Magyar Hírlap, 1999. szeptember (32. évfolyam, 203-228. szám)
1999-09-10 / 211. szám
1999. SZEPTEMBER 10., PÉNTEK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Gombok Pokol professzor, a magyar törvényhozás legleleményesebb képviselője ismét új ötlettel rukkolt ki. Rendszabályt készíttetne arra, hogy ellenzéki képviselő ha történetesen éppen az ülésteremben lelhető, köteles legyen gombot nyomni. Teljesen mindegy, hogy melyiket, csak nyomjon. Mert ha nem nyom, könnyen megtörténhet, hogy a kormánytábor határozatképtelenség miatt vereséget szenved. Maszop, Szadesz visszaélhet azzal, hogy a miniszter úr vagy államtitkár úr éppen külföldön van. Régen köztudott, hogy Pokol professzor nagy fegyelmező: a nagyobb hirdetési bevételű lapok jövedelmét megcsapolná, és ezt a pénzt a szegényebb lapoknak adná, a szerinte nem helytálló véleményeket - és nem csak a hibásnak minősülő tényeket - kötelezően megcáfoltatná, most a neki nem tetsző nem szavazókat gombnyomásra kényszerítené. Mert - szerinte - amit az ellenzék ilyen módszerrel (mármint a nemszavazással) tesz a kormánnyal, az obstrukció. Pokol professzor, ha ötleteit igazolni akarja, nem megy a szomszédba. Illetve oda megy, sőt még messzebb is. Egyszer Németországba, másszor Franciaországba - és gyakran kiderül, hogy a hivatkozott példa nem állja meg a helyét Pokol professzor most Portugáliából hozott példát. Mert ott szavazni kell! Mindegy, éppen kit kellene követni, csak megnyirbálhassák a magyar ellenzék jogait, szavazások alkalmával erőszakkal kormánytöbbséget teremthessenek. Erre mondta volna a néhai Antall miniszterelnök ún tetszettek volna nagyobb arányban nyerni! De Pokol professzor ha kell, zsarol is. Ha az MSZP, az SZDSZ nem szavazná meg javaslatát - mondja ő -, lehet alkudni is. A mostani háromhetes ülésezési ciklust négy-, sőt akár öthetesre is változtatni. És akkor meglátjuk - véli Pokol -, hajlandó lesz-e az ellenzék engedni a negyvennyolcból. VÁRKONYI TIBOR Akarni lehet A fővárost Irányító SZDSZ-MSZP-koalíció visszafogná a főpolgármestert a metróépítés beindításában. A szakértők szerint ugyanis per alatt álló beruházásokra nem lehet közbeszerzési pályázatot kiírni. A történet onnan indult, hogy Demszky Gábor lapunknak azt nyilatkozta, márciusban elkezdené a négyes metró építését, s korábbi álláspontján sem változtatott: a kormány ellen megnyert per után - ha kell - számlánként perli az államot a rá eső terhek megfizetéséért. Vélelmezhető, hogy itt két nézet ütközik, a politikusé és a városházi szakembereké. Mert aligha lehet más magyarázata Demszky mondatának, mint hogy egy újabb, a kormányt immár a kontraktus teljesítésére kötelező bírósági ítélet után meglenne a végső jogalap a pénz követelésére. A főpolgármester végleg sarokba szoríthatná az őt levegőnek néző Orbán Viktort. Az sem meglepő, hogy Tirts Tamás fővárosi fideszes frakcióvezető blöffnek véli Demszky szavait, és egy lendülettel szemére veti az ingatlanadó elvetését is. A Fidesz ugyanis abban bízhatott, hogy ha már ők nem tartották be a választási ígéretet, s nem csökkentik 2000-re az adókat, akkor legalább Demszky legyen a bokroscsomagos népnyomorító. A főpolgármester ezt a szívességet nem tette meg. Az SZDSZ Demszky mellett áll, ugyanakkor figyelmeztetik, ne adjon fel magas labdát ellenfeleinek. Ráadásul a fővárosi MSZP a felesleges részletezés helyett egyben kérné Járai Zsigmondtól a 90 millárdot. Valószínűleg előbb-utóbb elkezdődik az építkezés, csak nem tudni, mikor. S hogy mi lesz, ha a kormány nem fizet? Először is a konfrontáció folytatódik, és a kormány még kevésbé járul hozzá a főváros működtetéséhez. Másodszor a metróépítés késik, dacára hogy az érintett kerületek fideszes és MDF-es képviselői is az építkezést akarnák. Akarni lehet - mondhatja a kormány, és nem fizet. Bár ha a polgárvilágban ennyit ér egy érvényes szerződés, akkor itt bárki megtagadhatná tartozásai fizetését. Persze még jöhet egy - ha nem is dakota - mondás Jupiter és a kisökör relációjáról. GRÉCZY ZSOLT László József Kapunyitás behunyt szemmel Ma már egyszerűnek, természetesnek tűnik az egész. Az NDK- sok itt voltak, és ki kellett engedni őket oda, ahová menni akartak. Mit kell ezzel annyit foglalkozni? Valamilyen oknál fogva mégis fontos lehetett ez, még ha a szabad választások előtt is történt - Németországban legalábbis annak tartják. Magyarország azt bizonyította, hogy a kormány, Németh Miklós miniszterelnök és Horn Gyula külügyminiszter komolyan gondolják, amit a reformokról mondtak. A magyar külpolitika a változások előkészítésével bizalmat keltett, ám természetes szkepszis kísérte. Kulcsszerepe volt a történetben Horváth István akkori bonni nagykövetnek, aki alapvető feladatának tekintette, hogy meggyőzze a német gazdasági élet vezetőit, támogassák a változásokat. Schmidt kancellár, féltve az „Ostpolitik” eredményeit, inkább lebeszélte a magyarokat például az Európai Unióhoz való gyors közeledésről azért, mert nem akarta veszélyeztetni a Moszkvához fűződő, valamint az úgynevezett belnémet viszonyt. A CDU-CSU-FDP-kormány nagyobb érdeklődést mutatott a térség iránt. Bonn 1986-ban a következő javaslatokat kapta Budapesttől: vegye át a magyarországi németek támogatását, a Goethe Intézet jelenjen meg Budapesten, magyar részről készek eltörölni a vízumkényszert, és a két fél írjon alá beruházásvédelmi egyezményt. Ez meglehetősen komoly lépésnek számított: a német kultúra és kisebbség képviselete korábban az NDK privilégiuma volt. 1988 novemberében Horn Gyula külügyi államtitkár személyében először hívtak meg vezető politikust a Varsói Szerződés egyik tagországából a NATO politikai döntéshozó testületének közgyűlésére. Horn közölte: Magyarországon visszafordíthatatlan a reformfolyamat, jogállamot akarnak, ezért a magyar kormány kész minden olyan egyezményt aláírni és minden olyan nemzetközi szervezetbe belépni, amely az emberi jogokat szabályozza és képviseli. A bizottság angol elnöke szerint „ha valaki egy évvel ezelőtt azt állította volna, hogy ilyesmi lehetséges, elmeorvoshoz küldtem volna”. 1989 márciusában Németh Miklós Moszkvába utazott, hogy elmondja: Magyarországon a nép többpártrendszert, jogállamot és magántulajdonon alapuló gazdaságot akar, és ezzel a kormány egyetért. Gorbacsov ezt tudomásul vette: az események és változások, mindannyiunk szerencséjére, túlhaladtak a szovjet vezetésen. 1989. március tizenötödikén Budapesten az ellenzék által szervezett gyűléseken elhangzott a követelés, hogy Magyarország lépjen ki a Varsói Szerződésből. Nyugatról az volt az üzenet, hogy Budapest ne feszítse túl a húrt, Washingtonból Kissinger és A szerző a Hanns Seidel Alapítvány által mára, a határnyitás tizedik évfordulójára szervezett müncheni emlékülés egyik előadója Brzezinski, két volt nemzetbiztonsági főtanácsadó óvta a kormányt, hogy megpróbáljon kilépni a szovjetek vezette katonai szervezetből. Valószínűleg igazuk volt, bár utólag nehéz megmondani, mi történt volna, ha... Közben történt valami, ami első pillantásra technikai jelentőségű dolognak tűnhetett, hiszen még a Grósz-kormány idején bevezették Magyarországon a világútlevelet. Döntöttek arról, hogy az osztrák határon felszámolják a műszaki zárat. Az általános alany ebben az esetben az MSZMP Politikai Bizottságát takarja. Finoman szólva jogi vákuum keletkezett, hiszen a legújabb szekularizáció, a párt és az állam elválasztása idején egy ilyen kérdésben egy alig legitim testület döntött. A döntés persze azt az elvet igazolta, hogy a felfüggesztett hajszálat csak az vághatja el, aki felfüggesztette. A műszaki zár kevésbé eufemisztikus megnevezése ugyanis vasfüggöny volt. Ez a rettenet több mint 40 éven keresztül drótokban, aknákban, határőrökben és a berlini falban testesült meg. Ha létezett jelképe a második világháború utáni világrendnek, ha létezett rettegett és gyűlölt valami, akkor az a vasfüggöny volt. Egy most megjelenő könyvben Zsiga Tibor írja, hogy a vasfüggöny „fénykorában” 1 300 000, azaz egymillió-háromszázezer taposóaknát jelentett a magyar-osztrák és magyar-jugoszláv határon. Az időjárás próbára tette a fémet, így aztán az NSZK-ból importált dróttal pótolták az elrozsdásodott részeket. Hivatalos, állami lebontása új korszakot, a jaltai világrend végét jelentette. A próbabontást májusban tartották, majd június 27-én a magyar és az osztrák külügyminiszter életlen és kevésbé életlen ollókkal jelképesen is vágott a még megmaradt kerítésből. Miután a vasfüggöny feldarabolása kapott némi publicitást, 1989 augusztusában már több tízezer keletnémet tartózkodott Magyarországon, arra várva, hogy átjusson Ausztriába és onnan az NSZK-ba. Augusztus 19-én NDK-állampolgárok százai rohantak a szabadságba. A páneurópai piknik Pozsgay Imre államminiszter és Otto von Habsburg fővédnökségével és a később kormánypárt, az MDF debreceni aktivistáinak szervezésével alkalmat adott a diszkréten megszervezett menekülésre. A magyar határőrök nem lőttek, az osztrák oldalon pedig várták a menekülőket. A „lábak forradalma” végül a berlini fal leomlását eredményezte. Az MSZMP-től önállósodott kormány vezetői, Németh és Horn a bonni nagykövet, Horváth segítségével olyan diplomáciai játszmát folytattak, amelynek eredményeként úgy engedték ki a keletnémeteket Magyarországról, hogy a Varsói Szerződés azt nem szankcionálta. Kohl kancellár, Genscher külügyminiszter világosan látták, hogy a magyar kormány helyzete több mint kényes, továbbá teljesen egyedül van. A különgépek szinte bejelentés nélkül ingáztak Bonn és Budapest között. Horváth nagykövet könyvében így ír: „Ez volt a Németh-kormány próbatétele. Vállalja, hogy végigmegy a megkezdett úton, vagy félúton megáll? A kormány az előbbit választotta! A történelem Németh Miklóst és Horn Gyulát igazolta.” Augusztus 24-én 108 menekült távozhatott az NSZK budapesti nagykövetségéről a szövetségi köztársaságba. Sudhoff államtitkár, a magyarok tárgyalópartnere eleinte szkeptikusan hallgatta Hornt, amikor a kormány reformterveiről beszélt, mert ezek forradalmiak voltak. Amikor azonban az újabb konzultációk során mérleget vontak, kiderült, hogy a terveket megvalósították. „Megvolt a bátorság és az elhatározottság ahhoz, hogy a magyar vezetés új, európai arcot adjon az országnak” - írja a volt külügyi államtitkár, aki 1989 augusztusában azt javasolta a magyaroknak: „Csukjátok be a szemeteket, és nyissátok ki a kapukat!” Megtörtént. Magyarország a Varsói Szerződés tagja volt, és nem sok jel mutatott arra, hogy a Szovjetunió beleegyezne a kiválásba. Az NDK vezetői tajtékoztak, magyarázatot követeltek, továbbá hogy Magyarország küldje vissza a keletnémet állampolgárokat. Hornnak nem egy roppant kínos beszélgetése lehetett az NDK képviselőivel. A szervezésbe bekapcsolódott az osztrák külügyminisztérium, valamint a Nemzetközi Vöröskereszt svájci központja. A Nemzetközi Vöröskereszt és a Magyar Vöröskereszt a Máltai Szeretetszolgálattal együttműködve látta el papírokkal az embereket. Az osztrák külügyminisztérium akkori főtitkára, a mai köztársasági elnök, Klestil, valamint Samaruga, a Nemzetközi Vöröskereszt elnöke egyaránt partner volt, míg Magyarországon Csilla von Böselager és Kozma atya a Máltai szeretetszolgálat képviseletében tett meg mindent a menekülőkért. Az NDK vezetése nem értett meg semmit az akkori helyzetből, és rá is érvényes volt Gorbacsov egy hónappal későbbi kijelentése: „Aki késik, azt megbünteti az élet.” Szeptember tizedike 1989- ben, a csodák évében egyértelművé tette, hogy a magyar kormány mit választott. Európát választotta, a szabadságot, az emberi jogokat, az új világot. A magyar-német kapcsolatok általános elemzése nem ezen írás tárgya. Azonban bizonyos, hogy nagyon sokat köszönhetünk annak a támogatásnak, amit kaptunk, és nem kétséges, hogy Bajorország különleges szerepet töltött be ezekben a kapcsolatokban. Az ezredvégen abban segíthetnek, ha támogatják uniós csatlakozásunkat. Ez már-már elcsépelt kérés, de egy tanú és résztvevő, aki hisz saját országában, ráadásul fiatal felnőtt fiai vannak, továbbá nem köti hivatalos kötelezettség, elmondhatja, ceterum censeo, Magyarországot pedig fel kell venni az unióba. Ez ilyen egyszerű. Magyarországnak nem csak de facto, hanem de iure is be kell illeszkednie a közösségbe, ahová korábban tartozott, és ahová változatlanul tartozni akar. Minden furcsasága és bohósága ellenére ez egy európai ország. Ami pedig a csodák évét, a bársonyos, csendes és egyéb jelzőkkel illetett forradalmat illeti, nos, mára a vélemények megoszlanak. Van aki szerint nem volt forradalom. Van aki úgy véli, az az év még a diktatúrához tartozott. Én meg úgy gondolom, hogy egyszerűen szép volt. Nagyon szép. „Szeptember tizedike 1989-ben, a csodák évében egyértelművé tette, hogy a magyar kormány mit választott. Európát választotta, a szabadságot, az emberi jogokat, az új világot a hazugsággal, a félelemmel és az erőszakkal szemben.” Elszabósodás Hétfőn újra összeült a parlament, és kedden már kénytelen voltam a gyereket eltiltani a tévéközvetítéstől. Én éppen kimentem egy laza fröccsért, s visszajövet azzal fogad a srác, hogy Szabó képviselő úrnak véletlenül négyszer csúszott ki a száján egy b-vel kezdődő népszerű, ámde ordenáré segédige. A szocialista honatyának véletlenül bekapcsolva maradt a mikije, s ország-világ hallhatta, hogy dühödten négyszer is az éterbe süvíti (ismétlés a tudás anyja!) azt a szót, melyet a gyereknek zsebpénzelvonás terhe mellett szigorúan tilos kiejtenie. Nem tudni, hogy Szabó úr a megtámadott Pintér belügyminiszternek vagy a szoci Szili Katalin házalelnöknek adresszálta az inkriminált b betűs magyar kötőszót, netán a szunyókáló tévénézőket kívánta kicsit feldobni vele. Anyósom is hallotta a dolgot, füle van az ilyesmihez, s fel van háborodva, mert idén nyáron éppen ott volt abban a csopaki SVI-áruházban, ahol Szabó képviselő úr langyos szódával locsolta a kuncsaftokat, miközben lebüdöskommunistázta a felvágott pultost, mert vastagon metélte neki a disznósajtot. Hiába magyaráztam neki, hogy ez a Szabó nem az a Szabó, az egyik szoci Szabó és erzsébetvárosi polgármester, a másik vásárhelyi és fideszes Szabó, illetve ma már független. Anyósom csak mondta a magáét, hogy akkor sem szép attól a szoci Szabó polgármestertől, hogy állítólag hamis nyelvvizsgabizonyítvánnyal manipulált. Megint helyre kellett igazítanom a kotnyeles öregasszonyt, felvilágosítottam, hogy a nyelvvizsgás polgármester ugyan Szabó, de szombathelyi és fideszes emdéefes. Különben sem hiszem el a róla terjesztett rágalmakat, hiszen nincs olyan hülye, még polgármesterben sem, aki hamis orosz nyelvvizsga-bizonyítványt vásárol, amikor ugyanazzal az erővel angolt, franciát vagy németet is vehet bármelyik MDF-piacon, sőt belgát féláron is. De nem tudtam meggyőzni az öreglányt, hiába dugtam az orra alá az MH ’98-as parlamenti Ki kicsodáját, amelyben 5-5 darab fideszes és szoci Szabó, valamint 1-1 darab kisgazda és miépes Szabó található, csak a népies mador és az urbánus szadesz lóg ki a sorból, szerencsére a népjólétis Szabóval még nem kell számolnunk. Arra a népjólétis Szabóra jól emlékszem, ő volt egy ideig a Horn-kormány népjóléti minisztere, mondta anyósom cavintonos memóriáját villogtatva, de ellent kellett mondanom. A bajszos szoci népjólétis Szabó jogosan kérné ki magának, hogy valaki is összekeverje a kopasz népjólétis fogaskerekes Szabóval. Meg vagyok győzve, hajtott fejet anyósom a nyomós érvek előtt, de az mégsem maradhatott benne, hogy akkor melyik Szabó volt az, aki saját képét tetette ki minden laktanyában, hogy felismerjék, ha inspiriálni megy sasadi téeszjogász-álruhában. Az a kisgazda Szabó honvédelmi miniszter, és tessék békén hagyni, mert az ő vezénylete alatt lavíroztunk be a NATO-ba, és ha mindenki elkezd vele piszkoskodni, akkor még a szentendrei hadastyános, baloldali egységes, vörös kommunista sátános Lányi Zsolt is lehet a miniszter, pedig a Szabóért még mindig szívesebben ontanám a véremet egy szuronyrohamban ötszáz amerikai rakéta ellen. Persze erre sem bírt csendben maradni az öreglány, annyit locsog, hogy a nyáron szép csokibarnára sült a nyelve. Azzal hozakodott elő, hogy Kövér titokminisztert megirigyelve Orbán miniszterelnök a magyar-dakota együttélést kívánja megvitatni, mert nem szabad a szélsőjobb privilégiumának meghagyni a dakotakérdés állandó forszírozását. Már egészen lila lett a fejem, mire sikerült megértetnem a vén szatyorral, hogy nincs semmiféle dakotakérdés, különben is a dakota az Orbánnál nem romát jelent, mint a sarki krimó törzsvendégeinél. A miniszterelnök úr csak példaként idézett a parlamentben egy dakota közmondást, mely szerint: „Ha észreveszed, hogy halott lovon lovagolsz, akkor szállj le róla!” Anyósomat nem lehetett bevinni a málnásba, szerinte Orbán egy másik, hasonló sziú közmondást is idézhetett volna, mely így szól: „Magányos így egyedül, mióta kidöglött alólam a ló!” Ekkor feladtam. Újra kimentem egy laza fröccsért. Még fel sem jött a buborék a torkomban, amikor anyósom megint rákezdte, s a legutóbbi Orbán-Horn-találkozót kezdte boncolgatni. Szamárságokat hordott össze, mégis a lényegre tapintott, amikor így sóhajtott fel: mondtam neked, fiam már a tavalyi közgáz egyetemi vita után is, hogy nagy mázlink van, mert kettejük közül, hál’ isten, csak az egyik győzhet. 5 760 Elment már az összes gyerek otthonról a megfelelő iskolába, az asztalon otthagyott kenyérhéjak és bögrék alján a szeptemberi lötty, egy magára valamit is adó anya-háziasszony ilyenkor elégedett sóhajjal hanyattol vissza a párnák közé, hogy az élet rejtelmein meditative aludjon vissza még kicsinyt. Csak néha nem lehet. Mert például jön egy ember, és hoz egy irományt. Ilyenkor kúszik a jeges borzongás a gerincre: ha ez egy újabb VIP-lista, akkor máris lehet kezdeni keresni a hibajavító fehér festéket. Szerencsére nem az volt. A tervezet, amelyet gondos kezek állíthattak össze, nem más, mint Az ember és társadalom munkacímű tantárgy általános iskolák ötödik évfolyama számára írott tankönyv tervezete, s mint ilyen anyai érdeklődésre méltán tarthat számot. Na tényleg, mit fog csinálni az a büdös kölyök jövőre a harmadik órában? Fog-e okosodni, kinyílik-e előtte a világ? Nyilván. „A zsidók. Az elmúlt évszázadok, de különösen a 20. század történései következtében nem könnyű feladat meghatározni, hogy kik is azok a zsidók. Számarányukat jelentősen meghaladja a művészvilágban, a tudományos életben, valamint az információáramlás (újságok, rádió, televízió) és kereskedelem területén elfoglalt szerepük. Éppen ebből a szerepvállalásukból eredően a múltban és a jelenben számos érzelmi indíttatású probléma született és születik. Magyarországon a zsidóság nem kíván a társadalomban önálló etnikumként megjelenni. A közéletben teljesen természetes módon jelen vannak, de csak mint egyének, s nem úgy, mint pl. a svábok, szlovákok vagy mint a cigányok, akik csoportosan is vállalják nemzetiségi, etnikai különállásukat. Lényegesen többet mondhatna számukról, arányukról, ha a vallás alapján vonnánk le következtetéseket. A vallás viszont magánügy, ennek alapján nem állíthatunk fel megbízható statisztikai adatokat. Annál inkább sem, mert a vallást gyakorló zsidók lényegesen kevesebben vannak, mint amit a népesség arányában a zsidóság jelent, így vannak ezzel azonban mind a többséghez, mind a kisebbséghez tartozó emberek. A vallását gyakorló és azt nyíltan vállaló népesség elmarad - Európa-szerte - az össznépesség számától. A zsidók templomait zsinagógának nevezzük. A zsidók tehát olyan - évszázadok óta itt élő magyar állampolgárok, akik sem faji, sem - nagyrészt - vallási alapon nem különböztethetők meg bármelyik más magyartól. Kivéve ha azt az egyén maga nem akarja kihangsúlyozni. Zsidók mindenütt élnek a világban. Kik a zsidók tulajdonképpen? Mózes tanításain (Biblia - Ószövetség) alapuló vallást követő közel-keleti nép, összefoglaló nevükön: izraeliták. Államuk ma Izrael. Ennek a földnek az elmúlt évezredek során Palesztina volt a neve. 2900 évvel ezelőtt az egyik nagy királyuk, Salamon tette nagyhatalommá az akkor is kis területű országot. Jeruzsálem pedig a Szent Föld (ahogy mindig is nevezték Palesztinát) központi városa lett. Feladatok: 1. Keresd meg a térképen a Közel-Keletet és Izraelt! 2. Hasonlítsd össze a földrajzi térképet (mai állapot) egy ókori helyzetet tükröző történelmi térképpel! Ha szükséges, kérd tanárod segítségét. Zsidók mindenütt élnek a világban, hasonló jogokkal, mint Magyarországon. Izrael azonban mást jelent számukra. Ez a több ezer éves múltra visszatekintő ország a zsidóság kulturális, vallási és etnikai központja.” (Szöveghű idézet a tankönyvtervezetből, amely az általános iskolák ötödik évfolyama számára készült.) Az ember ilyenkor csöndeskén leteszi a kéziratot, és azt dünnyögi: anyám, a nagyobbik lányom jövőre lesz ötödikes! Hogy szalad az idő! Meg még azt is: zsidó időszámítás szerint ma kezdődik az 5760. esztendő. Banktitok és környéke nem tartozik a nyilvánosságra - foglalta össze véleményét a hanglemezgyár egykori korifeusa, amikor a kiadott művek darabszámáról kérdeztem. Mondatát és indoklását a lap következő számában idéztem, hozzátéve, hogy a titkolódzás számomra elfogadhatatlan. A nevetségesnek tűnő csetepatét sajtóper követte, amelyben a bíróság is megállapította: a közvéleménynek joga van tudni azt, hogy a sikerlistán szereplő hanglemezekből hány darabot adtak el. A nyolcvanas évek végén még monopolhelyzetben levő lemezkiadó egyik vezetője által indított pert ugyan megnyertem, de a sikert beárnyékolta egy apró nüánsz. Levéltitok megsértéséért pénzbüntetésre ítélték kollégámat, aki az ügyben mint tanú szerepelt. Véletlenül ugyanis egy másik telefonon végigkövethette párbeszédünket, s erről tanúskodott is a bíróság előtt. A vallomást figyelembe vették, ugyanakkor - mivel nem kérdezte meg a másik vonalon lógó illetékes elvtársat - megsértette a levéltitkot. A hanglemezpurparlé és az azt követő pár ezer forintos büntetés most a VIP-lista című folytatásos regény ki tudja hányadik epizódjának ürügyén jutott eszembe. A több száz embert érintő névsor kapcsán számomra megdöbbentő fejlemény várható. A kormányfő ugyanis arra utasította az illetékeseket, hogy ne csak az adott ügyet vizsgálják - tehát hogy a Világgazdaság szerkesztősége sértett-e banktitkot vagy sem -, de alaposan fésüljék át a múltat is, és derítsék ki azt, hogy történtek-e hasonló szabálytalanságok a sajtóban. (Csak a történeti hűség kedvééért érdemes emlékeztetni arra, hogy miután a listáról megjelentek az első nevek, a széles nyilvánosság előtti ismétlésre - a televíziós közvetítésnek hála - a parlamentben egy kormánypárti képviselő interpellációja révén került sor. A konkrét ügytől elvonatkoztatva azt hiszem, bár a rendőrség - és az ügyészség, a Kehi, az APEH, az ÁPTF, a földhivatal stb. - idejét és energiáját további vizsgálatra pazarolni, mert az eredmény már előre megjósolható. Igen, a napi- és hetilapok, valamint az elektronikus média az elmúlt években sértettek banktitkot. Tudósítottak gyanús és törvénysértő cselekedetekről, beszámoltak kicsi, nagy és elképesztő csalásokról, valamint visszaélésekről, pellengérre állítottak igazi és álbankárokat - vagyis tették, ami a dolguk világszerte. Így derült ki többek közt az Agrobank-ügy, a Budapest Bank privatizációs bonyodalmai, az Általános Vállalkozási Bank és az Ybl Bank körüli súlyos anomáliák vagy tucatnyi brókercsőd, hogy a Reálbankról és a Postabankról ne is beszéljünk. Sok esetben évekig tartott, míg összeállt a kép, míg kiderült, hogy elfolytak a milliárdok, és az is biztos, hogy a hűtlenül kezelt köz- és magánpénzek kiderítésében jelentős szerepet játszott a sajtó - amelyet most jól át kell vizsgálni. Sőt azt hiszem, ennél a pontnál nem szabad megállnia a tiszta kezek kormányának. A banktitok sérelmét vizsgáló akcióval egy időben meg kellene kezdeni az üzleti titok megsértésének kiderítését is. Hiszen ez legalább olyan szent, mint a bankok által őrzött bizalmas információ - bár büntetési „tarifái” sokkal enyhébbek, így aztán néhány éven belül pontos képet kaphatunk arról, hogy melyik újság mely zsurnalisztája sértette meg ezeket, és persze nem késhet a retorzió sem (pénzbüntetés, börtön, eltiltás stb.). Amúgy mellékesen pedig a vizsgálatok ideje alatt - ami jó pár év is lehet - a kormány biztos lehet abban, hogy a sajtó csendben marad. Nem lesznek új ügyek, új leleplezések, botrányok és parlamenti interpellációk - hiszen ki kockáztat pár éves börtönt egy banktitokért. Nem kívánok most az ilyenkor szokásos fordulattal élni, mondván, hogy a sajtó feladata az anomáliák felderítése, csupán egy dologra hívnám fel a figyelmet: banktitokhoz az esetek többségében nem a széfek feltörésével jutnak az újságírók. Sértett, megbántott, kirúgott bankárok, politikusok - és ne legyünk cinikusok, néha az igazság iránt elkötelezett emberek - szivárogtatnak, adják az első információmorzsát vagy dokumentumot. A sajtó megkerülhetetlen felelőssége, hogy ezekkel hogyan bánik, mennyire jár utána a dolgoknak, megkérdezi-e az érdekelteket s végül hogy miképpen tálalja az ügyet. Ebben pedig a sok rossz példa mellett egyre több felelősségteljes momentum tapasztalható - gondoljunk csak a nyáron szemétdombra került bankkivonatokra. A banktitok megtartása nem a média, hanem a titkok tudóinak feladata és kötelessége. Ha már ellenőrizni akarnak, akkor inkább ezen az úton célszerű elindulni, s megtudni, ki, hogyan, kinek és miért adott neveket, adatokat. És azt is érdemes lenne megtudni, hogy milyen megfontolás alapján készült az első rövidített lista, majd az ezt követő megalapozott vagy álösszeállítások - hiszen ezek mögött nem nehéz szándékot feltételezni. Persze ez eredményét tekintve legalább olyan reménytelen vállalkozás, mint a banktitoksértések újságíró-vetületét vizsgáló akció. Arra alkalmas csupán, hogy ismét elirányítsa a figyelmet a valóban fontos kérdésekről, és tovább rombolja a bankrendszerbe vetett bizalmat. SZAKONYI PÉTER