Magyar Hírlap, 2000. január (33. évfolyam, 1-25. szám)
2000-01-28 / 23. szám
2000. JANUÁR 28., PÉNTEK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Médiapaktum Első hallásra elfogadhatónak hangzik - adott villámértékelést Horváth Béla a médiavitában áttörőnek beharangozott MIÉP- javaslatról. A kisgazda szellemi bázis most nyilvánvalóan a Csurka-elképzelés második, harmadik meghallgatásánál tart, és lássuk be, indokolt az alapos elemzés egy másfél évnél alig régebbi, azóta sem sűrűbben, mint hetente felbukkanó javaslat esetében. Talán merész dolog előre borítékolni az FKGP igenjét, de játsszunk el a gondolattal, hogy elfogadják a MIÉP-igényeket. Hiszen ez mégis egyszerűbb, mint az eredeti javaslat. Az, amelyik a parlamenti arányoknak megfelelően osztotta volna el a négy ellenzéki helyet, így jutott volna a szocialistáknak két jelölés, az SZDSZ-nek meg a MIÉP-nek egy-egy. (Nyilvánvalóan félrevezető, hogy az MTV csonka kuratóriumában a Fidesz is két helyett kapott, a koalíciós partnerek meg ketten osztoznak ugyanennyin.) Nem. Adjon csak minden párt két delegáltat, és akkor számolgatni sem kell. De az ellenzék agyonbonyolít mindent. A Csurkáékkal megegyezni képtelen része azzal érvel, hogy a MIÉP-pel együtt így kétharmados többség alakulna ki a tulajdonosi testületekben. Vagyis az MSZP-nek és az SZDSZ ez a javaslat sem tetszik - miközben a csonka kuratóriumi modellt is elfogadhatatlannak tartják -, mert azt feltételezik, hogy a kuratóriumokban a kormánypártok összejátszanak majd Csurkáékkal. Talán még annál az MTV-s jelölésnél is titkos megegyezést gyanítottak, amikor a MIÉP lebénította az ellenzéki delegálást. Mintha bizony nem szakmai alapon került volna a kuratórium felállítása után az MTV hírigazgatói posztjára Csermely Péter és tanácsadója, Lovas István. A Vasárnapi Újságnál folyó szakmai munkát sem képesek elismerni. Olyan látszatot próbálnak kelteni, mintha a Fidesz célja az lenne, hogy teljes ellenőrzést gyakoroljon a közszolgálati média fölött, amihez akár még Csurkáékat is felhasználná. Ugyan már! Konspirálni a szélsőjobboldallal? Hová vezetne az? Azért ott még nem tartunk, ahol Ausztria. Ez itt egyelőre a szélsőségektől mentes, demokratikus Magyarország. HASZÁN ZOLTÁN Barátok közt Szenzáció kerekedett a hírből, hogy Mitterrand hajdani francia elnök is „jótékonykodott” a német CDU választási kasszája javára, enyhítendő barátjának, Kohl kancellárnak financiális gondjait. A két közszolgálati televízió, a párizsi France 2 és a Rajna-parti ARD nyomozta ki a titkot, hogy a volt keletnémet Leuna privatizációját - a gall adófizetők terhére - a francia Elf jóvoltából sikerült nyélbe ütni. Míg a németeknél megrendülést okozott a feddhetetlennek vélt Kohl vétkessége, ugyanezt a franciákról volt elnökük esetében elmondani nem lehet. Legföljebb az hathatott igazán újdonságként, hogy a korabeli vélekedések szerint Mitterrand fölkészületlenül, sőt - ha igaz - ellenségesen fogadta a váratlanul gyors német egyesítést, most meg kiderül, a Leuna körül sertepertélve még enyhíteni is igyekezett a nyugati és keleti németek máig sem enyhült ellentéteit. Ennek azonban már olyan vonatkozásai vannak, amelyek túlmutatnak az éppen „ügyeletes” botrányon: a gyökerei mondhatni történelmiek, és a diplomácia szégyelltebbnek tartott kategóriáiba tartoznak. A párizsi Elf állami olajtársaság, és mint ilyen, nem csupán üzleti vállalkozás, hanem a francia érdekek külföldi érvényesítésének, befolyásának eszköze is. Az volt De Gaulle tábornok elnöksége alatt, és az maradt valószínűleg mind a mai napig. Annak ellenére, hogy több egykori Elf-elnök után kezdtek nyomozást, és néhányan közülük előzetes letartóztatásban is ültek, sőt a gyanú árnyéka egykori miniszterekre is vetült, ellenőrizetlenül úszhattak el milliárdok - mint ahogy ezt a mostani, Elia Lenna- (vagy Mitterrand-Kohl-) botrány esetében is kiderült. Ugyanakkor az összefüggés nem meglepő, inkább törvényszerű. Hiszen ez az a terület, ahol állami pénzek (vállalatok) a politikával (és a politikát kiszolgáló titkosszolgálatokkal) érintkeznek. Talán emiatt rázta meg az indokoltnál is jobban Németországot a Kohl-ügy, a demokráciát különben is érthetően megrendítő korrupciós botrány. VÁRKONYI TIBOR Szanyi Tibor Koronatan az internet korában Midőn Európa hagyományosan boldogabbik fele egész mással van elfoglalva, a magyar belpolitika évezredzáró slágere az „Itt a korona, hol a korona” című groteszk. Ezalatt Európa az „Új gazdaság” elnevezésű projektjének veti meg az ágyat. Az Európai Unióval frigyre készülő Magyarország olyan hozományon gondolkodik, mint a Szent Korona-tan, abban a mély hitben, hogy az - naftalinos illatával - milyen jól fogja kiegészíteni a szabadkommunista-gyanús európai hájtektrendeket. Pedig lenne más is. Sőt, „van másik”! Ilyen például a magyar hagyományokban szintén fellelhető reformszellem, az újra való nyitottság, a világ élvonalába kerülés, amely utóbbira éppen száz évvel ezelőttről emlékezhetünk, a reformokat pedig az 1956,1968,1989 számok fémjelzik - csak hogy valami közelit is mondjak. Európa mosolyog. Tetszik neki a kisded kelet-közép gügyögés, s megígéri: ha nagy leszel, te is klubtag leszel! De szigorú is tud lenni. Nemrégen például az amerikai nagybácsi jóvoltából hagyta szétrúgni a jugoszláv gyerekszobát, ahol nem akarták abbahagyni a Nationaly nevű eldurvult játékot. Az persze, hogy belpolitikailag ki miként harcol az ellenfeleivel, az nem az unió gondja, feltéve hogy a harcmodor az elfogadott demokratikus és alkotmányos kereteken belül marad. Ezt országunk mai vezetői is jól tudják, s el is mennek a határokig. A gondot abban látom, hogy a Fidesz-kormányzás két legaggályosabb vonása, nevezetesen a mindenféle önkormányzatellenesség (emlékezzünk: társadalombiztosítás, költségvetés, kamarák), illetve a diszkrimináció mikor éri el azt a kritikus tömeget, amitől a Nyugat már felhorkan. Láthattuk Meciar, Milosevics példáját, ők speciel túlhúzták a húrt. Ámde előtte éveken át disznólkodhattak, igaz az éppen aktuális vagy egykét grádiccsal lejjebb befagyasztott perspektívákkal. Sokáig azt hittük, és sokunk most is azt hiszi, hogy európai csatlakozásunk a tárgyalóasztalok mellett alakul. Az eredményes csatlakozást ahhoz társítjuk, miként tárgyal a magyar kormány, milyen eredményeket ér el az érdekérvényesítésben, mit tud kiharcolni Brüsszelben. Nos, itt az ideje annak, hogy leszámoljunk ezzel az illúzióval. A tárgyalások első fokon arról szólnak, hogy bebizonyítsuk, miként vesszük át és miként alkalmazzuk az európai jogrendet, amúgy tetőtől talpig. Ha valahol ez nem megy, ott időleges felmentést lehet kérni, amiért az EU is kér valamit cserébe. Azaz „büntet”. A felmentések világa tehát valójában arról szól, mely pontokon vagyunk egyelőre alkalmatlanok, és minden felmentés annak csereértékével együtt egy-két lépéssel távolabb visz A szerző az MSZP országgyűlési képviselője, az Országgyűlés Európai Integrációs Ügyek Bizottságának alelnöke attól, ami pedig az egész művelet fő célja, nevezetesen az integrációtól. A tárgyalások másodfokon pedig arról szólnak, hogy a korlátos területeken (pl. mezőgazdaság vagy a kereskedelem bizonyos része!) milyen előjogokat, kedvezményeket, támogatásokat kaphatunk, illetve milyeneket nem. Ez tehát a szent tehenek világa, ahol csupán döntés kérdése, vajon a megtartás-e, vagy a megszabadulás-e a szerencsésebb? Bármilyen alkuk köttessenek is a tárgyalásokon, azoktól még nem lesz a csatlakozásunk úgymond sikeres vagy eredményes. Az itt rögzíthető keretek zöme ugyanis - a dolog természetéből adódóan - olyan, mintha tigrist nyernénk a lottón. Az igazi kérdés inkább az, be tudunk-e kapcsolódni az európai vérkeringésbe, vagyunk-e annyira fel- vagy rákészültek, hogy jól bírjuk a versenyt? Ez pedig EU-tagság nélkül sem lényegtelen, ám tagság esetén különösen fontos, hiszen az egységes belső piac lényegéből fakadóan megszűnnek azok a védelmi lehetőségek, amelyek a nemzetállami keretekben még esetleg adódhatnak. EU-tagságunk legfőbb értelme, hogy felszállhassunk a haladás vonatára, hogy jelen lehessünk a döntések előkészítésénél, hogy aktív közreműködőként részesei legyünk ezeknek a döntéseknek, és élvezhessük ezeknek a döntéseknek a gyümölcseit úgy, hogy ebbéli szerepünkben még segítséget is kapunk. A haladás vonatának a peronja pedig az „e” betű. Olyannyira, hogy az EU ezzel indítja az új évezredet, „eEurope” elnevezéssel. Felismerve, hogy a vén kontinens igencsak élenjáró a mobil kommunikáció és a digitális televíziózás esetében, jó pozíciói vannak a tartalomszolgáltatás tekintetében, le van viszont maradva az internetalkalmazásoknál, ezért ezt a három területet egyben kezelve forradalmasítani kívánja saját fejlődését. Nos, ebből nem kéne kimaradni! A kulcs: a digitális készségek kiteljesítése úgy, hogy az internetes környezetben mindenki járóképes legyen. Mondhatnánk: e-művelt. Négy éven belül. Valami olyasmi, mint annak idején az analfabetizmus felszámolása. Merthogy mi mást tudjon az ember, mint járni, úszni, biciklizni, autót vezetni, beszélni, írni, olvasni meg e- mailezni. Ez utóbbi igyekezetét az EU olyan, már megvalósult ambícióihoz hasonlítja, mint az egységes belső piac vagy a közös európai pénz. De nézzük csak, mely 10 pillérre épül ez az igyekezet. Először is arra, hogy 2003-ig minden közintézményben, minden nyilvános helyen, de főleg minden iskolai osztályteremben legyen internetes hozzáférési lehetőség, a tanároknak pedig személyre szólóan. Az (általános) iskola befejezésekor minden diák képes legyen a digitális, az internetes és a multimédia-technikák alkalmazására. Másodszor arra, hogy 2001-ig olcsóbbá kell tenni az internetet azáltal, hogy a szolgáltatók kötelesek megnyitni hálózataikat az alszolgáltatásokra jelentkezők előtt, a kommunikációs szolgáltatások egyéni engedélyeztetéséről a keretengedélyeztetésre kell áttérni, valamint új frekvenciákat kell adni a vezeték nélküli multimédiás rendszereknek. Harmadszor arra, hogy 2001- ig minden tagországban kell lennie legalább egy egyetemnek és legalább egy kutatóközpontnak, amely képes a diákság és a kutatók multimédiás igényeit azonnal és maradéktalanul kielégíteni, megvetve ezzel egy európai digitális campus alapjait, a gyors nemzeti elérhetőség garanciáival. Ötödször arra, hogy 2002-ig egyetlen kártyával lehessen fizetni, telefonálni, internetezni és közszolgáltatásokat igénybe venni, a személyi biztonság teljességével. Hatodszor arra, hogy a csúcstechnológiák fejlesztésében érdekelt vállalatok számára egy összeurópai kockázatitőke-piacot hoznak létre. Hetedszer arra, hogy a fogyatékosbarát technikák kiemelt támogatásával megteremtik a rokkantak könnyű hálózati bekapcsolódásának természetességét. Nyolcadszor arra, hogy a hálóra viszik az egészségügyi szolgáltatások mind nagyobb részét, a személyre szóló (smart kártyás) betegtájékoztatástól kezdve az úgynevezett „legjobb praxist” lehetővé tevő információcserén át, a gyógyászati termékek páneurópai piacának megteremtéséig. Nem mellesleg az egészségügy az EU össztermelésének 8 százalékát teszi ki! Kilencedszer arra, hogy 2002- ig az utazási, szállítási területeken kiépüljön egy egységes európai információs rendszer. Tizedszer pedig arra, hogy a közérdeklődés középpontjában lévő kérdések esetében az EU- intézményeknek, illetve a nemzeti kormányoknak 2000 végére ki kell alakítaniuk a visszajelzést is lehetővé tevő elektronikus információs/konzultációs rendszereiket. Magyarul: az internet segítségével kell a dolgokat a polgárokkal megbeszélni, lehetőleg független vitavezetők közbejöttével. Nos, ezzel foglalkozik Európa olyannyira, hogy 2000-ben éppen két rendkívüli csúcsértekezletet rendeznek a fenti témákban. Az indok: aggasztó a lemaradás az USA-hoz képest. Ilyesmit mi is szoktunk érezni, s ekkor jön a „hol vagyunk mi Európától?” jellegű sóhaj. Innen viszont két út adódik. Az egyik a koronatanba menekülő pótsóhajtozás, a másik pedig a cselekvés. Nos, kedves kormány, kedves parlament, lehet dolgozni! Jó munkát, jó évezredkezdést! „2003-ig minden közintézményben, minden nyilvános helyen, de főleg minden iskolai osztályteremben legyen internetes hozzáférési lehetőség, a tanároknak pedig személyre szólóan. Az (általános) iskola befejezésekor minden diák képes legyen a digitális, az internetes és a multimédia-technikák alkalmazására.” Kicsoda Mutzenbacher? Akkora a nemzetközi felháborodás Jörg Haider miatt, hogy a világsajtó fel sem figyelt az osztrák kazettabotrányra. Amíg a Szabadságpárt snájdig vezére diadalmasan menetel a hatalomba, addig egy titokzatos észak-tiroli civil szervezet több tízezer gratis videokazettával lepte meg az ausztriai autópálya csendőrség teljes személyi állományát. Az osztrák csendőrség főszemlélője, egy bizonyos Hansi Palatschinken simán jóváhagyta a kazetták elfogadását és a csendőrök közé szórását. Hansi Palatschinken természetesen nem tekintette meg előzetesen az uszkve hatvanperces alkotást, hanem kiadta azt ellenőrzésre két helyettesének, Georg Schmaltzbrotnak és Bruno Almdudlernak. Herr Schmaltzbrotnak éppen azon a héten zajlott a válópere, Herr Almdudler pedig heveny övsömörrel küzdött, melyet belharcban szerzett egy tamil heroinkereskedőtől, így eshetett meg, hogy a két pedáns tisztviselő anélkül mondta volna ki az áment, hogy akár egyetlen percre is belenéztek volna a szóban forgó kazettába. Hansi Palatschinken csendőrsé£i főszemlélő csak ezen alapos ellenőrzés után adta ki az átvételi engedélyt abban a hitben, hogy a Kicsoda Mutzenbacher? című filmeposz egy középkori stájerországi szabadsághősről szól, netán Bad Ischl és Bad Geiser védőszentjéről, aki feltalálta a gojzervarrott istert, s ezzel megmentette Felső-Ausztriát a bubópestistől. Azt is gondolhatta, hogy Mutzenbacher a közelben született Schwarzenegger lelki ikertestvére, s a film arról szól, hogyan kell egyszerre vádlira és szürkeállományra gyúrni. A botrányt természetesen a botránysajtó robbantotta ki. Az alsó-ausztriai Lederhose und Dirndl Frauenbund egyik vezetőségi tagja, aki történetesen a bécsi körgyűrűn szolgálatot teljesítő csendőrtörzsőrmester felesége, véletlenül megnézte a kazettát, mert már kiszidolozta az összes rézküszöböt és lepókhálózta a ház melletti fenyőerdőt. A nőszövetségi aktivista fékezetten habzó szájjal adta elő a sajtóhiénáknak, hogy a Kicsoda Mutzenbacher? fedőnevű erkölcsnemesítő kazetta egy ordas nagy bécsi kurváról szól, bár a történet szentimentálisan indul. A kiskorú Mutzenbacher édesapja elhal, mert a bécsi Spanyol Lovasiskolában letiporja egy lipicai származású testőrfőhadnagy, bánatos édesanyja ekkor férjhez megy egy gonosz szódagyároshoz, aki úgy veri az asszonyt, mint szódavasszeres a lovát. Ezen felül pedig ágyába csalja és megrontja a kis Mutzenbachert, aki már ekkor élvezi. A kisleány ezt követően elmegy a plébánoshoz meggyónni bűneit, de a pap megrontja, ezután Mutzenbacher felkeresi a plébános felettesét, a püspököt, hogy bepanaszolja a papot, de a püspök is megrontja. A háromszorosan megrontott, jól kiképzett Mutzenbacher nem akarja veszni hagyni szerzett tudását, ezért most már ő rontja meg a szódagyár összes kisinasát, a postásfiút, a lovászfiút, majd a film vége felé már a kizsákmányolt szódagyári munkáslányoknak is vigaszt nyújt, sőt a szódáslovakat is boldoggá teszi. A söröslovakat nemkülönben. A filmet egyébként ötpercenként reklámblokkok szakítják meg, felhíva a figyelmet a legjobb árfekvésű osztrák szódavíz, nyereg, zabla, kengyel, intimbetét, zabpehely, bőrkorbács, bőrnadrág, kézbilincs és az alpesi vibrátor előnyeire. Amikor a sajtó megírta, hogy miről is szól valójában a Kicsoda Mutzenbacher? című film, húszezer osztrák autópályacsendőr szinte egyszerre dugta be a videó nyílásába az inkriminált kazettát, hallani lehetett, hogy a Neusiedlersee-tól a Bodensee-ig hogyan surrognak a szalagok. A csendőrség tábornoki kara azzal védekezett, hogy máskor is előfordult már, hogy a hivatásos állomány ajándékot kapott a civil szervezetektől. Tavaly karácsonykor például a salzburgi Mozart-Kugel Szopogatók AIDS Ellenes Társasága adományozott a tiroli hegyivadászoknak újrafutózott japán óvszereket, melyek jól beváltak a hadiárvák szilveszteri lufifújóversenyén. A burgenlandi tartományi erkölcsrendészet és a karintiai büntetésvégrehajtás őrszemélyzetét pedig húsvétkor ajándékozta meg a Dachtstein-West Síkörzet Janzenista Hütte-bérlőinek Szabadegyháza egy-egy felfújható guminővel, de a felháborodás oly nagy volt, hogy az ajándékot visszaküldték, amikor kiderült, hogy a guminők profilmélysége nem éri el az Európai Unióban előírt szigorú szabványt. Ráadásul Jörg Haidert is magukra húzzák. Felix Ausztria! A A szövőnő Pestre menne vasutassztrájknak számtalan vetülete van. Akadnak egyszerűbb, piti kérdések (mi lesz a bérletesekkel, vagy hogyan jutunk Nagybajomról Kiscenkre?). Vannak azonban erkölcsi, vallásfilozófiai problémák is: egy napilap szombati számából ugrott torkomnak a dilemma. „Sztrájkolhat-e a keresztény vasutas?” Mindjárt magam alá röhögök. Még hogy sztrájkolhat-e? Hát megtehetné a folyó, hogy holnaptól hegynek folyjon? A Nap, hogy reggel nem kel fel? Megteheti-e a tonhalsaláta, hogy nem a tányérunkon végzi? És a Hold? A Hold megteheti-e, hogy nem hízik, és nem fogy többé? A napközis szeretheti-e a finomfőzeléket? Tévedhet-e a miniszterelnök? Lehet-e a citrom nem savanyú? Eltévedhet-e Lassie annyira, hogy nem talál haza? Nem. A keresztény vasutas nem sztrájkolhat. Mindenki más sztrájkolhat, de a keresztény vasutas nem. „Aligha lehet erkölcsi szempontból bárkinek is kifogása a sztrájkoló jósnő, lepkegyűjtő, fegyvergyáros vagy anarchista, esetleg szakszervezeti elnök ellen.” A sztrájkoló vasutas azonban más, mert a sztrájk idején „nem egyszerűen semmittevő, azaz értékközömbös, sokkal inkább a negatív tartományban épít”. Azaz rombol, ha őszinték akarunk lenni. „Igaz, érthető lehet, hogy a profitorientáltság kedvezőtlenül hat a pszichéjére, de engedtessék meg, a Dabasról naponta Pestre utazó négygyerekes szövőnő számára esetleg még mindig becsület dolga a munka, vagy ne menjünk igen messze, ad abszurdum a nem sztrájkoló vasutaskolléga számára is az.” Vegyük sorba, mi következik ebből. Először is szögezzük le: a sztrájkoló vasutas - aki „az infláció mértékét meghaladó” fizetésemelést követel - nem normális (pénzéhsége elborította pszichéjét). Aztán: a sztrájkoló vasutas, ez a pénzéhes idióta, becstelen is (szemben azokkal, legyenek bár szövőnők vagy vasutasok, akiknek a munka annyira becsület dolga, hogy eszükbe sem jut sztrájkolni); a sztrájkoló vasutas egy romboló indulat vezérelte, lusta állat, aki másra sem gondol, csak a bukszájára. További tanulság, hogy Dabasról naponta Pestre négygyermekes szövőnők utaznak. Dabas a négygyerekes szövőnők városa. Aki nem munkanélküli szövőnő és négy gyermeke van, az valahogy mind Dabasra költözik. A négygyerekes szövőnőnek nagyon betesz a sztrájkoló vasutas. Önző magatartást tanúsít a vasutas, ha sztrájkol, a sztrájkoló vasutas orrát a „gőzölő kalács illata is megcsapta”, ezért aztán nem törődik senkivel és semmivel, „felőle ezért más akár el is veszítheti az állását, vagy ha csak a prémiumát is, kit érdekel?” A sztrájkoló vasutast biztos nem. A sztrájkoló vasutas szarik ránk, ha tetszik érteni, mire gondolok. A napokban benézek a Keletibe, és az első kalauztól elkérem a pénzem: ha nem sztrájkolnak, akkor talán kapok prémiumot. A vasutassztrájk miatt lettem megkeseredett ember én. És akkor a négygyerekes szövőnőről nem is szóltam, szegényről, aki áll a hidegben a dabasi állomáson, és nem csak arról nincs fogalma, jön-e a vonat (nem jön), de azon is aggódhat, lesz-e állása, mire gyalog Pestre ér (valószínűleg nem lesz), és kap-e prémiumot, ha véletlenül mégsem rúgják ki (minden bizonnyal nem kap). Mit tehet ez ellen a négygyerekes szövőnő? Semmit sem tehet, a négygyerekes szövőnő a populáció legkiszolgáltatottabb egyede, a táplálkozási lánc alján találjuk a négygyerekes szövőnőt, felfalják őt a vasutasok, mire Dabasról Pestre ér. Mivel is védekezhetne? Törődik avval valaki, ha ő kevesli a fizetését, és úgy dönt, hogy nem szövi a fonalat tovább? Nem törődik. Mint ahogy avval sem törődik, jelzem, hogy mindeközben a vasút bűn rossz. Kéne ezen változtatni? De még mennyire. Igen ám, de hogyan? A miniszterelnök - a vasútügy ismert és elismert elméleti szakértője és úgy is mint álruhában gyakran rajtaütésszerűen vonatozó dakota sámán - megmondta, hogy sztrájkkal nem lehet megjavítani a vasút nyereségességét. Mélyen igaz gondolat ez. Az is tetszik, hogy szépen illeszkedik a már idézett - a keresztény vasutas sztrájkjogát elemző - dolgozat gondolatvilágába. Mind kard és hüvelye. Agy és kéz. Mint kormányfő és gondolatolvasói. Arra is felhívnám a figyelmet, hogy a sztrájkoló vasutas további vétkeket is elkövet a szövőnővel történő kibabráláson túl: „egy fokozattal feljebb jutva az erkölcsi felelősség létráján: még nagyobb bűn, ha valaki »ráharap«. Vagyis a csalivadász szerep.” Ezt, bevallom, nem teljesen értem: avval ugyan maradéktalanul egyetértek, hogy ha valaki ráharap, akkor az nagyon fáj, de a többivel nem boldogulok. Ebben a csalivadász izében „a kisember lenyeli a horogra tűzött békát, elfogadva, hogy neki tulajdonképpen jó az, ami vele együtt mindenkinek rossz". És miközben a horogra tűzött békát nyelt kisember azt hiszi, hogy neki jó (miközben neki rossz), a szakszervezeti elnök „kétmillióért vásárol kazánt a legfeszültebb napokban, mert majd megvész a hidegtől az ötszáz négyzetméteres lakásban". Bizony, ezt is rendbe kéne rakni. A szakszervezetis lakjon ötven négyzetméteren (hatvan négyzetméter akkor elfogadható, ha a vizet az udvari kútról hozza) és kazánt csak hétszázezerért vehessen. Fektessék a sínekre, ha drágább kazánt vesz. A legjobb pedig most jön. A vasutas (keresztény és nem keresztény) sztrájk idején az ördöggel cimborál. Mert megbénítják az országot, katasztrófahelyzetet idéznek elő, a lapok pedig megírják, hogy ezért is a kormány a felelős, és „még véletlenül sem az ellenzék, amely az álló mozdonyok kazánjait is pakolja, pakolja tüzelővel, és türelmetlenül várja a nagy robbanást”. Arról azonban, sajnos, semmit sem tudtam meg, hogy ha a robbanás bekövetkezne, akkor ki látná el a sérülteket? Keresztény orvos, például, operálhat-e sztrájkoló vasutast? Időomlás, jeles napok Kedves ismerősöm, aki hivatását tekintve szórványszékely, még tíz év elteltével is hajlamos beleesni azon sztereotípia mélységes kútjába, melynek értelmében Budapest valami gyönyörűséges, lüktető, modern avagy posztmodern izé volna, melynek folyományaként imádja, így január vége felé, amikor minden, magára valamit is adó ismerősöm pontosan tudja, mit is kell ünnepelni, különösen szép a város, állította ő, amit persze azonmód meg kellett cáfolni. Kuplung, hármas, padlógáz, lássál akkor te szép várost. Nem is kellett sokat beleölni a benzinből, ismerősöm már a külső Váci útnál előbb elhallgatott, majd hallgatását szolid, ám annál árulkodóbb hümmögéssel szakkantgatta meg. Pedig még csak az újpesti Pamutgyárnál jártunk, és neki fogalma sem volt, hogy a regionális ipar összes állomását végig fogjuk venni. A Klauzál utca, amely végigkíséri a parfiumgyár most már meglehetősen szürkére amortizálódott, kétembernyi magas kőfalát, fénykorában sem volt más, mint a feltörekedni nem tudó proletariátus rezervátuma. L alakú házak sorakoznak itt, szoba-konyhás cselédlakásokkal, ahol a budi mindig a kertben, az orgonabokor mögött van. Ismerősöm kérdezte, jártam-e bent azóta, és nem mertem elmondani, hogy képtelen voltam rá. Mert ami gyerekfejjel tündérmeseszép volt, a varázsszemes rádió, a hokedli, a falióra meg az idő pácolta, barna szekrény, az most már elszomorítana, hogy két ember, történetesen a nagyapám meg a nagyanyám úgy élt itt le egy életet, hogy reményük se volt soha kimászni a nyomorból. Különben is, rég nem élnek már, tán a falióra se riasztja többet fel a délutáni csöndben a koszlott galambokat, úgyhogy városnézés címen inkább beledöngettünk kicsit a Cérnagyár felé. Ismerősöm, akiről nem győzöm hangsúlyozni, mennyire szórványszékely, komoly aggodalmakra okot adó kacajokat ejt ki a fogai közül, amikor meglátja a cérnaspumnira emlékeztető kéményt. Pedig nem is tudja, hogy nem is olyan rég itt még villamos járt, igazi barna-sárga fapados, egészen le, a Megyeri Csárdáig, ami akkor minket csöppet sem érdekelt, csak a strand, az úszómester, aki ütött, meg a vízilabdás fiúk. A külső Váci út Duna felőli részéhez szemlátomást azóta nem nyúlt senki, mióta utoljára eresztettünk meg egy nagyobb andalgást, pedig az sem tegnap volt. Aztán ismerősöm rábök a mekire, és azt mondja, már megint be akartam neki mesélni valamit az anyaországról, ilyen szerinte a hatvanas években nem épülhetett, és van némi igazsága a konok fejének. Lebontottak itt már szinte mindent, amit érdemes volt. Azt gondoltam, majd a híres-nevezetes és világszerte büdös újpesti bőrgyár bebizonyítja ennek a lelketlennek, hogy legalább jeles napok környékén szabad kicsit nosztalgiázni, erre fel meg az van, hogy már a szag se a régi. Soha ne öregedjenek meg. Egy erőteljes jobbkanyarban vélem megtalálni a megoldást, és ismerősöm felvisít, hogy fél, meg hogy kér még egy kis ködöt és egy csipet Menzelt. Egy gyárváros csontváza, oszló, piszkosszürke falakkal, ablakhelyekkel, már a hajléktalanoknak is derogál a környék. Egy búbánatosan álmos korcs ásítja, hogy itt megállt az idő, de húsz éve legalább, a főút zaja sem ér ide, s ha nem üvöltene a rádióból a vitnihjúszton, aki több mint testőr, megfutamodtunk volna tán. Csakhogy vitnihjúszton van, meg maxvéber és dartvéder, úgyhogy két bukóforduló után egyszer csak ott a Népsziget, amiről ennyi éven át azt hittem, hogy tényleg az, közben meg nem. Igaz, harmincéves jócskán elmúltam már, mire rájöttem, hogy a gyermekláncfű, a pitypang, meg az az érdekes, fújni való gyom ugyanaz. A sziget a fejemben mind ez idáig úgy úszott, mint igazi sziget, ahová a munkásosztály pecázni megy, ülnek a hullámpala borítású kalyibák előtt az asszonyok, borsót pucolnak, a férfiak meg négy sarkán csomóra kötött zsebkendővel a fejükön, atlétában és kínai papucsban berhelik a motort. Az időomlás kellős közepén egy kutya állja el az utunkat, beterel egy kocsmába, ahol se fűtés, se vendég, csak a nosztalgikus hetvenes évek, meg a kádáros vicceket mesélő kocsmáros, meg kell fejteni a keresztrejtvényt postabonnal, úgyis az jön ki, hogy éljen és virágozzék, aztán majd mindjárt visszamászunk a jelenidőbe, csak még egy kicsit nézzük a vizet.