Magyar Hírlap, 1999. december (32. évfolyam, 280-305. szám)

1999-12-10 / 288. szám

1999. DECEMBER 10., PÉNTEK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 __________________Il Pro Urbe A főpolgármester offenzívába kezdett. Úgy is, mint Budapest első embere, s úgy is, mint szabad demokrata frontember. A város­vezető és a liberális politikus érdekei össze­értek, Demszky Gábor tehát kezdeményez. Először egy nyílt levéllel kényszerítette ki, hogy Orbán Viktor meghívja a kormány­ülésre. Igaz, itt valószínűleg nem figyeltek egymás szavára, ugyanis az utólagos tájé­koztatón Stumpf István konkrét eredmé­nyekről, Demszky pedig konkrét eredmény­telenségről beszélt. Ezt követte egy környezetvédelmi beru­házás közös avatása Torgyán Józseffel. A sor folytatódott a vészharangok konga­­tásával, miszerint a főváros működése vég­veszélybe kerülhet a kormány, kizárólag Budapestre kidolgoztatott Járai-csomagja miatt. Ezután került nyilvánosságra az az ötlet, hogy utcát nevezzenek el Antall Józsefről. A tervet találkozó követte, ahol az SZDSZ egykori fő ellenfelének mai első embere, Dávid Ibolya fogadta Demszkyt. A főpol­gármester korábban is mondott olyat, hogy sok, ok nélküli sebet ejtett egymáson az MDF és az SZDSZ, s ez a mostani randevú mindkét fél számára jól jött. (Bizonyára Dá­vid is örült, hogy Orbán Viktor nem örül.) És itt van végül a gödöllői régiós rendez­vény, ahol a kisgazdapárt elnöke tárgyalt az SZDSZ prominensével. Bizonyára nem csak a tíz éve együtt támogatott négyigenes népszavazásról diskuráltak. Demszky Gábor célja egyértelmű: bizo­nyítani szeretné, hogy neki Budapest jövője fontos elsősorban, s munkája során minden­kivel tárgyal, aki erre hajlandó, akinek a fő­város léte nem napi politikai játszma része, hanem létkérdés az ország jövője szempont­jából. Lám, még az egykori Antall-kormány pénzügyminiszterei is elismerték, hogy a polgári párt bizony politikai, s nem gazdasá­gi okok miatt szorongatja, s próbálja tartalé­kai felélésére kényszeríteni Budapestet. A demonstráció jól sikerült, a fővárosiak többsége már tudja, hogy Demszky ellen csak a Fidesz hadakozik. Más kérdés, hogy egyre gyakrabban hallani budapesti iskolák és kórházak bezárásáról. GRÉCZY ZSOLT Kell a vasút Európában! Első komoly erőpróbájára készül az Orbán kormány a vasutasokkal. Az elsőre, mert a januári és az augusztusi sztrájkot „csak egy” szakszervezet hirdette meg, nem túl sok sikerrel. A mostani erőpróba más lesz, hiszen a há­rom legnagyobb szakszervezet ismét együt­tesen lép fel. December 20-án még csak fő­próbát tartanak, s ha a MÁV vezetése to­vábbra sem kínál többet a 8,5 százalékos bér­emelésnél, akkor hosszabb általános vasutas­­sztrájkra kell felkészülnie az országnak. Hasonlóan az elmúlt évekhez, a vita ismét fellobban majd: mit akarnak már megint a vasutasok, a közszféra többi területe sem számíthat vastagabb borítékra jövőre - ez a kormány antiinflációs politikájának egyik pillére. Pillérekért viszont nem adnak kenye­ret a boltban, több kenyeret pláne nem. Rá­adásul a vasutas-szakszervezetek nem hisz­nek a kormány inflációs előrejelzésének, úgy gondolják, hogy az ajánlott béremelés a jövő évi árakkal nem tart lépést, s valójában rom­lanak majd pozícióik. Hogy így lesz-e, arra egy év múlva tudnánk biztos választ adni. A vasutasok viszont biztosra szeretnének menni, s tény, hogy kevés szakmának van­nak annyira erős érdekérvényesítési eszkö­zei, mint nekik. Nekik mozdonyaik vannak, amik, ha nem akarják, nem indulnak, vál­tóik, amiket, ha nem akarják, nem váltanak. Emellett jövőképük is van. Elhiszik, amit Orbán Viktor kormányfő annyiszor mond el külföldön, hogy tudniillik 2002-re mi már fel­készültek leszünk az uniós csatlakozásra. Amihez persze az is kell - s ezt a vasutasok tudják -, hogy addigra a béreknek is el kéne érniük az uniós átlag 65 százalékát. Elhitték azt a MÁV jelszót is, ami sze­rint „kell a vasút Európában!”. Most a választ várják, hogy tényleg kell-e. Itthon szeretnék hallani. HAJNAL LÁSZLÓ Majláth Mikes László rovata Sajnálom szegény Chikán Attilát és Hámori Józsefet, egy hónap múlva már azt fogják mesélni a kisuno­­káknak: tudod, picinyem, én még a múlt században voltam miniszter. Már csak huszonegy nap, és minden másképpen lesz. Gon­doljunk bele, József Attila mint múlt századi költő. A srácoknak múlt századi lesz Ionesco, Fellini, Audrey Hepburn, Karinthy Cini, Latinovits, Demján Edit, Csengey Dénes, Szécsi Pál, Máté Péter és John Lennon. Az én nagyapám már a múlt század előtti században született. A kölköknek az majdnem olyan messze lesz, mint a francia forradalom. 2005- ben, ősz szakállú nagyapóként majd me­sélek az unokáknak a múlt századi, ’56- os forradalomról. Papa, te ismerted Pe­tőfit, kérdi majd a gyerek. Az egy szá­zaddal előbb volt, üvöltöm lila fejjel, de nekik teljesen mindegy lesz. Malétert összekeverik Bem apóval, Nagy Imrét Batthyányval, Arany Jánost Vas István­nal. Fogalmuk se lesz, miért nem járt Deák Ferenc kocsival, amikor Tisza Ist­ván igen, miért nem telefonálta meg Görgey a rossz hírt Kossuthnak, és mi­ért nem faxolta el Rákosi a Pro libertate kiáltványt Bécsbe. És ha a Don-ka­­nyarban minden magyar bakánál lett volna mobil, akkor legalább megmond­hatták volna az anyjuknak, hogy csak ’52-ben jönnek haza, amennyiben nem fagynak meg. Azt sem fogják érteni ezek a XXI. századi nyikhajok, hogyha a múlt század végén meg tudták szer­vezni interneten a nagy seattle-i tünte­tést, akkor miért nem tudták interneten lecserélni a kronstadti felkelést, bizto­san jöttek volna segíteni a japán zöldek, a perui alternatívok és az ausztrál szél­sőbalosok. Ha pediglen Kun Béla szik­ratávíró helyett plusz nullával hívja Lenint, sokkal jobban járt volna anyagi­lag. A következő század bukott diákjai képesek lesznek azt felelni a suliban, hogy Rockenbauer Zoltán elvonult a vi­lágtól tahiti nőket festeni, Gauguin pe­dig Chikánt váltotta a gazdasági tárca élén. Hámori szó nélkül visszament neurobiológusnak, miután felépítette a Nemzeti Színházat a Westend Citycen­­ter vízesésében. A jövő évezredben Or­bán Viktorról köztudott lesz minden hatosztályos alapítványi gimnáziumban, hogy Orsovánál saját két kezével kapar­ta ki a földből a Kossuth által elásott Szent Koronát, aztán Dávid Kornél igazságügy-miniszterrel felvitte a Parla­mentbe, miközben lekardozott egy szá­zadnyi liberbolsi labancot. Az áruló Ocskay brigadérost a pufajkás Horn Gyulával együtt karóba húzták a Köz­társaság téren, mert hamis szoftvereket használtak a Branyiszkói-áttörésnél. Szerencsére Matolcsy György gazdaság­­politikájával beköszöntött Magyaror­szág aranykora, lepipálta Bethlen Gá­bort is, csak Surányi sompolygott min­dig, mint Metternich Princz Gábor bécsi budoárjában. Az is a múlt században volt, hogy Kosztolányi Dezső, miután megírta az Édes Annát, megírta a meg­figyelési bizottság jelentését is, majd bolsevik fehéregerekkel megetette óriáskígyóját. Sőt, a múlt század utolsó esztendejében Xantus Barbara és Ull­­mann Mónika után a komlói rendőrség gépírónőjének szexfotóival jelent meg a magyar Playboy, amiért szegény lányt elbocsátották a szexista főnökei, pedig a baranyai kapitányságnak semmi joga behatolni a női beosztottak intim szfé­rájába. És Simicska Lajost megharapta a kutyája, pedig csak nemrég szabadult Döblingből, ahol Széchenyivel közös szobájuk volt, s mindig zaklatta őket az adórendőrség. Meg még az is a múlt szá­zadban esett meg, hogy Pató Pál kör­nyezetvédelmi és erőráérünk arra még miniszter felfüggesztette az aradi tizen­hármakat, de aztán az egész Hortobágy a nemzeti kulturális világökörség része lett, mint a hollókői bazársor. Je­szenszky Béla, az amerikai portához ki­küldött meghatalmazott és rendkívüli nagykövet pedig hollóval küldött ma­gánlevélben azt írta Bánk bánnak: A Pulitzer-díjasokat kinyírni nem kell fél­netek, jó lesz, ha megteszitek, én nem ellenzem. De a külügyben más közpon­tozással olvasták, mely szerint: A Pulit­­zer-díjasokat kinyírni nem kell, félnetek jó lesz, ha megteszitek, én nem, ellen­zem. Egy év múlva Torgyán Jenőt Lányi Zsolt szuronyaival köztársasági elnökké választották. Ekkor Teleki Pál minisz­terelnök nem bírta tovább a gyűrődést, önkezével vetett véget életének, s azt ír­ta búcsúlevelében, hullarablók lettünk, a legpocsékabb nemzet. Addigra már a viszkis hatodszor szökött meg, legutol­jára egy mobiltelefon zsinórján ereszke­dett le a munkácsi várbörtönből, és Zrí­nyi Ilona bújtatta a Pusztai Erzsébet ki­rályné útján. Lórántffy Zsuzsánna pedig mindig vitt neki kis lábaskában papri­káskrumplit, ahogyan azt a legnagyobb múlt századi dzsentriköltő, József Attila megírta Föl-földobott dolomit című helyreigazítási kérelmében. Numerikus ezredforduló Egy kínos eset tanulságai Ez év december 7-én, a Duna Tv Virradóra című reggeli műsorá­nak meghívottjaként a Duna Tv jövendő feladatairól, szerepválla­lásáról kellett volna válaszolnom a riporter kérdéseire. Ám tizen­­egynéhány órával az adás előtt azt közölték velem, hogy a beszélge­tést tekintsem tárgytalannak. Pedig hát az MTV és Civitas közötti, a Duna Tv-t is érintő szer­ződés olyan kérdéseket vet fel, amelyeket nekem szegezni hálás újságírói feladatnak tűnik. Itt van rögtön a Napi Magyarország új­ságírónője, aki - a Népszabadsá­got megszégyenítő aggályosság­gal - azt kezdte feszegetni, hogy Vajon nem azért választotta-e az MTV szerződő partnerül a Civi­tas Alapítványt, mivel az utóbbi kuratóriumában én is benne va­gyok. Márpedig - mint a Duna Tv elnöksége ellenőrző testületének tagja - én belülről ismerem a Duna Tv ügyeit, azért szemé­lyemmel kapcsolatban összefér­hetetlenség forog fenn. A továb­biakban ezekre az aggályokra vá­laszolok - mintha csak a kamera előtt tenném, egy reggeli műsor meghívottjaként. ...igen, kedves Riporter Asszony, valóban szereztem is­mereteket az elmúlt években a Duna Tv belső állapotáról. Saj­nos, ezeket a titkokat még nálam is jobban ismeri Szabó László Zsolt, ugyanis a szerződést az MTV részéről aláíró elnök ép­penséggel a Duna Tv gazdasági alelnöki székéből került oda, ahol most van. Igencsak erős fantázia szükséges azt feltételezni, hogy Szabó László Zsolt titkokat vásá­rol, hogy még jobban belásson volt munkahelye kulisszái mögé. Mellesleg, ha valami botrányos dologról szereztem volna tudo­mást a Duna Tv-nél, arról köte­lességem lenne tájékoztatni a nyilvánosságot. Hogy is tetszett ezt elképzelni? Azt mondom: El­nök úr! Képzelje, megtudtam, hogy egymásnak hány férje, fele­sége, sógora és komája dolgozik a Dunánál! Mennyi pénzt ad érte? - Semennyit - válaszolná az el­nök - én vettem fel őket oda, ahol vannak. De ha elfelejtettem vol­na, én is olvastam a Napi Magyar­­ország részletes leleplező cikkét. .. .hogy személyem már puszta érintettségénél fogva sem fogad­ható el? Ez tényleg igaz, ugyanis a Duna Tv-t érintő kérdésekben aligha vagyok tárgyilagos félnek nevezhető... hiszen nyilvánvaló az elfogultság... az, hogy mindig és minden körülmények közt a Duna Tv mellett fogok állást fog­lalni, a Duna Tv léte, értelme és megmaradása mellett. Hogy honnan lehet ezt tudni? Onnan, Asszonyom, hogy mára már én maradtam az egyetlen em­ber a Duna Tv környékén, aki en­nek megalapításától kezdve, úgy­szólván folyamatosan valamilyen felelősséget viselt a televízió tulaj­donosi struktúráinak egyik vagy másik felsőbb szintjén. Tovább­megyek: abban, hogy Antall Jó­zsef elkötelezte magát a Duna Tv létrehozása mellett, ...hogyan is írjam ezt le... nekem is megvolt a nem meghatározó, nagyon is sze­rény, ám talán mégsem letagad-A szerző író, a Civitas Alapítvány kurátora ható szerepem. Két költőé a dön­tő érdem, egyiké az eszme megfo­galmazása és felmutatása, a jö­vendő tévé medrének kijelölése, másiké a - csúf szó következik - végigadminisztrálása. Röstellem, hogy szerénytelennek kell len­nem, de inkább tűnjek felfuvalko­­dott, beképzelt hólyagnak, mint a Duna Tv sírásójának. Merthogy most némelyek ennek szeretné­nek beállítani. Szóval, Asszo­nyom, a miniszterelnöki döntést 99 százalékban az említett két költő készítette elő... érdemes volna ennek is utánanézni egy­szer. Ki volt az a kettő? ...no és hát egy, egyetlen kicsiny százalé­­kocskában rám is hallgatott An­tall József. Ennek elismerése volt az is, hogy a Duna Tv legelső ku­ratóriumában helyet foglalhat­tam, egyetlen határon túliként. Egyszóval, Asszonyom, ha az em­ber részt vesz valaminek a felépí­tésében, nemigen fog arra kezet emelni, vagy fejszét. Hogy akkor mi van mégis ezzel az integrálással? Abban tagadha­tatlanul felelős a Civitas Alapít­vány - és főként persze én -, hogy a háta mögött a szerződéstervezet úgy készülhetett el, ahogyan elké­szült. Mint rekonstruáltuk, az első fogalmazványban még az MTV és Duna Tv televíziós potenciáljai­nak integrálásáról, azaz együtt­működtetéséről volt szó. A ro­mán nyelvre fordítás, majd vissza­fordítás leiterjakabja és a könyve­lői szemlélet kritika és odafigye­lés nélküli elfogadása eredmé­nyezte azt, hogy a Civitas ügyve­zetője által aláírt, a kuratórium ál­tal nem láttamozott tervezet vég­ső változatában már jogi szemé­lyek integrálása szerepel. Helyes lett volna rögtön köz­zétenni a tanulmány vázlatát és bevezető részét - úgy tudom, az MTV elnöke a bevezető konklú­zióit egyébként át is küldte a Ma­gyar Hírlaphoz hogy ország-vi­lág lássa és olvassa, miről szól is a tanulmány. (Lapunkhoz a tanul­mány 19-től 22-ig terjedő oldalait küldték át azzal a megjegyzéssel, hogy az csupán tájékoztatásra szolgál, nem használható fel köz­lésre vagy hivatkozási alapul. A szerk.) Nem a Duna Tv felszá­molásáról, beolvasztásáról, ilyen értelmű „integrálásról”­­ hanem a logikus és ésszerű együttműkö­dési lehetőségekről. Egy másik része pedig, amelynek a továb­biakban kellett volna elkészülnie, az Erdélyben fogható magyar­­országi televíziós adásokra, az egyéb magyar és nem magyar nyelvű tévéadásokra, valamint az ottani (magyar és nem magyar) közönség szokásaira, igényeire és elvárásaira vonatkozott volna. Az MTV-t a külföldön fogható műholdas adásai lehetséges néző­száma, így az adások potenciális reklámhordozó értéke stb. ugyan­úgy érdekelte, mint az erdélyi koprodukciós lehetőségek - külö­nös tekintettel a Duna Tv ottani partnereire. A hangsúly itt is a le­hetőségek jobb - közös - kihasz­nálásán volt. Ez lett volna Csutak Istvánnak - volt országgyűlési képviselőnek, egyébként a Duna Tv Baráti Körök megszervezőjé­nek, a Csíkszeredai Művelődési Ház igazgatójának - az életében a nagy szakmai kihívás: egyrészt megtervezni és koordinálni az egyes társadalomkutató csopor­tok (pl. a Csíkszeredai Kommuni­kációs Antropológia Munkacso­port) tevékenységét egy repre­zentatív felmérés, feldolgozás és elemzés célját követve. Másrészt feltérképezni és összehangolni az MTV számára fontos gyártási bá­zisok lehetőségeit és érdekeit. Igen, Asszonyom, a Civitas - amelynek kuratóriumában az er­délyi magyar liberálisok legjele­sebbjei találhatók, Eckstein-Ko­­vács Péter minisztertől András Péter matematikuson át Kolum­­bán Gábor Hargita megyei ta­nácselnökig - azonnal átlátta a ve­szélyt, amely az alapítványt kezd­te fenyegetni. Egyéb sem hiány­zott a szóban forgó, a szélsőséges román sajtóban amúgy is untig tá­madott, az RMDSZ-en belül is sokszor hátba döfött politikusok­nak, mint egy jó kis zaftos magyar­­országi botrány. Hétmillió guruló forintot mint Krőzus kincsét em­legetni, igazán hálás feladat, s az vesse oda az első követ, aki nem használna ki maga is bármely ha­sonló ziccert. Mindeközben nem esik szó arról, hogy Magyarorszá­gon - legalábbis Budapesten - megszokottak a 10-20 milliós ta­nulmányok, egy szakértő napi dí­jazása elérheti az 1-2 ezer dollárt, és hallottunk már 70 millió forin­tot meghaladó honoráriumról is. Nyilván, ha egy tanulmány konk­lúzióival százmilliókat vagy mil­­liárdokat lehet megtakarítani - a hetvenmillió sem sok. De ha vala­ki vidékről, netán a messzi Erdély­ből jelentkezne, hogy 10-20 fős szakmai csoportoknak, élethalál­harcot vívó intézményeknek, szel­lemi műhelyeknek összesen 7 mil­lió forintot... nem, Asszonyom, egyáltalán nem neheztelek azokra az újságírókra, akik „leleplezték”. Nem volt mit leleplezni. A szerző­dést nem titkosította az MTV, az újságírók, akik hírt adtak róla, vé­gezték a kötelességüket. Mint új­ságíró vagy szerkesztő magam is így jártam volna el. Ám az ügyet felkapó, feltupírozó, ügyészi ke­resztkérdésekkel operáló, írásaik­ban a tényeket fantáziával, speku­lációval és inszinuációkkal keverő riporterek és kolumnisták, élen a kormánypárti lap újságírónőjével komoly leckében részesítettek bennünket arról, hogy... igen, ér­tem, térjünk vissza a Duna tévé­hez. Érdekes visszhangokat vál­tott ki ez az ügy. Felhív például va­laki telefonon, és azt mondta, ez a cirkusz csak arra jó, hogy elterelje a figyelmet, arról, hogy a Duna Tv felszámolása már el is kezdődött, így mondta: kezdtétek. Na de áll­junk meg - felelem - mi az, hogy kezdtük? Mikor és kik kezdtük? Hát ti ott, akik megszüntettétek a Közép-európai Magazint. Én? Lehet, hogy nem te. De a kurató­rium miért nem foglal állást, ha a legnépszerűbb műsorok egyikét megszüntetik?! Mi ez, ha nem a tévé kiherélése, a klasszikus érte­lemben vett Duna tévés identitás szétszedése? No de kérlek - hápogtam­­ szóval, hogy én... Igen, igen - folytatta - ott sumákoltak a hét­milliókkal, miközben a Duna Tv megengedi magának, hogy több száz erdélyi értelmiségi, költők,­­ papok, tanárok és tudósok tilta­kozására arcátlanul nem is vála­szol. .. veritek szét a Duna tévét, s még kiabáltok, hogy a kormány be akarja olvasztani... s ezt tűri­tek.. . mit felügyelsz te ott? És lecsapta a kagylót. ...hogy mondja, Asszonyom? be kell fe­jeznünk? Mindenesetre köszönöm a le­hetőséget, hogy megszólalhattam, hívjanak még, szívesen jövök máskor is. „Az első fogalmazványban még az MTV és Duna Tv televíziós potenciáljainak integrálásáról, azaz együttműködtetéséről volt szó. A román nyelvre fordítás, majd visszafordítás leiterjakabja eredményezte azt, hogy a tervezet végső változatában már jogi személyek integrálása szerepel.” Levélhullás JÓKÓ CSABA RAJZA Európa félelmei . Az innsbrucki katasztrófa a semmiből jött, oka szinte nem is volt, mégis öt fiatal maradt holtan a snowboardverseny után a stadion haván. A hét végén történt: 40 ezer ember, meg sem várva a verseny végét, megindult a kijáratok felé, a szűk kapukon azonban lassan szivárgott a tömeg. Ekkor hátul valakik - talán ré­szegek, talán nem - nyomakodni kezdtek előre, de lehet, hogy hát­ra, senki sem tudja. Pillanatok kellettek csak, hogy ezrek essenek pánikba, kezdjenek menekülni, tülekedni, és már nem volt erő vagy hatalom, amely e félelmet csitíthatta vagy koordinálhatta volna. A tömeg, ha rettegő és önző egyedek szervezetlen masszája, önveszélyessé válik és letiporja soraiban a gyengéket vagy szeren­csétleneket. Ausztria félelmeiről gyűjtöttem éppen anyagot az íráshoz, ami­kor az innsbrucki eset történt. Szociálpszichológusok a szélsőjobb­­oldal előretörését, az antiszemitizmust, az idegenellenességet épp­úgy az osztrák társadalom félelmeivel magyarázzák, mint ellenke­zésüket az Európai Unió kibővítésével szemben. Nem kétséges, a félelemmel most kiválóan visszaélhetnek Jörg Haider Szabadság Pártjának propagandistái és a bezárkózás hívei. Az innsbrucki katasztrófa azonban, bár éppen Ausztriában tör­tént, arra világít rá, hogy a félelemmel mindig számolni kell, és ki­vált a politikának kell észben tartania, hogy a félelem kiszámítha­tatlan, és fékek egész rendszere nélkül bárhol felszínre törhet a pusztító pánik. Mitől fél hát Ausztria? Az Európai Unió bővítésének vitáiban fel-felbukkan a magyar vagy cseh szobafestők és pincérek képében megjelenő, az osztrák munkahelyekre törő, a menedékjoggal visszaélő, az osztrák piacokat elárasztó kelet-európai horda képe. Az ottani gazdaságkutató intézet kimutatta, hogy ha 2004-ben Ausztria keleti szomszédai mindenféle korlátozás nélkül bekerül­nének a szabad munkaerőáramlást szavatoló Európai Unióba, 300 ezer keleti járna Ausztriába dolgozni, és közülük 100 ezer nem új munkahelyekre érkezne, hanem osztrákok állását foglalná el. A szabad árumozgás 20 százalékkal csökkentené az osztrák agrár­termékek árát, amely 10 ezer osztrák parasztot lehetetlenítene el - ezt még márciusban kiabálták a gazdák egy bécsi tüntetésen. Az osztrákok többsége retteg a kelet-európai atomerőművektől, az onnan importált környezetkárosító hatásoktól, a kamionoktól, a megduplázódó személyforgalomtól, a maffiáktól. Bár az osztrákok sokszor túl félősnek tűnnek, ha külföldiekre te­relődik a szó, legyünk őszinték: nem jogos-e e félelmek némelyike? Fél tucat kelet-közép-európai ország néha képes zavarba ejtően fejletlennek, ostobának és szegénynek látszani, még ha gazdasági mutatói vagy Nyugaton bemutatkozó kultúrája nem is ezt sugall­ják. A kérdés az, lesz-e Nyugaton, példánk szerint Ausztriában olyan ember, aki képes megnyugtatóan elmagyarázni a lakóknak, hogy bár e félelmek jogosak, indokolatlanul hevesek. Ausztria pe­dig éppen hogy profitálna ezen országok beemelésével a közös pi­acba, mert piacokat és befektetési lehetőségeket találna errefelé. Éppen tegnap vette át a kormányalakítási megbízást Viktor Kli­ma kancellár Bécsben. Már két hónap telt el a botrányos végered­ményt hozó parlamenti választások óta, amelyek második helyre repítették Jörg Haider Szabadságpártját. Klimának ennyi idő kel­lett, hogy meggyőzze eddigi koalíciós partnerét, a harmadik helyre szorult Néppártot, hogy ne vonuljon ellenzékbe. Most úgy tűnik, megint létrejön a szociáldemokrata-néppárti koalíció. Nagy baj lenne azonban, ha ez az osztrákok szemében csak annyit jelentene: minden marad a régiben. A választók ezt a csapatot már megunták, és ha ott folytatják Klimáék, ahol két hónapja abbahagyták, akkor csak az Ausztria félelmeit jól ismerő és ügyesen kihasználó Haider­­nek ágyaznak meg. Aki pedig jól felfogott érdekből ott lassítaná az Európai Unió kibővítését, ahol csak tudná. Milyen furcsa dolog! Belülről nézve, vagy egy unióba vágyako­zó tagjelölt szemszögéből az EU maga a szabadpiac, a megvalósu­ló utópia. A seattle-i viharos WTO-ülésen azonban végre az ame­rikaiak vagy a fejlődő államok szemszögéből is figyelembe vehet­tük vágyaink titokzatos tárgyát. Bizony, az Európai Unió ottani perspektívából zárt érdekközösség, amely avítt szokásokkal áll el­len a globalizációnak. Maga a megtestesült anakronizmus, amely az adófizetők pénzéből tartja el a világpiacon versenyképtelen me­zőgazdasági termelőit, és patikamérlegen méricskéli, mely álla­mok felvétele hozhat többet a konyhájára. És bármennyire mo­dernnek tartja magát, továbbra is kisstílű nemzeti kormányok aka­rata szerint formálódik. A nemzeti kormányok ideje azonban lejárt. Megpróbálhatnak egy ilyen szövetségben harcolni a világpiac törvényei ellen, de úgy festenek, mint a középkori páncélban csörtető lovagok. Az Euró­pai Unió kormányai akkor felelnek meg a globalizáció elvárásai­nak, ha nemzeti kormányaik egyre több jogról mondanak le nem­zetek feletti szervek és testületek javára, ha létre tudnak hozni egy olyan egyesült Európát, amelyben a nemzeti félelmek gerjesztői, mint a szomszédban Jörg Haider, hiába jutnak hatalomhoz, mert elsöpri őket a globalizáció lendülete. Végső soron pedig az Európa­­vállalkozás akkor lesz sikeres, ha ezek a nemzeti félelmek, ame­lyek, persze, nálunk talán még inkább jelen vannak mint Ausztriá­ban, minimálisra csökkennek. A nacionalizmusba gyakran beleszé­dülő keleti államoknak, mint büszke kis hazánknak is, létérdeke, hogy egy ilyen szabad nemzetközösségben oldja fel buta görcseit. Az éjszaka fojtónyakörves démonai in memóriám Boris Vian úgy Valahogy történhetett, hogy az éj leple alatt, persze jó pénzért, mi má­sért. Valakik behatolhattak a Mecseki Kultúrpark egyik karámjába, feltűnés nélkül. A kifutó kerítésén Másvalakik már előre kibontották nekik a drótot, így semmiből nem állt, csak egy kis törzs­döntésből, hogy a Valakik belépjenek. Még visszanyúltak a harci kutyáikért, akik még véletlenül sem hasonlítottak egy túltáplált és ezáltal leszedált komon­­dorkölyökre. A kutyák éhesek voltak. A kutyák­nak mozgásra volt szükségük. A kutyák ölni akartak­­ úgy a génjeik, mint a ne­veltetésük ezt kódolta beléjük, és, mint tudjuk pedagógiatörténetből, e kettő darab motívum aztán le is zárlatolja a bármilyen fajhoz tartozó növendék egyedet hosszú távra. Szép éjszaka volt, még a csillagok is ragyogtak. Karcolt a hideg, de jólesően. A távolban vízilóhorkolás törte meg csu­pán a csendet, s a hang, akár egy szür­realista sirály, délnek szállt. Az első kenguru, aki feleszmélt, a csa­pat vezére volt, szálfamagas, kopottas szőrű harcos, akinek génjeibe a menekü­lés és az éber figyelem lett beleégetve az évmilliók alatt. Dingót szagolt az éjben, mint bármelyik, ide vonatkozó őse. Fel­derítő körútra indult hát a kifutóba. A sötétben parázs szemekbe ütkö­zött, s a szemekhez fogak is tartoztak. A vezérkenguru torkát rekedtes vészki­áltás hagyta el. A csapat talpra szökkent, csak a nőstények maradtak hátra a kicsi­nyekkel Na most azt kell még tudni, rendszer­­tanilag, hogy a kenguru, mint bármelyik másik ilyen fura erszényes, elevenszülő. A pár milliméteres, csupasz, kigyószerű utód világra jötte után hosszú vándorút­ra indul. Vakon, kopaszon kúszni kezd, félrehajtogatva az anyai szőrszálakat, testméreteihez képest világűrnyi utat jár be, míg elér a biztonságot nyújtó er­szényhez, ahol az élet várja, a meleg, az anyatej és a kegyelem. Az erszényben nevelkedik hosszú hetekig, míg az anyja elérkezettnek nem látja az időt arra, hogy szabadlábra helyezze, akkor is csak rövidke próbaidőkre, próbálkozásképp. Míg meg nem erősödik. És azt is tudni kell még, hogy a kiskenguruk egészen addig szívesen másznak vissza a bizton­ságért az anyjuk erszényébe, míg egyál­talán beférnek. Azon az éjszakán az anyakenguruk arra lettek figyelmesek, hogy a harcosok, akik nem sokkal azelőtt veszélyt szima­tolva kimentek a biztonságból, s beleol­vadtak a máskor oly kiegyensúlyozott éj­szakába, most elkeseredett és vérszagú küzdelmet folytatnak az éjszaka fojtó­­nyakörves démonaival. Aztán csönd lett. Egy sakál fordult a hold felé, és belepanaszkodott a tányér­ja karimájába. Az anyakenguruk akkor indultak csak el, mert minden idegszá­lukkal érezték a veszélyt. A veszélyt, amely a kicsinyekre leselkedett. Borzo­­lódtak a nyakszőrök, és az anyák elin­dultak tehát. A két kiskenguru összebújt, mert fá­zott. Már rég csönd volt újra, süket és szenvtelen, amikor félni kezdtek. Akkor is féltek és fáztak, amikor az éjszakai szállásukra megérkezett a haláluk. Odakint a Valakik kifüttyentették hű ebeiket a kifutóból. Mára megvolt az előírt mozgás. Összehúzták a cipzárakat a kabátokon, hűvösre fordult az éj, és már nem melegítette őket a küzdelem emléke sem. Egyikük undorodva törölte vérfoltos bakancsát egy fűcsomóba, és azt dörmögte a gallérjába, hogy nem ez az igazi buli, mert ez csak a hormonház­tartási alkalmazottaknak való fittness­­program. Hanem amikor azt a nyolc né­met turistát hozták ugyanide, medvét lő­ni a ketrecben. Hát azon sokat nevettek. Vicces volt. Puskacső a medve gyomrá­ba, győzzön a jobbik. Aztán továbbálltak, azon morfondí­rozva, hogy a kutyáikat vagy a fizetőké­pes német turistáikat legközelebb vala­mi húzós partira viszik. Mozgássérültek­kel futóvadlövészetet játszani. Vagy ci­gányt lőni a tarlón. Homokozóból vér­fürdőt csinálni. Kétéves kor alatt három pontot ér. Vagy tetriszezni halálraítél­tekkel a sírgödör mellett. Miért ne? A medvékből se lett baj, azt mondták utóbb a hivatalosok, hogy életesélyük amúgy is a nulla felé tendált. Ezek se ér­nek többet. Aki él, az előbb-utóbb meghal. A kenguruk jéghideg tetemét csak más­nap reggel találták meg a pécsi állatgon­dozók. Nyilván nagyon elcsodálkoztak. Hogy néhány tetemen fognyom sem volt. Mintha két kézzel fojtották volna meg őket.

Next