Magyar Hírlap, 1999. július (32. évfolyam, 151-177. szám)
1999-07-01 / 151. szám
1999. JÚLIUS 1., CSÜTÖRTÖK Magyar Hírlap 7 „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Győzött a politika Ebben az esztendőben már épp elég súlyos csapás érte az országot - az orosz pénzügyi válság, az árvíz, a belvíz, a vártnál kisebb uniós növekedés, majd a koszovói válság -, úgy láttuk hát, nem szabad még túl nagy változtatásokkal is bombázni az adóalanyokat, így magyarázta a pénzügyminiszter, hogy a kormány határozatlan időre elnapolta a 2000. évi adóreformot. Vagyis lényegében marad a mostani rendszer. S a megoldhatatlan képlet: változatlan adóbevételt elérni új adónemek bevezetése nélkül, ráadásul forrást teremteni például a családtámogatásokra. Lássuk csak, milyen bombától is szabadítottak meg bennünket! A közterhek csökkentését, az adórendszer kiszámíthatóbbá, stabilabbá tételét ígérték. Ezt napolták hát el. Annyit azért a kedélyek lehűtésére közöltek: ha lesz is változás a személyi jövedelemadó-táblában, az csak tehercsökkenést jelenthet. A kormány döntése megnyugtatta a koalíciós pártokat, amelyek amúgy hónapok óta szapulták Járai - a politikai nyomás hatására napról napra változó - reformtervezeteit. Szentendrén sem volt ez másképp, a szakmai érvek ütköztek a politikai tűrőképességgel, így aztán a legnagyobb kormánypárt adópolitikai szakértője megkönnyebbülve nyilatkozhatta: „a kormányprogram végrehajtása erősebbnek bizonyult annál a törekvésnél, hogy mindenáron átfogó reformot hajtson végre a kabinet.” Azt is megnyugtatónak tartja, hogy a Fidesz-frakció befolyásolni tudta a kormányt. A kisgazdák ennél messzebb mentek, szerintük a Pénzügyminisztérium egész évi tevékenységét minősíti a kialakult helyzet. Való igaz, Járai főművének szánta az adóreformot. A vereséget mégsem tekinti kudarcnak, mondván, nem a pénzügyminiszternek, hanem a kormánynak kell döntenie az adótörvényekről. Csak annyi szaladt ki a száján tegnap a sajtó előtt: valószínű, hogy a miniszterek nem értették meg igazán az előterjesztés logikáját, mi több, nem olvasták el alaposan tárcája tervezetét. G. TÓTH ILDA Szolgálati tévé Nem lehet tudni, mire gondolhatott Orbán Viktor, amikor még nyugodtabb, még kiegyensúlyozottabb közszolgálati tévé kialakítását ígérte a polgároknak szokásos reggeli interjújában. Aktuális a kívánalom most, hogy a kormányváltás óta eltelt alig egy év alatt immár a negyedik főszerkesztő végre találja meg a hírek között a helyes arányt - amely legutóbb azért már az ideálishoz közelítő 91 százalékot mutatta a kormány javára -, és ne csak Göncz Árpádot hagyja ki a Híradóból, hanem lehetőleg a Fideszt is a VIP-listáról szóló tudósításból És a kormányfő szavai szerint nemcsak kiegyensúlyozott lesz a Magyar Televízió, hanem gazdaságilag is rendbe lesz téve. Ezt a kormány eddig is megtette volna, ha nem akadékoskodik az ellenzék a csonka kuratórium miatt. Az Alkotmánybíróság végre-valahára lezárta a vitát, kimondva: a homogén kormánypárti testület legitim, a miniszterelnök pedig igazodásra szólított fel. Nemcsak az ellenzéket, hanem az igazságszolgáltatást is. Vagyis a cégbíróságnak véleménye szerint ideje lenne átgondolnia azt a korábbi végzését, amelyben a médiatörvénybe ütközőnek minősítette az ellenzék nélküli kuratórium felállítását. Sőt erre hivatkozva megtagadta a vitatott legitimitású testület által kinevezett ügyvezető bejegyzését is. Fellebbezések után a Legfelsőbb Bíróság elé kerül az ügy, gondolhatták a független igazságszolgáltatás hívei eddig. De így lesz-e azután, hogy Orbán szerint revízió alá kell venni az Alkotmánybíróság határozatával ellentétes korábbi bírósági ítéleteket is? A figyelmeztetés után a kormányfő tegnap megadta a jelet, megkezdődhet a Magyar Televízió rendbetétele, vagyis az ingatlanok eladása. Ehhez az ÁPV Rt. készséggel felajánlja segítségét és némi közpénzt. Több tízmilliárdról van szó, talán a Miniszterelnöki Hivatal is méltó helyet talál majd a Tőzsdepalotában. Az elképzelésből valóban nem hiányzik egy bizonytalan bírósági döntés. És erre nem árt figyelmeztetni. HASZÁN ZOLTÁN Nagy örömmel hallottam, hogy erdészek egy csoportja a sírjánál megemlékezett Barlai Ervin születésének 100. évfordulójáról, mivel ő számomra mintaképe volt azoknak a keveseknek, akik a lelkiismeretükből, szakmájukból és felkészültségükből rájuk háruló feladatok teljesítését akkor is vállalták, ha más volt politikai meggyőződésük. Barlai is úgy érezte, hogy minden rendszerben meg kell tenni azt, ami a választott szakmájának, az erdészetnek az érdekeit szolgálja. A háború évei alatt már az egyik legnagyobb magyar erdészeti vállalat vezetője. A háború után, még demokratikus viszonyok között, az államosított erdészetet összefogó vállalatnak lett a vezetője. A szakma őt tartotta a legjobbnak erre a feladatra. 1949-ben aztán politikai okokból fiatalon kényszernyugdíjazták. Mégsem vonult teljesen vissza, hanem tudományos szakértőként dolgozott tovább. Ekkor hozott vele össze a sors. A mai nemzedék el sem tudja képzelni a Rákosi-kor önköltségen alapuló árrendszerét. Mindennek annyi volt az ára, amennyibe az előállítása került. Ez az ostobaság a faárakban érte el a csúcsát. A tuskó drágább volt, mint a hámozási rönk, mert az előbbit sok munkával kellett kitermelni, felhasogatni, az utóbbi pedig szinte készen állt. Ennek az lett a következménye, hogy a hozzá nem értő káderekre bízott erdészetekben a nagyobb termelési eredmények érdekében egyre kevesebb lett az értékes termék, elsősorban az ipari rönk, szinte mindent felvágtak tűzifának. A probléma abszurditásával a Tervhivatalban találkoztunk. A külkereskedelmi adatokból kiderült, hogy a háború előtt a jelentős magyar bútoripari export és a sokkal nagyobb belső minőségi bútorfogyasztás ellenére jelentős mennyiségű diórönköt exportálunk. 1952-ben pedig dollárért vásároljuk Törökországból a diórönköt. Kiderült, a meglepő jelen Az erdő mindenekelőtt még természetes következménye annak, hogy a diófarönköt felvágták tüzelni, hiszen az alacsony árért nem kaptak volna annyi tűzifát sem, mint amennyi a felhasogatott rönkből kikerült. Ha jól emlékszem a számokra: az import diórönk 3 ezer devizaforintba került, a hazai felvásárlási ára pedig 200 forint volt. (Csak az azóta bekövetkezett áremelkedésre utalva, ma 300 ezer forintot ér a diórönk köbmétere.) Ezt Gera is megértette, és elrendelte a diórönk árának felemelését. Akkor az üyesmi is a legfelső szinten történt. Ez bátorított fel néhányunkat arra, hogy ne csak a diórönk árát rendezzük, hanem a faárakat általában. Ehhez Vas Zoltán megbízásából Madas András és az erdészet akkori vezetője, Tömpe István megszerezte Gerőtől az elvi engedélyt. Ezután a javasolt árak kidolgozására megfelelő embert kellett keresni, így esett a szakmabeliek választása Barlai Ervinre, aki nem játszotta a sértett szakember szerepét, hanem lelkesen hozzálátott a munkához. Elkészítette a megfelelő árképzési módszert és kidolgozta annak alapján a konkrét árakat. Ezeket meglepő gyorsasággal jóvá is hagyták. Ma már kevés erdész tudja, hogy a magyar erdészet rangját, a szakemberek megbecsülését és az erdőgazdaság viszonylagos gazdasági stabilitását mindenki másnál jobban Barlai Ervinnek köszönhette, annak a szakembernek, akiről a hivatalosak igyekeztek megfeledkezni, akire már kevesen emlékeznek. A következő évtizedekben az erdészet gazdasági rangját, az erdészek anyagi megbecsülését ugyanis az általa kidolgozott árreform alapozta meg. Legalább utólag járna neki hivatalosan is az elismerés! A szocialista önköltségi árképzési elv ezen első megdöntését magam is elvi jelentőségűnek tartottam. Rábeszéltük Barsait, hogy írja meg egy tanulmányban az elvégzetteket. Ez meg is jelent 1955 januárjában a Közgazdasági Szemlében. Talán egyszer majd a gazdaságtörténészek is felismerik, hogy ez a tanulmány volt az elsők egyike azon az úton, amely a sztálini bigottériától a ’68-as reformhoz, a kilencvenes évek békés átalakulásához, sőt a Kínában alkalmazott gazdasági reform módszereihez vezetett. Egy magyar, később világtörténelmi jelentőségű reformfolyamat elindítói közé így került Barlai Ervin. Ma nem divat értékelni a szocializmust felpuhítókat, az utókornak minden bizonnyal jobb lesz róluk a véleménye. Barlai Ervin 1956-ban is jelesre vizsgázott. A Forradalmi Bizottság visszahívta, és őt nevezte ki az Erdészeti Főigazgatóság vezetőjévé. Ezt egy olyan nyilatkozat elfogadásától tette függővé, hogy az előző vezetést nem fogják felelősségre vonni, nem lesz boszorkányüldözés. Természetesen a Kádár-rendszerben nem maradhatott ott, de bántódása ezen túl mégsem esett. 1955 óta nem találkoztam vele, de előttem azóta is egyik mintaképe maradt annak a háború előtti úri középosztályhoz tartozó értelmiséginek, akinek a mentalitásától ugyan nagyon távol állt a bolsevik rendszer, de akinek ennél mégis fontosabb volt a szakmája iránti elkötelezettsége. Milyen kár, hogy ilyenek 1949 után nagyon kevesek voltak! Milyen bűn, hogy az ilyenekről szinte teljesen megfeledkeztünk! KOPÁTSY SÁNDOR A jugoszláviai konfliktus hozzájárult ahhoz, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete ébredezni kezdjen bénultságából. Az ébredezés első jele - az utóbbi idők első nagyobb horderejű aktusa - az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozata volt a koszovói rendezésről. A másik jel az volt, hogy az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága főszereplővé lépett elő: neki kell megteremtenie a biztonsági feltételeket az elmenekült albánok hazatelepítéséhez. Ezekkel azonban nem érhetnek véget az ENSZ Koszovóra vonatkozó feladatai, hiszen például a Jugoszláviát ért károk indokolttá teszik, hogy a helyreállítási munkákban koordináló szerepet vállaljon. Az ENSZ-nek szervezetileg is föl kell készülnie az új kihívásokra. Főtitkára - egyelőre ideiglenes jelleggel - egy brazil diplomatát nevezett ki koszovói különmegbízottjának. A BT határozat szerint az lesz a feladata, hogy felügyelje a nemzetközi polgári jelenlétet Koszovóban és Jugoszláviában. Tevékenysége kicsit arra hasonlít, amit az ENSZ alapokmánya a nemzetközi gyámsági rendszerről szóló fejezetében meghatároz, de azzal nyilván nem konkurálhat. Természetesen szerepet kell kapnia a koszovói rendezésben az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsnak is, mely a nevében szereplő ágazatokon kívül kulturális, nevelési és egészségügyi téren, valamint az emberi jogok és az alapvető szabadságok tiszteletben tartása érdekében tehet ajánlásokat. A „fölébredt” és magára talált ENSZ-nek most végig kellene gondolnia sok egyéb fel- Ébredező ENSZ adatát is. Az ENSZ Alapokmányát ötvennégy éve alkották meg a részt vevő államok. Azóta a világ nagyot változott. Egyes államok közötti viszályok megszűntek, de keletkeztek mások. Általános új rendezésre van szükség, részint, hogy hasznosítható legyen fél évszázad felgyülemlett tapasztalata, részint mert a szabályok jó része elavult, vagy egyes államok jó ideje büntetlenül negligálják őket. Káoszhoz vezethet, ha az államok a felmerülő problémák megoldására improvizálnak és ezzel esetleg megsértik a nemzetközi jog elveit, vagy egyszerűen félretolják a nemzetközi szervezetek okmányokba foglalt jogait. Lehetetlen természetesen szabályokat alkotni minden, a nemzetközi életben bekövetkezhető változatra, de az alapvető elvekhez ragaszkodni kell. (Megjegyzem, Anthony Giddens, A harmadik út című - Magyarországon is megjelent - könyv szerzője arról ír, hogy a globalizáció keretében, az ENSZ mellé egy újabb közgyűlést vagy parlamentet lehetne létrehozni.) Az ENSZ Alapokmánya felülvizsgálatra és „felújításra” szorul, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete ismét teljes súlyával és tekintélyével szolgálhassa a békét, a biztonságot a Földön. GOMBOS ENDRE jogász Pomogáts Béla Keleti és nyugati magyarok A magyar-magyar párbeszéd folyamata a jelek szerint intézményesülni fog, és a Kárpát-medencében élő magyar közösségek, sokak reményei szerint, hatékonyabban érvényesíthetik majd érdekeiket és törekvéseiket. A nyugati világban élő magyarsággal kialakított párbeszéd azonban akadozik, holott ezt a dialógust nem korlátozzák politikai kényszerűségek, legfeljebb a nagyobb távolság és az ismerethiány, amely ma is meglehetősen általános. Annak ellenére, hogy egy évtizeddel vagyunk a rendszerváltás után, mikor is mindkét fél - a hazai és a nyugati magyarság - határozottan deklarálta: az emigráns státusnak vége, a nyugati világban élő magyarok tetszésük szerint vehetnek részt a hazai közéletben. Az elmúlt esztendők során több alkalommal is felkereshettem a nyugati világ magyar közösségeit és intézményeit a nyugat-európai és az észak-amerikai régióban. Kevés olyan magyarral találkoztam, aki minden tekintetben elégedett lett volna az anyaország befogadókészségével és ennek a fogadásnak az eredményeivel. Igaz, az emigráció nagy része esetében már egyszerűen „okafogyottá” vált a hazai befogadás és integráció. Az elmúlt évtizedek magyar emigrációjának minden korábbinál hosszabb ideig kellett a szülőhazától távol maradnia: 1849 után kevesebb mint két évtized, 1919 után pedig két és fél évtized volt a kényszerű vagy önkéntes száműzetés időtartama, 1945, 1948 vagy 1956 után pedig legkevesebb három és fél évtized. Ennyi idő leforgása alatt a legelszántabb emigráns is elhelyezkedik a befogadó társadalomban, a politikai emigráció értelmetlenné válik, a tömeges hazatérésre nincs sem szándék, sem lehetőség. A nyugaton élő magyarság mindazonáltal nem lehet a magyar nyelvű közösség elhanyagolható tényezője. A származásukat magyarként meghatározó polgárok száma (Európában, Észak- és Dél- Amerikában, Ausztráliában) meghaladja a kétmilliót. De ha csupán azokra figyelünk, akik ma is magyarnak tekintik magukat, és kapcsolatot tartanak a magyar kultúrával, akkor is több mint félmillió idegenben élő honfitársunkat kell számon tartanunk. (A nyugati magyarokkal kialakított viszonyunk bizonytalanságát tanúsítja, hogy máig nincsenek biztos és hiteles statisztikai adatok, csak annyit lehet sejteni, hogy egy részük, például a Magyarok Világszövetsége adatai, eltúlzottak, és inkább a szervezeti propaganda körébe tartoznak. Az egykori emigrációnak nemcsak létszáma tekintélyes, hanem társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális befolyása is. A nyugati világban élő magyarok vagy magyar származásúak között imponáló számban találhatók politikusok, gazdasági hatalmasságok, Nobel-díjas tudósok, egyetemi tanárok, orvosok, mérnökök, közgazdászok, írók és így tovább. Őket mindenképpen el kell érni, hogy a nagyvilágban, mint önkéntes „diplomaták”. A szerző a Magyar Írószövetség elnöke képviseljék és védelmezzék a magyar érdekeket. A nyugati magyarság az emigráció hosszú évtizedei során igen sok szellemi értéket halmozott fel. Kérdés, hogy ezeket vajon integrálta-e a hazai szellemi élet. Hadd hivatkozzam most csupán arra a területre, amelyet közelebbről ismerek: a nyugati magyar irodalomra. Az egykori emigráció írói közül néhányan rangos kitüntetéseket kaptak - Márai Sándor posztumusz Kossuth-díjat, Faludy György és Határ Győző Kossuth-díjat, Gombos Gyula (és most legutóbb Borbándi Gyula) Széchenyi-díjat ugyanakkor igen sok olyan magyar író dolgozott a nyugati világban, Cs. Szabó Lászlótól és Szabó Zoltántól kezdve Bakucz Józsefig és Domahidy Andrásig, akit elkerült az elismerés, amely idehaza viszonylag szerényebb szellemi teljesítményeknek is kijárt. A nyugati magyar szellemi élet jelesei ma minden feltétel nélkül lehetnek otthon a hazai (vagy éppen az erdélyi) folyóiratokban, jelenlétük mégsem folyamatos. A nyugati magyar kultúra amiatt is sokat veszített nyilvánosságából, hogy szinte teljes mértékben megszűntek ennek a nyilvánosságnak a fórumai: az Új Látóhatár, az Irodalmi Újság, a Katolikus Szemle és legutóbb a Szivárvány. Ma egyedül a nem túl nagy terjedelemben közreadott Bécsi Napló és a Budapestre költözött Magyar Műhely című avantgárd folyóirat őrzi a folytonosságot. A nyugati magyar folyóiratirodalom önfelszámolása nem csak nyugati magyar veszteség. Ezek a folyóiratok ugyanis bizonyos (nem egyszerűen földrajzi, hanem szemléleti) távlatból és magaslatról figyelték a magyarországi (és Kárpát-medencei) eseményeket, és általában elfogulatlan véleményeknek adtak teret. A hazai szellemi életben, ahol egymás ellen forduló „szekértáborok” artikulálják nézeteiket, ez az elfogulatlanság és tárgyilagosság alig található meg. Némi elégedetlenséggel lehet megállapítani azt, hogy a nyugati magyar fórumok felszámolása űrt hagyott maga után, és hiányzik az a kritikai elemzés, amelyet korábban például az Új Látóhatár és az Irodalmi Újság adott. Jól tudom, hogy ezeknek a folyóiratoknak a szerkesztői megérdemelték, hogy visszavonuljanak a napi feladatoktól, ha a szabad véleményformálástól és bírálattól nagyon helyesen nem vonultak is vissza: olyan írókra, publicistákra gondolok, mint Borbándi Gyula és Máray Tibor. Az egykori emigráció politikai és szellemi vezető gárdája mára idős korba került, és az emigráció intézményrendszere is nagyrészt felbomlott. (Erről hiteles képet ad Borbándi második emigrációtörténeti munkája: az 1996-ban megjelent Emigráció és Magyarország - Nyugati magyarok és változások éveiben 1985-1995 című összefoglalás.) Azonban még így is igen sok olyan nyugati magyar értelmiségi dolgozik az egykori emigráció szellemi őrhelyein - magyar egyesületekben vagy éppen a befogadó országok egyetemein, tudományos intézményeiben akiknek véleményére oda kellene figyelnie a magyarországi közéletnek és szellemi életnek. Olyanokra gondolok, csupán néhány nevet említve, mint Nagy Károly (az amerikai Rutgers egyetem tanára), Ladányi András, Éltető Lajos, Deák István (ugyancsak professzorok), Gereben István, akinek publicisztikai írásait rendszeresen lehet olvasni az amerikai magyar sajtóban, Lipták Béla, akinek a Duna védelmét szolgáló tevékenysége a hazai közvélemény előtt is ismert, Deák Ernő, aki Bécsben, Schöpflin György, aki Londonban, Schreiber Tamás, aki Párizsban, Hellenbart Gyula, aki Hamburgban folytat tudományos vagy publicisztikai tevékenységet. A nyugati világban élő és az egyetemes magyar érdekek mellett mozgósítható tekintélyes tudósok, egyetemi tanárok, publicisták száma (Borbándi Gyula Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia című munkájának tanúsága szerint) több százra tehető. A magyar köz- és szellemi élet irányítói ezt a „kapcsolati tőkét” eddig csupán érintőlegesen vették igénybe, holott éppen velük kellett volna a magyar érdekek érvényesítése és az ország külföldi arculatának kedvező alakítása kedvéért összefogni. Az elmúlt esztendők során - a magyar államelmélet központjában, az Országházban - három alkalommal is összegyűlt a Magyarország 2000 nevet viselő tanácskozás, és ott a nyugati magyar értelmiség számos jeles képviselője fejthette ki az ország jövőjét érintő elgondolásait. A tanácskozásokon elhangzott vélemények, javaslatok egész sora mégis csupán írott malaszt maradt, alig történt valami annak érdekében, hogy a nyugati magyarok nézetei bekerüljenek a hazai közélet vérkeringésébe, ráadásul a konferenciák sorozata 1999-cel meg is szakadt. Ezek után nem meglepő, hogy a nyugati magyar értelmiség többnyire csalódott. Nemcsak amiatt, hogy a mögöttünk lévő évtized aligha váltotta be a rendszerváltáshoz fűzött lelkes reményeket, hanem azért is, mert többször kinyilvánított jó szándékát, kezdeményezéseit, tanácsait többnyire közömbösen hárította el vagy mellőzte a mindenkori kormányzat. A rátermett és befolyásos nyugati magyar értelmiségiek helyett, kevés kivétellel, olyanok kaptak hivatalos megszólítást, akik inkább nyerészkedni szerettek volna a hazai átalakulásokon, mintsem segíteni az itthon maradt többség gondjain. Ráadásul sok olyan egykori emigráns jutott Magyarországon szerephez és befolyáshoz, aki képtelen volt megszabadulni az egykori politikai emigráció korszerűtlen eszméitől és még korszerűtlenebb ábrándjaitól. Ezért állítom, hogy a „nyugati” és „keleti” magyarok párbeszéde nem hozta meg a korábban mindkét fél által remélt eredményeket. Bizonyos tanácstalanság és zavar érzékelhető ennek a párbeszédnek a történetében, erre utalnak a Magyarok Világszövetsége küldöttgyűlésén lezajlott események, konfliktusok is. Sajnos a Világszövetség még 1991- es újjáalakulása után elkövette azt a hibát, hogy nem a nyugati világ leginkább befolyásos - a befogadó társadalmakban kiváló „kapcsolati tőkét” építő - magyarjaira kívánta alapozni tevékenységét, hanem azokra, akik egyértelműen és lelkesen támogatták a szövetség akkori politikai fordulatát és az új vezetést. Mikor azután a világszövetség nyugati régiójában nagyobb szerephez jutottak az autonóm személyiségek, nyomban konfliktusok jöttek létre a „keleti” és a „nyugati” magyarok között. A nyugati világ magyarjaival való párbeszéd ügye nem lehet pusztán „világszövetségi” feladat - mint ahogy a magyarmagyar kapcsolatok alakítását máskülönben sem szerencsés dolog monopolizálni és egyetlen szervezet kezére bízni. Ennek „össztársadalmi” feladatnak kell lennie, megoldásában szerepet kell vállalnia a legfontosabb kulturális, egyházi és társadalmi szervezeteknek - magának a „civil társadalomnak”. A „keleti” és a „nyugati” magyarok dialógusát is szüntelenül újra kell kezdeni. „A rátermett és befolyásos nyugati magyar értelmiségiek helyett, kevés kivétellel, olyanok kaptak hivatalos megszólítást, akik inkább nyerészkedni szerettek volna a hazai átalakulásokon, mintsem segíteni az itthon maradt többség gondjain.” Sándor? Király. Ő felsége Sándor herceg, jugoszláv trónörökös - aki Londonban üzletemberként múlatja napjait - egyetért a szerb ortodox egyház szent szinódusával (zsinatával) abban, hogy Szerbiában (és Jugoszláviában) a nemzeti megmentés kormányát kell megalakítani. Abban Szlobodan Milosevics jugoszláv elnöknek nem lenne helye. A Karagyorgyevics-dinasztiából származó trónörökös természetesen készen áll, hogy - ha a sors és a nemzet úgy akarná, Szerbia váljék ismét monarchiává - az ország élére álljon. Abból még baj nem származott, ha egy trónkövetelő trónörökös kéznél van; a herceg kedden Podgoricába, a renitens jugoszláv tagköztársaság fővárosába utazott találkozni - többek között - Milo Djukanovics Crna Gora-i elnökkel. Már csak ő hiányzott. Szerbiának most pont egy király kell. Az anyagi-szellemi nyomorúságon, amiben manapság Szerbia (elsősorban önhibájából) leledzik, már csak a monarchia visszaállítása tudna segíteni, nyilván. Az egyház azt akarja, hogy Milosevics tűnjön el. A trónörökös dettó. Mit akar az ellenzék? És mit a nép? Továbbá: ha netán ők is ugyanazt akarják, amit az egyház és a herceg, következik-e ebből, hogy Milosevics hamarosan összecsomagol, bocsánat, mondja, veszem a kalapom és már itt sem vagyok, a korrespondenciámat valamelyik nem ENSZ-tagállam központi postahivatalába kérem átirányítani, köszönöm, jócsakát. Tehát: mit akar Délkelet-Európa „legsikertelenebb ellenzéke”? Vladimir Gonti a belgrádi Társadalomtudományi Intézetből úgy véli, a szerbiai ellenzék „zavarban van”, „fogalma sincs, mit tegyen”, lassan és nehezen tanul. A megállapítás, szerintem, kiállja a próbát. Nézzük, mi zajlik Szerbiában a háború - és a hadiállapot feloldása után. Kedden a szerbiai ellenzék egy része, a Szövetség a Változásokért (SZP) gyűjtőnevű párttömörülés tüntetést szervezett Cacakban. A több ezer (mintegy tízezer) tüntető, meglehetősen vegyes transzparensekkel - ellenzéki politikusok képei mellett a csetnik hagyományokat ápoló Ravnogoski Pokret zászlaját is láthattuk - a következő követeléseket támogatta: Milosevics mondjon le; szervezzenek valóban szabad és igazságos választásokat; mondjon le Milosevics, társaival egyetemben. Ennek érdekében a SZP más szerbiai városokban is tüntetéseket és aláírásokat szervez majd azért, hogy kikényszerítse Milosevics lemondását. Könnyen támad az a képzetünk, hogy a szerbek nem szeretik Milosevicset. De akkor vajon kit szeretnek? Egy viszonylag friss közvélemény-kutatás szerint elsősorban Milosevicset szeretik: a megkérdezettek 15,6 százaléka mondta azt, hogy benne bízik meg leginkább. A korábbi eredményekhez képest ezt akár drámai visszaesésnek is nevezhetjük (az elnök általában a választók 35 százalékának támogatását bírta stabilan). Vuk Draskovics, a Szerb Megújhodási Mozgalom (SPO) elnöke 10 százalékon, a fasisztoid, ultrasoviniszta radikálispárti (SRS) Vojislav Seselj 8 százalékon áll. A többi potentátot - közöttük a nyugat új kedvenceit - a választók nem jegyzik (vagy csak jóval alacsonyabb arányban). A pártválasztók között is hasonló a helyzet. Moosevics szocialistáira (SPS) a választók 21,9 százaléka szavazna. Megintcsak tapasztalható némi visszaesés (április-május során a párt hozta a 29 százalékot), de hol állnak az ellenfelek? A magát évtizede az SPS nagy riválisának látó SPO-ra a megkérdezettek 14,7 százaléka voksolna, míg az SRS 10,5 százalékot kapott. Külön aggasztó, hogy a külföldön Szerbia új, hiteles politikusainak tartott személyek pártjainak támogatottsága harmatgyenge. Zoran Djindjics demokratái (DS) 3,2 százalékos támogatottsággal bírnak. Ez, Szrbodran Brankovics szerint (ő vezette a Vreme című hetilap által ismertetett közvélemény-kutatást) mintegy 185 ezer szavazatot jelent - negyedannyit, mint amit a DS az 1992-es választásokon kapott. Vuk Obradovics szocdem pártja 2,3 százalékos eredménnyel szerepelt a Medijum kutatásában. Mi következik ezekből az adatokból? Elsősorban az, hogy ha most választások lennének, akkor azokon Milosevics és köre diadalmaskodna. A szerbiai ellenzék azonban, remélhetőleg, nem komplett hülyék gyülekezete. Tudják, hogy az idő nekik dolgozik, feltéve, ha ügyesek lesznek. Nagyon ügyesek. Merthogy: egyrészt fokozniuk kell a Milosevicsre nehezedő nyomást. Másrészt kampányukat fel kell építeni. Nem lesz elég százszor elmondaniuk, hogy Milosevics miatt szenvedett az ország (ezerszer elmondani sem elég). Nem elég vidéken elmondani: kénytelenek lesznek ismét Belgrádban is tüntetni (viszont ha ott elbukik a kezdeményezésük, akkor az egészet elbukták). A választási előkampányt hónapokra el kell húzniuk. Közben óriási közegellenállással kell megküzdeniük, a szerbiai választó eleve bizalmatlanul szemléli az ellenzéket és szervilis a kormányzat iránt (majd akkor szavazok az ellenzékre, idéztek egykoron a lapok egy parasztot, ha hatalmon lesz). A folyamatos kampány mellett matekozni is kell: külön-külön nem elég erősek, hogy a választásokon megverjék Milosevicset. És, attól tartok, együtt sem elég erősek hozzá. Obradovics is így gondolhatja - nem véletlenül mondta tegnap, hogy választásokra csak teljesen új körülmények között kerülhet sor: szabad média, egyenlő esélyek, nemzetközi ellenőrzés (mindhárom nehezen elképzelhető). Nem is ez a legnagyobb baj, hanem a"számottevőbb erőt képviselő politikusok hezitálása és kollaborálása. Draskovics megtiltotta, hogy az SPO tagjai részt vegyenek a tüntetéseken, Seselj pedig úgy véli: Milosevics távozása most káoszt okozna. Ez azt jelenti, hogy Draskovics megint elég erősnek érzi magát (nem az), Seselj pedig ismét kész hivatalosan is koalícióra lépni Milosevicscsel (ezt nem is tagadja). Sándor herceg tehát kiábrándultan nézhet végig Szerbián: nem ő az egyetlen, aki ismeri az üdvözítő megoldást. Nem ő az egyetlen trónkövetelő. Nem ő az egyetlen, aki azt üzeni a szerbeknek: szavazz rám, és holnaptól minden király. MAKAI JÓZSEF