Magyar Hírlap, 2000. július (33. évfolyam, 152-177. szám)

2000-07-29 / 176. szám

2000. július 29., szombat „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Édes kettesben Célszerű lenne, hogy a kompromisszumos rádióelnök-jelölt személyéről egyeztessen egymással Orbán Viktor miniszterelnök és Torgyán József pártelnök - fogalmazta meg az eredménytelen választás után a kis­gazda álláspontot Horváth Béla, az FKGP- frakció szóvivője. A kisgazda-politikus hangsúlyozta, hogy az ellenzéki kurátorok „padlóra kívánják küldeni a Magyar Rá­diót”, amit a koalíció nem nézhet tétlenül, így már érthető. Itt az idő, üljenek össze a vezérek. Annál is inkább tegyék ezt, mert Horváth Béla nyilatkozata szerint azt meg kivált kívánatosnak tartják a kisgazdák, hogy az új rádióelnök némely rájuk vonat­kozó dolgot igenis vegyen tudomásul. Pél­dául vezető politikusok megszólaltatásánál azt, hogy az FKGP „kormányzó párt, ha a kisebbik is, amelynek elnök-minisztere Torgyán József’. Kívánatos. Szép szó. Egy­kor például a meztelenül fürdőző Zsuzsan­nát tartották kívánatosnak bizonyos vének. De most ki legyen a vágy titokzatos tárgya? Talán Kondor Katalin, az első forduló­ban alulmaradt elnökjelölt, aki némely ra­vasz zsurnaliszták és ellenzéki politikusok szerint Orbán Viktorral készített interjúi miatt lett a négyszemélyes kuratóriumi el­nökség kiválasztottja? Mindenesetre Hor­váth Béla bízik abban, hogy „van olyan köz­­szolgálati szakember, aki a kritériumoknak megfelel”. A kisgazdák javaslatával fura helyzet állt elő. Bármilyen rossz is a médiatörvény, egyelőre mégis ez van érvényben, és ponto­san előírja a rádió elnökválasztásának a módját. Szövegének az átböngészésekor nyomára sem bukkanhatunk annak, hogy Orbán Viktor és Torgyán József egyezteté­se volna hivatott a jelölésre. Horváth Béla indítványára a Fidesz még nem reagált. Re­mélhetően nem is fog, ragaszkodik a tör­vény szelleméhez és szövegéhez. Bár van­nak olyan feltételezések, hogy tavaszig ki­várják, amíg új és szelídebb civil szervezetek kapnak majd helyet a nagy kuratóriumban. Víg György Tőkétől a szájig Az a hír járja, hogy Franz Kafka a síron túl magyarosítja a nevét: Kismiskára. Mármint Kismiska lesz a magyar bü­rokrácia figuráinak fantáziájához ké­pest. Az ő regényhősei, akik mindvégig harcban álltak valamilyen láthatatlan hatalommal, mindahányszor megúsz­ták. Ha ma Magyarországon élnének, erre nem volna módjuk. Most ismertették az illetékesek, mi­ként változtatja majd meg a tény a bor társadalmi és törvényi helyzetét, hogy a nemes nedű augusztus elsejétől jövedé­ki termék lesz. Fantasztikus képzelő­erő! A rendelkezések szándékaik sze­rint arra lennének hivatottak, hogy vé­get vessenek a pancsolásnak, igazi nek­tárt kapjunk és ne lőrét. Nemes indíték, mindenki csak lelke­sen megtapsolni tudja a magyar bor vé­delmét. De az eszközök! Hajdan a finánc különösen a pálinkára ügyelt, ezentúl vi­szont minden fürt szőlőt regisztráltatni kell. A vendéglátó helyeken vége a hor­dónak. Ha a kedves vendég folyó bort rendel, a kocsmákban, éttermekben a vámőrség által jóváhagyott „átfolyást mérő szerkezettel” kötelező adagolni. Csodálatos kifejezés, Kazinczy mit nem adott volna, ha a nyelvújításkor ő leli meg a megfelelő szót. Azt mondja az illetékes, hogy ezzel éri majd csapás a zugtermelőt, akinek a bora mindent látott, csak szőlőt nem. És főként - ez volt az illetékes igazán gyönyörű megfogalmazása -, ha betart­ják a szabályokat, „a tőkétől az emberi szájig ellenőrizni tudják a szőlő, illetve a bor útját”. Értik? A tőkétől a szájig! Megmaradva az irodalmi hasonlatnál, ha szegény Vörösmarty is ezt megér­hette volna, biztosan másképpen ének­li meg a Fóti dalt... Közeledvén európai uniós fölvéte­lünk ideje, az ellendrukkerek azzal szok­tak rémisztgetni, hogy milyenek azok a brüsszeli bürokraták, képesek előírni még a paradicsom átmérőjét is. Holott igazán az EU-technokratákat kellene félteni magyar kollégáiktól, ha egyszer majd tanácsokat kapnak tőlük... Várkonyi Tibor DISNEYLAND Ide azt az egy dollárt! A Föld fog sarkából kidőlni, ha ez így megy tovább, komo­lyan mondom. Stephen King, a horrorsztorik amerikai kirá­lya (lásd King) felült az infor­mációs forradalom egyik hul­lámára a sok közül, és meglo­vagolta (lásd hullámlovas). Úgy döntött, hogy ejti könyv­kiadóját, és közvetlenül, sze­mélyesen fordul az olvasóhoz, természetesen az interneten keresztül. Könyvet ír, úgy, mint eddig, de nem küldi el a kiadóhoz, hanem egyenesen az ol­vasókhoz juttatja el, mert a modern technika erre is képes. King otthon ül, beleírja a számítógépébe, ami az eszébe jut, fölteszi a saját honlapjára, onnan pedig az olvassa el, aki akarja. Király! A könyv legyen mindenkié! Éljen a kommunizmus, mindenki szükségletei szerint, satöbbi satöbbi. King persze nem kommunista és főleg nem hülye. Megüzen­te olvasóinak, hogy kér egy dollárt mindenkitől az első fejezet elolvasása után - ami Amerikában igazán nem nagy ár, és csak akkor folytatja regényét, ha a honlapjára klikkelők legalább há­romnegyede fizet. A második, a harmadik, a negyedik után szin­tén. Ha nem, akkor ez azt jelenti, hogy nem érdekel elég embert a sztori, úgyhogy szépen abbahagyja. Bátor ötlet, szó se róla, hi­szen valószínűleg elég kevés olyan író van a világon, aki az olva­sók nagy többségének dollárral megerősített szavazatától mer­né függővé tenni írásának sorsát, sőt bizonyos értelemben az eg­zisztenciáját. De azért is bátor, mert a magányos szerző - akinek a kegyeiért persze a legerősebb kiadók versengenek, hiszen pénzt hoz nekik, nem is keveset - szembefordul az egész kiadói világgal, azt üzenve nekik, hogy nincs rájuk szüksége, megkere­si a pénzét nélkülük is, sőt valószínűleg még többet. És valóban: mi lesz, ha mások is így gondolják? Megszűnnek a kiadók? Meg­szűnnek a szerkesztők, lektorok? Megszűnik a külső kontroll, segítség, jó és rossz tanács? Mindenki - a zsenitől a dilettánsig - leírja, ami eszébe jut, és majd az olvasó kontrollálja, lektorálja, magában átszerkeszti, aztán fizet vagy nem fizet? Örömre és félelemre egyelőre semmi ok, nyugi, nyugi. Bizo­nyára ismeretlen írók milliói nyúlnak ugyan hamarosan az in­ternethez, mint a publikálás új, sőt számukra talán egyetlen le­hetőségéhez, ugyanakkor az is biztos, hogy a kiadók is életben maradnak, mert az olvasók igénylik az előzetes szűrést, hiszen nem bolyonghatnak a világhálón valami jó könyvet keresve. Az ismeretlen szerzőkből a kiadók csinálnak ismertet, és a világhí­rűt is ők tartják lehetőleg minél tovább az Olvasói érdeklődés középpontjában és világhírben. King pedig csakis azért tud köz­vetlenül lepaktálni az olvasóival, mert a kiadóipar már akkora nevet kreált neki. Ötlete azonban mégis izgalmas. El tudom képzelni például, hogy a demokráciában működő kormányok lassanként átállnak a közvetlen, internetes kapcsolatra a dolgozó néppel. Különösen az olyan posztmodern píárkormányok, mint a magyar. Miért ne lehetne például, hogy az Orbán-kormány mondjuk fogja magát és elhatározza, hogy 21 milliárd forintot költ a magyar futball fel­virágoztatására, ám a pénzt is, a nép hozzájárulását is fejezeten­ként szerzi meg, mint King. Első fejezet: a magyar kormány meg­elégelte, hogy a magyar labdarúgás rossz, csapataink minden ku­pából fejvesztve menekülnek, a magyar pályákon közönség már nincs, aki van, az is verekszik. Ennek véget kell vetni - áll a ma­gyar futballról szóló kormányregény első fejezetében. Nekünk, tisztelt polgártárs, meg is van hozzá a tervünk. Ha érdekli, küld­jön száz forintot az ISM számlájára. Ha a nyolcmillió szavazóból legalább négymillió plusz egy velünk van, akkor közzétesszük a regény második fejezetét is. Négyszázmillió beérkezése után az­tán jöhet a második fejezet: rendbe hozzuk, átépítjük a stadio­nokat, mindegyikben kellemesen lehet majd szórakozni, az em­berek nyugodtan kivihetik a meccsekre a családjukat, mérkőzé­sek előtt és után egyéb szórakozási lehetőségek is lesznek, még­hozzá teljes biztonságban, mert a huligánokat és a szamurájkar­dokat is kiszűrjük. Kíváncsi Ön arra, hogyan folytatnánk? Igen, kérünk ismét száz forintot a számlára. Na mit szólnak hozzá: szerintem ötven fejezetre szét lehet bontani a magyar labdarúgás megmentésének regényét, ötven­­szer négyszázmillió az már húszmilliárd, amit az emberek ön­ként ajánlanak fel, nem szólhatnak tehát egy szót sem, hogy ők nem ilyen lovat és focit akartak. Arról nem is beszélve, hogy már az első néhány fejezet után az emberek rohannának a pén­zük után, nem szeretnék, ha az a pár milliárd kidobott pénz len­ne, ezért aztán küldik tovább a száz forintot, hogy megismerjék végre a történet végét. Ideális demokrácia, csak jól kell írni azt a kormányzati regényt. Gólokat lehet vele lőni. Az egészségügyet is meg lehetne menteni. Igaz, legalább egy vázlatot kellene készíteni arról, hogy mit is akar elérni a kor­mány, hány fejezetben, mennyire fordulatos cselekménnyel, mert különben egy 15 milliárd forintos váratlan ajándékkal is csúnya bakot lőhet. Egy folytatásos regényben azonban ez nem történhetne meg. Csodálatos nyitó fejezeteket kellene írni ar­ról, hogy mit kéne megváltoztatni az egészségügyben, és ahogy nőne a közönség lelkesedése, úgy lehetne egyre többet kérni a folytatásért. Az egyik fejezetben például rá lehetne kérdezni ar­ra, hogy mennyire tartják elfogadhatatlannak az emberek a szé­gyenletesen alacsony orvosi és ápolónői fizetéseket, föl lehetne tenni nekik a kérdést, hogy szerintük egyszeri, 15 milliárdos jut­tatással lehet-e ezen segíteni vagy inkább a fizetéseket kellene jelentősen megemelni, és ha az utóbbit választják, akkor megér­ne-e nekik itt és most fejenként tízezer forintot, mert ha igen, akkor jelentős béremelésre nyílik lehetőség, ráadásul utána többé hálapénzt sem kell fizetni, úgyhogy a tízezer valójában óriási spórolás, legalábbis ha a nyolcmillió választópolgárból minimum hét és fél millió fizet. Ha nem, akkor sajnáljuk, min­den marad a régiben, a regényt félbehagyjuk, az egészségügy marad olyan lepusztult, amilyen most, hiszen a fejlesztéshez nincs meg a társadalmi támogatás. Fejlődésünk, felvirágzásunk könyvéhez minden olvasó forintjaira szükség van. Ha nem tet­szik a regény, akkor nem kötelező elolvasni, viszont akkor a ri­deg valóság győz a könyvbeli fikció fölött. Lehet, kérem, válasz­tani. Erről szól a demokrácia, a posztmodern internetes demok­rácia pedig még inkább erről szól majd. Ha tetszenek érteni. Mielőtt azonban beleborzonganánk az ígéretes vagy rettene­tes jövőbe, a kormány és az olvasók figyelmét is fel kell hívnom arra, hogy az internetes pályán nem a kormány lesz egyedül. Az ellenzék is előjöhet a maga folytatásos regényeivel. Semelyik pártnak nem kell majd különböző trükkökhöz folyamodnia azért, hogy pénzt szerezzen a választási kampányra, elég lesz csak boldogító és hihető sci-fit írni, és fejezetenként megkérni hozzá az olvasók szíves támogatását. Ha mi kerülünk hatalom­ra, Önnek ez és ez jut osztályrészül. Ha tetszik, küldjön száz fo­rintot, ha viszont a választásra jogosultaknak legalább a fele (ki­sebb, kétségbeesett pártok esetében legalább az öt százaléka) erre nem hajlandó, akkor sajnos nem tudjuk tovább sorolni mindazokat a jótéteményeket, amelyek Önre várnak. És persze nemcsak emiatt adódhatnak problémák. A több­ségi demokrácia ugyanis sajnos - hogy végre egészen komoly le­gyek - nem ad választ mindenre, mint ahogy Stephen King mel­lett Marcel Proust sem rúgna internetes labdába. A zámolyi és nem zámolyi romák ügyére és ügyeire például sokan tudnának adni komoly többséget felsorakoztató (durva) válaszokat, csak éppen a válaszokkal nem jutnánk semmire, illetve ha valahová mégis, akkor egyre mélyebb válságokba és konfliktusokba. Vagyis a kormányoknak a humánus, mindenkinek érdekében álló megoldások javára néha túl kell, túl kellene lépniük saját választóik indulatain, első, második és harmadik reakcióin, ve­zetniük kellene őket nyugodtabb, békésebb, barátságosabb vi­zekre, mert erre csak a kormány, a hatalom képes, egyébként internet nélkül is. Nem írom tovább, nem is erről akartam írni, különben is, ha szeretnének többet olvasni, ide azt az egy dollárt! Na jó, nekem elég fejenként egy százas is. Bolgár György A bokolyi nem robban? Amikor a „zámolyi”-nak nevezett romák - a testvérük, Krasznai József vezette Fejér megyei ci­gányszervezet segítségével - végső elkeseredésükben elszánták ma­gukat a kanadai kivándorlásra, Krasznai József a kanadai nagy­­követség első titkáránál tájékozó­dott a lehetőségekről. A diploma­ta és a roma parlamenti alelnök ta­lálkozója nyilvánosságra került. A roma vezető tárgyalópartnere, Albert-Jan T. K. Galpin első titkár úr e sorok írójának írásban feltett kérdésére elmondta, hogy a ma­gyarországi roma közösség és a kormány közötti kérdéseket magyar belügynek tekinti, ki-, il­letve bevándorlási ügyekben vi­szont nem a budapesti, hanem a bécsi kanadai nagykövetség az il­letékes. Ezután utaztak el a cseh­ romák Franciaországba, Strasbourg­ba. A sajtóban megjelenő vélemé­nyek egy része szerint az állammal szemben indított kártérítési perük nem járhat sikerrel, mert sérel­meik orvoslására „nem merítették ki a magyarországi jogi lehetősé­geket”. Ezért arra számíthatnak, hogy rövid iratértelmezés után a fenti - főként formai - okokra hivatkozva perindítványukat el­utasítják. Más kérdés a francia államtól kért politikai menedék­jog problémája. A cigányok való­ban jól dokumentálható több­esztendős vesszőfutása bizonyára meggondolásra készteti a Francia Köztársaság kormányhivatalait több olyan ok miatt, amelyet a ma­gyar közvélemény általában - a felületes, néha előítéletes sajtótu­dósítások és az olvasótáborok sa­ját „nagyothallása” miatt is - rosszul tud. Nézzük a legfontosabbakat. Csak részben igaz, hogy „elemi csapás” következtében kerültek a zámolyi kultúrházba a hajlék nél­kül maradt romák. A szülők és nagyszülők, Krasznai Rudolf és fe­lesége házát (ők azok, akik saját tulajdonukban laktak Zámolyon, miután Csórról odaköltöztek) tudtak és beleegyezésük nélkül bontatta le az önkormányzat, sőt anélkül, hogy hitelt érdemlően be­bizonyosodott volna az életveszé­lyessége, illetve javíthatatlansága. Azaz minden ellenszolgáltatás nélkül megfosztották őket jogos tulajdonuktól. A zámolyi önkormányzat az al­kotmányban és a szociális tör­vényben előírt szociális ellátási kötelezettségét sem teljesítette. Rendkívül nagy hibát követett el az Országos Cigány Önkormány­zat, amikor ezt a kötelezettséget átvállalva a gyermekes családok­nak járó „szocpolból” maga kez­dett lakásépítésbe, ahelyett hogy érdekvédő funkcióját betöltve kényszerítette volna a helyi ön­­kormányzatot a szociális törvény végrehajtására. Tény, hogy azt a „szocpolos” lakásépítési mód­szert, amelyet az OCÖ választott (tudniillik, hogy az elvégzendő se­gédmunkák fejében megelőlegez­te a megrendelő cigányok számá­ra az OTP-támogatás odaítélésé­hez szükséges saját erőt), más he­lyen, más megyében a bíróságok már több ítéletben „hitelezési csa­lásnak” minősítették. Miközben szinte minden ma­gyarországi gyermekes család igénybe veszi házépítésénél a la­kásépítési támogatást („szoc­­polt”), a közvélemény úgy tudja, hogy a zámolyi romák különleges kedvezményként­­ ajándékként, pozitív diszkrimináció gyanánt­­ „kapták” a házakat az Országos Cigány Önkormányzattól. Ezt a hamis információt egyszerűen A szerző újságíró képtelenek voltak cáfolni a mé­diák. Sőt: Franka Tibor - látha­tóan nem elfogulatlan - benyo­másai alapján az is elterjedt, hogy a romák saját házaik felépítésén nem voltak hajlandók dolgozni. Ezzel szemben az a valóság, hogy nemcsak a romák dolgoztak az építkezésen, hanem máshol lakó rokonaik, barátaik, köztük nem cigányok is. Igaz, gyakran előfor­dult, hogy a munka állt: kezdet­ben el sem kezdődhetett, mert helyi tiltakozás űzte el a romákat az ÓCÖ révén megvásárolt telek­ről, később - a kijelölt mocsaras ingatlanon - a falu vezetése tá­masztott nehézségeket magas fe­szültségű villanyvezetékre és csa­tornázatlanságra hivatkozva, il­letve az OTP-átutalások akadoz­tak. Ezt azonban úgy „közvetíte­ni”, hogy a cigányok nem akartak dolgozni saját házukon­­ hazug előítélet- és hisztériakeltés. A legfelháborítóbbak azonban a „gyilkos romákról” szóló kitéte­lek. Mint ismeretes, 1999 augusz­tusában, késő éjszaka három csákvári fiatalember „látogatta meg” az akkor faházakból álló ci­gánytelepet, verekedésbe keve­redtek az ottaniakkal, és egyikük életveszélyesen megsérült. A ro­mák - nem a csákvári gádzsók! -hiába hívtak mentőt, Cs. Ferenc másnap a székesfehérvári kórház­ban meghalt. A szélsőjobboldal lapjaiból és Franka „közszolgálati” tudósítá­saiból elterjedt, hogy „véletlenül”, egy meg nem nevezett ismerősü­ket keresve tévedtek a romák kö­zé a csákváriak, akik „csak úgy” megtámadták őket. E sorok írójá­nak - még a Roma Polgárjogi Ala­pítvány munkatársaként végzett - tényfeltárása szerint azonban (www.romapage.hu, RPA, Pogro­mok éve) a szerencsétlenül járt fiú környezete eleve úgy tudta, hogy „nem barátkozni” mentek a cigá­nyokhoz az egyébként küzdőspor­tot űző (kempós) csákváriak, ha­nem korábbi diszkós sérelmeiket megbosszulni. Az előzetes letar­tóztatásban lévő K. Krisztiánt nem is emberöléssel, hanem „halált okozó testi sértéssel” gyanúsítja a rendőrség. Egy baseballütő van a bűnjelek között (ezt a romák sze­rint a csákváriak hozták maguk­kal) és egy hetekkel később meg­talált szerszámnyél, amellyel az életveszélyes sérülést okoztak. Utóbbin használható ujjlenyomat nem található, így egyelőre nem is megállapítható, ki ütött. E sorok írója szerint nem kizárható a jogos védelem tényállása sem, ha pedig bebizonyosodik, hogy a csákvá­riak támadó szándékkal - a romák szerint gyújtogatásra készülve - autóztak éjszaka a szomszéd fa­luba, az ő felelősségük megálla­pítása és vád alá helyezésük is va­lószínű. Gyújtogatás, támadás, sőt lövés már korábban, a helyi művelődési házban és a haláleset után is fenye­gette a romákat, s ha igaz is, hogy az így is megvalósuló üldöztetés nem mindig a hatóságok - az ön­­kormányzat, a rendőrség vagy ál­lam - részéről érte a Krasznai­­családot, tény, hogy mi, Magyaror­szág (rendőrök, hivatalok, újság­írók, zámolyi magánemberek) képtelenek voltunk megvédeni őket. A puliszka nem jobban - mon­dogatták a hitetlenek a román forradalom napjai előtt. Az etni­kai bomba robbanása nem lesz látványos, inkább folyamatos romlással, pusztulással, bűnözés­be süllyedéssel jár - írtam egy­szer. A Strasbourg­ban politikai menedékjogot kérő „zámolyi” - előtte bükkösdi, majd csóri, aztán újra csóri - cigányok azonban to­vábbi sorsuktól függetlenül, ak­ciójukkal máris megkérdőjelez­ték a demokratikus berendezke­désre, különösen pedig a kisebb­ségbarát belpolitikára büszke po­litikai elit hamis mítoszait. A lisztből, vízből, sóból némi szó­dabikarbóna hozzáadásával ké­szülő roma szegénykenyér, a bo­kolyi (bodag, cigánypogácsa) úgy látszik, így robban. A labda a kormány térfelén van. Megnyilatkozni, sürgős in­tézkedéseket hozni is jobb későn, mint soha. Egy polgári demok­ráciából politikai üldöztetésre hi­vatkozva menekülni legalábbis nem lehet része a XXI. századi országimázsnak. Aminthogy szé­gyen volna az is, ha a Nyugat - a zámolyiak kiutasításával egy idő­ben - vízumkényszerrel csukná be kapuit a­ magyar állampolgárok előtt. Az unión kívül is van ma­gyar belügy. ,A labda a kormány térfelén van. Megnyilatkozni, sürgős intézkedéseket hozni is jobb későn, mint soha. Egy polgári demokráciából politikai üldöztetésre hivatkozva menekülni legalábbis nem lehet része a XXI. századi országimázsnak. ” Hell István ­ Ugródeszka­ lkerülhetetlen a bankok számának megfogyatko­zása - jósolták több tucatnyian az utóbbi néhány hónapban. Számolni lehet azzal, hogy a meglévő­nél jóval kevesebb nagybank uralja majd a piacot, s vár­ható, hogy a változások a magyar bankok külföldi tulaj­donosainak nyomására indulnak majd el. A pénzintéze­tek ugyanis túlnyomórészt az európai piac meghatározó szereplőinek kezén vannak. Meglepő volt azonban, hogy egy újabb erős lökés ilyen gyorsan következik be. A hét közép-európai üzleti szenzációja volt a bejelentés a leg­nagyobb osztrák bank beolvadásáról a második legna­gyobb német bankba. A Bank Austria (BA) és a Hypo Vereinsbank - hivatalosan - „integrációja” átformálja a magyar bankrendszert is, hiszen itteni érdekeltségeik egybeolvadásával megszületik az ötödik legnagyobb magyar univerzális bank, ami nagy kihívást jelent a pia­con előretörő többi pénzintézet számára. Az elkövetke­ző bankfúziós és felvásárlási tárgyalások tétje a magyar és a közép-kelet-európai piaci részvétel súlyának növe­lése lesz. A legnagyobb osztrák bank száz százalékának eladá­sa meglepett egyes elemzőket, s minden bizonnyal több ottani bankárt is. A Bank Austria után következő legna­gyobb osztrák pénzintézet, a Raiffeisen egyik első em­bere például a Magyar Hírlapnak nyilatkozva tavasszal nem akarta elfogadni azt, hogy a német óriások lehen­gerelhetnék az osztrák bankokat, mert együttműködési szövetségekkel kezelhetőknek tartotta az új kihíváso­kat. A piaci kényszer azonban mást diktált. Többen megőrizték volna osztrák banknak az erős szociálde­mokrata befolyás alatt álló Bank Austriát, de az ügylet kapcsán a politika hallgatott. Nem kizárt, hogy az egysé­gesülő Európában a gazdasági stratégiai döntések mind többször a multinacionális cégek székházában, s nem a nemzeti kormányok ülésein dőlnek el. Igaz, osztrák la­pok megjegyezték, hogy Ausztria szuverenitásának egy darabját veszítette el. Az üzlet nélkül viszont a bankot veszethette volna el - mondják az elemzők, hiszen a Bank Austria több milliárd eurós informatikai beruhá­zások előtt állt, amire nem volt pénze. A fejlesztések el­maradása esetén viszont többen tartottak attól, hogy le­söpörték volna a tőkével jobban ellátott német bankok. Az osztrák nagybank tőkeereje harmada, üzleti nagysá­ga pedig mintegy negyede volt a német bankénak. Elgondolkodtató viszont, hogy a Bank Austria 140 mil­liárd dolláros mérlegfőösszege több mint négyszerese volt a teljes magyar bankszektorénak, de ekkora méret­tel sem vállalkozott arra, hogy egyedül járja útját az egy­ségesülő Európában. A hazai bankvilágot kétféleképpen befolyásolják az események. Egyrészt a magyar piacon is jelentős szerepet játszó német, osztrák és más európai nagybankok, hogy ne veszítsenek teret a régióban, várhatóan felgyorsítják fúziós terveiket. Az út rögös, mint ahogy ezt a legfrissebb hír mutatja: a bankok értéke körüli vita miatt elszállt a Commerzbank-Dresdner Bank fúzió lehetősége. Más­részt az itthoni BA CA és Hypo Bank összeolvadása köz­vetlenül hat a piacra. A bankpárosnak a nagyság szerinti listán való gyors előrejutását látva a versenytársak még nagyobb lelkesedéssel keresik majd a beolvasztásra váró partnereket. Leghamarabb a Postabankot találhatják meg, amely a mai helyzetben az ugródeszkát jelentheti számukra. A rossz híréből csak nehezen kikeveredő Postabank hir­telen vonzó célpont lehet. Az a bank, amely évekkel ko­rábban csak a hazardőröket vonzotta, s riasztotta a ko­moly vevőket. Kormánydöntés nélkül nem lehetett volna átalakítani az átláthatatlan és felértékelhetetlen bankot. Igaz, máig nem derítették ki, hogy ki a felelős a bank ko­rábbi óriási veszteségeiért, de legalább kitisztították. A tiszta bank iránt több nagynevű versenytárs, az OTP Bank, a CIB, az MKB, a Citibank és a Raiffeisen Bank is érdeklődik. A köztük lévő versenyt az osztrák-német bankintegráció tovább élezi. Az utolsó állami nagybank eladása felvet kérdéseket. A Postabank esetében akár az is felmerülhet, hogy az elismerten jól működő OTP Bankkal együtt - a Mal mintájára - egy hazai központú multi alapjait rakják le. Aminek talán lett is volna esélye, ha a mára már jelen­tős külföldi intézményi befektetői tulajdonnal rendel­kező OTP nem a honi menedzsment befolyásszerzésé­nek egyik sikerpéldája lenne. Realitása leginkább egy nyílt pályázatnak van, amely esélyt ad bármely hazai pályán működő nemzetközi banknak a további terjesz­kedésre, így várható, hogy a Postabank is külföldi kéz­be kerül, s felveti majd valaki, hogy eladásakor a ma­gyar szuverenitás egy darabját veszítjük el. De vajon hozzáteszik-e, hogy míg Ausztriában úgy hangzott el ez a kijelentés, hogy tudták, a bankrendszer 70 százaléka van osztrák és 30 százaléka külföldi kézben, ami a BA eladása után - tegyük fel - 65-35 százalékra változik, addig a magyar hitelintézeti szektorban nagyjából for­dított az arány, tehát a külföldi tulajdon részesedése kö­zelít a 70 százalékhoz. Papp Emília

Next