, akkor valójában egy sporthasonlatnak álcá­zott politikai inszinuációval próbálja megke­rülni a tartalmi válaszokat. És az APEH el­nöke, az ominózus ügyletekben úgyszintén jócskán érintett Simicska Lajos szintén üzen, mégpedig azt, hogy egy „erkölcsi nullával" nem hajlandó vitatkozni. A maga részéről tehát Eörsi durva megsértésével reméli le­tudni az ügyet. Sem Győri, sem Simicska nem veszi észre, hogy ez az agresszív mellébeszélés számukra igencsak előnytelen összehasonlítást kínál fel Kuncze és Eörsi stílusával. Utóbbiak ugyanis eleddig feltűnően ügyeltek arra, hogy senkit, akinek a nevét az idézett ügyle­tekkel kapcsolatban megemlítették, semmi­képp ne minősítsenek. Sőt még az ismerte­tett pénzügyi műveleteket sem illették pejo­ratív jelzőkkel - megmaradtak a szenvtelen leíró módszer mellett. Nem beszéltek sem csalásról, sem szélhámosságról, sem törvény­­sértésről. A legerősebb kifejezés, ami a szá­jukból elhangzott, alighanem ez volt a felár, így aztán mindenki felismerhette, hogy az ő „rágalmazó kijelentéseik” csupán a szerző­dés- és számlamásolatokból kiolvasható számszaki adatok. Aki ezeket felmutatja, erkölcsi nulla - mondja Simicska. Aki pedig nem cáfolja meg ezeket, az az APEH elnöke - tehetjük hozzá. Mármost viszont kétségtelen, hogy egyre többen kezdenek megundorodni az egésztől, és ilyenkor az is természetes, hogy nemcsak az „egyszerű”, de még a közéleti emberek közül is sokan úgy vélik, csak a politika álta­lános hitelvesztéséhez vezethet, ha mondjuk a Tocsik-ügy visszavágójaként a mai ellenzék is megteszi a maga erőfeszítéseit az aktuális kormánykoalíció lejáratására. Gusztustalan ez a kölcsönös leleplezősdi, és igazán azért nincs semmi értelme, mert tudvalevő, hogy ebben az országban valamennyi politikai erő kénytelen volt így vagy úgy, de végső soron az államkasszából megszerezni a működésé­hez vagy kampányához szükséges összege­ket. Akkor meg minek vetnék ezt egymás szemére? Az effajta relativizáló hajlandóság min­dig felerősödik a közhangulatban, amikor a politika piszka elér egy bizonyos szintet. De nem kell talán bővebben kifejteni, hogy ez a cinizmus milyen mélyen ássa alá a demok­ráciába vetett bizalmat, és miként tesz lehe­tetlenné a közgondolkodásban minden er­kölcsi hivatkozást. A politikai életnek nem lehet vállalt normája a közpénzek közös dézsmálása és ennek közös cinkosságban való, hallgatólagos elfogadása. Ha tucatnyi politikus és a szűkebb családi körükbe tar­tozók egy szoros cégtársi és cégek közötti együttműködés keretében százmilliókat pumpálnak át állami bankokból olyan számlákra, amelyekről aztán módjukban áll pártcélokat támogatni, akkor ez az eljárás nem a Tocsik-botrányhoz képest ítélendő meg, hanem önmagában; mint ahogy a To­­csik-ügy sem lesz visszamenőleg bocsánato­sabb attól, hogy ismertté váltak a „Fidesz közeliek” pénzügyi manőverei. Mindenesetre megfigyelhető, a Fidesz kommunikációs taktikája most éppen ab­ban merül ki, hogy ha már megcáfolni nem tudják az őket érintő adatokat, akkor leg­alább felerősítsék az „egyik sem jobb a má­siknál” közvélekedését. És érdekes, egy­szersmind szomorúan jellemző, hogy a nyil­vánvalóan pártosok mellett némely függet­len társadalomkutatók, politológusok is csatlakoznak ehhez a kampányhoz, tévémű­sorokban és publikációkban fejtegetik, vég­tére mit is tehetnének szegény alulfinanszí­rozott pártok, ha egyszer mindahányan rá­kényszerülnek, hogy egyikük se legyen jobb a Deákné vásznánál. A Fidesznek most azért kedvező a dolgok­nak ez a megejtően felelőtlen beállítása, mert ha nem is mossa tisztára a pártot, abban azért segít, hogy a korábbi anyagi természetű párt­visszaélések, székházügyek és tocsikolások meg a már eddig és legújabban megismert Fi­­desz-ügyletek közé egyenlőségjel kerüljön a köztudatban. És már ez is elfogadható ered­mény volna számukra. A helyzet ugyanis úgy áll, hogy míg az SZDSZ-MSZP-kormány alatt parlamenti bizottság vizsgálta ki a Tocsik-ügyet, addig ma Simicskával és társaival kapcsolatban szó sincs hasonló felderítőmunkáról. Nem be­szélve arról, hogy sem Tocsik Márta maga, sem Boldvai és Budai urak nem kerültek ju­talomból állami főhatóságok és gazdasági csúcsszervezetek élére. Nem úgy, mint a „Fi­desz közeliek” banktranzakcióinak megvaló­sítói, akiknek stallumait helyhiány miatt most inkább nem sorolnánk fel. A nem elhanyagolható különbség egysze­rűen szólva tehát annyi, hogy a Fidesz álla­mosította a saját tőkeszerzői iránt érzett hálá­ját és bizalmát, személyükben teremtve meg párt- és állami vagyon szimbiózisát. És ezzel az egész pályás letámadás során talán a jövő­re nézve is legveszélyesebb játékszabály-mó­dosítást hajtotta végre. Hogy sporthasonlattal éljünk. Sporthasonlat ROSTA Gyévai Zoltán Az orosz K(ám)FOR-erő Az oroszok már a spájzban van­nak - kiálthattak fel meglepeté­sükben Pristina szerb lakói, amikor péntekről szombatra virradóra a város utcáin a sötét­ségből egyszer csak előbukkan­tak a KFOR-os feliratú, terep­­színű katonai járművek. Némi iróniával „kámfor”-erőnek is nevezhetnénk a közel kétszáz fős orosz kontingenst, amely boszniai állomáshelyén csapat­­papot otthagyva a déli tarto­mány felé vette az irányt. Az epizód kísértetiesen ha­sonlít arra, amikor a második világháború végén a nyugati szövetségesek és a Vörös Had­sereg között szabályos verseny­­futás bontakozott ki, hogy me­lyikük érjen előbb Berlinbe. Nos, a napok óta bevonulásra kész, ám az amerikaiak hiúsága miatt késlekedő NATO legna­gyobb megrökönyödésére az oroszok megint előbb csaptak a célba. A partizánakció keresztül­húzta a szövetségnek azt a ter­vét, hogy a kivonuló szerb csa­patok nyomában zökkenőmen­tesen vegye át a hatalmat a tar­tományban. Moszkva váratlan lépése azonban a katonainál is nagyobb zavart keltett diplo­máciai fronton, ahol napok óta meddő magas szintű egyezteté­sek folytak a nemzetközi béke­erőben való orosz részvételről. A tárgyalások két ponton re­kedtek meg. Moszkva először is nem hajlandó békefenntartó erőit NATO-parancsnokság alá helyezni. Másodszor külön szektort (lehetőség szerint a szerbek által sűrűn lakott észa­ki területeket) követel magá­nak. A fantomcsapat megjele­nése jó lehet arra, hogy kész helyzet elé állítsa az orosz ér­vek iránt közömbös Washing­tont, amely jobbára statiszta­szerepet osztott volna ki az oro­szoknak Koszovóban. Számos nyugati elemző a hé­ja orosz tábornokok kalandor­akciójának tulajdonította a páncélozott csapatszállítók fel­bukkanását Pristinában, ami az orosz külügyminiszter szavahi­hetőségét is kétségbe vonta. Igor Ivanov előzőleg személye­sen biztosította amerikai kollé­gáját arról, hogy a kontingens az orosz szerepvállalás tisztázá­sáig nem lépi át a szerb-koszo­vói határt. Bár a hadseregben valóban nő az elégedetlenség a politikai vezetéssel szemben, a katonák még kontroll alatt van­nak. Azt, hogy a „méregkeve­rő” elnöki hivatal és személye­sen az elnök keze van a dolog­ban, elárulta, hogy Jelcin már néhány órával a történtek után előléptette az orosz konvojt Koszovóba vezető Zavarzin tá­bornokot, aki mellesleg Orosz­ország katonai főképviselője a NATO-nál (a történtek után nem lenne meglepő, ha már nem térne vissza Brüsszelbe). A szövetségnél igyekeztek kisebbíteni a kihívó orosz ma­gatartás jelentőségét, ám ebben az esetben többről lehet szó, mint a dolgok elbagatellizálásá­­ról. Az elmúlt napokban több magas rangú NATO-diplomata is úgy fogalmazott, hogy a szö­vetség nem vár az oroszokra a bevonulással. Közben nyilvá­nosságra kerültek a KFOR-t vezető Mike Jackson tábornok tervei, amelyek földrajzi alapon öt felelősségi területre osztot­ták fel a tartományt a legbefo­lyásosabb NATO-szövetsége­­sek között. A konfliktus tárgya­lásos lezárásában kulcsszerepet játszó Moszkva jogosan érez­hette méltánytalannak, hogy a NATO csak statisztaszerepet szán neki a katonai erőfeszítő­oroszoknak Koszovóban, mert a tartomány de facto felosztásá­tól tart, ami ellenkezik a Nyu­gat értékeivel és céljaival, vi­szont nem áll távol az orosz (és jugoszláv) elképzelésektől. A koszovói válság már csak azért is tanulságos, mert rávilá­gított, hogy a „hátbaveregetős hangulatú”, a politikusok kö­zötti tegezésbe torkolló talál­kozók ellenére változatlanul mélységes bizalomhiány jellem­nyező szerepet kezdett játszani a konfliktus megoldásában. A fordulópontot az április végi washingtoni NATO-csúcs hoz­ta meg, amely teljes elszigetelt­ségbe taszította a találkozótól távol maradó Oroszországot. Moszkva riadtan látta, hogy több egykori szovjet köztársa­ság nyíltan a NATO mellé állt, sőt öt stratégiai szomszédja a háta mögött biztonsági paktu­mot kötött. S mindezt éppen Washingtonban. Az oroszok Washingtonnal szemben mindig is New Yorkot részesítették előnyben, ahol az Egyesült Nemzetek Szervezete székel. A békefolyamat vissza­terelését az ENSZ-hez ezért Moszkva mindenképpen siker­ként könyvelheti el. Oroszor­szág presztízsmentő akciójában megértő partnerre talált a NA­­TO-ban, amelynek nem állt ér­dekében elmenni a teljes szakí­tásig. Az oroszok nagy utat tet­tek meg, amíg Belgrád egyér­telmű támogatójából bizonyos értelemben a Nyugat taktikai szövetségesévé váltak. A straté­giai szövetség azonban távo­labb van, mint bármikor a hi­degháború vége óta. Oroszor­szágnak ma még korlátozottak a lehetőségei arra (természete­sen az atomfegyverek óvatos­ságra intenek), hogy a Nyugat­tal szemben a nagy kérdések­ben keresztül vigye akaratát. Az orosz békefenntartók kámforrá válása, majd később meglepetésszerű koszovói fel­bukkanása tulajdonképpen kis húzásnak számít egy nagy já­tékban. De mindenképpen olyannak, amelynek hiba lenne alábecsülni a jelentőségét. „Az epizód kísértetiesen hasonlít arra, amikor a második világháború végén a nyugati szövetségesek és a Vörös Hadsereg között szabályos versenyfutás bontakozott ki, hogy melyikük érjen előbb Berlinbe. Nos, a napok óta bevonulásra kész, ám az amerikaiak hiúsága miatt késlekedő NATO legnagyobb megrökönyödésére az oroszok megint előbb csaptak a célba.E­sekben. Oroszországban ráadá­sul sokan újabb megalázó vere­ségként élik meg, hogy Viktor Csernomirgyin lényegében a Nyugat feltételeivel kötött bé­két Belgrádban. Az otthoni bí­rálatok kereszttüzében és a ka­tonai körök elégedetlenségét érzékelve a Kreml emiatt köti az ebet a karóhoz, és még olyan megoldásba sem megy bele, amely a boszniai modellhez ha­sonlóan csak közvetett NATO- parancsnokság alá helyezné az orosz békefenntartókat. Mi­közben a Nyugat elismeri Moszkva jogát a békeosztalék­ra, fokozott óvatosságra intik a késői jelcini korszak kiszámít­hatatlan politikai cikcakkjai. Az Egyesült Államok azért vo­nakodik külön szektort adni az­zl az orosz-nyugati kapcsolato­kat. Ebben a hullámzó kapcso­latrendszerben állandó feszült­ségforrást teremt, amikor a Nyugat fellépése az új realitá­sokkal (erőviszonyokkal) szem­besíti a régi nagyságát vissza­síró Oroszországot. Moszkva számára ilyen sokkoló hatású élmény volt, amikor a NATO, a történelemben először, az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazása nélkül háborút indított egy szuverén állam el­len. Az orosz-nyugati kapcsola­tok ezután a hidegháborút kö­vető időszak legnagyobb válsá­gát élték át. A Kreml sajátos módon akkor találta meg a sö­tét alagútból kivezető utat, ami­kor a realitások figyelembevé­telével konstruktív, kezdemé­ Út közben KAJÁN TIBOR RAJZA 1 G­yarapszik az ideiglenesen külföldön állomásozó pénzügyi szakértőink száma. Princz Gábor, a Postabank volt el­nök-vezérigazgatója 1998 nyara óta óvakodik attól, hogy­­ a lábát betegye Magyarországra. Legföljebb „pr-menedzsere”, Nehéz-Posony István állítja időnként, hogy hazalátogatott. S Erős János, a Kereskedelmi és Hitelbank volt vezérigazgatója nemrég olyan messzire utazott (a HVG szerint nincs Európá­ban), hogy az újságírók nem is tudtak tőle a felügyelet büntető­­feljelentésének tárgyává lett K&H Brókerházról és saját üzle­teiről érdeklődni. Forró lehet a talaj Yankson Edmund lába alatt is, aki 1995 nyarától 1998 októberéig vezérigazgatóként, majd elnökként az értékpapírcég élén állt. Sajtóértesülések sze­rint a felügyeletnél terhelő adatok vannak rá nézve. A külföld­re távozásról szóló híreket azonban az ő esetében nem erősítet- t ték meg. Ha mégis itthon tartózkodik, az erős idegzetre vall, ami egy brókernél persze szakmai alapkövetelmény. Az egykor teljhatalmú bankárokat és brókereket joggal te­szi óvatossá Kunos Péter volt Agrobank-vezér vagy Lupis Jó­zsef börtönbüntetése, illetve néhány kevésbé ismert bróker előzetes letartóztatása. Princznek annyi év börtönt szánnak rosszakarói, mint­­ amennyi ideig bogozzák, mit is csinált a Postabank élén. Amennyiben Nehéz-Posony egyik nyilatkozatára hagyatko­­­­zunk, „a felderítés” 5-7 évet is igénybe vehet. A K&H Bróker-­­ ház többmilliárdos veszteségének okait majdnem fél évig vizs­gálta az Állami Pénz és Tőkepiaci Felügyelet, amíg a hűtlen kezelés vádjával - a pénzügyi szakma szerint egy kis hal ellen - büntetőfeljelentésre szánta el magát. Igaz, nyitva hagyta továb­­­ ír­ói feljelentések lehetőségét is. A feljelentés előtérbe állította az értékpapírcég és a bank menedzsmentjének korábbi ügyeit, például a kedvezményes részvényjuttatást. A sajtó döntő része 1997-ben, amikor az­­ I ügyletet lebonyolították, elhallgatta ezt az információt. Holott a tét nagy volt, hiszen a K&H dolgozóinak, ezen belül az 5 szá­zaléknyi (névértéken közel 520 millió forintnyi) részvénycso­magból 3,5 százalékot zsebre tevő menedzsmentnek milliárd forinton felüli nyereség hullott az ölébe. A kedvezményen való osztozkodás és a bank eladásával összefüggő premizálás felté­telei is vitathatók voltak. Szakértők szerint a K&H-nál - csak­úgy, mint a többi konszolidált banknál - túlzottan nagy ked­­­­vezményeket élveztek az alkalmazottak, mivel a névérték, és­­ nem a piaci érték feléért jutottak a részvényekhez, amelyeket­ ráadásul általában hitelben vásárolhattak meg. A jogi szabá­lyozás azonban kusza még ma is. Ugyanezeket a részvényeket az új tulajdonosok visszavásárlási ajánlatának köszönthetően később magas árfolyamon eladhatták. A K&H esetében a tu­lajdonos nem tett visszavásárlási ajánlatot, de ez sem okozott gondot. A bank saját brókercége pótolta ezt 270 százalékon, így amikor a felsővezetés úgy döntött, hogy a mézesbödönt több mint kétharmadáig kiürítik (Erős maga annyit kapott, mint a bank 3500 dolgozója együttvéve), saját bankjuk pénzét kockáztatták. (Ma már biztosan tudjuk, el is bukta a pénzinté­zet.) Ezt csak tetézte a vezetők talált pénzére adott 35 százalé­kos hozamgarancia, ugyancsak a brókerháztól. A bankszféra eközben hallgatott, hiszen kínos lett volna felhívni a figyelmet egy olyan ügyre, amelynek maguk is haszonélvezői voltak. Né­meth Gábor, az ÁPV Rt. bankprivatizációt levezénylő igazga­tója - a kritikákra reagálva - a bank belügyének minősítette a történteket. Nem sokkal ezután ő is a K&H „belügyévé” vált, hiszen a bankcsoportban kapott állást. Medgyessy Péter pénz­ügyminiszter sem tett semmit. A bank új tulajdonosai sem szól­ t­tak bele, hiszen az egész részvényjuttatás még az előtt bonyo­lódott le, hogy rendkívüli közgyűlés keretében átvették volna a bank irányítását. A sajtó felelőssége leginkább ott érhető tetten, hogy döntő ré­sze kritika nélkül átvette az ÁPV rekordáras bankeladásról szóló győzelmi beszámolóit. Hozzájárultak ahhoz az indokolatlan nim­buszhoz, ami a K&H privatizációjáról kialakult, és másokat is el­­nézővé tett a bankot eladásra felkészítő vezetők „kaszálásával” szemben. Figyelmen kívül maradt, hogy az elért több mint 560 százalékos árfolyam csak a bank tőkéjének tizedére vonatkozik, s a külföldi tulajdonos úgy szerzett többségi tulajdont, hogy a névértéknél alig nagyobb árfolyamon emelt tőkét. Az államnál maradt részvénycsomag több mint 80 százalé­kának sorsáról az év végéig kell dönteni. A kárpótlási jegyért való csere esetén az állam egy korábban vállalt kötelezettséget­­ teljesítene. Ha a stratégiai tulajdonossal kezd alkudozni, az időközben felhalmozódott veszteség miatt leértékelt részvény­­csomagot tud csak eladni, így se, úgy se lesz tehát sikertörténet a bankprivatizáció csúcsának beállított K&H-eladásból, amit csak tovább sötétítenek a büntetőügyek. A banknak ’97-ben is volt igazgatósága és felügyelőbizottsá­ga. Ők vajon mit tettek? Tagjai nem mondhatják azt, hogy semmiről sem tudtak, csakúgy, mint a Postabank vezető testü­letei. Ahogy azonban - legalábbis egyes vélekedések szerint - Princz sorra robbantja fel a különböző (most elsősorban a kor­mányzó) pártokat romboló aknáit, egyre csökken annak a valószínűsége, hogy a Postabank ügyében akár csak egy sze­mélyt is felelősségre vonjanak. Ezután majd a K&H egykori vezetői lőnek vissza? Vitázni pedig muszáj Petőcz György tudósításából kiderült, hogy múlt szerdán, a Kos­suth Klubban rendezett nyilvános médiavitáról még annak meg­kezdése előtt eltávoztam, noha a vita egyik meghívott résztvevője voltam (Magyar Hírlap, június 11., Sajtórögeszmék a Kossuth Klubban). Az is kiderült a cikkből, hogy távozásom oka a Vasár­napi Újság jelenléte volt, ezen a ponton azonban néhány kiegészí­tést tennék. Önmagában ugyanis az, hogy a Vasárnapi Újság mun­katársa megjelent, még nem indított volna távozásra, Lakatos Pál felelős szerkesztő azonban a kezdés előtt, anélkül hogy erről ko­rábban értesített volna, személyre szólóan bemikrofonoztatta az emelvényt, és beüzemeltetett egy keverőpultot. Vagyis a meghir­detett nyilvános beszélgetés helyett a Vasárnapi Újság kihelyezett stúdiójába léptem, s minthogy nekem soha nem volt szándékom­ban ennek a műsornak meghívottja lenni, meghívását el nem fo­gadtam volna, rövid gondolkodás után távoztam. Lényegesnek tartom, hogy a Vasárnapi Újság soros műsorveze­tője a vitáról készített „szokatlanul hosszú” terjedelmű anyag fel­konferálásakor úgy tájékoztatott: Kovács Zoltán eltávozott a hely­színről, jelen volt azonban magnójával a Vasárnapi Újság. Nos, nem volt magnó. Lakatos Pál a keverőpult előtt állt, és a techni­kust instruálta. Nota bene, ha valóban egy magnóval lett volna meg egy szál mikrofonnal, s a Vasárnapi Újság valóban egyike lett volna az ott képviselt szerkesztőségeknek, valószínűleg nem tá­voztam volna. Sajnálom, hogy így kellett döntenem, mert Mészáros Tamás ál­láspontjával szemben (lásd Magyar Hírlap, május 7.) meggyőződé­sem, hogy akármilyen kevés eredménnyel bíztat is egy vita, érde­mes vállalni. Ezért is volt szándékomban Bencsik Andrással és Lovas Istvánnal vitatkozni, noha az életnek aligha van akár csak egyetlen pontja is, amiben egyetértenék velük. Sőt ilyen vitát bár­mikor vállalok, feltéve ha megkérdezésem és beleegyezésem nél­kül mások nem alakítják azt már előzőleg egy aggályos szerkeszté­sű és olykor rasszista megnyilvánulásokat is publikáló szerkesztő­ség kihelyezett stúdióbeszélgetésévé. KOVÁCS ZOLTÁN Élet és Irodalom

Next