Magyar Hírlap, 1999. június (32. évfolyam, 125-150. szám)
1999-06-14 / 136. szám
1999. JÚNIUS 14., HÉTFŐ „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Végh-játék Magyarországot az elmúlt hónapokban valóban nem fenyegethette komoly katonai veszély, hiszen a honvédelmi vezetés legnagyobb problémája nem a szomszédban dúló háború volt. Másfajta csata kezdődött a minisztérium falain belül, amelyben a délszláv válsághoz hasonlóan tűzszünetet kötöttek ugyan, de békét nem. A légi csapások csak kissé zavarhatták a minisztérium irányítóit abban, hogy hosszú évek halogatása után megkezdjék a viszonylagos önállósággal bíró katonai vezetés begyűrését. A hadsereg feletti civilkontroll NATO-követelmény, már az előző kormány is tervezte a vezérkar beolvasztását a minisztériumba. Ezt kénytelenek elismerni a főkatonák is, csakhogy attól tartanak, hogy a tárca élén jelenleg álló politikusok képtelenek lesznek szakmai felügyeletet gyakorolni. A vezérkar nem tekinti partnernek azt a minisztert, aki saját bevallása szerint is egy, a honvédelem előző ciklusban mutatott teljesítményét értékelő kiadvánnyal alapozta meg ismereteit a hadseregről, sorkatona ugyanis nem volt. Mindezek ellenére a vezérkar makacskodó főnökei vereségre vannak ítélve, hiszen sorsukról éppen a velük szemben álló politikusok döntenek. Ha az integrációhoz szükséges kétharmados törvény és az alkotmánymódosítások nem is kapják meg az ellenzék támogatását a parlamentben, amelyre a jelenlegi politikai helyzetben azért van némi esély, személycseréket akkor is lehet eszközölni. Csak akad olyan katona, aki fenntartások nélkül végrehajtja a tárca vezetőinek döntéseit. A miniszter addig is meg tudja alázni a vezérkari főnököt azzal, hogy jelentésírásra kötelezi, mikor, kivel, miről tárgyalt. Egyetlen dolog marad hátra, ez lesz azonban a neheze. Diplomáciai körökben ugyanis Végh népszerűsége össze sem hasonlítható a kisgazda irányítású tárcáéval. Szabóék magyarázkodni kényszerülnek majd a NATO-ban, a szövetség pedig úgysem minősíti nyíltan a lépést. Csak behúznak egy újabb rovátkát a Honvédelmi Minisztérium neve mellé. HASZÁN ZOLTÁN Borítékolt balhé Nem kellett különösebben nagy jóstehetség ahhoz, hogy megjövendögül. Ismét skandalum lesz a telefontenderből. A hazai telefónia - és nem csak ez úgy tűnik, nem tud egyetlen balhémentes tendert sem lebonyolítani. Legyen az vezetékes telefonközpont-, analóg rádiótelefon-, GSM- vagy éppen a mostani DCS-pályázat, valami mindig okot ad a nemzetközi botrányra. A pártoktól és kormányoktól független - vagyis hát dehogyis független! - ügyeletes botrány abban különbözik a nyugat-európai hasonló zűröktől, hogy „szaga” rendszerint már az eredmény kihirdetése előtt érezhető. Vagy a pályázati szöveg kiírása - lásd a Ford kisbuszok tendere, ahol milliméterre megadták a jövendő győztes adatait - ad okot a felzúdulásra, hol a pályázati anyagok beadásának körülményei. A végeredmény szempontjából mindegy, melyik változat jön be, a dolog lényege az, hogy nemzetközi botrány lesz a dologból, diplomaták vetik be kormányuk befolyását, a versenytársak pedig perrel fenyegetőznek. (Mint ismeretes, a most záródó mobiltelefon-tender eredményhirdetése csúszik, az egyik pályázó ajánlata pedig állítólag érvénytelen - ennek ellenére elfogadták.) Mondhatnánk persze, hogy ez így van mindenütt a világon, hiszen a vesztesek nem adják fel. Nekik semmi sem drága, hiszen nemcsak a pályázati anyagra elköltött dollármilliókat szeretnék visszakapni, de az üzletben rejlő milliárdokat is szeretnék zsebre tenni. Az érthetetlen csupán, hogy az elmúlt tíz évben miért nem sikerült egy tapodtat sem előre mozdulni a pályázati bonyodalmak megelőzése érdekében. Miért nem sikerült olyan tanácsadó cégeket alkalmazni, amelyek egyértelmű pályázati feltételek megfogalmazásával és a beérkező ajánlatok vitán felül álló értékelésével akadályozhatnák meg a kellemetlenségeket? Vagy ha sikerült ilyen cégeket találni, a napi politika miért gyűri maga alá minden egyes alkalommal az észérveket és a gazdaságossági számításokat? Talán naivitás újólag felvetni ezeket a kérdéseket, de talán egyszer eljön az idő, amikor valaki válaszolni fog rájuk. Ha máshogyan nem, egy botránymentes tenderrel. SZAKONYI PÉTER Mészáros Tamás rovata A Magyar Hirdető Részvénytársaság vezérigazgatója közleményben sietett reagálni az Eörsi Mátyás szabad demokrata képviselő sajtótájékoztatóján elhangzottakra. A kétféle nyilatkozattétel módszertana azonban szembetűnően különbözik egymástól: amíg ugyanis Eörsi dokumentumokat mutatott be, amelyek alapján cégeket, neveket, időpontokat és összegeket nevezett meg, addig Győri Tibor a Mahir képviseletében kísérletet sem tett arra, hogy érdemben megcáfolja, miszerint az úgynevezett Fidesz közeli vállalkozások a Postabank és a Magyar Hitelbank többrendbeli megfejésével pártcélokra használtak fel jelentős közpénzeket. Nem, a Mahir vezérigazgatója ugyan „a leghatározottabban” visszautasítja a „rágalmazó kijelentéseket”, ám ahelyett hogy határozottsága mellett bármiféle meggyőző argumentumot is felmutatna, inkább azt mondja, hogy „Az egész lejáratási kampányról alkotott véleményemet egy sporthasonlattal tudom a legjobban érzékeltetni”. A vezérigazgató úr azt hiszi, hogy itt és most akad ember, aki a véleményére kíváncsi, és nem a tényekre. Ha Eörsi Mátyás csakugyan rágalmaz - vagyis hazudik -, akkor Győri Tibornak illene ezt bizonyítania. Amikor azonban Győri úr ehelyett a „kiesés ellen küzdő SZDSZ SC” kényszerű játékoscseréjéről elmélkedik, és maliciózusan megállapítja, hogy „elemzők szerint ez a teljesítmény kevés lesz a bennmaradáshoz”, akkor valójában egy sporthasonlatnak álcázott politikai inszinuációval próbálja megkerülni a tartalmi válaszokat. És az APEH elnöke, az ominózus ügyletekben úgyszintén jócskán érintett Simicska Lajos szintén üzen, mégpedig azt, hogy egy „erkölcsi nullával" nem hajlandó vitatkozni. A maga részéről tehát Eörsi durva megsértésével reméli letudni az ügyet. Sem Győri, sem Simicska nem veszi észre, hogy ez az agresszív mellébeszélés számukra igencsak előnytelen összehasonlítást kínál fel Kuncze és Eörsi stílusával. Utóbbiak ugyanis eleddig feltűnően ügyeltek arra, hogy senkit, akinek a nevét az idézett ügyletekkel kapcsolatban megemlítették, semmiképp ne minősítsenek. Sőt még az ismertetett pénzügyi műveleteket sem illették pejoratív jelzőkkel - megmaradtak a szenvtelen leíró módszer mellett. Nem beszéltek sem csalásról, sem szélhámosságról, sem törvénysértésről. A legerősebb kifejezés, ami a szájukból elhangzott, alighanem ez volt a felár, így aztán mindenki felismerhette, hogy az ő „rágalmazó kijelentéseik” csupán a szerződés- és számlamásolatokból kiolvasható számszaki adatok. Aki ezeket felmutatja, erkölcsi nulla - mondja Simicska. Aki pedig nem cáfolja meg ezeket, az az APEH elnöke - tehetjük hozzá. Mármost viszont kétségtelen, hogy egyre többen kezdenek megundorodni az egésztől, és ilyenkor az is természetes, hogy nemcsak az „egyszerű”, de még a közéleti emberek közül is sokan úgy vélik, csak a politika általános hitelvesztéséhez vezethet, ha mondjuk a Tocsik-ügy visszavágójaként a mai ellenzék is megteszi a maga erőfeszítéseit az aktuális kormánykoalíció lejáratására. Gusztustalan ez a kölcsönös leleplezősdi, és igazán azért nincs semmi értelme, mert tudvalevő, hogy ebben az országban valamennyi politikai erő kénytelen volt így vagy úgy, de végső soron az államkasszából megszerezni a működéséhez vagy kampányához szükséges összegeket. Akkor meg minek vetnék ezt egymás szemére? Az effajta relativizáló hajlandóság mindig felerősödik a közhangulatban, amikor a politika piszka elér egy bizonyos szintet. De nem kell talán bővebben kifejteni, hogy ez a cinizmus milyen mélyen ássa alá a demokráciába vetett bizalmat, és miként tesz lehetetlenné a közgondolkodásban minden erkölcsi hivatkozást. A politikai életnek nem lehet vállalt normája a közpénzek közös dézsmálása és ennek közös cinkosságban való, hallgatólagos elfogadása. Ha tucatnyi politikus és a szűkebb családi körükbe tartozók egy szoros cégtársi és cégek közötti együttműködés keretében százmilliókat pumpálnak át állami bankokból olyan számlákra, amelyekről aztán módjukban áll pártcélokat támogatni, akkor ez az eljárás nem a Tocsik-botrányhoz képest ítélendő meg, hanem önmagában; mint ahogy a Tocsik-ügy sem lesz visszamenőleg bocsánatosabb attól, hogy ismertté váltak a „Fidesz közeliek” pénzügyi manőverei. Mindenesetre megfigyelhető, a Fidesz kommunikációs taktikája most éppen abban merül ki, hogy ha már megcáfolni nem tudják az őket érintő adatokat, akkor legalább felerősítsék az „egyik sem jobb a másiknál” közvélekedését. És érdekes, egyszersmind szomorúan jellemző, hogy a nyilvánvalóan pártosok mellett némely független társadalomkutatók, politológusok is csatlakoznak ehhez a kampányhoz, tévéműsorokban és publikációkban fejtegetik, végtére mit is tehetnének szegény alulfinanszírozott pártok, ha egyszer mindahányan rákényszerülnek, hogy egyikük se legyen jobb a Deákné vásznánál. A Fidesznek most azért kedvező a dolgoknak ez a megejtően felelőtlen beállítása, mert ha nem is mossa tisztára a pártot, abban azért segít, hogy a korábbi anyagi természetű pártvisszaélések, székházügyek és tocsikolások meg a már eddig és legújabban megismert Fidesz-ügyletek közé egyenlőségjel kerüljön a köztudatban. És már ez is elfogadható eredmény volna számukra. A helyzet ugyanis úgy áll, hogy míg az SZDSZ-MSZP-kormány alatt parlamenti bizottság vizsgálta ki a Tocsik-ügyet, addig ma Simicskával és társaival kapcsolatban szó sincs hasonló felderítőmunkáról. Nem beszélve arról, hogy sem Tocsik Márta maga, sem Boldvai és Budai urak nem kerültek jutalomból állami főhatóságok és gazdasági csúcsszervezetek élére. Nem úgy, mint a „Fidesz közeliek” banktranzakcióinak megvalósítói, akiknek stallumait helyhiány miatt most inkább nem sorolnánk fel. A nem elhanyagolható különbség egyszerűen szólva tehát annyi, hogy a Fidesz államosította a saját tőkeszerzői iránt érzett háláját és bizalmát, személyükben teremtve meg párt- és állami vagyon szimbiózisát. És ezzel az egész pályás letámadás során talán a jövőre nézve is legveszélyesebb játékszabály-módosítást hajtotta végre. Hogy sporthasonlattal éljünk. Sporthasonlat ROSTA Gyévai Zoltán Az orosz K(ám)FOR-erő Az oroszok már a spájzban vannak - kiálthattak fel meglepetésükben Pristina szerb lakói, amikor péntekről szombatra virradóra a város utcáin a sötétségből egyszer csak előbukkantak a KFOR-os feliratú, terepszínű katonai járművek. Némi iróniával „kámfor”-erőnek is nevezhetnénk a közel kétszáz fős orosz kontingenst, amely boszniai állomáshelyén csapatpapot otthagyva a déli tartomány felé vette az irányt. Az epizód kísértetiesen hasonlít arra, amikor a második világháború végén a nyugati szövetségesek és a Vörös Hadsereg között szabályos versenyfutás bontakozott ki, hogy melyikük érjen előbb Berlinbe. Nos, a napok óta bevonulásra kész, ám az amerikaiak hiúsága miatt késlekedő NATO legnagyobb megrökönyödésére az oroszok megint előbb csaptak a célba. A partizánakció keresztülhúzta a szövetségnek azt a tervét, hogy a kivonuló szerb csapatok nyomában zökkenőmentesen vegye át a hatalmat a tartományban. Moszkva váratlan lépése azonban a katonainál is nagyobb zavart keltett diplomáciai fronton, ahol napok óta meddő magas szintű egyeztetések folytak a nemzetközi békeerőben való orosz részvételről. A tárgyalások két ponton rekedtek meg. Moszkva először is nem hajlandó békefenntartó erőit NATO-parancsnokság alá helyezni. Másodszor külön szektort (lehetőség szerint a szerbek által sűrűn lakott északi területeket) követel magának. A fantomcsapat megjelenése jó lehet arra, hogy kész helyzet elé állítsa az orosz érvek iránt közömbös Washingtont, amely jobbára statisztaszerepet osztott volna ki az oroszoknak Koszovóban. Számos nyugati elemző a héja orosz tábornokok kalandorakciójának tulajdonította a páncélozott csapatszállítók felbukkanását Pristinában, ami az orosz külügyminiszter szavahihetőségét is kétségbe vonta. Igor Ivanov előzőleg személyesen biztosította amerikai kollégáját arról, hogy a kontingens az orosz szerepvállalás tisztázásáig nem lépi át a szerb-koszovói határt. Bár a hadseregben valóban nő az elégedetlenség a politikai vezetéssel szemben, a katonák még kontroll alatt vannak. Azt, hogy a „méregkeverő” elnöki hivatal és személyesen az elnök keze van a dologban, elárulta, hogy Jelcin már néhány órával a történtek után előléptette az orosz konvojt Koszovóba vezető Zavarzin tábornokot, aki mellesleg Oroszország katonai főképviselője a NATO-nál (a történtek után nem lenne meglepő, ha már nem térne vissza Brüsszelbe). A szövetségnél igyekeztek kisebbíteni a kihívó orosz magatartás jelentőségét, ám ebben az esetben többről lehet szó, mint a dolgok elbagatellizálásáról. Az elmúlt napokban több magas rangú NATO-diplomata is úgy fogalmazott, hogy a szövetség nem vár az oroszokra a bevonulással. Közben nyilvánosságra kerültek a KFOR-t vezető Mike Jackson tábornok tervei, amelyek földrajzi alapon öt felelősségi területre osztották fel a tartományt a legbefolyásosabb NATO-szövetségesek között. A konfliktus tárgyalásos lezárásában kulcsszerepet játszó Moszkva jogosan érezhette méltánytalannak, hogy a NATO csak statisztaszerepet szán neki a katonai erőfeszítőoroszoknak Koszovóban, mert a tartomány de facto felosztásától tart, ami ellenkezik a Nyugat értékeivel és céljaival, viszont nem áll távol az orosz (és jugoszláv) elképzelésektől. A koszovói válság már csak azért is tanulságos, mert rávilágított, hogy a „hátbaveregetős hangulatú”, a politikusok közötti tegezésbe torkolló találkozók ellenére változatlanul mélységes bizalomhiány jellemnyező szerepet kezdett játszani a konfliktus megoldásában. A fordulópontot az április végi washingtoni NATO-csúcs hozta meg, amely teljes elszigeteltségbe taszította a találkozótól távol maradó Oroszországot. Moszkva riadtan látta, hogy több egykori szovjet köztársaság nyíltan a NATO mellé állt, sőt öt stratégiai szomszédja a háta mögött biztonsági paktumot kötött. S mindezt éppen Washingtonban. Az oroszok Washingtonnal szemben mindig is New Yorkot részesítették előnyben, ahol az Egyesült Nemzetek Szervezete székel. A békefolyamat visszaterelését az ENSZ-hez ezért Moszkva mindenképpen sikerként könyvelheti el. Oroszország presztízsmentő akciójában megértő partnerre talált a NATO-ban, amelynek nem állt érdekében elmenni a teljes szakításig. Az oroszok nagy utat tettek meg, amíg Belgrád egyértelmű támogatójából bizonyos értelemben a Nyugat taktikai szövetségesévé váltak. A stratégiai szövetség azonban távolabb van, mint bármikor a hidegháború vége óta. Oroszországnak ma még korlátozottak a lehetőségei arra (természetesen az atomfegyverek óvatosságra intenek), hogy a Nyugattal szemben a nagy kérdésekben keresztül vigye akaratát. Az orosz békefenntartók kámforrá válása, majd később meglepetésszerű koszovói felbukkanása tulajdonképpen kis húzásnak számít egy nagy játékban. De mindenképpen olyannak, amelynek hiba lenne alábecsülni a jelentőségét. „Az epizód kísértetiesen hasonlít arra, amikor a második világháború végén a nyugati szövetségesek és a Vörös Hadsereg között szabályos versenyfutás bontakozott ki, hogy melyikük érjen előbb Berlinbe. Nos, a napok óta bevonulásra kész, ám az amerikaiak hiúsága miatt késlekedő NATO legnagyobb megrökönyödésére az oroszok megint előbb csaptak a célba.Esekben. Oroszországban ráadásul sokan újabb megalázó vereségként élik meg, hogy Viktor Csernomirgyin lényegében a Nyugat feltételeivel kötött békét Belgrádban. Az otthoni bírálatok kereszttüzében és a katonai körök elégedetlenségét érzékelve a Kreml emiatt köti az ebet a karóhoz, és még olyan megoldásba sem megy bele, amely a boszniai modellhez hasonlóan csak közvetett NATO- parancsnokság alá helyezné az orosz békefenntartókat. Miközben a Nyugat elismeri Moszkva jogát a békeosztalékra, fokozott óvatosságra intik a késői jelcini korszak kiszámíthatatlan politikai cikcakkjai. Az Egyesült Államok azért vonakodik külön szektort adni azzl az orosz-nyugati kapcsolatokat. Ebben a hullámzó kapcsolatrendszerben állandó feszültségforrást teremt, amikor a Nyugat fellépése az új realitásokkal (erőviszonyokkal) szembesíti a régi nagyságát visszasíró Oroszországot. Moszkva számára ilyen sokkoló hatású élmény volt, amikor a NATO, a történelemben először, az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazása nélkül háborút indított egy szuverén állam ellen. Az orosz-nyugati kapcsolatok ezután a hidegháborút követő időszak legnagyobb válságát élték át. A Kreml sajátos módon akkor találta meg a sötét alagútból kivezető utat, amikor a realitások figyelembevételével konstruktív, kezdemé Út közben KAJÁN TIBOR RAJZA 1 Gyarapszik az ideiglenesen külföldön állomásozó pénzügyi szakértőink száma. Princz Gábor, a Postabank volt elnök-vezérigazgatója 1998 nyara óta óvakodik attól, hogy a lábát betegye Magyarországra. Legföljebb „pr-menedzsere”, Nehéz-Posony István állítja időnként, hogy hazalátogatott. S Erős János, a Kereskedelmi és Hitelbank volt vezérigazgatója nemrég olyan messzire utazott (a HVG szerint nincs Európában), hogy az újságírók nem is tudtak tőle a felügyelet büntetőfeljelentésének tárgyává lett K&H Brókerházról és saját üzleteiről érdeklődni. Forró lehet a talaj Yankson Edmund lába alatt is, aki 1995 nyarától 1998 októberéig vezérigazgatóként, majd elnökként az értékpapírcég élén állt. Sajtóértesülések szerint a felügyeletnél terhelő adatok vannak rá nézve. A külföldre távozásról szóló híreket azonban az ő esetében nem erősítet- t ték meg. Ha mégis itthon tartózkodik, az erős idegzetre vall, ami egy brókernél persze szakmai alapkövetelmény. Az egykor teljhatalmú bankárokat és brókereket joggal teszi óvatossá Kunos Péter volt Agrobank-vezér vagy Lupis József börtönbüntetése, illetve néhány kevésbé ismert bróker előzetes letartóztatása. Princznek annyi év börtönt szánnak rosszakarói, mint amennyi ideig bogozzák, mit is csinált a Postabank élén. Amennyiben Nehéz-Posony egyik nyilatkozatára hagyatkozunk, „a felderítés” 5-7 évet is igénybe vehet. A K&H Bróker- ház többmilliárdos veszteségének okait majdnem fél évig vizsgálta az Állami Pénz és Tőkepiaci Felügyelet, amíg a hűtlen kezelés vádjával - a pénzügyi szakma szerint egy kis hal ellen - büntetőfeljelentésre szánta el magát. Igaz, nyitva hagyta továb írói feljelentések lehetőségét is. A feljelentés előtérbe állította az értékpapírcég és a bank menedzsmentjének korábbi ügyeit, például a kedvezményes részvényjuttatást. A sajtó döntő része 1997-ben, amikor az I ügyletet lebonyolították, elhallgatta ezt az információt. Holott a tét nagy volt, hiszen a K&H dolgozóinak, ezen belül az 5 százaléknyi (névértéken közel 520 millió forintnyi) részvénycsomagból 3,5 százalékot zsebre tevő menedzsmentnek milliárd forinton felüli nyereség hullott az ölébe. A kedvezményen való osztozkodás és a bank eladásával összefüggő premizálás feltételei is vitathatók voltak. Szakértők szerint a K&H-nál - csakúgy, mint a többi konszolidált banknál - túlzottan nagy kedvezményeket élveztek az alkalmazottak, mivel a névérték, és nem a piaci érték feléért jutottak a részvényekhez, amelyeket ráadásul általában hitelben vásárolhattak meg. A jogi szabályozás azonban kusza még ma is. Ugyanezeket a részvényeket az új tulajdonosok visszavásárlási ajánlatának köszönthetően később magas árfolyamon eladhatták. A K&H esetében a tulajdonos nem tett visszavásárlási ajánlatot, de ez sem okozott gondot. A bank saját brókercége pótolta ezt 270 százalékon, így amikor a felsővezetés úgy döntött, hogy a mézesbödönt több mint kétharmadáig kiürítik (Erős maga annyit kapott, mint a bank 3500 dolgozója együttvéve), saját bankjuk pénzét kockáztatták. (Ma már biztosan tudjuk, el is bukta a pénzintézet.) Ezt csak tetézte a vezetők talált pénzére adott 35 százalékos hozamgarancia, ugyancsak a brókerháztól. A bankszféra eközben hallgatott, hiszen kínos lett volna felhívni a figyelmet egy olyan ügyre, amelynek maguk is haszonélvezői voltak. Németh Gábor, az ÁPV Rt. bankprivatizációt levezénylő igazgatója - a kritikákra reagálva - a bank belügyének minősítette a történteket. Nem sokkal ezután ő is a K&H „belügyévé” vált, hiszen a bankcsoportban kapott állást. Medgyessy Péter pénzügyminiszter sem tett semmit. A bank új tulajdonosai sem szól ttak bele, hiszen az egész részvényjuttatás még az előtt bonyolódott le, hogy rendkívüli közgyűlés keretében átvették volna a bank irányítását. A sajtó felelőssége leginkább ott érhető tetten, hogy döntő része kritika nélkül átvette az ÁPV rekordáras bankeladásról szóló győzelmi beszámolóit. Hozzájárultak ahhoz az indokolatlan nimbuszhoz, ami a K&H privatizációjáról kialakult, és másokat is elnézővé tett a bankot eladásra felkészítő vezetők „kaszálásával” szemben. Figyelmen kívül maradt, hogy az elért több mint 560 százalékos árfolyam csak a bank tőkéjének tizedére vonatkozik, s a külföldi tulajdonos úgy szerzett többségi tulajdont, hogy a névértéknél alig nagyobb árfolyamon emelt tőkét. Az államnál maradt részvénycsomag több mint 80 százalékának sorsáról az év végéig kell dönteni. A kárpótlási jegyért való csere esetén az állam egy korábban vállalt kötelezettséget teljesítene. Ha a stratégiai tulajdonossal kezd alkudozni, az időközben felhalmozódott veszteség miatt leértékelt részvénycsomagot tud csak eladni, így se, úgy se lesz tehát sikertörténet a bankprivatizáció csúcsának beállított K&H-eladásból, amit csak tovább sötétítenek a büntetőügyek. A banknak ’97-ben is volt igazgatósága és felügyelőbizottsága. Ők vajon mit tettek? Tagjai nem mondhatják azt, hogy semmiről sem tudtak, csakúgy, mint a Postabank vezető testületei. Ahogy azonban - legalábbis egyes vélekedések szerint - Princz sorra robbantja fel a különböző (most elsősorban a kormányzó) pártokat romboló aknáit, egyre csökken annak a valószínűsége, hogy a Postabank ügyében akár csak egy személyt is felelősségre vonjanak. Ezután majd a K&H egykori vezetői lőnek vissza? Vitázni pedig muszáj Petőcz György tudósításából kiderült, hogy múlt szerdán, a Kossuth Klubban rendezett nyilvános médiavitáról még annak megkezdése előtt eltávoztam, noha a vita egyik meghívott résztvevője voltam (Magyar Hírlap, június 11., Sajtórögeszmék a Kossuth Klubban). Az is kiderült a cikkből, hogy távozásom oka a Vasárnapi Újság jelenléte volt, ezen a ponton azonban néhány kiegészítést tennék. Önmagában ugyanis az, hogy a Vasárnapi Újság munkatársa megjelent, még nem indított volna távozásra, Lakatos Pál felelős szerkesztő azonban a kezdés előtt, anélkül hogy erről korábban értesített volna, személyre szólóan bemikrofonoztatta az emelvényt, és beüzemeltetett egy keverőpultot. Vagyis a meghirdetett nyilvános beszélgetés helyett a Vasárnapi Újság kihelyezett stúdiójába léptem, s minthogy nekem soha nem volt szándékomban ennek a műsornak meghívottja lenni, meghívását el nem fogadtam volna, rövid gondolkodás után távoztam. Lényegesnek tartom, hogy a Vasárnapi Újság soros műsorvezetője a vitáról készített „szokatlanul hosszú” terjedelmű anyag felkonferálásakor úgy tájékoztatott: Kovács Zoltán eltávozott a helyszínről, jelen volt azonban magnójával a Vasárnapi Újság. Nos, nem volt magnó. Lakatos Pál a keverőpult előtt állt, és a technikust instruálta. Nota bene, ha valóban egy magnóval lett volna meg egy szál mikrofonnal, s a Vasárnapi Újság valóban egyike lett volna az ott képviselt szerkesztőségeknek, valószínűleg nem távoztam volna. Sajnálom, hogy így kellett döntenem, mert Mészáros Tamás álláspontjával szemben (lásd Magyar Hírlap, május 7.) meggyőződésem, hogy akármilyen kevés eredménnyel bíztat is egy vita, érdemes vállalni. Ezért is volt szándékomban Bencsik Andrással és Lovas Istvánnal vitatkozni, noha az életnek aligha van akár csak egyetlen pontja is, amiben egyetértenék velük. Sőt ilyen vitát bármikor vállalok, feltéve ha megkérdezésem és beleegyezésem nélkül mások nem alakítják azt már előzőleg egy aggályos szerkesztésű és olykor rasszista megnyilvánulásokat is publikáló szerkesztőség kihelyezett stúdióbeszélgetésévé. KOVÁCS ZOLTÁN Élet és Irodalom