Magyar Hírlap, 2000. január (33. évfolyam, 1-25. szám)

2000-01-28 / 23. szám

2000. JANUÁR 28., PÉNTEK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Médiapaktum Első hallásra elfogadhatónak hangzik - adott villámértékelést Horváth Béla a mé­diavitában áttörőnek beharangozott MIÉP- j­avaslatról. A kisgazda szellemi bázis most nyilvánvalóan a Csurka-elképzelés második, harmadik meghallgatásánál tart, és lássuk be, indokolt az alapos elemzés egy másfél évnél alig régebbi, azóta sem sűrűbben, mint hetente felbukkanó javaslat esetében. Talán merész dolog előre borítékolni az FKGP igenjét, de játsszunk el a gondolattal, hogy elfogadják a MIÉP-igényeket. Hiszen ez mégis egyszerűbb, mint az eredeti javas­lat. Az, amelyik a parlamenti arányoknak megfelelően osztotta volna el a négy ellenzé­­ki helyet, így jutott volna a szocialistáknak két jelölés, az SZDSZ-nek meg a MIÉP-nek egy-egy. (Nyilvánvalóan félrevezető, hogy az MTV csonka kuratóriumában a Fidesz is két helyett kapott, a koalíciós partnerek meg ketten osztoznak ugyanennyin.) Nem. Ad­jon csak minden párt két delegáltat, és ak­kor számolgatni sem kell. De az ellenzék agyonbonyolít mindent. A Csurkáékkal megegyezni képtelen része azzal érvel, hogy a MIÉP-pel együtt így kétharmados többség alakulna ki a tulajdonosi testületekben. Vagyis az MSZP-nek és az SZDSZ ez a javaslat sem tetszik - miközben a csonka ku­ratóriumi modellt is elfogadhatatlannak tartják -, mert azt feltételezik, hogy a kura­tóriumokban a kormánypártok összejátsza­nak majd Csurkáékkal. Talán még annál az MTV-s jelölésnél is titkos megegyezést gya­nítottak, amikor a MIÉP lebénította az el­lenzéki delegálást. Mintha bizony nem szak­mai alapon került volna a kuratórium felállí­tása után az MTV hírigazgatói posztjára Csermely Péter és tanácsadója, Lovas Ist­ván. A Vasárnapi Újságnál folyó szakmai munkát sem képesek elismerni. Olyan lát­szatot próbálnak kelteni, mintha a Fidesz célja az lenne, hogy teljes ellenőrzést gyako­roljon a közszolgálati média fölött, amihez akár még Csurkáékat is felhasználná. Ugyan már! Konspirálni a szélsőjobboldallal? Ho­vá vezetne az? Azért ott még nem tartunk, ahol Ausztria. Ez itt egyelőre a szélsőségek­től mentes, demokratikus Magyarország. HASZÁN ZOLTÁN Barátok közt Szenzáció kerekedett a hírből, hogy Mitter­rand hajdani francia elnök is „jótékonyko­dott” a német CDU választási kasszája javá­ra, enyhítendő barátjának, Kohl kancellár­nak financiális gondjait. A két közszolgálati televízió, a párizsi France 2 és a Rajna-parti ARD nyomozta ki a titkot, hogy a volt kelet­német Leuna privatizációját - a gall adófize­tők terhére - a francia Elf jóvoltából sikerült nyélbe ütni. Míg a németeknél megrendülést okozott a feddhetetlennek vélt Kohl vétkessége, ugyanezt a franciákról volt elnökük eseté­ben elmondani nem lehet. Legföljebb az hathatott igazán újdonságként, hogy a kora­beli vélekedések szerint Mitterrand fölké­születlenül, sőt - ha igaz - ellenségesen fo­gadta a váratlanul gyors német egyesítést, most meg kiderül, a Leuna körül serteper­­télve még enyhíteni is igyekezett a nyugati és keleti németek máig sem enyhült ellentéteit. Ennek azonban már olyan vonatkozásai vannak, amelyek túlmutatnak az éppen „ügyeletes” botrányon: a gyökerei mond­hatni történelmiek, és a diplomácia szégyell­­tebbnek tartott kategóriáiba tartoznak. A párizsi Elf állami olajtársaság, és mint ilyen, nem csupán üzleti vállalkozás, hanem a francia érdekek külföldi érvényesítésének, befolyásának eszköze is. Az volt De Gaulle tábornok elnöksége alatt, és az maradt valószínűleg mind a mai napig. Annak ellenére, hogy több egykori Elf-elnök után kezdtek nyomozást, és néhá­­nyan közülük előzetes letartóztatásban is ül­tek, sőt a gyanú árnyéka egykori miniszte­rekre is vetült, ellenőrizetlenül úszhattak el milliárdok - mint ahogy ezt a mostani, Elia Lenna- (vagy Mitterrand-Kohl-) botrány esetében is kiderült. Ugyanakkor az összefüggés nem megle­pő, inkább törvényszerű. Hiszen ez az a te­rület, ahol állami pénzek (vállalatok) a poli­tikával (és a politikát kiszolgáló titkosszolgá­latokkal) érintkeznek. Talán emiatt rázta meg az indokoltnál is jobban Németorszá­got a Kohl-ügy, a demokráciát különben is érthetően megrendítő korrupciós botrány. VÁRKONYI TIBOR Szanyi Tibor Koronatan az internet korában Midőn Európa hagyományosan boldogabbik fele egész mással van elfoglalva, a magyar belpoli­tika évezredzáró slágere az „Itt a korona, hol a korona” című gro­teszk. Ezalatt Európa az „Új gazdaság” elnevezésű projektjé­nek veti meg az ágyat. Az Európai Unióval frigyre készülő Magyarország olyan ho­zományon gondolkodik, mint a Szent Korona-tan, abban a mély hitben, hogy az - naftalinos illa­tával - milyen jól fogja kiegészí­teni a szabadkommunista-gya­­nús európai hájtektrendeket. Pedig lenne más is. Sőt, „van másik”! Ilyen például a magyar hagyományokban szintén fellel­hető reformszellem, az újra való nyitottság, a világ élvonalába kerülés, amely utóbbira éppen száz évvel ezelőttről emlékezhe­tünk, a reformokat pedig az 1956,1968,1989 számok fémjel­zik - csak hogy valami közelit is mondjak. Európa mosolyog. Tetszik neki a kisded kelet-közép gü­gyögés, s megígéri: ha nagy le­szel, te is klubtag leszel! De szi­gorú is tud lenni. Nemrégen pél­dául az amerikai nagybácsi jó­voltából hagyta szétrúgni a jugo­szláv gyerekszobát, ahol nem akarták abbahagyni a Nationaly nevű eldurvult játékot. Az persze, hogy belpolitikai­­lag ki miként harcol az ellenfe­leivel, az nem az unió gondja, feltéve hogy a harcmodor az el­fogadott demokratikus és alkot­mányos kereteken belül marad. Ezt országunk mai vezetői is jól tudják, s el is mennek a határo­kig. A gondot abban látom, hogy a Fidesz-kormányzás két legaggályosabb vonása, neveze­tesen a mindenféle önkormány­­zatellenesség (emlékezzünk: társadalombiztosítás, költségve­tés, kamarák), illetve a diszkri­mináció mikor éri el azt a kriti­kus tömeget, amitől a Nyugat már felhorkan. Láthattuk Me­­ciar, Milosevics példáját, ők spe­ciel túlhúzták a húrt. Ámde előt­te éveken át disznólkodhattak, igaz az éppen aktuális vagy egy­két grádiccsal lejjebb befagyasz­tott perspektívákkal. Sokáig azt hittük, és sokunk most is azt hiszi, hogy európai csatlakozásunk a tárgyalóaszta­lok mellett alakul. Az eredmé­nyes csatlakozást ahhoz társít­juk, miként tárgyal a magyar kormány, milyen eredményeket ér el az érdekérvényesítésben, mit tud kiharcolni Brüsszelben. Nos, itt az ideje annak, hogy le­számoljunk ezzel az illúzióval. A tárgyalások első fokon ar­ról szólnak, hogy bebizonyítsuk, miként vesszük át és miként al­kalmazzuk az európai jogren­det, amúgy tetőtől talpig. Ha va­lahol ez nem megy, ott időleges felmentést lehet kérni, amiért az EU is kér valamit cserébe. Azaz „büntet”. A felmentések világa tehát valójában arról szól, mely pontokon vagyunk egyelőre al­kalmatlanok, és minden felmen­tés annak csereértékével együtt egy-két lépéssel távolabb visz A szerző az MSZP országgyűlési képviselője, az Országgyűlés Euró­pai Integrációs Ügyek Bizottságá­nak alelnöke attól, ami pedig az egész műve­let fő célja, nevezetesen az integ­rációtól. A tárgyalások másodfokon pedig arról szólnak, hogy a kor­látos területeken (pl. mezőgaz­daság vagy a kereskedelem bi­zonyos része!) milyen előjogo­kat, kedvezményeket, támoga­tásokat kaphatunk, illetve mi­lyeneket nem. Ez tehát a szent tehenek világa, ahol csupán döntés kérdése, vajon a megtar­tás-e, vagy a megszabadulás-e a szerencsésebb? Bármilyen alkuk köttessenek is a tárgyalásokon, azoktól még nem lesz a csatlakozásunk úgy­mond sikeres vagy eredményes. Az itt rögzíthető keretek zöme ugyanis - a dolog természetéből adódóan - olyan, mintha tigrist nyernénk a lottón. Az igazi kér­dés inkább az, be tudunk-e kap­csolódni az európai vérkeringés­be, vagyunk-e annyira fel- vagy rákészültek, hogy jól bírjuk a versenyt? Ez pedig EU-tagság nélkül sem lényegtelen, ám tag­ság esetén különösen fontos, hi­szen az egységes belső piac lé­nyegéből fakadóan megszűnnek azok a védelmi lehetőségek, amelyek a nemzetállami kere­tekben még esetleg adódhatnak. EU-tagságunk legfőbb értel­me, hogy felszállhassunk a hala­dás vonatára, hogy jelen lehes­sünk a döntések előkészítésénél, hogy aktív közreműködőként részesei legyünk ezeknek a dön­téseknek, és élvezhessük ezek­nek a döntéseknek a gyümöl­cseit úgy, hogy ebbéli szerepünk­ben még segítséget is kapunk. A haladás vonatának a pe­ronja pedig az „e” betű. Olyannyira, hogy az EU ezzel indítja az új évezredet, „eEuro­­pe” elnevezéssel. Felismerve, hogy a vén kontinens igencsak élenjáró a mobil kommunikáció és a digitális televíziózás eseté­ben, jó pozíciói vannak a tarta­lomszolgáltatás tekintetében, le van viszont maradva az internet­alkalmazásoknál, ezért ezt a há­rom területet egyben kezelve forradalmasítani kívánja saját fejlődését. Nos, ebből nem kéne kimaradni! A kulcs: a digitális készségek kiteljesítése úgy, hogy az inter­netes környezetben mindenki járóképes legyen. Mondhat­nánk: e-művelt. Négy éven be­lül. Valami olyasmi, mint annak idején az analfabetizmus felszá­molása. Merthogy mi mást tud­jon az ember, mint járni, úszni, biciklizni, autót vezetni, beszél­ni, írni, olvasni meg e- mailezni. Ez utóbbi igyekezetét az EU olyan, már megvalósult ambí­cióihoz hasonlítja, mint az egy­séges belső piac vagy a közös európai pénz. De nézzük csak, mely 10 pillérre épül ez az igyekezet. Először is arra, hogy 2003-ig minden közintézményben, min­den nyilvános helyen, de főleg minden iskolai osztályteremben legyen internetes hozzáférési le­hetőség, a tanároknak pedig sze­mélyre szólóan. Az (általános) iskola befejezésekor minden diák képes legyen a digitális, az internetes és a multimédia-tech­nikák alkalmazására. Másodszor arra, hogy 2001-ig olcsóbbá kell tenni az internetet azáltal, hogy a szolgáltatók kö­telesek megnyitni hálózataikat az alszolgáltatásokra jelentke­zők előtt, a kommunikációs szolgáltatások egyéni engedé­lyeztetéséről a keretengedélyez­tetésre kell áttérni, valamint új frekvenciákat kell adni a veze­ték nélküli multimédiás rend­szereknek. Harmadszor arra, hogy 2001- ig minden tagországban kell lennie legalább egy egyetem­nek és legalább egy kutatóköz­pontnak, amely képes a diákság és a kutatók multimédiás igé­nyeit azonnal és maradéktala­nul kielégíteni, megvetve ezzel egy európai digitális campus alapjait, a gyors nemzeti elérhe­tőség garanciáival. Ötödször arra, hogy 2002-ig egyetlen kártyával lehessen fi­zetni, telefonálni, internetezni és közszolgáltatásokat igénybe venni, a személyi biztonság tel­jességével. Hatodszor arra, hogy a csúcs­­technológiák fejlesztésében ér­dekelt vállalatok számára egy összeurópai kockázatitőke-pia­­cot hoznak létre. Hetedszer arra, hogy a fogya­tékosbarát technikák kiemelt tá­mogatásával megteremtik a rok­kantak könnyű hálózati bekap­csolódásának természetességét. Nyolcadszor arra, hogy a há­lóra viszik az egészségügyi szol­gáltatások mind nagyobb részét, a személyre szóló (smart kár­tyás) betegtájékoztatástól kezd­ve az úgynevezett „legjobb pra­xist” lehetővé tevő információ­­cserén át, a gyógyászati termé­kek páneurópai piacának meg­teremtéséig. Nem mellesleg az egészségügy az EU össztermelé­sének 8 százalékát teszi ki! Kilencedszer arra, hogy 2002- ig az utazási, szállítási területe­ken kiépüljön egy egységes európai információs rendszer. Tizedszer pedig arra, hogy a közérdeklődés középpontjában lévő kérdések esetében az EU- intézményeknek, illetve a nem­zeti kormányoknak 2000 végére ki kell alakítaniuk a visszajelzést is lehetővé tevő elektronikus in­­formációs/konzultációs rendsze­reiket. Magyarul: az internet se­gítségével kell a dolgokat a pol­gárokkal megbeszélni, lehetőleg független vitavezetők közbe­jöttével. Nos, ezzel foglalkozik Euró­pa olyannyira, hogy 2000-ben éppen két rendkívüli csúcsérte­kezletet rendeznek a fenti té­mákban. Az indok: aggasztó a lemaradás az USA-hoz képest. Ilyesmit mi is szoktunk érezni, s ekkor jön a „hol vagyunk mi Európától?” jellegű sóhaj. In­nen viszont két út adódik. Az egyik a koronatanba menekülő pótsóhajtozás, a másik pedig a cselekvés. Nos, kedves kor­mány, kedves parlament, lehet dolgozni! Jó munkát, jó évezred­kezdést! „2003-ig minden közintézményben, minden nyilvános helyen, de főleg minden iskolai osztályteremben legyen internetes hozzáférési lehetőség, a tanároknak pedig személyre szólóan. Az (általános) iskola befejezésekor minden diák képes legyen a digitális, az internetes és a multimédia-technikák alkalmazására.” Kicsoda Mutzenbacher? Akkora a nemzet­közi felháborodás Jörg Haider miatt, hogy a világsajtó fel sem figyelt az osztrák kazetta­botrányra. Amíg a Szabadságpárt snájdig vezére diadalmasan menetel a ha­talomba, addig egy titokzatos észak-tiroli civil szervezet több tízezer gratis videoka­zettával lepte meg az ausztriai autópálya csendőrség teljes személyi állományát. Az osztrák csendőrség főszemlélője, egy bizo­nyos Hansi Palatschinken simán jóvá­hagyta a kazetták elfogadását és a csend­őrök közé szórását. Hansi Palatschinken természetesen nem tekintette meg előze­tesen az uszkve hatvanperces alkotást, ha­nem kiadta azt ellenőrzésre két helyette­sének, Georg Schmaltzbrotnak és Bruno Almdudlernak. Herr Schmaltzbrotnak éppen azon a héten zajlott a válópere, Herr Almdudler pedig heveny övsömör­rel küzdött, melyet belharcban szerzett egy tamil heroinkereskedőtől, így eshetett meg, hogy a két pedáns tisztviselő anélkül mondta volna ki az áment, hogy akár egyetlen percre is belenéztek volna a szó­ban forgó kazettába. Hansi Palatschinken csendőrsé£i főszemlélő csak ezen alapos ellenőrzés után adta ki az átvételi enge­délyt abban a hitben, hogy a Kicsoda Mu­­tzenbacher? című filmeposz egy középko­ri stájerországi szabadsághősről szól, ne­tán Bad Ischl és Bad Geiser védőszentjé­ről, aki feltalálta a gojzervarrott istert, s ezzel megmentette Felső-Ausztriát a bu­bópestistől. Azt is gondolhatta, hogy Mut­­zenbacher a közelben született Schwarze­negger lelki ikertestvére, s a film arról szól, hogyan kell egyszerre vádlira és szür­keállományra gyúrni. A botrányt természetesen a botrány­sajtó robbantotta ki. Az alsó-ausztriai Le­derhose und Dirndl Frauenbund egyik vezetőségi tagja, aki történetesen a bécsi körgyűrűn szolgálatot teljesítő csendőr­törzsőrmester felesége, véletlenül meg­nézte a kazettát, mert már kiszidolozta az összes rézküszöböt és lepókhálózta a ház melletti fenyőerdőt. A nőszövetségi akti­vista fékezetten habzó szájjal adta elő a sajtóhiénáknak, hogy a Kicsoda Mutzen­­bacher? fedőnevű erkölcsnemesítő kazet­ta egy ordas nagy bécsi kurváról szól, bár a történet szentimentálisan indul. A kis­korú Mutzenbacher édesapja elhal, mert a bécsi Spanyol Lovasiskolában letiporja egy lipicai származású testőrfőhadnagy, bánatos édesanyja ekkor férjhez megy egy gonosz szódagyároshoz, aki úgy veri az asszonyt, mint szódavasszeres a lovát. Ezen felül pedig ágyába csalja és meg­rontja a kis Mutzenbachert, aki már ek­kor élvezi. A kisleány ezt követően el­megy a plébánoshoz meggyónni bűneit, de a pap megrontja, ezután Mutzenba­­cher felkeresi a plébános felettesét, a püs­pököt, hogy bepanaszolja a papot, de a püspök is megrontja. A háromszorosan megrontott, jól kiképzett Mutzenbacher nem akarja veszni hagyni szerzett tudását, ezért most már ő rontja meg a szódagyár összes kisinasát, a postásfiút, a lovászfiút, majd a film vége felé már a kizsákmányolt szódagyári munkáslányoknak is vigaszt nyújt, sőt a szódáslovakat is boldoggá te­szi. A söröslovakat nemkülönben. A fil­met egyébként ötpercenként reklámblok­kok szakítják meg, felhíva a figyelmet a legjobb árfekvésű osztrák szódavíz, nye­reg, zabla, kengyel, intimbetét, zabpe­­hely, bőrkorbács, bőrnadrág, kézbilincs és az alpesi vibrátor előnyeire. Amikor a sajtó megírta, hogy miről is szól valójában a Kicsoda Mutzenbacher? című film, húszezer osztrák autópálya­csendőr szinte egyszerre dugta be a videó nyílásába az inkriminált kazettát, hallani lehetett, hogy a Neusiedlersee-tól a Bo­­densee-ig hogyan surrognak a szalagok. A csendőrség tábornoki kara azzal véde­kezett, hogy máskor is előfordult már, hogy a hivatásos állomány ajándékot ka­pott a civil szervezetektől. Tavaly kará­csonykor például a salzburgi Mozart-Ku­­gel Szopogatók AIDS Ellenes Társasága adományozott a tiroli hegyivadászoknak újrafutózott japán óvszereket, melyek jól beváltak a hadiárvák szilveszteri lufifújó­versenyén. A burgenlandi tartományi er­kölcsrendészet és a karintiai büntetés­végrehajtás őrszemélyzetét pedig húsvét­­kor ajándékozta meg a Dachtstein-West Síkörzet Janzenista Hütte-bérlőinek Sza­badegyháza egy-egy felfújható guminő­vel, de a felháborodás oly nagy volt, hogy az ajándékot visszaküldték, amikor kide­rült, hogy a guminők profilmélysége nem éri el az Európai Unióban előírt szigorú szabványt. Ráadásul Jörg Haidert is magukra húzzák. Felix Ausztria! A A szövőnő Pestre menne vasutassztrájknak számtalan vetülete van. Akadnak egysze­rűbb, piti kérdések (mi lesz a bérletesekkel, vagy hogyan ju­tunk Nagybajomról Kiscenkre?). Vannak azonban erkölcsi, vallásfilozófiai problémák is: egy napilap szombati számából ugrott torkomnak a dilemma. „Sztrájkolhat-e a keresztény vasutas?” Mindjárt magam alá röhögök. Még hogy sztrájkolhat-e? Hát meg­tehetné a folyó, hogy holnaptól hegynek folyjon? A Nap, hogy reg­gel nem kel fel? Megteheti-e a tonhalsaláta, hogy nem a tányérun­kon végzi? És a Hold? A Hold megteheti-e, hogy nem hízik, és nem fogy többé? A napközis szeretheti-e a finomfőzeléket? Tévedhet-e a miniszterelnök? Lehet-e a citrom nem savanyú? Eltévedhet-e Lassie annyira, hogy nem talál haza? Nem. A keresztény vasutas nem sztrájkolhat. Mindenki más sztrájkolhat, de a keresztény vasutas nem. „Alig­ha lehet erkölcsi szempontból bárkinek is kifogása a sztrájkoló jós­nő, lepkegyűjtő, fegyvergyáros vagy anarchista, esetleg szakszerve­zeti elnök ellen.” A sztrájkoló vasutas azonban más, mert­­ a sztrájk idején „nem egyszerűen semmittevő, azaz értékközömbös, sokkal inkább a negatív tartományban épít”. Azaz rombol, ha őszinték akarunk lenni. „Igaz, érthető lehet, hogy a profitorientált­ság kedvezőtlenül hat a pszichéjére, de engedtessék meg, a Dabas­­ról naponta Pestre utazó négygyerekes szövőnő számára esetleg még mindig becsület dolga a munka, vagy ne menjünk igen messze, ad abszurdum a nem sztrájkoló vasutaskolléga számára is az.” Vegyük sorba, mi következik ebből. Először is szögezzük le: a sztrájkoló vasutas - aki „az infláció mértékét meghaladó” fizetés­­emelést követel - nem normális (pénzéhsége elborította psziché­jét). Aztán: a sztrájkoló vasutas, ez a pénzéhes idióta, becstelen is (szemben azokkal, legyenek bár szövőnők vagy vasutasok, akiknek a munka annyira becsület dolga, hogy eszükbe sem jut sztrájkolni); a sztrájkoló vasutas egy romboló indulat vezérelte, lusta állat, aki másra sem gondol, csak a bukszájára. További tanulság, hogy Da­­basról naponta Pestre négygyermekes szövőnők utaznak. Dabas a négygyerekes szövőnők városa. Aki nem munkanélküli szövőnő és négy gyermeke van, az vala­hogy mind Dabasra költözik. A négygyerekes szövőnőnek nagyon betesz a sztrájkoló vasutas. Önző magatartást tanúsít a vasutas, ha sztrájkol, a sztrájkoló vasutas orrát a „gőzölő kalács illata is meg­csapta”, ezért aztán nem törődik senkivel és semmivel, „felőle ezért más akár el is veszítheti az állását, vagy ha csak a prémiumát is, kit érdekel?” A sztrájkoló vasutast biztos nem. A sztrájkoló vasutas szarik ránk, ha tetszik érteni, mire gondolok. A napokban benézek a Keletibe, és az első kalauztól elkérem a pénzem: ha nem sztráj­kolnak, akkor talán kapok prémiumot. A vasutassztrájk miatt let­tem megkeseredett ember én. És akkor a négygyerekes szövőnőről nem is szóltam, szegényről, aki áll a hidegben a dabasi állomáson, és nem csak arról nincs fogal­ma, jön-e a vonat (nem jön), de azon is aggódhat, lesz-e állása, mi­re gyalog Pestre ér (valószínűleg nem lesz), és kap-e prémiumot, ha véletlenül mégsem rúgják ki (minden bizonnyal nem kap). Mit te­het ez ellen a négygyerekes szövőnő? Semmit sem tehet, a négygye­rekes szövőnő a populáció legkiszolgáltatottabb egyede, a táplálko­zási lánc alján találjuk a négygyerekes szövőnőt, felfalják őt a vas­utasok, mire Dabasról Pestre ér. Mivel is védekezhetne? Törődik avval valaki, ha ő kevesli a fizetését, és úgy dönt, hogy nem szövi a fonalat tovább? Nem törődik. Mint ahogy avval sem törődik, jelzem, hogy mindeközben a vas­út bűn rossz. Kéne ezen változtatni? De még mennyire. Igen ám, de hogyan? A miniszterelnök - a vasútügy ismert és elismert elméleti szakértője és úgy is mint álruhában gyakran rajtaütésszerűen vona­tozó dakota sámán - megmondta, hogy sztrájkkal nem lehet meg­javítani a vasút nyereségességét. Mélyen igaz gondolat ez. Az is tet­szik, hogy szépen illeszkedik a már idézett - a keresztény vasutas sztrájkjogát elemző - dolgozat gondolatvilágába. Mind kard és hü­velye. Agy és kéz. Mint kormányfő és gondolatolvasói. Arra is felhívnám a figyelmet, hogy a sztrájkoló vasutas további vétkeket is elkövet a szövőnővel történő kibabráláson túl: „egy fo­kozattal feljebb jutva az erkölcsi felelősség létráján: még nagyobb bűn, ha valaki »ráharap«. Vagyis a csalivadász szerep.” Ezt, beval­lom, nem teljesen értem: avval ugyan maradéktalanul egyetértek, hogy ha valaki ráharap, akkor az nagyon fáj, de a többivel nem bol­dogulok. Ebben a csalivadász izében „a kisember lenyeli a horogra tűzött békát, elfogadva, hogy neki tulajdonképpen jó az, ami vele együtt mindenkinek rossz". És miközben a horogra tűzött békát nyelt kisember azt hiszi, hogy neki jó (miközben neki rossz), a szak­­szervezeti elnök „kétmillióért vásárol kazánt a legfeszültebb na­pokban, mert majd megvész a hidegtől az ötszáz négyzetméteres la­kásban". Bizony, ezt is rendbe kéne rakni. A szakszervezetis lakjon ötven négyzetméteren (hatvan négyzetméter akkor elfogadható, ha a vizet az udvari kútról hozza) és kazánt csak hétszázezerért ve­hessen. Fektessék a sínekre, ha drágább kazánt vesz. A legjobb pedig most jön. A vasutas (keresztény és nem keresz­tény) sztrájk idején az ördöggel cimborál. Mert megbénítják az or­szágot, katasztrófahelyzetet idéznek elő, a lapok pedig megírják, hogy ezért is a kormány a felelős, és „még véletlenül sem az ellen­zék, amely az álló mozdonyok kazánjait is pakolja, pakolja tüzelő­vel, és türelmetlenül várja a nagy robbanást”. Arról azonban, sajnos, semmit sem tudtam meg, hogy ha a rob­banás bekövetkezne, akkor ki látná el a sérülteket? Keresztény or­vos, például, operálhat-e sztrájkoló vasutast? Időomlás, jeles napok Kedves ismerő­söm, aki hivatá­sát tekintve szór­ványszékely, még tíz év elteltével is hajlamos belees­ni azon sztereo­típia mélységes kútjába, melynek értelmében Budapest valami gyönyörűséges, lüktető, modern avagy posztmodern izé volna, melynek folyományaként imádja, így január vége felé, amikor minden, magára valamit is adó ismerősöm pontosan tudja, mit is kell ünnepelni, különösen szép a város, állí­totta ő, amit persze azonmód meg kellett cáfolni. Kuplung, hármas, padlógáz, lássál ak­kor te szép várost. Nem is kellett sokat beleölni a benzinből, ismerősöm már a külső Váci útnál előbb elhallgatott, majd hallgatását szolid, ám annál árulkodóbb hümmögéssel szakkantgatta meg. Pedig még csak az újpesti Pamutgyárnál jár­tunk, és neki fogalma sem volt, hogy a regionális ipar összes állomását végig fogjuk venni. A Klauzál utca, amely vé­gigkíséri a parfiumgyár most már megle­hetősen szürkére amortizálódott, két­­embernyi magas kőfalát, fénykorában sem volt más, mint a feltörekedni nem tudó proletariátus rezervátuma. L alakú házak sorakoznak itt, szoba-konyhás cselédlakásokkal, ahol a budi mindig a kertben, az orgonabokor mögött van. Is­merősöm kérdezte, jártam-e bent azóta, és nem mertem elmondani, hogy képte­len voltam rá. Mert ami gyerekfejjel tün­dérmeseszép volt, a varázsszemes rádió, a hokedli, a falióra meg az idő pácolta, barna szekrény, az most már elszomorí­tana, hogy két ember, történetesen a nagyapám meg a nagyanyám úgy élt itt le egy életet, hogy reményük se volt so­ha kimászni a nyomorból. Különben is, rég nem élnek már, tán a falióra se riasztja többet fel a délutáni csöndben a koszlott galambokat, úgyhogy városné­zés címen inkább beledöngettünk kicsit a Cérnagyár felé. Ismerősöm, akiről nem győzöm hangsúlyozni, mennyire szórványszékely, komoly aggodalmakra okot adó kacajokat ejt ki a fogai közül, amikor meglátja a cérnaspumnira emlé­keztető kéményt. Pedig nem is tudja, hogy nem is olyan rég itt még villamos járt, igazi barna-sárga fapados, egészen le, a Megyeri Csárdáig, ami akk­or min­ket csöppet sem érdekelt, csak a strand, az úszómester, aki ütött, meg a vízilab­­dás fiúk. A külső Váci út Duna felőli részéhez szemlátomást azóta nem nyúlt senki, mióta utoljára eresztettünk meg egy na­gyobb andalgást, pedig az sem tegnap volt. Aztán ismerősöm rábök a mekire, és azt mondja, már megint be akartam neki mesélni valamit az anyaországról, ilyen szerinte a hatvanas években nem épülhe­tett, és van némi igazsága a konok fejé­nek. Lebontottak itt már szinte mindent, amit érdemes volt. Azt gondoltam, majd a híres-nevezetes és világszerte büdös új­pesti bőrgyár bebizonyítja ennek a lelket­lennek, hogy legalább jeles napok kör­nyékén szabad kicsit nosztalgiázni, erre fel meg az van, hogy már a szag se a régi. Soha ne öregedjenek meg. Egy erőteljes jobbkanyarban vélem megtalálni a megoldást, és ismerősöm fel­visít, hogy fél, meg hogy kér még egy kis ködöt és egy csipet Menzelt. Egy gyárvá­ros csontváza, oszló, piszkosszürke falak­kal, ablakhelyekkel, már a hajléktalanok­nak is derogál a környék. Egy búbánato­san álmos korcs ásítja, hogy itt megállt az idő, de húsz éve legalább, a főút zaja sem ér ide, s ha nem üvöltene a rádióból a vit­­nihjúszton, aki több mint testőr, megfuta­modtunk volna tán. Csakhogy vitnihjúsz­­ton van, meg maxvéber és dartvéder, úgyhogy két bukóforduló után egyszer csak ott a Népsziget, amiről ennyi éven át azt hittem, hogy tényleg az, közben meg nem. Igaz, harmincéves jócskán elmúl­tam már, mire rájöttem, hogy a gyermek­láncfű, a pitypang, meg az az érdekes, fúj­ni való gyom ugyanaz. A sziget a fejem­ben mind ez idáig úgy úszott, mint igazi sziget, ahová a munkásosztály pecázni megy, ülnek a hullámpala borítású kalyi­bák előtt az asszonyok, borsót pucolnak, a férfiak meg négy sarkán csomóra kötött zsebkendővel a fejükön, atlétában és kí­nai papucsban berhelik a motort. Az időomlás kellős közepén egy kutya állja el az utunkat, beterel egy kocsmába, ahol se fűtés, se vendég, csak a nosztalgi­kus hetvenes évek, meg a kádáros vicce­ket mesélő kocsmáros, meg kell fejteni a keresztrejtvényt postabonnal, úgyis az jön ki, hogy éljen és virágozzék, aztán majd mindjárt visszamászunk a jelenidő­be, csak még egy kicsit nézzük a vizet.

Next