Magyar Hírlap, 1999. július (32. évfolyam, 151-177. szám)

1999-07-17 / 165. szám

1999. JÚLIUS 17., SZOMBAT „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Alkotmánysértő amnézia A kutyabarátoknak rossz hír, hogy szom­baton az MSaton hiába keresik magazin­jukat, a Vahurt, csak egy feliratot találnak majd az elsötétített képernyőn, meg egy időmérőt. Ez számolja majd vissza a két­órás büntetésből még hátralévő perceket. Az ORIT ugyanis lecsapott. Nem ez az el­ső eset. Az MSat is kénytelen volt már többször lemondani nézőiről főműsoridő­ben, leginkább pedig a médiahatósággal perben-haragban lévő TV3 kényszerült műsorváltoztatásra. Vasárnap a Szív Tv­­ről is hiányolhatjuk a könnyed szórako­zást ígérő Erőszakra kényszerítve (am. ak­ció, ism.) című produkciót. Az MSat és a Szív Tv bűnhődik, mert a médiahatóság nem talált programjukban önálló hírműsort - igaz, így legalább a kor­mányzati túlsúly mérésével nem kellett bí­belődniük -, rábukkant viszont több bur­kolt reklámra, szexuális tartalmú hirdetés­re, a kiskorúak személyiségfejlődésére ká­ros filmre. Az ORIT feladata pedig egye­bek között az is, hogy mindezektől meg­védje a nézőket. Ezért figyelmeztet, ha pe­dig ez nem elég, akkor szankcionál, betilt, pénzbírságot szab ki. És felejt. Csupán annyit, hogy mindez az alaptörvénybe üt­közik, legalábbis a testület véleménye szerint. Elegendő elővenni az Alkotmánybíró­sághoz csupán négy hónapja beadott ORTT-kérelmet. A Legfelsőbb Bíróság döntése ellenére az RTL Klub szerződésé­nek felbontásától igencsak ódzkodó testü­let nagy hirtelen alkotmányellenesnek ta­lálta a médiatörvénynek azt a szakaszát, amely szerint az ORTT a műsor-szolgálta­tási szerződéseket polgári jogalanyként köti, azok megsértését viszont hatóság­ként kell szankcionálnia. Ragyogó ötlet. A beadvány az Alkotmánybíróság elé ke­rült, elbírálásáig pedig fel lehetett függesz­teni a Legfelsőbb Bíróság ítéletéből követ­kező feladatok végrehajtását. Teljes elé­gedettség, hiszen alkotmányellenesen mégsem lehet büntetgetni. Vagy csak né­ha. Amikor rendnek kell lennie. HASZÁN ZOLTÁN Áthallásos viszonyok Britanniában századok óta nyírják a gye­pet, a demokrácia is meglehetős - de a ka­tolikusok és a protestánsok kölcsönös bi­zalmatlansága nem csillapul. Ez azt jelenti, hogy Britanniában és az ír szigeten „kézben” vannak a fegyverek, a robbanóanyagok­­ van egy terrorista szervezet, amely csak az elmúlt harminc év alatt mintegy négyezer embert ölt meg. Az IRA nem válogatott, hol Kadhafitól sze­rezte a pénzt - hol pedig az amerikai szél­sőséges ír csoportok tömték a dollárt a gyilkológépezetbe. Arról már kevesebb szó esett, hogy a protestánsok is megszed­ték magukat, kábítószerügyletekbe keve­redtek és vagyonokat gyűjtöttek a brit patriotizmus lobogója alatt. London mindmáig adós Észak-Írországnak az 1972-es „véres vasárnapról” adandó ma­gyarázattal: brit kommandósok akkor le­lőttek „néhány katolikust”. A szokásos üzletmenet. Ám miként vi­selhet a művelt Nyugat morális háborút a Koszovóban egymás ellen fenekedő mu­zulmánok és keresztény szlávok ellen, ha saját katolikusai és protestáns hívői között sem képes békét teremteni? A brit katona hogyan fegyverezheti le Koszovóban egyik vagy másik fél harcosait, ha arra is képtelen, hogy az ír szigeten vagy Lon­don központjában megakadályozza a gyil­kolást, a fegyverek és a robbanóanyag for­galmát? Az északír béke kudarca sötét árnyékot vet a demokratikus intézményrendszerek­re és néhány fontos emberre. Clinton hiá­ba lobbizott Észak-Írországban, Tony Blair hiába adott bele apait-anyait, Bertie Ahern ír kormányfő hiába bizonyult jóhi­szemű partnernek, a politikai és fegyveres csoportok ellenálltak. Miközben a britek, írek (katolikusok és protestánsok) zöme a békét akarja végre, szűk körű és korlátolt érdekcsoportok mindkét oldalon elég be­folyással rendelkeznek ahhoz, hogy akár Londont, a Buckingham palotát, Dublint is kordában tartsák, és még a világot is megtévesszék a Nobel-békedíjak idő előt­ti kiosztásával. Mielőtt a Nyugat ítélkezik Koszovóról, rendeznie kellene saját kis ügyeit is - és nem csak Észak-Írországban. FODOR GYÖRGY Bolgár György rovata Szörnyű hely lehet Norvé­gia. Akarom mondani, re­mek hely lehet Norvégia. Olvasom a The New York Timesban, hogy ebben a békés skandináv ország­ban él és virul a filmcenzú­ra, erőszakos vagy por­nográf filmeket nem mu­tatnak be, igaz viszont, hogy nem is kell félniük az utcán a járókelőknek, biz­tonság van, és nyugalom. Norvégiában még a videókölcsönzők sem impor­tálhatnak akármilyen filmet, az elmúlt két évben például az illetékes hivatal majdnem negyven film megvételét tiltotta meg nekik. Minden nor­vég városban működik olyan közhivatalnok, aki­nek az a dolga, hogy engedélyezze, sőt akár konkrétan megszabja a helyi mozik műsorát. És ha neki nem tetszik valami, akkor azt a valamit nem fogják bemutatni. Oslo mozicenzora (egy bizonyos Ingeborg Moraeus Hanssen asszony) azt mondta az amerikai lapnak, hogy Oliver Stone egy zseni, de a Született gyilkosok című filmje az ördög műve. Éppen ezért nem is enge­délyezte a forgalmazását, ám döntése miatt (kivé­telesen) akkora volt a felháborodás, hogy végül kénytelen volt meghátrálni. A norvég viszonyok­ra jellemző módon azonban ő határozhatta meg, hogy a filmet csak egy kis művészmoziban játsz­­szák, ráadásul felszólította az oslóiakat, hogy ne nézzék meg Stone filmjét. Milyen közel is van hozzánk ez a Norvégia. Az ördög műve látható a Kiscelli Múzeumban - véli egy magát illetékesnek gondoló illetékes, mire megindul (még sincs annyira közel az a Norvégia?) az érdeklődők hada (meg persze az ördögűzőké is) a múzeumba. A norvég filmhivatal vezetője szerint az ottani társadalom mindig is hitt a hatóságokban, a kontrollban, éppen ezért a szabályozás a demok­rácia szerves része. Nálunk ellenben nem a demok­rácia, hanem a diktatúrák és féldiktatúrák szerves része volt a szabályozás, az ellenőrzés, az állandó kontroll, és a társadalom inkább a hatóságok erő­fölényében, kényszerítő erejében hitt, mintsem azok tisztességében, megbízhatóságában, józan be­avatkozásában. A kényszer szülte tisztelet a ható­ságok iránt persze nemzedékek megszokásává vált, ugyanakkor a társadalom sosem felejtette el azt sem, hogy a korlátozás, a szabályozás nem önkén­tes, nem demokratikus. Ebből következik a ma­gyar társadalom kétlelkűsége: a polgár rendőrért kiált, ha egy kiállítás megbotránkoztatja, de rohan, hogy a botrányt megnézhesse. Az esetleges betil­tásnak azonban Magyarországon nincs hivatala és közhivatalnoka. Ha netán lenne, a kívánatosnál (és a demokráciákban elfogadhatónál) többen nevez­nék és gondolnák olyan cenzúrahivatalnak, illetve cenzornak, amely és aki egyáltalán nem a közjót, hanem éppen ellenkezőleg, a magyar történelmi hagyományoknak megfelelően a közrosszat szol­gálja. Ezért aztán senki nem merné megkockáztat­ni egy ilyen hivatal létrehozását, ehelyett kétségbe­esett egyéni akciókkal próbálkozik a magyar kettős lélek egyik felére apellálva. A kétségbeesettnek látszó harc a szigorúbb kontrollért, szabályozásért mindazonáltal nem re­ménytelen (már ha valaki a nagyobb szigorúság­ban reménykedik). A tavaly hatalomra került konzervatív kormány, közelebbről annak fideszes vezetése ugyanis valamikori liberális indulása elle­nére valójában velejéig (és radikálisan) konzerva­tív. Írom ezt annak tudatában, hogy a politikai elemzők jelentős része rideg, cinikus politikai szá­mításnak, egyben elvtelen pálfordulásnak érezte és minősítette Orbánék útját a harcos liberaliz­mustól a még harcosabb konzervativizmusig. Csakhogy a nyolcvanas évek második felében a lágy diktatúra ellen forduló fideszesek már messze nem érezték, érezhették annyira a diktatúra szorí­tását, mint a szamizdatos ellenzékiek, vagyis lelki­leg talán nem is élték át diktatúrának azt a diktatú­rát, amely ellen felléptek. Az úgynevezett demok­ratikus ellenzék jelentős része (anélkül hogy is­mertem volna őket akkoriban) nyilván jókora lel­ki meghasonláson is keresztülment, amikor rájött arra, hogy a szocializmus nem tehető demokrati­kussá, és intellektuális váltásuk minden bizonnyal érzelmi válsággal is együtt járt. Orbánék intellek­tuálisan már eleve tudták (hiszen egy következő nemzedékhez tartoztak), hogy a szocializmus al­kalmatlan rendszer, de ez a rendszer őket személy szerint nemigen sújtotta, inkább (a tanulás lehető­ségének megteremtésével) segítette. Az ő szem­benállásuk tehát (bár őket sem ismertem akkori­ban) nem érzelmi, hanem csakis elvi lehetett. Hogy mi következik ebből? Az, hogy a fide­szesek akkor kerültek érzelmi válságba, amikor kitört a demokrácia, és egyik pillanatról a másik­ra megvalósulni látták azt, amit ők (is) követel­tek. A győzelem ugyanis számukra vereséggel, el­lenzéki léttel járt, és egyben azzal, hogy egy idő után valószínűleg kezdték feleslegesnek érezni magukat és politikájukat. Az, amiért húszas éveinkben küzdöttünk, létrejött, megszületett, ránk ellenben nincs szükség - ennek bizony érzel­mi sokknak kellett lennie számukra. Ilyenkor az ember vagy felhagy a politikával, mert úgy érzi, hogy már nincs és nem is igen lehet több célja, vagy irányt vált. A lelki válsággal pedig éppen ezért nemsokára párosult a politikai, gondolati irányváltás. Elindultak visszafelé. A Fidesz ha­mar megérezte ugyanis, hogy a friss szabadság ki­termeli a szabadság korlátozásának híveit is. Ők is (mint ahogy természetesen mások) világosan látták, hogy a szabadság nem szülte meg a maga rendjét, emiatt aztán magától értetődően vállal­ták az új rend megteremtőinek, a szabadságot va­lamilyen módon korlátozni akaróknak a politikai képviseletét. A feladat kínálkozó volt, hiszen a frissen megnyert szabadsághoz tényleg nem lehet egy csapásra megteremteni a rendet is, azt sajnos lassú, szívós munkával kell kiépíteni. Magyar­­országon azonban ez az új rendpártiság azonnal találkozott a régi, hagyományos, ha tetszik, kon­zervatív, ha nem tetszik, nacionalista és sokszor antidemokratikus rendpártisággal, és a kettő nemcsak politikailag (a korábban teljességgel el­képzelhetetlen Fidesz-kisgazda-szövetségben), hanem gondolatilag is egyre inkább összekapcso­lódott. Akármekkora csalódás volt is ez a Fidesz egykori (liberális) szimpatizánsainak, valószínű­leg nem történhetett másképp. A győzelem sokk­ja és a győzelemből való kimaradás sokkja, páro­sulva a cél hirtelen elvesztésének sokkjával, még­hozzá éppen a felnőttkorba jutás pillanatában - ez így együtt azt sugallja nekem, hogy talán még­sem csak hideg számítás, hanem inkább a lelki válságból fakadó belső meggyőződés tette kon­zervatívvá a Fidesz-fiatalokat. Magyarország azonban nem Norvégia. Itt még azok sem hisznek a hatóságokban, az intézmé­nyekben, akik tekintélyelvűek mindenekfölött. Abban a pillanatban ugyanis, amint nekik nem tet­sző kormány kerül hatalomra, elvesztik minden bizalmukat az általuk olyannyira magasztalt (erő­­szak)szervezetekben is. Ha lenne filmcenzúra-hi­­vatal, hol a liberálisok tiltakoznának a művészi és gondolatszabadság hivatali megsértése miatt, hol a konzervatívok, mert egyik oldal sem hinné el, hogy lehetséges a közjót szem előtt tartó korlátozó beavatkozás. A liberálisok minden alkalommal úgy gondolnák, hogy vége a szabadságnak (ezért elvből elleneznék is egy ilyen hivatal létrehozását), a konzervatívok pedig úgy, hogy vége a rendnek (ezért csak úgy támogatnának egy ilyen hivatalt, ha az mindig az ő kezükben volna), Így aztán a Fi­desz mostani menetelése a rendteremtés, az erő­sebb központi hatalom felé azt a veszélyt (tudni­illik híveinek azt a vágyát) rejti magában, hogy le­hetőleg mindent és véglegesen ragadjon a saját ke­zébe, különben a rend csak addig tart, amíg a kö­vetkező választáson nem győz az ellenzék. Ha eh­hez még hozzágondoljuk azt is, hogy a mostani kormány már csak egyszerű lelki okokból is sze­retne (mert különben melyik politikus ne szeret­ne?) minél hosszabb ideig a helyén maradni, hi­szen milyen lehet negyvenéves miniszterelnök­ként ellenzéki nyugdíjba vonulni, akkor érthető, hogy minden egyes rendpárti, központosító lépés éles politikai és kultúr (sőt szinte állandó életha­­lál)­harcot vált ki, miközben a (konszenzuson ala­puló) nagyobb rendet senki nem kifogásolná. Amúgy Norvégiában sem minden fenékig tej­fel, legföljebb (tenger)fenékig olaj. És úgy azért könnyebb. Előre a konzervativizmus útján! DISNEYLAND Kolláth György Mérlegen a sportkormányzat Az ifjúsági és sportminiszter (ön)értékelésének két fontos és reá jellemző mondata volt. Tel­jesítményük - mondta - osz­tályzatként egykettedet érde­mel, ugyanakkor egy év alatt tíz esztendő munkáját végezték el. Kár ezért a második kitételért. (Emlékezzünk csak: az elmúlt fél-egy év majdnem minden fontosabb ISM-aktivitáshoz társult egy-egy abszurd mon­dat.) Ezzel a kijelentéssel nem csupán az a baj, hogy nem igaz. Még csak az sem, hogy feladja a magas labdát az ellenkező elő­jelű demagógia számára (tudni­illik hogy inkább tíz évet men­tek visszafelé, ami szintén nem lenne igaz). Az a gond vele, hogy a mi­niszter állítását egyszerűen nem gondolhatta komolyan. Úgy vélhetik ugyanis az emberek, hogy aki szólt, nemcsak azt nem tudja, mit beszél, hanem azt sem, mit csinálnak. Közigaz­gatási, jogi és szakmai néző­pontból általában is görcsös és felszínes - egységes sztender­­dek híján pedig véletlenszerű is - a minisztériumok munkájá­nak értékelése. Sportpolitikai szempontból az volt a döntő hiba, hogy a tár­cavezetés felemás, frusztrált re­­volúciót erőltet(ett) korrekt, végiggondolt evolúció helyett. Talán máig sem ismerte fel, hogy tízéves késéssel a sport­ban nem lehet politikai rend­szerváltást csinálni. Erre ma már sem szükség, sem esély nincsen. Aki pedig használni nem igazán tud, az legalább ne ártson. Hiába volt (lett volna) egy többé-kevésbé nívós sport­kormányprogram; a gyakorlati cselekvés erőfitogtató taktiká­zás volt sokkal inkább, mint stratégiai építkezés. Nem ké­szült el az úgynevezett nemzeti sportkoncepció; nem egészült ki a program olyan sportsajá­tosságokkal, mint például a dopping leküzdése vagy a pá­lyák biztonsága, s egyelőre nin­csenek olyan távlatos projektek sem, mint volt korábban a tor­naterem-építési program. Az 1998 nyarán sem idillikus, de jól-rosszul kialakult sportköz­állapotokat sikerült megboly­gatni. Ami nem lett volna baj, ha új, tiszta, korszerű elképze­lések lépnek a régiek helyébe. Ehelyett azonban zűrzavar, fe­szültségkeltés, megosztottság, leépülés, elidegenedés követ­kezett be. A sportközállapotok túlzó jellemzése ma ez lehet: a piros sarokban az ISM, a kék sarokban majdnem min­denki más. A sportszakmai és a szak­mák közötti kooperációs tevé­kenység - a fogyatékosok sportjának szép emberi példát nyújtó újszerűségét és ígéretes­ségét kivéve - minősíthetetlen. Elzavarták ugyanis a gyakor­lott, kapcsolatokkal rendelkező szakembereket, de nincs új, tiszta „sor”. Ködös elképzelé­sek szerint megváltoztatták a struktúrát, aminek eredménye­ként megfelelő módon kint és bent szinte senki senkivel nem kommunikál. Papírízű eszme­­futtatások pótolják a tényleges cselekvést. A szakmai hátteret rendszerint négy- vagy hat-A szerző közigazgatási és alkotmányjogász, a TF tanára szemközti egyeztetések helyet­tesítik. A potenciális partnerek, megrendelők, érdekeltek kiszo­rított helyzetbe kerültek. Még a hathatós, érdemi parlamenti bi­zottsági megmérettetés, lobbi­zás és kontroll is visszaszo­rult­, hiszen a tárca ezt nyűg­nek tekinti. Ami pedig a sport szelleméhez végképpen nem méltó: időnként a kudarc fel­dolgozása helyett az azonnali, izzó revánsvágy kap teret. Pe­dig a sportember ifikorában megtanulja, hogy ha egyszer a bíró lefújta a meccset, és a tábla vereséget mutat, akkor nincs apelláta, majd csak a következő mérkőzés hozhat jóvátételt. A legkínosabb a meglepetés az egy évvel ezelőtti várakozá­sokhoz képest talán a közgaz­dasági értékelésnél lelhető. Fel­foghatatlan, hogy miközben majdnem kétszer annyi köz­pénz volna a sport fejlesztésére, mint korábban volt, szinte sem­mi nem megy előre. Klubok, szövetségek helyzete válik le­hetetlenné. A régi finanszírozá­si rend már nem, az új (még?) nem működik, s csaknem min­denki kárvallottnak érzi magát. Az ISM-ben azt az egyszerű igazságot - vagy igényt - sem is­merik, nem alkalmazzák, hogy a rendszernek az átalakítás alatt is működnie kellene (azt talán tudjuk mi lesz, de addig mi lesz?). A döntési tervezetek­hez nem készülnek makrogaz­dasági, költségvetési elemzé­sek. A pénzt odaítélő mecha­nizmusok „belterjesek”, késve alakulnak ki és - látszólag!? - rokonszenv alapján döntenek. A sportingatlanok ügyében ta­pasztalható tárcamagatartás nélkülözi az egységes, kiszámít­ható elvi alapokat. Rossz jel, hogy erős ellenhatás jelentke­zésekor a sziklaszilárdnak hitt vezetés megfutamítható, elvte­len kompromisszumokra kész. A nemzetközi munkát aligha csak a külföldi látogatások fém­jelzik. A nemzetközi hitelesség létfontosságú lenne még akkor is, ha nem különösebben sze­retnénk nagy világversenyeket rendezni. Külföldön különösen elemi feltétel, hogy azt mond­juk, amit gondolunk és úgy ért­sük (értsék), ahogyan az kor­rektül elvárható. Több értő fi­gyelemre volna szükség a sport nemzetközi jogérvényesítő tes­tületeinek munkájában. Vilá­gos, vonzó stratégia kellene a magyar sport és sportolók EU- csatlakozás utáni betagolódásá­ra, ám ennek nincs nyoma. Saj­nos megtört az az ígéretes nem­zetközi tevékenység, amely az OTSH-korszakot jellemezte. A jogi minősítés csak a nega­tív tartományban (mínusz 2) helyezhető el. Egyetlen másik tárcánál sem olyan kritikán alu­li a jogi munka, mint az ISM- ben. Három példa különösen szemléltető. Az ISM-et előké­szítő csapat 1998 decemberé­ben a törvényhozáson átnyo­mott egy olyan sporttörvényi módosítást, amely nem kikü­szöbölte, hanem megtetézte a sporttörvény eredendő, olykor alkotmányellenes baklövéseit (például a köztartozásokról). Ugyanakkor kértek és kaptak felhatalmazást az úgynevezett sportbiztonság rendeleti szabá­lyozására, de fél év alatt semmit nem tudtak belőle felmutatni. Ennek ellenére lekezelően visszautasították e téma ellen­zéki indíttatású törvényjavasla­tát. Ez történt a felügyelet kor­szerűsítésére vonatkozó tör­vényjavaslattal is. A már múlt­nak számító (?) MLSZ-ISM-af­­férról pedig egy egyetemista té­telesen - számítógépes egybe­vetést is alkalmazva - igazolta, hogy az ISM háromszor annyi (és zömmel tudatos) törvény­­sértést követett el két hónap alatt, mint előtte az MLSZ ve­zérkar (többnyire „tudatlanul”) tizenegy hónap alatt. Egyéb­ként az ISM ebbéli ténykedését a miniszterelnökség jogászai annak idején (!) kifogástalan­nak tartották. Igazgatási, szervezési, hiva­tali tekintetben az ISM „szűz­föld”, s mint ilyen értékelhetet­len, Bántó volna szóba hozni azokat a szarvashibákat, ame­lyek a tárca működését jellem­zik. Úgy szemléltethető mind­ez, hogy nem esetenkénti üzemzavar, áramszünet van, hanem az egész hálózat rosszul van bekötve, a véletlen igazgat. Az önkormányzatokra, az autó nem szervezetekre is tekintet­tel lévő ágazati irányítás gya­korlatilag nem létezik. A szük­séges előterjesztések, döntési változatok vagy el sem készül­nek, vagy semmire sem hasz­nálhatók. Hatásvizsgálat, moni­torizálás, vezetői példaadás és igényesség, rendszeres koordi­náció, tartalmas beszámol (tat)ás ténylegesen nincsen Feltétlen követelmény azonban a lojalitás, s a tisztviselők ön­aktivitása, amit nem foglal ke­retbe garantált középvezetői munka. Az ISM-ben így na­gyobb számban gyülekeznek a kapott, mint az adott „gólok Sokan szinte megváltásként várják a pletykaszinten keringő pártközi tárcacserét. Ennek pe­dig táptalajt ad az a jelenség, hogy a makacs ISM-mel szem­ben sok esetben a sport érde­keit tényleg mások védték és képviselték. Három út áll most a dönt­­nök(ök) előtt. Kijelenthető pél­dául, hogy a feladatokat isme­rik, a tárca(vezetés) még beér­het, s ha nem is „csak így to­vább”, de nincs még itt a „há­rom korner egy tizenegyes” korszaka, vagyis tart a bizalom. Enyhe duzzogás és vérfrissítés után lehet esélyt adni ahhoz a folytatáshoz, amelyben talán megjelenhet a korrekció, a be­látás és a szakszerűség számon­kérése. És lehet haladéktalanul megteremteni azokat az intéz­ményes változásokat és garan­ciákat, amelyek révén érvényt szerezhetnek a kormányprog­ramnak, nyugvópontra juttat­hatók az értelmetlen viták. „...miközben majdnem kétszer annyi közpénz volna a sport fejlesztésére, mint korábban volt, szinte semmi nem megy előre. Klubok, szövetségek helyzete válik lehetetlenné. A régi finanszírozási rend már nem, az új (még?) nem működik, s csaknem mindenki kárvallottnak érzi magát. Az ISM-ben azt az egyszerű igazságot - vagy igényt­­ sem ismerik, nem alkalmazzák, hogy a rendszernek az átalakítás alatt is működnie kellene...” Van-e még Jugoszlávia? J­ugoszláviát - mint Szerbia és Montenegró föderációját - nem lehet megmenteni. Nem csak én gondolom, hogy a szövetségi állam gyakorlatilag megszűnt létezni (ha pedig megmarad, ak­kor lényegében új ország lesz). Az orosz duma külügyi bizottságá­nak tagja, Vlagyimir Avercsev kész tényként kezelte a kisebbik ju­goszláv tagköztársaság elszakadását. És akkor még nem szóltunk Montenegró lakosságáról: az utolsó felmérés szerint a megkérde­zettek 65 százaléka úgy vélte, a jugoszláv tagköztársaságok közöt­ti viszonyt meg kell változtatni. Milo Djukanovic, Montenegró el­nöke nemrég azt mondta, hogy a köztársaság lakosságának több mint a fele az önálló Montenegrót vagy a konföderális államberen­dezkedést támogatja. Ennyi a podgoricai kormány dilemmája: milyen gyorsan vá­lassza le Montenegrót a belgrádi rezsimről - lehetőség szerint ál­dozatok és vérontás nélkül. Nem egyszerű vállalkozás. Az elszakadást - mint gyakorlatilag egyetlen lehetséges megoldást - úgy kell levezényelni, hogy azt je­lenleg külföldről hivatalosan senki sem támogatja. A legfontosabb balkáni moderátor, az Egyesült Államok már jelezte: ellenzi Mon­tenegró elszakadását. Ez a lépés Washington szerint még inkább destabilizálná a térséget. Van egy kimondatlan megfontolás is, amiért az USA egyben tartaná a Jugoszláv Szövetségi Köztársasá­got: legyen Montenegró az a katalizátor, amelyen beindítaná, fel­gyorsítaná a szerbiai változásokat. Szerintem Montenegró ebből a szerepből nem kér, de a közegellenállás miatt az elszakadás folya­matára kénytelen volt kidolgozni egy koreográfiát. A főbb lépése­ket Szlovéniától lesték el: fenntartani a párbeszédet a központi kormányzattal úgy, hogy közben az együttműködés a minimálisra csökkenjen. Ehhez persze, sóhajtanak az összeesküvés-elméletek gyakorló rajongói, kell egy terv. Montenegrónak van terve. A montenegrói kormány vezető pártja, a Demokratikus Szocia­lista Párt (DPS), tárgyalásokat kezdett a szerbiai pártokkal - a ha­talommal és az ellenzékkel egyaránt -, téma pedig a közös állam jövője volt. A küldöttség egy munkaanyaggal érkezett, erről kel­lett velük beszélgetni, ha tetszett ez a szerbiai pártoknak, ha nem (általában nem tetszett). A dolgozat egyrészt a jugoszláv föderá­cióról való közös gondolkodást hivatott segíteni, valamint - nem mellesleg - felsorolja, milyen közös államot akar Montenegró. Olyan közös államot, amelyik gyakorlatilag nem az. A podgoricai javaslat szerint a fociválogatott tartaná össze Ju­goszláviát. Podgorica fenntartja magának a jogot - rettegőn emlé­kezve a hiperinflációra -, hogy szükség esetén saját pénzkibocsá­tással védje ki a szerbiai monetáris politika csapdáit. Podgorica a védelmi kérdések egy részét átutalná ugyan szövetségi hatáskörbe, de - akárcsak a külpolitika - döntően mégis a köztársaságok ügye lenne, a montenegrói hadkötelesek otthon teljesítenének katonai szolgálatot. A köztársaságok önállóan intéznék vízumpolitikáju­kat, saját vám- és adórendszerük lenne. Erről akar tárgyalni a pod­goricai kormány, és ezt az államot konföderációnak tekintenék - ez azt jelenti, hogy az 1992-ben elfogadott alkotmány alapján mű­ködő föderáció megszűnne. Helyén két önálló állam jönne létre, amelyekben több a különbség, mint a közös vonás, inkább kap­csolódnak egymáshoz lazán, semmint egységet alkotnának. Miért van Montenegrónak elege Jugoszláviából? Az első kézenfekvő válasz - mert elege van Szlobodan Milose­vics jugoszláv elnökből - csak részben magyarázza meg a felgyor­sult és egyre erőteljesebb (kormányzati támogatást is élvező) sze­paratista törekvéseket. Az iniciáló töltet szerepét valóban Milose­vics töltötte be, ám később egyéb tényezők is az önállósodás felé taszították a köztársaságot. A Jugoszlávia elleni NATO-légicsapá­­sok után Belgrád és Podgorica között nemcsak a viszony változott meg, hanem a két köztársaság prioritási, stratégiai célja is más lett. A két köztársaságnak nincs közösen járható útja. Szerbia az újjá­építéssel van elfoglalva - Montenegró kevesebb kárt szenvedett, és a nyugati integrációban érdekelt. Szerbia gazdasága romokban hever, Podgorica a privatizációs modelleket tanulmányozza (közö­t­tük behatóan a magyar tapasztalatokat). Szerbián a sor. Ha elfogadja a Montenegróból érkező javaslato­kat, avval megpecsételi Jugoszlávia sorsát. A dezintegráció vérte­­len lesz, és a mostaninál is markánsabb. Hiszen már nincs semmi közös vonásuk: a légicsapások idején Szerbiában hadiállapotot volt, Montenegróban a törvényhozás azon volt, hogy a békés mű­ködés feltételeit biztosítsa. Montenegró nem vett részt a háborús erőfeszítésekben, menedéket nyújtott a koszovói menekülteknek, és árgus szemekkel figyelte a szövetségi hadsereget. Szerbia zárkó­zott, bizalmatlan xenofóbként szemléli a világot, Montenegró min­den vízumkötelezettséget eltörölt. Egy állam, két világ. A két köztársaság között a távolság akkor is nőni fog, ha Szer­biában nem fogadják el a montenegrói reformtervet, és továbbra is edzőjük, Milosevics által diktált öngyilkos tempóban játszanak, akkor az veri be az utolsó szöget a föderáció koporsójába. Az sem segítene Jugoszlávián, ha Szerbia erőszakhoz folyamodna. Jelen­tések szólnak arról, hogy Belgrád egy úgynevezett szövetségi rend­őrség felállításán dolgozik, ennek a félkatonai fantomintézmény­nek bizonyos alakulatai már Montenegró területén állomásoznak. A podgoricai kormány hallani sem akar erről, és mindenre felké­szült: a napokban olvastam az első nyilvános jelentést arról, hogy a hegyekben a leendő montenegrói hadsereg önkéntesei gyakorla­toznak. Montenegró kész saját útlevet kiállítani. Montenegró meg­védi érdekeit. Ha a tárgyalások eredménytelenek lesznek, hama­rosan népszavazást írnak ki a függetlenségről. Persze lehet, hogy tévedek, és Jugoszlávia túléli ezt a válságot. Csodák mindig is voltak. MAKAI JÓZSEF

Next