Magyar Hírlap, 2000. április (33. évfolyam, 77-100. szám)
2000-04-21 / 94. szám
2000. ÁPRILIS 21., PÉNTEK Hát akkor megvan az apa, édesapánk, papi: az, aki elveszett, odalett, elkóborolt, kivándorolt, eltűnt; az, akit sose ismertünk, akit gyerekkorunkban láttunk utoljára, akivel haláláig együtt voltunk, akitől féltünk, akit imádtunk, akitől viszolyogtunk, aki mindig velünk volt, aki sosem volt velünk. Megvan az az apa, akit a fél világ és a magyar irodalom keresett, többnyire hiába. Esterházy Péter megtalálta: édesapánk nagyjából mindenki, édesapánk megszámlálhatatlanul sokféle, végigélte egész történelmünket, hol dicső, hol dicstelen módon volt szereplője. Édesapánkról szól Esterházy új regényének első része: a könyvnek fele, 371 számozott, kisebb-nagyobb részből álló szöveg. Vannak kerek történetek, vannak pársoros, egy-két mondatos darabok: mindegyikük alanya (grammatikailag vagy logikailag) édesapám, akinek a neve soha nem íratik le, aki olykor akár még fater is lehet. Ez az édesapám mindenki és akárki: a hírneves arisztokrata család valamelyik jelentős (vagy jelentéktelen) zsellér vagy munkás, katolikus, protestáns vagy zsidó, hős vagy áruló, bonviván és slemil. Édesapám napilapok hőse (a politikai hírektől a bűnügyi és vegyes rovatig) édesapám minden férfiember. És persze ott van édesanyám is. Jó pár szöveg ezzel a mondattal végződik: „így ismerkedett meg édesapám édesanyámmal”. Hogy hogyan? Szinte bárhogy. Ennek nincs rendje, szokványos formája, ideje és tere. Esterházy így kicsúfolja a hagyományos családregény ismert toposzát: az efféle mondatok hatalmas súlyt szoktak kapni, visszamenőleg és előre sok mindent magyaráznak, sejtetnek és sugallnak - ámde bárhová beilleszthetők, a történet menetében akárhol elférnek, tehát üresek. Ahogyan üres minden, amit édesapánk lényegéről mondani akarnánk: édesapánk sokféle, megragadhatatlan, édesapánk behelyettesíthető. (Ezt még a ragozás is mutatja: több helyen a tárgyeset: édesapánkat.) „Nagy az én családom. Kelettől nyugatig, / nyugattól keletig. Nagy a mi családunk.” Ezeket a Kosztolányi-sorokat Esterházy felhasználta a Függőben, itt is bemutatja. A mi családunk: mindenki, az egész magyar történelem és jelenkor. Ahogyan az Egy nőben a nőt, a nőhöz fűződő viszonyt, a nőiséget próbálta megmutatni - pontosabban azt, hogy minden megmutatás: reménytelen, felülírható, nevetséges vállalkozás -, s ahogyan a Bevezetésben egymás mellé rendelte a megszólalás legkülönfélébb módjait, új művében benne van a szeretet, a paródia és az elmondás lehetetlenségének tudata. Az, hogy mindenki az édesapánk - hogy az egész történelem a miénk (akarjuk, nem akarjuk), hogy meghatároznak (nyomasztanak, felszabadítanak, erőt adnak vagy bénítanak) elődeink tettei -, az nem azt jelenti, hogy mindenkit szeretnünk kell, vagy akár csak el kell fogadnunk. Édesapánk is lehet visszataszító. Olykor az. Éppen úgy vagyunk vele, mint történelmünkkel: nem tehetünk róla, nem lehetünk felelősek érte, de az övé vagyunk, és ő a miénk; lehet daliás és lehet szánalmas, lehet hétköznapi és lehet fényes, de megkerülhetetlen és letagadhatatlan. A második rész 8 fejezet (201 számozott szöveg) olyan történetekből áll, amelyek hol lazábban, hol szorosabban függenek össze: minden egyes fejezet egy család történetének (amely családot történetesen Esterházynak hívnak) egy-egy nagy eseményét vagy helyszínét járja körül, olykor elkalandozva, de úgy, hogy elég nyilvánvalóan egybefogja a kisebb történeteket az idő, az esemény, a helyszín, a szereplők. Az elbeszélő több helyen hosszan Esterházy Péter: Harmonia Caelestis Magvető Kiadó 2000. 712 oldal beidézi nagyapjának naplóját (memoárjait?). Ez a rész talán jobban megadja magát a hagyományos regényolvasásnak. A „Második könyv” alcíme: „Egy Esterházy-család vallomásai”, s valóban olvasható emlékiratként, családtörténeti töredékként, a család életéből merített epizódok soraként. „Édesapám” immár nem mozgó célpont, hanem egy bizonyos személy, ahogyan az a nagyapa is, az anya is, és szép lassan benépesül és átláthatóvá válik ennek a bizonyos Esterházy-családnak a története. Csakhogy a második könyv elején ott áll a figyelmeztetés: „regényes életrajzról” lenne szó, a „költött alakok” nem éltek soha. Ismét csakhogy: ez az óvás idézőjelben van. És még egy csakhogy: a könyv elbeszélője ezúttal Péternek neveztetik, akinek története sokban emlékeztet a korábbi Esterházy-művekből megismert Esterházy Péter-történetekre. A látszólagosan hagyományos családtörténetnek az úgynevezett valósághoz fűződő viszonya tehát egyáltalán nem bizonyul könnyen értelmezhetőnek, egyszerűnek. Mindenféle baj van itt az igazsággal. Esterházy kézen fogva vezeti be olvasóját a csapdába: ha mindez igaz - kérdezhetjük -, ha mindez így volt, így történt, akkor vajon jogos-e, szép-e, helyes-e mindent megírni, így kiteregetni egy család (bármilyen család!) viselt dolgait, szabad-e ilyen részletesen, ennyi gonosz pontossággal, anekdotákba oltott kajánsággal, szeretettel bár, de távolságtartással megírni ezeket a történeteket? S ha mindez nem igaz, ha csak fikció, ha itt-ott (vagy sok helyütt) koholmány - akkor jogos-e, szép-e, helyes-e valóságos emberekről nem-igazat írni, hol marad a hitelesség? Zárul a csapda: mert hát mi a nem-igaz? Minden család története emléktöredékekből, legendákból, szájhagyományból áll össze, a fikció kiegészítő, kikerekítő, átalakító ereje esetleg éppen a lényeghez vezet el, ami az úgynevezett valóságban elsikkad, vagy a későbbi korok számára fönn sem marad. Mitől válik valami fiktívvé? Attól-e, hogy bizonyos jeleket helyezünk el a szövegben (például közismert irodalmi szöveget emelünk be a „hiteles” családtörténetbe), attól-e, hogy a leírtak nem egészen egyeznek eddigi ismereteinkkel, a cselekmény váratlan fordulataitól, a történet puszta közegétől (Esterházy Péter művét olvassuk) - vagy éppen attól, hogy a könyvnek volt egy első része is, amelynek fénytörésében vagyunk kénytelenek olvasni már a másodikat is? A Harmonia Caelestis két része nincs meg egymás nélkül. A viharos, cappriccio első része elbizonytalanít, kiforgat, megtréfál és átejt, a második a bizonyosság (hamis) látszatát kelti. Az elsőben felvonul a történelem (még ha mindig álnéven - „édesapámként” - is), a második sokkalta szűkebb látókörű, csakis a család történetéről szól. De a másodikban ismétlődnek az első motívumai, vagy az első előlegezi a másodikéit; a két rész egymást mutatja és forgatja fel. Esterházy Péter új könyvét nagyon sokáig alaposan, újra meg újra olvasni kell majd. Az utolsó szövegrész arról szól, hogy „apám” ott ül az írógép előtt, és dolgozik: „jönnek és jönnek belőle a szavak, pötyögnek a fehér papírra, egyik a másik után, szavak, melyekhez neki semmi, de semmi köze sincs, nem is volt, nem is lesz.” Esterházy szavaihoz nagyon is sok közünk van. Tanítanak az emlékezésre, a történelemre, a családra. Bonyolult és játékos módon. Ahogy kell. • Kálmán C. György A mester könyvei között FOTÓ: PÉLYI NÓRA KÖNYVJELZŐ Magyar Hírlap . Egy átértékelő antológia Annyi krimi és lektűr kiadása mellett a Magyar Könyvklub fölcsapott a súlyosabb irodalom terjesztőjének is: a tavaly megjelentetett Francia költők antológiája után most útjára bocsátotta az Angol költők antológiáját és a mai amerikai költők verseit közreadó, kétnyelvű Félmeztelen múzsa című válogatást. Nyilván merőben más a feladata és a mozgástere egy olyan kötetnek, amely a magyar versolvasók számára nem vagy alig ismert költők műveit mutatja be, eleve számítva arra, hogy mindenki tisztában van a válogatás kockázatával, és merőben más az olyané, amely óhatatlanul kötődik, illetve köthető már kialakult hagyományokhoz. Az Angol költők antológiáját szerkesztő és válogató Kappanyos Andrásnak korántsem volt irigylésre méltó dolga, amikor több száz, sőt csaknem másfélezer év hatalmas versanyagából kellett egy viszonylag vékony kötetbe belesűrítenie mindazt, ami reprezentatív lehet számunkra az ezredfordulón. Az első szemelvényaz ismeretlen Angol költők antológiája. Válogatta, szerkesztette és az életrajzi jegyzeteket írta: Kappanyos András; Magyar Könyvklub, Bp. 2000.616 oldal óangol költő Beowulf elbeszélő költeményéből) a VIII. századból való, az utolsó szerzője, az angol Craig Raine 1944-ben született. Csak helyeselni lehet, hogy az amerikai és a brit alkotások együtt szerepelnek, s rajtuk kívül legalább egy kanadai angol költő is helyet kapott: Leonard Cohen, aki különben popdalok szerzőjeként és előadójaként is világhírű. Kappanyos tudatosan szakítani kívánt a Nyugat nagy nemzedéke által ránk örökített képpel, s részben másfajta kánont állít elénk, amelyben például kevesebb vers képviseli Poe, Whitman és Swinburne életművét, ugyanakkor jóval több John Donne, Robert Browning vagy Emily Dickinson költészetét. A fülszöveg útmutatása szerint az angolszász irodalom (mai) önértékelése volt az irányadó, ami persze csak részben igaz, hiszen egy magyar nyelvű kiadás óhatatlanul ki van szolgáltatva a rendelkezésre álló fordításoknak is (s az átültetés minősége nem feltétlenül követi az eredetiét). Nyilván akadnak majd olvasók, akik nem veszik jó néven, hogy hiányzik kedvenc Shakespeareszonettjük, illetve nem látják be, hogy ami itt szerepel, az jobb vagy érdekesebb, mint ami kimaradt. De hát az antológia már csak ilyen műfaj. Illetve egy ponton a műfaj feltétlenül továbbgondolandó. Bármennyire szorítsanak is a terjedelmi korlátok, egy annyira bonyolult költemény, mint T. S. Eliot The West Landje (Szili József először itt publikált, kiváló fordítása a kötet egyik legfőbb vonzereje), nem nélkülözheti a jegyzeteket - ha másét nem, hát legalább azt, amit szerzője jónak látott hozzáfűzni. •V. A. Varga Csaba kalandozásai „Néha az az érzésem, mintha írásaimat nem én találnám ki. Mintha csak végrehajtó volnék. Ezért folyamatosan és igen nagy kíváncsisággal figyelem, mi is kerekedik ki bekezdéseimből, fejezeteimből, gondolatmeneteimből, s bizony sokszor meglepődök” - írja egyik legújabb kötetének előszavában Varga Csaba filmrendező, aki az idei könyvfesztivál előtt néhány nappal két könyvvel is meglepte a közönséget. A 8. művészet felfedezése, avagy: kalandozás a világegyetemben című művében a művészetek csoportosításának problematikáját járja körül, filozofikus, ám mégis szórakoztató hangvételben. Az olvasót sokszor megmosolyogtatják a szerző gondolatai, ami roppant meglepő, hiszen az utóbbi háromezer évre visszatekintve a történelem nem produkált olyan filozófust, aki ne lett volna komor, „perlekedő zeuszi lélek”. Ahogy a kötet előszavában már előre vetíti, tollát egy belső hang vezette, hiszen a művészeteket nem stílusirányzatokra bontva tárgyalja. A jókedvű filozófus gondolatai különböző síkokra kalandoznak, rendkívül megbocsátó mindenféle szellemi zűrzavarral szemben, ám bevezetőjében mégis megjegyzi, hogy a művészetről szóló elmélkedések szellemi atyjai általában szerepzavarban szenvednek: egyszerre igyekeznek filozófusnak és művésznek tűnni, így az emberek nem tudják elhessegetni azt a gyanút, hogy a szakzsargonnal való zsonglőrködés és a káprázatos filozófiai lírák jobbára csak valamilyen szakmai vetélkedés termékei. Emellett a több filmes díjjal kitüntetett matematikarajz szakos tanár kitér a természeti és a művészi szépség kérdésére is, cáfolva Hegel kijelentését, miszerint a természeti szép alacsonyrendű, egy műalkotásban rejlő szépség ezzel szemben magasrendű. Szerinte a lényeget nem közelíthetjük meg a „kétfajta” szépség radikális szétválasztásával. Hasonlóan szórakoztató és tanulságos a szerző másik új kötete is, mely elsősorban a legfiatalabb generációnak szól, bár az idősebbek számára is hihetetlen élvezetes kikapcsolódást ígér. A Lánytár című verseskötet illusztrációi is Varga Csaba művei, aki szerint egy gyermeket csak úgy lehet megtanítani rajzolni, hogy megmutatjuk neki hogyan keverje össze a festéket, hogy mossa ki az ecsetet, majd hagyjuk gondolkozni. Az itthon megjelent gyerekkönyvek általában szegényesek, többségük giccsbe hajlik, így unikumnak számít ez a minden ízében művészi alkotás. A kötet verseinek egy része igen egyszerű, könnyen elmondható, nem igényel nagyobb figyelmet, összpontosítást, igazi gyerekversek. A többi azonban a felnőtteknek is szól, a gyerekek által is könnyen megközelíthető filozofikus gondolatokkal megtűzdelve. A szerző tehát titokban témákat súg a szülőnek, alkalmat és okot teremt arra, hogy beszélgessen gyerekeivel. •D. É. Varga Csaba A 8. művészet felfedezése 221 oldal Lánytár 42 oldal Minores Alapítvány és Fríg Kft. 2000 Minden mindegy, avagy az értelmetlen viszonylagosság Azok a nem kevesek, akik túlestek az Amerikai pszicho zseniálisan egyhangú szadizmusán, majd (a kilencvenes évek közepén) az Informátorok című novelláskötetből tovább ismerkedtek az amerikai felső-középosztály egyéb semmirekellőinek szatirikus életképsorozatával, nem fognak meglepődni a még mindig csak 36 éves Bret Easton Ellis új nagyregényének tárgyválasztásán. A kétségtelenül legintenzívebb amerikai prózaművész kézenfekvő alapötlettel egybeterelte két előző műve fő motívumait, a gátlástalan ölésvágy, valamint a bárgyú önelringatás életérzését. Ezek után a feszültségkeltés előkelően profi eszközeivel létrehozta azt a szupergúnyiratot, mely mélyen lenéző totális megjelenítése a kipécézett társadalmi réteg(ecske) semmibe torkolló, tehetetlen sodródásának. A szövevényes - bár krimiolvasó, illetve filmnéző rutinnal könnyen átlátható - kalandsorozat főhőse majdnem egyetemet végzett, zabolátlan szenátorfi. Szépsége, elkényeztetettsége, károskóros szenvedélyei eltérítik a (pop?) muzsikusi karriertől, s a modellkedésre ösztönzik. Ebben a pompázatosan megelevenített közegben próbál a neki való felszínen maradni s hírnevet szerezni show-bizniszes adottságaival. Akaratlanul átveszi azt az életformát. Bret Easton Ellis: Glamoráma. Európa Könyvkiadó 655 oldal amelyet körülményei - kitartottsága, pénzherdálása, biszex hajlama, drogkedvelése, alkoholizálása, eszelős mókuskerék-taposása - rákényszerítenek. Az élvhajszolás, a szakadatlan függés a jelenidőtől és a megélhetés bizonytalanságától végül olyan határhelyzetbe hozza, hogy elfogad egy jó pénzzel kecsegtető, gyanús megbízást. Ez a szalmaszálnyújtó fordulat persze nem a hős számára jelent kiutat. Inkább az írónak teremt alkalmat grandiózus látomása őrjöngő felpörgetésére, ijesztő kibontakoztatására. Ha balga módon, vulgárisan tanulságot próbálnánk összekotorni az (állami bűnözéssel meg magánterrorizmussal spékelt) nagyjelenetek mögött, azt mondhatnánk: az önfeledők bűnhődése játszódik le káprázó szemeink előtt (már csak azért is, mert a műnek ebben a második felében mutatkozik meg hatalmas erővel a szerző látványleíró képessége, érzékletessége.) A Glamoráma (M. Nagy Miklós ambiciózus fordításában) azonban, bár tart rokonságot a klasszikus nevelődési regényekkel, egészen máshova fut ki. Ami a legtávolabb áll tőke, az éppen a figyelmeztető szándék, az erkölcsi útmutatás. A szabad akarat radikális kikapcsolása, a történések véletlenszerűsége némi kajánsággal azt sugallja a vészkijáratot kereső naivabb olvasónak: mondjon le ábrándjairól, ami a szándék és következmény összefüggéseit, egymásra vonatkozását illeti. Az akármilyen logika mentén előrehaladni óhajtókat az a tényállás is lehűtheti, hogy a hosszadalmas cselekménynek nincs íve. Művészi üzenete minden véletlenszerűsége ellenére nagyon is van ennek az óriási rutinnal elképesztőre srófolt, nagyszabású polgárpukkasztó alkotásnak. A könyvben nemegyszer visszatérő dekorációs pöttyök megjelenése azt szuggerálja, hogy a valóságból az efféle emberek mindössze ennyit bírnak fölfogni. Tájékozódásuk így egyenlő a káprázó vakokéval. Vezetőik, manipulálóik, terrorizálóik, elpusztítóik realitásérzéke sem különb az övékénél, hiszen befolyásra törekvésük, hatalomgyakorlásuk merőben öncélú. A szenzációs mű igaz paradoxonénak én mégis az egyik mellékfigura rövid megjegyzését érzem: „Amit nem tudsz, az számít a legtöbbet.” • Iszlai Zoltán