Magyar Hírlap, 2000. július (33. évfolyam, 152-177. szám)
2000-07-29 / 176. szám
2000. július 29., szombat „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Édes kettesben Célszerű lenne, hogy a kompromisszumos rádióelnök-jelölt személyéről egyeztessen egymással Orbán Viktor miniszterelnök és Torgyán József pártelnök - fogalmazta meg az eredménytelen választás után a kisgazda álláspontot Horváth Béla, az FKGP- frakció szóvivője. A kisgazda-politikus hangsúlyozta, hogy az ellenzéki kurátorok „padlóra kívánják küldeni a Magyar Rádiót”, amit a koalíció nem nézhet tétlenül, így már érthető. Itt az idő, üljenek össze a vezérek. Annál is inkább tegyék ezt, mert Horváth Béla nyilatkozata szerint azt meg kivált kívánatosnak tartják a kisgazdák, hogy az új rádióelnök némely rájuk vonatkozó dolgot igenis vegyen tudomásul. Például vezető politikusok megszólaltatásánál azt, hogy az FKGP „kormányzó párt, ha a kisebbik is, amelynek elnök-minisztere Torgyán József’. Kívánatos. Szép szó. Egykor például a meztelenül fürdőző Zsuzsannát tartották kívánatosnak bizonyos vének. De most ki legyen a vágy titokzatos tárgya? Talán Kondor Katalin, az első fordulóban alulmaradt elnökjelölt, aki némely ravasz zsurnaliszták és ellenzéki politikusok szerint Orbán Viktorral készített interjúi miatt lett a négyszemélyes kuratóriumi elnökség kiválasztottja? Mindenesetre Horváth Béla bízik abban, hogy „van olyan közszolgálati szakember, aki a kritériumoknak megfelel”. A kisgazdák javaslatával fura helyzet állt elő. Bármilyen rossz is a médiatörvény, egyelőre mégis ez van érvényben, és pontosan előírja a rádió elnökválasztásának a módját. Szövegének az átböngészésekor nyomára sem bukkanhatunk annak, hogy Orbán Viktor és Torgyán József egyeztetése volna hivatott a jelölésre. Horváth Béla indítványára a Fidesz még nem reagált. Remélhetően nem is fog, ragaszkodik a törvény szelleméhez és szövegéhez. Bár vannak olyan feltételezések, hogy tavaszig kivárják, amíg új és szelídebb civil szervezetek kapnak majd helyet a nagy kuratóriumban. Víg György Tőkétől a szájig Az a hír járja, hogy Franz Kafka a síron túl magyarosítja a nevét: Kismiskára. Mármint Kismiska lesz a magyar bürokrácia figuráinak fantáziájához képest. Az ő regényhősei, akik mindvégig harcban álltak valamilyen láthatatlan hatalommal, mindahányszor megúszták. Ha ma Magyarországon élnének, erre nem volna módjuk. Most ismertették az illetékesek, miként változtatja majd meg a tény a bor társadalmi és törvényi helyzetét, hogy a nemes nedű augusztus elsejétől jövedéki termék lesz. Fantasztikus képzelőerő! A rendelkezések szándékaik szerint arra lennének hivatottak, hogy véget vessenek a pancsolásnak, igazi nektárt kapjunk és ne lőrét. Nemes indíték, mindenki csak lelkesen megtapsolni tudja a magyar bor védelmét. De az eszközök! Hajdan a finánc különösen a pálinkára ügyelt, ezentúl viszont minden fürt szőlőt regisztráltatni kell. A vendéglátó helyeken vége a hordónak. Ha a kedves vendég folyó bort rendel, a kocsmákban, éttermekben a vámőrség által jóváhagyott „átfolyást mérő szerkezettel” kötelező adagolni. Csodálatos kifejezés, Kazinczy mit nem adott volna, ha a nyelvújításkor ő leli meg a megfelelő szót. Azt mondja az illetékes, hogy ezzel éri majd csapás a zugtermelőt, akinek a bora mindent látott, csak szőlőt nem. És főként - ez volt az illetékes igazán gyönyörű megfogalmazása -, ha betartják a szabályokat, „a tőkétől az emberi szájig ellenőrizni tudják a szőlő, illetve a bor útját”. Értik? A tőkétől a szájig! Megmaradva az irodalmi hasonlatnál, ha szegény Vörösmarty is ezt megérhette volna, biztosan másképpen énekli meg a Fóti dalt... Közeledvén európai uniós fölvételünk ideje, az ellendrukkerek azzal szoktak rémisztgetni, hogy milyenek azok a brüsszeli bürokraták, képesek előírni még a paradicsom átmérőjét is. Holott igazán az EU-technokratákat kellene félteni magyar kollégáiktól, ha egyszer majd tanácsokat kapnak tőlük... Várkonyi Tibor DISNEYLAND Ide azt az egy dollárt! A Föld fog sarkából kidőlni, ha ez így megy tovább, komolyan mondom. Stephen King, a horrorsztorik amerikai királya (lásd King) felült az információs forradalom egyik hullámára a sok közül, és meglovagolta (lásd hullámlovas). Úgy döntött, hogy ejti könyvkiadóját, és közvetlenül, személyesen fordul az olvasóhoz, természetesen az interneten keresztül. Könyvet ír, úgy, mint eddig, de nem küldi el a kiadóhoz, hanem egyenesen az olvasókhoz juttatja el, mert a modern technika erre is képes. King otthon ül, beleírja a számítógépébe, ami az eszébe jut, fölteszi a saját honlapjára, onnan pedig az olvassa el, aki akarja. Király! A könyv legyen mindenkié! Éljen a kommunizmus, mindenki szükségletei szerint, satöbbi satöbbi. King persze nem kommunista és főleg nem hülye. Megüzente olvasóinak, hogy kér egy dollárt mindenkitől az első fejezet elolvasása után - ami Amerikában igazán nem nagy ár, és csak akkor folytatja regényét, ha a honlapjára klikkelők legalább háromnegyede fizet. A második, a harmadik, a negyedik után szintén. Ha nem, akkor ez azt jelenti, hogy nem érdekel elég embert a sztori, úgyhogy szépen abbahagyja. Bátor ötlet, szó se róla, hiszen valószínűleg elég kevés olyan író van a világon, aki az olvasók nagy többségének dollárral megerősített szavazatától merné függővé tenni írásának sorsát, sőt bizonyos értelemben az egzisztenciáját. De azért is bátor, mert a magányos szerző - akinek a kegyeiért persze a legerősebb kiadók versengenek, hiszen pénzt hoz nekik, nem is keveset - szembefordul az egész kiadói világgal, azt üzenve nekik, hogy nincs rájuk szüksége, megkeresi a pénzét nélkülük is, sőt valószínűleg még többet. És valóban: mi lesz, ha mások is így gondolják? Megszűnnek a kiadók? Megszűnnek a szerkesztők, lektorok? Megszűnik a külső kontroll, segítség, jó és rossz tanács? Mindenki - a zsenitől a dilettánsig - leírja, ami eszébe jut, és majd az olvasó kontrollálja, lektorálja, magában átszerkeszti, aztán fizet vagy nem fizet? Örömre és félelemre egyelőre semmi ok, nyugi, nyugi. Bizonyára ismeretlen írók milliói nyúlnak ugyan hamarosan az internethez, mint a publikálás új, sőt számukra talán egyetlen lehetőségéhez, ugyanakkor az is biztos, hogy a kiadók is életben maradnak, mert az olvasók igénylik az előzetes szűrést, hiszen nem bolyonghatnak a világhálón valami jó könyvet keresve. Az ismeretlen szerzőkből a kiadók csinálnak ismertet, és a világhírűt is ők tartják lehetőleg minél tovább az Olvasói érdeklődés középpontjában és világhírben. King pedig csakis azért tud közvetlenül lepaktálni az olvasóival, mert a kiadóipar már akkora nevet kreált neki. Ötlete azonban mégis izgalmas. El tudom képzelni például, hogy a demokráciában működő kormányok lassanként átállnak a közvetlen, internetes kapcsolatra a dolgozó néppel. Különösen az olyan posztmodern píárkormányok, mint a magyar. Miért ne lehetne például, hogy az Orbán-kormány mondjuk fogja magát és elhatározza, hogy 21 milliárd forintot költ a magyar futball felvirágoztatására, ám a pénzt is, a nép hozzájárulását is fejezetenként szerzi meg, mint King. Első fejezet: a magyar kormány megelégelte, hogy a magyar labdarúgás rossz, csapataink minden kupából fejvesztve menekülnek, a magyar pályákon közönség már nincs, aki van, az is verekszik. Ennek véget kell vetni - áll a magyar futballról szóló kormányregény első fejezetében. Nekünk, tisztelt polgártárs, meg is van hozzá a tervünk. Ha érdekli, küldjön száz forintot az ISM számlájára. Ha a nyolcmillió szavazóból legalább négymillió plusz egy velünk van, akkor közzétesszük a regény második fejezetét is. Négyszázmillió beérkezése után aztán jöhet a második fejezet: rendbe hozzuk, átépítjük a stadionokat, mindegyikben kellemesen lehet majd szórakozni, az emberek nyugodtan kivihetik a meccsekre a családjukat, mérkőzések előtt és után egyéb szórakozási lehetőségek is lesznek, méghozzá teljes biztonságban, mert a huligánokat és a szamurájkardokat is kiszűrjük. Kíváncsi Ön arra, hogyan folytatnánk? Igen, kérünk ismét száz forintot a számlára. Na mit szólnak hozzá: szerintem ötven fejezetre szét lehet bontani a magyar labdarúgás megmentésének regényét, ötvenszer négyszázmillió az már húszmilliárd, amit az emberek önként ajánlanak fel, nem szólhatnak tehát egy szót sem, hogy ők nem ilyen lovat és focit akartak. Arról nem is beszélve, hogy már az első néhány fejezet után az emberek rohannának a pénzük után, nem szeretnék, ha az a pár milliárd kidobott pénz lenne, ezért aztán küldik tovább a száz forintot, hogy megismerjék végre a történet végét. Ideális demokrácia, csak jól kell írni azt a kormányzati regényt. Gólokat lehet vele lőni. Az egészségügyet is meg lehetne menteni. Igaz, legalább egy vázlatot kellene készíteni arról, hogy mit is akar elérni a kormány, hány fejezetben, mennyire fordulatos cselekménnyel, mert különben egy 15 milliárd forintos váratlan ajándékkal is csúnya bakot lőhet. Egy folytatásos regényben azonban ez nem történhetne meg. Csodálatos nyitó fejezeteket kellene írni arról, hogy mit kéne megváltoztatni az egészségügyben, és ahogy nőne a közönség lelkesedése, úgy lehetne egyre többet kérni a folytatásért. Az egyik fejezetben például rá lehetne kérdezni arra, hogy mennyire tartják elfogadhatatlannak az emberek a szégyenletesen alacsony orvosi és ápolónői fizetéseket, föl lehetne tenni nekik a kérdést, hogy szerintük egyszeri, 15 milliárdos juttatással lehet-e ezen segíteni vagy inkább a fizetéseket kellene jelentősen megemelni, és ha az utóbbit választják, akkor megérne-e nekik itt és most fejenként tízezer forintot, mert ha igen, akkor jelentős béremelésre nyílik lehetőség, ráadásul utána többé hálapénzt sem kell fizetni, úgyhogy a tízezer valójában óriási spórolás, legalábbis ha a nyolcmillió választópolgárból minimum hét és fél millió fizet. Ha nem, akkor sajnáljuk, minden marad a régiben, a regényt félbehagyjuk, az egészségügy marad olyan lepusztult, amilyen most, hiszen a fejlesztéshez nincs meg a társadalmi támogatás. Fejlődésünk, felvirágzásunk könyvéhez minden olvasó forintjaira szükség van. Ha nem tetszik a regény, akkor nem kötelező elolvasni, viszont akkor a rideg valóság győz a könyvbeli fikció fölött. Lehet, kérem, választani. Erről szól a demokrácia, a posztmodern internetes demokrácia pedig még inkább erről szól majd. Ha tetszenek érteni. Mielőtt azonban beleborzonganánk az ígéretes vagy rettenetes jövőbe, a kormány és az olvasók figyelmét is fel kell hívnom arra, hogy az internetes pályán nem a kormány lesz egyedül. Az ellenzék is előjöhet a maga folytatásos regényeivel. Semelyik pártnak nem kell majd különböző trükkökhöz folyamodnia azért, hogy pénzt szerezzen a választási kampányra, elég lesz csak boldogító és hihető sci-fit írni, és fejezetenként megkérni hozzá az olvasók szíves támogatását. Ha mi kerülünk hatalomra, Önnek ez és ez jut osztályrészül. Ha tetszik, küldjön száz forintot, ha viszont a választásra jogosultaknak legalább a fele (kisebb, kétségbeesett pártok esetében legalább az öt százaléka) erre nem hajlandó, akkor sajnos nem tudjuk tovább sorolni mindazokat a jótéteményeket, amelyek Önre várnak. És persze nemcsak emiatt adódhatnak problémák. A többségi demokrácia ugyanis sajnos - hogy végre egészen komoly legyek - nem ad választ mindenre, mint ahogy Stephen King mellett Marcel Proust sem rúgna internetes labdába. A zámolyi és nem zámolyi romák ügyére és ügyeire például sokan tudnának adni komoly többséget felsorakoztató (durva) válaszokat, csak éppen a válaszokkal nem jutnánk semmire, illetve ha valahová mégis, akkor egyre mélyebb válságokba és konfliktusokba. Vagyis a kormányoknak a humánus, mindenkinek érdekében álló megoldások javára néha túl kell, túl kellene lépniük saját választóik indulatain, első, második és harmadik reakcióin, vezetniük kellene őket nyugodtabb, békésebb, barátságosabb vizekre, mert erre csak a kormány, a hatalom képes, egyébként internet nélkül is. Nem írom tovább, nem is erről akartam írni, különben is, ha szeretnének többet olvasni, ide azt az egy dollárt! Na jó, nekem elég fejenként egy százas is. Bolgár György A bokolyi nem robban? Amikor a „zámolyi”-nak nevezett romák - a testvérük, Krasznai József vezette Fejér megyei cigányszervezet segítségével - végső elkeseredésükben elszánták magukat a kanadai kivándorlásra, Krasznai József a kanadai nagykövetség első titkáránál tájékozódott a lehetőségekről. A diplomata és a roma parlamenti alelnök találkozója nyilvánosságra került. A roma vezető tárgyalópartnere, Albert-Jan T. K. Galpin első titkár úr e sorok írójának írásban feltett kérdésére elmondta, hogy a magyarországi roma közösség és a kormány közötti kérdéseket magyar belügynek tekinti, ki-, illetve bevándorlási ügyekben viszont nem a budapesti, hanem a bécsi kanadai nagykövetség az illetékes. Ezután utaztak el a cseh romák Franciaországba, Strasbourgba. A sajtóban megjelenő vélemények egy része szerint az állammal szemben indított kártérítési perük nem járhat sikerrel, mert sérelmeik orvoslására „nem merítették ki a magyarországi jogi lehetőségeket”. Ezért arra számíthatnak, hogy rövid iratértelmezés után a fenti - főként formai - okokra hivatkozva perindítványukat elutasítják. Más kérdés a francia államtól kért politikai menedékjog problémája. A cigányok valóban jól dokumentálható többesztendős vesszőfutása bizonyára meggondolásra készteti a Francia Köztársaság kormányhivatalait több olyan ok miatt, amelyet a magyar közvélemény általában - a felületes, néha előítéletes sajtótudósítások és az olvasótáborok saját „nagyothallása” miatt is - rosszul tud. Nézzük a legfontosabbakat. Csak részben igaz, hogy „elemi csapás” következtében kerültek a zámolyi kultúrházba a hajlék nélkül maradt romák. A szülők és nagyszülők, Krasznai Rudolf és felesége házát (ők azok, akik saját tulajdonukban laktak Zámolyon, miután Csórról odaköltöztek) tudtak és beleegyezésük nélkül bontatta le az önkormányzat, sőt anélkül, hogy hitelt érdemlően bebizonyosodott volna az életveszélyessége, illetve javíthatatlansága. Azaz minden ellenszolgáltatás nélkül megfosztották őket jogos tulajdonuktól. A zámolyi önkormányzat az alkotmányban és a szociális törvényben előírt szociális ellátási kötelezettségét sem teljesítette. Rendkívül nagy hibát követett el az Országos Cigány Önkormányzat, amikor ezt a kötelezettséget átvállalva a gyermekes családoknak járó „szocpolból” maga kezdett lakásépítésbe, ahelyett hogy érdekvédő funkcióját betöltve kényszerítette volna a helyi önkormányzatot a szociális törvény végrehajtására. Tény, hogy azt a „szocpolos” lakásépítési módszert, amelyet az OCÖ választott (tudniillik, hogy az elvégzendő segédmunkák fejében megelőlegezte a megrendelő cigányok számára az OTP-támogatás odaítéléséhez szükséges saját erőt), más helyen, más megyében a bíróságok már több ítéletben „hitelezési csalásnak” minősítették. Miközben szinte minden magyarországi gyermekes család igénybe veszi házépítésénél a lakásépítési támogatást („szocpolt”), a közvélemény úgy tudja, hogy a zámolyi romák különleges kedvezményként ajándékként, pozitív diszkrimináció gyanánt „kapták” a házakat az Országos Cigány Önkormányzattól. Ezt a hamis információt egyszerűen A szerző újságíró képtelenek voltak cáfolni a médiák. Sőt: Franka Tibor - láthatóan nem elfogulatlan - benyomásai alapján az is elterjedt, hogy a romák saját házaik felépítésén nem voltak hajlandók dolgozni. Ezzel szemben az a valóság, hogy nemcsak a romák dolgoztak az építkezésen, hanem máshol lakó rokonaik, barátaik, köztük nem cigányok is. Igaz, gyakran előfordult, hogy a munka állt: kezdetben el sem kezdődhetett, mert helyi tiltakozás űzte el a romákat az ÓCÖ révén megvásárolt telekről, később - a kijelölt mocsaras ingatlanon - a falu vezetése támasztott nehézségeket magas feszültségű villanyvezetékre és csatornázatlanságra hivatkozva, illetve az OTP-átutalások akadoztak. Ezt azonban úgy „közvetíteni”, hogy a cigányok nem akartak dolgozni saját házukon hazug előítélet- és hisztériakeltés. A legfelháborítóbbak azonban a „gyilkos romákról” szóló kitételek. Mint ismeretes, 1999 augusztusában, késő éjszaka három csákvári fiatalember „látogatta meg” az akkor faházakból álló cigánytelepet, verekedésbe keveredtek az ottaniakkal, és egyikük életveszélyesen megsérült. A romák - nem a csákvári gádzsók! -hiába hívtak mentőt, Cs. Ferenc másnap a székesfehérvári kórházban meghalt. A szélsőjobboldal lapjaiból és Franka „közszolgálati” tudósításaiból elterjedt, hogy „véletlenül”, egy meg nem nevezett ismerősüket keresve tévedtek a romák közé a csákváriak, akik „csak úgy” megtámadták őket. E sorok írójának - még a Roma Polgárjogi Alapítvány munkatársaként végzett - tényfeltárása szerint azonban (www.romapage.hu, RPA, Pogromok éve) a szerencsétlenül járt fiú környezete eleve úgy tudta, hogy „nem barátkozni” mentek a cigányokhoz az egyébként küzdősportot űző (kempós) csákváriak, hanem korábbi diszkós sérelmeiket megbosszulni. Az előzetes letartóztatásban lévő K. Krisztiánt nem is emberöléssel, hanem „halált okozó testi sértéssel” gyanúsítja a rendőrség. Egy baseballütő van a bűnjelek között (ezt a romák szerint a csákváriak hozták magukkal) és egy hetekkel később megtalált szerszámnyél, amellyel az életveszélyes sérülést okoztak. Utóbbin használható ujjlenyomat nem található, így egyelőre nem is megállapítható, ki ütött. E sorok írója szerint nem kizárható a jogos védelem tényállása sem, ha pedig bebizonyosodik, hogy a csákváriak támadó szándékkal - a romák szerint gyújtogatásra készülve - autóztak éjszaka a szomszéd faluba, az ő felelősségük megállapítása és vád alá helyezésük is valószínű. Gyújtogatás, támadás, sőt lövés már korábban, a helyi művelődési házban és a haláleset után is fenyegette a romákat, s ha igaz is, hogy az így is megvalósuló üldöztetés nem mindig a hatóságok - az önkormányzat, a rendőrség vagy állam - részéről érte a Krasznaicsaládot, tény, hogy mi, Magyarország (rendőrök, hivatalok, újságírók, zámolyi magánemberek) képtelenek voltunk megvédeni őket. A puliszka nem jobban - mondogatták a hitetlenek a román forradalom napjai előtt. Az etnikai bomba robbanása nem lesz látványos, inkább folyamatos romlással, pusztulással, bűnözésbe süllyedéssel jár - írtam egyszer. A Strasbourgban politikai menedékjogot kérő „zámolyi” - előtte bükkösdi, majd csóri, aztán újra csóri - cigányok azonban további sorsuktól függetlenül, akciójukkal máris megkérdőjelezték a demokratikus berendezkedésre, különösen pedig a kisebbségbarát belpolitikára büszke politikai elit hamis mítoszait. A lisztből, vízből, sóból némi szódabikarbóna hozzáadásával készülő roma szegénykenyér, a bokolyi (bodag, cigánypogácsa) úgy látszik, így robban. A labda a kormány térfelén van. Megnyilatkozni, sürgős intézkedéseket hozni is jobb későn, mint soha. Egy polgári demokráciából politikai üldöztetésre hivatkozva menekülni legalábbis nem lehet része a XXI. századi országimázsnak. Aminthogy szégyen volna az is, ha a Nyugat - a zámolyiak kiutasításával egy időben - vízumkényszerrel csukná be kapuit a magyar állampolgárok előtt. Az unión kívül is van magyar belügy. ,A labda a kormány térfelén van. Megnyilatkozni, sürgős intézkedéseket hozni is jobb későn, mint soha. Egy polgári demokráciából politikai üldöztetésre hivatkozva menekülni legalábbis nem lehet része a XXI. századi országimázsnak. ” Hell István Ugródeszka lkerülhetetlen a bankok számának megfogyatkozása - jósolták több tucatnyian az utóbbi néhány hónapban. Számolni lehet azzal, hogy a meglévőnél jóval kevesebb nagybank uralja majd a piacot, s várható, hogy a változások a magyar bankok külföldi tulajdonosainak nyomására indulnak majd el. A pénzintézetek ugyanis túlnyomórészt az európai piac meghatározó szereplőinek kezén vannak. Meglepő volt azonban, hogy egy újabb erős lökés ilyen gyorsan következik be. A hét közép-európai üzleti szenzációja volt a bejelentés a legnagyobb osztrák bank beolvadásáról a második legnagyobb német bankba. A Bank Austria (BA) és a Hypo Vereinsbank - hivatalosan - „integrációja” átformálja a magyar bankrendszert is, hiszen itteni érdekeltségeik egybeolvadásával megszületik az ötödik legnagyobb magyar univerzális bank, ami nagy kihívást jelent a piacon előretörő többi pénzintézet számára. Az elkövetkező bankfúziós és felvásárlási tárgyalások tétje a magyar és a közép-kelet-európai piaci részvétel súlyának növelése lesz. A legnagyobb osztrák bank száz százalékának eladása meglepett egyes elemzőket, s minden bizonnyal több ottani bankárt is. A Bank Austria után következő legnagyobb osztrák pénzintézet, a Raiffeisen egyik első embere például a Magyar Hírlapnak nyilatkozva tavasszal nem akarta elfogadni azt, hogy a német óriások lehengerelhetnék az osztrák bankokat, mert együttműködési szövetségekkel kezelhetőknek tartotta az új kihívásokat. A piaci kényszer azonban mást diktált. Többen megőrizték volna osztrák banknak az erős szociáldemokrata befolyás alatt álló Bank Austriát, de az ügylet kapcsán a politika hallgatott. Nem kizárt, hogy az egységesülő Európában a gazdasági stratégiai döntések mind többször a multinacionális cégek székházában, s nem a nemzeti kormányok ülésein dőlnek el. Igaz, osztrák lapok megjegyezték, hogy Ausztria szuverenitásának egy darabját veszítette el. Az üzlet nélkül viszont a bankot veszethette volna el - mondják az elemzők, hiszen a Bank Austria több milliárd eurós informatikai beruházások előtt állt, amire nem volt pénze. A fejlesztések elmaradása esetén viszont többen tartottak attól, hogy lesöpörték volna a tőkével jobban ellátott német bankok. Az osztrák nagybank tőkeereje harmada, üzleti nagysága pedig mintegy negyede volt a német bankénak. Elgondolkodtató viszont, hogy a Bank Austria 140 milliárd dolláros mérlegfőösszege több mint négyszerese volt a teljes magyar bankszektorénak, de ekkora mérettel sem vállalkozott arra, hogy egyedül járja útját az egységesülő Európában. A hazai bankvilágot kétféleképpen befolyásolják az események. Egyrészt a magyar piacon is jelentős szerepet játszó német, osztrák és más európai nagybankok, hogy ne veszítsenek teret a régióban, várhatóan felgyorsítják fúziós terveiket. Az út rögös, mint ahogy ezt a legfrissebb hír mutatja: a bankok értéke körüli vita miatt elszállt a Commerzbank-Dresdner Bank fúzió lehetősége. Másrészt az itthoni BA CA és Hypo Bank összeolvadása közvetlenül hat a piacra. A bankpárosnak a nagyság szerinti listán való gyors előrejutását látva a versenytársak még nagyobb lelkesedéssel keresik majd a beolvasztásra váró partnereket. Leghamarabb a Postabankot találhatják meg, amely a mai helyzetben az ugródeszkát jelentheti számukra. A rossz híréből csak nehezen kikeveredő Postabank hirtelen vonzó célpont lehet. Az a bank, amely évekkel korábban csak a hazardőröket vonzotta, s riasztotta a komoly vevőket. Kormánydöntés nélkül nem lehetett volna átalakítani az átláthatatlan és felértékelhetetlen bankot. Igaz, máig nem derítették ki, hogy ki a felelős a bank korábbi óriási veszteségeiért, de legalább kitisztították. A tiszta bank iránt több nagynevű versenytárs, az OTP Bank, a CIB, az MKB, a Citibank és a Raiffeisen Bank is érdeklődik. A köztük lévő versenyt az osztrák-német bankintegráció tovább élezi. Az utolsó állami nagybank eladása felvet kérdéseket. A Postabank esetében akár az is felmerülhet, hogy az elismerten jól működő OTP Bankkal együtt - a Mal mintájára - egy hazai központú multi alapjait rakják le. Aminek talán lett is volna esélye, ha a mára már jelentős külföldi intézményi befektetői tulajdonnal rendelkező OTP nem a honi menedzsment befolyásszerzésének egyik sikerpéldája lenne. Realitása leginkább egy nyílt pályázatnak van, amely esélyt ad bármely hazai pályán működő nemzetközi banknak a további terjeszkedésre, így várható, hogy a Postabank is külföldi kézbe kerül, s felveti majd valaki, hogy eladásakor a magyar szuverenitás egy darabját veszítjük el. De vajon hozzáteszik-e, hogy míg Ausztriában úgy hangzott el ez a kijelentés, hogy tudták, a bankrendszer 70 százaléka van osztrák és 30 százaléka külföldi kézben, ami a BA eladása után - tegyük fel - 65-35 százalékra változik, addig a magyar hitelintézeti szektorban nagyjából fordított az arány, tehát a külföldi tulajdon részesedése közelít a 70 százalékhoz. Papp Emília