Magyar Hírlap, 1999. szeptember (32. évfolyam, 203-228. szám)

1999-09-10 / 211. szám

1999. SZEPTEMBER 10., PÉNTEK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Gombok Pokol professzor, a magyar törvényhozás legleleményesebb képviselője ismét új ötlet­tel rukkolt ki. Rendszabályt készíttetne arra, hogy ellenzéki képviselő ha történetesen ép­pen az ülésteremben lelhető, köteles legyen gombot nyomni. Teljesen mindegy, hogy melyiket, csak nyomjon. Mert ha nem nyom, könnyen megtörténhet, hogy a kor­mánytábor határozatképtelenség miatt ve­reséget szenved. Maszop, Szadesz visszaél­het azzal, hogy a miniszter úr vagy államtit­kár úr éppen külföldön van. Régen köztudott, hogy Pokol professzor nagy fegyelmező: a nagyobb hirdetési bevé­telű lapok jövedelmét megcsapolná, és ezt a pénzt a szegényebb lapoknak adná, a szerin­te nem helytálló véleményeket - és nem csak a hibásnak minősülő tényeket - kötele­zően megcáfoltatná, most a neki nem tetsző nem szavazókat gombnyomásra kényszerí­tené. Mert - szerinte - amit az ellenzék ilyen módszerrel (mármint a nemszavazással) tesz a kormánnyal, az obstrukció. Pokol professzor, ha ötleteit igazolni akarja, nem megy a szomszédba. Illetve oda megy, sőt még messzebb is. Egyszer Német­országba, másszor Franciaországba - és gyakran kiderül, hogy a hivatkozott példa nem állja meg a helyét Pokol professzor most Portugáliából hozott példát. Mert ott szavazni kell! Mindegy, éppen kit kellene követni, csak megnyirbálhassák a magyar ellenzék jogait, szavazások alkalmával erőszakkal kormány­többséget teremthessenek. Erre mondta volna a néhai Antall miniszterelnök ún tet­szettek volna nagyobb arányban nyerni! De Pokol professzor ha kell, zsarol is. Ha az MSZP, az SZDSZ nem szavazná meg javas­latát - mondja ő -, lehet alkudni is. A mosta­ni háromhetes ülésezési ciklust négy-, sőt akár öthetesre is változtatni. És akkor meglátjuk - véli Pokol -, haj­landó lesz-e az ellenzék engedni a negyven­­nyolcból. VÁRKONYI TIBOR Akarni lehet A fővárost Irányító SZDSZ-MSZP-koalíció visszafogná a főpolgármestert a metróépítés beindításában. A szakértők szerint ugyanis per alatt álló beruházásokra nem lehet köz­­beszerzési pályázatot kiírni. A történet onnan indult, hogy Demszky Gábor lapunknak azt nyilatkozta, március­ban elkezdené a négyes metró építését, s ko­rábbi álláspontján sem változtatott: a kor­mány ellen megnyert per után - ha kell - számlánként perli az államot a rá eső terhek megfizetéséért. Vélelmezhető, hogy itt két nézet ütközik, a politikusé és a városházi szakembereké. Mert aligha lehet más magyarázata Demszky mondatának, mint hogy egy újabb, a kormányt immár a kontraktus telje­sítésére kötelező bírósági ítélet után meglen­ne a végső jogalap a pénz követelésére. A főpolgármester végleg sarokba szoríthat­ná az őt levegőnek néző Orbán Viktort. Az sem meglepő, hogy Tirts Tamás fővá­rosi fideszes frakcióvezető blöffnek véli Demszky szavait, és egy lendülettel szemére veti az ingatlanadó elvetését is. A Fidesz ugyanis abban bízhatott, hogy ha már ők nem tartották be a választási ígéretet, s nem csökkentik 2000-re az adókat, akkor leg­alább Demszky legyen a bokroscsomagos népnyomorító. A főpolgármester ezt a szí­vességet nem tette meg. Az SZDSZ Demszky mellett áll, ugyan­akkor figyelmeztetik, ne adjon fel magas labdát ellenfeleinek. Ráadásul a fővárosi MSZP a felesleges részletezés helyett egy­ben kérné Járai Zsigmondtól a 90 millárdot. Valószínűleg előbb-utóbb elkezdődik az építkezés, csak nem tudni, mikor. S hogy mi lesz, ha a kormány nem fizet? Először is a konfrontáció folytatódik, és a kormány még kevésbé járul hozzá a főváros működtetéséhez. Másodszor a metróépítés késik, dacára hogy az érintett kerületek fide­szes és MDF-es képviselői is az építkezést akarnák. Akarni lehet - mondhatja a kor­mány, és nem fizet. Bár ha a polgárvilágban ennyit ér egy érvényes szerződés, akkor itt bárki megtagadhatná tartozásai fizetését. Persze még jöhet egy - ha nem is dakota - mondás Jupiter és a kisökör relációjáról. GRÉCZY ZSOLT László József Kapunyitás behunyt szemmel Ma már egyszerűnek, természe­tesnek tűnik az egész. Az NDK- sok itt voltak, és ki kellett enged­ni őket oda, ahová menni akar­tak. Mit kell ezzel annyit foglal­kozni? Valamilyen oknál fogva mégis fontos lehetett ez, még ha a sza­bad választások előtt is történt - Németországban legalábbis an­nak tartják. Magyarország azt bi­zonyította, hogy a kormány, Né­meth Miklós miniszterelnök és Horn Gyula külügyminiszter ko­molyan gondolják, amit a refor­mokról mondtak. A magyar külpolitika a válto­zások előkészítésével bizalmat keltett, ám természetes szkepszis kísérte. Kulcsszerepe volt a tör­ténetben Horváth István akkori bonni nagykövetnek, aki alapve­tő feladatának tekintette, hogy meggyőzze a német gazdasági élet vezetőit, támogassák a válto­zásokat. Schmidt kancellár, félt­ve az „Ostpolitik” eredményeit, inkább lebeszélte a magyarokat például az Európai Unióhoz való gyors közeledésről azért, mert nem akarta veszélyeztetni a Moszkvához fűződő, valamint az úgynevezett belnémet viszonyt. A CDU-CSU-FDP-kormány nagyobb érdeklődést mutatott a térség iránt. Bonn 1986-ban a kö­vetkező javaslatokat kapta Bu­dapesttől: vegye át a magyaror­szági németek támogatását, a Goethe Intézet jelenjen meg Bu­dapesten, magyar részről készek eltörölni a vízumkényszert, és a két fél írjon alá beruházásvédel­mi egyezményt. Ez meglehető­sen komoly lépésnek számított: a német kultúra és kisebbség kép­viselete korábban az NDK privi­légiuma volt. 1988 novemberében Horn Gyula külügyi államtitkár sze­mélyében először hívtak meg ve­zető politikust a Varsói Szerző­dés egyik tagországából a NATO politikai döntéshozó testületé­nek közgyűlésére. Horn közölte: Magyarországon visszafordítha­tatlan a reformfolyamat, jogálla­mot akarnak, ezért a magyar kor­mány kész minden olyan egyez­ményt aláírni és minden olyan nemzetközi szervezetbe belépni, amely az emberi jogokat szabá­lyozza és képviseli. A bizottság angol elnöke szerint „ha valaki egy évvel ezelőtt azt állította vol­na, hogy ilyesmi lehetséges, el­meorvoshoz küldtem volna”. 1989 márciusában Németh Miklós Moszkvába utazott, hogy elmondja: Magyarországon a nép többpártrendszert, jogálla­mot és magántulajdonon alapuló gazdaságot akar, és ezzel a kor­mány egyetért. Gorbacsov ezt tu­domásul vette: az események és változások, mindannyiunk sze­rencséjére, túlhaladtak a szovjet vezetésen. 1989. március tizenötödikén Budapesten az ellenzék által szervezett gyűléseken elhangzott a követelés, hogy Magyarország lépjen ki a Varsói Szerződésből. Nyugatról az volt az üzenet, hogy Budapest ne feszítse túl a húrt, Washingtonból Kissinger és A szerző a Hanns Seidel Alapítvány által mára, a határnyitás tizedik év­fordulójára szervezett müncheni em­lékülés egyik előadója Brzezinski, két volt nemzetbiz­tonsági főtanácsadó óvta a kor­mányt, hogy megpróbáljon ki­lépni a szovjetek vezette katonai szervezetből. Valószínűleg iga­zuk volt, bár utólag nehéz meg­mondani, mi történt volna, ha... Közben történt valami, ami első pillantásra technikai jelentő­ségű dolognak tűnhetett, hiszen még a Grósz-kormány idején be­vezették Magyarországon a vi­lágútlevelet. Döntöttek arról, hogy az osztrák határon felszá­molják a műszaki zárat. Az álta­lános alany ebben az esetben az MSZMP Politikai Bizottságát ta­karja. Finoman szólva jogi vá­kuum keletkezett, hiszen a leg­újabb szekularizáció, a párt és az állam elválasztása idején egy ilyen kérdésben egy alig legitim testület döntött. A döntés persze azt az elvet igazolta, hogy a fel­függesztett hajszálat csak az vág­hatja el, aki felfüggesztette. A műszaki zár kevésbé eufemiszti­kus megnevezése ugyanis vasfüg­göny volt. Ez a rettenet több mint 40 éven keresztül drótok­ban, aknákban, határőrökben és a berlini falban testesült meg. Ha létezett jelképe a második világ­háború utáni világrendnek, ha lé­tezett rettegett és gyűlölt valami, akkor az a vasfüggöny volt. Egy most megjelenő könyvben Zsiga Tibor írja, hogy a vasfüggöny „fénykorában” 1 300 000, azaz egymillió-háromszázezer taposó­aknát jelentett a magyar-osztrák és magyar-jugoszláv határon. Az időjárás próbára tette a fémet, így aztán az NSZK-ból importált dróttal pótolták az elrozsdáso­dott részeket. Hivatalos, állami lebontása új korszakot, a jaltai vi­lágrend végét jelentette. A pró­babontást májusban tartották, majd június 27-én a magyar és az osztrák külügyminiszter életlen és kevésbé életlen ollókkal jelké­pesen is vágott a még megmaradt kerítésből. Miután a vasfüggöny feldarabolása kapott némi publi­citást, 1989 augusztusában már több tízezer keletnémet tartóz­kodott Magyarországon, arra várva, hogy átjusson Ausztriába és onnan az NSZK-ba. Augusz­tus 19-én NDK-állampolgárok százai rohantak a szabadságba. A páneurópai piknik Pozsgay Imre államminiszter és Otto von Habsburg fővédnökségével és a később kormánypárt, az MDF debreceni aktivistáinak szervezé­sével alkalmat adott a diszkréten megszervezett menekülésre. A magyar határőrök nem lőttek, az osztrák oldalon pedig várták a menekülőket. A „lábak forradal­ma” végül a berlini fal leomlását eredményezte. Az MSZMP-től önállósodott kormány vezetői, Németh és Horn a bonni nagykövet, Hor­váth segítségével olyan diplomá­ciai játszmát folytattak, amely­nek eredményeként úgy enged­ték ki a keletnémeteket Magyar­­országról, hogy a Varsói Szerző­dés azt nem szankcionálta. Kohl kancellár, Genscher külügymi­niszter világosan látták, hogy a magyar kormány helyzete több mint kényes, továbbá teljesen egyedül van. A különgépek szin­te bejelentés nélkül ingáztak Bonn és Budapest között. Hor­váth nagykövet könyvében így ír: „Ez volt a Németh-kormány pró­batétele. Vállalja, hogy végig­megy a megkezdett úton, vagy félúton megáll? A kormány az előbbit választotta! A történelem Németh Miklóst és Horn Gyulát igazolta.” Augusztus 24-én 108 menekült távozhatott az NSZK budapesti nagykövetségéről a szövetségi köztársaságba. Sud­­hoff államtitkár, a magyarok tár­gyalópartnere eleinte szkeptiku­san hallgatta Hornt, amikor a kormány reformterveiről be­szélt, mert ezek forradalmiak voltak. Amikor azonban az újabb konzultációk során mérle­get vontak, kiderült, hogy a ter­veket megvalósították. „Megvolt a bátorság és az elhatározottság ahhoz, hogy a magyar vezetés új, európai arcot adjon az ország­nak” - írja a volt külügyi államtit­kár, aki 1989 augusztusában azt javasolta a magyaroknak: „Csuk­játok be a szemeteket, és nyissá­tok ki a kapukat!” Megtörtént. Magyarország a Varsói Szerződés tagja volt, és nem sok jel mutatott arra, hogy a Szovjetunió beleegyezne a kivá­lásba. Az NDK vezetői tajtékoz­­tak, magyarázatot követeltek, to­vábbá hogy Magyarország küldje vissza a keletnémet állampolgá­rokat. Hornnak nem egy roppant kínos beszélgetése lehetett az NDK képviselőivel. A szervezés­be bekapcsolódott az osztrák külügyminisztérium, valamint a Nemzetközi Vöröskereszt svájci központja. A Nemzetközi Vö­röskereszt és a Magyar Vöröske­reszt a Máltai Szeretetszolgálat­tal együttműködve látta el papí­rokkal az embereket. Az osztrák külügyminisztérium akkori főtit­kára, a mai köztársasági elnök, Klestil, valamint Samaruga, a Nemzetközi Vöröskereszt elnö­ke egyaránt partner volt, míg Magyarországon Csilla von Bö­­selager és Kozma atya a Máltai szeretetszolgálat képviseletében tett meg mindent a menekülő­kért. Az NDK vezetése nem ér­tett meg semmit az akkori hely­zetből, és rá is érvényes volt Gor­bacsov egy hónappal későbbi ki­jelentése: „Aki késik, azt meg­bünteti az élet.” Szeptember tizedike 1989- ben, a csodák évében egyértel­művé tette, hogy a magyar kor­mány mit választott. Európát vá­lasztotta, a szabadságot, az em­beri jogokat, az új világot. A magyar-német kapcsolatok általános elemzése nem ezen írás tárgya. Azonban bizonyos, hogy nagyon sokat köszönhetünk an­nak a támogatásnak, amit kap­tunk, és nem kétséges, hogy Ba­jorország különleges szerepet töltött be ezekben a kapcsolatok­ban. Az ezredvégen abban segít­hetnek, ha támogatják uniós csatlakozásunkat. Ez már-már elcsépelt kérés, de egy tanú és résztvevő, aki hisz saját országá­ban, ráadásul fiatal felnőtt fiai vannak, továbbá nem köti hiva­talos kötelezettség, elmondhatja, ceterum censeo, Magyarországot pedig fel kell venni az unióba. Ez ilyen egyszerű. Magyarország­nak nem csak de facto, hanem de iure is be kell illeszkednie a kö­zösségbe, ahová korábban tarto­zott, és ahová változatlanul tar­tozni akar. Minden furcsasága és bohósága ellenére ez egy európai ország. Ami pedig a csodák évét, a bársonyos, csendes és egyéb jelzőkkel illetett forradalmat ille­ti, nos, mára a vélemények meg­oszlanak. Van aki szerint nem volt forradalom. Van aki úgy vé­li, az az év még a diktatúrához tartozott. Én meg úgy gondolom, hogy egyszerűen szép volt. Na­gyon szép. „Szeptember tizedike 1989-ben, a csodák évében egyértelművé tette, hogy a magyar kormány mit választott. Európát választotta, a szabadságot, az emberi jogokat, az új világot a hazugsággal, a félelemmel és az erőszakkal szemben.” Elszabósodás Hétfőn újra összeült a parlament, és ked­den már kénytelen voltam a gyereket eltiltani a tévéköz­vetítéstől. Én éppen kimentem egy laza fröccsért, s visszajö­­vet azzal fogad a srác, hogy Szabó képviselő úrnak véletlenül négyszer csúszott ki a száján egy b-vel kez­dődő népszerű, ámde ordenáré segédige. A szocialista honatyának véletlenül bekap­csolva maradt a mikije, s ország-világ hall­hatta, hogy dühödten négyszer is az éterbe süvíti (ismétlés a tudás anyja!) azt a szót, melyet a gyereknek zsebpénzelvonás terhe mellett szigorúan tilos kiejtenie. Nem tudni, hogy Szabó úr a megtámadott Pintér bel­ügyminiszternek vagy a szoci Szili Katalin házalelnöknek adresszálta az inkriminált b betűs magyar kötőszót, netán a szunyókáló tévénézőket kívánta kicsit feldobni vele. Anyósom is hallotta a dolgot, füle van az ilyesmihez, s fel van háborodva, mert idén nyáron éppen ott volt abban a csopaki SVI-áruházban, ahol Szabó képviselő úr langyos szódával locsolta a kuncsaftokat, miközben lebüdöskommunistázta a felvá­gott pultost, mert vastagon metélte neki a disznósajtot. Hiába magyaráztam neki, hogy ez a Szabó nem az a Szabó, az egyik szoci Szabó és erzsébetvárosi polgármester, a másik vásárhelyi és fideszes Szabó, illetve ma már független. Anyósom csak mondta a magáét, hogy akkor sem szép attól a szoci Szabó polgár­mestertől, hogy állítólag hamis nyelvvizsga­­bizonyítvánnyal manipulált. Megint helyre kellett igazítanom a kotnyeles öregasszonyt, felvilágosítottam, hogy a nyelvvizsgás pol­gármester ugyan Szabó, de szombathelyi és fideszes­ emdéefes. Különben sem hiszem el a róla terjesztett rágalmakat, hiszen nincs olyan hülye, még polgármesterben sem, aki hamis orosz nyelvvizsga-bizonyítványt vásá­rol, amikor ugyanazzal az erővel angolt, franciát vagy németet is vehet bármelyik MDF-piacon, sőt belgát féláron is. De nem tudtam meggyőzni az öreglányt, hiába dug­tam az orra alá az MH ’98-as parlamenti Ki kicsodáját, amelyben 5-5 darab fideszes és szoci Szabó, valamint 1-1 darab kisgazda és miépes Szabó található, csak a népies mador és az urbánus szadesz lóg ki a sorból, szeren­csére a népjólétis Szabóval még nem kell számolnunk. Arra a népjólétis Szabóra jól emlékszem, ő volt egy ideig a Horn-kor­­mány népjóléti minisztere, mondta anyó­som cavintonos memóriáját villogtatva, de ellent kellett mondanom. A bajszos szoci népjólétis Szabó jogosan kérné ki magának, hogy valaki is összekeverje a kopasz népjó­létis fogaskerekes Szabóval. Meg vagyok győzve, hajtott fejet anyósom a nyomós ér­vek előtt, de az mégsem maradhatott ben­ne, hogy akkor melyik Szabó volt az, aki sa­ját képét tetette ki minden laktanyában, hogy felismerjék, ha inspiriálni megy sasadi téeszjogász-álruhában. Az a kisgazda Szabó honvédelmi miniszter, és tessék békén hagyni, mert az ő vezénylete alatt lavíroz­tunk be a NATO-ba, és ha mindenki elkezd vele piszkoskodni, akkor még a szentendrei hadastyános, baloldali egységes, vörös kommunista sátános Lányi Zsolt is lehet a miniszter, pedig a Szabóért még mindig szí­vesebben ontanám a véremet egy szurony­rohamban ötszáz amerikai rakéta ellen. Persze erre sem bírt csendben maradni az öreglány, annyit locsog, hogy a nyáron szép csokibarnára sült a nyelve. Azzal hozako­dott elő, hogy Kövér titokminisztert megiri­gyelve Orbán miniszterelnök a magyar-da­kota együttélést kívánja megvitatni, mert nem szabad a szélsőjobb privilégiumának meghagyni a dakotakérdés állandó forszí­­rozását. Már egészen lila lett a fejem, mire sikerült megértetnem a vén szatyorral, hogy nincs semmiféle dakotakérdés, különben is a dakota az Orbánnál nem romát jelent, mint a sarki krimó törzsvendégeinél. A mi­niszterelnök úr csak példaként idézett a parlamentben egy dakota közmondást, mely szerint: „Ha észreveszed, hogy halott lovon lovagolsz, akkor szállj le róla!” Anyó­somat nem lehetett bevinni a málnásba, szerinte Orbán egy másik, hasonló sziú köz­mondást is idézhetett volna, mely így szól: „Magányos így egyedül, mióta kidöglött alólam a ló!” Ekkor feladtam. Újra kimentem egy la­za fröccsért. Még fel sem jött a buborék a torkomban, amikor anyósom megint rá­­kezdte, s a legutóbbi Orbán-Horn-találko­­zót kezdte boncolgatni. Szamárságokat hordott össze, mégis a lényegre tapintott, amikor így sóhajtott fel: mondtam neked, fiam már a tavalyi közgáz egyetemi vita után is, hogy nagy mázlink van, mert kette­jük közül, hál’ isten, csak az egyik győzhet. 5 760 Elment már az összes gyerek ott­honról a megfelelő iskolába, az asztalon otthagyott kenyérhéjak és bögrék alján a szeptemberi lötty, egy magára valamit is adó anya-há­ziasszony ilyenkor elégedett sóhaj­jal hanyattol vissza a párnák közé, hogy az élet rejtelmein meditative aludjon vissza még kicsinyt. Csak néha nem lehet. Mert például jön egy ember, és hoz egy irományt. Ilyenkor kúszik a jeges borzongás a gerincre: ha ez egy újabb VIP-lista, akkor máris lehet kezdeni keresni a hiba­javító fehér festéket. Szerencsére nem az volt. A tervezet, amelyet gondos kezek állíthattak össze, nem más, mint Az ember és társa­dalom munkacímű tantárgy általános iskolák ötödik évfo­lyama számára írott tankönyv tervezete, s mint ilyen anyai érdeklődésre méltán tarthat számot. Na tényleg, mit fog csinálni az a büdös kölyök jövőre a harmadik órában? Fog-e okosodni, kinyílik-e előtte a vi­lág? Nyilván. „A zsidók. Az elmúlt évszázadok, de különösen a 20. század történései következtében nem könnyű feladat meg­határozni, hogy kik is azok a zsidók. Számarányukat jelen­tősen meghaladja a művészvilágban, a tudományos élet­ben, valamint az információáramlás (újságok, rádió, televí­zió) és kereskedelem területén elfoglalt szerepük. Éppen ebből a szerepvállalásukból eredően a múltban és a jelen­ben számos érzelmi indíttatású probléma született és szü­letik. Magyarországon a zsidóság nem kíván a társadalom­ban önálló etnikumként megjelenni. A közéletben teljesen természetes módon jelen vannak, de csak mint egyének, s nem úgy, mint pl. a svábok, szlovákok vagy mint a cigá­nyok, akik csoportosan is vállalják nemzetiségi, etnikai kü­lönállásukat. Lényegesen többet mondhatna számukról, arányukról, ha a vallás alapján vonnánk le következtetése­ket. A vallás viszont magánügy, ennek alapján nem állítha­tunk fel megbízható statisztikai adatokat. Annál inkább sem, mert a vallást gyakorló zsidók lényegesen keveseb­ben vannak, mint amit a népesség arányában a zsidóság je­lent, így vannak ezzel azonban mind a többséghez, mind a kisebbséghez tartozó emberek. A vallását gyakorló és azt nyíltan vállaló népesség elmarad - Európa-szerte - az össznépesség számától. A zsidók templomait zsinagógá­nak nevezzük. A zsidók tehát olyan - évszázadok óta itt élő magyar állampolgárok, akik sem faji, sem - nagyrészt - vallási alapon nem különböztethetők meg bármelyik más magyartól. Kivéve ha azt az egyén maga nem akarja ki­hangsúlyozni. Zsidók mindenütt élnek a világban. Kik a zsidók tulajdonképpen? Mózes tanításain (Biblia - Ószö­vetség) alapuló vallást követő közel-keleti nép, összefogla­ló nevükön: izraeliták. Államuk ma Izrael. Ennek a föld­nek az elmúlt évezredek során Palesztina volt a neve. 2900 évvel ezelőtt az egyik nagy királyuk, Salamon tette nagy­hatalommá az akkor is kis területű országot. Jeruzsálem pedig a Szent Föld (ahogy mindig is nevezték Palesztinát) központi városa lett. Feladatok: 1. Keresd meg a térképen a Közel-Keletet és Izraelt! 2. Hasonlítsd össze a földrajzi térképet (mai állapot) egy ókori helyzetet tükröző történelmi térképpel! Ha szükséges, kérd tanárod segítségét. Zsidók mindenütt élnek a világban, hasonló jogokkal, mint Magyarországon. Izrael azonban mást jelent szá­mukra. Ez a több ezer éves múltra visszatekintő ország a zsidóság kulturális, vallási és etnikai központja.” (Szöveg­hű idézet a tankönyvtervezetből, amely az általános isko­lák ötödik évfolyama számára készült.) Az ember ilyenkor csöndeskén leteszi a kéziratot, és azt dünnyögi: anyám, a nagyobbik lányom jövőre lesz ötö­dikes! Hogy szalad az idő! Meg még azt is: zsidó időszámítás szerint ma kezdődik az 5760. esztendő. Banktitok és környéke n­em tartozik a nyilvánosságra - foglalta össze véleményét a hanglemezgyár egykori korifeusa, amikor a kiadott művek darabszámáról kérdeztem. Mondatát és indoklá­sát a lap következő számában idéztem, hozzátéve, hogy a titko­lódzás számomra elfogadhatatlan. A nevetségesnek tűnő cse­tepatét sajtóper követte, amelyben a bíróság is megállapította: a közvéleménynek joga van tudni azt, hogy a sikerlistán sze­replő hanglemezekből hány darabot adtak el. A nyolcvanas évek végén még monopolhelyzetben levő le­mezkiadó egyik vezetője által indított pert ugyan megnyertem, de a sikert beárnyékolta egy apró nüánsz. Levéltitok megsérté­séért pénzbüntetésre ítélték kollégámat, aki az ügyben mint ta­nú szerepelt. Véletlenül ugyanis egy másik telefonon végigkö­vethette párbeszédünket, s erről tanúskodott is a bíróság előtt. A vallomást figyelembe vették, ugyanakkor - mivel nem kér­dezte meg a másik vonalon lógó illetékes elvtársat - megsértet­te a levéltitkot. A hanglemezpurparlé és az azt követő pár ezer forintos büntetés most a VIP-lista című folytatásos regény ki tudja há­nyadik epizódjának ürügyén jutott eszembe. A több száz em­bert érintő névsor kapcsán számomra megdöbbentő fejle­mény várható. A kormányfő ugyanis arra utasította az illeté­keseket, hogy ne csak az adott ügyet vizsgálják - tehát hogy a Világgazdaság szerkesztősége sértett-e banktitkot vagy sem -, de alaposan fésüljék át a múltat is, és derítsék ki azt, hogy tör­­téntek-e hasonló szabálytalanságok a sajtóban. (Csak a törté­neti hűség kedvééért érdemes emlékeztetni arra, hogy miután a listáról megjelentek az első nevek, a széles nyilvánosság előtti ismétlésre - a televíziós közvetítésnek hála - a parla­mentben egy kormánypárti képviselő interpellációja révén ke­rült sor.­ A konkrét ügytől elvonatkoztatva azt hiszem, bár a rendőr­ség - és az ügyészség, a Kehi, az APEH, az ÁPTF, a földhiva­tal stb. - idejét és energiáját további vizsgálatra pazarolni, mert az eredmény már előre megjósolható. Igen, a napi- és hetila­pok, valamint az elektronikus média az elmúlt években sértet­tek banktitkot. Tudósítottak gyanús és törvénysértő cselekede­tekről, beszámoltak kicsi, nagy és elképesztő csalásokról, vala­mint visszaélésekről, pellengérre állítottak igazi és álbankáro­kat - vagyis tették, ami a dolguk világszerte. Így derült ki töb­bek közt az Agrobank-ügy, a Budapest Bank privatizációs bo­nyodalmai, az Általános Vállalkozási Bank és az Ybl Bank kö­rüli súlyos anomáliák vagy tucatnyi brókercsőd, hogy a Reál­bankról és a Postabankról ne is beszéljünk. Sok esetben évekig tartott, míg összeállt a kép, míg kiderült, hogy elfolytak a mil­­liárdok, és az is biztos, hogy a hűtlenül kezelt köz- és magán­pénzek kiderítésében jelentős szerepet játszott a sajtó - ame­lyet most jól át kell vizsgálni. Sőt azt hiszem, ennél a pontnál nem szabad megállnia a tisz­ta kezek kormányának. A banktitok sérelmét vizsgáló akcióval egy időben meg kellene kezdeni az üzleti titok megsértésének kiderítését is. Hiszen ez legalább olyan szent, mint a bankok ál­tal őrzött bizalmas információ - bár büntetési „tarifái” sokkal enyhébbek, így aztán néhány éven belül pontos képet kapha­tunk arról, hogy melyik újság mely zsurnalisztája sértette meg ezeket, és persze nem késhet a retorzió sem (pénzbüntetés, börtön, eltiltás stb.). Amúgy mellékesen pedig a vizsgálatok ideje alatt - ami jó pár év is lehet - a kormány biztos lehet ab­ban, hogy a sajtó csendben marad. Nem lesznek új ügyek, új le­leplezések, botrányok és parlamenti interpellációk - hiszen ki kockáztat pár éves börtönt egy banktitokért. Nem kívánok most az ilyenkor szokásos fordulattal élni, mondván, hogy a sajtó feladata az anomáliák felderítése, csu­pán egy dologra hívnám fel a figyelmet: banktitokhoz az esetek többségében nem a széfek feltörésével jutnak az újságírók. Sértett, megbántott, kirúgott bankárok, politikusok - és ne le­gyünk cinikusok, néha az igazság iránt elkötelezett emberek - szivárogtatnak, adják az első információmorzsát vagy doku­mentumot. A sajtó megkerülhetetlen felelőssége, hogy ezekkel hogyan bánik, mennyire jár utána a dolgoknak, megkérdezi-e az érde­kelteket s végül hogy miképpen tálalja az ügyet. Ebben pedig a sok rossz példa mellett egyre több felelősségteljes momentum tapasztalható - gondoljunk csak a nyáron szemétdombra ke­rült bankkivonatokra. A banktitok megtartása nem a média, hanem a titkok tudói­nak feladata és kötelessége. Ha már ellenőrizni akarnak, akkor inkább ezen az úton célszerű elindulni, s megtudni, ki, hogyan, kinek és miért adott neveket, adatokat. És azt is érdemes lenne megtudni, hogy milyen megfontolás alapján készült az első rövidített lista, majd az ezt követő meg­alapozott vagy álösszeállítások - hiszen ezek mögött nem ne­héz szándékot feltételezni. Persze ez eredményét tekintve legalább olyan reménytelen vállalkozás, mint a banktitoksértések újságíró-vetületét vizs­gáló akció. Arra alkalmas csupán, hogy ismét elirányítsa a fi­gyelmet a valóban fontos kérdésekről,­­ és tovább rombolja a bankrendszerbe vetett bizalmat. SZAKONYI PÉTER

Next