Magyar Hírlap, 1999. szeptember (32. évfolyam, 203-228. szám)
1999-09-18 / 218. szám
1999. SZEPTEMBER 18., SZOMBAT „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Pici, de a miénk M. G. közszolgálati tévériporter pénteken frissen ébredt. Egy gazdasági műsor számára kellett riportot forgatnia, fejében összeállt a téma. Kiment a „terepre”, jól sikerült a forgatás. Már csak az esti vágás volt hátra. Azaz lett volna. M. G.-t délben hívatták. Ahogy az elnöki folyosó felé ballagott megilletődötten, jóakarói megsúgták: már nem kell befejezni a riportot. A hírigazgatói irodában egy Csermely nevű férfi a kezébe nyomta felmondólevelét. Átvette, visszament a helyére és letörölte addigi felvételeit. Többen így tettek aznap. Mert hogy megkezdődött a létszámleépítés a Magyar Televízióban, isten tudja, miféle szempontok alapján. Illetve hát valaki(k) mégiscsak tudhatták. A kirúgottak listájának összeállítói. A kérdés: vajon hol készülhetett? 534 dolgozóval tehát karcsúbb immár a közszolgálati televízió. Helyes, sőt mi több, nagyon kevés, ha a gazdasági racionalitásokat nézzük. Ahhoz ugyanis, hogy működőképes szervezetté váljon az állami monstrum, további százakat kell az utcára tenni. Ami hibádzik itten: a kirúgottak eddig megerősített névsorát szemügyre véve olyan műsorkészítőket találunk szép számmal, akik sohasem hozsannáztak a polgári koalíció térfoglalásának. Igaz, a másik oldalnak sem. Csak műsorokat készítettek. Ma azonban ennek a szemléletnek végleg befellegzett az MTV-ben. A sorokat összébb kell zárni, minden nappal szigorodnak a megbízhatóság kritériumai. A most kirúgottak egy része (hangsúlyozottan csak egy része) ennek vált áldozatává. Nem tudták mindennap újrafogalmazni a lojalitás ismérveit. Most munka után nézhetnek. A Szabadság téren (meg mindenhol a kormányzatban persze) tehát maradnak a feltétlen hívek, no és a vérnarancsok. Kik ők? Akik csak kívül narancsszínűek, belül viszont parázslón vörösek. Velük még lesznek gondok, mert együtt mozognak a közvélemény-kutatási indexekkel. A tévévezetők éberségére szükség lesz a következő leépítési hullámban is. Ja, és öröm az ürömben: marad Szenes Andrea, Betlen János plusz az Illés zenekar tizenöt részes filmsorozatban. Nézzük HASZÁN ZOLTÁN Baljós árnyak Igen rossz hetet zárt a Budapesti Értéktőzsde. Négy napon keresztül szakadatlanul zuhantak az árfolyamok, s csak pénteken volt némi emelkedés. Derűlátásra azonban nincs ok, a baljós árnyak továbbra is jelen vannak. Egy hete idei éves csúcsán zárt a börze. Rossz hírek akkor is voltak. A régió megítélése a nyugati befektetők szemében továbbra sem egyértelmű, az amerikaiak kételkednek a magyar számítógépek ezredfordulós felkészültségében, a költségvetési csatározások láttán pedig legszívesebben felülnének az első repülőgépre. Ezek azonban nem újdonságok, s önmagában nem szomorkodott volna senki a meglehetősen kedvezőtlen inflációs adatok láttán sem. A pohárban még volt hely. Az utolsó cseppet - mit cseppet, majd egy fél decit - a miniszterelnök hétvégi nyilatkozata jelentette. Miszerint gond van a Magyar Nemzeti Bank körül. Félreértés ne essék, a nyugati befektetők nem Surányit féltik. Ha azonban változik az eddigi monetáris politika, viszik a pénzüket. A nemzetközi befektetési alapok ezen a héten még óvatosak voltak. Néhány száz millióért eladtak ugyan részvényt, ezzel azonban inkább csak tesztelték a piacot. S aligha tetszett nekik, amit tapasztaltak. Amíg ugyanis ők latolgattak, számolgattak, a magyar befektetők pánikba estek és eladtak. Hosszú távon egy labilis piacon, amely minden pletykára ugrik, senki sem akar befektetni. A felelősség azonban nem a hazai spekulánsokat terheli, ők egyszerűen megszokták, hogy itthon bármi igaz lehet. A tegnapi híresztelés holnapra megerősített újságcikk lesz. Nem az ő felelősségük, hogy a költségvetés bevételeit is meghatározó ÁPV-s részvénykibocsátások előtt elriasztják a külföldi tőkét. A pénteki erősödés az égvilágon semmit sem jelent. Nincs trendforduló. Egyszerűen túl sokat estünk ennyi idő alatt. A hét eleji zuhanást előidéző okok továbbra is fennállnak. Az árnyak itt vannak. . . MÁTÉT GYULA Szabó Miklós Az újraértékelt Auschwitz A Fidesz nem hivalkodhat azzal, hogy úttörő a huszadik század történetének politikai újraértékelésében. A számára legfontosabb kérdésben, a Szovjetunió második világháborús szerepének átértékelésében Hruscsov megelőzte az SZKP XX. kongresszusán mondott zárt referátumával, amelyben demitizálta Sztálint, mint a „győzelem hadvezérét”. Mindazonáltal a Fidesz-kormány néhány újabb történelemátértékelő gesztusa aktuálissá teszi a hruscsovi átértékelés után keletkezett viccet: „Ezután minden másként volt.” Azt már régóta látjuk például Schmidt Mária munkásságából, hogy a kommunistákat is magába foglaló antifasiszta koalíció másként volt, de arról mindeddig nem volt szó, hogy Auschwitz is „másként volt”. A botrányos kiállítás-forgatókönyv pedig nem kevesebbet tesz, mint átértékeli Auschwitzot. A civilizált világban Auschwitzról eddig két vélemény volt forgalomban. Az egyik szerint a haláltábor és az a zsidóüldözés, amelyet a huszadik század megdöbbentő botránya szimbolizál, szinte ember mivoltunk értékét és értelmét kérdőjelezi meg. A másik szerint az auschwitzi haláltábor nem létezett, zsidó érdekcsoportok találták ki, hogy Izrael mellett mozgósítsák a közvéleményt, a kommunisták pedig boldogan „ráharaptak”, mert Auschwitz szörnyűsége homályba borítja a gulág szörnyűségét. Az Auschwitz haláltábor voltát tagadó neonáci álláspont hirdetését ma a német nyelvű államok többségében törvény bünteti. Auschwitzot tehát letagadták már, de elborzasztó példaerejének relativizálására eddig még nem tettek kísérletet. A Fidesz múltátalakító stábja úttörőként lépett fel. A kiállítás forgatókönyve természetesen az úri Magyarország apológiája. Beállításában az 1867-1943 közötti Magyarország zsidó paradicsom volt. A numerus clausus és a zsidótörvények jelentéktelen apróságok voltak, amelyek lényegében nem zavarták meg a paradicsomi állapotot. A magyarországi zsidóság lényegében élvezte és kiaknázta az emancipáció biztosította lehetőségeket, beilleszkedését 1918-ig semmi sem árnyékolta be. A forgatókönyvből nem derül ki, hogy Magyarországon 1918 előtt is volt már politikai erőt jelentő szervezett, mozgalom jellegű antiszemitizmus. Egy Auschwitzkiállításnak a haláltáborhoz vezető utat kell megmutatnia, nem azt, hogy a „nemes magyar nemzet” mint mindig, ekkor is példamutató volt. Hogyan is hiányozhat belőle Istóczy antiszemita pártja és a világbotrányt kavaró tiszaeszlári rituális gyilkosságper? Hajmeresztő, hogy „zsidó lapként” szerepel a Népszava, bármilyen származásúak voltak is egyes szerkesztői. Az antiszemitizmus tehát nem az első világháborút követő két A szerző történész forradalomra való reakcióból keletkezett. Botrányos, hogy a forgatókönyv a fehér terror antiszemitizmusát teljesen elhallgatja. A numerus clausust az előzmények után már természetesnek vehetően bagatellizálja. A Bethlen-kormánnyal a forgatókönyv beállítása szerint visszatért a hatvanhetes Magyarország „zsidó paradicsoma”. A Horthy-rendszerben a konszolidációt követő már nem félpolgárháborús állapotban is a rendszer hivatalos ideológiájának integráns része volt az antiszemitizmus. Az ideológiai alapvetést Szekfű Három nemzedéke adta. Ennek a könyvnek a brutális antiszemitizmusát intellektuális színvonala csak még ártalmasabbá tette. Végzetes kártékonyságát szerzőjének későbbi pályája sem menti. A Horthy-rendszer konszolidált időszakában épült be a nemzeti identitástudatba az antiszemitizmus. A századfordulón a zsidó származású üzletemberek jelentős részvételével létrehozott magyar kapitalizmus az antiszemita értelmezés szerint a magyar társadalomban idegen testet jelentő „zsidó kapitalizmus” volt. A „zsidótlanított” „magyar” kapitalizmus megteremtése a Horthy-rendszer számára alapvető nemzeti feladat volt. Az ellenforradalmi kurzus által létrehozott antiszemita harci szövetség, az Ébredő Magyarok Egyesülete, a húszas évekbeli konszolidáció idején a rendszer hivatalos apparátusába integrált szervezet volt. Minderről a forgatókönyv mit sem mond. A háborúba sodródó ország helyzetének jellemzésében azt sugallja, hogy a hatalom az antiszemitizmustól távol álló mérsékelt konzervatív erők kezében volt. Ezeket a német nyomás és a rendszeridegen nyilas jobboldali radikalizmus kényszerítette zsidótörvények kiadására. A kiállítás előkészítője mindent megtesz azért, hogy azt a látszatot keltse: a magyar vezető rétegek nem voltak antiszemiták, a zsidóság elleni hajsza teljes mértékben a Német Birodalom és a nyilas csőcselék nyomásának a következménye. Megpróbálja azt a látszatot kelteni, mintha a Horthy-hatalom érdemben ellenállt volna a zsidótörvényeknek. Az első zsidótörvény ellen tiltakozó nyilatkozatot, amelyet mintegy hatvan ismert értelmiségi írt alá, a rendszer rejtett véleményét kifejező megnyilvánulásnak próbálja láttatni, elhallgatva, hogy ez volt az egyetlen tiltakozás. Elhallgatja azt is, hogy a felsőházi tag püspökök minden zsidótörvényt megszavaztak; egyesek közülük, mint például Ravasz László református zsinati elnök uszító antiszemita beszédet is tartottak. A bírálatok szóvá teszik, hogy a munkaszolgálat nem kap teret a kiállítás tervében. Ezt a véleményt nem osztom. Teret kap, de ebben sincs köszönet. A forgatókönyv elhallgatja, hogy 1942-ben a már nagymértékben náci fertőzöttségű tiszti- és altiszti állomány módszeresen megtervezte és végrehajtotta a zsidó munkaszolgálatosok pusztítását. Kiképzés nélkül aknaszedésre és egyéb tűzszerészi feladatra használták fel őket, amit gyakorlatilag nem élhettek túl, de már közvetlenül is lelövöldözték őket. Nem volt kétséges, hogy a terv az összes zsidó munkaszolgálatos elpusztítását tűzte ki céljául. A kiugrási politika erői csak 1943-ban tudtak véget vetni ennek; Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter akciója ezt hajtotta végre. A felső hatalom erőviszonyait mutatja az a horroranekdota - a kiállítás anyagába kívánkoznék -, hogy munkaszolgálatra hívták be - mentességét semmibe véve - Petschauer Attila vívóbajnokot. Horthy csodálója volt a bajnoknak, és személyesen próbálta elintézni hazaengedését. Sikertelenül! Ez többet mond a kiállítási forgatókönyv minden szerecsenmosdatásánál. A beállítás szerint 1943-ban is Horthy-Magyarország a térség zsidó paradicsoma volt, néhány zsidótörvényt nem kell mellre szívni. A forgatókönyv itt szeretné befejezni Auschwitz történetét. Ami 1944-ben történt, beállítása szerint már nem a Horthyrendszer talaján zajlott le, Veesenmayer és Eichmann csinált mindent, a magyar közigazgatás nem tehetett egyebet, mint hogy végrehajtott. Valójában a magyar közigazgatás döbbenetes túlbuzgósággal hajtotta végre a vidéki zsidóság deportálását. Nem parancsot hajtott végre, hanem azt tette, amit régóta szeretett volna. A csendőrség vérlázító embertelensége pedig minden mértéket felülmúlt. A forgatókönyv adathalmazt zúdít a látogatóra a magyarságot ebben az időben ért szenvedésekről. Don-kanyarban elesettek, hadifogság, malenkij robot. Mindezt azért teszi, hogy a parttalan összveszteségben a zsidó veszteséget relativizálja, ne legyen különbség a gázkamra és a bombázás áldozatai között. A sugalmazott mondanivaló: a század magyar szenvedése Trianon, magyarnak csak a békediktátum miatt szabad sírnia, a zsidók pedig szenvedésüket elébe helyezik a trianoni szenvedésnek. A kiállításnak ezt kell közölnie a világgal. A huszadik századi magyar történelem revízióját a forgatókönyv zárószakasza summázza. Szerinte a dunai térség országai 1938-ban csak két hatalom között választhattak: a Szovjetunió és a Harmadik Birodalom között, és a forgatókönyv írójának evidens, hogy ebből a kettőből csak Hitlert lehetett választani, tehát a Hitler melletti döntés helyes volt. Ez már több a Horthy-rendszer szerecsenmosdatásánál. Az antifasizmust akarja diszkreditálni, ez pedig lehetetlen a fasizmus rehabilitálása nélkül. Talán helyesebb volna mellőzni a huszadik század történetének újraértékelését. Azért is, mert erre kormányoknak nincs felhatalmazásuk. „...a Fidesz-kormány néhány újabb történelem átértékelő gesztusa aktuálissá teszi a hruscsovi átértékelés után keletkezett viccet: »Ezután minden másként volt.« Azt már régóta látjuk például Schmidt Mária munkásságából, hogy a kommunistákat is magába foglaló antifasiszta koalíció másként volt, de arról mindeddig nem volt szó, hogy Auschwitz is »másként volt«.” Puskás Tivadar A hírmondó után most már csak a jó híreket kellene feltalálni KAJÁN TIBOR RAJZA 1999. szeptember közepe Úgy tűnik, hogy a kormányzás művészetének egyik legfontosabb elve: elvenni attól, akinek van, és odaadni másnak. A más lehet olyan, akinek nincs és lehet olyan, akinek már van, de nem elég. A 20. században szinte feledésre ítéltetett az a 19. századi magyar szabadelvű tradíció, ami szerint a kormányzás művészete abban áll, hogy minél többen részesedjenek a jóból. Mindez azért jutott eszembe, mert kezembe került az Oktatási Minisztérium munkaanyaga, ami a honi felsőoktatás jövőjéről fogalmaz meg elképzeléseket. Munkaanyag - ami annyit tesz, hogy nem kikristályosodott döntésekről, hanem szándékokról szól. Most még abban a szakaszban van, hogy a nyilvános gondolkodás segíthet rajta - annak ellenére hogy a készítők eleddig nem sokat tettek a nyilvános diszkusszió érdekében. Természetesen szó esik a Széchenyi professzori ösztöndíjról - május 10-ei keltezéssel. Az ösztöndíj mára már 2000 embert érint, ennyien kapják négy évig havonta a minimálbér nyolcszorosát, ami, ha jól számolom, jövőre már havi bruttó kétszázezer forint lesz. Minden évben 500-an részesülnek - részesültek az ösztöndíjból, 1997 óta. Jövőre jár le az első ötszáz ember négyéves terminusa. Az ösztöndíj - mint minden ösztöndíj - a teljesítményelvet részesítette előnyben. Azokat preferálta, akik a magyar felsőoktatásban saját szakterületükön a legtöbbet tesznek. A döntések - mint az emberi döntések általában - nyilván tartalmaztak hibaszázalékot, de a több száz bíráló és a tizenegy kurátor szándéka az volt, hogy a hibák minimalizálódjanak. Nekem szívügyem az ösztöndíj - nemcsak azért, mert létrejövetelében és működtetésében részem volt, hanem azért is, mert meggyőződésem, hogy nagyon sok kollégának jót is tett, lehetővé vált, hogy teljes energiájukkal azt csinálják, amihez a legjobban értenek. S mivel az évek során érvényesült az ösztöndíj építkező jellege, ezért azok a közgyűjteményi, akadémiai és egyéb intézeti kutatók is részesültek belőle, akik tudásukkal, tevékenységükkel gazdagítják a magyar felsőoktatást (az idei ötszáz nyertesből 103-an tartoznak közéjük). Ha szerény mértékben is, de kezdett valóra válni a szovjet típusú intézményrendszerbe széttagolt magyar tudomány egységének elve. Az ösztöndíj bevezetése jó néhány - szándékolt - közvetett hatással is járt. Csak az nyerhette el, aki csak egy helyen tanít - így sok másodálláskeret felszabadult a pályakezdők számára. A magyar felsőoktatás felszívóereje jelentősen javult. A rendszer feszültségeket is termelt, hiszen az ösztöndíjas - igaz, csak négy évre és teljesítménye fejében - magasabb jövedelemre tett, tehetett szert, mint akár nem nyertes főnöke. A feszültség termékenynek bizonyult, hisz enélkül nem lehetett volna az egyetemi tanároknak több mint ötvenezer, a hierarchiában eggyel alattuk lévő docenseknek havi több mint harmincezer forintos vezetői oktatói pótlékot bevezetni. A még az előző kormány alatt bevezetett vezetői oktatói pótlékot idén követte az adjunktusok és tanársegédek szerényebb mértékű fizetéskiegészítése. A Széchenyi ösztöndíj annak idején úgy jött létre, hogy a szakminiszter többletforrást nyert. Tehette ezt azért, mert az ösztöndíj - mivel minden évben 500-an kapták - először csak 500 millióba került, s csak mostanra érte el a (járulék nélküli) 4,2 milliárdot. Az új miniszter ugyanabban a helyzetben van, mint elődei. A pénzügyminiszter nem kergeti az asztal körül, mondván, fogadj el egy kis pénzt. A költségvetés számai alapján látszik, érdekérvényesítő lehetősége igencsak korlátozott, az oktatási büdzsé növekedése 2000-ben jószerivel az infláció ellensúlyozására sem elég. Csak találgatni tudom, hogy miért kap ily keveset, miközben a költségvetési huzavona egyébként lassan bohózattá válik. Úgy vélem, politikai s nem gazdasági a motívum. A miniszterelnök és/vagy pártja bukása esetén utód szükségeltetik. Az oktatási miniszter - legalábbis ez az én magánvéleményem - lehetséges utód. Nem szabad tehát sikeressé tenni, mert még tényleg utód lesz. Ha így van, nem először válna szét a miniszterelnök és az ország érdeke. Pénz tehát nincs. Ilyenkor vagy nem kell változtatni, vagy ha valamit akarnak, akkor csak a meglevőhöz lehet hozzányúlni. A munkaanyag - híven ahhoz a kormányzati etoszhoz, miszerint Magyarországon mindent újra kell építeni, mert az idő velük kezdődik - gyökeres változást javasol. A Széchenyi ösztöndíjat jelenlegi formájában meg kívánják szüntetni - ez derül ki a fent említett munkaanyagból. A felszabaduló pénzt - pótlékként - odaadnák az egyetemi és főiskolai tanároknak, amivel egyébként háromszoros és merev fizetéskülönbséget hoznának létre a professzor és a rangsorban alatta lévő docens között. Összesen évi 100 darab Széchenyi ösztöndíj maradna, amely - idézem a munkaanyagot - „kóstolót jelent a professzori anyagi megbecsülésről”, így a felsőoktatás derékhada elesne a teljesítményelvű juttatástól, s a pozicionáltság elve szinte kizárólagosságot kapna. A rendszerből természetesen kimaradnak a közgyűjteményi, akadémiai és egyéb intézeti kollégák. A professzori kar azonban - az anyag megítélése szerint - jelenleg nem megfelelő színvonalú, s ennek oka az egyetemi autonómia elvére épülő kinevezési rend. Most az egyetemi nyilvánosság szervei vitatják meg az előterjesztéseket, a miniszter csak a folyamat törvényességét vizsgálhatja, nincs módja érdemi beleszólásra. Ha minden törvényes, alá kell írnia a felterjesztést, és a köztársasági elnök kinevezi az egyetemi tanárt. A változás ott lenne, hogy a miniszter, illetve az általa kinevezett bizottság felülvizsgálhatná az egyetem előterjesztését, és eldönthetné, kiből lehet Magyarországon egyetemi tanár. Azt írják, hogy a megoldás „már intézményi szinten is megfelelő öncenzúrához fog vezetni”. Azt hiszem, hogy egy rendszer nyugalma és fejlődőképessége a különféle elvek racionális kompromisszumán múlik. Helyes és jó az egyetemi, főiskolai tanárok nagyobb anyagi megbecsülése - az eddigi pótlékok is tükrözik a pozicionalitás elvét. Helyes és ösztönző a teljesítményelvek érvényesítése - ahogy ezt a Széchenyi ösztöndíj is magában hordozza. De helytelen az eltérő elvek kompromisszumos együttélésének éles megbontása, egyiknek a másik (anyagi) kárára való végletes érvényesítése, így ugyanis már belépünk a kezelhetetlen feszültségek világába. A helyes tehát az lenne, ha oly módon történne a felsőoktatás pozicionális elitjének nagyobb megbecsülése, hogy a több ezer fős derékhad lehetőségei se sérüljenek. Nem a Széchenyi ösztöndíjból kellene tehát professzori pótlékot képezni, hanem az ösztöndíj megtartásával növelni a már meglévő pótlékok összegét. A többletforrás hiányát ilyenféle belső átrendezéssel nem lehet szerencsésen kiváltani. Ami pedig azt illeti, hogy a végrehajtó hatalom az egyetemi autonómiát felülbírálhassa, egyszerűen el vagyok képedve. Először is a szakmai előmenetelben miért jelentene nagyobb minőségi garanciát a politikai alapon kinevezett, a végrehajtó hatalmat képviselő felülbíráló, mint az univerzitás különféle testületei? Mi az, hogy ez a megoldás „öncenzúrára” késztetne? Melyik időszak politikai kultúrájának kulcskategóriája volt az „öncenzúra”? A kádárista puha diktatúra világát akarják-e visszahozni vagy a demokratikus rendszer autonómiáinak erősítésén, megőrzésén gondolkodnak-e? A kérdés költői. Ráadásul semmifajta „öncenzúra” nem érvényesülne, hanem pontosan ellenkezőleg történne minden. Ma az egyetemi vezetők, a testületek tagjai egy visszautasítással, leszavazással konfliktust vállalnak - s ebből a szempontból érdektelen, hogy érdemes vagy érdemtelen ember esetében áll-e elő a konfliktus. Ha tudják, hogy egy felső szerv felülbírálja őket, akkor bolondok lennének bármily összeütközést teremteni - egyszerűen továbbpasszolnák az ügyet, és mutogatnának felülre. Főjön azoknak fent a fejük - mondanák. A megszületett döntés pedig - ha akarják, ha nem - átpolitizálódna. Aki nyert, arra azt mondanák, hogy politikai okok miatt történt, aki vesztett, az mind politikai üldözöttnek gondolhatná magát. (Erre amúgy is nagy a hajlam Magyarországon.) Szóval itt még van mit gondolkodni, s idő is van mérlegelni. S persze jó lenne, ha minél érdemibb nyilvánossága is lenne a morfondírozásnak. Mert biztos mindenütt rengeteg munkaanyag készül - nemzeti parkokról, köztisztviselőkről, közalapítványokról, felsőoktatásról, agrártámogatásról, nemzeti bankról. Az eredményeket előbb-utóbb úgyis megtudjuk - meg persze azok is, akik írták-írják ezeket a munkaanyagokat. Érzéketlenül A fanyar humorú pesti utca egy frissen megszolgált nemesi előnevet már spontán kiosztott a hazai politikai szereplők egyikének. A miniszterelnök úrnak az istenadta nép előzékenyen a vitéz kőbányai Orbán Viktor nevet adta, feltehetőleg azért, mert a dakoták döglött lova teljes „életnagyságában” ott szaglik a kormányfői dolgozószoba ablaka alatt. Még a polgárok közt is akadhat olyan, aki ezt nem szereti, s mindaddig így is hívja majd a miniszterelnököt, amíg a derék paripát nem fogják a nyilvánosság előtt - amint azt civilizált országokban gyanús tetemekkel szokás a tisztán látás végett felboncolni. Az efféle alak nem tágít, mert úgy véli, ebben a komolytalan, bár nem vidám, nem polgári országban, amelyben élünk, politikailag ma ez lenne a polgári minimum. Ennek hiányában aztán szegény polgár rémülten észleli, hogy veszélybe került itt egy másik fontos apróság is. Gyors sorvadásnak indult az a lojalitásminimum, amit felelősségteljes embernek az ország jelenlegi kormányfője iránt éreznie kell még akkor is, ha történetesen nem ő választotta. S beleborzong, amikor esténként egy hajdani polgár írót, Márai Sándort lapozva holmi harácsoló „zsebrágókról” olvas, „fiatal tisztekről, pökhendi közhivatalnokokról, akik világnézeti melldöngetéssel pótolták mindazt, ami műveltségükből és jellemükből hiányzott”. Továbbá „zsákmányt szaglászó, kereszténységét kiáruló kispolgársággal” találkozik Márai könyveiben, amely folyvást erkölcsről prédikál, miközben maga is csupán lenyúlható, zabrálható területnek látja a (maradék) világot. Ilyenkor illetlen asszociációk támadnak polgárunk fejében, s azon tanakodik, eloszlatandó ezt a kínos érzést, a kormányfő vajon miért nem perel? Avagy cáfolhatatlanul miért nem válaszol? Talán azt hiszi, csupán megveszekedett ellenfeleit érdekli a dolog, azok pedig nem érdekesek, s amúgy is kevesen vannak? Lehet. De miért nem mérik fel a közvélemény-kutatók, a nép hány százaléka óhajt a végrehajtó hatalom első tisztségviselőjének említett dolgában világosan látni? Vagy már olyannyira nyakig vagyunk a kölcsönös tapasztalatban, hogy két választás között mit se számít a köz véleménye, s édes mindegy nekünk, az országot éppen ki vezeti? Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében - ez az, ami a lojalitás-minimumhoz a magyar közéletből momentán felettébb hiányzik, ehhez képest minden más csak ezután következik. És mindez nem csupán morális, hanem funkcionális kérdés, ezt Orbán Viktornak is éreznie kellene. Normális országban nem tapadhatna a kormányfőre hosszan tartó gyanú, közveszélyes hát az ilyesmit elbagatellizálni. Felemészti az ország amúgy is vészesen fogyatkozó bizalomtartalékait. A bányaügy mégiscsak bányaügy. Nem lehet feledtetni a nemzeti bank leányvállalata körül megint felszított régi botránnyal sem, mert a polgároknak rögvest eszükbe jut a „kinek használ?” egyszerű kérdése. A miniszterelnököt persze nyilván nem érdekli ez sem. Az ő üzenete, mint stábja bevallotta, tizenkét évesek értelmi szintjére van méretezve, olyanokéra, akik gyorsan felejtenek. Van azonban ennek a figyelemelterelésnek egy másik - nagyobb részt nemzetközi - vetülete, ami sajnálatosan szintén nem nagyon izgatja a miniszterelnököt. Abban a látszólagos blazírtságban, amellyel Orbán Viktor tudomást sem vesz a Surányi György vegzálását kísérő hazai és nemzetközi aggodalmakról, nemcsak a szokásos belpolitikai izomkodás munkál, de benne van a kormányfőnek a Nyugattal kapcsolatos masszív skizofréniája is. Orbán nyilván tudja, hogy a magyar boldogulás a Nyugat nélkül álom (bár kétségtelen, vele együtt is nehezen megy), ám valamilyen homályos megfontolásból politikai viselkedésében mindig van valami annak a legénynek a stílusából, aki tudja, hogy a kocsmában nem ő a legerősebb. Ennek ellenére mégis mindig rikkant egyet, hogy majd megmutatja. Aggódik a nemzetközi hangulatot jól ismerő hazai pénzvilág? Sebaj, majd megnyugszik. Gondterheltebbek a külföldi befektetők? Minden csoda három napig tart, ha netán elmennének, majd visszajönnek. Ugyanez a kacér legényesség figyelhető meg a diplomáciai fellépésekben is. A Nyugat elítéli Tudjmant? Én feltűnően parolázom vele. Schröder és Klima urak idősebbek nálam, mi kopogtatunk az ő ajtajukon, nem ők a miénken, ráadásul még a vendégeim is, de azért csak várjanak rám, nem számít, ha közös sajtótájékoztatónkon jó ideig üres a vendéglátó helye. Mondhatni persze erre, hogy mindez pusztán stiláris kérdés. Hiszen a Nyugat éppen most, a jugoszláviai háborúban tapasztalhatta, nehéz helyzetekben a magyar kormány milyen megbízható, jó szövetséges, vagyis az efféle problémák lényegtelenek, többségük korrigálható. Csakhogy ez nem igaz. A nemzetközi érintkezésekben a stílusnak funkcionális a szerepe, üzenet értékű. Hátha csupán a rossz stílus látszik, és nemigen érzékelhető mögötte kiszámítható, reális koncepció. A diplomácia persze hűvös, mértéktartó világ, de ott is érzékeny dolog a lojalitás, előfordulhat, hogy - fehér kesztyűben - valakinek az orrára koppintanak. Ami egyébiránt megeshet, kesztyű nélkül, a belpolitikában is.