Magyar Hírlap, 1999. november (32. évfolyam, 254-266. szám)

1999-11-11 / 263. szám

„A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hunnas­z 1999. NOVEMBER 11., CSÜTÖRTÖK Hallgatni arany Aranyoldalról támadta meg ismét a jegy­bank elnökét a négybetűs szélsőjobboldali párt a parlamentben. Azt firtatta, hogy az évtized fordulóján hova tűnt az MNB aranytartaléka. A kérdés felvetése már a laikusok szá­mára is megmosolyogtató, hiszen a közgaz­daságban kevéssé képzettek is tudják, hogy az arany - a nemesi címekkel, a csendőrség­gel és egyéb mostanában felbukkant ósdi témával együtt - már régen elvesztette je­lentőségét. A nemzeti bank más jegyban­kokhoz hasonlóan évek óta építi le arany­­rúdkészleteit, s a tartalékokat inkább valu­tában tartja. Ez, mint köztudott, kamato­zik, s nem veszít értékéből. A jegybank rá­adásul jó időben adta el az aranykészletek döntő részét, hiszen az akkori dollárban mért eladási ár mintegy száz dollárral ha­ladta meg a jelenlegi szintet, s ha hozzászá­moljuk az elmúlt években kapott kamato­kat, akkor a nyereség több száz millió forin­tot tesz ki. Ezek a tények, és ismeretükben bölcsebb lett volna hallgatni. Miért van akkor, hogy a „kis párt” még­is előhozakodik az aranykészletek eladásá­val, s a parlamentben ügyet kreál belőle? A válasz sajnos egyszerű: az egykori drá­maíró-dramaturg jól tudja, hogy rohanó vi­lágunkban fél füllel hallgatjuk a híreket, s ezért agyunk csak a kulcsszavakat tárolja el. Aranyeltűnés-jegybank-Surányi. Ez ragad meg a fejekben, s hangozzék el utána bár­milyen logikus érvelés, tényszerű elemzés, korrekt válasz, a bogarat sikerül elültetni a tévénézők-rádióhallgatók fülébe, valami nem stimmel az arannyal meg a jegybankel­nökkel. Ha ehhez hozzáadjuk a sárga fémet mindig is körülvevő mítoszt és a miniszter­­elnök legalábbis kétértelmű válaszát - meg kell vitatni, hogy ésszerű volt-e az eladás­­, máris kész a „népi” verdikt: valaki vagy va­lakik ellopták a haza aranytartalékát. A dol­gok folyása innen már öntörvényű, írnak­­beszélnek róla, elemzik és cáfolják - de az alapinformáció ugyanaz marad: valami nem stimmel a bank és elnöke körül. A „hírbehozási taktika” így tehát elér­heti cégát. Pedig a kormánynak, a kor­mányfőnek rendelkezésére áll az az infor­máció, amivel ezt megakadályozhatná. De inkább tartalékolja. SZAKONYI PÉTER Kezdjük a tetőnél! Augusztusban jött a hír: a Fidesz-kormány év végéig­­ felforgatja a lakástámogatási rendszert. Éppen akkortájt, amikor a veze­tő kormánypárt népszerűségi indexét az MSZP-é lassan kezdte maga mögött hagyni. Véletlen egybeesés? Az azóta történtek hátterében valahogy mindig ott kísért ez a szempont. A minisz­terelnök rendre bejelentette a nagy átalakí­tást, hogy a polgári kormány százmilliárd forintot szán lakáscélokra, hogy jövőre megduplázódik a lakásépítés meg ilyenek. Csak éppen a koncepció nem akar megszü­letni hozzá. A kormány szeptemberi ülésén tovább­­dolgozásra visszadobta az első terveket. Az­óta itt felbukkant egy ötlet, ott egy szám, két hét múlva pedig döntést ígérnek. Ekkor - derült égből villámcsapás - a rendelet felét­­kétharmadát szemétkosárba javasolja a kormánypárt parlamenti frakciója. Nem csoda, ha a Pénzügyminisztérium rosszul tűri a megpróbáltatásokat. Kinek a vérnyomása szalad fel, más a kezét tördeli, „írunk tervezetet, egyeztetünk háromezer önkormányzattal, két hét, nem számít.” Persze nem szokatlan a kormányfői he­vület, miszerint gordiuszi csomókra legjobb gyógyír a kettévágás. Eddig senki nem tud­ta megoldani, de a polgári kormány január­tól radikálisan átalakítja a lakástámogatás rendszerét. Lesz tejjel-mézzel folyó hitel­­rendszer, végre mindenki lakáshoz jut önkor­mányzati támogatás, nem szólva a ne épít­­sünk feketén áfa-visszatérítésről. Én kitalál­tam - eddig rendben. Te megcsinálod - ezért fizetlek. Ők végrehajtják... És itt jön­nek a nehézségek. Az önkormányzati alkalmazott földhöz csapja a demonstrációra épp hogy elkészült tábláját. Ő ugyan nem fog 8,25 százalék bér­emelésért - háromszázalékos leépítés mel­lett - banki ügyintézéssel bíbelődni a pol­gármesteri hivatal alagsorában. A polgár­­mester pedig felkullog a pártfrakcióba: gye­rekek, ez nem fog menni. Pedig fejenként 5-6 millióval megvásá­rolható lenne a kormányprogram egyik fő célkitűzése, a növekvő népszaporulat. NAGY ILDIKÓ EMESE A huszadik században van egy nap, amely hasonló 1956. november 4-éhez, éspedig 1941. december 7-e. Ezen az utóbbin dip­lomáciai tárgyalások közepette a japán fegyveres erők orvtámadást indítottak a Pearl Harbour-i (Hawaii) haditengerészeti támaszpont ellen. Másnap F. D. Roosevelt elnök a kongresszusban bejelentette, hogy az USA és a Japán Császárság között hadiállapot állt be, és „december 7-e tör­ténelmünkben a gyalázat napja (the day of in­famy) marad örökre”. Azonos módon, 1956-ban diplomáciai tárgya­lások közepette a szovjet csapatok Nagy Imre rá­diószózata szerint: „...támadást indítottak fővá­rosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokra­tikus kormányt. Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van!” Más szóval a Szovjet­unió és Magyarország között hadiállapot volt. Itt véget ér az azonosság, mert Roosevelt el­nök mögött az Egyesült Államok népe egység­ben küzdött az agresszor megsemmisítéséig. Nemzetünk azonban ketté hasadt. A széthúzás Nagy Imre rádiószózatát követően, a szolnoki rádióban elhangzott Kádár-nyilatkozattal kez­dődött: „Véget kell vetnünk az ellenforradalmi elemek garázdálkodásának. Ütött a cselekvés órája...” - mondta Kádár. Ezt a nyilatkozatot csak akkor értékelhetik a be nem avatottak, ha emlékeztetjük őket Kádár három nappal koráb­bi nyilatkozatára. November 1-jén azt mondta: „Népünk dicsőséges felkelése lerázta a nép és az ország nyakáról a Rákosi-uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét... Fog­junk össze a magyar függetlenség, a magyar sza­badság diadaláért!” November 4-én a szovjetbérenccé lett Kádár a nemzetet megosztotta, ez a szakadék sajnos még ma sem szűnt meg, ezért november 4-e gyalázato­sabb még az 1941. december 7-ei szégyenénél is. De sok más tragikus jellemzője van még novem­ber 4-ének. Ezek közé tartozik a kérdés: milyen szovjet-magyar „diplomáciai” tárgyalások foly­tak november elején? Vajon a semlegesség kikiál­tása az agresszió oka vagy okozata volt-e? November 2-án délben közölte velem Nagy Imre, hogy Jurij V. Andropov tiltakozott, mert - szerinte - „...huligánok ostromolják a nagykö­vetséget”. Azzal fenyegetőzött Andropov, ha a magyar hatóságok képtelenek biztosítani „bé­kés” munkájukat, „a szovjet hadsereg védelme alá helyezi a nagykövetséget”. Nemzetőrökkel és egy honvéd harckocsiszá­zaddal a helyszínre siettem, hogy elhárítsam a válságot, és rendet teremtsek, de ostromnak nyomát se leltem. Andropov nevetséges magya­rázkodás után­i telefonjára mutatva ezt mond­ta: „Nem lenne szíves megkérdezni a miniszter­­elnököt, hogy megkapta-e a szovjet kormány ja­vaslatát arra, hogy tárgyalásokat kezdjünk a szovjet csapatok kivonásáról, és hogy mi a vála­szuk?” „Készséggel!” - válaszoltam, nem tudtam dip­lomáciai stílus mögé rejteni örömömet. Másod­perceken belül hallottam Nagy Imre hangját. Megnyugtattam, hogy szó sincs ostromról, közve­títettem Andropov közlését, erre ezt a választ kaptam: „A jegyzék megérkezett, ma délután megkezdhetjük a tárgyalást az Országházban...” De nem aznap, hanem november 3-án kezdődött a „diplomáciai” tárgyalás. A magyar delegációt Erdei Ferenc államminiszter vezette, tagok voltak Maléter Pál és Kovács István tábornokok. Kora délután megállapodás született a következőkre: * 1957. január 15-éig a szovjet csapatok kivo­nulnak hazánkból; * Magyaroszág Varsói Szerződésből történő ki­lépéséről - a többi tagállam részvételével - külön tárgyalás indul; * a szovjet-magyar barátság jelképeként a kivo­nuló csapatokat ünnepélyesen búcsúztatja a kor­mány, és gondoskodik a megrongált szovjet emlék­művek helyreállításáról; * a szovjet csapatok ellátásáról távozásukig a magyar kormány gondoskodik; * a delegációk - diplomáciai szokás szerint - a másik fél, azaz a szovjet ellenőrzés alatti területen még aznap este a tököli szovjet bázison cserélik ki a kormányaik által jóváhagyott szerződéseket. A magyar delegációt utasították, hogy igyekez­zék a határidőt január 15-éről december 15-ére módosítani, de ha ez nem lehetséges, írják alá a szerződést úgy, ahogy van. November 3-án délután a szovjet kormány meg­erősítésére váró, de kölcsönös egyetértésen ala­puló szerződés született a Szovjetunió és Magyar­­ország között. Gyerekesek tehát azok a megjegyzé­sek, hogy naivság volt Tökölre menni. Ha nem mentünk volna el, a Szovjetunió hitelesen állíthatta volna, hogy a „barbár magyarok nem írták alá a kölcsönösen elfogadott szerződést, ezért kellett a fegyverekre bízni a döntést”. Az is igaz, hogy a ja­pánokhoz hasonlatosan, miközben „diplomáciai” tárgyalások folytak, a szovjet csapatok támadásra készen már töltötték fegyvereiket. Sajnos itthon és Nyugaton egyaránt két tévtan makacsul tartja magát. Az egyik az, hogy novem­ber 4-én kezdődött a szovjet agresszió. A másik pe­dig az, hogy a november 1-jei semlegességi nyilat­kozat volt a szovjet agresszió oka. Az igazság az, hogy az agresszió október 30-áról 31-ére virradó hajnalban vette kezdetét. November 4-ére a szov­jet csapatok felvonulása befejeződött, akkor „csak” a tűzharc, a támadás indult meg. Október 30-a éjjelén vettük az első jelentést nemzetőröktől, helyőrségektől, és ahogy a francia maquisard-ok 1944-45-ben, úgy 1956-ban mi is ki­tűnő tájékoztatásokat kaptunk az ellenség mozgá­sáról az államvasutak szerveitől. Kibontakoztak szemünk előtt a hatalmas szovjet invázió keretei. Amit akkor még nem tudtunk pontosan: tizenhat, hadosztály kategóriába tartozó seregtest és kétezer tank özönlött hazánkba. (Pontosan ennyi harcko­csival győzte le Hitler 1940-ben a francia nagyhata­lom seregeit és a segítségükre siető brit expedíciós hadsereget.­ A hatalmas szovjet haderő - Korea óta a legna­gyobb hadviselő sereg - rendszeresen nyomult az ország szíve felé, elfoglalta repülőtereinket, a köz­lekedési csomópontokat és a stratégiailag fontos területeket. November 3-ára Budapestet gépesített alakulatok vasgyűrűje vette körül. Minderről idő­ről időre tájékoztattam a miniszterelnököt. Nagy Imre először a szovjet hatóságoknál tilta­kozott, és amikor ez hatástalan maradt, az ENSZ főtitkáránál és a Biztonsági Tanács állandó tagjá­nál emelt szót a fegyveres beözönlés ellen. Válasz sehonnan sem jött. November 1-jén önvédelemből kiáltotta ki a kormány az állam semlegességét, a la­kosság többségének egyetértésével. A semlegesség kikiáltása előtt egy nappal, októ­ber 31-én határozta el a szovjet vezetés az agresz­­sziót. A katonai vezetés már a döntést megelőző napon megindította a beözönlést. November 3-án a szovjet haderő árnyékában ítéletnapi hangulat uralkodott Budapesten. A kora délutáni órákban a szovjet-magyar megállapodás, ha még legfelső szovjet jóváhagyást igényelt is, sokakban bizonyos fokú reményt ébresztett. Ebben a légkörben hívott meg tisztelt barátom, Sárközi Márta (Molnár Fe­renc lánya) útján Bibó István miniszter Illyés Gyu­­láék otthonába. A két szellemóriás, élettársaik és Sárközi Márta társaságában voltam ott. „Megtámadnak-e bennünket a szovjetek?” - kérdezte Bibó minden teketória nélkül. „Katonai­lag teljesen készen állnak, egy jelre megindulhat és letiporhat bennünket a hatalmas túlerő. Hogy megtámadnak-e vagy sem, az nem katonai, hanem politikai elhatározás kérdése.” Aznap még egy drámai esemény történt. Köte­lességemnek tartottam Nagy Imrének jelenteni, hogy Budaörsről, az egyetlen, még meg nem szállt repülőtérről az ott lévő néhány könnyű repülőgép Nagy Imrét és egy-két minisztert szovjet támadás esetén külföldre vihetné, ahonnan tovább folytat­hatnák a szovjetellenes politikai harcot. Elvégre Csehszlovákiát is emigránsok teremtették meg kül­földön - gondoltam. Nagy Imre válasza határozott „nem” volt. Közben Nyikita Hruscsov november 1-jén már Bresztben a lengyel vezetést tájékoztatta az ag­resszióról, de ott nem talált rokonszenvre. Novem­ber 3-án Bukarestben a román, a csehszlovák és a bolgár vezetők kaptak tájékoztatást. Az első kettő könyörgött azért, hogy részt vehessenek a magya­rok leigázásában, de nem kaptak rá engedélyt. Másnap Brioniban Titót tájékoztatta a szovjet első titkár, Tito egyetértett. November 1-jén, a semle­gesség kikiáltásakor tehát nemcsak eldöntött kér­dés volt, hanem folyamatban is volt az agresszió. Igazságtalan és történelmi tévedés, sok esetben tu­datos ferdítés a semlegességet említeni az agresszió okaként. A semlegesség kikiáltása az agressziónak nem oka, hanem okozata volt. November 4-e pedig mindezekért a gyalázat napja marad. KIRÁLY BÉLA 1956-ban a Nemzetőrség főparancsnoka November 4.: a gyalázat napja Magyarországon még nincs ka­pitalista párt. Nincs olyan politi­kai erő, amely bátran felvállalná a szabad piac, a szigorú korlátok közé szorított állam, az egyéni szabadság és öngondoskodás politikai képviseletét. A társa­dalomban felmerülő problé­mákra sokan automatikusan az államtól várják a választ, mert a politika kizárólag olyan alterna­tívákat kínál, amelyek az állam határozott szerepvállalásából indulnak ki. Tíz évvel ezelőtt a rendszer­­váltás kettős programmal indult: mindenekelőtt a demokratikus intézményrendszer kiépítése, megerősítése, a köztársaság sta­bilitásának a megteremtése volt a cél. Másrészről a szocialista tervgazdaságról át kell térni a magántulajdonra, az egyéni kez­deményezőkészségre és tehet­ségre épülő piacgazdaságra, vagyis a kapitalizmusra. Bár a jelenlegi kormány fo­lyamatosan támadja a demokra­tikus intézményrendszert, egy­előre a demokrácia nincs köz­vetlen veszélyben, erősebb, mintsem ellenfelei gondolnák. A szabad piacgazdaság kiépülé­se azonban az elmúlt évtizedben döcögve haladt, és a „koraszü­lött jóléti állam” terheit nyögjük még ma is. A rendszerváltás ti­zedik évében a privatizáció szi­tokszónak számít, a vállalkozó az adócsaló és bűnöző szinoni­mája, az egy helyben haladó ál­lamháztartási reformban a sza­badságpártiak kilátástalan küz­delmet vívnak az állam minden­­hatóságának nagyszámú kori­feusával és haszonélvezőjével. A politika lépten-nyomon bele­szól a gazdaság ügyeibe: leállítja a privatizációt, visszaállamosít, állami óriásbankot tart fenn. S közben nincs egészségügyi re­­­form, nincs önkormányzati re­form és nincs adóreform. Egy dolgot máris le kell szö­geznünk: ami ma Magyarorszá­gon van, az nem szabad piaci ka­pitalizmus, hanem annak egy visszataszító csökevénye, amit oligarchikus kapitalizmusnak vagy a „kevesek kapitalizmusá­nak” nevezhetünk. A magyar kapitalizmus a politikához ezer­nyi szállal kötődő, állami meg­rendelésekből élő klientúrák ka­pitalizmusa: önző, élvhajhász, hivalkodó és belterjes. Ezzel szemben a klasszikus, nyugat­európai kapitalizmus szigorú etikai normákra épül: a szorga­lomra, a becsületességre, a tisz­tességre, a kockázat- és felelős­ségvállalásra és az önkéntes szo­lidaritásra. A szabad piaci kapi­talizmusban mindenki előtt nyit­va áll a siker útja. A mai magyar politikai es­tablishment alapvető tévedés­ben van akkor, amikor az állami paternalizmusra épít minden­fajta politikát. „A kapitalizmus nem népszerű” - mondják még azok a liberálisok is, akik amúgy hisznek a piacgazdaság­ban, az egyén szabadságában. Magyarországon tudomást sem vesznek arról, hogy Európa nyugati felében a szabad piac li­berális politikája diadalt aratott A szerzők a Liberális Akadémia alapítói a jóléti állam korporativista, etatista - és ami ezzel együtt jár: a túlburjánzó bürokrácia, a kor­rupció és a gazdasági recesszió - ideálja fölött. Európában mind a szociáldemokraták (Blair, Schröder), mind a konzervatí­vok (Thatcher, Major) egymást túllicitálva hangoztatták-han­­goztatják a szabad piac előnyeit, a klasszikus liberális téziseket, míg idehaza a magyar konzer­vatívok a privatizációt métely­nek, a „nemzeti vagyon” (vagy­is az állami tulajdon) kiárusítá­sának tekintik, a magyar szocia­listák pedig elvtársi-baráti kap­csolatrendszerük anyagi forrá­sait féltik. A liberálisok hallgatnak. Pedig itt az alkalom egy új li­berális politika meghirdetésére, hogy a szabadság programját új tartalommal töltsük meg. Ez a politika szemben áll mind a szo­cialisták, mind a konzervatívok politikájával, de számíthat a tár­sadalom nagy részének támoga­tására - feltéve ha van politikai erő, amelyik ezt elmagyarázza a társadalom számára. Milton Friedman bő három évtizeddel ezelőtt írta a követ­kezőket: „a polgár büszke a kö­zös múltra és lojális a közös tra­díciókhoz, de a kormányt csak eszköznek, egy közvetítő szerv­nek tekinti, nem pedig olyasva­laminek, ami kegyeket gyakorol és ajándékokat osztogat, nem tekinti az államot sem úrnak, sem istennek, akit vakon kell imádni és szolgálni.” (Friedman: Kapitalizmus és szabadság, Akadémiai Kiadó-Met Publi­shing Corp., 1998.) A mai Magyarországra ezek a szavak nem érvényesek. Az uralkodó politikai nézet szerint a polgár van az államért, míg a liberálisok éppen fordítva gon­dolják: az állam van a polgárért. Az állam feladata polgárai fizi­kai biztonságának (honvéde­lem, közbiztonság) fenntartásá­ra, a törvények betartásának ga­rantálására, a magánszerződé­sek érvényesítésére és a szabad piac támogatására korlátozódik. Az egyén boldogulásáért ön­maga felelős. A mai Magyarországon az egyéni boldogulás legfőbb aka­dályozója az állam, amely elvi­selhetetlen adó- és járulékter­hekkel sújtja polgárait. Emiatt vállalkozók százezreit kénysze­ríti az adócsalásra, adókikerülő trükkök igénybevételére, alkal­mazottak millióit szorítja a szür­ke- és feketegazdaságba, miköz­ben a közalkalmazottak és köz­­tisztviselők megalázóan ala­csony fizetést kapnak. Az állam adó- és járulékpolitikája miatt a polgárok a törvényszegés útját kénytelenek járni. A Tárki egy nemrégiben ké­szült felmérése szerint (Magyar Hírlap, 1999. október 18.) a la­kosság több mint fele - ezen be­lül a fiatalok és középkorúak kétharmada - támogatná az adócsökkentést még akkor is, ha kevesebb pénz jutna szociális ki­adásokra. Meggyőződésünk, hogy a magyar vállalkozók nagy tömege tisztességesen befizetné az adóját, ha az elfogadható mértékre csökkenne, és az állam nem pazarolná el ebből befolyó bevételeket. A liberálisok szá­mára egyértelmű, hogy az új év­ezredben minden más politikai programot az adócsökkentés­nek kell alárendelni. Az adócsökkentés azonban elképzelhetetlen a tb- és a jóléti rendszer átfogó reformja nélkül. Ehhez nemcsak bátorságra, ha­nem merőben új szemléletre van szükség. A liberálisok hisznek abban, hogy az egyén elsősor­ban önmagáért felelős, az új li­berális politika az öngondosko­dó polgárra épít. Az 1997-ben útjára indított nyugdíjreform si­kere is alátámasztja a szabad­ságpárti érveket. Kétmillió em­ber az állami nyugdíjbiztosítás helyett a magánnyugdíj-pénztá­rakat választotta. Kétmillió em­ber „szavazott” a magángazda­ságra, az öngondoskodásra, a kapitalizmusra, szemben az ál­lam paternalizmusával. Az állam - a társadalombiz­tosítás monopóliumán keresztül - fenntart egy pazarló és kiter­jedt szociális rendszert, amely éppen azt a célt nem tudja elér­ni, amelyre hivatott: a rászorul­tak megsegítését. Az állam által kikényszerített „társadalmi szo­lidaritás” kudarcot vallott, és az erre épülő jóléti rendszer műkö­désképtelen. A liberálisok erő­sen hisznek a közösségi-társa­dalmi szolidaritásban, de az csak önkéntes alapon és nem állami erőszakkal képzelhető el. Az ál­lamnak fokozatosan vissza kell vonulnia a szociális szférából, és át kell adnia a terepet a civil, ka­ritatív szervezeteknek. Az USA polgárai évente 270 milliárd dollárt költenek ado­mányozásra. Mert van miből adni. Magyarországon ennek nincs még hagyománya. De nem azért, mert mi magyarok nem szeretünk adni, hanem azért, mert a magyar állam még sosem hagyott annyi pénzt pol­gárai zsebében, amelyből lehet­ne adni. A jelenlegi kormány egyik legfőbb bűne, hogy kizárja a polgárosodásból a társadalom nagyobbik, szegényebb felét, miközben bugyuta PR-lózun­­gokba csomagolva pár ezer fo­rintos ajándékokat osztogat a tehetőseknek. Ez a politika elhi­bázott. Az új liberális politiká­nak a kevesek kapitalizmusát mindenki kapitalizmusává kell formálnia, mellyel megnyitja a valódi polgárosodás útját azok előtt is, akik a rendszerváltás veszteseinek érzik magukat, a közép- és felső rétegeket pedig megszabadítaná a fojtogató adó­­terhektől. Az új liberális politika a szabadság programjának kitel­jesítése, a szabad piacgazdaság, a szigorú határok közé szorított állam, az öngondoskodó, önma­gáért felelősséget viselő egyé­nekre épülő szabad társadalom programja. Ha egy liberális azt hallja szocialista vagy konzervatív berkekből, hogy „az állam a ja­vunkat akarja”, így válaszol: „nem adjuk!” Ideje, hogy ez le­gyen a válaszuk a magyar libe­rálisoknak is. Somogyi Zoltán - Szabados Krisztián A kapitalizmus dicsérete „Az állam feladata polgárai fizikai biztonságának fenntartására, a törvények betartásának garantálására, a magánszerződések érvényesítésére és a szabad piac támogatására korlátozódik. Az egyén boldogulásáért önmaga felelős. Magyarországon az egyéni boldogulás legfőbb akadályozója az állam.” A lista A Mazsihisz és más zsidó szervezetek felkérésére az ELTE Szociológiai Intézete országos reprezentatív felmérésbe kezdett azt kiderítendő, ki a zsidó mostanában, hogyan él és hogyan érzi magát az ezredforduló Magyarországán. Mint a kísérőlevélben áll: „Egy ilyen vizsgálat csak akkor végezhető el, ha a kutatók megfelelő számú, véletlenszerűen kiválasztott személlyel interjút tudnak készíteni. A véletlen­­szerű kiválasztás a rendelkezésre álló források alapján elké­szült - így jutottunk el Önhöz is. Most kollégánk, aki a levelet átadja, fel fogja tenni Önnek azokat a kérdéseket, amelyeket minden megkeresettnek felteszünk. Szándékunk szerint 1750 ilyen interjú készül az egész országban. Az interjú kb. 90 percig tart. Ha bármely kérdésre nem tud vagy nem akar válaszolni, nyugodtan mondja meg az interjú készítőjének. Mindenesetre biztosítjuk arról, hogy a válaszok névtelenségét messzemenően garantáljuk, a kérdőíveket a formális statisztikai összegzés után megsemmisítjük és az összegyűjtött adatokat kizárólag statisztikai összesítésre és elemzésre használjuk fel.” Felhívott egy ismerősöm. Azt mondta, telefonon kereste va­laki, egy ismerősének az ismerősére hivatkozott, s kérte, mű­ködjék közre a felmérésben. Kötélnek állt. Az ismerős fiatal­ember a megbeszélt időpontban érkezett, udvarias és fel­készült volt, s láthatóan mély empátiával fogadta az elutasító válaszokat is. A közel ötvenoldalas kérdőív valóban elvitte a másfél órát, amelyet előre jeleztek az összeállítók, bár ismerő­söm úgyszólván folyékonyan tudta sorolni, mely felmenőjét mely koncentrációs táborban látták utoljára életben, s milyen anyagi körülmények között él mostanában családjával. És név szerint. Ismerősöm nem buta ember, látott már élő kérdezőbiztost, nem vett zokon néhány pontatlanul feltett kérdést. Belátta, hogy a felmérésre szükség van: valóban kellenének már a té­nyek a magyarországi zsidósággal kapcsolatban, mert mind a szélsőjobb, mind a zsidó szervezetek adatokkal dobálóznak, az igazság meg nyilván odaát van. Úgy gondolta, az ügynek min­denképpen jót tesz, ha kimerítően s tudásához mérten precízen válaszol minden kérdésre. Nem aggódott, mondta később a telefonban, hiszen az adatlap összeállítói garantálták neki a névtelenséget. Nem mintha szégyellt volna bármit is, de ez így korrekt. Az interjú elkészültével aztán a fiatalember némiképp gondterhelten összehúzta a szemöldökét, és egy kis szívességet kért. Hogy ismerősöm hívjon fel egy bizonyos számon egy bi­zonyos valakit, és mondja el neki: az interjú elkészült. Ja, és diktálja be nevét, címét, telefonszámát. Ismerősöm néminemű rosszallásának adott hangot. Van né­mi igazsága. A megadott számon a megadott hölgy jelentkezett, s bizto­sította ismerősömet afelől, hogy névtelenségét garantálják, ám kérdezőbiztosaikat ellenőrzendő szükség van erre a kis biz­tonsági lépésre. Ismerősöm ezt nem látta be, azóta is sajnálja a kérdezőbiztos fiatalembert, hiszen nyilván feleslegesen dol­gozott. Érdeklődtem hozzáértő barátaimnál, azt mondták, abszolút elfogadott gyakorlat a fenti. A megadott számon elérhető hölgy is jóindulatúan szögezte le ugyanezt. Azt mondta még, számtalan esetben fordult elő, hogy a kérdezőbiztos leült egy sör mellé, kitöltött ötven kérdőívet és felvette a pénzt a sem­miért. Jogos hát az éberség. Még azt is mondta, kár aggódni, az adatokat megsemmisítik majd, miután feldolgozták azokat, ad­dig is biztos helyen lesznek. Ismerősöm nem egészen nyugodt. Az van tudniillik, hogy kérdezőbiztosok járják az országot, másfél órán át faggatják alanyaikat zsidóságukról, életükről, szokásaikról, miegyébről, majd befejezik. A következő lépésben minden válaszadó - mert nem akar kitolni a másfél óra alatt megismert és megked­velt kérdezőbiztossal - egy bizonyos telefonszámra megadja mint zsidó a nevét, a címét, a telefonszámát. Ezt gondosan lis­tázzák, nyilván ábécésorrendben, és gondosan őrzik. A magyar zsidók listáját. És mi van, ha nem? Mi van, ha az információs sztrádán robogva valahol kiesik a csomagtartóból az a kis­lemez? Mi van, ha az valaki olyannak kerül a kezébe, aki direkte rühelli a zsidókat? Mi van, ha az il­lető történetesen valamely militáns szélsőjobboldali szervezet tagja? Vagy ha nem az, szimpatizál velük. Szeret, mondjuk, kurziválni. Felveszi a földről a lemezt, belenéz otthon, és rájön, hogy ez egy aranybánya. Nem a kérdésekre adott válaszok, nem. Hanem a lista. A magyar zsidók listája. És ez nem az az évszázad - de nem is évezred -, amikor le­­gyinteni kellene a zsigeri félelmekre. Az, akinek apját, nagyap­ját elgázosították, de előtte még megfosztották mindenfajta emberi és állampolgári jogától, sárga csillagot tűzettek vele a mellkasára és saját szomszédja köpte be, mert mocskos zsidó, aki szívja az igaz magyarok vérét, most kissé ideges lesz annak hallatán, hogy újra lista készül. Az még sose vezetett jóra. Különösen ebben az évszázadban. TOROK MONIKA

Next