Magyar Hírlap, 1999. július (32. évfolyam, 151-177. szám)
1999-07-31 / 177. szám
8 Magyar Hírlap Miért óvakodnánk a törpéktől? Húsz-huszonnégy évesek, magasságuk 120-130 centiméter. Több százan vannak, mivel Magyarországon évente hat-nyolc újabb „embermutáns”, törpe születik. Egymásról csak azóta tudnak, amióta megalakították a Kis Emberek Társaságát. Öreg, idős nincs közöttük. Ezen időnként elcsodálkoznak, és ijedten gondolnak a jövőre: hány évig él egy mutáns. A mutáns szíve gyorsabban ver, mondja Kovácsi Aladár szülész-nőgyógyász. Vérnyomása alacsonyabb, feje a testéhez képest nagy, homloka kidomborodó és magas, a kezek-lábak feltűnően rövidek; a csöves csontoknál a porcok növekedése túl hamar fejeződött be. Magyarországon a törpéket tizenkét-tizenhárom éve regisztrálják. A kórházak, orvosok azóta kötelesek jelenteni, ha valaki ilyennek, vagyis achondroplasiásnak születik. A Nemzeti Egészségvédelmi Intézetben doktor Czeizel Endre hívja össze időnként az achondroplasiások szüleit. Az egyikre elment doktor Kovácsi Aladár is. A feleségének unokahúgával, akinek a nagybácsija kint Erdélyben nem nőtt meg. Azon a találkozón gondolták ki, meg kéne alapítani a Kis Emberek Társaságát. Megy az utcán Révész Anna. A magassága majdnem 130 centi. Huszonnégy éves, lába 35-ös, súlya 57 kiló. És azt kiabálják neki ma is, amit gyerekkorában, hogy mi van, törpe! Vagy lehajolnak hozzá, ajánlatokat sugdosnak. Hogy mutogassa magát cirkuszban. Vagy egymilliót kínálnak, ha részt vesz egy törpepornóban. - Hétéves lehettem - mondja Révész Anna -, amikor a strandon a fiatal fiúk azt süvöltötték: „Ott megy egy törpe!” Otthon aztán begörbítettem a hátamat s a térdemet roggyantva hajtogattam: törpe. Itt megy egy törpe. - Óvodás voltam - mondja Somlai Gábor, 130 centiméter magas, súlya 50 kiló, lába 37-es -, amikor rá kellett jönnöm, más vagyok. Mondhat bárki bármit, erre nem lehet felkészíteni senkit. Hiába neveltek úgy, hogy ismerjem a gátjaimat. Mindig is tudtam, éreztem, apámat, anyámat megviselte, hogy ilyen lettem. S bár nem kaptam rajta őket sosem, hogy szégyellnének, egy nap eléjük álltam, és azt kérdeztem, miért nem vetettek el. Ők a hibásak, nem kellett volna megszületnem. Emlékszem, anyám magába roskadt, úgy ismételgette, hagyjam abba, az ő szíve csücske ne mondjon ilyeneket. - Ötödikes koromban - mosolyog Anna - még bohóc akartam lenni. Igazi bohóc igazi cirkuszban. Zsonglőrködni tanultam. Aztán a felvételi napján leültem, és kimondtam: én nem azt akarom, hogy kinevessenek. Az általános iskolában burokban tartottak, a tornaórákról kitiltottak. Hiába küzdött ellene édesanyám, aki az iskola pszichológusa volt, a testnevelő tanár nem vállalt felelősséget. Én meg csak azért is művészi tornára jártam. Karatéztam, bicikliztem, és 180 centis fiúkkal kosaraztam. Nem nevettek a nézők, érdekes volt nekik, és jól dobtam. Volt egyszer egy 180 centiméteres barátom. Azt mondta, jó velem, és szeret. Csak az utcán nem fogta meg sosem a kezemet. Úgy tett, mintha épp akkor nem lenne közünk egymáshoz. Az egészségesek társadalmának nem tetszik, ha a nő és a férfi között túl nagy az eltérés. Úgy gondolják, kis emberhez kis ember való, de én mindig magas emberekkel voltam körülvéve. Őket akartam, őket szerettem, s ha az utcán hozzám hasonló fiút vagy lányt láttam, elfordultam. Sokáig nem tudtam elfogadni a homlokomat, a jellegzetes orrgyököt, hogy az én rövid combomon is épp annyi a hús, mint a normális nőkén, hogy ízületeink gyorsabban kopnak, a serdülőkor után pedig, a nagy súly miatt, a lábaink elgörbülnek. Az enyém is, ezért megműtötték, kiegyenesítettek. Apám mondta, nem baj, ők így is elfogadnak. Örülnek, hogy nekik születtem meg. Apám, aki dokumentumfilm-rendező, avval viccelődött, nem baj, ha nem hegymászó, kosárlabdázó, csak sakkbajnok lesz belőlem. Egerbe mentem, s elvégeztem a főiskolán a szociálpedagógia szakot. - Képzeld - nevet Gábor -, sokáig azt hittem, csak én vagyok ilyen. Az egész világon. Hú, hogy rájuk csodálkoztam, amikor megláttam a Kis Emberek Táraságát. Megkönnyebbültem. Tényleg érdekes, hogy én is mindig egészségesek között éltem. Az édesanyám rendszerszervező, az édesapám főenergetikus, és van egy egészséges nővérem. Törpékkel csak itt, a társaságban találkoztam. Jó, hát minek nevezzem magunkat, kisnövésűeknek? Különben is, mi magunkat mondhatjuk törpéknek, de ti... Az egészségesek nem szeretik azokat, akik különböznek tőlük, és csakis addig tűrik meg s fogadják el őket, amíg a bajuk nem feltűnő, nem látszik. De mi törpék semmit nem titkolhatunk el. Tudod, valamikor mozdonyvezető akartam lenni. - Én meg ötvösnek készültem - mondja Anna. - A széket még megmagasították a kedvemért, de amikor savazni kellett, kiderült, a karjaim túl rövidek. - Egy törpe nem lehet se katona, se asztalos, se mozdonyvezető... Mert a felvételinél rád néznek, aztán rögtön le, a rubrikákba. Keresik, mi minden nem lehet egy achondroplasiás. Végzettségem alapján mehetnék könyvelőnek, sehová nem vesznek föl. Négy hónapig munka nélkül voltam, aztán ismeretség alapján a Sárga Vonalhoz kerültem, ami tulajdonképpen szociális munkahely. - Most éppen én is munkát keresek - bólint Anna. - Egerben, a főiskolán már foglalkoztam autistákkal, azt hiszem, maradnék a fogyatékosoknál vagy az utcán csellengőknél, mert ők elfogadnak. Az egészségesek ugyanis állandóan zavart éreznek. Mert egyszerre kíváncsiak, és nem tudják, megkérdezhetik-e azt, ami annyira izgatja őket. Hogy például hogyan ülök le egy székre vagy a vécére, szülhetek-e gyereket... Kettőt szeretnék. De nem úgy, ahogy Kovácsi Aladár javasolja. Hogy majd kivesznek belőlem egy petesejtet, berakják lombikba, ahhoz hozzárakják a jövendőbelim hímivarsejtjét, összekutyulják, az osztódás után kiválasztanak egy épet, és visszaültetik belém. Tudom, hogy az achondroplasiás asszonyoktól született gyermekek fele is az lesz. De én már elég erős vagyok. A társaság megalakulása óta a tükörből is elfogadom magam, és a kirakattól sem fordulok el irtózva. Tudod, a Kis Emberek Társaságában mondta az egyik fiú: ő belül tulajdonképpen 180 centiméter magas, csak a ruhája kicsi, az 120-as. A Kis Emberek Társaságát nemrégiben stúdióbeszélgetésre hívta az Erzsébetvárosi Televízió. Anna és Gábor ügyesen fölmásztak a székre, aztán kezdetét vette a felvétel. Sokan figyelték őket. Az apró lábakat, a rövid karokat, a nagy homlokot. Gábor szerint a kamera pásztázása semmi ahhoz képest, amit akkor érez, amikor végigmegy a pesti utcán. És hallja a megjegyzéseket. Olyankor a vérnyomása csöppet megemelkedik, szíve még gyorsabban ver, s arra gondol, miért küzd olyan heves Miért ne fogadná el, hogy testéből önáljon üzletet, hogy ne csak a valósban, hanem a színpadon is nap mint törpe legyen. Hupikék. SCIPIADES ERZSÉB „Mi törpék semmit nem titkolhatunk el” FOTÓ: MÜLLER J Bűnhődés és bűnhődés Kristóf József Flórián 1995 szeptemberében egynapos látogatásra utazott Romániába. Útban hazafelé már alig volt pénze, de a tankban bőven volt benzin, már nem kellett semmire sem költenie Romániában - állítja a huszonkilenc éves fiatalember nővére, Marianna. Kristóf abban az évben először utazott be az országba, így a sajtóban elhangzott hírek alapján biztos volt: nem sarcolhatják meg benzinilleték címén a határon. A benzinilleték egyébként ezerötszáz forint lett volna, de a fiatalember megtagadta a fizetést. Vita kerekedett, amelynek során a román hatóságok erőszakhoz folyamodtak. Lövéseket is leadtak. Kristóf végül önkényesen hajtott át határ magyar oldalára. Az incidens másnapján az egyik vámos gutaütést kapott. Az agyvérzést a sértett szerint az okozta, hogy elgázolta őt a magyar turista. Kristófot előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölési kísérlettel vádolta meg a román ügyészség. A benzinilletékkel a román törvényhozás a határ menti üzemanyag-csencselésnek akart gátat szabni. A vámosok azután sarcoltak boldog-boldogtalant, fütyülve a törvény által mentességet élvező első beutazó külföldiek kedvezményére. Peteánál mindenkinek fizetnie kellett - vallotta be őszinteségi rohamában az egyik vámos a bírósági tárgyaláson. Fizetett is mindenki. Kivéve Kristófot. 1995. szeptember 20., 23 óra 50 perc Kristóf kilépésre jelentkezik egy Buickkal Peteánál. Átadja útlevelét a kocsihoz lépő vámos hölgynek, aki az okmánnyal távozik. Kisvártatva két férfi lép az Buickhoz. Felnyitják a csomagtartóját, belenéznek, majd továbblépnek. Kristófhoz egy közeli padon ülő határőr odaszól: - Magához beszélnek! - int a vámos hölgy felé, aki magához szólítja, közben hangosan kiabál románul. A fiatalember kiszáll, elindul a hölgy felé, ő azonban a bal oldalon álló épület felé távozik. Kristóf visszaül az autóba. - Benzinilletéket kell fizetni - közli a padról felemelkedve a határőr. - Mennyi fér a tartályba? - ötvenhárom liter. A vámosnő visszaér az útlevéllel. - Hetvenezer lej - mondja ki a verdiktet. - Nem kell fizetnem, először járok Romániában. A határőr elkéri a forgalmi engedélyt. - Kié a kocsi? - Széll Istváné. - Ő most hol van? - Budapesten. - Na ezért kell fizetnie. A vámosnő látja, Kristóf nem veszi a lapot. - Engem nem érdekel semmi más, magának fizetnie kell, és kész. - Engem sem érdekel semmi más, mivel nekem nem kell fizetnem - szól vissza. - Innen addig el nem megy, amíg nem fizet. A forgalmit közben visszaadják. A hölgy ismét távozik. Az útlevél még mindig nála. Újabb húsz perc telik el. Ekkor „egy bőrkabátos, civilnek látszó" férfi lép színre. - Azt akarja, hogy hívjam a magyar rendőrséget? - kérdezi határozottan támadóan. - Igen — mondja Kristóf. - Akkor maga nem normális. - De legalább hazajutok az autóval együtt. - A kocsi addig itt marad, amíg nem fizet. - Az autó nem maradhat, mert nem az enyém. Egy újabb testes, megtermett közeg érkezik uniformisban. - Kérem a forgalmit, az indítókulcsot! Szálljon ki az autóból! A kocsi utasa engedelmeskedik. - Fizessen vagy forduljon vissza! Kristóf visszaül az autóba. Azt hihetik, vissza akar fordulni, mert visszaadják a kulcsot és a forgalmit. Csak kétszáz méter a határ. A Buick motorja felbőg. A civil ruhás gyanút fog. Odaint egy katonát, mutogat az autó felé, és román nyelven utasítást ad. A katona erre a kocsi elé lép két méterre, felpattintja pisztolytáskáját. Kristóf felfogja: ennek a fele sem tréfa, leállítja a motort. Vár. Tíz perc elteltével a román határőrök viselkedése megváltozik. Beindulnak, mint az akciófilmek hősei: egyre többen állják körül a Buickot. Valaki magyarul káromkodik. A félig leeresztett ablakon egyikük benyúl, megpróbálja belülről kinyitni a bezárt ajtót, másik kezével kifelé cibálja Kristófot az autóból. Nem sikerül. Egy másik markos kéz a kocsi kulcsát akarja kitépni. Kristóf újra indít... A kocsi végre elindul, Kristófnak sikerül felhúznia az ablakot. A román határőrök rugdosni kezdik a kocsi oldalát. Lövés dördül, a bal hátsó kerék gumijába csapódik a golyó. A lövést az a katona adta le, aki korábban a kocsit őrizte elölről. A Buick megáll. Kristóf az első ülésre hasal a lövések elől. (A bírósági tárgyaláson a tanúvallomások szerint három lövés dördült el az incidens során.) A határőrök leengedik a kerekeket, a vezetőülés melletti ablakot rugdossák, feszegetik az ajtót. A Buick ekkor lassan, a felniken döcögve megindul a magyar határ felé. Haza. Egy román katona állja útját még román földön, pisztolyt szegez a sofőrre. A többiek - hatan-heten - a kocsihoz rohannak, még dühödtebben rugdalják. Egyikük felugrik a motorháztetőre, kézzel püföli az ablakot. A szélvédő ellenáll. A román nem adja fel, a pisztoly markolatával akarja betörni. Az ablak megreped. A pisztoly elsül. Még egy alak ugrik a motorháztetőre. Kristóf alig lát előre. A kocsi előtt két terepruhás katona, fegyvereik az autóra szegezve. Kristóf a motorháztetőn fekvők által védve érzi magát, rájuk tán mégse lőnek a katonák. Lassan elindul. Már csak négy méter a határ. Három, kettő, egy. Magyar föld. A románok még a motorháztetőn. Egészen a magyar vámhivatal épületéig fuvarozza őket a Buick. A románok közben leugrálnak a kocsiról. Üvöltve kérik Kristóf és az autó kiadatását. A magyar határőrök - akik hallották a határ túloldalán a lövések hangját - erélyes hangon felszólítják a román határőröket a Magyar Köztársaság területének elhagyására. A románok eleget tesznek a felszólításnak. A magyar határon 1995. szeptember 21-én éjjel 1 óra után 5 perccel gurult át a Bukck. (A történteket a másnap készült jegyzőkönyv alapján rekonstruáltuk.) 1995. szeptember 21-én kora délután a csengersimai határforgalmi kirendeltségen jegyzőkönyvben rögzítik Kristóf „utaspanaszát”, aki részletesen beszámol a határ túloldalán történtekről. Bediktálja adatait, állandó bécsi és ideiglenes budapesti lakcímét. Ennek később jelentősége lesz. Közben a rendőrség ellenőrzi a kocsi tulajdonjogát a fiatalember munkáltatójánál. Mindent rendben találnak. Munkáltatója, Széll István igazolja, hogy sofőrje, Kristóf vezette az autót. A jegyzőkönyvet megküldik a Külügyminisztérium konzuli főosztályának. A határőr-parancsnokság határ menti találkozót kér a román félnél a súlyos incidens kivizsgálására. Jegyzékváltásra nem került sor. A határőrség nem kezdeményezett büntetőeljárást a határátlépés szokatlan módját választó fiatalember ellen, így Kristófnak - mivel nem jelentette fel saját magát - nem volt esélye arra, hogy a határ túloldalán történteket a magyar hatóságok vizsgálják ki. Egy-két nappal később Kristóf munkáltatója, Széll István telefonon felhívta a Külügyminisztérium konzuli főosztályát. A konzuli tanács: „Örüljön a fiatalember, hogy megmenekült, próbálja meg elfelejteni.” Kristóf megpróbálta. „Kiadatás céljából kérem az alábbi személy elfogását: Kristóf József Flórián, szül. 1970. neme: férfi, állampolgársága magyar. A személy ellen a szatmárnémeti államügyészség államügyésze, Sever Spataru 120/p/1996. számon adott ki elfogatóparancsot emberölési kísérlet, illegális határátlépés és más erőszakos bűncselekmények miatt. A legnagyobb büntetési tétel 12 év börtön. Nevezett 1995. szeptember 20-áról 21-ére virradó éjszaka Petea határátkelőhelyen megtagadta a vámvizsgálatot, gépkocsijával elgázolt egy határőrt és egy vámtisztviselőt, végül Magyarország irányába erőszakkal áthajtott a határon. Köszönet az együttműködésért. 1997. június 4. Interpol, Bukarest. ” Az Interpol budapesti irodája is megkapta a körözést. A rendőrség állítólag azért nem találta meg Kristófot, mert a népesség-nyilvántartás adatai szerint 1987-ben elhagyta az országot, és nem ismerik tartózkodási helyét. A rendőrség a határincidens után megtalálta a fiatalember munkáltatóját, a panaszjegyzőkönyv pedig tartalmazta Kristóf ideiglenes lakcímét is. Úgy tűnik tehát, hogy nagy erőkkel nem keresték. A nemzetközi elfogatóparancs alapján 1997. október 27-én egy közúti rutinellenőrzés során Németországban letartóztatták Kristófot. Bernauba, majd Münchenbe szállították, gyilkossággal gyanúsítottak közé zárták. 1997. október 28- án a rosenheimi bíróság - Kristóf József Flórián kérésére - értesítette a müncheni magyar főkonzulátust Kristóf őrizetbe vételéről és arról, hogy őt a bernaui igazságügyi végrehajtási intézetbe szállították. Kristóf Marianna így emlékezik: „A müncheni magyar konzul testvéremet rabsága 87. napján, 1998. január 22-én látogatta meg először, miután a Magyar Televízió egyik munkatársa kérésemre felhívta a bonni magyar nagykövetet. Az öcsémnek sokáig nem volt ügyvédje Németországban. Nem tudtuk megfizetni az ötszáz márkás honoráriumot. A konzuli főosztály testvérem és Románia ügyének tekintette az esetet.” Pető János müncheni konzul némiképp másképpen emlékezik a Kristóf-ügyre. - Amint értesültem a fiatalember letartóztatásáról, azonnal meglátogattam. Később többször is. Az idő tájt is több mint négyszáz magyar volt letartóztatva Németországban, akik közül sokan nem tartottak igényt a konzuli segítségre, így elsősorban azokat látogattam, akik hívtak. Kristófnak ügyvédet ajánlottam, de volt már saját védője. A fiatalembernek kiforrott elképzelése volt saját ügye vitelére, ragaszkodott álláspontjához, miszerint ártatlan, és jogtalanul jártak el vele szemben. A kiadatásról a végső döntést a német szövetségi kormány hozta meg a német igazságügyi minisztérium előterjesztése alapján, miután a bíróság kimondta: Kristófot ki kell adni Romániának. Wilhelm Schneider müncheni főállamügyész 1998. január elején nyilatkozta a Magyar Hírlapnak: „Románia és Németország között nincs kiadatási egyezmény, viszonosság alapján azonban nincs akadálya a magyar állampolgár átadásának. De előfordulhat, hogy a fiatalembert a német büntetőkönyv alapján német bíróság elé állítják. Ehhez azonban további információkra volna szükség a csengersimai esetről.” Pető János konzul nem tudja, hogy a határincidens részleteiről adott-e a magyar fél részletesebb tájékoztatást a német ügyészségnek. A németek 1998. április 27-én végül átadták a román rendőrhatóság magyarul beszélő civil ruhás nyomozóinak Kristófot. A müncheni repülőtéren a testvéremet úgy megverték, hogy orvost kellett hozzá hívni - állítja Kristóf Marianna. A repülőtéri eseményeket információink szerint nem rögzítették jegyzőkönyvbe, arról nem értesítették a magyar konzulátust, és nem is tiltakozott ellene senki. A fiatalembert a repülőgéppel előbb Bukarestbe, majd április 30-án a szatmárnémeti börtönbe szállították. Azóta is itt raboskodik, a cellában hat ágyra jut tíz rab, Kristóf éjjel a földön alszik. Az elmúlt évben már láthatóvá vált, hogy zavartan viselkedik. Ezért a Bukarest melletti jilavai börtönkórházba vitték egy hónapos elmeorvosi kivizsgálásra. Az eredmény: a vádlott épelméjű. Kristóf Marianna a Romániába való átszállítást követően augusztus 19-én látogatta meg testvérét a szatmárnémeti börtönben. Öcsém szeme fel volt dagadva, ütés nyomai látszottak az arcán. Szeptember 15-én láttam újra, orra és arca még akkor is be volt dagadva. Verték a testvéremet. A Kristóf elleni büntetőeljárás az egyik román vámos, Niculeai Dobrescu feljelentésére indult. Dobrescu 1995. szeptember 22-én - vagyis a határincidenst követő napon - saját otthonában kapott agyvérzést. A vámos ezt a határon csaknem két nappal korábban történteknek tulajdonította. Mind a mai napig nem tisztázott egyértelműen az ok-okozati összefüggés a kocsi motorháztetejére felugró, majd onnan állítólag lezuhanó, illetve az egyik román vámos tanúvallomása szerint inkább leugró Dobrescu esetleges megsérülése és később bekövetkező agyvérzése között - mondja Kristóf nővére. A román vámos gutaütésének egyébiránt az egyik orvos szakértői vélemény szerint kórelőzménye volt: magas vérnyomása miatt korábban is kezelték. A szatmárnémeti bírósági tárgyalások során a kirendelt védő egyértelműen bizonyította: az 1995-ben hatályos jogszabály szerint nem kellett benzinilletéket fizetnie Kristófnak, vagyis azt jogtalanul követelték tőle. Márpedig akkor Kristóf az incidensnél a törvénysértő vámosok provokációjának áldozata volt. Maga is sértett fél. A román vámos pedig, ha egészségügyileg alkalmas volt munkaköre ellátására, bajosan kaphatott agyvérzést attól, hogy leugrott egy személygépkocsi motorháztetejéről vagy azért, mert - mint azt egy másik tanú állítja - a karját beütötte a visszapillantó-tükörbe. Dobrescu kártérítésként 50 millió forintot, emellett gyógykezeltetésének költségeit, bérkiesésének megfizetését, továbbá évente egy alkalommal külföldi gyógykezeltetése költségeit, valamint bérelt masszőr és sofőr költségeinek finanszírozását kérte a bíróságtól. A szatmárnémeti bíróság első fokon meg is ítélt összesen 141,6 millió lejt, amely egyebek mellett orvosi, kórházi kezelési költségből, valamint Dobrescu elmaradt bére és a táppénze, illetve a rokkantsági nyugdíja közötti különbözetből tevődött össze. A büntetőperben első fokon kilenc év börtönt szabtak ki Kristófra. A román törvények szerint a büntetőper nem válik el a sértett polgári perétől. Egy peres eljárásban döntenek mindkét ügyben. Mivel a Kristóf elleni büntetőeljárást Dobrescu kezdeményezte, akinek, mint említettük, kártérítési követelése is van, a büntetőper jogerős befejezésével sem biztos, hogy lezárul a per. Ugyanis ha Dobrescu nem fogadja el a megítélt kártalanítás mértékét, és fellebbez, akkor ez ügyben a bukaresti legfelső bíróság dönt majd. Addig pedig Kristófot biztosan nem adják át a magyar intézménynek. E héten szerdán a fiatalembert meglátogatta a szatmárnémeti börtönben édesanyja és nővére. - Nagyon rossz lelki állapotban van a fiam - panaszolja Kristóf Józsefné. Gyermekem normális volt, és most olyan dolgokat hord össze, aminek semmi valóságalapja sincs. Minél előbb ki kellene hozni onnan, és gyógyíttatni kellene, amíg még nem késő. Nem rossz gyerek a fiam, igaz, hogy makacs, nem enged az igazából. Mindvégig ártatlannak vallotta magát, nem egyezett bele abba sem, hogy enyhébb vádat beismerjen, amint azt a kirendelt védője javasolta. Szülőfalujában tavaly az emberek összegyűjtötték a pénzt, hogy Kristóf saját ügyvédet fogadhasson. A román védő ezer dollárt kért előre, és most újabb nyolcszázat azért, hogy a másodfokú eljárásban is ellássa a védelmet. A család szűkös körülmények között él, nem futja ügyvédre. Örülnek, ha látogatni tudják Kristófot, és valamit még csomagolni is tudnak neki. A Külügyminisztériumnak viszont a törvény nem engedi meg, hogy ilyen esetben támogatást nyújtson. Csupán abban tudnak segíteni, hogy az ügyvédi díjat eljuttatják a címzetthez. A kolozsvári konzulátus most új ügyvédet keres - tudtuk meg Soltész Levente konzultól. A konzul rendszeresen látogatja Kristófot. Ő is látja rajta, hogy rossz lelki állapotban van, ám benyomásai szerint fizikailag egészségesnek tűnik. Egy nemzetközi jogász szakértő állítja, az ügyben szereplő államok egyike sem sértette meg a nemzetközi jogot. A magyar állam diszkrecionális jogával élt, amikor nem adta ki a román hatóságoknak állampolgárát. Németország ugyanezen jogát gyakorolta, amikor átadta Romániának. A román hatóságok pedig a saját országuk törvényeit betartva kezdeményeztek büntetőeljárást és adták ki a nemzetközi elfogatóparancsot. A büntetőper befejezése után az elítélt magyar fiatalember a strasbourgi Nemzetközi Bírósághoz fordulhat jogorvoslatért. Az ügyben megkérdezett több szakértő egybehangzó véleménye: a peteaihoz hasonló helyzetben a leghelyesebb viselkedés az, ha fizetünk. Később, a határ magyar oldalán panaszt lehet tenni, és eljárást lehet kezdeményezni a jogtalanul eljáró hatóságok ellen. Egyet nem lehet csinálni: nekimenni a határnak. Martonyi János külügyminiszter tavaly ősszel, amikor román kollégájával találkozott, humanitárius szempontokat követve felvetette Kristóf ügyét, kérve, hogy a román külügyminiszter tegyen meg mindent a fiatalember elleni büntetőeljárás mielőbbi, jóindulatú lezárása érdekében. A román legfőbb ügyészség a Kristófra kiszabott ítélet végrehajtásának átengedésére lát lehetőséget - tájékoztatta Martonyi János a fiatalember családját. Csak ép elmével kéne kibírnia a jogerős ítéletig. TORKOS MATILD Egy magyar fiatalember a szatmárnémeti börtönben várja, hogy ítélkezzék felette a román törvényszék. Négy évvel ezelőtt autójával áttört a határon, és állítólag elütött egy vámost, aki másnap agyvérzést kapott. Első fokon kilenc év börtönre taksálták tettét. A nagyváradi fellebbviteli törvényszék augusztus 19-én tárgyalja újra ügyét. RIPORT 1999. JÚLIUS 31., SZOJ Simon 1992-1999 1998 májusában azt írtuk róla, hogy angyalarca van. Meg azt is: ha nem történik meg a csoda, valóban az lesz, angyal, nem csak az arca. 1998-ban múlt hatéves, és itthon már rég lemondtak róla. De csak az orvosok. Olyan volt, mint bármelyik gyerek. Illetve nem is. Az anyjához bújt, szeme több ezer esztendős, feneketlen kút. Nem gyerek ez, simította végig Simon frissen kinőtt haját az apja, hogyan is lehetne gyerek, két éve már, hogy minden percéről tudja, sejti, az lehet az utolsó. Néha látszott, ha nem voltak fájdalmai, a kórházban például az infúziós állványt tologatva, a többiekkel gyorsulási versenyt rendezve a folyosón. Nem szóltak rájuk soha, sem az orvosok, sem a nővérkék. Simon olykor nintendózott is, és azt üvöltötte a folyadékkristályos kijelzőbe, de úgy, hogy Mario ijedtében nagyot ugrott, nem akarok meghalni. Ha kártyáztak családilag, nyerni hagyták. El kellett hinnie, hogy győzhet. Nincs mit szépíteni ezen: Nóra monomániás lett. Csak a Simon létezett - márpedig léteznie kellett, muszáj volt, másképp nem lehetett. Néha kicsit bántotta Nórát a lelkiismeret, a másik háromnak is joga lenne odabújni az anyjához, elmesélni, mi volt az óvodában, iskolában, de Nórának ők nem léteztek. Hiszen egészségesek, majd lesz velük valami, de a Simon meghalhat, mondogatta, ha egy pillanatra magára hagyná. Nem hagyta. Végig nem hagyta. Flóra, Matyi és Berta pedig megtanulta, hogy más a fontos. Majd a papi elviszi őket reggelente, aztán meg át a zeneiskolába. Nagymama pedig főz. Nóra rég túl volt akkor már azon, hogy ilyen nincs, ez egyszerűen nem történhet meg. Ha kérdezték, tekintete a végtelenre fókuszált - és mondta, mondta Simont. Mert hátha megtörténik a csoda. Hátha most, Hannoverben megmentik. Ezt a kezelést már nem támogatta a népjóléti tárca, az előzőt, az amszterdamit még igen. Igaz, ott meg Nóra volt bajban: senki nem gondolta azt a hivatalos helyeken, hogy egy ekkora gyerek mellett ott van az anyja helye. Pénz kellett, sok, összeszedték. Hétköznapi csodák vannak, de Simonnak másra volt már szüksége. Hétköznapi csoda volt az is, ahogy összegyűlt fél Szentendre jótékonysági koncertre, megilletődött, félrekapott tekintetű igyekezettel. Annyit tudtak tenni, nem toppet. Noraval istehez volt beszédbe elegyedni: mit mondjanak neki? Azt, hogy milyen világban élünk, ha egy gyerek élete pár százezer forinton múlhat? Azt, hogy akkor sem tudunk ennyit adni Simonnak, ha megfeszülünk? Vagy azt: kit érdekel a nagypolitika, ha a gyerek egy hónap múlva angyal lesz? Pedig egyszerű influenzának indult. A tünetek legalábbis erre utaltak, nem is vette senki nagyon komolyan. Csak a láza, az volt gyanús Nórának, hogy éjjelente akkor is verítékben úszik, amikor napközbenmár szinte jól van. Aztán egy kórházi kivizsgálást követően mondta az orvos Nórának, hogy szeresse a Simont, nagyon szeresse, ameddig lehet. A gyerek akkor már a fejét sem tudta mozdítani, iszonyú fájdalmai voltak. A műtétnél csak az derült ki, hogy a hasüregben gyakorlatilag más sincs, csak daganat. Nóra megtanult imádkozni. Aztán megtanulta azt is, hogy a kórházban, néha mellettük, olykor távolabb, megürül egy ágy, és többet nem jönnek a szülők, hogy átvirrasszanak a gyerekükkel minden éjjelt. Megtanulta, hogy tíz százalék az esély, féllel sem több. Hitte, hogy az övék lesz. Hosszú kemoterápia következett, és átmeneti csoda: de ki bánta, hogy Simonnak nincs már haja, ha a hajával együtt az összes daganat eltűnt? Azon a nyáron megtanult úszni, biciklizni, fára mászni, és Nóra nem értette, miért kell az ő egészséges gyerekének a csontvelő-átültetés. Mentek azért Miskolcra, s ott derült ki, hogy a mája is odalett, a rák is felbukkant újra, kegyetlenül szétkúszva a csontokban. Simon akkor majdnem meghalt. De csak majdnem. Nóra azt mondja, ha a Teremtő el akarta volna venni Simont, akkor megtehette volna. Nem így történt. Amszterdamban adódott a következő lehetőség, és a társadalombiztosítónak akkor még fontos volt Simon. Pénz kellett a négyszeri kezeléshez azért, hiszen melyik anya rakja fel a hatéves, rákos gyerekét a repülőre: szevasz, fiam, gyógyulj meg és igyekezz haza. A kezdeti jobbulás után nem lehetett folytatni a kezelést. Simon mára már egyáltalán nem bírt semmit, az egészségügyi tárca is feladta. Nóra akkor megtanulta a természetgyógyászatot, megtanult mindent, amit lehetett. Hiába. Az orvosok pedig azt hajtogatták: sürgős. Talán Hannoverben próbálkozzanak. Rómában vagy Szentpéterváron. Itthon nincs esélye. Próbálkoztak. A tavaszon Simon jobban lett. Mosolygott, futott, fára mászott. De a nagyobb testvérei évzáróján már karikás volt a szeme. Nagyon karikás. Senki nem merte kérdezni, miért. Wahl Simon temetése 1999. július 29-én volt a szentendrei temetőben. Hét esztendőt élt. A Teremtő nagyon szerethette az angyalarcú Simont, hogy ilyen korán magához vette. .. .. TOROK MONIKA