Magyar Hírlap, 1999. december (32. évfolyam, 280-305. szám)

1999-12-10 / 288. szám

8 Magyar Hírlap Egy színházi hit emléke Hatalmas gyertyát szorítva áll Jobba Gabi a 25. Színházról szóló vaskos kötet címlap­ján, Korniss Péter fotóján. Elszántan mar­kol egy gyertyát - társaival együtt -, tekinte­tével valósággal bűvöli a lángot, szája ének­szóra nyílik, arcáról hit sugárzik és némi ke­ménység, valamit nagyon sugallni akar ne­künk, valamit belénk akar sulykolni, ránk akar testálni. Jobbáról elmondható, hogy a 25. Színház vezető színésznője volt, mert bármennyire is közösségi színháznak tar­totta magát ez az együttes, igenis voltak ve­zető művészei. Jobbát a legendás kecskemé­ti direktortól, Radó Vilmostól csábította el Gyurkó László, amikor annak idején - többéves küzdelem után - sikerült Berek Kati és Szigeti Károly társaságában megala­pítania a 25. Színházat. Hogy miért neki sikerült ez, arról már ak­koriban is, 1970-ben is sugdolództak. Garas Dezső például a kötet számára Majoros Jó­zsef által vele készített interjúban pedzegeti is. Tény, hogy Gyurkának jók voltak a kap­csolatai a politikai vezetéssel, ezért kaphatott olyan színházat, mely bizonyos tekintetben avantgárdnak számított, mely sok tekintet­ben beemelte az amatőr együttesek eredmé­nyeit a profi színjátszásba. Éppen akkori­ban, amikor az amatőrök jelentős részét igyekeztek - igazán nem minden eredmény nélkül-, a víz alá nyomni, sőt „kiirtani”, le­nyesegetni a 25. Színházénál vadabb, állami­lag nem támogatott hajtásokat. De ettől még Jobba Gabiből igazi hit su­gárzott a 25. Színház parányi termében, a MÚOSZ-székházban. És hit sugárzott a többiekből is. Zala Márkból, Jordán Ta­másból, Berek Katiból, Bajcsay Máriából, Marsek Gabiből, Jeney Istvánból, Eszes Sándorból, Tardy Balázsból, Tolnai Mik­lósból, Lázár Katiból, Iglódi Istvánból, Galkó Balázsból meg a színház stúdiósai­ból. Egy ritmusra léptek, körbetáncolták a közönséget, különböző alakzatokba rende­ződve belénk ordították fájdalmukat, a ma­gyar színjátszás hagyományaitól eltérően „agyonmozogták” az előadásokat. Lázas produkciókat hoztak létre, nem hathetes, hanem ennél jóval hosszabb próbaidősza­kokkal. Látástól vakulásig, egész nap dol­goztak, vagy ahogy Gyurkó mondta, szol­gáltak. Hitték, hogy a parányi színházzal megválthatják a világot. Évadkezdés előtt kirajzottak falvakba, és síppal, dobbal, ná­di hegedűvel „terjesztették a kultúrát”. Csat­lakoztak hozzájuk olyan előadóművészek, akik a 25. Színházban kezdték kifutni for­májukat. Cseh Tamás estjein Dudás Károly, a társulat lelkes szervezője a saját testével védte a bejáratot a nagy roham elől. Sándor György az Egyetemi Színpad mellett itt is tartott nagy sikerű esteket. A Kormorán együttes tagjai átszellemült arccal zenéltek. Még a jegyszedők sem kiöregedett, fásult nénikék voltak - a színház stúdiósai csillo­gó szemekkel látták el ezt a nézőtéri szolgá­latot. Állandó ankétok, viták tarkították a programot, mintha itt mindent közösen meg lehetett volna beszélni, miközben meglehe­tősen markáns volt a művészi irányítás. A társulat jelentős külföldi sikereket is elért, és a hazai sajtója is meglehetősen jónak volt mondható. De nem feltétlenül fogadta be a szakma, a hivatásos színház felől érkező művészeket többen árulónak tekintették, az amatőrök egy része pedig „le­proletkultoz­­ta” a színházat, őfelsége ellenzékének tar­totta. De a Jancsó Miklós által rendezett Fé­nyes szeleket sokan üdvözölték, a Vörös Zsoltár aztán már ennél több vitát kavart. Egyértelmű siker volt Haumann Péterrel a címszerepben a Szókratész védőbeszéde ahogy A búsképű lovag, és a Szerelmem Elektra is elsöprő erejű produkciónak bi­zonyult. Aztán kezdett megcsappanni a hit, a Lear király már kevésbé sikerült, a Kőmíves Ke­lemen sem volt megrendítő, előtérbe kerül­tek a formalista megoldások. Kezdett egyér­telművé tenni, hogy nem mindenki akar be­épülni a „falba”, nem mindenki látja értel­mét, hogy a társulatnak szentelje vala­mennyi energiáját, tehetségét, akár az életét. A színházat összevonták a Déryné társu­latával, s így gigantomán, össze nem illő tár­sulat jött létre több játszóhellyel, jelentős vi­déki fellépési kötelezettséggel. A megmaradt hit erre az értelmetlenségre már nem volt elegendő. Színészek estek áldozatul a kul­túrpolitika baklövésének, vannak köztük máig megbicsaklott életek. Míg mások­­ val­lanak is erről a könyvben a 25. Színház­nak köszönhetik, hogy máig sikeresek. De Jobba Gabi már nem szoríthatja hit­tel a gyertyát, Zala Márk is túl hamar átiga­zolt az égi színjátszókhoz. A túlzott hitnek vannak hősi halottjai. Nem bírták elviselni, hogy ez a hit sok tekintetben szalmaláng­nak, sőt akár hamisnak bizonyult. Elégtek a gyertyával együtt. A Szabad Tér Kiadó kö­tete most nekik is emléket állít. BÓTA GÁBOR Elhunyt Varjas Anna Életének hetvenkilencedik évében elhunyt művész társaságában - számos kétzongorás­ka- Varjas Anna zongoraművész, zenepedagógus, marazenei mű ősbemutatója. Temetése de- A Zeneakadémiát Faragó György, Weiner dec­cember 17-én, pénteken délelőtt 11 órakor lesz, és Kadosa Pál növendékeként végezte, az óbudai zsidó temetőben. 1949-ben a varsói Chopin-versenyen különdíjat _______________________________________ nyert. Nevéhez fűződik­­ Petri Endre zongora- • A. M. Pesti Vigadó, 2000. február 19. Fő támogatók: KÖZREMŰKÖDNEK Kukel­y Júlia (Magyar Állami Operaház) Oszvald Marika (Budapesti Operett Színház) Tiboldi Mária (Budapesti Operett Színház) Berkes János (M­agyar Állam Operaház) Csere László, (Budapesti OperReTt SzíNház) ■Lukács László (Tineri Operaházi A Bud­apesti Operett Színház Balett kara A műsor alatt a Debreceni Filharmonikus Zenekart Kaposi Gergely, a Magyar ÁLu\|Gpek*ház KAtiNT-Sino­vuényu. * Merem* DUNA P R O G R A M Strauss: Éljen a magyar 1. Kacsoh: János vitéz Huszka: Bob herceg Lehár: Cigányszerelem| A mosoly országa, Luxemburg GRón/if A víg özvegy Kálmán: A cigányprímás, A csárdáskirálynő, Marka grófnő, Az ördöglovas Jacobi: Sybil Tánczene, Ungár István Szalonzenekara Látványtervező: Mihály Béla Művészeti vezető: Tiboldi Mária Vacsora: Mágnáskert Étt­erem Km írók vAsámoi ll VIok:Ajwdkk \ mit.nívó vin 11: „Oh m iiiui 2­100“ \ Pi sil Vhiáik'jK/i rvi /Tm ii LVAN, MUtAPI SI. Vu.AIKI'll'k \\m (dómúm. Miklós Makika I'm ffon fax: (Oft I) 'ftftftl??. V/HMU K(,ÖDOK V /IM I VNYAÍ.OT 2000 11 Ulti \|< 21 IOI Ml (.\ \S\KOI li vrm VII NM.I KMK./.IIOI LÓKBAN. BF.l l.Klk MOÍRFNIIFI III IOK Fő médiatAmooató: PANNON L APOK TÁRSASÁGA Média tAmooatok: /ífepÜLŐLart m « ft a v » * i^ranum pm magazin Ernai A/lJim 11 uAf*­­f#frv unf;­KéziSöves jjMWjW 'li­ v«rVnwl CT l\VF.NTK )!* Bl I) VPFST K FT. RITÁIM miEBUom limaJJMl ' uiXIM: !4ft| Bi OAlfS! Pf. II HglH Tmuw K!t|Oft.|­2fc745R3, *30 M3 kSSiká­l Hírlap Gyümölcsöző együttműködés BANGKOKI DELEGÁCIÓ HAZÁNKBAN A­z elmúlt héten fogadást adott rezidenciáján Pradap Pibul­­songgram, Thaiföld magyar­­országi nagykövete. Az eseményt több tényező is indokolttá tette. Ezek egyike, hogy hazánkba látogatott Bangkok négy legnagyobb napilapjának újságíró-delegációja, hogy a közelmúlt­ban éledezni kezdő magyar-thai kap­csolatok hátterét felderítsék, megis­merjék a magyar szokásokat és kultúrát. A fogadás díszvendége a thai külügy­miniszter-helyettes, M. R. Sukhumbhand Paribatra volt, aki egy technikai-tudo­mányos együttműködési megállapo­dás aláírása miatt tett vllámlátogatást hazánkban. Az eseményen több cég és szervezet is képviseltette magát, így többek között a Mahart Passnave Sze­mélyhajózási Kft. - melyet Kassai Zi­ta képviselt - és az utóbbi időben egy­re nagyobb reflektorfénybe kerülő Mahart Catering is. Utóbbi cégnek egyébként munkájuk megkoronázását jelentette, hogy a tavalyihoz hasonló­an ismét ők biztosították az ízletes fa­0669 MH latokat és finom italokat Az év embe Bairól: Pradap Pibulsonggram, Jolsvai Sándor, Magyarország thaiföldi nagykövete, Kassai György, a Mahart Catering csoportjának vezetője és Vértes­zésű, nagyszabású rendezvényeken. JáHOS, a MaléV bangkoki Irodájának VEZEtŐjE KULTÚRA 1999. DECEMBER 10., PÉNTEK Karácsonyi táncmese A Diótörő gyerekekkel, gyerekeknek Az újabb kori karácsonyi legendák kö­zül nehéz lenne versenyre kelni a Dió­­törőével. Játsszák is mindenütt, a je­gyekért már októberben megindul a harc, van, aki húsz esztendeig vár rá, hogy gyermekkori emlékét újra föl­idézze. Idén meglepően jó a kínálat Diótörőből: az operaházi széria mellett a Magyar Táncművészeti Főiskola és a Thália Színház közös produkcióját is láthatjuk december 10-23-áig. A zenén kívül szinte mindenben különbözik a Nagymező utcai balett az Andrássy úti­tól - erről is beszélgettünk Dózsa Imré­vel, a főiskola főigazgatójával. • A Diótörő szerepeit a főiskola nö­­vedékei alakítják. Azt mondja, na­gyon fontos, hogy a gyerekek mi­előbb kipróbálhassák magukat a színpadon. Összefügg ez a sietség a táncos pálya rövidségével? Inkább az az indokom, hogy az Ope­raház műsorrendjén ma sokkal keve­sebb olyasfajta klasszikus mű szere­pel, mint a Diótörő, A hattyúk tava, a Csipkerózsika, stb. Márpedig ebben a szakmában is a színpadon, a gyakor­latban lehet igazi rutint, biztonságot, művészi érettséget szerezni. A csoda, amelyért érdemes vállalni annyi gyöt­relmet, a terem négy fala között nem születik meg, ahhoz egy falnak hiá­nyoznia kell és a helyén a nézőtérnek kell lennie. Másrészt: a médiumok sajnos nem kényeztetik a kultúrát, nincsenek olyan képes magazinok, színes műsorok, amelyekben lehető­ség nyílna, hogy az ifjú tehetségeket a publikum fölfedezze a maga számára. Ez nem egyszerűen a sajtószakmai kérdés, mert az utánpótlásunkat érin­ti. Megszűntek vagy csökkent a terje­delmük azoknak a fórumoknak, ame­lyek a közönség értékorientációját se­gítették. Azt kell mondanom, boldog vagyok, hogy nem most állok a pá­lyám csúcsán - én még megkaptam a munkámhoz méltó publicitást. • Valaha az Andrássy úton hosszú sorokban várakoztak a balettintézeti felvételre várók. Az érdeklődés csökkent irántunk - minthogy a gyermekpopuláció száma is. A művészetet pedig „leleplezték”. Az emberek pontosan tudják, hogy aránytalanul alacsony anyagi és er­kölcsi megbecsüléssel jár például a mi rövid pályánk, a csillogás mögött vi­szont borzasztóan kemény munka van. A szülők gyakorlatias, hosszú tá­von is biztos egzisztenciát ígérő mes­terséget akarnak a gyereküknek adni, éspedig nem túl nagy megpróbáltatá­sok árán. A Diótörő-előadásainktól azt is várom, hogy akad majd a több száz ifjú néző között jó néhány, aki mégiscsak rácsodálkozik a tánc, a színház nagyszerűségére és minden nehézség ellenére a balettművészetet választja hivatásul. • Korábban elmentek tehetségkutató utakra, járták a vidéki balettiskolá­kat, amelyek - úgy tudom - szép számmal léteznek ma is. Sok magániskola nyílt, ezek termé­szetesen anyagi vállalkozások is. Aki meg tudja fizetni az órákat, a felszere­lést, a vizsgadíjat, az beiratkozhat, mert megengedheti magának. De nem biztos, hogy átütő tehetség. Le­het, hogy az igazi talentum kívül re­ked, mert nem fizetőképes... • A főiskola a szűk merítés ellenére is népes osztályokat bocsátott útra az utóbbi években. Hová képeznek ennyi táncost? A végzőseink kaptak szerződéseket, van helyük - ők képviselik a jelent. Én azonban a holnapra is gondolok: az EU-ban csak a minőséggel lehet majd érvényesülni. Erősítjük a sokol­dalúságot, egyre többféle modern technikát építünk be a tananyagba, és a képzés ideje alatt akarjuk teljes „fegyverzettel” ellátni a növendé­keinket - ez a tizenöt előadásból álló Diótörő-sorozat is ennek a törekvés­nek a része. A kis és nagy szerepeket mind a gyerekek játsszák, igazi szín­házi körülmények között. Megismer­nek egy másfajta, pergő, lendületes Diótörő-koreográfiát, Robert Lindg­­ren munkáját. Lindgren az amerikai stílust hozza magával, amely a klasszi­kus iskolán alapul, tehát nagyon illik a mi képzési rendszerünkbe. Táncos­karrierje ugyan Európában indult, a monte-carlói Orosz Balettnél, de pá­lyája az American Dance Theaternél, illetve a New York City Balletnál tel­jesedett ki. Ma is vendégprofesszora jeles táncpedagógiai intézmények­nek, és tagja a Lincoln Center művé­szeti tanácsának. • Ön most a művészeti főiskolák rek­tori székének soros elnöke. A Világ­bank jelentős összeget adott Magyar­­országnak, hogy nagy, integrált egye­temi központokat hozhassanak létre. A művészeti főiskolák nem vesznek részt az integrációban, és ennek na­gyon örülök. Mert a mi történeti hát­terünk, a képzési szisztémánk egészen más, mint a többi felsőoktatási intéz­ményé. De különbözünk egymástól is, az egyik, például a Zeneakadémia több mint százéves, a másik, a mi főis­kolánk „csak” ötven. A város legkü­lönbözőbb pontjain, eltérő időbeosz­tásban dolgozunk. Vannak persze kö­zös gondjaink, a finanszírozási problé­mák mindegyikünket nyomasztják. Szerencsére a világbanki forrásoktól mi sem vagyunk teljesen elzárva, programok, pályázatok révén szerez­hetünk támogatást. A művészeti felső­­oktatási egyetemek, főiskolák most egy intézményfejlesztési koncepción dolgoznak, amelyhez világbanki tá­mogatásra számítanak. Meggyőződé­sem, hogy a magyar művészetoktatás világszínvonalú. Azt kell kitalálnunk, miként lehet elérni, hogy erre az or­szág is olyan büszke legyen, akárcsak egy találmányra vagy sporteredmény­re. Ha valaki azzal lepne meg, hogy egy hatalmas üres telket és több óriási zsák pénzt adna, építenénk föl a mű­vészeti főiskolák, egyetemek campu­­sát, azt színes­ lélekkel támogatnám... • Gondolom, annál is inkább, mert a Magyar Táncművészeti Főiskola feje fölül eladták az egyik, mégpedig a főépületét. Ez olyan kérdés, amiről nehezen be­szélek, mert szenvedő alanya vagyok. Annyit tudok, hogy az Andrássy úti házat eladták, de, hogy ki fog szá­munkra ehelyett másikat építeni, s annak tulajdonosai vagy kezelői le­szünk, hogy hol lesz, a hatodik vagy a hetedik kerületben vagy a világ végén - erről pillanatnyilag nincs informá­cióm. A főiskola fél évszázados, s ez idő alatt mindig ideiglenes volt az el­helyezése. Amikor ismét pályáztam az intézet vezetésére, az volt a célom, hogy mielőbb végleges állapotot te­remtsek, kértem is az oktatási minisz­ter urat, hogy vizsgáltassa meg a lehe­tőségeket. Egyelőre se kép, se hang. Mi meg csak dolgozunk, mintha mi sem történt volna. •A. M. A Diótörő próbája a Thália Színházban fotó: pélyi nóra / STEFANO RUSXI­­ világhírű olasz forgatókönyvíró tart előadást mestersége titkairól 1999. december 10-én, pénteken 17 órakor az Olasz Kultt­rintézetben A Realszerviz Közös Vállalat nyílt árverést hirdet 1999. december 14-én, kedden 10 órakor a Budapest, Csillagvirág u. 8. alatt található telephelyére. Árverésre kerülnek: 1 db Suzuki Swift 1,3-as, ’97-es évjárat kikiáltási ár 1 400 000 Ft 1 db Suzuki 1,3-as, ’98-as évjárat kikiáltási ár 1 650 000 Ft 1 db 1,5-ös Kia Sephia, ’97-es évjárat kikiáltási ár 1 550 000 Ft 1 db Nissan Primera 1,6-os, ’97-es évjárat kikiáltási ár 2 800 000 Ft Az autók részben szépséghibásak, illetve enyhén sérültek, 40-80 000 km-t futottak. Érdeklődni lehet: a (06-30) 222-3344-es telefonon, illetve napközben a helyszínen 8-16 óráig. Realszerviz Közös Vállalat 1 9576 MH Old BANK Az Országos Takarékpénztár és Kereskedelmi Bank Rt. tájékoztatja tisztelt lakossági folyószámla-tulajdonos ügyfeleit, hogy a lakossági folyószámla egyes díjtételei 1999. december 24-étől és 2000. január 1-jétől módosulnak. A havi zárlati díj 1999. december 24-étől 150 Ft-ra változik. 2000. január 1-jétől az OTP Bankcsoport tagjainak szolgáltatásaival kapcsolatos közvetlen terhelés után felszámított 40 forintos díj 10 forintra mérséklődik; a bankon belüli eseti átutalási megbízás díjmaximuma­­ OTP Alapkezelő Rt. befektetési jegyeinek vásárlása esetén - 250 forint. Rengeteg publikáció jelent meg Sára Sándorról, mint köz­életi szereplőről, a Duna Tele­vízió elnökéről. Ám végigpör­getve a nagy napilapok kataló­gusait, az utóbbi öt esztendő­ben alig említik őt mint alko­tót, s új filmek forgatására sem volt túl sok ideje. Ez volt az ára, hogy szembeszegülve a politikai és a bizniszmédiák túlhatalmával, megcsinálhatta az egyetemes etikai és esztéti­kai értékek mellett elkötele­zett, műpártoló, művészeti műhelyként működő, intelli­gens televíziót. A róla készült portréfilm aligha kezdődhetne másutt, mint Túrán. A Galga mentét is, akár a Kárpát-medence más tájait, történelmi törésvona­lak, változó országhatárok metszik át, így válhattak száz­ezrek idegen országok polgá­raivá úgy, hogy el sem költöz­tek otthonukból. Sára Sándor édesapja Ikladon volt főjegy­ző, egy ideig a németek lakta faluban éltek. Szemben a szlo­vák Domonnyal, ahonnan Hu­­szárik Zoltán származik, aki­vel aztán együtt jártak iskolá­ba, s később együtt készítették a Szindbádot, s akinek korai halála után Sára fejezte be a torzóban maradt Bábolnát. A rendezőt fogva tartja a szülőföld gravitációja, vissza­tér ide a Földobott kő, a máso­dik magyar hadseregről és ha­difogságról készített filmek forgatásakor. A nagyapánál a tanyán töltött gyermekkor él­ményeit idézik a Vízkereszt­ben, a fénylő jégen kitárt ka­báttal, a szelet meglovagló kis­fiúk. Fölvillannak ennek a vi­déknek képei Kósa Ferenc és Csoóri Sándor Tízezer napjá­ban, melynek operatőre volt. Az akkor egymást erősítő-ins­piráló alkotó triász arra keres­te a választ, hogy „az ember mennyire lehet cselekvő a tör­ténelemben, és mennyire lehet szenvedő alakja az esemé­nyeknek, mennyire kiszolgál­tatott, és mennyire szabad”. A címben említett tízezer nap a magyar parasztság harminc éve­­ a balladisztikus történet epizódokba sűrítve, egy család életén keresztül mesél egy tár­sadalmi osztály történelmi út­járól. A kerettörténetben megjelenő fiú - az alkotók Bekezdések Sára Sándor-portré R.: Pörös Géza Duna Televízió nemzedékének archetípusa apja elbeszéléséből ismeri meg a múltat, s tanul meg gondol­kodni saját jövőjéről. A doku­mentumokból fakadó őszinte­ségnek nem árthatott az idő. S nem fakulnak az Apám és a Tűzoltó utca 25. Szabó István­nal közös küzdelmekben ki­forrt képei sem. A Film- és Színházművé­szeti Főiskola operatőri sza­kán végzett Sára Sándor ren­dezőként debütált 1962-ben, a ma már legendás Cigányokkal, melyet a rendező Gaál István fotografált. De a mű nem vol­na minden időben érvényes, ha Sára az első sikertelen fel­vételi után nem járja be figu­rádként az országot egy görög földmérővel, s nem fényképez le mindent emlékezetében. Az utolsó részletig kiérlelte, vé­giggondolta a Sodrásban drá­mai kompozícióit, akárcsak későbbi műveit, ezért nem is vállalt el minden megrende­lést, s talán emiatt érzi úgy: életműve nem túl sok filmből áll. A rendszerváltás után megszólaltak a véres katakliz­mák túlélői. A malenkij robot áldozatainak emléket állító Csonka-Beregben, a Magyar nők a gulagon című dokumen­tumfilmben, akárcsak a koráb­bi művekben főszerephez jut a közelképben megjelenő em­beri arc, melyre rávésődtek a tragédiák nyomai. A múlt föl­­örvénylésének nagy korszaká­ban forgatta A vád című film­jét, mely a dokumentarista műfajokban kimunkált sajátos „sorsszintézis”. A világon bár­hol érthető problémákat vet fel, hatalom és manipuláció, önzés és önfeláldozás kérdé­seit, a „kisebbik rossz” választ­hatóságának illúzióját. E pon­ton véget ér a jó három eszten­deje készült tévéinterjú. De to­vább visszhangzik bennünk Sára Sándor Feldobott kő cí­mű filmjének üzenete: „Vállal­nod kell nemcsak azt, aki vagy, de azt is, aki voltál - s aki lehet­tél volna...” • Stark R. László

Next