Magyar Hírlap, 1999. november (32. évfolyam, 254-266. szám)
1999-11-11 / 263. szám
„A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hunnasz 1999. NOVEMBER 11., CSÜTÖRTÖK Hallgatni arany Aranyoldalról támadta meg ismét a jegybank elnökét a négybetűs szélsőjobboldali párt a parlamentben. Azt firtatta, hogy az évtized fordulóján hova tűnt az MNB aranytartaléka. A kérdés felvetése már a laikusok számára is megmosolyogtató, hiszen a közgazdaságban kevéssé képzettek is tudják, hogy az arany - a nemesi címekkel, a csendőrséggel és egyéb mostanában felbukkant ósdi témával együtt - már régen elvesztette jelentőségét. A nemzeti bank más jegybankokhoz hasonlóan évek óta építi le aranyrúdkészleteit, s a tartalékokat inkább valutában tartja. Ez, mint köztudott, kamatozik, s nem veszít értékéből. A jegybank ráadásul jó időben adta el az aranykészletek döntő részét, hiszen az akkori dollárban mért eladási ár mintegy száz dollárral haladta meg a jelenlegi szintet, s ha hozzászámoljuk az elmúlt években kapott kamatokat, akkor a nyereség több száz millió forintot tesz ki. Ezek a tények, és ismeretükben bölcsebb lett volna hallgatni. Miért van akkor, hogy a „kis párt” mégis előhozakodik az aranykészletek eladásával, s a parlamentben ügyet kreál belőle? A válasz sajnos egyszerű: az egykori drámaíró-dramaturg jól tudja, hogy rohanó világunkban fél füllel hallgatjuk a híreket, s ezért agyunk csak a kulcsszavakat tárolja el. Aranyeltűnés-jegybank-Surányi. Ez ragad meg a fejekben, s hangozzék el utána bármilyen logikus érvelés, tényszerű elemzés, korrekt válasz, a bogarat sikerül elültetni a tévénézők-rádióhallgatók fülébe, valami nem stimmel az arannyal meg a jegybankelnökkel. Ha ehhez hozzáadjuk a sárga fémet mindig is körülvevő mítoszt és a miniszterelnök legalábbis kétértelmű válaszát - meg kell vitatni, hogy ésszerű volt-e az eladás, máris kész a „népi” verdikt: valaki vagy valakik ellopták a haza aranytartalékát. A dolgok folyása innen már öntörvényű, írnakbeszélnek róla, elemzik és cáfolják - de az alapinformáció ugyanaz marad: valami nem stimmel a bank és elnöke körül. A „hírbehozási taktika” így tehát elérheti cégát. Pedig a kormánynak, a kormányfőnek rendelkezésére áll az az információ, amivel ezt megakadályozhatná. De inkább tartalékolja. SZAKONYI PÉTER Kezdjük a tetőnél! Augusztusban jött a hír: a Fidesz-kormány év végéig felforgatja a lakástámogatási rendszert. Éppen akkortájt, amikor a vezető kormánypárt népszerűségi indexét az MSZP-é lassan kezdte maga mögött hagyni. Véletlen egybeesés? Az azóta történtek hátterében valahogy mindig ott kísért ez a szempont. A miniszterelnök rendre bejelentette a nagy átalakítást, hogy a polgári kormány százmilliárd forintot szán lakáscélokra, hogy jövőre megduplázódik a lakásépítés meg ilyenek. Csak éppen a koncepció nem akar megszületni hozzá. A kormány szeptemberi ülésén továbbdolgozásra visszadobta az első terveket. Azóta itt felbukkant egy ötlet, ott egy szám, két hét múlva pedig döntést ígérnek. Ekkor - derült égből villámcsapás - a rendelet felétkétharmadát szemétkosárba javasolja a kormánypárt parlamenti frakciója. Nem csoda, ha a Pénzügyminisztérium rosszul tűri a megpróbáltatásokat. Kinek a vérnyomása szalad fel, más a kezét tördeli, „írunk tervezetet, egyeztetünk háromezer önkormányzattal, két hét, nem számít.” Persze nem szokatlan a kormányfői hevület, miszerint gordiuszi csomókra legjobb gyógyír a kettévágás. Eddig senki nem tudta megoldani, de a polgári kormány januártól radikálisan átalakítja a lakástámogatás rendszerét. Lesz tejjel-mézzel folyó hitelrendszer, végre mindenki lakáshoz jut önkormányzati támogatás, nem szólva a ne építsünk feketén áfa-visszatérítésről. Én kitaláltam - eddig rendben. Te megcsinálod - ezért fizetlek. Ők végrehajtják... És itt jönnek a nehézségek. Az önkormányzati alkalmazott földhöz csapja a demonstrációra épp hogy elkészült tábláját. Ő ugyan nem fog 8,25 százalék béremelésért - háromszázalékos leépítés mellett - banki ügyintézéssel bíbelődni a polgármesteri hivatal alagsorában. A polgármester pedig felkullog a pártfrakcióba: gyerekek, ez nem fog menni. Pedig fejenként 5-6 millióval megvásárolható lenne a kormányprogram egyik fő célkitűzése, a növekvő népszaporulat. NAGY ILDIKÓ EMESE A huszadik században van egy nap, amely hasonló 1956. november 4-éhez, éspedig 1941. december 7-e. Ezen az utóbbin diplomáciai tárgyalások közepette a japán fegyveres erők orvtámadást indítottak a Pearl Harbour-i (Hawaii) haditengerészeti támaszpont ellen. Másnap F. D. Roosevelt elnök a kongresszusban bejelentette, hogy az USA és a Japán Császárság között hadiállapot állt be, és „december 7-e történelmünkben a gyalázat napja (the day of infamy) marad örökre”. Azonos módon, 1956-ban diplomáciai tárgyalások közepette a szovjet csapatok Nagy Imre rádiószózata szerint: „...támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van!” Más szóval a Szovjetunió és Magyarország között hadiállapot volt. Itt véget ér az azonosság, mert Roosevelt elnök mögött az Egyesült Államok népe egységben küzdött az agresszor megsemmisítéséig. Nemzetünk azonban ketté hasadt. A széthúzás Nagy Imre rádiószózatát követően, a szolnoki rádióban elhangzott Kádár-nyilatkozattal kezdődött: „Véget kell vetnünk az ellenforradalmi elemek garázdálkodásának. Ütött a cselekvés órája...” - mondta Kádár. Ezt a nyilatkozatot csak akkor értékelhetik a be nem avatottak, ha emlékeztetjük őket Kádár három nappal korábbi nyilatkozatára. November 1-jén azt mondta: „Népünk dicsőséges felkelése lerázta a nép és az ország nyakáról a Rákosi-uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét... Fogjunk össze a magyar függetlenség, a magyar szabadság diadaláért!” November 4-én a szovjetbérenccé lett Kádár a nemzetet megosztotta, ez a szakadék sajnos még ma sem szűnt meg, ezért november 4-e gyalázatosabb még az 1941. december 7-ei szégyenénél is. De sok más tragikus jellemzője van még november 4-ének. Ezek közé tartozik a kérdés: milyen szovjet-magyar „diplomáciai” tárgyalások folytak november elején? Vajon a semlegesség kikiáltása az agresszió oka vagy okozata volt-e? November 2-án délben közölte velem Nagy Imre, hogy Jurij V. Andropov tiltakozott, mert - szerinte - „...huligánok ostromolják a nagykövetséget”. Azzal fenyegetőzött Andropov, ha a magyar hatóságok képtelenek biztosítani „békés” munkájukat, „a szovjet hadsereg védelme alá helyezi a nagykövetséget”. Nemzetőrökkel és egy honvéd harckocsiszázaddal a helyszínre siettem, hogy elhárítsam a válságot, és rendet teremtsek, de ostromnak nyomát se leltem. Andropov nevetséges magyarázkodás utáni telefonjára mutatva ezt mondta: „Nem lenne szíves megkérdezni a miniszterelnököt, hogy megkapta-e a szovjet kormány javaslatát arra, hogy tárgyalásokat kezdjünk a szovjet csapatok kivonásáról, és hogy mi a válaszuk?” „Készséggel!” - válaszoltam, nem tudtam diplomáciai stílus mögé rejteni örömömet. Másodperceken belül hallottam Nagy Imre hangját. Megnyugtattam, hogy szó sincs ostromról, közvetítettem Andropov közlését, erre ezt a választ kaptam: „A jegyzék megérkezett, ma délután megkezdhetjük a tárgyalást az Országházban...” De nem aznap, hanem november 3-án kezdődött a „diplomáciai” tárgyalás. A magyar delegációt Erdei Ferenc államminiszter vezette, tagok voltak Maléter Pál és Kovács István tábornokok. Kora délután megállapodás született a következőkre: * 1957. január 15-éig a szovjet csapatok kivonulnak hazánkból; * Magyaroszág Varsói Szerződésből történő kilépéséről - a többi tagállam részvételével - külön tárgyalás indul; * a szovjet-magyar barátság jelképeként a kivonuló csapatokat ünnepélyesen búcsúztatja a kormány, és gondoskodik a megrongált szovjet emlékművek helyreállításáról; * a szovjet csapatok ellátásáról távozásukig a magyar kormány gondoskodik; * a delegációk - diplomáciai szokás szerint - a másik fél, azaz a szovjet ellenőrzés alatti területen még aznap este a tököli szovjet bázison cserélik ki a kormányaik által jóváhagyott szerződéseket. A magyar delegációt utasították, hogy igyekezzék a határidőt január 15-éről december 15-ére módosítani, de ha ez nem lehetséges, írják alá a szerződést úgy, ahogy van. November 3-án délután a szovjet kormány megerősítésére váró, de kölcsönös egyetértésen alapuló szerződés született a Szovjetunió és Magyarország között. Gyerekesek tehát azok a megjegyzések, hogy naivság volt Tökölre menni. Ha nem mentünk volna el, a Szovjetunió hitelesen állíthatta volna, hogy a „barbár magyarok nem írták alá a kölcsönösen elfogadott szerződést, ezért kellett a fegyverekre bízni a döntést”. Az is igaz, hogy a japánokhoz hasonlatosan, miközben „diplomáciai” tárgyalások folytak, a szovjet csapatok támadásra készen már töltötték fegyvereiket. Sajnos itthon és Nyugaton egyaránt két tévtan makacsul tartja magát. Az egyik az, hogy november 4-én kezdődött a szovjet agresszió. A másik pedig az, hogy a november 1-jei semlegességi nyilatkozat volt a szovjet agresszió oka. Az igazság az, hogy az agresszió október 30-áról 31-ére virradó hajnalban vette kezdetét. November 4-ére a szovjet csapatok felvonulása befejeződött, akkor „csak” a tűzharc, a támadás indult meg. Október 30-a éjjelén vettük az első jelentést nemzetőröktől, helyőrségektől, és ahogy a francia maquisard-ok 1944-45-ben, úgy 1956-ban mi is kitűnő tájékoztatásokat kaptunk az ellenség mozgásáról az államvasutak szerveitől. Kibontakoztak szemünk előtt a hatalmas szovjet invázió keretei. Amit akkor még nem tudtunk pontosan: tizenhat, hadosztály kategóriába tartozó seregtest és kétezer tank özönlött hazánkba. (Pontosan ennyi harckocsival győzte le Hitler 1940-ben a francia nagyhatalom seregeit és a segítségükre siető brit expedíciós hadsereget. A hatalmas szovjet haderő - Korea óta a legnagyobb hadviselő sereg - rendszeresen nyomult az ország szíve felé, elfoglalta repülőtereinket, a közlekedési csomópontokat és a stratégiailag fontos területeket. November 3-ára Budapestet gépesített alakulatok vasgyűrűje vette körül. Minderről időről időre tájékoztattam a miniszterelnököt. Nagy Imre először a szovjet hatóságoknál tiltakozott, és amikor ez hatástalan maradt, az ENSZ főtitkáránál és a Biztonsági Tanács állandó tagjánál emelt szót a fegyveres beözönlés ellen. Válasz sehonnan sem jött. November 1-jén önvédelemből kiáltotta ki a kormány az állam semlegességét, a lakosság többségének egyetértésével. A semlegesség kikiáltása előtt egy nappal, október 31-én határozta el a szovjet vezetés az agreszsziót. A katonai vezetés már a döntést megelőző napon megindította a beözönlést. November 3-án a szovjet haderő árnyékában ítéletnapi hangulat uralkodott Budapesten. A kora délutáni órákban a szovjet-magyar megállapodás, ha még legfelső szovjet jóváhagyást igényelt is, sokakban bizonyos fokú reményt ébresztett. Ebben a légkörben hívott meg tisztelt barátom, Sárközi Márta (Molnár Ferenc lánya) útján Bibó István miniszter Illyés Gyuláék otthonába. A két szellemóriás, élettársaik és Sárközi Márta társaságában voltam ott. „Megtámadnak-e bennünket a szovjetek?” - kérdezte Bibó minden teketória nélkül. „Katonailag teljesen készen állnak, egy jelre megindulhat és letiporhat bennünket a hatalmas túlerő. Hogy megtámadnak-e vagy sem, az nem katonai, hanem politikai elhatározás kérdése.” Aznap még egy drámai esemény történt. Kötelességemnek tartottam Nagy Imrének jelenteni, hogy Budaörsről, az egyetlen, még meg nem szállt repülőtérről az ott lévő néhány könnyű repülőgép Nagy Imrét és egy-két minisztert szovjet támadás esetén külföldre vihetné, ahonnan tovább folytathatnák a szovjetellenes politikai harcot. Elvégre Csehszlovákiát is emigránsok teremtették meg külföldön - gondoltam. Nagy Imre válasza határozott „nem” volt. Közben Nyikita Hruscsov november 1-jén már Bresztben a lengyel vezetést tájékoztatta az agresszióról, de ott nem talált rokonszenvre. November 3-án Bukarestben a román, a csehszlovák és a bolgár vezetők kaptak tájékoztatást. Az első kettő könyörgött azért, hogy részt vehessenek a magyarok leigázásában, de nem kaptak rá engedélyt. Másnap Brioniban Titót tájékoztatta a szovjet első titkár, Tito egyetértett. November 1-jén, a semlegesség kikiáltásakor tehát nemcsak eldöntött kérdés volt, hanem folyamatban is volt az agresszió. Igazságtalan és történelmi tévedés, sok esetben tudatos ferdítés a semlegességet említeni az agresszió okaként. A semlegesség kikiáltása az agressziónak nem oka, hanem okozata volt. November 4-e pedig mindezekért a gyalázat napja marad. KIRÁLY BÉLA 1956-ban a Nemzetőrség főparancsnoka November 4.: a gyalázat napja Magyarországon még nincs kapitalista párt. Nincs olyan politikai erő, amely bátran felvállalná a szabad piac, a szigorú korlátok közé szorított állam, az egyéni szabadság és öngondoskodás politikai képviseletét. A társadalomban felmerülő problémákra sokan automatikusan az államtól várják a választ, mert a politika kizárólag olyan alternatívákat kínál, amelyek az állam határozott szerepvállalásából indulnak ki. Tíz évvel ezelőtt a rendszerváltás kettős programmal indult: mindenekelőtt a demokratikus intézményrendszer kiépítése, megerősítése, a köztársaság stabilitásának a megteremtése volt a cél. Másrészről a szocialista tervgazdaságról át kell térni a magántulajdonra, az egyéni kezdeményezőkészségre és tehetségre épülő piacgazdaságra, vagyis a kapitalizmusra. Bár a jelenlegi kormány folyamatosan támadja a demokratikus intézményrendszert, egyelőre a demokrácia nincs közvetlen veszélyben, erősebb, mintsem ellenfelei gondolnák. A szabad piacgazdaság kiépülése azonban az elmúlt évtizedben döcögve haladt, és a „koraszülött jóléti állam” terheit nyögjük még ma is. A rendszerváltás tizedik évében a privatizáció szitokszónak számít, a vállalkozó az adócsaló és bűnöző szinonimája, az egy helyben haladó államháztartási reformban a szabadságpártiak kilátástalan küzdelmet vívnak az állam mindenhatóságának nagyszámú korifeusával és haszonélvezőjével. A politika lépten-nyomon beleszól a gazdaság ügyeibe: leállítja a privatizációt, visszaállamosít, állami óriásbankot tart fenn. S közben nincs egészségügyi reform, nincs önkormányzati reform és nincs adóreform. Egy dolgot máris le kell szögeznünk: ami ma Magyarországon van, az nem szabad piaci kapitalizmus, hanem annak egy visszataszító csökevénye, amit oligarchikus kapitalizmusnak vagy a „kevesek kapitalizmusának” nevezhetünk. A magyar kapitalizmus a politikához ezernyi szállal kötődő, állami megrendelésekből élő klientúrák kapitalizmusa: önző, élvhajhász, hivalkodó és belterjes. Ezzel szemben a klasszikus, nyugateurópai kapitalizmus szigorú etikai normákra épül: a szorgalomra, a becsületességre, a tisztességre, a kockázat- és felelősségvállalásra és az önkéntes szolidaritásra. A szabad piaci kapitalizmusban mindenki előtt nyitva áll a siker útja. A mai magyar politikai establishment alapvető tévedésben van akkor, amikor az állami paternalizmusra épít mindenfajta politikát. „A kapitalizmus nem népszerű” - mondják még azok a liberálisok is, akik amúgy hisznek a piacgazdaságban, az egyén szabadságában. Magyarországon tudomást sem vesznek arról, hogy Európa nyugati felében a szabad piac liberális politikája diadalt aratott A szerzők a Liberális Akadémia alapítói a jóléti állam korporativista, etatista - és ami ezzel együtt jár: a túlburjánzó bürokrácia, a korrupció és a gazdasági recesszió - ideálja fölött. Európában mind a szociáldemokraták (Blair, Schröder), mind a konzervatívok (Thatcher, Major) egymást túllicitálva hangoztatták-hangoztatják a szabad piac előnyeit, a klasszikus liberális téziseket, míg idehaza a magyar konzervatívok a privatizációt mételynek, a „nemzeti vagyon” (vagyis az állami tulajdon) kiárusításának tekintik, a magyar szocialisták pedig elvtársi-baráti kapcsolatrendszerük anyagi forrásait féltik. A liberálisok hallgatnak. Pedig itt az alkalom egy új liberális politika meghirdetésére, hogy a szabadság programját új tartalommal töltsük meg. Ez a politika szemben áll mind a szocialisták, mind a konzervatívok politikájával, de számíthat a társadalom nagy részének támogatására - feltéve ha van politikai erő, amelyik ezt elmagyarázza a társadalom számára. Milton Friedman bő három évtizeddel ezelőtt írta a következőket: „a polgár büszke a közös múltra és lojális a közös tradíciókhoz, de a kormányt csak eszköznek, egy közvetítő szervnek tekinti, nem pedig olyasvalaminek, ami kegyeket gyakorol és ajándékokat osztogat, nem tekinti az államot sem úrnak, sem istennek, akit vakon kell imádni és szolgálni.” (Friedman: Kapitalizmus és szabadság, Akadémiai Kiadó-Met Publishing Corp., 1998.) A mai Magyarországra ezek a szavak nem érvényesek. Az uralkodó politikai nézet szerint a polgár van az államért, míg a liberálisok éppen fordítva gondolják: az állam van a polgárért. Az állam feladata polgárai fizikai biztonságának (honvédelem, közbiztonság) fenntartására, a törvények betartásának garantálására, a magánszerződések érvényesítésére és a szabad piac támogatására korlátozódik. Az egyén boldogulásáért önmaga felelős. A mai Magyarországon az egyéni boldogulás legfőbb akadályozója az állam, amely elviselhetetlen adó- és járulékterhekkel sújtja polgárait. Emiatt vállalkozók százezreit kényszeríti az adócsalásra, adókikerülő trükkök igénybevételére, alkalmazottak millióit szorítja a szürke- és feketegazdaságba, miközben a közalkalmazottak és köztisztviselők megalázóan alacsony fizetést kapnak. Az állam adó- és járulékpolitikája miatt a polgárok a törvényszegés útját kénytelenek járni. A Tárki egy nemrégiben készült felmérése szerint (Magyar Hírlap, 1999. október 18.) a lakosság több mint fele - ezen belül a fiatalok és középkorúak kétharmada - támogatná az adócsökkentést még akkor is, ha kevesebb pénz jutna szociális kiadásokra. Meggyőződésünk, hogy a magyar vállalkozók nagy tömege tisztességesen befizetné az adóját, ha az elfogadható mértékre csökkenne, és az állam nem pazarolná el ebből befolyó bevételeket. A liberálisok számára egyértelmű, hogy az új évezredben minden más politikai programot az adócsökkentésnek kell alárendelni. Az adócsökkentés azonban elképzelhetetlen a tb- és a jóléti rendszer átfogó reformja nélkül. Ehhez nemcsak bátorságra, hanem merőben új szemléletre van szükség. A liberálisok hisznek abban, hogy az egyén elsősorban önmagáért felelős, az új liberális politika az öngondoskodó polgárra épít. Az 1997-ben útjára indított nyugdíjreform sikere is alátámasztja a szabadságpárti érveket. Kétmillió ember az állami nyugdíjbiztosítás helyett a magánnyugdíj-pénztárakat választotta. Kétmillió ember „szavazott” a magángazdaságra, az öngondoskodásra, a kapitalizmusra, szemben az állam paternalizmusával. Az állam - a társadalombiztosítás monopóliumán keresztül - fenntart egy pazarló és kiterjedt szociális rendszert, amely éppen azt a célt nem tudja elérni, amelyre hivatott: a rászorultak megsegítését. Az állam által kikényszerített „társadalmi szolidaritás” kudarcot vallott, és az erre épülő jóléti rendszer működésképtelen. A liberálisok erősen hisznek a közösségi-társadalmi szolidaritásban, de az csak önkéntes alapon és nem állami erőszakkal képzelhető el. Az államnak fokozatosan vissza kell vonulnia a szociális szférából, és át kell adnia a terepet a civil, karitatív szervezeteknek. Az USA polgárai évente 270 milliárd dollárt költenek adományozásra. Mert van miből adni. Magyarországon ennek nincs még hagyománya. De nem azért, mert mi magyarok nem szeretünk adni, hanem azért, mert a magyar állam még sosem hagyott annyi pénzt polgárai zsebében, amelyből lehetne adni. A jelenlegi kormány egyik legfőbb bűne, hogy kizárja a polgárosodásból a társadalom nagyobbik, szegényebb felét, miközben bugyuta PR-lózungokba csomagolva pár ezer forintos ajándékokat osztogat a tehetőseknek. Ez a politika elhibázott. Az új liberális politikának a kevesek kapitalizmusát mindenki kapitalizmusává kell formálnia, mellyel megnyitja a valódi polgárosodás útját azok előtt is, akik a rendszerváltás veszteseinek érzik magukat, a közép- és felső rétegeket pedig megszabadítaná a fojtogató adóterhektől. Az új liberális politika a szabadság programjának kiteljesítése, a szabad piacgazdaság, a szigorú határok közé szorított állam, az öngondoskodó, önmagáért felelősséget viselő egyénekre épülő szabad társadalom programja. Ha egy liberális azt hallja szocialista vagy konzervatív berkekből, hogy „az állam a javunkat akarja”, így válaszol: „nem adjuk!” Ideje, hogy ez legyen a válaszuk a magyar liberálisoknak is. Somogyi Zoltán - Szabados Krisztián A kapitalizmus dicsérete „Az állam feladata polgárai fizikai biztonságának fenntartására, a törvények betartásának garantálására, a magánszerződések érvényesítésére és a szabad piac támogatására korlátozódik. Az egyén boldogulásáért önmaga felelős. Magyarországon az egyéni boldogulás legfőbb akadályozója az állam.” A lista A Mazsihisz és más zsidó szervezetek felkérésére az ELTE Szociológiai Intézete országos reprezentatív felmérésbe kezdett azt kiderítendő, ki a zsidó mostanában, hogyan él és hogyan érzi magát az ezredforduló Magyarországán. Mint a kísérőlevélben áll: „Egy ilyen vizsgálat csak akkor végezhető el, ha a kutatók megfelelő számú, véletlenszerűen kiválasztott személlyel interjút tudnak készíteni. A véletlenszerű kiválasztás a rendelkezésre álló források alapján elkészült - így jutottunk el Önhöz is. Most kollégánk, aki a levelet átadja, fel fogja tenni Önnek azokat a kérdéseket, amelyeket minden megkeresettnek felteszünk. Szándékunk szerint 1750 ilyen interjú készül az egész országban. Az interjú kb. 90 percig tart. Ha bármely kérdésre nem tud vagy nem akar válaszolni, nyugodtan mondja meg az interjú készítőjének. Mindenesetre biztosítjuk arról, hogy a válaszok névtelenségét messzemenően garantáljuk, a kérdőíveket a formális statisztikai összegzés után megsemmisítjük és az összegyűjtött adatokat kizárólag statisztikai összesítésre és elemzésre használjuk fel.” Felhívott egy ismerősöm. Azt mondta, telefonon kereste valaki, egy ismerősének az ismerősére hivatkozott, s kérte, működjék közre a felmérésben. Kötélnek állt. Az ismerős fiatalember a megbeszélt időpontban érkezett, udvarias és felkészült volt, s láthatóan mély empátiával fogadta az elutasító válaszokat is. A közel ötvenoldalas kérdőív valóban elvitte a másfél órát, amelyet előre jeleztek az összeállítók, bár ismerősöm úgyszólván folyékonyan tudta sorolni, mely felmenőjét mely koncentrációs táborban látták utoljára életben, s milyen anyagi körülmények között él mostanában családjával. És név szerint. Ismerősöm nem buta ember, látott már élő kérdezőbiztost, nem vett zokon néhány pontatlanul feltett kérdést. Belátta, hogy a felmérésre szükség van: valóban kellenének már a tények a magyarországi zsidósággal kapcsolatban, mert mind a szélsőjobb, mind a zsidó szervezetek adatokkal dobálóznak, az igazság meg nyilván odaát van. Úgy gondolta, az ügynek mindenképpen jót tesz, ha kimerítően s tudásához mérten precízen válaszol minden kérdésre. Nem aggódott, mondta később a telefonban, hiszen az adatlap összeállítói garantálták neki a névtelenséget. Nem mintha szégyellt volna bármit is, de ez így korrekt. Az interjú elkészültével aztán a fiatalember némiképp gondterhelten összehúzta a szemöldökét, és egy kis szívességet kért. Hogy ismerősöm hívjon fel egy bizonyos számon egy bizonyos valakit, és mondja el neki: az interjú elkészült. Ja, és diktálja be nevét, címét, telefonszámát. Ismerősöm néminemű rosszallásának adott hangot. Van némi igazsága. A megadott számon a megadott hölgy jelentkezett, s biztosította ismerősömet afelől, hogy névtelenségét garantálják, ám kérdezőbiztosaikat ellenőrzendő szükség van erre a kis biztonsági lépésre. Ismerősöm ezt nem látta be, azóta is sajnálja a kérdezőbiztos fiatalembert, hiszen nyilván feleslegesen dolgozott. Érdeklődtem hozzáértő barátaimnál, azt mondták, abszolút elfogadott gyakorlat a fenti. A megadott számon elérhető hölgy is jóindulatúan szögezte le ugyanezt. Azt mondta még, számtalan esetben fordult elő, hogy a kérdezőbiztos leült egy sör mellé, kitöltött ötven kérdőívet és felvette a pénzt a semmiért. Jogos hát az éberség. Még azt is mondta, kár aggódni, az adatokat megsemmisítik majd, miután feldolgozták azokat, addig is biztos helyen lesznek. Ismerősöm nem egészen nyugodt. Az van tudniillik, hogy kérdezőbiztosok járják az országot, másfél órán át faggatják alanyaikat zsidóságukról, életükről, szokásaikról, miegyébről, majd befejezik. A következő lépésben minden válaszadó - mert nem akar kitolni a másfél óra alatt megismert és megkedvelt kérdezőbiztossal - egy bizonyos telefonszámra megadja mint zsidó a nevét, a címét, a telefonszámát. Ezt gondosan listázzák, nyilván ábécésorrendben, és gondosan őrzik. A magyar zsidók listáját. És mi van, ha nem? Mi van, ha az információs sztrádán robogva valahol kiesik a csomagtartóból az a kislemez? Mi van, ha az valaki olyannak kerül a kezébe, aki direkte rühelli a zsidókat? Mi van, ha az illető történetesen valamely militáns szélsőjobboldali szervezet tagja? Vagy ha nem az, szimpatizál velük. Szeret, mondjuk, kurziválni. Felveszi a földről a lemezt, belenéz otthon, és rájön, hogy ez egy aranybánya. Nem a kérdésekre adott válaszok, nem. Hanem a lista. A magyar zsidók listája. És ez nem az az évszázad - de nem is évezred -, amikor legyinteni kellene a zsigeri félelmekre. Az, akinek apját, nagyapját elgázosították, de előtte még megfosztották mindenfajta emberi és állampolgári jogától, sárga csillagot tűzettek vele a mellkasára és saját szomszédja köpte be, mert mocskos zsidó, aki szívja az igaz magyarok vérét, most kissé ideges lesz annak hallatán, hogy újra lista készül. Az még sose vezetett jóra. Különösen ebben az évszázadban. TOROK MONIKA