Magyar Hírlap, 1999. július (32. évfolyam, 151-177. szám)
1999-07-17 / 165. szám
1999. JÚLIUS 17., SZOMBAT „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Alkotmánysértő amnézia A kutyabarátoknak rossz hír, hogy szombaton az MSaton hiába keresik magazinjukat, a Vahurt, csak egy feliratot találnak majd az elsötétített képernyőn, meg egy időmérőt. Ez számolja majd vissza a kétórás büntetésből még hátralévő perceket. Az ORIT ugyanis lecsapott. Nem ez az első eset. Az MSat is kénytelen volt már többször lemondani nézőiről főműsoridőben, leginkább pedig a médiahatósággal perben-haragban lévő TV3 kényszerült műsorváltoztatásra. Vasárnap a Szív Tvről is hiányolhatjuk a könnyed szórakozást ígérő Erőszakra kényszerítve (am. akció, ism.) című produkciót. Az MSat és a Szív Tv bűnhődik, mert a médiahatóság nem talált programjukban önálló hírműsort - igaz, így legalább a kormányzati túlsúly mérésével nem kellett bíbelődniük -, rábukkant viszont több burkolt reklámra, szexuális tartalmú hirdetésre, a kiskorúak személyiségfejlődésére káros filmre. Az ORIT feladata pedig egyebek között az is, hogy mindezektől megvédje a nézőket. Ezért figyelmeztet, ha pedig ez nem elég, akkor szankcionál, betilt, pénzbírságot szab ki. És felejt. Csupán annyit, hogy mindez az alaptörvénybe ütközik, legalábbis a testület véleménye szerint. Elegendő elővenni az Alkotmánybírósághoz csupán négy hónapja beadott ORTT-kérelmet. A Legfelsőbb Bíróság döntése ellenére az RTL Klub szerződésének felbontásától igencsak ódzkodó testület nagy hirtelen alkotmányellenesnek találta a médiatörvénynek azt a szakaszát, amely szerint az ORTT a műsor-szolgáltatási szerződéseket polgári jogalanyként köti, azok megsértését viszont hatóságként kell szankcionálnia. Ragyogó ötlet. A beadvány az Alkotmánybíróság elé került, elbírálásáig pedig fel lehetett függeszteni a Legfelsőbb Bíróság ítéletéből következő feladatok végrehajtását. Teljes elégedettség, hiszen alkotmányellenesen mégsem lehet büntetgetni. Vagy csak néha. Amikor rendnek kell lennie. HASZÁN ZOLTÁN Áthallásos viszonyok Britanniában századok óta nyírják a gyepet, a demokrácia is meglehetős - de a katolikusok és a protestánsok kölcsönös bizalmatlansága nem csillapul. Ez azt jelenti, hogy Britanniában és az ír szigeten „kézben” vannak a fegyverek, a robbanóanyagok van egy terrorista szervezet, amely csak az elmúlt harminc év alatt mintegy négyezer embert ölt meg. Az IRA nem válogatott, hol Kadhafitól szerezte a pénzt - hol pedig az amerikai szélsőséges ír csoportok tömték a dollárt a gyilkológépezetbe. Arról már kevesebb szó esett, hogy a protestánsok is megszedték magukat, kábítószerügyletekbe keveredtek és vagyonokat gyűjtöttek a brit patriotizmus lobogója alatt. London mindmáig adós Észak-Írországnak az 1972-es „véres vasárnapról” adandó magyarázattal: brit kommandósok akkor lelőttek „néhány katolikust”. A szokásos üzletmenet. Ám miként viselhet a művelt Nyugat morális háborút a Koszovóban egymás ellen fenekedő muzulmánok és keresztény szlávok ellen, ha saját katolikusai és protestáns hívői között sem képes békét teremteni? A brit katona hogyan fegyverezheti le Koszovóban egyik vagy másik fél harcosait, ha arra is képtelen, hogy az ír szigeten vagy London központjában megakadályozza a gyilkolást, a fegyverek és a robbanóanyag forgalmát? Az északír béke kudarca sötét árnyékot vet a demokratikus intézményrendszerekre és néhány fontos emberre. Clinton hiába lobbizott Észak-Írországban, Tony Blair hiába adott bele apait-anyait, Bertie Ahern ír kormányfő hiába bizonyult jóhiszemű partnernek, a politikai és fegyveres csoportok ellenálltak. Miközben a britek, írek (katolikusok és protestánsok) zöme a békét akarja végre, szűk körű és korlátolt érdekcsoportok mindkét oldalon elég befolyással rendelkeznek ahhoz, hogy akár Londont, a Buckingham palotát, Dublint is kordában tartsák, és még a világot is megtévesszék a Nobel-békedíjak idő előtti kiosztásával. Mielőtt a Nyugat ítélkezik Koszovóról, rendeznie kellene saját kis ügyeit is - és nem csak Észak-Írországban. FODOR GYÖRGY Bolgár György rovata Szörnyű hely lehet Norvégia. Akarom mondani, remek hely lehet Norvégia. Olvasom a The New York Timesban, hogy ebben a békés skandináv országban él és virul a filmcenzúra, erőszakos vagy pornográf filmeket nem mutatnak be, igaz viszont, hogy nem is kell félniük az utcán a járókelőknek, biztonság van, és nyugalom. Norvégiában még a videókölcsönzők sem importálhatnak akármilyen filmet, az elmúlt két évben például az illetékes hivatal majdnem negyven film megvételét tiltotta meg nekik. Minden norvég városban működik olyan közhivatalnok, akinek az a dolga, hogy engedélyezze, sőt akár konkrétan megszabja a helyi mozik műsorát. És ha neki nem tetszik valami, akkor azt a valamit nem fogják bemutatni. Oslo mozicenzora (egy bizonyos Ingeborg Moraeus Hanssen asszony) azt mondta az amerikai lapnak, hogy Oliver Stone egy zseni, de a Született gyilkosok című filmje az ördög műve. Éppen ezért nem is engedélyezte a forgalmazását, ám döntése miatt (kivételesen) akkora volt a felháborodás, hogy végül kénytelen volt meghátrálni. A norvég viszonyokra jellemző módon azonban ő határozhatta meg, hogy a filmet csak egy kis művészmoziban játszszák, ráadásul felszólította az oslóiakat, hogy ne nézzék meg Stone filmjét. Milyen közel is van hozzánk ez a Norvégia. Az ördög műve látható a Kiscelli Múzeumban - véli egy magát illetékesnek gondoló illetékes, mire megindul (még sincs annyira közel az a Norvégia?) az érdeklődők hada (meg persze az ördögűzőké is) a múzeumba. A norvég filmhivatal vezetője szerint az ottani társadalom mindig is hitt a hatóságokban, a kontrollban, éppen ezért a szabályozás a demokrácia szerves része. Nálunk ellenben nem a demokrácia, hanem a diktatúrák és féldiktatúrák szerves része volt a szabályozás, az ellenőrzés, az állandó kontroll, és a társadalom inkább a hatóságok erőfölényében, kényszerítő erejében hitt, mintsem azok tisztességében, megbízhatóságában, józan beavatkozásában. A kényszer szülte tisztelet a hatóságok iránt persze nemzedékek megszokásává vált, ugyanakkor a társadalom sosem felejtette el azt sem, hogy a korlátozás, a szabályozás nem önkéntes, nem demokratikus. Ebből következik a magyar társadalom kétlelkűsége: a polgár rendőrért kiált, ha egy kiállítás megbotránkoztatja, de rohan, hogy a botrányt megnézhesse. Az esetleges betiltásnak azonban Magyarországon nincs hivatala és közhivatalnoka. Ha netán lenne, a kívánatosnál (és a demokráciákban elfogadhatónál) többen neveznék és gondolnák olyan cenzúrahivatalnak, illetve cenzornak, amely és aki egyáltalán nem a közjót, hanem éppen ellenkezőleg, a magyar történelmi hagyományoknak megfelelően a közrosszat szolgálja. Ezért aztán senki nem merné megkockáztatni egy ilyen hivatal létrehozását, ehelyett kétségbeesett egyéni akciókkal próbálkozik a magyar kettős lélek egyik felére apellálva. A kétségbeesettnek látszó harc a szigorúbb kontrollért, szabályozásért mindazonáltal nem reménytelen (már ha valaki a nagyobb szigorúságban reménykedik). A tavaly hatalomra került konzervatív kormány, közelebbről annak fideszes vezetése ugyanis valamikori liberális indulása ellenére valójában velejéig (és radikálisan) konzervatív. Írom ezt annak tudatában, hogy a politikai elemzők jelentős része rideg, cinikus politikai számításnak, egyben elvtelen pálfordulásnak érezte és minősítette Orbánék útját a harcos liberalizmustól a még harcosabb konzervativizmusig. Csakhogy a nyolcvanas évek második felében a lágy diktatúra ellen forduló fideszesek már messze nem érezték, érezhették annyira a diktatúra szorítását, mint a szamizdatos ellenzékiek, vagyis lelkileg talán nem is élték át diktatúrának azt a diktatúrát, amely ellen felléptek. Az úgynevezett demokratikus ellenzék jelentős része (anélkül hogy ismertem volna őket akkoriban) nyilván jókora lelki meghasonláson is keresztülment, amikor rájött arra, hogy a szocializmus nem tehető demokratikussá, és intellektuális váltásuk minden bizonnyal érzelmi válsággal is együtt járt. Orbánék intellektuálisan már eleve tudták (hiszen egy következő nemzedékhez tartoztak), hogy a szocializmus alkalmatlan rendszer, de ez a rendszer őket személy szerint nemigen sújtotta, inkább (a tanulás lehetőségének megteremtésével) segítette. Az ő szembenállásuk tehát (bár őket sem ismertem akkoriban) nem érzelmi, hanem csakis elvi lehetett. Hogy mi következik ebből? Az, hogy a fideszesek akkor kerültek érzelmi válságba, amikor kitört a demokrácia, és egyik pillanatról a másikra megvalósulni látták azt, amit ők (is) követeltek. A győzelem ugyanis számukra vereséggel, ellenzéki léttel járt, és egyben azzal, hogy egy idő után valószínűleg kezdték feleslegesnek érezni magukat és politikájukat. Az, amiért húszas éveinkben küzdöttünk, létrejött, megszületett, ránk ellenben nincs szükség - ennek bizony érzelmi sokknak kellett lennie számukra. Ilyenkor az ember vagy felhagy a politikával, mert úgy érzi, hogy már nincs és nem is igen lehet több célja, vagy irányt vált. A lelki válsággal pedig éppen ezért nemsokára párosult a politikai, gondolati irányváltás. Elindultak visszafelé. A Fidesz hamar megérezte ugyanis, hogy a friss szabadság kitermeli a szabadság korlátozásának híveit is. Ők is (mint ahogy természetesen mások) világosan látták, hogy a szabadság nem szülte meg a maga rendjét, emiatt aztán magától értetődően vállalták az új rend megteremtőinek, a szabadságot valamilyen módon korlátozni akaróknak a politikai képviseletét. A feladat kínálkozó volt, hiszen a frissen megnyert szabadsághoz tényleg nem lehet egy csapásra megteremteni a rendet is, azt sajnos lassú, szívós munkával kell kiépíteni. Magyarországon azonban ez az új rendpártiság azonnal találkozott a régi, hagyományos, ha tetszik, konzervatív, ha nem tetszik, nacionalista és sokszor antidemokratikus rendpártisággal, és a kettő nemcsak politikailag (a korábban teljességgel elképzelhetetlen Fidesz-kisgazda-szövetségben), hanem gondolatilag is egyre inkább összekapcsolódott. Akármekkora csalódás volt is ez a Fidesz egykori (liberális) szimpatizánsainak, valószínűleg nem történhetett másképp. A győzelem sokkja és a győzelemből való kimaradás sokkja, párosulva a cél hirtelen elvesztésének sokkjával, méghozzá éppen a felnőttkorba jutás pillanatában - ez így együtt azt sugallja nekem, hogy talán mégsem csak hideg számítás, hanem inkább a lelki válságból fakadó belső meggyőződés tette konzervatívvá a Fidesz-fiatalokat. Magyarország azonban nem Norvégia. Itt még azok sem hisznek a hatóságokban, az intézményekben, akik tekintélyelvűek mindenekfölött. Abban a pillanatban ugyanis, amint nekik nem tetsző kormány kerül hatalomra, elvesztik minden bizalmukat az általuk olyannyira magasztalt (erőszak)szervezetekben is. Ha lenne filmcenzúra-hivatal, hol a liberálisok tiltakoznának a művészi és gondolatszabadság hivatali megsértése miatt, hol a konzervatívok, mert egyik oldal sem hinné el, hogy lehetséges a közjót szem előtt tartó korlátozó beavatkozás. A liberálisok minden alkalommal úgy gondolnák, hogy vége a szabadságnak (ezért elvből elleneznék is egy ilyen hivatal létrehozását), a konzervatívok pedig úgy, hogy vége a rendnek (ezért csak úgy támogatnának egy ilyen hivatalt, ha az mindig az ő kezükben volna), Így aztán a Fidesz mostani menetelése a rendteremtés, az erősebb központi hatalom felé azt a veszélyt (tudniillik híveinek azt a vágyát) rejti magában, hogy lehetőleg mindent és véglegesen ragadjon a saját kezébe, különben a rend csak addig tart, amíg a következő választáson nem győz az ellenzék. Ha ehhez még hozzágondoljuk azt is, hogy a mostani kormány már csak egyszerű lelki okokból is szeretne (mert különben melyik politikus ne szeretne?) minél hosszabb ideig a helyén maradni, hiszen milyen lehet negyvenéves miniszterelnökként ellenzéki nyugdíjba vonulni, akkor érthető, hogy minden egyes rendpárti, központosító lépés éles politikai és kultúr (sőt szinte állandó élethalál)harcot vált ki, miközben a (konszenzuson alapuló) nagyobb rendet senki nem kifogásolná. Amúgy Norvégiában sem minden fenékig tejfel, legföljebb (tenger)fenékig olaj. És úgy azért könnyebb. Előre a konzervativizmus útján! DISNEYLAND Kolláth György Mérlegen a sportkormányzat Az ifjúsági és sportminiszter (ön)értékelésének két fontos és reá jellemző mondata volt. Teljesítményük - mondta - osztályzatként egykettedet érdemel, ugyanakkor egy év alatt tíz esztendő munkáját végezték el. Kár ezért a második kitételért. (Emlékezzünk csak: az elmúlt fél-egy év majdnem minden fontosabb ISM-aktivitáshoz társult egy-egy abszurd mondat.) Ezzel a kijelentéssel nem csupán az a baj, hogy nem igaz. Még csak az sem, hogy feladja a magas labdát az ellenkező előjelű demagógia számára (tudniillik hogy inkább tíz évet mentek visszafelé, ami szintén nem lenne igaz). Az a gond vele, hogy a miniszter állítását egyszerűen nem gondolhatta komolyan. Úgy vélhetik ugyanis az emberek, hogy aki szólt, nemcsak azt nem tudja, mit beszél, hanem azt sem, mit csinálnak. Közigazgatási, jogi és szakmai nézőpontból általában is görcsös és felszínes - egységes sztenderdek híján pedig véletlenszerű is - a minisztériumok munkájának értékelése. Sportpolitikai szempontból az volt a döntő hiba, hogy a tárcavezetés felemás, frusztrált revolúciót erőltet(ett) korrekt, végiggondolt evolúció helyett. Talán máig sem ismerte fel, hogy tízéves késéssel a sportban nem lehet politikai rendszerváltást csinálni. Erre ma már sem szükség, sem esély nincsen. Aki pedig használni nem igazán tud, az legalább ne ártson. Hiába volt (lett volna) egy többé-kevésbé nívós sportkormányprogram; a gyakorlati cselekvés erőfitogtató taktikázás volt sokkal inkább, mint stratégiai építkezés. Nem készült el az úgynevezett nemzeti sportkoncepció; nem egészült ki a program olyan sportsajátosságokkal, mint például a dopping leküzdése vagy a pályák biztonsága, s egyelőre nincsenek olyan távlatos projektek sem, mint volt korábban a tornaterem-építési program. Az 1998 nyarán sem idillikus, de jól-rosszul kialakult sportközállapotokat sikerült megbolygatni. Ami nem lett volna baj, ha új, tiszta, korszerű elképzelések lépnek a régiek helyébe. Ehelyett azonban zűrzavar, feszültségkeltés, megosztottság, leépülés, elidegenedés következett be. A sportközállapotok túlzó jellemzése ma ez lehet: a piros sarokban az ISM, a kék sarokban majdnem mindenki más. A sportszakmai és a szakmák közötti kooperációs tevékenység - a fogyatékosok sportjának szép emberi példát nyújtó újszerűségét és ígéretességét kivéve - minősíthetetlen. Elzavarták ugyanis a gyakorlott, kapcsolatokkal rendelkező szakembereket, de nincs új, tiszta „sor”. Ködös elképzelések szerint megváltoztatták a struktúrát, aminek eredményeként megfelelő módon kint és bent szinte senki senkivel nem kommunikál. Papírízű eszmefuttatások pótolják a tényleges cselekvést. A szakmai hátteret rendszerint négy- vagy hat-A szerző közigazgatási és alkotmányjogász, a TF tanára szemközti egyeztetések helyettesítik. A potenciális partnerek, megrendelők, érdekeltek kiszorított helyzetbe kerültek. Még a hathatós, érdemi parlamenti bizottsági megmérettetés, lobbizás és kontroll is visszaszorult, hiszen a tárca ezt nyűgnek tekinti. Ami pedig a sport szelleméhez végképpen nem méltó: időnként a kudarc feldolgozása helyett az azonnali, izzó revánsvágy kap teret. Pedig a sportember ifikorában megtanulja, hogy ha egyszer a bíró lefújta a meccset, és a tábla vereséget mutat, akkor nincs apelláta, majd csak a következő mérkőzés hozhat jóvátételt. A legkínosabb a meglepetés az egy évvel ezelőtti várakozásokhoz képest talán a közgazdasági értékelésnél lelhető. Felfoghatatlan, hogy miközben majdnem kétszer annyi közpénz volna a sport fejlesztésére, mint korábban volt, szinte semmi nem megy előre. Klubok, szövetségek helyzete válik lehetetlenné. A régi finanszírozási rend már nem, az új (még?) nem működik, s csaknem mindenki kárvallottnak érzi magát. Az ISM-ben azt az egyszerű igazságot - vagy igényt - sem ismerik, nem alkalmazzák, hogy a rendszernek az átalakítás alatt is működnie kellene (azt talán tudjuk mi lesz, de addig mi lesz?). A döntési tervezetekhez nem készülnek makrogazdasági, költségvetési elemzések. A pénzt odaítélő mechanizmusok „belterjesek”, késve alakulnak ki és - látszólag!? - rokonszenv alapján döntenek. A sportingatlanok ügyében tapasztalható tárcamagatartás nélkülözi az egységes, kiszámítható elvi alapokat. Rossz jel, hogy erős ellenhatás jelentkezésekor a sziklaszilárdnak hitt vezetés megfutamítható, elvtelen kompromisszumokra kész. A nemzetközi munkát aligha csak a külföldi látogatások fémjelzik. A nemzetközi hitelesség létfontosságú lenne még akkor is, ha nem különösebben szeretnénk nagy világversenyeket rendezni. Külföldön különösen elemi feltétel, hogy azt mondjuk, amit gondolunk és úgy értsük (értsék), ahogyan az korrektül elvárható. Több értő figyelemre volna szükség a sport nemzetközi jogérvényesítő testületeinek munkájában. Világos, vonzó stratégia kellene a magyar sport és sportolók EU- csatlakozás utáni betagolódására, ám ennek nincs nyoma. Sajnos megtört az az ígéretes nemzetközi tevékenység, amely az OTSH-korszakot jellemezte. A jogi minősítés csak a negatív tartományban (mínusz 2) helyezhető el. Egyetlen másik tárcánál sem olyan kritikán aluli a jogi munka, mint az ISM- ben. Három példa különösen szemléltető. Az ISM-et előkészítő csapat 1998 decemberében a törvényhozáson átnyomott egy olyan sporttörvényi módosítást, amely nem kiküszöbölte, hanem megtetézte a sporttörvény eredendő, olykor alkotmányellenes baklövéseit (például a köztartozásokról). Ugyanakkor kértek és kaptak felhatalmazást az úgynevezett sportbiztonság rendeleti szabályozására, de fél év alatt semmit nem tudtak belőle felmutatni. Ennek ellenére lekezelően visszautasították e téma ellenzéki indíttatású törvényjavaslatát. Ez történt a felügyelet korszerűsítésére vonatkozó törvényjavaslattal is. A már múltnak számító (?) MLSZ-ISM-afférról pedig egy egyetemista tételesen - számítógépes egybevetést is alkalmazva - igazolta, hogy az ISM háromszor annyi (és zömmel tudatos) törvénysértést követett el két hónap alatt, mint előtte az MLSZ vezérkar (többnyire „tudatlanul”) tizenegy hónap alatt. Egyébként az ISM ebbéli ténykedését a miniszterelnökség jogászai annak idején (!) kifogástalannak tartották. Igazgatási, szervezési, hivatali tekintetben az ISM „szűzföld”, s mint ilyen értékelhetetlen, Bántó volna szóba hozni azokat a szarvashibákat, amelyek a tárca működését jellemzik. Úgy szemléltethető mindez, hogy nem esetenkénti üzemzavar, áramszünet van, hanem az egész hálózat rosszul van bekötve, a véletlen igazgat. Az önkormányzatokra, az autó nem szervezetekre is tekintettel lévő ágazati irányítás gyakorlatilag nem létezik. A szükséges előterjesztések, döntési változatok vagy el sem készülnek, vagy semmire sem használhatók. Hatásvizsgálat, monitorizálás, vezetői példaadás és igényesség, rendszeres koordináció, tartalmas beszámol (tat)ás ténylegesen nincsen Feltétlen követelmény azonban a lojalitás, s a tisztviselők önaktivitása, amit nem foglal keretbe garantált középvezetői munka. Az ISM-ben így nagyobb számban gyülekeznek a kapott, mint az adott „gólok Sokan szinte megváltásként várják a pletykaszinten keringő pártközi tárcacserét. Ennek pedig táptalajt ad az a jelenség, hogy a makacs ISM-mel szemben sok esetben a sport érdekeit tényleg mások védték és képviselték. Három út áll most a döntnök(ök) előtt. Kijelenthető például, hogy a feladatokat ismerik, a tárca(vezetés) még beérhet, s ha nem is „csak így tovább”, de nincs még itt a „három korner egy tizenegyes” korszaka, vagyis tart a bizalom. Enyhe duzzogás és vérfrissítés után lehet esélyt adni ahhoz a folytatáshoz, amelyben talán megjelenhet a korrekció, a belátás és a szakszerűség számonkérése. És lehet haladéktalanul megteremteni azokat az intézményes változásokat és garanciákat, amelyek révén érvényt szerezhetnek a kormányprogramnak, nyugvópontra juttathatók az értelmetlen viták. „...miközben majdnem kétszer annyi közpénz volna a sport fejlesztésére, mint korábban volt, szinte semmi nem megy előre. Klubok, szövetségek helyzete válik lehetetlenné. A régi finanszírozási rend már nem, az új (még?) nem működik, s csaknem mindenki kárvallottnak érzi magát. Az ISM-ben azt az egyszerű igazságot - vagy igényt sem ismerik, nem alkalmazzák, hogy a rendszernek az átalakítás alatt is működnie kellene...” Van-e még Jugoszlávia? Jugoszláviát - mint Szerbia és Montenegró föderációját - nem lehet megmenteni. Nem csak én gondolom, hogy a szövetségi állam gyakorlatilag megszűnt létezni (ha pedig megmarad, akkor lényegében új ország lesz). Az orosz duma külügyi bizottságának tagja, Vlagyimir Avercsev kész tényként kezelte a kisebbik jugoszláv tagköztársaság elszakadását. És akkor még nem szóltunk Montenegró lakosságáról: az utolsó felmérés szerint a megkérdezettek 65 százaléka úgy vélte, a jugoszláv tagköztársaságok közötti viszonyt meg kell változtatni. Milo Djukanovic, Montenegró elnöke nemrég azt mondta, hogy a köztársaság lakosságának több mint a fele az önálló Montenegrót vagy a konföderális államberendezkedést támogatja. Ennyi a podgoricai kormány dilemmája: milyen gyorsan válassza le Montenegrót a belgrádi rezsimről - lehetőség szerint áldozatok és vérontás nélkül. Nem egyszerű vállalkozás. Az elszakadást - mint gyakorlatilag egyetlen lehetséges megoldást - úgy kell levezényelni, hogy azt jelenleg külföldről hivatalosan senki sem támogatja. A legfontosabb balkáni moderátor, az Egyesült Államok már jelezte: ellenzi Montenegró elszakadását. Ez a lépés Washington szerint még inkább destabilizálná a térséget. Van egy kimondatlan megfontolás is, amiért az USA egyben tartaná a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot: legyen Montenegró az a katalizátor, amelyen beindítaná, felgyorsítaná a szerbiai változásokat. Szerintem Montenegró ebből a szerepből nem kér, de a közegellenállás miatt az elszakadás folyamatára kénytelen volt kidolgozni egy koreográfiát. A főbb lépéseket Szlovéniától lesték el: fenntartani a párbeszédet a központi kormányzattal úgy, hogy közben az együttműködés a minimálisra csökkenjen. Ehhez persze, sóhajtanak az összeesküvés-elméletek gyakorló rajongói, kell egy terv. Montenegrónak van terve. A montenegrói kormány vezető pártja, a Demokratikus Szocialista Párt (DPS), tárgyalásokat kezdett a szerbiai pártokkal - a hatalommal és az ellenzékkel egyaránt -, téma pedig a közös állam jövője volt. A küldöttség egy munkaanyaggal érkezett, erről kellett velük beszélgetni, ha tetszett ez a szerbiai pártoknak, ha nem (általában nem tetszett). A dolgozat egyrészt a jugoszláv föderációról való közös gondolkodást hivatott segíteni, valamint - nem mellesleg - felsorolja, milyen közös államot akar Montenegró. Olyan közös államot, amelyik gyakorlatilag nem az. A podgoricai javaslat szerint a fociválogatott tartaná össze Jugoszláviát. Podgorica fenntartja magának a jogot - rettegőn emlékezve a hiperinflációra -, hogy szükség esetén saját pénzkibocsátással védje ki a szerbiai monetáris politika csapdáit. Podgorica a védelmi kérdések egy részét átutalná ugyan szövetségi hatáskörbe, de - akárcsak a külpolitika - döntően mégis a köztársaságok ügye lenne, a montenegrói hadkötelesek otthon teljesítenének katonai szolgálatot. A köztársaságok önállóan intéznék vízumpolitikájukat, saját vám- és adórendszerük lenne. Erről akar tárgyalni a podgoricai kormány, és ezt az államot konföderációnak tekintenék - ez azt jelenti, hogy az 1992-ben elfogadott alkotmány alapján működő föderáció megszűnne. Helyén két önálló állam jönne létre, amelyekben több a különbség, mint a közös vonás, inkább kapcsolódnak egymáshoz lazán, semmint egységet alkotnának. Miért van Montenegrónak elege Jugoszláviából? Az első kézenfekvő válasz - mert elege van Szlobodan Milosevics jugoszláv elnökből - csak részben magyarázza meg a felgyorsult és egyre erőteljesebb (kormányzati támogatást is élvező) szeparatista törekvéseket. Az iniciáló töltet szerepét valóban Milosevics töltötte be, ám később egyéb tényezők is az önállósodás felé taszították a köztársaságot. A Jugoszlávia elleni NATO-légicsapások után Belgrád és Podgorica között nemcsak a viszony változott meg, hanem a két köztársaság prioritási, stratégiai célja is más lett. A két köztársaságnak nincs közösen járható útja. Szerbia az újjáépítéssel van elfoglalva - Montenegró kevesebb kárt szenvedett, és a nyugati integrációban érdekelt. Szerbia gazdasága romokban hever, Podgorica a privatizációs modelleket tanulmányozza (közöttük behatóan a magyar tapasztalatokat). Szerbián a sor. Ha elfogadja a Montenegróból érkező javaslatokat, avval megpecsételi Jugoszlávia sorsát. A dezintegráció vértelen lesz, és a mostaninál is markánsabb. Hiszen már nincs semmi közös vonásuk: a légicsapások idején Szerbiában hadiállapotot volt, Montenegróban a törvényhozás azon volt, hogy a békés működés feltételeit biztosítsa. Montenegró nem vett részt a háborús erőfeszítésekben, menedéket nyújtott a koszovói menekülteknek, és árgus szemekkel figyelte a szövetségi hadsereget. Szerbia zárkózott, bizalmatlan xenofóbként szemléli a világot, Montenegró minden vízumkötelezettséget eltörölt. Egy állam, két világ. A két köztársaság között a távolság akkor is nőni fog, ha Szerbiában nem fogadják el a montenegrói reformtervet, és továbbra is edzőjük, Milosevics által diktált öngyilkos tempóban játszanak, akkor az veri be az utolsó szöget a föderáció koporsójába. Az sem segítene Jugoszlávián, ha Szerbia erőszakhoz folyamodna. Jelentések szólnak arról, hogy Belgrád egy úgynevezett szövetségi rendőrség felállításán dolgozik, ennek a félkatonai fantomintézménynek bizonyos alakulatai már Montenegró területén állomásoznak. A podgoricai kormány hallani sem akar erről, és mindenre felkészült: a napokban olvastam az első nyilvános jelentést arról, hogy a hegyekben a leendő montenegrói hadsereg önkéntesei gyakorlatoznak. Montenegró kész saját útlevet kiállítani. Montenegró megvédi érdekeit. Ha a tárgyalások eredménytelenek lesznek, hamarosan népszavazást írnak ki a függetlenségről. Persze lehet, hogy tévedek, és Jugoszlávia túléli ezt a válságot. Csodák mindig is voltak. MAKAI JÓZSEF