Magyar Hírlap, 1999. szeptember (32. évfolyam, 203-228. szám)

1999-09-18 / 218. szám

1999. SZEPTEMBER 18., SZOMBAT „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Pici, de a miénk M. G. közszolgálati tévériporter pénteken frissen ébredt. Egy gazdasági műsor számára kellett riportot forgatnia, fejében összeállt a téma. Kiment a „terepre”, jól sikerült a for­gatás. Már csak az esti vágás volt hátra. Azaz lett volna. M. G.-t délben hívatták. Ahogy az elnöki folyosó felé ballagott meg­­illetődötten, jóakarói megsúgták: már nem kell befejezni a riportot. A hírigazgatói iro­dában egy Csermely nevű férfi a kezébe nyomta felmondólevelét. Átvette, vissza­ment a helyére és letörölte addigi felvételeit. Többen így tettek aznap. Mert hogy meg­kezdődött a létszámleépítés a Magyar Tele­vízióban, isten tudja, miféle szempontok alapján. Illetve hát valaki(k) mégiscsak tudhatták. A kirúgottak listájának összeállítói. A kér­dés: vajon hol készülhetett? 534 dolgozóval tehát karcsúbb immár a közszolgálati televízió. Helyes, sőt mi több, nagyon kevés, ha a gazdasági racionalitáso­kat nézzük. Ahhoz ugyanis, hogy működő­képes szervezetté váljon az állami monst­rum, további százakat kell az utcára tenni. Ami hibádzik itten: a kirúgottak eddig megerősített névsorát szemügyre véve olyan műsorkészítőket találunk szép számmal, akik sohasem hozsannáztak a polgári koalí­ció térfoglalásának. Igaz, a másik oldalnak sem. Csak műsorokat készítettek. Ma azonban ennek a szemléletnek végleg befellegzett az MTV-ben. A sorokat összébb kell zárni, minden nappal szigorod­nak a megbízhatóság kritériumai. A most ki­rúgottak egy része (hangsúlyozottan csak egy része) ennek vált áldozatává. Nem tud­ták mindennap újrafogalmazni a lojalitás is­mérveit. Most munka után nézhetnek. A Szabadság téren (meg mindenhol a kormányzatban persze) tehát maradnak a feltétlen hívek, no és a vérnarancsok. Kik ők? Akik csak kívül narancsszínűek, belül viszont parázslón vörösek. Velük még lesz­nek gondok, mert együtt mozognak a közvé­lemény-kutatási indexekkel. A tévévezetők éberségére szükség lesz a következő leépíté­si hullámban is. Ja, és öröm az ürömben: marad Szenes Andrea, Betlen János plusz az Illés zenekar­­ tizenöt részes filmsorozatban. Nézzük HASZÁN ZOLTÁN Baljós árnyak Igen rossz hetet zárt a Budapesti Értéktőzs­de. Négy napon keresztül szakadatlanul zu­hantak az árfolyamok, s csak pénteken volt némi emelkedés. Derűlátásra azonban nincs ok, a baljós árnyak továbbra is jelen vannak. Egy hete idei éves csúcsán zárt a börze. Rossz hírek akkor is voltak. A régió megíté­lése a nyugati befektetők szemében tovább­ra sem egyértelmű, az amerikaiak kételked­nek a magyar számítógépek ezredfordulós felkészültségében, a költségvetési csatározá­sok láttán pedig legszívesebben felülnének az első repülőgépre. Ezek azonban nem újdonságok, s önma­gában nem szomorkodott volna senki a meglehetősen kedvezőtlen inflációs adatok láttán sem. A pohárban még volt hely. Az utolsó cseppet - mit cseppet, majd egy fél decit - a miniszterelnök hétvégi nyilatko­zata jelentette. Miszerint gond van a Magyar Nemzeti Bank körül. Félreértés ne essék, a nyugati befektetők nem Surányit féltik. Ha azonban változik az eddigi monetáris politi­ka, viszik a pénzüket. A nemzetközi befektetési alapok ezen a héten még óvatosak voltak. Néhány száz millióért eladtak ugyan részvényt, ezzel azonban inkább csak tesztelték a piacot. S aligha tetszett nekik, amit tapasztaltak. Amíg ugyanis ők latolgattak, számolgattak, a magyar befektetők pánikba estek és elad­tak. Hosszú távon egy labilis piacon, amely minden pletykára ugrik, senki sem akar be­fektetni. A felelősség azonban nem a hazai speku­lánsokat terheli, ők egyszerűen megszokták, hogy itthon bármi igaz lehet. A tegnapi hí­resztelés holnapra megerősített újságcikk lesz. Nem az ő felelősségük, hogy a költség­­vetés bevételeit is meghatározó ÁPV-s rész­vénykibocsátások előtt elriasztják a külföldi tőkét. A pénteki erősödés az égvilágon semmit sem jelent. Nincs trendforduló. Egyszerűen túl sokat estünk ennyi idő alatt. A hét eleji zuhanást előidéző okok továbbra is fennáll­nak. Az árnyak itt vannak. . . MÁTÉT­ GYULA Szabó Miklós Az újraértékelt Auschwitz A Fidesz nem hivalkodhat azzal, hogy úttörő a huszadik század történetének politikai újraérté­kelésében. A számára legfonto­sabb kérdésben, a Szovjetunió második világháborús szerepé­nek átértékelésében Hruscsov megelőzte az SZKP XX. kong­resszusán mondott zárt referátu­mával, amelyben demitizálta Sztálint, mint a „győzelem had­vezérét”. Mindazonáltal a Fi­­desz-kormány néhány újabb tör­ténelemátértékelő gesztusa ak­tuálissá teszi a hruscsovi átérté­kelés után­­ keletkezett viccet: „Ezután minden másként volt.” Azt már régóta látjuk például Schmidt Mária munkásságából, hogy a kommunistákat is magá­ba foglaló antifasiszta koalíció másként volt, de arról minded­dig nem volt szó, hogy Ausch­witz is „másként volt”. A botrá­nyos kiállítás-forgatókönyv pe­dig nem kevesebbet tesz, mint átértékeli Auschwitzot. A civilizált világban Ausch­­witzról eddig két vélemény volt forgalomban. Az egyik szerint a haláltábor és az a zsidóüldözés, amelyet a huszadik század meg­döbbentő botránya szimbolizál, szinte ember mivoltunk értékét és értelmét kérdőjelezi meg. A másik szerint az auschwitzi ha­láltábor nem létezett, zsidó ér­dekcsoportok találták ki, hogy Izrael mellett mozgósítsák a köz­véleményt, a kommunisták pe­dig boldogan „ráharaptak”, mert Auschwitz szörnyűsége homály­ba borítja a gulág szörnyűségét. Az Auschwitz haláltábor voltát tagadó neonáci álláspont hirde­tését ma a német nyelvű államok többségében törvény bünteti. Auschwitzot tehát letagadták már, de elborzasztó példaerejé­nek relativizálására eddig még nem tettek kísérletet. A Fidesz múltátalakító stábja úttörőként lépett fel. A kiállítás forgatókönyve ter­mészetesen az úri Magyarország apológiája. Beállításában az 1867-1943 közötti Magyarország zsidó paradicsom volt. A nume­rus clausus és a zsidótörvények jelentéktelen apróságok voltak, amelyek lényegében nem zavar­ták meg a paradicsomi állapotot. A magyarországi zsidóság lénye­gében élvezte és kiaknázta az emancipáció biztosította lehető­ségeket, beilleszkedését 1918-ig semmi sem árnyékolta be. A for­gatókönyvből nem derül ki, hogy Magyarországon 1918 előtt is volt már politikai erőt jelentő szervezett, mozgalom jellegű an­tiszemitizmus. Egy Auschwitz­­kiállításnak a haláltáborhoz ve­zető utat kell megmutatnia, nem azt, hogy a „nemes magyar nem­zet” mint mindig, ekkor is példa­mutató volt. Hogyan is hiányoz­hat belőle Istóczy antiszemita pártja és a világbotrányt kavaró tiszaeszlári rituális gyilkosság­­per? Hajmeresztő, hogy „zsidó lapként” szerepel a Népszava, bármilyen származásúak voltak is egyes szerkesztői. Az antiszemitizmus tehát nem az első világháborút követő két A szerző történész forradalomra való reakcióból ke­letkezett. Botrányos, hogy a for­gatókönyv a fehér terror antisze­mitizmusát teljesen elhallgatja. A numerus clausust az előzmé­nyek után már természetesnek vehetően bagatellizálja. A Beth­­len-kormánnyal a forgatókönyv beállítása szerint visszatért a hat­vanhetes Magyarország „zsidó paradicsoma”. A Horthy-rend­­szerben a konszolidációt követő már nem félpolgárháborús álla­potban is a rendszer hivatalos ideológiájának integráns része volt az antiszemitizmus. Az ideo­lógiai alapvetést Szekfű Három nemzedéke adta. Ennek a könyvnek a brutális antiszemitiz­musát intellektuális színvonala csak még ártalmasabbá tette. Végzetes kártékonyságát szerző­jének későbbi pályája sem menti. A Horthy-rendszer konszoli­dált időszakában épült be a nem­zeti identitástudatba az antisze­mitizmus. A századfordulón a zsidó származású üzletemberek jelentős részvételével létreho­zott magyar kapitalizmus az an­tiszemita értelmezés szerint a magyar társadalomban idegen testet jelentő „zsidó kapitaliz­mus” volt. A „zsidótlanított” „magyar” kapitalizmus megte­remtése a Horthy-rendszer szá­mára alapvető nemzeti feladat volt. Az ellenforradalmi kurzus által létrehozott antiszemita har­ci szövetség, az Ébredő Magya­rok Egyesülete, a húszas évek­beli konszolidáció idején a rend­szer hivatalos apparátusába in­tegrált szervezet volt. Minderről a forgatókönyv mit sem mond. A háborúba sodródó ország helyzetének jellemzésében azt sugallja, hogy a hatalom az anti­szemitizmustól távol álló mérsé­kelt konzervatív erők kezében volt. Ezeket a német nyomás és a rendszeridegen nyilas jobbol­dali radikalizmus kényszerítette zsidótörvények kiadására. A ki­állítás előkészítője mindent meg­tesz azért, hogy azt a látszatot keltse: a magyar vezető rétegek nem voltak antiszemiták, a zsi­dóság elleni hajsza teljes mérték­ben a Német Birodalom és a nyi­las csőcselék nyomásának a kö­vetkezménye. Megpróbálja azt a látszatot kelteni, mintha a Horthy-hatalom érdemben el­lenállt volna a zsidótörvények­nek. Az első zsidótörvény ellen tiltakozó nyilatkozatot, amelyet mintegy hatvan ismert értelmisé­gi írt alá, a rendszer rejtett véle­ményét kifejező megnyilvánu­lásnak próbálja láttatni, elhall­gatva, hogy ez volt az egyetlen tiltakozás. Elhallgatja azt is, hogy a felsőházi tag püspökök minden zsidótörvényt megsza­vaztak; egyesek közülük, mint például Ravasz László reformá­tus zsinati elnök uszító antisze­mita beszédet is tartottak. A bírálatok szóvá teszik, hogy a munkaszolgálat nem kap teret a kiállítás tervében. Ezt a véle­ményt nem osztom. Teret kap, de ebben sincs köszönet. A for­gatókönyv elhallgatja, hogy 1942-ben a már nagymértékben náci fertőzöttségű tiszti- és altisz­ti állomány módszeresen meg­tervezte és végrehajtotta a zsidó munkaszolgálatosok pusztítását. Kiképzés nélkül aknaszedésre és egyéb tűzszerészi feladatra hasz­nálták fel őket, amit gyakorlati­lag nem élhettek túl, de már köz­vetlenül is lelövöldözték őket. Nem volt kétséges, hogy a terv az összes zsidó munkaszolgála­tos elpusztítását tűzte ki céljául. A kiugrási politika erői csak 1943-ban tudtak véget vetni en­nek; Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter akciója ezt hajtotta végre. A felső hata­lom erőviszonyait mutatja az a horroranekdota - a kiállítás anyagába kívánkoznék -, hogy munkaszolgálatra hívták be - mentességét semmibe véve - Pe­­tschauer Attila vívóbajnokot. Horthy csodálója volt a bajnok­nak, és személyesen próbálta el­intézni hazaengedését. Sikerte­lenül! Ez többet mond a kiállítá­si forgatókönyv minden szere­­csenmosdatásánál. A beállítás szerint 1943-ban is Horthy-Magyarország a térség zsidó paradicsoma volt, néhány zsidótörvényt nem kell mellre szívni. A forgatókönyv itt szeret­né befejezni Auschwitz történe­tét. Ami 1944-ben történt, beállí­tása szerint már nem a Horthy­­rendszer talaján zajlott le, Vee­­senmayer és Eichmann csinált mindent, a magyar közigazgatás nem tehetett egyebet, mint hogy végrehajtott. Valójában a ma­gyar közigazgatás döbbenetes túlbuzgósággal hajtotta végre a vidéki zsidóság deportálását. Nem parancsot hajtott végre, ha­nem azt tette, amit régóta szere­tett volna. A csendőrség vérlází­­tó embertelensége pedig minden mértéket felülmúlt. A forgatókönyv adathalmazt zúdít a látogatóra a magyarságot ebben az időben ért szenvedé­sekről. Don-kanyarban eleset­tek, hadifogság, malenkij robot. Mindezt azért teszi, hogy a part­talan összveszteségben a zsidó veszteséget relativizálja, ne le­gyen különbség a gázkamra és a bombázás áldozatai között. A sugalmazott mondanivaló: a szá­zad magyar szenvedése Trianon, magyarnak csak a békediktátum miatt szabad sírnia, a zsidók pe­dig szenvedésüket elébe helye­zik a trianoni szenvedésnek. A kiállításnak ezt kell közölnie a világgal. A huszadik századi magyar történelem revízióját a forgató­­könyv zárószakasza summázza. Szerinte a dunai térség országai 1938-ban csak két hatalom kö­zött választhattak: a Szovjetunió és a Harmadik Birodalom kö­zött, és a forgatókönyv írójának evidens, hogy ebből a kettőből csak Hitlert lehetett választani, tehát a Hitler melletti döntés he­lyes volt. Ez már több a Horthy-rend­szer szerecsenmosdatásánál. Az antifasizmust akarja diszkredi­­tálni, ez pedig lehetetlen a fasiz­mus rehabilitálása nélkül. Talán helyesebb volna mellőzni a hu­szadik század történetének újra­értékelését. Azért is, mert erre kormá­nyoknak nincs felhatalmazásuk. „...a Fidesz-kormány néhány újabb történelem átértékelő gesztusa aktuálissá teszi a hruscsovi átértékelés után keletkezett viccet: »Ezután minden másként volt.« Azt már régóta látjuk például Schmidt Mária munkásságából, hogy a kommunistákat is magába foglaló antifasiszta koalíció másként volt, de arról mindeddig nem volt szó, hogy Auschwitz is »másként volt«.” Puskás Tivadar A hírmondó után most már csak a jó híreket kellene feltalálni KAJÁN TIBOR RAJZA 1999. szeptember közepe Úgy tűnik, hogy a kor­mányzás művészetének egyik legfontosabb elve: elvenni attól, akinek van, és odaadni másnak. A más lehet olyan, akinek nincs és lehet olyan, akinek már van, de nem elég. A 20. században szinte feledésre ítéltetett az a 19. száza­di magyar szabadelvű tradíció, ami szerint a kor­mányzás művészete abban áll, hogy minél többen részesedjenek a jóból. Mindez azért jutott eszembe, mert kezembe került az Oktatási Minisztérium munkaanyaga, ami a honi felsőoktatás jövőjéről fogalmaz meg elképzeléseket. Munkaanyag - ami annyit tesz, hogy nem kikristályosodott döntésekről, hanem szándékokról szól. Most még abban a szakaszban van, hogy a nyilvános gondolkodás segíthet rajta - annak ellenére hogy a készítők eleddig nem sokat tettek a nyilvános diszkusszió érdekében. Természetesen szó esik a Széchenyi professzori ösztöndíjról - május 10-ei keltezéssel. Az ösztöndíj mára már 2000 embert érint, ennyien kapják négy évig havonta a minimálbér nyolcszorosát, ami, ha jól számolom, jövőre már havi bruttó kétszázezer forint lesz. Minden évben 500-an részesülnek - ré­szesültek­­ az ösztöndíjból, 1997 óta. Jövőre jár le az első ötszáz ember négyéves terminusa. Az ösztöndíj - mint minden ösztöndíj - a telje­sítményelvet részesítette előnyben. Azokat prefe­rálta, akik a magyar felsőoktatásban saját szakte­rületükön a legtöbbet tesznek. A döntések - mint az emberi döntések általában - nyilván tartalmaz­tak hibaszázalékot, de a több száz bíráló és a ti­zenegy kurátor szándéka az volt, hogy a hibák mi­nimalizálódjanak. Nekem szívügyem az ösztöndíj - nemcsak azért, mert létrejövetelében és működtetésében részem volt, hanem azért is, mert meggyőződé­sem, hogy nagyon sok kollégának jót is tett, lehe­tővé vált, hogy teljes energiájukkal azt csinálják, amihez a legjobban értenek. S mivel az évek során érvényesült az ösztöndíj építkező jellege, ezért azok a közgyűjteményi, akadémiai és egyéb inté­zeti kutatók is részesültek belőle, akik tudásukkal, tevékenységükkel gazdagítják a magyar felsőokta­tást (az idei ötszáz nyertesből 103-an tartoznak kö­zéjük). Ha szerény mértékben is, de kezdett való­ra válni a szovjet típusú intézményrendszerbe szét­tagolt magyar tudomány egységének elve. Az ösztöndíj bevezetése jó néhány - szándé­kolt - közvetett hatással is járt. Csak az nyerhette el, aki csak egy helyen tanít - így sok másodállás­keret felszabadult a pályakezdők számára. A ma­gyar felsőoktatás felszívóereje jelentősen javult. A rendszer feszültségeket is termelt, hiszen az ösztöndíjas - igaz, csak négy évre és teljesítménye fejében - magasabb jövedelemre tett, tehetett szert, mint akár nem nyertes főnöke. A feszültség termékenynek bizonyult, hisz enélkül nem lehe­tett volna az egyetemi tanároknak több mint öt­venezer, a hierarchiában eggyel alattuk lévő do­censeknek havi több mint harmincezer forintos vezetői oktatói pótlékot bevezetni. A még az elő­ző kormány alatt bevezetett vezetői oktatói pótlé­kot idén követte az adjunktusok és tanársegédek szerényebb mértékű fizetéskiegészítése. A Széchenyi ösztöndíj annak idején úgy jött létre, hogy a szakminiszter többletforrást nyert. Tehette ezt azért, mert az ösztöndíj - mivel min­den évben 500-an kapták - először csak 500 mil­lióba került, s csak mostanra érte el a (járulék nél­küli) 4,2 milliárdot. Az új miniszter ugyanabban a helyzetben van, mint elődei. A pénzügyminiszter nem kergeti az asztal körül, mondván, fogadj el egy kis pénzt. A költségvetés számai alapján látszik, érdekérvé­nyesítő lehetősége igencsak korlátozott, az oktatá­si büdzsé növekedése 2000-ben jószerivel az inflá­ció ellensúlyozására sem elég. Csak találgatni tu­dom, hogy miért kap ily keveset, miközben a költ­ségvetési huzavona egyébként lassan bohózattá válik. Úgy vélem, politikai s nem gazdasági a motí­vum. A miniszterelnök és/vagy pártja bukása ese­tén utód szükségeltetik. Az oktatási miniszter - legalábbis ez az én magánvéleményem - lehetsé­ges utód. Nem szabad tehát sikeressé tenni, mert még tényleg utód lesz. Ha így van, nem először vál­na szét a miniszterelnök és az ország érdeke. Pénz tehát nincs. Ilyenkor vagy nem kell vál­toztatni, vagy ha valamit akarnak, akkor csak a meglevőhöz lehet hozzányúlni. A munkaanyag - híven ahhoz a kormányzati etoszhoz, miszerint Magyarországon mindent újra kell építeni, mert az idő velük kezdődik - gyökeres változást javasol. A Széchenyi ösztöndíjat jelenle­gi formájában meg kívánják szüntetni - ez derül ki a fent említett munkaanyagból. A felszabaduló pénzt - pótlékként - odaadnák az egyetemi és fő­iskolai tanároknak, amivel egyébként háromszo­ros és merev fizetéskülönbséget hoznának létre a professzor és a rangsorban alatta lévő docens kö­zött. Összesen évi 100 darab Széchenyi ösztöndíj maradna, amely - idézem a munkaanyagot - „kós­tolót jelent a professzori anyagi megbecsülésről”, így a felsőoktatás derékhada elesne a teljesít­ményelvű juttatástól, s a pozicionáltság elve szinte kizárólagosságot kapna. A rendszerből természe­tesen kimaradnak a közgyűjteményi, akadémiai és egyéb intézeti kollégák. A professzori kar azonban - az anyag megítélése szerint - jelenleg nem meg­felelő színvonalú, s ennek oka az egyetemi autonó­mia elvére épülő kinevezési rend. Most az egyete­mi nyilvánosság szervei vitatják meg az előterjesz­­téseket, a miniszter csak a folyamat törvényessé­gét vizsgálhatja, nincs módja érdemi beleszólásra. Ha minden törvényes, alá kell írnia a felterjesztést, és a köztársasági elnök kinevezi az egyetemi ta­nárt. A változás ott lenne, hogy a miniszter, illetve az általa kinevezett bizottság felülvizsgálhatná az egyetem előterjesztését, és eldönthetné, kiből le­het Magyarországon egyetemi tanár. Azt írják, hogy a megoldás „már intézményi szinten is meg­felelő öncenzúrához fog vezetni”. Azt hiszem, hogy egy rendszer nyugalma és fejlődőképessége a különféle elvek racionális kompromisszumán múlik. Helyes és jó az egye­temi, főiskolai tanárok nagyobb anyagi megbe­csülése - az eddigi pótlékok is tükrözik a pozicio­­nalitás elvét. Helyes és ösztönző a teljesítmény­elvek érvényesítése - ahogy ezt a Széchenyi ösz­töndíj is magában hordozza. De helytelen az el­térő elvek kompromisszumos együttélésének éles megbontása, egyiknek a másik (anyagi) ká­rára való végletes érvényesítése, így ugyanis már belépünk a kezelhetetlen feszültségek világába. A helyes tehát az lenne, ha oly módon történne a felsőoktatás pozicionális elitjének nagyobb meg­becsülése, hogy a több ezer fős derékhad lehető­ségei se sérüljenek. Nem a Széchenyi ösztöndíj­ból kellene tehát professzori pótlékot képezni, hanem az ösztöndíj megtartásával növelni a már meglévő pótlékok összegét. A többletforrás hiá­nyát ilyenféle belső átrendezéssel nem lehet sze­rencsésen kiváltani. Ami pedig azt illeti, hogy a végrehajtó hatalom az egyetemi autonómiát felülbírálhassa, egysze­rűen el vagyok képedve. Először is a szakmai elő­menetelben miért jelentene nagyobb minőségi ga­ranciát a politikai alapon kinevezett, a végrehajtó hatalmat képviselő felülbíráló, mint az univerzitás különféle testületei? Mi az, hogy ez a megoldás „öncenzúrára” késztetne? Melyik időszak politi­kai kultúrájának kulcskategóriája volt az „öncen­zúra”? A kádárista puha diktatúra világát akar­ják-e visszahozni vagy a demokratikus rendszer autonómiáinak erősítésén, megőrzésén gondol­­kodnak-e? A kérdés költői. Ráadásul semmifajta „öncenzúra” nem érvényesülne, hanem pontosan ellenkezőleg történne minden. Ma az egyetemi vezetők, a testületek tagjai egy visszautasítással, leszavazással konfliktust vállalnak - s ebből a szempontból érdektelen, hogy érdemes vagy ér­demtelen ember esetében áll-e elő a konfliktus. Ha tudják, hogy egy felső szerv felülbírálja őket, akkor bolondok lennének bármily összeütközést teremteni - egyszerűen továbbpasszolnák az ügyet, és mutogatnának felülre. Főjön azoknak fent a fejük - mondanák. A megszületett döntés pedig - ha akarják, ha nem - átpolitizálódna. Aki nyert, arra azt mondanák, hogy politikai okok miatt történt, aki vesztett, az mind politikai üldö­zöttnek gondolhatná magát. (Erre amúgy is nagy a hajlam Magyarországon.) Szóval itt még van mit gondolkodni, s idő is van mérlegelni. S persze jó lenne, ha minél érdemibb nyilvánossága is lenne a morfondírozásnak. Mert biztos mindenütt rengeteg munkaanyag készül - nemzeti parkokról, köztisztviselőkről, közalapítványokról, felsőoktatásról, agrártámo­gatásról, nemzeti bankról. Az eredményeket előbb-utóbb úgyis megtud­juk - meg persze azok is, akik írták-írják ezeket a munkaanyagokat. Érzéketlenül A fanyar humorú pesti utca egy frissen megszolgált ne­mesi előnevet már spontán kiosztott a hazai politikai szereplők egyikének. A miniszterelnök úrnak az istenadta nép előzékenyen a vi­téz kőbányai Orbán Viktor nevet adta, feltehetőleg azért, mert a dakoták döglött lova teljes „életnagyságában” ott szaglik a kormányfői dolgozószoba ablaka alatt. Még a polgárok közt is akadhat olyan, aki ezt nem szereti, s mindaddig így is hívja majd a miniszterelnököt, amíg a derék paripát nem fogják a nyilvánosság előtt - amint azt civilizált országokban gyanús te­temekkel szokás­­ a tisztán látás végett felboncolni. Az efféle alak nem tágít, mert úgy véli, ebben a komolytalan, bár nem vi­dám, nem polgári országban, amelyben élünk, politikailag ma ez lenne a polgári minimum. Ennek hiányában aztán szegény polgár rémülten észleli, hogy veszélybe került itt egy másik fontos apróság is. Gyors sor­vadásnak indult az a lojalitásminimum, amit felelősségteljes embernek az ország jelenlegi kormányfője iránt éreznie kell még akkor is, ha történetesen nem ő választotta. S beleborzong, amikor esténként egy hajdani polgár írót, Márai Sándort lapoz­va holmi harácsoló „zsebrágókról” olvas, „fiatal tisztekről, pök­hendi közhivatalnokokról, akik világnézeti melldöngetéssel pó­tolták mindazt, ami műveltségükből és jellemükből hiányzott”. Továbbá „zsákmányt szaglászó, kereszténységét kiáruló kispol­gársággal” találkozik Márai könyveiben, amely folyvást er­kölcsről prédikál, miközben maga is csupán lenyúlható, zabrál­­ható területnek látja a (maradék) világot. Ilyenkor illetlen asszociációk támadnak polgárunk fejében, s azon tanakodik, eloszlatandó ezt a kínos érzést, a kormányfő va­jon miért nem perel? Avagy cáfolhatatlanul miért nem válaszol? Talán azt hiszi, csupán megveszekedett ellenfeleit érdekli a dolog, azok pedig nem érdekesek, s amúgy is kevesen vannak­? Lehet. De miért nem mérik fel a közvélemény-kutatók, a nép hány százaléka óhajt a végrehajtó hatalom első tisztségviselőjének említett dolgában világosan látni? Vagy már olyannyira nyakig vagyunk a kölcsönös tapasztalatban, hogy két választás között mit se számít a köz véleménye, s édes mindegy nekünk, az or­szágot éppen ki vezeti? Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében - ez az, ami a lojalitás-minimumhoz a magyar közéletből momen­tán felettébb hiányzik, ehhez képest minden más csak ezután következik. És mindez nem csupán morális, hanem funkcioná­lis kérdés, ezt Orbán Viktornak is éreznie kellene. Normális országban nem tapadhatna a kormányfőre hosszan tartó gya­nú, közveszélyes hát az ilyesmit elbagatellizálni. Felemészti az ország amúgy is vészesen fogyatkozó bizalomtartalékait. A bányaügy mégiscsak bányaügy. Nem lehet feledtetni a nemzeti bank leányvállalata körül megint felszított régi botránnyal sem, mert a polgároknak rög­vest eszükbe jut a „kinek használ?” egyszerű kérdése. A miniszterelnököt persze nyilván nem érdekli ez sem. Az ő üzenete, mint stábja bevallotta, tizenkét évesek értelmi szintjé­re van méretezve, olyanokéra, akik gyorsan felejtenek. Van azonban ennek a figyelemelterelésnek egy másik - na­gyobb részt nemzetközi - vetülete, ami sajnálatosan szintén nem nagyon izgatja a miniszterelnököt. Abban a látszólagos blazírtságban, amellyel Orbán Viktor tudomást sem vesz a Su­­rányi György vegzálását kísérő hazai és nemzetközi aggodal­makról, nemcsak a szokásos belpolitikai izomkodás munkál, de benne van a kormányfőnek a Nyugattal kapcsolatos masszív skizofréniája is. Orbán nyilván tudja, hogy a magyar boldogulás a Nyugat nélkül álom (bár kétségtelen, vele együtt is nehezen megy), ám valamilyen homályos megfontolásból politikai visel­kedésében mindig van valami annak a legénynek a stílusából, aki tudja, hogy a kocsmában nem ő a legerősebb. Ennek ellené­re mégis mindig rikkant egyet, hogy majd megmutatja. Aggódik a nemzetközi hangulatot jól ismerő hazai pénzvi­lág? Sebaj, majd megnyugszik. Gondterheltebbek a külföldi befektetők? Minden csoda három napig tart, ha netán elmen­nének, majd visszajönnek. Ugyanez a kacér legényesség figyelhető meg a diplomáciai fellépésekben is. A Nyugat elítéli Tudjmant? Én feltűnően pa­­rolázom vele. Schröder és Klima urak idősebbek nálam, mi ko­pogtatunk az ő ajtajukon, nem ők a miénken, ráadásul még a vendégeim is, de azért csak várjanak rám, nem számít, ha kö­zös sajtótájékoztatónkon jó ideig üres a vendéglátó helye. Mondhatni persze erre, hogy mindez pusztán stiláris kérdés. Hiszen a Nyugat éppen most, a jugoszláviai háborúban tapasz­talhatta, nehéz helyzetekben a magyar kormány milyen meg­bízható, jó szövetséges, vagyis az efféle problémák lényegtele­nek, többségük korrigálható. Csakhogy ez nem igaz. A nemzetközi érintkezésekben a stílusnak funkcionális a szerepe, üzenet értékű. Hátha csupán a rossz stílus látszik, és nemigen érzékelhető mögötte kiszámítható, reális koncepció. A diplomácia persze hűvös, mértéktartó világ, de ott is érzé­keny dolog a lojalitás, előfordulhat, hogy - fehér kesztyűben - valakinek az orrára koppintanak. Ami egyébiránt megeshet, kesztyű nélkül, a belpolitikában is.

Next