Magyar Hírlap, 1999. július (32. évfolyam, 151-177. szám)

1999-07-01 / 151. szám

1999. JÚLIUS 1., CSÜTÖRTÖK Magyar Hírlap 7 „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Győzött a politika Ebben az esztendőben már épp elég sú­lyos csapás érte az országot - az orosz pénzügyi válság, az árvíz, a belvíz, a várt­nál kisebb uniós növekedés, majd a koszo­vói válság -, úgy láttuk hát, nem szabad még túl nagy változtatásokkal is bombázni az adóalanyokat, így magyarázta a pénz­ügyminiszter, hogy a kormány határozat­lan időre elnapolta a 2000. évi adórefor­mot. Vagyis lényegében marad a mostani rendszer. S a megoldhatatlan képlet: vál­tozatlan adóbevételt elérni új adónemek bevezetése nélkül, ráadásul forrást terem­teni például a családtámogatásokra. Lássuk csak, milyen bombától is szaba­dítottak meg bennünket! A közterhek csökkentését, az adórendszer kiszámítha­tóbbá, stabilabbá tételét ígérték. Ezt na­polták hát el. Annyit azért a kedélyek le­hűtésére közöltek: ha lesz is változás a sze­mélyi jövedelemadó-táblában, az csak te­hercsökkenést jelenthet. A kormány döntése megnyugtatta a koalíciós pártokat, amelyek amúgy hóna­pok óta szapulták Járai - a politikai nyo­más hatására napról napra változó - re­formtervezeteit. Szentendrén sem volt ez másképp, a szakmai érvek ütköztek a poli­tikai tűrőképességgel, így aztán a legnagyobb kormánypárt adópolitikai szakértője megkönnyebbülve nyilatkozhatta: „a kormányprogram vég­rehajtása erősebbnek bizonyult annál a tö­rekvésnél, hogy mindenáron átfogó refor­mot hajtson végre a kabinet.” Azt is meg­nyugtatónak tartja, hogy a Fidesz-frakció befolyásolni tudta a kormányt. A kisgaz­dák ennél messzebb mentek, szerintük a Pénzügyminisztérium egész évi tevékeny­ségét minősíti a kialakult helyzet. Való igaz, Járai főművének szánta az adóreformot. A vereséget mégsem tekinti kudarcnak, mondván, nem a pénzügymi­niszternek, hanem a kormánynak kell döntenie az adótörvényekről. Csak annyi szaladt ki a száján tegnap a sajtó előtt: va­lószínű, hogy a miniszterek nem értették meg igazán az előterjesztés logikáját, mi több, nem olvasták el alaposan tárcája ter­vezetét. G. TÓTH ILDA Szolgálati tévé Nem lehet tudni, mire gondolhatott Or­bán Viktor, amikor még nyugodtabb, még kiegyensúlyozottabb közszolgálati tévé ki­alakítását ígérte a polgároknak szokásos reggeli interjújában. Aktuális a kívána­lom most, hogy a kormányváltás óta eltelt alig egy év alatt immár a negyedik főszer­kesztő végre találja meg a hírek között a helyes arányt - amely legutóbb azért már az ideálishoz közelítő 91 százalékot mutat­ta a kormány javára -, és ne csak Göncz Árpádot hagyja ki a Híradóból, hanem le­hetőleg a Fideszt is a VIP-listáról szóló tu­­dósításból És a kormányfő szavai szerint nemcsak kiegyensúlyozott lesz a Magyar Televízió, hanem gazdaságilag is rendbe lesz téve. Ezt a kormány eddig is megtette volna, ha nem akadékoskodik az ellenzék a csonka kuratórium miatt. Az Alkotmánybíróság végre-valahára lezárta a vitát, kimondva: a homogén kormánypárti testület legitim, a miniszterelnök pedig igazodásra szólított fel. Nemcsak az ellenzéket, hanem az igaz­ságszolgáltatást is. Vagyis a cégbíróságnak véleménye szerint ideje lenne átgondolnia azt a korábbi végzését, amelyben a média­­törvénybe ütközőnek minősítette az ellen­zék nélküli kuratórium felállítását. Sőt er­re hivatkozva megtagadta a vitatott legiti­­mitású testület által kinevezett ügyvezető bejegyzését is. Fellebbezések után a Leg­felsőbb Bíróság elé kerül az ügy, gondol­hatták a független igazságszolgáltatás hí­vei eddig. De így lesz-e azután, hogy Or­bán szerint revízió alá kell venni az Alkot­mánybíróság határozatával ellentétes ko­rábbi bírósági ítéleteket is? A figyelmeztetés után a kormányfő teg­nap megadta a jelet, megkezdődhet a Ma­gyar Televízió rendbetétele, vagyis az in­gatlanok eladása. Ehhez az ÁPV Rt. kész­séggel felajánlja segítségét és némi köz­pénzt. Több tízmilliárdról van szó, talán a Miniszterelnöki Hivatal is méltó helyet ta­lál majd a Tőzsdepalotában. Az elképze­lésből valóban nem hiányzik egy bizonyta­lan bírósági döntés. És erre nem árt figyel­meztetni. HASZÁN ZOLTÁN N­agy örömmel hallottam, hogy erdészek egy csoportja a sírjánál megemlékezett Barlai Er­vin születésének 100. évfordulójáról, mivel ő számomra mintaképe volt azoknak a keveseknek, akik a lelkiismeretükből, szakmájukból és felkészült­ségükből rájuk háruló feladatok teljesítését akkor is vállalták, ha más volt politikai meggyőződésük. Barlai is úgy érezte, hogy minden rendszerben meg kell tenni azt, ami a választott szakmájának, az erdé­szetnek az érdekeit szolgálja. A háború évei alatt már az egyik legnagyobb ma­gyar erdészeti vállalat vezetője. A háború után, még demokratikus viszonyok között, az államosított erdészetet összefogó vállalatnak lett a vezetője. A szakma őt tartotta a legjobbnak erre a feladatra. 1949-ben aztán politikai okokból fiatalon kényszer­nyugdíjazták. Mégsem vonult teljesen vissza, hanem tudományos szakértőként dolgozott tovább. Ekkor hozott vele össze a sors. A mai nemzedék el sem tud­ja képzelni a Rákosi-kor önköltségen alapuló ár­rendszerét. Mindennek annyi volt az ára, amennyibe az előállítása került. Ez az ostobaság a faárakban ér­te el a csúcsát. A tuskó drágább volt, mint a hámozá­­si rönk, mert az előbbit sok munkával kellett kiter­melni, felhasogatni, az utóbbi pedig szinte készen állt. Ennek az lett a következménye, hogy a hozzá nem értő káderekre bízott erdészetekben a nagyobb termelési eredmények érdekében egyre kevesebb lett az értékes termék, elsősorban az ipari rönk, szin­te mindent felvágtak tűzifának. A probléma abszurditásával a Tervhivatalban ta­lálkoztunk. A külkereskedelmi adatokból kiderült, hogy a háború előtt a jelentős magyar bútoripari ex­port és a sokkal nagyobb belső minőségi bútorfo­gyasztás ellenére jelentős mennyiségű diórönköt ex­portálunk. 1952-ben pedig dollárért vásároljuk Tö­rökországból a diórönköt. Kiderült, a meglepő jelen­ Az erdő mindenekelőtt még természetes következménye annak, hogy a diófa­rönköt felvágták tüzelni, hiszen az alacsony árért nem kaptak volna annyi tűzifát sem, mint amennyi a felhasogatott rönkből kikerült. Ha jól emlékszem a számokra: az import diórönk 3 ezer devizaforintba került, a hazai felvásárlási ára pedig 200 forint volt. (Csak az azóta bekövetkezett áremelkedésre utal­va, ma 300 ezer forintot ér a diórönk köbmétere.) Ezt Gera is megértette, és elrendelte a diórönk árá­nak felemelését. Akkor az üyesmi is a legfelső szin­ten történt. Ez bátorított fel néhányunkat arra, hogy ne csak a diórönk árát rendezzük, hanem a faárakat általában. Ehhez Vas Zoltán megbízásából Madas András és az erdészet akkori vezetője, Tömpe István megsze­rezte Gerőtől az elvi engedélyt. Ezután a javasolt árak kidolgozására megfelelő embert kellett keresni, így esett a szakmabeliek választása Barlai Ervinre, aki nem játszotta a sértett szakember szerepét, ha­nem lelkesen hozzálátott a munkához. Elkészítette a megfelelő árképzési módszert és kidolgozta annak alapján a konkrét árakat. Ezeket meglepő gyorsa­sággal jóvá is hagyták. Ma már kevés erdész tudja, hogy a magyar erdé­szet rangját, a szakemberek megbecsülését és az er­dőgazdaság viszonylagos gazdasági stabilitását min­denki másnál jobban Barlai Ervinnek köszönhette, annak a szakembernek, akiről a hivatalosak igyekez­tek megfeledkezni, akire már kevesen emlékeznek. A következő évtizedekben az erdészet gazdasági rangját, az erdészek anyagi megbecsülését ugyanis az általa kidolgozott árreform alapozta meg. Legalább utólag járna neki hivatalosan is az elismerés! A szocialista önköltségi árképzési elv ezen első megdöntését magam is elvi jelentőségűnek tartot­tam. Rábeszéltük Barsait, hogy írja meg egy tanul­mányban az elvégzetteket. Ez meg is jelent 1955 ja­nuárjában a Közgazdasági Szemlében. Talán egy­szer majd a gazdaságtörténészek is felismerik, hogy ez a tanulmány volt az elsők egyike azon az úton, amely a sztálini bigottériától a ’68-as reformhoz, a kilencvenes évek békés átalakulásához, sőt a Kíná­ban alkalmazott gazdasági reform módszereihez ve­zetett. Egy magyar, később világtörténelmi jelentő­ségű reformfolyamat elindítói közé így került Barlai Ervin. Ma nem divat értékelni a szocializmust felpu­­hítókat, az utókornak minden bizonnyal jobb lesz róluk a véleménye. Barlai Ervin 1956-ban is jelesre vizsgázott. A For­radalmi Bizottság visszahívta, és őt nevezte ki az Er­dészeti Főigazgatóság vezetőjévé. Ezt egy olyan nyi­latkozat elfogadásától tette függővé, hogy az előző vezetést nem fogják felelősségre vonni, nem lesz bo­szorkányüldözés. Természetesen a Kádár-rendszer­ben nem maradhatott ott, de bántódása ezen túl mégsem esett. 1955 óta nem találkoztam vele, de előttem azóta is egyik mintaképe maradt annak a háború előtti úri középosztályhoz tartozó értelmiséginek, akinek a mentalitásától ugyan nagyon távol állt a bolsevik rendszer, de akinek ennél mégis fontosabb volt a szakmája iránti elkötelezettsége. Milyen kár, hogy ilyenek 1949 után nagyon keve­sek voltak! Milyen bűn, hogy az ilyenekről szinte tel­jesen megfeledkeztünk! KOPÁTSY SÁNDOR A jugoszláviai konfliktus hozzájárult ah­hoz, hogy az Egyesült Nemzetek Szer­vezete ébredezni kezdjen bénultságá­ból. Az ébredezés első jele - az utóbbi idők el­ső nagyobb horderejű aktusa - az ENSZ Biz­tonsági Tanácsának határozata volt a koszo­vói rendezésről. A másik jel az volt, hogy az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága főszerep­lővé lépett elő: neki kell megteremtenie a biz­tonsági feltételeket az elmenekült albánok ha­zatelepítéséhez. Ezekkel azonban nem érhetnek véget az ENSZ Koszovóra vonatkozó feladatai, hiszen például a Jugoszláviát ért károk indokolttá te­szik, hogy a helyreállítási munkákban koordi­náló szerepet vállaljon. Az ENSZ-nek szervezetileg is föl kell ké­szülnie az új kihívásokra. Főtitkára - egyelőre ideiglenes jelleggel - egy brazil diplomatát ne­vezett ki koszovói különmegbízottjának. A BT határozat szerint az lesz a feladata, hogy felügyelje a nemzetközi polgári jelenlétet Ko­szovóban és Jugoszláviában. Tevékenysége kicsit arra hasonlít, amit az ENSZ alapokmá­nya a nemzetközi gyámsági rendszerről szóló fejezetében meghatároz, de azzal nyilván nem konkurálhat. Természetesen szerepet kell kapnia a ko­szovói rendezésben az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsnak is, mely a nevében sze­replő ágazatokon kívül kulturális, nevelési és egészségügyi téren, valamint az emberi jogok és az alapvető szabadságok tiszteletben tartá­sa érdekében tehet ajánlásokat. A „fölébredt” és magára talált ENSZ-nek most végig kellene gondolnia sok egyéb fel- Ébredező ENSZ adatát is. Az ENSZ Alapokmányát ötvennégy éve alkották meg a részt vevő államok. Azóta a világ nagyot változott. Egyes államok közöt­ti viszályok megszűntek, de keletkeztek má­sok. Általános új rendezésre van szükség, ré­szint, hogy hasznosítható legyen fél évszázad felgyülemlett tapasztalata, részint mert a sza­bályok jó része elavult, vagy egyes államok jó ideje büntetlenül negligálják őket. Káoszhoz vezethet, ha az államok a felmerülő problé­mák megoldására improvizálnak és ezzel eset­leg megsértik a nemzetközi jog elveit, vagy egyszerűen félretolják a nemzetközi szerveze­tek okmányokba foglalt jogait. Lehetetlen természetesen szabályokat alkotni minden, a nemzetközi életben bekövetkezhető változat­ra, de az alapvető elvekhez ragaszkodni kell. (Megjegyzem, Anthony Giddens, A harma­dik út című - Magyarországon is megjelent - könyv szerzője arról ír, hogy a globalizáció ke­retében, az ENSZ mellé egy újabb közgyűlést vagy parlamentet lehetne létrehozni.) Az ENSZ Alapokmánya felülvizsgálatra és „felújításra” szorul, hogy az Egyesült Nemze­tek Szervezete ismét teljes súlyával és tekinté­lyével szolgálhassa a békét, a biztonságot a Földön. GOMBOS ENDRE jogász Pomogáts Béla Keleti és nyugati magyarok A magyar-magyar párbeszéd fo­lyamata a jelek szerint intézmé­nyesülni fog, és a Kárpát-meden­cében élő magyar közösségek, sokak reményei szerint, hatéko­nyabban érvényesíthetik majd érdekeiket és törekvéseiket. A nyugati világban élő ma­gyarsággal kialakított párbeszéd azonban akadozik, holott ezt a dialógust nem korlátozzák politi­kai kényszerűségek, legfeljebb a nagyobb távolság és az ismeret­­hiány, amely ma is meglehetősen általános. Annak ellenére, hogy egy évtizeddel vagyunk a rend­szerváltás után, mikor is mindkét fél - a hazai és a nyugati magyar­ság - határozottan deklarálta: az emigráns státusnak vége, a nyu­gati világban élő magyarok tet­szésük szerint vehetnek részt a hazai közéletben. Az elmúlt esztendők során több alkalommal is felkereshet­tem a nyugati világ magyar kö­zösségeit és intézményeit a nyu­gat-európai és az észak-ameri­kai régióban. Kevés olyan ma­gyarral találkoztam, aki minden tekintetben elégedett lett volna az anyaország befogadókészsé­gével és ennek a fogadásnak az eredményeivel. Igaz, az emigrá­ció nagy része esetében már egy­szerűen „okafogyottá” vált a ha­zai befogadás és integráció. Az elmúlt évtizedek magyar emig­rációjának minden korábbinál hosszabb ideig kellett a szülőha­zától távol maradnia: 1849 után kevesebb mint két évtized, 1919 után pedig két és fél évtized volt a kényszerű vagy önkéntes száműzetés időtartama, 1945, 1948 vagy 1956 után pedig leg­kevesebb három és fél évtized. Ennyi idő leforgása alatt a legel­szántabb emigráns is elhelyez­kedik a befogadó társadalom­ban, a politikai emigráció értel­metlenné válik, a tömeges haza­térésre nincs sem szándék, sem lehetőség. A nyugaton élő magyarság mindazonáltal nem lehet a ma­gyar nyelvű közösség elhanya­golható tényezője. A származá­sukat magyarként meghatározó polgárok száma (Európában, Észak- és Dél- Amerikában, Ausztráliában) meghaladja a kétmilliót. De ha csupán azokra figyelünk, akik ma is magyarnak tekintik magukat, és kapcsolatot tartanak a magyar kultúrával, ak­kor is több mint félmillió idegen­ben élő honfitársunkat kell szá­mon tartanunk. (A nyugati ma­gyarokkal kialakított viszonyunk bizonytalanságát tanúsítja, hogy máig nincsenek biztos és hiteles statisztikai adatok, csak annyit lehet sejteni, hogy egy részük, például a Magyarok Világszövet­sége adatai, eltúlzottak, és in­kább a szervezeti propaganda körébe tartoznak.­ Az egykori emigrációnak nemcsak létszáma tekintélyes, hanem társadalmi, gazdasági, po­litikai és kulturális befolyása is. A nyugati világban élő magyarok vagy magyar származásúak kö­zött imponáló számban találha­tók politikusok, gazdasági hatal­masságok, Nobel-díjas tudósok, egyetemi tanárok, orvosok, mér­nökök, közgazdászok, írók és így tovább. Őket mindenképpen el kell érni, hogy a nagyvilágban, mint önkéntes „diplomaták”. A szerző a Magyar Írószövetség elnöke képviseljék és védelmezzék a magyar érdekeket. A nyugati magyarság az emigráció hosszú évtizedei so­rán igen sok szellemi értéket halmozott fel. Kérdés, hogy eze­ket vajon integrálta-e a hazai szellemi élet. Hadd hivatkozzam most csupán arra a területre, amelyet közelebbről ismerek: a nyugati magyar irodalomra. Az egykori emigráció írói közül né­­hányan rangos kitüntetéseket kaptak - Márai Sándor posztu­musz Kossuth-díjat, Faludy György és Határ Győző Kos­suth-díjat, Gombos Gyula (és most legutóbb Borbándi Gyula) Széchenyi-díjat ugyanakkor igen sok olyan magyar író dol­gozott a nyugati világban, Cs. Szabó Lászlótól és Szabó Zol­tántól kezdve Bakucz Józsefig és Domahidy Andrásig, akit el­került az elismerés, amely ide­haza viszonylag szerényebb szel­lemi teljesítményeknek is kijárt. A nyugati magyar szellemi élet jelesei ma minden feltétel nélkül lehetnek otthon a hazai (vagy éppen az erdélyi) folyóira­tokban, jelenlétük mégsem fo­lyamatos. A nyugati magyar kul­túra amiatt is sokat veszített nyil­vánosságából, hogy szinte teljes mértékben megszűntek ennek a nyilvánosságnak a fórumai: az Új Látóhatár, az Irodalmi Újság, a Katolikus Szemle és legutóbb a Szivárvány. Ma egyedül a nem túl nagy terjedelemben közre­adott Bécsi Napló és a Budapest­re költözött Magyar Műhely cí­mű avantgárd folyóirat őrzi a folytonosságot. A nyugati magyar folyóirat­irodalom önfelszámolása nem csak nyugati magyar veszteség. Ezek a folyóiratok ugyanis bizo­nyos (nem egyszerűen földrajzi, hanem szemléleti) távlatból és magaslatról figyelték a magyar­­országi (és Kárpát-medencei) eseményeket, és általában elfo­gulatlan véleményeknek adtak teret. A hazai szellemi életben, ahol egymás ellen forduló „sze­kértáborok” artikulálják nézetei­ket, ez az elfogulatlanság és tár­gyilagosság alig található meg. Némi elégedetlenséggel lehet megállapítani azt, hogy a nyugati magyar fórumok felszámolása űrt hagyott maga után, és hiány­zik az a kritikai elemzés, amelyet korábban például az Új Látóha­tár és az Irodalmi Újság adott. Jól tudom, hogy ezeknek a fo­lyóiratoknak a szerkesztői meg­érdemelték, hogy visszavonulja­nak a napi feladatoktól, ha a sza­bad véleményformálástól és bí­rálattól nagyon helyesen nem vo­nultak is vissza: olyan írók­ra, publicistákra gondolok, mint Borbándi Gyula és Máray Tibor. Az egykori emigráció politikai és szellemi vezető gárdája mára idős korba került, és az emigrá­ció intézményrendszere is nagy­részt felbomlott. (Erről hiteles képet ad Borbándi második emigrációtörténeti munkája: az 1996-ban megjelent Emigráció és Magyarország - Nyugati ma­gyarok és változások éveiben 1985-1995 című összefoglalás.) Azonban még így is igen sok olyan nyugati magyar értelmiségi dolgozik az egykori emigráció szellemi őrhelyein - magyar egyesületekben vagy éppen a be­fogadó országok egyetemein, tu­dományos intézményeiben akiknek véleményére oda kelle­ne figyelnie a magyarországi köz­életnek és szellemi életnek. Olyanokra gondolok, csupán né­hány nevet említve, mint Nagy Károly (az amerikai Rutgers egyetem tanára), Ladányi And­rás, Éltető Lajos, Deák István (ugyancsak professzorok), Gere­ben István, akinek publicisztikai írásait rendszeresen lehet olvasni az amerikai magyar sajtóban, Lipták Béla, akinek a Duna vé­delmét szolgáló tevékenysége a hazai közvélemény előtt is is­mert, Deák Ernő, aki Bécsben, Schöpflin György, aki London­ban, Schreiber Tamás, aki Párizs­ban, Hellenbart Gyula, aki Ham­burgban folytat tudományos vagy publicisztikai tevékenysé­get. A nyugati világban élő és az egyetemes magyar érdekek mel­lett mozgósítható tekintélyes tu­dósok, egyetemi tanárok, publi­cisták száma (Borbándi Gyula Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia című munkájának tanúsága szerint) több százra te­hető. A magyar köz- és szellemi élet irányítói ezt a „kapcsolati tő­két” eddig csupán érintőlegesen vették igénybe, holott éppen ve­lük kellett volna a magyar érde­kek érvényesítése és az ország külföldi arculatának kedvező alakítása kedvéért összefogni. Az elmúlt esztendők során - a magyar államelmélet központjá­ban, az Országházban - három alkalommal is összegyűlt a Ma­gyarország 2000 nevet viselő ta­nácskozás, és ott a nyugati ma­gyar értelmiség számos jeles kép­viselője fejthette ki az ország jö­vőjét érintő elgondolásait. A ta­nácskozásokon elhangzott véle­mények, javaslatok egész sora mégis csupán írott malaszt ma­radt, alig történt valami annak érdekében, hogy a nyugati ma­gyarok nézetei bekerüljenek a hazai közélet vérkeringésébe, rá­adásul a konferenciák sorozata 1999-cel meg is szakadt. Ezek után nem meglepő, hogy a nyugati magyar értelmi­ség többnyire csalódott. Nem­csak amiatt, hogy a mögöttünk lévő évtized aligha váltotta be a rendszerváltáshoz fűzött lelkes reményeket, hanem azért is, mert többször kinyilvánított jó szándékát, kezdeményezéseit, tanácsait többnyire közömbösen hárította el vagy mellőzte a min­denkori kormányzat. A ráter­mett és befolyásos nyugati ma­gyar értelmiségiek helyett, kevés kivétellel, olyanok kaptak hiva­talos megszólítást, akik inkább nyerészkedni szerettek volna a hazai átalakulásokon, mintsem segíteni az itthon maradt több­ség gondjain. Ráadásul sok olyan egykori emigráns jutott Magyarországon szerephez és befolyáshoz, aki képtelen volt megszabadulni az egykori politi­kai emigráció korszerűtlen esz­méitől és még korszerűtlenebb ábrándjaitól. Ezért állítom, hogy a „nyuga­ti” és „keleti” magyarok párbe­széde nem hozta meg a korábban mindkét fél által remélt eredmé­nyeket. Bizonyos tanácstalanság és zavar érzékelhető ennek a párbeszédnek a történetében, er­re utalnak a Magyarok Világszö­vetsége küldöttgyűlésén lezajlott események, konfliktusok is. Saj­nos a Világszövetség még 1991- es újjáalakulása után elkövette azt a hibát, hogy nem a nyugati világ leginkább befolyásos - a be­fogadó társadalmakban kiváló „kapcsolati tőkét” építő - ma­gyarjaira kívánta alapozni tevé­kenységét, hanem azokra, akik egyértelműen és lelkesen támo­gatták a szövetség akkori politi­kai fordulatát és az új vezetést. Mikor azután a világszövetség nyugati régiójában nagyobb sze­rephez jutottak az autonóm sze­mélyiségek, nyomban konfliktu­sok jöttek létre a „keleti” és a „nyugati” magyarok között. A nyugati világ magyarjaival való párbeszéd ügye nem lehet pusztán „világszövetségi” fel­adat - mint ahogy a magyar­magyar kapcsolatok alakítását máskülönben sem szerencsés dolog monopolizálni és egyet­len szervezet kezére bízni. En­nek „össztársadalmi” feladat­nak kell lennie, megoldásában szerepet kell vállalnia a legfon­tosabb kulturális, egyházi és társadalmi szervezeteknek - magának a „civil társadalom­nak”. A „keleti” és a „nyugati” magyarok dialógusát is szünte­lenül újra kell kezdeni. „A rátermett és befolyásos nyugati magyar értelmiségiek helyett, kevés kivétellel, olyanok kaptak hivatalos megszólítást, akik inkább nyerészkedni szerettek volna a hazai átalakulásokon, mintsem segíteni az itthon maradt többség gondjain.” Sándor? Király. Ő felsége Sándor herceg, jugoszláv trónörökös - aki London­ban üzletemberként múlatja napjait - egyetért a szerb orto­dox egyház szent szinódusával (zsinatával) abban, hogy Szerbiában (és Jugoszláviában) a nemzeti megmentés kormányát kell megalakítani. Abban Szlobodan Milosevics jugoszláv elnök­nek nem lenne helye. A Karagyorgyevics-dinasztiából származó trónörökös természetesen készen áll, hogy - ha a sors és a nemzet úgy akarná, Szerbia váljék ismét monarchiává - az ország élére áll­jon. Abból még baj nem származott, ha egy trónkövetelő trónörö­kös kéznél van; a herceg kedden Podgoricába, a renitens jugoszláv tagköztársaság fővárosába utazott találkozni - többek között - Mi­lo Djukanovics Crna Gora-i elnökkel. Már csak ő hiányzott. Szerbiának most pont egy király kell. Az anyagi-szellemi nyo­morúságon, amiben manapság Szerbia (elsősorban önhibájából) leledzik, már csak a monarchia visszaállítása tudna segíteni, nyil­ván. Az egyház azt akarja, hogy Milosevics tűnjön el. A trónörökös dettó. Mit akar az ellenzék? És mit a nép? Továbbá: ha netán ők is ugyanazt akarják, amit az egyház és a herceg, következik-e ebből, hogy Milosevics hamarosan összecsomagol, bocsánat, mondja, ve­szem a kalapom és már itt sem vagyok, a korrespondenciámat va­lamelyik nem ENSZ-tagállam központi postahivatalába kérem át­irányítani, köszönöm, jócsakát. Tehát: mit akar Délkelet-Európa „legsikertelenebb ellenzéke”? Vladimir Gonti a belgrádi Társada­lomtudományi Intézetből úgy véli, a szerbiai ellenzék „zavarban van”, „fogalma sincs, mit tegyen”, lassan és nehezen tanul. A meg­állapítás, szerintem, kiállja a próbát. Nézzük, mi zajlik Szerbiában a háború - és a hadiállapot felol­dása­­ után. Kedden a szerbiai ellenzék egy része, a Szövetség a Változásokért (SZP) gyűjtőnevű párttömörülés tüntetést szerve­zett Cacakban. A több ezer (mintegy tízezer) tüntető, meglehető­sen vegyes transzparensekkel - ellenzéki politikusok képei mellett a csetnik hagyományokat ápoló Ravnogoski Pokret zászlaját is lát­hattuk - a következő követeléseket támogatta: Milosevics mond­jon le; szervezzenek valóban szabad és igazságos választásokat; mondjon le Milosevics, társaival egyetemben. Ennek érdekében a SZP más szerbiai városokban is tüntetéseket és aláírásokat szervez majd azért, hogy kikényszerítse Milosevics lemondását. Könnyen támad az a képzetünk, hogy a szerbek nem szeretik Milosevicset. De akkor vajon kit szeretnek? Egy viszonylag friss közvélemény-kutatás szerint elsősorban Milosevicset szeretik: a megkérdezettek 15,6 százaléka mondta azt, hogy benne bízik meg leginkább. A korábbi eredményekhez képest ezt akár drámai visszaesésnek is nevezhetjük (az elnök általában a választók 35 százalékának támogatását bírta stabilan). Vuk Draskovics, a Szerb Megújhodási Mozgalom (SPO) elnöke 10 százalékon, a fasisztoid, ultrasoviniszta radikálispárti (SRS) Vojislav Seselj 8 százalékon áll. A többi potentátot - közöttük a nyugat új kedvenceit - a vá­lasztók nem jegyzik (vagy csak jóval alacsonyabb arányban). A pártválasztók között is hasonló a helyzet. Moosevics szocia­listáira (SPS) a választók 21,9 százaléka szavazna. Megintcsak ta­pasztalható némi visszaesés (április-május során a párt hozta a 29 százalékot), de hol állnak az ellenfelek? A magát évtizede az SPS nagy riválisának látó SPO-ra a megkérdezettek 14,7 százaléka voksolna, míg az SRS 10,5 százalékot kapott. Külön aggasztó, hogy a külföldön Szerbia új, hiteles politikusainak tartott személyek pártjainak támogatottsága harmatgyenge. Zoran Djindjics de­mokratái (DS) 3,2 százalékos támogatottsággal bírnak. Ez, Szrbodran Brankovics szerint (ő vezette a Vreme című hetilap ál­tal ismertetett közvélemény-kutatást) mintegy 185 ezer szavazatot jelent - negyedannyit, mint amit a DS az 1992-es választásokon ka­pott. Vuk Obradovics szocdem pártja 2,3 százalékos eredménnyel szerepelt a Medijum kutatásában. Mi következik ezekből az ada­tokból? Elsősorban az, hogy ha most választások lennének, akkor azokon Milosevics és köre diadalmaskodna. A szerbiai ellenzék azonban, remélhetőleg, nem komplett hü­lyék gyülekezete. Tudják, hogy az idő nekik dolgozik, feltéve, ha ügyesek lesznek. Nagyon ügyesek. Merthogy: egyrészt fokozniuk kell a Milosevicsre nehezedő nyomást. Másrészt kampányukat fel kell építeni. Nem lesz elég százszor elmondaniuk, hogy Milosevics miatt szenvedett az ország (ezerszer elmondani sem elég). Nem elég vidéken elmondani: kénytelenek lesznek ismét Belgrádban is tüntetni (viszont ha ott elbukik a kezdeményezésük, akkor az egé­szet elbukták). A választási előkampányt hónapokra el kell húz­niuk. Közben óriási közegellenállással kell megküzdeniük, a szer­biai választó eleve bizalmatlanul szemléli az ellenzéket és szervilis a kormányzat iránt (majd akkor szavazok az ellenzékre, idéztek egykoron a lapok egy parasztot, ha hatalmon lesz). A folyamatos kampány mellett matekozni is kell: külön-külön nem elég erősek, hogy a választásokon megverjék Milosevicset. És, attól tartok, együtt sem elég erősek hozzá. Obradovics is így gondolhatja - nem véletlenül mondta tegnap, hogy választásokra csak teljesen új körülmények között kerülhet sor: szabad média, egyenlő esélyek, nemzetközi ellenőrzés (mindhárom nehezen el­képzelhető). Nem is ez a legnagyobb baj, hanem a"számottevőbb erőt képviselő politikusok hezitálása és kollaborálása. Draskovics megtiltotta, hogy az SPO tagjai részt vegyenek a tüntetéseken, Se­selj pedig úgy véli: Milosevics távozása most káoszt okozna. Ez azt jelenti, hogy Draskovics megint elég erősnek érzi magát (nem az), Seselj pedig ismét kész hivatalosan is koalícióra lépni Milosevics­­csel (ezt nem is tagadja). Sándor herceg tehát kiábrándultan nézhet végig Szerbián: nem ő az egyetlen, aki ismeri az üdvözítő megoldást. Nem ő az egyetlen trónkövetelő. Nem ő az egyetlen, aki azt üzeni a szerbeknek: sza­vazz rám, és holnaptól minden király. MAKAI JÓZSEF

Next